A Holmi internetes változata | 2005. március

Nyitólap Állomány Tartalomjegyzék

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Csuday Csaba

ÖT PONT A MAGYAR "QUIJOTE" TÖRTÉNETÉHEZ

1. A magyar QUIJOTE: egy fordítás, két átdolgozás

Don Quijote négyszáz éves. Hosszú életében többszörös metamorfózison ment át, valóságos és virtuális tere hatalmasan kitágult. Cervantes képzeletének szülöttéből mindennapi kultúránk része lett; a köznyelv lépten-nyomon használja például a "donquijotizmus", a "szélmalomharc" kifejezést. Nem kétséges, hogy a Búsképű lovag ma már tárgyiasult és imaginárius kép egyszerre; jelkép, fogalom és jelenség és mindezek mellett (fölött?) regényhős. Egyetemes valóság.

De ha csupán a szépirodalom határain belül eső megjelenési formáját tekintjük, Don Quijote akkor is eleve többes számban értendő. A figura jellegzetes vonásai állandók és összetéveszthetetlenek ugyan, mégis megsokszorozta a hagyomány és a siker: sok van belőle. Főszereplője a Cervantes művéből készült számtalan átdolgozásnak, képregénynek, drámának, musicalszövegnek stb. Szerencsére még mindig jelenti azonban magát a művet is, amelyről szintén elmondható, hogy – amint látni fogjuk – a pluralitás jegyében született, vagyis, eleve több változatban, több helyen s szinte egyszerre látott napvilágot. Így "eredetije" is több lehet. (A spanyolok, ha a műről beszélnek, a QUIJOTÉ-t emlegetik, míg mi magyarul inkább DON QUIJOTÉ-t mondunk.) S ha csupán Cervantes remekművét vesszük számba, annak alakváltozatai is legalább kétfelé bokrosodnak, szinte megjelenésétől fogva. Az egyik szövegvegetáció ágait a kétrészes, csaknem ezer lap terjedelmű regény új és új (de nem mindig és mindenben azonos) kiadásai képezik, a másikét a regényből készült számtalan gyermek- és ifjúsági feldolgozás "vadhajtásai".¹ Értekezésünkben Don Quijote Cervantes hőse, a remekműé, amelyet spanyolosan QUIJOTÉ-nak aposztrofálunk.

A magyar QUIJOTE, így és itt, a magyar nyelvű nagyregényt jelenti tehát. Egy lehetséges változatot (Cervantes regényének magyar fordítását), illetve e változat változatait. Érdekelődésünk most elsősorban arra irányul, hogy a regény, amelyet ma magyarul olvasunk (s amely így bízvást tekinthető a QUIJOTE "kanonizált" szövegváltozatá-nak), milyen egészségnek örvend ma, s hogyan viszonyul "többes számú önmagához". Azaz, megpróbáljuk nyomon követni és röviden szemléltetni, hogy a Búsképű lovag és Sancho Panza történetének spanyol és magyar regényvariánsa hogyan változott az idők folyamán. Választ keresünk arra a kérdésre is, hogy az érvényes, "standard" magyar szöveg hogyan viszonyul az eredeti spanyol és az eredeti magyar QUIJOTÉ-hoz. Végül pedig azt vizsgáljuk, hogy a mű 1998-ban kiadott spanyol, kritikai igényű, de a nagyközönségnek szóló kiadása (Miguel de Cervantes: DON QUIJOTE DE LA MANCHA, Instituto Cervantes-Crítica, Barcelona), amelyet a klasszikus spanyol irodalom egyik jeles kutatója, Francisco Rico gondozott, felszínre hozott-e olyan eredményeket, amelyek indokolttá teszik a "standardként" megjelenő magyar szöveg újabb frissítését, netán újrafordítását.

A regény legelső, 1829-es magyarországi alakváltozata jóval több mint kétszáz évvel későbbi, mint az első spanyol kiadás. És nem is magyarul, hanem franciául jelent meg, bizonyos Jean Pierre del Florian fordításában, Pesten, három kötetben, a Hartleben kiadónál. Magyarra is ugyanebből a francia fordításából dolgozták át először: a fordító (fordítás)-átdolgozó bizonyos Karády Ignác volt, s könyvét a címlapon "nagyobb gyerekek"-nek ajánlotta. A kiadás Pesten készült, 1848-ban, Landerer és Heckenast nyomdájában. A regény harmadik s szintén "Florian után franciából" átültetett DON QUICHOTTE A’ HÍRES MANCHAI LOVAG című változata Kecskeméten jelent meg. 1850-ben az első része, 1853-ban pedig a második, Horváth György "h. mérnök" fordításában.

AZ ELMÉS NEMES DON QUIJOTE DE LA MANCHA első, spanyolból fordított és máig teljes értékűnek tekinthető kiadására 1873-ig kellett várniuk a magyar olvasóknak. A nagy és már igencsak időszerű vállalkozást a Kisfaludy Társaság indította útjára, Győry Vilmost bízva meg a fordítással. Az ő tehetségét és kitartását dicséri, hogy 1876-ig a mű négy kötete gyors egymásutánban meg is jelent.

Az 1873-as évszámot viselő első kötet félszáz lapnál is hosszabb előszavában Győry egy 1857-ből származó spanyol forrásra hivatkozva tanulságos listát közöl.² E szerint a Búsképű lovag és a derék fegyverhordozó, Sancho Panza históriája spanyolul mintegy 400 kiadást ért meg a XIX. század közepéig. Angolul 200, franciául 168, olaszul 96 alkalommal jelent meg. Portugálul nyolcvanszor, németül hetvenszer, svédül tizenháromszor, lengyelül nyolcszor, dánul hatszor, oroszul kétszer látott addig napvilágot, és még latinra is átültették. Feltételezhetjük tehát, hogy a remekmű és a századok során jelképivé emelkedett páros hírét már a XIX. század közepe előtt is elhozhatta hozzánk akár a felvilágosodás, akár a klasszicizmus vagy éppen a romantika valamelyik jeles irodalmi hírmondója. A most következő kerek évforduló ünnepi hullámverése talán a magyar irodalomtörténet valamelyik kutatójának kíváncsiságát is megmozgatja, és arra indítja, hogy megnézze, vajon 1829-et megelőzően is akad-e nyoma a QUIJOTÉnak és Don Quijoténak nagy íróink levelezésében vagy a reformkori sajtóban.

