Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...
A HARMADIK SZEM KÖLTÉSZETE
Filip Tamás: A harmadik szem
Ráció Kiadó, 2003. 126 oldal, 1600 Ft
A szerző negyedik verseskötete viszonylag gyorsan követte az előzőt, hiszen csak két év telt el azóta. (AMIN MOST UTAZOL. Balassi, 2001. 110.) A Filip-vers lényege és legfőbb értéke változatlan: banálisnak tűnő mindennapi életképekből, a figyelem rendkívül heterogén mel-lékzörejeiből épít sokszínű, de szemléletében egységes világot. Így lesz vers a különböző építkezések momentumaiból, a képregény üresen maradt szövegfelhőjéből, egy Galimberti-vászon eredetiségének vagy hamisságának izgalmából, egy kiállításmegnyitó műsorának részleteiből, a bevásárlóközpont, a gyorsírás, a kamcsatkai vulkán, a korall és a trambulin képzetéből. A lelemény abban áll, hogyan lesznek ezekből a mozzanatokból költemények, hogyan tud "két puszta kézzel a semmiből is... verset dagasztani" (VÁZLATFÜZET 5).
"Ott állsz, artisták között / a földalatti strandon, míg / lassú hullámok locsognak / felejtésre ítélt szavakat. // A fény körkörös úton szállt / alá veled, megcsúfolva a saját / törvényeit. Lent kifestett arcok, / csupa mozdulatlan világszám. // Mezítláb állnak, meghajolnak, / vége van minden mutatványnak. / Mintha várnák, hogy megváltja / őket egy új Picas-so. // Életük homályba süllyed, / szemükbe zárva úsznak kék halak. / Mind fölfele néznek, mikor / a fősátor rájuk szakad." (A FŐSÁTOR ALATT.) Elsőre meglehetősen önkényesnek, érthetetlenül távolinak tűnnek a képzettársítások, így a szöve-get szétesőnek, erőtlennek érezzük. De alaposabb olvasás után fölismerjük, hogy itt egy korallzátony önmagán túlmutató, megszemélyesített és metaforizált leírásáról van szó, ami a létezés egészére vonatkozik. A vers sokrétű, de logikájában mégis egységes, összetett szóképrendszere öngerjesztő árnyaltsággal és sokhangúsággal modellezi az emberi léthelyzetet. Hasonlóan ötletes és polifon AZ ÁLDOZAT is. "...Itt nincsenek sorstragédiák, / csak mosolygó boldogok. / Templom ez, ahol papnők / mutatják be az áldozatot. / Egy illatot fújsz magadra, / szádba veszel egy falatot, / és iszol rá egy kortyot. / Ez olyan templom, ahol / az áldozat te vagy." A templomi hangulat metafizikájára történő rájátszást fölülírja a bevásárlóközpont profanitása, ami nem más, mint dekonstruált szakralitás: a szent és a hétköznapi ironikus egymásba csúsztatása.
Különösen az első és a harmadik ciklus jellemzője a hétköznapiságba belelátott katasztrofizmus. Minden apró történést a pusztulás, a működésképtelenség, a végzetes hiba felől szemlél, de belátható, hogy itt színlelt, poétikai célból felnagyított, szemiotizált szorongásról van szó, ami másnak a jele. Ez azért van így, mert a félelem és reszketés – nagyon is reális, érezhető, de megismerhetetlen – ősoka kimondhatatlan. Az életképek titokzatosak, a világ labirintus, mert az információ korszakában – paradox módon – éppen az adatszmog takarja el a valódi tudást, a harmadik szem látásmódját. A beszélgetés fecsegéssé, a kommunikáció önmaga akadályává válik, a nyelv önle-bontó folyamatokat generál. "egy valódi mű-köröm / egy igazi álarc / egy eredeti másolat / egy vasbeton talpfa / egy műanyag üveg / egy színes fehérnemű / egy alumínium ólomkatona / egy fűzfabokor / egy estebéd" (EGY). A szorongás, a szabadságba zártság válik alapélménnyé. A költészet feladata ennek az összetett tapasztalatnak a kifejezése, hogy az ábrázolással fölismerjük, a megértés által tudatosítsuk és érzelmileg elviselhetővé tegyük. "Véresek leszünk tőle, / de legalább egy kis időre / átmelegíti fázó csontjainkat." (KÖNYÖRTELEN.) Ezt érzékeltetik a cikluscímek: az ostromlott állapotban a vers azért születik, hogy ne féljenek, legyen víz, hal, remény, hogy legyen emlék és megváltás, az, amit soha? nem felejtünk el.
