A József Attila-kutatás emblematikus alakja, Szabolcsi Miklós, akinek neve évtizedekig egybeforrt a költő irodalomtörténeti földolgozásával, 2000-ben meghalt. Szerencséje volt, vagy, legyünk illedelmesek és talán pontosabbak is: erejét és idejét fegyelmezetten beosztó kutató volt, hiszen élete nagy vállalását, a József Attila életét és pályáját áttekintő nagymonográfiasorozatát még be tudta fejezni. Műve ezzel páratlan teljesítmény lett az újabb kori magyar irodalomtörténet-írásban, ahol – különböző okok miatt – a félbe-szerbe maradt monográfiák a jellemzők: ő befejezte, amit vállalt. Halála így többszörösen is fordulópontnak tekinthető. Egy hosszú és termékeny kutatási periódus, meghozva eredményeit, lezárult, s ugyanakkor, elveszítvén legnagyobb tekintélyét a József Attila-kutatók kicsi, de sokszínű közössége, óhatatlanul egy új fejlődési pálya is kezdetét vette. Ez a váltás persze nem pusztán személyi kérdés volt, ez azonnal látszott, hiszen Szabolcsi Miklós kiesésével párhuzamosan a tudománytörténeti szituáció erőteljes megváltozása is láthatóvá vált. Az irodalmárszakmában nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg egy erős érdekérvényesítő képességű, harcias csoport emelkedett föl, az úgynevezett Kulcsár Szabó-iskola, amely – vezetőjének, Kulcsár Szabó Ernő akadémikusnak kezdeményező lendülete mögé fölsorakozva – az irodalomról való beszéd módjának radikális változását hozta, s egyebek közt a József Attila-értelmezésre is bejelentette kizárólagos igényét. (Vö. K. Sz. E.: „Szétterült ütem hálója”. In: Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Kabdebó Lóránt et al. Bp., 2001. 15–41.) A Szabolcsi tanítványának, munkatársának és – mint ma már látszik – némely vonatkozásban utódjának is számító Tverdota György ugyan, mint az addigi kutatási tradíció megújulásra és elmélyülésre is képes folytatója változatlanul a „pályán” (s pozícióban) maradt, sőt át is vette Szabolcsi szerepkörének több, a József Attila-kutatás szervezése és alakulása szempontjából meghatározó elemét – ám az kétségtelen: Szabolcsi halálát követően a kutatás többszólamúvá, élesen eltérő lehetőségek képviselőjévé vált. Sőt alapvető kérdéseket illetően polarizálódott is. Ennek jele, hogy egyik újabb írásában (Forrás, 2003. 12. sz.) Tverdota nyíltan szembefordult a Kulcsár Szabó képviselte beállítódással. Az új helyzetet, egyik írásának címében, a régi gárda nagy formátumú, meghatározó egyénisége, Tamás Attila 2004 novemberében immár így rögzítette: Éleződő vita a József Attila-életmű körül.

A monográfiasorozat utolsó kötetének előszavában Szabolcsi Miklós azt mondja, hogy József Attiláról – addig, tehát 1996-ig – kb. száz könyv jelent meg, és ötezer cikk, tanulmány, adatközlés. Azóta, tudjuk, újabb kötetek jelentek meg a költőről, s – bár itt és most fölösleges volna pontos statisztikát adni – legalább egy tucat újabb könyv bizonyosan gyarapítja a Szabolcsi Miklós adta leltárt. (Ezt az összképet a költő születésének mostani centenáriuma előreláthatólag több új könyvvel, újabb és újabb cikkek sorozatával gyarapítja.) A József Attila-irodalom teljességre törekvő, részletező áttekintése tehát egy szemlecikkben eleve irreális, megoldhatatlan, de – félve mondom ki – egyelőre talán nem is szükséges. (Erre legföljebb egy annotált szakbibliográfia mindent számba vevő kötete vállalkozhatna.) Szükséges viszont ennek a bőséges, ám mint jeleztem, elegyes irodalomnak a javát, a továbblépéshez kiindulópontként szolgáló alaperedményeit számba venni, a figyelmet rájuk fölhívni. Ezt a munkát persze a József Attila-kutatók kicsiny köre, ki-ki a maga számára, leíratlanul bár, de elvégezte, elvégzi – enélkül dolgozni sem lehetne. A „szakma” szélesebb körei s a József Attila költészete iránt „csupán”-csak érdeklődő olvasók számára azonban egy ilyen leltár aligha felesleges: az információk mai, már-már földolgozhatatlan bősége és szóródása idején erre az érdeklődőnek egyébként sem ideje, sem lehetősége nincs, jóllehet a József Attila-értés lehetőségeit az alaperedmények szem előtt tartása jelentősen megnöveli.