Bizonyára az előző kerek (a 350.) évfordulónak volt köszönhető, hogy a frissen alakult Új Magyar Könyvkiadó fölkérte Szász Bélát³ a Győry-fordítás korszerűsítésére. A kétkötetes könyv 1955-re el is készült, és Benyhe János előszavával, valamint GustaveDoré illusztrációival gazdagodva meg is jelent. Az Új Magyar Könyvkiadó s az öröké-be lépő Európa tekintélyes és kiváló sorozatának, A világirodalom klasszikusainak lett méltán az egyik első – ha nem a legelső – darabja. Ezt Benyhe János újabb alapos, a Szász Béla változtatásait is nagyrészt megtartó korrekciója követte a Magyar Helikonnál 1962-ben, de Szász neve ezen, vélhetőleg politikai okokból, már nem szerepel.⁴ Ez a szépséges, egykötetes, közepesen nagyméretű könyv tekinthető a modern magyar QUIJOTE-történet eddigi csúcsának, hiszen ezt a szövegváltozatot ismétli azóta is minden újabb kiadás. Fényét és költői-művészi rangját Somlyó György versfordításai és Martyn Ferenc grafikái csak emelték.

Az első modern regény mostani, 400. születésnapja alkalmából a 2005. esztendőt Cervantes évének nyilvánították Spanyolországban. Az alighanem egyetemessé táguló ünneplésből remélhetőleg a hazai hispanisztika és a QUIJOTE-kiadások jelenkori gazdája, az Európa Könyvkiadó is kiveszi részét, hiszen, bármennyire hihetetlen, még igazán méltó Cervantes-monográfiánk vagy tanulmánykötetünk sincs.⁵

De ha mással nem, a magyar QUIJOTE történetének fölidézésével s tanulságainak levonásával okvetlenül tartozunk – és elsősorban is önmagunknak, hiszen irodalmi tudatunk és talán egész önmagunkról való tudásunk egyik alapértékéről van szó. A fordítás teljes keletkezés- és szövegtörténete, valamint értékelése és kritikája nyilván maga is egész könyvet, de legalább terjedelmes tanulmányt igényelne. E dolgozatnak a már jelzett kérdések vázlatos érintésével csupán a figyelem felkeltése, a tennivalók megnevezése és némely szövegkritikai adalék bemutatása lehet csak a célja.

2. Győry Vilmos és a magyar "princeps"

Annyi már az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a magyar QUIJOTE szövegtörténetének középpontjában egy jelentős és mindeddig nem igazán értékelt, noha cseppet sem magától értetődő, de első pillantásra is szembeszökő tény áll. Az a körülmény nevezetesen, hogy az első fordítás (ha tetszik, a magyar ’príncipe’ vagy ’princeps’, azaz az első hiteles, az eredetivel lényegileg azonos magyar szöveg) szövedékének, ha szövetét a későbbi átdolgozók itt-ott fölfejtették és újraszőtték is, tartórostjai megmaradtak. S ez a tény az első fordítót, Győry Vilmost egyszersmind azoknak a pioníroknak a sorába emeli, akik a világirodalom klasszikus remekeit magyarra átültetve magát a műfordítást is felruházták azzal a ranggal, amit megérdemel. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy a Győry alkotása csaknem egy évszázadig változtatás nélkül maradt érvényben, és került több ízben is kiadásra, az időnkénti nyelvi, nyelvhelyességi, helyesírási s egyéb "járulékos" mutációtól eltekintve. Ezek, az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa szerint (s most csak felsorolásszerűen), a következők: 1900, Budapest, Athenaeum: átdolgozta, azaz a Győry-szöveget rövidítette és kivonatolta Huszár Vilmos; 1926, 193? (sic! Cs. Cs.), Budapest, Révai: bevezette: Wildner Ödön; 1942, 1943, Budapest, Révai: Márai Sándor bevezetőjével; 1951, Budapest, Szépirodalmi Kiadó: az előszót írta Sőtér István.

De ki volt Győry Vilmos? Miért éppen őrá bízta a Kisfaludy Társaság a hatalmas feladatot? Hogyan sikerülhetett autentikus előzmények nélkül létrehoznia az alapjaiban ma is megálló fordítás irdatlan corpusát? Honnan szerezte a teljesítményéhez elengedhetetlenül szükséges nyelvi, művelődésbeli és filológiai ismereteket? Vagy ha a spanyol kultúrában nem volt igazán járatos, azzá válhatott-e szinte csak a fordítás, a pontos szö-vegértelmezés meg a beleélés révén? Milyen forrásból (forrásokból) dolgozott? Az eredetinek melyik kiadásából? Milyen szótárak és egyéb kézikönyvek álltak a rendelkezésére? Milyen körülmények tették lehetővé, hogy viszonylag gyorsan, három-négy év alatt elkészüljön gigászi munkájával? Vajon egyedül dolgozott-e, vagy akadtak tanácsadói is? A QUIJOTE magyar szövegtörténete szempontjából fontos kérdések ezek, több-ségükre azonban hiába keresünk választ a Győry életét és életművét ismertető forrásokban. De még különösebb, hogy ez a titokzatosság, a források és az eredeti "anonimitása" bizonyos fokig végigkíséri a magyar QUIJOTE egész történetét: sem a Helikon 1962-es kiadása, sem az Európa 1966-ban, a Világirodalom Remekei sorozatban újraszedett változata nem jelöli meg a spanyol kiadást, amellyel összevetették, s annak évszámát és gondozójának nevét is hiába keressük.

