Holmi - 2005. április

A Holmi internetes változata | 2005. április

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Kovács András Ferenc

NÉHÁNY HAMIS MÉDAILLON

Emlékérmek J. A. emlékének

Elefánt voltam, jámbor és szegény

rezervátumnak légi részlegén –

egzotikumként, mint a nyloning,

lóbált vad álom vissza Ceylonig.

Elefánt sok van. Indra s Buddha is

tanúm rá... Van szép, igaz, rút, hamis –

és éjsetét, kék csontja kincset ér –

és a lidércként rugódzó fehér –

Porszem mászik gyenge harmaton,

hibbant fűszál peng, szélbe tarthatom –

reggel vagy este egyformán ragyog,

mert roskatag vén s vásott srác vagyok.

Vízcsepp az ég? Senkit sem érdekel.

Fáradt felnőttek jönnek értem el –

félholt táj lobog szemükben,

új nap lángol jobbkezükben.

Totyog, totyog a piócahalász,

hajlong, zajong a friss rózsakalász!

A szó, ha szól, sok – árnyéka kevés.

Tipegj, zizegj, te lágy téglavetés!

Testem megérik, gyúlhat barna nyár –

búsult sarakból gyúrt smaragdmadár!

Párolgó talpam gyöngy tarlón csorog

jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok – –

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy szempár dús, dór bronzfejen,

lehet, hogy díszes, űrlő képkeret,

lehet, nem is vagy, tán csak képzeled –

lehetnél akkád tábla, példatár,

határkő, etruszk, uszkár, fríz, madár –

a fénytelen menny árnya meglegyint,

s fecskék etetnek bogárral megint – –

Disznó, de akin jáspis a csülök,

hízom a kínon, játszin görcsülök –

halotti maszkra arcot sír a ránc,

betört ablakszem, rángó Siva-tánc,

sugárszilánkon reszketeg balett –

előbb holnap volt, s hirtelen ma lett.

Gejzír a szív, fűt bundát, föveget,

hogy ne ludbőrzzenek az öregek – –

Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,

tetőszag ködlik, zápor verdesi,

hárfás gerendát húroz alkonyat,

padláshomályba fúrom arcomat...

Hasított fákat szült a pincemély –

patkány dalára nincs hang, nincs személy –

fény íze lóg, mint fortyogó tokány,

a lépcsőházak villogó fogán – –

A küszöbön a vashabú vödör –

nanó cirokkal konyhabút söpör,

apó cipelget, kórókkal dohog –

virágtej zenghet, olykor boldogok.

Törökbúzásra fröccsen, fől a nap –

szemembe föld hull, zsíros, zöld kalap!

Idővé olvad kőként életem –

világizzása hőmérsékletem – –

Borostyánkőbe fagy be az ügyész,

kihűlt ügyvédnő közfityiszt fügéz,

lelkemre botrányt, stemplit vád nyomat –

hárpiák dongják, viszik lányomat.

Bosszút vijjognak tyúkok, fúriák,

mennyekbe rondít buzgó túlvilág –

örvénylőn fúrnak törvénykupacot

a csillagok, kis fehér kukacok – –

Barátommal egy ágyban lakom,

hegy bámul ködbe lábadt ablakon –

tizenhat múltam, tél van Priszlopon,

vak árnyak oszló álmait lopom –

övék a fény, tört felhőn síelő,

enyém sötét föld, vérre hí elő,

ha szótlan lengek, sem tágítanak –

füstölgő szemek világítanak – –

Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,

sörtés reménytől bölcsen undorodj!

Borosta üt ki réten, még pihéz –

pitypanghajamba tép egy égi kéz.

Kölyökkutyákból lesznek halk apák,

tavasszal szárnyra kelnek almafák!

Szirmokra, szókra kent alvadt világ –

virág volt ez a vers, almavirág – –

Huszonhárom király sétál,

negyvenöt hű szolga futkos:

egy időben érnek ében

napkapukhoz, holdkapukhoz.

Huszonhárom kódis mászkál,

negyvenöt rossz kölök kiált:

„Mit zörögtök úgy!” A tér szelében

elvált levélen lebeg a világ – –

Az eltaposott orrú fekete

gorilla ordít: lepke lehet-e?

Hűs semmi himbál, lenne ötletem –

szürkén lehajtom negyvenöt fejem.

Formátlan kínok, félvak éjszakák,

ormánnyal írok én, s Ganésa áld!

Mindenség mossa lelkemet, ha van –

szörnyű fülekkel legyezem magam – –