A József Attila-kutatás eredményeit számba veendő Szabolcsi Miklós már említett monográfiasorozatából célszerű kiindulni. Nem valamiféle rosszul értelmezett tekintélytiszteletből, „hierarchiatudatból”. Szabolcsi monográfiasorozata ugyanis nem pusztán áttekinti a költő életét és pályáját (összesen több ezer oldalon), hanem ezt az áttekintést, céltudatosan, szintézisnek, a fölhalmozódó eredmények egységes nézőpontú integrálásaként végezte el. Az első kötet, az 1963-ban megjelent Fiatal életek indulója a költő indulását, a második kötet, az Érik a fény (1977) az 1923 és 1927 közötti szakaszt, a harmadik kötet, a „Kemény a menny” (1992) az 1927 és 1930 közötti, a negyedik kötet, a Kész a leltár (1998) pedig az 1930 és 1937 közötti élet- és pályaszakaszt dolgozza föl. A legkorábbi kötet hozta a legtöbb új, „saját” eredményt, a kutatás akkor még meglehetősen kevés kész munícióval látta el a monográfust, kevés volt az, amit integrálni lehetett. Utóbb a „saját” és a „csak” integrált eredmények aránya lassan, majd egyre fokozódó mértékben az utóbbiak irányába tolódott el. A Kész a leltár már, deklaráltan, az eredmények összegzésére törekedett – mindenkor jelezve természetesen a saját álláspontot, ám a monográfia eredményei utóbb már nem a filológiai újdonságok föltárásában, hanem az egységes kép megalkotásában, a szétszórtan megjelent adatok, megközelítési szempontok és értelmezési kísérletek megrostáló, egységesítő, azaz összefoglaló újraértelmezésében keresendők. Ez persze legföljebb csak valamiféle korlátolt „filologizmus” nézőpontjából számíthat gyöngeségnek – valójában nagy eredmény. Több szempontból is. Az ezerfelé szétszórt kísérletek e monográfiában egy egységes nézőpontú, összefoglaló áttekintés részévé válnak, az elszigetelt részletek összeállnak, a korábban rejtett összefüggések explicitté lesznek: ami eredetileg az élet és az életmű természetes összefüggésrendjét képezte, az itt az interpretációban is újra valamiféle egységként jelenik meg.

