Nincs reménytelenebb, mint a kamaszszerelem. Naplómba írtam József Attila töredékét, alig tizenöt éves koromban, egy plátói lángolás tetőfokán. Ez az a korszak, amikor a szenvedély erősebb, mint a test, amikor a kiszemelt lény puszta látása is vihogó rohangászásra készteti a töretlen csikó kamasz lányt, amikor a mit sem sejtő fiú véletlen közelsége, ruhájának futó érintése fetisiszta borzongással, forró, remegő szédülettel erőszakolja ránk a képtelenül intenzív, testetlen szerelmet. Egy levegőt szívni valakivel. Lépni, ahova ő lép. Lebontani az ént, hogy ő lehessünk.

Futottam zuhogó esőben a busz után, amire felszállt, hallgatóztam utána, álmodtam róla, néztem-néztem az ablakból, és azt gondoltam: most megbűvöllek. Nem ő kellett, de mit tudtam akkor. Az érzés kellett, hiszen még nem fájt igazán, nem mártott tüzes kohóba, edzeni; csak melegített. Nincs reménytelibb, mint a kamaszszerelem. Gyermekként mi magunk vagyunk a világ, miértünk van a világ, mi mozgatjuk a világot. Kamaszként kivet magából az egység, és forgatni kezd az örvény. Csak bele ne fúljunk. Csak próbáljunk visszakerülni a panteista teljességbe, és akkor minden egész lesz megint. Ez a remény telített. A naplóm első oldalain ez a vers áll, végig:

Leírtam mindjárt két példányban is – talán magamat győzködtem? Hogy a féltés, kérés, romlás, omlás, düledék helyett inkább az áldást és az ölelést lássam? Ugyanúgy, mint a szintén lemásolt Ringató-ban? (Ring a tó: a tavi csókolás testetlensége; a vágyottról való lemondás nagyúri gesztusai.) Dallamot is szereztem hozzá, dúdoltam naponta, mint egy imát. És vigasz volt az is, hogy lám csak, ezek szerint korántsem megalázó a viszonzatlanság: nem magány, hanem önállóság. Az érzésért szeretni – már ez is ajándék:

Itt nem az árva József Attila gyermekien vad, kétségbeesett, gyilkos-öngyilkos önzése szól, hanem egy vágyakozó, áhítatos kamaszhang – de hiába a „szívek” látszólagos közönye, illedelme, a vers végén a vadonerdő „ezer karja” mégis „leszakítja”, ami jár neki:

A panteista áhítat mögött bujkáló állati mohóságot még nem értettem akkor, de talán sejtettem már. Nem olvastam, szerencsémre, a Szabad-ötletek jegyzéké-t, de olvastam a töredékeket, azt, hogy „Flóra, csináljunk gyereket, / hadd vessen cigánykereket” és azt is, hogy „mert mi teremtünk szép, okos lányt / és bátor, élelmes fiút, / ki őriz belőlünk egy foszlányt, / mint nap fényéből a Tejút” (lám, megint a fény és a foszlány, a tépés képzete). Én is vágytam, öntudatlan vágytam részese lenni a világnagy szerelemnek, és vágytam a folytatást is. Ezért esett jól leírni, kimondani, dúdolni azt az egyszerű, bátor, őszinte kis nótát, hogy:

Nincs igazabb, mint a kamaszszerelem. Még nem volt tizenhét éves József Attila, amikor ezt a kis dalocskát írta. Érzelmes kamasz lány voltam: ezeket halásztam ki az összes versből, nem a gyilkos indulatokat. Persze akkor már azt is tudtam, hogy valóban messzire megyek, ha nem is a világ végire, de egy majdnem ismeretlen országba, Erdélyből Magyarországra, ahol megtaláltam végre a viszonzott kamaszszerelem igazi édességét.

Ezért most az Ódá-t, a felnőttámulat és a gyermeki sóvárgás versét választom magamnak. Így kell, így kellene írni a testről, ilyen zsigeri bizalommal, ilyen csillagokig csapó áhítattal. Ezt az isteni közelséget a kamaszkor még és már nem tudja. Az eksztázis otthonossága és az otthonosság eksztázisa – ilyet csak az írhat, aki már a testet is ismeri, de aki gyerekként vágyik vissza a mindenség ölébe. Nincs örökebb szerelem, mint a felnőtt gyermek szerelme.