Az első ciklus kiemelkedő darabja A HELY MEGHATÁROZÁSA. Hatását finom többértelmű-sége és poétikai-retorikai kidolgozottsága adja: a lendületes anaforás fokozás összetett köl-tői képekkel egészül ki. A körkörös leírás egyre pontosabban rögzíti a helyszínt, hogy ezzel emelje ki hétköznapiságából, létfeledtségéből. Itt a metafora nemcsak névátvitel, hanem létátvitel. Ez az igazán olyan játék, ahol a lét a tét. A vers – kimondatlanul – a harmadik szem definíciója: a zárlat látszólagos ellentéte és az elhallgatás az esztétikai hatás alapja. "...Nemsoká meztelen megyek haza, / vizes fürdőruhám a sziklán / hagyom, de viszem magammal / előhívatlan képeim, / egyetlen kockán mindahányat." Az előhívatlan kép csak a tudatban létezik, nem kell anyagivá tenni, mert akkor a belső látás lehetősége elvész. A szöveg polifóniája mutatja a jól sikerült Filip-vers összetettségét: egy üdülőhely leírása ismeret- és lételméleti kérdéseket is fölvet. A zárlatban nem egymásra fényképezés történik, hanem a belső látás, a harmadik szem képalkotó képességéről, az imagináriusról van szó.
Filip Tamás komoly költő, tudatosan fordul szembe a "minden elmegy" lazaságával, a tobzódó allúziókkal, a különböző textualitások burjánzásával, de nem azért, mintha nem ismerné el a legjobbak ilyen irányú teljesítményét, hanem mert alkatától és lírai szerepfelfogásától idegennek érzi ezt. AZ EST UTÁN és kü-lönösen az IRIGYSÉG az irodalmi élet zártságának kritikája: irigylésre méltók a szereplők, mert bennfentesek. De ironizál is rajtuk: ön-magukat kergető mutatványosoknak, könnyed vitorlázóknak látja őket az irodalom vizein. Nem vonja kétségbe a játékosság, a szövegöröm gyönyörének fontosságát, hiszen ő is ügyesen, de nagyon mértéktartóan él ennek eszközei-vel. "miközben esendő teste sül / hamuja eszmévé testesül" (ERETNEK). (Lásd még: EXIT, HABVERS, KATA, KIÁLTVÁNY.) Ugyanakkor természetesen nem mond le a világ szövegszerűségének és az írás önreferenciájának értelmezéséről. A FEDŐSO-ROKés az IMPROMPTU önreflexivitása pontos metaszövegként ábrázolja az alkotás és az irodalmi folyamat összefüggését. "Ezek csak fedősorok, máz / a forróra hevített edényen, / meg cirádák, ahogy a szándék / és megszokás közti mezsgyén / valami vezeti a kezemet." Ezek a versek, sőt az ösz-szes többi is, csak fedősorok, ismétlődéssel létrejövő önhasonló alakzatok végtelen sora. Mintázatuk rendkívül sokszínű, mint a fraktálgeometria és a Mandelbrot-halmaz formái, de alapjuk közös: az egyetlen metafora, a