Győry Vilmos író, költő, drámaíró, de elsősorban is műfordító volt. Irodalmi pályájának fontosabb tényeit megtalálhatjuk a Szinnyei életrajzgyűjteményében,⁶ a MAGYAR IRODALMI LEXIKON-ban⁷ és az ÚJ MAGYAR IRODALMI LEXIKON-ban is.⁸ 1838-ban született Győrben, és 1885-ben halt meg Budapesten. Evangélikus lelkészként dolgozott élete végéig, előbb Orosházán tizennégy évig, majd Budapesten. Publikált lírai költeménye-ket, elbeszéléseket, ifjúsági regényeket, népszínműveket, és egyházi beszédeinek gyűjteménye is megjelent. Életíróját, Elek Lászlót idézzük: "Önálló kötete [értsd: szépirodalmi műve, Cs. Cs.] ugyan az 1858-ban publikált BALASSA JÁNOS után nem jelent meg, de munkatársa maradt több pesti lapnak és kiadványnak, így [...] a Hölgyfutárnak és [...] a Pákh Albert és Jókai Mór irányítása alatt közkedveltté lett Vasárnapi Újságnak, továbbá Szegfiné népszerű Családi Körének és Arany János nívós, de rövid életű folyóiratának, a Szépirodalmi Figyelőnek..."⁹1872-től az MTA levelező tagja. Fordított angolból, franciából, svédből és spanyolból, átdolgozta a Károlyi-BIBLIA újszövetségi részét. Szerzői között szerepel Shakespeare, Molière, Tegnér, Defoe, Calderón, Moreto, Alarcón és Cervantes. Életművét többek között Mikszáth Kálmán, Szász Károly és Radó Antal is méltatta.

Az életrajz száraz tényeiből is látható, hogy Győry rendkívüli ember és rendkívüli tehetség volt, aki azonban saját műveivel nem emelkedett a kiegyezéskori magyar irodalom legnagyobbjai közé. Tehetségének formátumát mutatja, hogy fordításait lelkészi munkája és családi kötelezettségei mellett, rövid életének utolsó húsz évében készítette, és noha viszonylag kevés ideje volt, kiválót alkotott, a műfordítás máig érvényes normái szerint is, szinte minden műfajban. Apósát és egyben egyházi feljebbvalóját, Székács Józsefet ugyancsak a tehetséges műfordítók között tartjuk számon. Az ő Terentius-átültetésével kapcsolatosan fejti ki Győry, hogy mennyi gondot okoz neki a szó szerinti hűség és a gondolati-hangulati megfelelés egységének megteremtése.¹⁰

Szász Károlytól tudjuk, hogy Győryt "szegény szülői, súlyos anyagi viszonyok közt [...] kereskedő-segédnek akarták adni",¹¹ de egyik lelkes gimnáziumi tanára tanácsára a piaristákhoz került, ahol Horváth Cyrill – a későbbi egyetemi tanár és akadémikus – táplálta irodalmi ambícióit. Teológiai tanulmányait az akkor még közös protestáns hittudományi főiskolán folytatta. Utána Konkoly-Thege Miklós és Tihanyi Ferenc mentoraként egy évet töltött a berlini egyetemen, körutat tett Németországban, és Párizsba is ellátogatott. Szász szerint ekkor "s később [sajátítja el] az európai nyugot összes irodalmi nyelveit, a németet, francziát, angolt, olaszt, spanyolt, svédet, megannyi kulcsot szerezve ez irodalmak dúsgazdag kincsestáraihoz".¹² Győryt, nem kétséges, nyelvzseninek kell hinnünk, ha minderre olyan rövid idő alatt s mintegy mellékesen képes volt.

A spanyol nyelv és irodalom iránti vonzalmának okára Szász nem tér ki, és arra sem figyel föl, hogy amit Győry egyéniségének alapvonásáról mond ("az ő lelkében is a kedély nyugalma s a léleknek a szenvedélyektől fel nem kavart egyenletessége"),¹³nem igazán vág egybe a spanyolos temperamentummal. Vagy talán épp önnön puritán alkatának ellentéte vonzotta Győryt a mediterrán lelkülethez? Hogy a délvidéki mentalitást köz-vetítve mintegy önmagát teljesítse ki? Nem tudni, s a rejtély megoldásához sem Szinynyei, sem Elek László nem szolgál semmilyen adalékkal vagy kulccsal.

Hogy a Kisfaludy Társaság miért bízta meg a QUIJOTE lefordításával, azt magyarázhatja, hogy Tegnér FRITHIOF-mondájának átültetésével a Társaság nagyon elégedett volt. (Szász Károly szerint Győry csak e hosszú elbeszélő költemény lefordításának kedvéért tanult meg svédül.) Olyannyira, hogy 1868-ban tagjai sorába is fogadta. Ezután következő Defoe-átdolgozása (A LEGÚJABB ROBINSON), a Franklin Benjamin életpályáját megrajzoló EGY IGAZI POLGÁR-a és Calderón-fordítása (AZ ÁLLHATATOS FEJEDELEM) is nagy sikert aratott.

Győry spanyol orientációjának jelentőségére Szász már valamelyest felhívta a figyelmet: "Nálunk – írja idézett megemlékezésében – ...az egy Lukács Móriczon¹⁴ kívül talán senki sem ismerte a spanyol irodalmat közvetlen forrásból. A mit Cervantesnek Lukács Móricz által fordított Bőkezű szeretőjén kívül magyarul bírtunk, az mind másodkézből való fordítás volt."¹⁵

Maga Győry a nagy munka előzményéről ezt írja az 1873-ban megjelent első kötet előszavában: "A Kisfaludy-Társaság intézkedék arról, hogy e nevezetes mű, mely [...] Európának majd minden nyelvére át van már ültetve, s melyet egyébiránt – habár csak másodkézből – a miénk is bírt: magyarul is meglegyen, minden kihagyás vagy önkényes elváltoztatás nélkül, az eredetiből fordítva s szigorúan ahhoz alkalmazkodva."¹⁶

Huszár Vilmos az 1900-as Athenaeum-kiadás előszavában, s már némi távolságból, így értékeli Győry munkáját: "Maga a fordítás teljesen megfelel a Kisfaludy-Társaságtól ki-tűzött célnak. Az eredetihez mindenben alkalmazkodó és elejétől végig nagy gonddal készült. De nemcsak pontos és hű, hanem jellegzetes is. Visszatükrözteti az eredeti szellemét; nyelve sima, folyékony, a tárgyhoz illő. Nagy érdeme [...], hogy a legfinomabb árnyalatokban sem maradt mö-götte az eredeti stílusának, amennyire ezt magyar nyelvünk lehetővé tette. A spanyol szöveg zamatát, ódon színét, keresettség nélkül való ragyogását is érvényre tudta emelni munkájában."¹⁷