A kutatás első, szükségképpen számba veendő területe a bibliográfiák és katalógusok kérdésköre. A helyzet itt, sajnos, felemás. Az indulás nagyon kedvező volt, már 1955-ben, a költő születésének 50. évfordulójára megjelent az első bibliográfia, Reguli Ernő összeállítása, amely a költőről való addigi megnyilatkozásokat vette számba. Ez a munka, amely önálló műként, különlenyomatban is hozzáférhető, szó szerint úttörő és a kutatást jótékonyan befolyásoló teljesítmény volt. S nem csak azzal, hogy teljességre törekvően regisztrálta az addigi irodalmat. Azzal is, hogy kiindulópontként szolgált a költő kortársi fogadtatásának fölméréséhez. Erre a bibliográfiára alapozódott ugyanis a Bokor László szerkesztői munkájaként összeálló szöveggyűjtemény, amely azután Tverdota Györgynek az anyagot jelentősen megnövelő és megjegyzetelő hatékony közreműködésével a Kortársak József Attiláról című nagy, háromkötetes szöveggyűjteményként (1987) vált közkinccsé. (Erről a nagy forrásértékű és gazdag anyagú gyűjteményről más összefüggésben még kell szólnunk.) A következő bibliográfia 1975-ben jelent meg, az addigra jelentőssé növekvő irodalmat regisztrálva, ugyancsak Reguli Ernő szerkesztői jegyzésével. Ez az összeállítás azonban, a születés zavaros körülményeit tükrözve, már felemásra sikeredett. Továbbviszi az 1955-ös kezdeményt, de nem módszeresen folytatja, és nem teljes anyagot ad, válogat, s ami különösen problematikussá teszi, szerkezete is kaotikus, ötletszerűen kialakított. A benne foglalt anyag persze így is nélkülözhetetlenné teszi, de mára, sajnos, mindenképpen elavult. Minden egyébtől eltekintve már csak azért is, mert az azóta eltelt, nagyon sok új eredményt hozó több mint negyedszázad irodalma hiányzik belőle. A pótlásért ma, aki tájékozódni akar, a Szabolcsi-féle monográfia irodalomjegyzékeihez fordul, és/vagy a különböző, például éves irodalomtörténeti bibliográfiákból maga keresgéli össze. Nem vállalható, nehezen tartható állapot ez, ideje lenne egy újabb, az új igényeket is kielégítő bibliográfia összeállításának. (Tudomásom szerint ezt a munkát az anyaggyűjtéssel Nagy Csaba már meg is kezdte, a nyersanyag hamarosan hozzáférhető is lesz az interneten. A nyomtatott változat megszerkesztése persze még sok időt igényel.) Ennek az új bibliográfiának megítélésem szerint már nemcsak pusztán regisztrálnia kellene az irodalmat, hanem olyan szakbibliográfiának kellene lennie, amely annotációival, csoportosításával, szerkezetének rendjével orientálni is tudná a kutatókat. A kritikai kiadás ugyanis csak úgynevezett editio minor; az egyes versek értelmezésének irodalmát, recepcióját nem adja.

Külön tárgyalandó terület a József Attila-szövegekhez való hozzáférés kérdése. Itt, mondjuk ki mindjárt, a legtöbb XX. századi magyar íróhoz mérve meglehetősen jól állunk, ám a tényleges szakmai igényekhez mérve már nem ennyire felhőtlen a kép.

Mindaz, amiről eddig – Szabolcsi monográfiáján túl – szó volt, természetesen csak állványzat, a fölvonulási terep az „igazi” értelmező munkához. Szükséges és megkerülhetetlen, de nem maga az irodalomtörténeti, irodalomtudományi interpretáció. Csak előzetes föltétel, s nem maga a cél.

Az egyik, számontartásra érdemes, helyenként kimondottan fontos, de nagy átlagban
is legalább érdekes vagy hasznos publikációtípus, amelyről szólni kell, az emlékezéseké.

Viszonylag nagy, bár szétszórtan megjelenő s változó terjedelmű az életrajzi, eseményrekonstruáló filológia is. Itt az egy-két lapos kis cikkecskéktől a tanulmányokon át a könyvekig sokféle írás van, ráadásul a kis írások egy része nehezen hozzáférhető, obskúrus lapokban jelent meg. Ennek az anyagnak a teljességre törekvő integrálása még nem történt meg (Szabolcsi monográfiasorozata ezt csak részlegesen végezte el). A gond itt éppen ezzel az integrálatlansággal van, hiszen ezek az írások igazában együtt, egymást kiegészítve és folytatva beszédesek.