mindent leíró, rövid szabály. Az lesz a remekmű, ami nagy intenzitással teremti meg az imagináriust, vagyis működteti a harmadik szem látásmódját: a különbözőségek koherens deformációjának jelentéssokszorozó lehetőségét. A cirádák a retorikai tradíció és a szöveghagyo-mány, ami az egyedi költői intencióval és leleménnyel együttesen hozza létre a művet. De az egész csak akkor jó, ha a szokatlanság és az erőteljes tömörség antropológiai érdekeltségű: "alatta agyag van, sűrűség, / egymásba prése-lődött rétegek, / a földmély bontatlan zárványai, / és csomagokban a sorsunk, / az elkallódott útipogygyász". Ez Filip Tamás igazi normatív poétikája, amit nehéz megvalósítani – de, mint látjuk, legjobb darabjaiban magas színvonalon sikerült –, mert a nyelv uralhatósága csak részleges. Az alkotás és a befogadás kimenetele bizonytalan, "mert még nem sejti / egyikünk sem, hová vezet ez a furcsa / kis vers, milyen szunnyadó, / porlepte tárgyra vetíti fényét / (ha van)". (Lásd még: TÖRTÉNET, TALÁN HOGY NE FÉLJENEK, SZÖKÉS, AMIKOR VÉGRE ÁTADJA, KÉPREGÉNY.)
A VALAMI A MÉLYBŐL, a GYORSÍRÁS, az ÜZENET és távolabbról a HOL VOLTAM Petőfi A BÁNAT? EGY NAGY OCEÁN-ját és Babits ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTTjét olvassa újra a motivikus hasonlóság és a parabolajelleg miatt, de ezek sem szándékolt allúziók. Ilyenek – a Borgest és Krúdyt idéző talált versek kivételével, melyek a felsorolás egynemű retorikája miatt eléggé erőtlenek maradnak (NÉGY KÉPZELT ÁLLAT ÉS EGY IGAZI, AZ ÁLMOK KÖNYVÉBŐL, TÉLI ÁLMOK) – alig vannak a kötetben. De az előbbiek jó példák az ösztö-nös szerzői intertextualitásra, ami valószínűleg csak a szöveguniverzum háttérsugárzásának eredménye (az ÜZENET-ben: "a mindenség zaja"), mert az alkotó és az olvasó is át van itatva – tudatos és tudattalan – szövegmaradvá-nyokkal. "a jelek rajta / is látszanak már: egész testét / átjárja, amit följegyez". A konkrét esemény, a levegő, a szó vagy az idő-buborék fölmerülé-se a mélyből, a múltból és a gyorsíró történe-te egyszerre lesz költészet- és létallegóriává az értelmezés egyre táguló implikációjában. Az embervers kiválasztódik, majd a céltételező jelentésért folytatott küzdelemben megfárad, "elhasznált hasonlat" lesz, "és körvonalait veszítve sárrá omlik össze" (Babitsnál: "elomlik és puha sárrá rothad", Petőfinél: "Mire fölhozom, össze is tö-röm"), hogy újra visszatérhessen a mélybe, és befejező írásjel legyen az életmondat végén, ahol "csak pontnyi hely marad / az utolsó oldalon".