Benyhe János az 1955-ös kiadás előszavában így méltatja nagy elődjét és munkáját: "Nyolcvan év telt el Győry fordításának megjelenése óta, és az idő alig koptatott a magyar Don Quijote érdemein. Győry Vilmos ízes népnyelvi humora, fordítói ötletei, megoldásai ma is frissen hatnak, csak éppen szórendünk itt-ott fölbukkanó torzításait meg a kor biedermeier szóképeit lepte be a por. Ezen akar segíteni ez az eredetivel egybevetett, magyarázatos átdolgozás. Az átdolgozó [értsd: Szász Béla, Cs. Cs.] tisztelettel, de határozott kézzel nyúlt Győry immár klasszikus szövegéhez [...]."¹⁸

De nem mindenki szólt ennyire egyértelmű elismeréssel Győry fordításáról. Babits például ezt írja: "A kontrasztos kétoldalúság lehat egészen a stílig. Ez hol parodisztikusan fellengzős, hol közmondásokkal zsúfolt, vaskos és népies. Sajnos mindig egy kicsit szószaporító. Legalább ez a benyomása annak, aki csak fordításban olvasta, a Győry Vilmos régi átültetésében, amely különben nagyon élvezhető."¹⁹

De valójában melyik "eredetit" emlegeti Győry és Horváth? Melyik eredetire utal Benyhe? Vajon ugyanarra a szövegre hivatkozik-e mindenki, amikor a fordítás forrásáról beszél? Nem tudni, hiszen egyik kiadás sem jelöli meg. Pedig tudnunk kellene. S nemcsak azért, mert e nélkül az adat nélkül már jó ideje nem jelennek meg fordítások, hanem azért is, mert a modern Cervantes-filológiának éppen ez az egyik legvitatottabb kérdése. Hogy tudniillik melyik kiadást kell princepsként tekintenünk? A legelsőt, felelhetnénk, ám a válasz korántsem ilyen egyszerű.

3. A spanyol princeps: egy kiadás, amely legalább három, sőt több

A QUIJOTE spanyol szövegének alighanem eddig legteljesebb történetét Francisco Rico tette közzé a Cervantes Intézet már említett kiadásának elején.²⁰ Ebben a tanulmányban olvasható, hogy 1604 augusztusára az akkor ötvenhét éves író már megállapodott a regény kiadásáról egy bizonyos Francisco de Robles nevű kereskedővel, aki, egyebek mellett, az udvari kiadványok megjelenésének bonyolítója is volt (’librero del Rey, nro señor’, ahogyan a címlapon áll), és szépirodalom kiadásával is foglalkozott. A kézirat előkészítését és a nyomást Juan de la Cuesta műhelye végezte Madridban. A bonyodalmas engedélyeztetési eljárás és az utómunkálatok 1604 decemberére fejeződtek be. Cervantes, aki Madridból akkorra, az udvart követve, Valladolidba költözött családostul, karácsonykor már kézbe vehette a könyvet, míg a madridiak csak 1605 januárjának elején lapozhattak bele. Robles 1500–1650 példányt dobott piacra. A díszes címoldalra, a nyomda elővigyázatosságából – okkal lehetett tartani tőle ugyanis, hogy valamilyen előre nem látott körülmény hátráltatja a megjelenést – az 1605-ös évszám került. Az első kiadás (a princeps) az irodalomtörténetben sokáig elfogadott nézettel szemben, valójában tehát 1604-ből való. Ami a megjelenés dátumának pontossága miatt is fontos, de még inkább azért, mert a regény 1605-ben még három kiadást ért meg (pontosabban négyet, ha a két lisszabonit, amely szinte egyszerre jelent meg 1605 februárjában, illetve márciusában, de különböző kiadóknál, külön számítjuk. Harmadik volt a Robles-féle szöveg új kiadása Madridban, 1605 márciusának végén, negyedik pedig a Patricio Meyé, Valenciában, július közepén). És az új nyomatok több ponton is eltértek az eredetitől, a princepstől. A rendkívül gyorsan előállított könyv (könyvek) előkészítő munkálataiba ugyanis rengeteg hiba csúszott, amin okvetlenül javítani kellett. Rico szerint maga Cervantes is részt vett az igazításban, sőt, mintegy nyolcvan sorral ki is egészítette a szöveget. Azért, mert észrevették, hogy Sancho szamara, amely a huszonharmadik fejezetben egyszer csak elvész, úgy kerül elő, hogy az elbeszélő nem is jelzi a megtalálás tényét. Cervantes tehát, ki akarván iktatni ezt a "következetlensé-get", betoldott egy hihető történetet a jószág eltűnéséről és megtalálásáról. Csakhogy (szórakozottságból-e vagy csak kapkodásból, nem tudni) a beszúrás rossz helyre került. A hibát azután a későbbi szöveggondozók javították ki.

Az 1605-ös "javított és bővített" kiadás másik, sokszor idézett korrekciója (egyebek mellett) az ún. "rózsafüzér-epizód" a 26. fejezetben: míg Don Quijote az első verzióban az ingét tépi meg, s a csíkokra kötött bogokat használja imájához, addig a javított változatba már nagy gubacsok kerülnek a tépés csomói helyett. Az említetteken kívül is akad még tartalmi javítás, a sok kézen átmenő kézirat sajtóhibáinak pedig se szeri, se száma, de ezekre nem térhetünk ki.

Az "igazán" eredeti meghatározásának másik nehézsége abból adódik, hogy ma, ha a regényről beszélünk, természetesen a kétrészes, teljes műre gondolunk. Ismeretes viszont, hogy a második rész kereken tíz évvel az első után készült el, 1615-ben, s a címe sem egyezett az elsőével: SEGUNDA PARTE DEL INGENIOSO CABALLERO DON QUIJOTE DE LA MANCHA (AZ ELMÉS LOVAG DON QUIJOTE DE LA MANCHA MÁSODIK RÉSZE; kiem. Cs. Cs.) szerepelt rajta. Rico szerint még abban sem lehetünk biztosak, hogy Cervantes nem egyszerűen a SEGUNDA PARTE DE DON QUIJOTE DE LA MANCHA nevet adta-e "másodszülött fiának". (S nyilván ez az oka annak is, hogy Rico kritikai kiadása is a DON QUIJOTE DE LA MANCHA főcímet kapta, így egyszerűen.) De mivel bizonyos, hogy a szerző (és a hagyomány) a két részt egy műnek tekintette, az első együttes kiadás is joggal tarthatott igényt az "eredeti" státusára, mivel (elvileg) utána már minden új kiadás hozzá nyúlt vissza.