József Attila életműve, egyre bizonyosabb, csak felületesen érthető meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy nem „csak” költő volt, de – versben és versen kívül is – gondolkodó is. Aligha véletlen, hogy egyik jeles kutatójának könyve, alcímében, „a teremtő gondolkodás költőjé”-ről beszél, egy másik pedig, aki egyébként maga is költő, tehát az életmű esztétikai vonatkozásaira különösen érzékeny, „a gondolkodás metaforái”-ról szól. A gondolkodástörténeti vizsgálódás tehát, a közvetlen, „naiv” értelmezés fázisán túljutva, óhatatlanul megjelent a József Attila kutatásban, s egyre inkább követeli jogait.

A József Attila-irodalom elsődleges feladata mindazonáltal aligha lehet más, mint a költői életmű valamiféle „megértése”, interpretációja: maga a versekről való beszéd. Ez persze posztmodern kontextusban, a „minden elmegy” elvének erőteljes térhódítása idején sokak számára már egyáltalán nem evidencia – az irodalomelmélet, mint látszik, egész jól megvan a maga saját metanyelvének fogalmi-kategoriális hálójában, s művelői számára a versszöveg mint egész inkább csak zavaró és eliminálandó ballaszt. A József Attila-irodalom azonban, akármint ítéljük is meg ezt a vonását, „még” az irodalomtörténet régi, nagy tradíciójának keretein belül alakult ki, s fő vonalaiban ma is e körben mozog: a költőről való tudásunk „történeti” írásokban van fölhalmozódva.

A költői életmű interpretátorai között eddig nem lett megemlítve a más vonatkozásban többször is hivatkozott Tverdota György. Ez nem azt jelenti, hogy munkássága csak más területeken mutathat föl jelentős eredményeket, s éppen ezen a területen ne lenne „értékelhető kísérlete”. A helyzet bizonyos értelemben éppen fordított. Tverdota, írjon bármilyen távolinak tetsző kérdésről, voltaképpen mindig a költői életmű értelmezésének előkészítésén dolgozik: azt a munkát végezte és végzi el, ami – szerinte – egy, az eddigieknél mélyebb és megalapozottabb értelmezés előföltételét, empirikus alapját adja. Immár több évtizedes, módszeres és terjedelmileg is igen jelentős kutatói életműve a hosszú, de megtakaríthatatlan fölkészülés, a módszeres előmunkálat jegyében született. Hasonló következetesség a ma aktív kutatók közül senkit nem jellemez. Nem véletlen tehát, hogy – bár munkái mennyiségileg nagyobbik hányada gondolkodástörténeti, filológiai vagy éppen kultusztörténeti jellegű (nagydoktori disszertációja, A komor föltámadás titka [1998] például a József Attila-kultuszról íródott) – a költői életmű Szabolcsi Miklós utáni interpretációjának meghatározó jelentőségű művei az ő könyvei.

Az ilyen számvetés fogadtatása, szándéktalanul bár, de hasonlít ahhoz, ahogy a moszkvai Vörös tér dísztribünjét a hajdani kremlinológusok szemlélték. A kérdés ugyanis számukra az volt, ki van jelen s ki nem, s a jelenlevők elhelyezkedése milyen erősorrendet fejez ki. Egy ilyen értelmezést nem tudok megakadályozni, de talán nem haszon nélküli, ha megjegyzem: (1) ha csak a személyi szimpátiám tükre lenne ez az áttekintés, kevesebb név fordulna elő benne, (2) ha viszont valamely konkrét téma földolgozásába kezdenék, olyan szerzők olyan írásaival is számolnék, akik s amelyek itt említetlenül maradtak. Ez az áttekintés ugyanis nem rekeszti ki az említetlenül maradtakat sem, elismeri, hogy a regisztrált írásoknál sokkal szélesebb körű a nem említett, de valamilyen szempontból hasznosítható írások száma. Ám a cél, a kutatás főbb irányainak fölmérése eleve egyféle szelekciót eredményez. Csak így válnak érzékelhetővé azok a fontosabb törekvések, amelyek – akár jó ez, akár nem – a József Attila-kutatást jellemzik.