Néhány vers fontos gondolati újítása a vállalt értékítélet közvetlen kimondása: a korábbiak tisztán esztétikai létszemléletét erkölcsi állásfoglalással egészíti ki. Szép példája ennek a FORRÓSZIGET, amiben egy útépítés pokoli felfordulásának és a fizikai munka gyötrelmessé-gének érzékeltetése után a befejező sor költői kérdése – "De van-e szó, ami méltó / lehetne erre a sorsra?" – Camus SZISZÜPHOSZ MÍTOSZÁ-t idézi, ami a szövegközi kapcsolatokon keresztül az értelmezés terébe vonja Pilinszky János válaszát is. Milyen feleletek adhatók a világ abszurditására? Az ironikus kineveti, a melankolikus tudatosítja és megveti, a misztikus pedig vállalja. Filip Tamásnál mindháromra van példa, de nem egyenlő mértékben. A negyedik ciklus az addig uralkodó melankolikus katasztrofizmust és a ritkább, de jellemző ironikus látásmódot a harmónia felé tolja el. A feszültséget emlékezéssel oldja, erősödik a vallomásosság, új csoportot képeznek az apaversek (CSALÁD, LÁTOGATÁS, APÁM, EGY HATALMAS KÉZ, APÁM A ZSŰ-RI ELŐTT, SZIKRÁK, MEGINT APA). Megnő az álmok és a képzelet önértelmezésének szerepe, megszaporodnak az ambivalens és különösen a rátaláló Isten-versek és imák. Nem túl sok az ilyen, de éppen gyökeresen eltérő hangütésükkel ugranak ki és válnak a kötet hangsúlyos darabjaivá: "Itt a szürke gézhalom, / amit letekert magáról. / Megérintem teste negatívját – még hideg. És innen indult / egyszerre annyifelé..." (AMIT HOZTUNK NEKI.) Az abszurditás és a pusztulás ellenére, sőt éppen a legmélyebb kétségbeesés miatt van igazi lehetőség a ráismerésre (RAGYO-GÁS, DE ÉN, AZ AMI MINDIG, ŐK KETTEN, RE, FEL-TÁMADÁS, MEGINT). Fontos darab A MEGHÍVOTTAK, itt olvasható a kötet címadó szerkezete, a harmadik szem, aminek segítségével fölismerhe-tő a művészet és az üdvösség párhuzama, egyszerre és egymásban élhető át az ókori és a keresztény kultúra harmóniája, a szépség érzékisége és szakralitása. A motívum fontosságát jelzi, hogy további két versben is előfordul, de teljesen eltérő jelentésben, ami jól érzékelteti az alkotás pozícióját és a költői képzelet működésmódját. Mivel az nem más, mint az imaginárius, a harmadik szem eredménye, így mindkét állítás egyszerre érvényes (MINT A VAS-RESZELÉKET, VERNISZÁZS).
A kötet legjelentősebb poétikai újítása a kompozíció átalakítása oly módon, hogy a nyersanyag változatlan, a versek továbbra is többnyire hétköznapi történetmozaikokból építkeznek, de lényegében eltűnik az időszembesítés. Ezt – a szinte mindenütt megtalálható kitett vagy odaérthető – ellentétes kötőszóval kapcsolódó zárlat váltja fel, így a beszédmód veszít az elégikusságból: időszembesítés helyett értékütköztetés áll. A korábbiaktól jelentősen eltérő megoldás miatt a szövegek az időn kívüliség, az örök jelen és néhány esetben az örökkévalóság időtlenségének, az üdvösség értékharmóniájának pozíciója felé mozdulnak el. Az új szerkezet új retorikát von maga után: megnő a hagyományos szóképek szerepe, a metafizikai tartalmak erő-södésével a második kötetből visszatér a paradoxon és az oximoron. Megváltozik a vers diagramja, dallamképlete. A felütést – a késleltetés és a pontosítás eszközeként – viszonylag hosszú, általában a vers kétharmadáig vagy akár a zárlatig is tartó körülírás, fokozás, néha anaforás ismétlés követi. Majd bekövetkezik a törés, a szöveg mondattani-retorikai csúcspontja az ellentétes kötőszó kiemelésével. A zárlat paradox módon úgy oldja a retorikai feszültséget, hogy közben erősíti a poétikait: leejti, lefokozza a korábbiakat, így a hatást az építkezés és a rombolás – hol egymást erősítő, hol kioltó – interferenciája adja, fölmutatva és egyben modellezve is a létkérdésre adható válaszokat. A küzdelem ereje az olvasóban tartós, értelmezésre kényszerítő hullámokat gerjeszt.
Simon Ferenc