De csak elvileg, mert a történeti tények megint azt bizonyítják, hogy noha elsőként Valenciában adták együtt nyomdába a két részt 1616 elején, az elsőséget mégis Brüszszel szerezte meg: előbb a második rész jelent meg ott 1616-ban (AZ ELMÉS LOVAG... címmel), s az első (AZ ELMÉS NEMES DON QUIJOTE DE LA MANCHA ELSŐ RÉSZE címen) csak egy évvel később, de azonos kötésben. A kutatások kimutatták, hogy a kétrészes kiadásba már az 1605-ben, illetve 1608-ban "átdolgozott és kibővített" változat került (ez utóbbi szintén Robles kiadása, és Cervantes ugyancsak közreműködött benne), amiből mellesleg összesen kilenc kiadás és két fordítás (angol és francia) készült a közben eltelt évtizedben.

Ha mármost számunkra az az igazán érdekes kérdés, hogy a magyar princeps, vagyis Győry Vilmos első s "az eredetihez mindenben alkalmazkodó" fordítása melyik eredeti melyik változatából készült, nem feltétlenül szükséges tovább követnünk a spanyol kiadások XVII–XVIII. századi történetét. Elegendő, ha megnézzük, hogy a XIX. század derekára hová jutott a Cervantes-szövegkritika, illetve, hogy melyik, magát addig leghívebbnek és legteljesebbnek tekintő változat kerülhetett Győry kezébe.

A sok lehetőség közül most csak kettőt veszünk számba, mint a XIX. század első felének legmérvadóbb kiadását: az 1819-est, amely Navarrete és Clemencín nevéhez kö-tődik, és az 1843-ast, amely már a modern kritikai kiadások közvetlen előzményének tekinthető, és Juan Eugenio Hartzenbusch munkája.

Voltaképpen mindkettő újítása azt jelentette, hogy a századok során önmagától meglehetősen "elkülönbözött" szöveget a kiadók igyekeztek megtisztítani az idő hordalékától, visszaállítva benne az "eredetiben", vagyis az 1604-es, illetve az 1605-ös és 1608-as Robles-féle kiadásokban adott szöveget.

Mielőtt a szóban forgó kiadások jelentőségét ismertetnénk, el kell mondani, hogy a XVIII. század felvilágosodásának tudománytisztelete is megtette a magáét Cervantes remekművének méltó elismertetéséért. Részben a korszak szellemi vezéralakjainak értékítéleteiben, részben a nagy szótárkészítő, Sebastian de Covarrubias egy századdal korábbi műveinek, a DICCIONARIO DE AUTORIDADES-nek és a TESORO DE LA LENGUA CASTELLANA O ESPAÑOLÁ-nak újrafelfedezésében (Covarrubias szótárai nagyban hozzájárultak a régi nyelvállapot hiteles rekonstruálásához), legfőképpen pedig a Spanyol Akadémia díszes kiadásában. A tekintélyes "akadémiai" 1780-ban jelent meg, Vicente de los Ríos gondozásában, az ő Cervantes-életrajzával és kronológiai függelékével.

Ez az akadémiai kiadás – mivel készítői a már 1604-ben kinyomtatott princepsről nem tudtak, mert az még nem került elő – örökítette az elkövetkező csaknem fél évszázadra (s fordításai által talán tovább is) a tévedést, hogy a mű első kiadása a második Robles-féle, vagyis az, amelyik Cervantes kezéből javítva-kiegészítve került ki 1605-ben, aminek az 1608-as már szinte változatlan utánnyomása volt.

Csak fél századdal később izmosodott meg az a felfogás, hogy Cervantes eredeti változatát, azaz az időközben előkerült 1604-est, az igazi princepst (amelyről elsőként egy angol kutató, John Bowle adott hírt egy 1777-ben kelt levelében),²¹ az 1605-ös és az 1608-as szöveggel gondosan összevetve kell visszahelyezni jogaiba ahhoz, hogy ki lehessen alakítani a valóban autentikus változatot.

Az 1819-ben, öt kötetben megjelenő újabb akadémiai kiadás – a korszak két legfelkészültebb cervantistájának, Martín Fernández de Navarretének és Diego Clemencínnek a munkája – még mindig az 1608-as kiadást tekintette alapszövegnek, s az 1604-es és 1605-ös variánsokat csak függelékben közölte. Így eshetett meg, hogy egyszerűen átsiklottak Cervantes híres betoldásai fölött. A kiadás kétségtelen érdeme viszont az ötödik kötet, amelyben Navarrete a mindaddig legpontosabb és legteljesebb Cervantes-életrajzot tette közzé.

A spanyol Nemzeti Könyvtár tisztviselőjéből a könyvtár igazgatójává lett Juan Eugenio Hartzenbusch nevéhez fűződik a princeps első gondos összeolvasása Robles 1605-ös, illetve 1608-as kiadásával. Alapos munkájának eredményét 1843-ban jelentette meg. Jó stílusérzékét bizonyítja, hogy Argamasillát, Cervantes egykori börtönének városát választotta e "jogaiba visszahelyezett" szöveg megjelenési helyéül, ahol azután, az 1863-ig terjedő esztendőkben Cervantes összes műveit is napvilágra segítette.

Győry Vilmos európai utazásain, elvileg, szert tehetett az imént említett kiadások bármelyikére. Pillanatnyilag arra sincs adatunk, hogy ő hozta-e haza vagy már itthon találta-e a spanyol "eredetit", amiből fordított. A Révai kiadásában megjelent Győryváltozat (1942), amit vizsgálunk, nem jelez semmilyen spanyol eredetit, és Márai Sándor előszavában sincs rá semmilyen utalás.

Az Új Magyar Kiadó 1955-ös jubileumi kiadásában Benyhe János bevezetője rövi-den érinti ugyan a mű spanyol utóéletét ("A Don Quijote minden vesszejét, minden szavát, minden homályos változatát kritikusok légiója magyarázta vagy ködösítette – írja Benyhe.

– Lelkes filológusok megrajzolták Don Quijote útvonalát, megállapították a mű időrendjét, kimutatták pontatlanságait, ellentmondásait, földerítették lehetséges és lehetetlen mintaképeit, idézeteinek forrásait, tanulmányozták önéletrajzi vonatkozásait, elemezték stílusát, szerkezetét, jellemezték Cervantest, mint dévaj irodalmi tréfacsinálót, látnokot, keresztes vitézt, szociografust, derűlátót, borúlátót, holdkóros álmodót és kiábrándult bölcset, ideák realista kigúnyolóját és a realitás idealista megszállottját, a valóságábrázolás első modern klasszikusát, és ki tudja még mit"),²² de a kérdés, hogy a kiadást, amelynek ő a felelőse, Szász Béla melyik eredeti alapján dolgozta át, illetve ő, mint szerkesztő, melyikkel vetette ismét össze, megválaszolatlanul marad.

Vizsgálatunk, terjedelmi korlátai miatt, most csak arra irányulhat, hogy az érvényes magyar változatok szövegének csekély – de reményeink szerint valamelyest releváns – hányadát összehasonlítsa a Rico kritikai kiadásában neki megfelelő részekkel. Módszerünk, kényszerűségből inkább, mint a divatot követve, a szúrópróbához hasonlít. A Rico-kiadás szövegének hét kezdő-("incipit") elemét, nevezetesen a címoldalt, az árszabást, a királyi engedélyt, a dedikációt és az ajánlást, valamint az előszó és az első fejezet indítását hasonlítjuk össze a Győry-fordításban (a továbbiakban: GY), a Szász Béla (a továbbiakban: SZ), valamint a Benyhe János nevét viselő átdolgozásban (BJ) megjelenő változatukkal (ha megjelennek bennük egyáltalán).

4. A szöveg kezdőelemei

4.1. A címoldal

A kritikai kiadás szövegének élén a princeps díszes címoldala szerepel hasonmás változatban. A mű címe és a szerző neve: El ingenioso hidalgo Don Quixote (modern átírással: Quijote) de la Mancha,

Compuesto por Miguel de Cervantes Saavedra.

A kiadás dátuma az oldal középső harmadát betöltő embléma mellett látható kétfelől: Año, (embléma) 1605. (Az embléma leírását mellőzzük, mert egyik magyar kiadás sem reprodukálja.)

A keretes metszet alatt három sorban a következő olvasható: Con privilegio, / En Mad-rid, Por Juan de la Cuesta. / Vendese en casa de Francisco de Robles, librero del Rey nro señor.

A címoldal (név, cím stb.) a magyar változatokon:

GY: Cervantes / Az elmés nemes / Don Quijote / de la Mancha / I / Fordította Győry Vilmos / Tizedik ezer / Révai.

A címoldal reverzén: Copyright by Révai, Budapest, 1943

SZ: Cervantes / Az elmés nemes / Don Quijote /de la Mancha / I. Kötet / Új Magyar Könyv-kiadó / 1955.

Hátoldal:

Miguel de Cervantes Saavedra / El ingenioso hidalgo Don Quijote de la Mancha / Győry Vilmos / fordítását átdolgozta / Szász Béla / Az előszót írta / Benyhe János / Gustave Doré illusztrációival

BJ: Cervantes / Az elmés nemes / Don Quijote / de la Mancha / Martyn Ferenc / rajzaival / MF rajza / Magyar Helikon / 1962

Reverz:

Miguel de Cervantes Saavedra / El ingenioso hidalgo de la Mancha / Győry Vilmos / fordítását átdolgozta / Benyhe János / a verseket / Somlyó György fordította.

Megjegyzések: Rico szerint az ’ingenioso’ mai jelentése: "kreatív, találékony, élénk képzeletű, éles eszű". Ezt a jelentést a magyar változatok "elmés" mellékneve, kicsit régies ízzel ugyan, de pontosan visszaadja. Ha viszont az ’ingenioso’-nak ezt a köznapi és a korabeli tudományosságban is hasonló értelemben használt jelentését kiegészítjük a tulajdonnévre vonatkoztatott "kolerikus, melankolikus" jelentésével, szemantikailag ambivalenssé válik a szerkezet, és jelentése kiegészül az "őrült, bolond, hibbant, eszelős, háborodott, hóbortos, megszállott" árnyalattal.

Az egyöntetű magyar cím csak a Don Quijote névhez tapadt jelenségtől és a jelentésátvitelből adódó fogalmiságtól válik kétértelművé, áttételesen ironikussá. Maga az "elmés" jelző kissé régies, de egyértelműen pozitív. A bevett magyar cím jelentéstartománya így, önmagában és elméletileg véve, némiképpen tehát szegényebb, mint az eredeti.

4.2. Az árszabás (’Tasa’)

Ezt a tízsornyi szöveget, amelyet bizonyos Juan Gallo de Andrea nevű jegyző készített 1604. december 20-án Valladolidban, egyik magyar kiadás sem emelte be az ún. prelimináris, vagyis magát a szövegtestet megelőző adalékok közé. Nyilván azért, hogy az amúgy is terjengős barokk apparátust ne terheljék tovább. Pedig a "taksa" nem fölösleges kolonc. Könyvészeti érdekesség is, hiszen jelzi, hogy a princepsnek azok a példányai, amelyekbe ez a dokumentum belekerült, már 1604-ben kereskedelmi forgalomba kerülhettek volna, ha a karácsony, az év vége és a távolság meg nem akadályozza a szállítást. De így csak 1605 januárjában, vízkereszt után került Robles madridi könyvesboltjába.

A ’Tasa’ hivatalos dokumentumként fogható fel tehát, ami nélkül könyv nem kerülhetett az olvasók kezébe. De egyszersmind kultúrtörténeti kuriózum is: a mai olvasó megtudhatja belőle, milyen értéket képviselt a XVII. század elején egy regény, és az is kiderül belőle, hogy Cervantes mire mehetett remekművének honoráriumával.

A jegyző ívenként három és fél maravedíre taksálta a QUIJOTÉ-t (a könyv hatszázhatvannégy oldalon, ezerötszáz-ezerhatszáz példányban jelent meg), ami, a mű terjedelmével, azaz nyolcvanhárom ívvel számolva, kétszázkilencven maravedíre rúgott. A ’maravedí’ hosszú ideig Kasztília általános pénzneme volt a ’real’ mellett, amelyből harmincnégy maravedít tett ki egy. Cervantes tehát valamivel több mint nyolc reált kapott a könyv első kiadásáért. Ricótól azt is megtudjuk,²³ hogy 1605-ben egy tucat tojás hatvanhárom maravedíbe került Új-Kasztíliában, a narancs tucatja ötvennégybe, egy csirke ára ötvenöt maravedí volt, fél kiló birkahús huszonnyolc. Az írólap legnagyobb csomagjáért, a "rizmáért" (amely a Czuczor–Fogarasi szótár szerint húsz "koncot", azaz 480 lapot tartalmazott), huszonnyolc maravedít kellett fizetni. Cervantes ezek szerint csaknem ötezer papirost vehetett a "tiszteletdíjából", vagyis nagyjából annyit, amenynyire a QUIJOTEelső része után keletkezett valamennyi művét megírhatta. Babitsnak igazat adhatunk abban, hogy "a Don Quijote írójának csak halhatatlanságot szerzett, de sikert nem",²⁴ ha a sikert gazdagodásként értjük.

4.3. Hibajegyzék (Fe de erratas)

Ez az esetünkben mintegy ötsoros szövegadalék szintén szükséges volt akkoriban a megjelenéshez. Alcalá de Henaresben (Cervantes szülővárosában) állította ki bizonyos Francisco de la Llana licenciátus, aki orvosi foglalkozása mellett a királyi korrektor szerepét is betöltötte Kasztília Tanácsában (Consejo de Castilla).

Az adalék, nyilvánvalóan hasonló okból, mint a ’Tasa’, ugyancsak hiányzik mindhárom vizsgált magyar kiadásból. Egy igazán szöveghű kiadásban azonban ott volna a helye, mivel azt tanúsítja, hogy a kinyomtatott szövegben sem hiba, sem "semmi érdemleges nem található, ami ne egyeznék eredetijével", azaz a kézirattal. Az viszont nem a szerző kézirata volt, hanem egy külön erre "szakosodott" leíró (vagy másoló) letisztázott változata, amit az író ugyan megkapott összeolvasásra, de az eljárás így is viszonylag tág teret engedhetett az elírásokból, félreolvasásokból eredő hibáknak. A jegyző szö-veghűséget igazoló "tanúsítványa" ezért csak fenntartásokkal fogadható el.

4.4. A királyi engedély ("Privilegio", ’EL REY’)

Csaknem két lap terjedelmű szöveg arról, hogy a király a szerzőt (vagy bárkit, akinek a javára az író lemond előjogáról, esetünkben Francisco de Roblest) azzal a kivételes joggal ruházza fel, hogy a művet Kasztília királyságaiban tíz évig megjelentesse. A szö veg alatt a király kézjegyét helyettesítő "Én a király" formula és egy név szerepel, az engedélyt kiállító Juan de Amézquetáé, aki a Királyi Tanács (Consejo Real), azaz a kamara akkori titkára volt. A jogengedély végén az 1604. szeptember 26-i dátum olvasható, ami azt jelenti, hogy ettől a naptól kezdődhetett meg a mű kinyomtatása.

Az engedélyt egyik magyar kiadás sem közli.

4.5. Az ajánlás ("Dedicatoria", ’Al Duque de Béjar’)

A kritikai kiadás lábjegyzete szerint ez az ajánlás amolyan nyomdai "stikli". Mert igaz ugyan, hogy Cervantes megírta (a hercegnek, Don Alonso López de Zúñiga y Sotomayornak, aki a kor költőinek kedvelt pártfogója volt, s többek között például Góngora is neki ajánlotta főművét, a SOLEDADES-t), de a papiros s vele a szöveg a nagy sietségben elveszett. Kéznél volt viszont egy kiváló kortárs költő, Fernando de Herrera ajánlása ugyanennek a nemesúrnak, Béjar hercegének címezve. Csakhogy Herrera ajánlása Garcilaso de la Vega kötete elé íródott, amely 1580-ban meg is jelent. Rico kutatásai szerint nagyobbrészt ebből a szövegből való a Cervantesnek tulajdonított dedikáció, kisebb részben pedig egy bizonyos Francisco de Medina előszavából, amely ugyanebben a Garcilaso-kiadásban található.²⁵

Megjegyzendő még: a krónikák feljegyzik ugyan, hogy Cervantes kért és kapott is kihallgatást a hercegtől, aki szintén Valladolidban töltötte 1604 karácsonyát, de arról semmilyen adat nem tanúskodik, hogy bármiféle s pénzben is kifejezhető segítséget kapott volna tőle.

GY: "Miguel de Cervantes Saavedra" aláírással közli (17–18), lábjegyzet nélkül.
SZ: Az első kötet végén (575), a JEGYZETEK-ben ez áll: "5. old. Béjar – herceg, Cervantes pártfogója." BJ: Ua. (851) Megjegyzés: a történeti hűség alighanem megkövetelné a jegyzet kiegészítését.

4.6. Bevezető (’Prólogo’)

4.6.1.A. ’Desocupado lector’

GY: "Dologtalan olvasó!"
SZ: Ua.

BJ: Ua. Megjegyzés: "Az olvasó megszólítása a klasszikus hagyományt követi, bizonyára a latin »otiosus« mintájára", közli Rico lábjegyzete.²⁶ A három magyar változat egyöntetű "dologtalan" jelzője a pihenés, kikapcsolódás olvasói állapotát fejezi ki, helyesen. A kritikai kiadás egyik kommentátora, Mario Socrate hívja fel rá a figyelmet,²⁷ hogy a bevezetőben megszólaló narrátor-"én", aki az elbeszélés egyik (ha nem a legfőbb) "instanciája", felelős letéteményese, "joghatósága", s aki a bevezető után a kilencedik fejezetben lép elő ismét,²⁸ mondván: "Ez nagyon zokon esett nekem..." (kiem.: Cs. Cs.), nem csupán az éppen elfoglaltság nélkül unatkozó vagy éppen kíváncsiskodó olvasóhoz intézi szavait. Hanem a szellemében is szabad, előítéletektől nem korlátozott befogadóhoz is, aki remélhetőleg nyitott lélekkel fordul az újdonság, a bevett konvenciókhoz nem igazodó mű felé. Ez a járulékos jelentés a "dologtalan" melléknévhez nem társítható.

4.6.1.B.

’sin juramento me podrás creer que quisiera que este libro, como hijo del entendimiento, fuera el más hermoso, el más gallardo y más discreto que pudiera imaginarse.’

GY: "Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő, s oly mulattató lenne, milyennél már tökéletesebb nem is képzelhető."

SZ: Ua. "...lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen."

BJ: Ua., mint SZ.

Megjegyzés: az ’entendimiento’ második szótári jelentése²⁹ kétségtelenül "értelem", amelynek az "ész" és az "elme" szinonimája. Csakhogy Cervantes a szövegben kevéssel alább következő ’ingenio’ fogalommal módosítja az egyébként Ovidiustól eredeztetett metaforát,³⁰ amely szerint a mű a szellem gyermeke. Az ’ingenio’ itt a klasszikus retorika ’inventio’ fogalmával is rokonítható. Mellesleg az ’ingenio’ "elme"-ként, "ész"ként való felfogására a humanizmus és a barokk eszméiben is számos ellenérvet találhatunk. Sőt a Cervantes után egy-két évtizeddel alkotó s ugyancsak az antik retorikán nevelkedett Gracián homlokegyenest az ellenkező nézetet vallotta: ’ingenio’ és ’razón’ / ratio / "ész, értelem" szerinte szemben állnak egymással.

Problematikus a mondatban a szellem gyermekét jellemző három jelző ("szép", "kitűnő", "mulattató") közül az utóbbi kettő magyar fordítása is, amely, mint láttuk, mindhárom változatban megegyezik.

Éppen a metafora (’hijo’ / "fiúgyermek") indokolja, hogy az író ne a könyvhöz, hanem az emberi teremtményhez válasszon szemléltető, tulajdonságokat kifejező mellékneveket, hiszen a mondatban is ez a főnév (’hijo’) áll közvetlenül előttük (a magyarban, nem nagyon szerencsésen, egy birtokos szerkezet főnevesült melléknévi igeneveként ["szülött"]).

A probléma nemcsak az tehát, hogy a ’gallardo’-nak is csak harmadik szótári jelentése a "kiváló, remek",³¹ a ’discreto’-nak pedig egyáltalán nincs ilyen jelentése (1. "tapintatos, diszkrét", 2. "bölcs, megfontolt", 3. "átlagos, közepes"), hanem hogy Győry itt pontatlanul vette figyelembe az eredeti szerkezetet, a fordítást egy másik irányba "vitte", s amikor ez a zökkenő, mint rendesen, megbillentette a mondatot, olyasmivel fejezte be, ami nincs a spanyolban: a "tökéletes" szó fölösleges "ráadás".

Hogy világosabb legyen: a ’gallardo’ mind a szemantika, mind a retorika logikája szerint a "fiúgyermek" külsejére vonatkozik, s így lehetne "délceg", "deli", "jóvágású" vagy bármi hasonló, de "kitűnő" aligha.

A ’discreto’ szó értelmezése (s vele a fordítása) még nehezebb, mert itt ismét a humanista értékrend és szóhasználat korabeli felfogását kellene irányadónak tekinteni. A reneszánsz és a barokk idejében a szó leginkább az "okos, bölcs" értelmét hordozta, a ’prudente’ / prudentia szinonimájaként. A "mulattató" mint lehetséges jelentés egyik szótárban sem bukkan elő. A magyar mondat utolsó tagjába ezért is belekerülhetett a középfokban álló "tökéletes" melléknév. A fordító érezhette, hogy ezen a fontos ponton, amelyen a szerző-elbeszélő először minősíti alkotását, kevesebbet mond, mint ami az eredetiben áll. S talán azt is érzékelte, hogy a "szép, kitűnő és mulattató" jelzők nem igazán koherensek, ha alanyukra, a "gyermekre" vonatkoznak, s ezért toldotta meg a "tökéletes" értékítélettel. Lehet, hogy az első átdolgozó, Szász Béla is ezt a döccenőt akarta elsimítani Győry utolsó tagmondatának egyszerűsítésével. A fordítás pontatlanságát azonban nem küszöbölte ki, amiként utódja, Benyhe János sem.

4.6.2. ’Pero no he podido yo contravenir al orden de naturaleza, que en ella cada cosa engendra su semejante.’

GY: "Azonban a természet törvényének nem tehettem ellenére, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek."

SZ: "Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen...", innen azonos.

BJ: Ua., mint SZ.

A mondattal kapcsolatban nincs lényeges megjegyzésünk, már ami a fordítás pontosságát illeti. Fölvet viszont egy fontos kérdést, a régies szóalakok, a régies "regiszter" kérdését, amit régebben egyszerűen stílusnak neveztek. Az elvi bökkenő világos: mikor jár el helyesen a mai fordító-átdolgozó, akkor, ha egy régi szöveget a magyar mérsékelt, mintegy jelzésértékű régiességével ad vissza, a "hűség" jegyében, vagy akkor, ha olyan alakokat, mint például a "magokhoz" (noha a színesebb hangzás érdekében szívesen megőriznénk), a kurrens "magukhoz" alakra változtat? A korhű hangszerekkel játszott barokk zene analógiája mindenesetre a stilizált régiesség mellett szól, akkor is, ha a "mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek" megfogalmazás egy átlagos mai olvasóban a humoros képzavar vagy sajtóhiba gyanúját ébresztheti fel.

De a QUIJOTE esetében még egy körülmény merül fel, amit a fordítónak, ha a fontos árnyalatok megőrzésére törekedett, figyelembe kellett volna vennie. Arról van szó, hogy Cervantes szövegén belül, amelyet a kurrens spanyolhoz viszonyítva természetesen régiesnek érzünk, a régies beszéd (avítt szóalakok, igei formák stb.) a figura, Don Quijote jellemzésének (és a belőle fakadó komikumnak) egyik eszköze. Számtalanszor idézték már az epizódot, amelyben hősünk a fogadót várkastélynak nézi, az előtte ácsorgó örömlányokat pedig nemeshölgyeknek. S amikor Don Quijote a lovagregények veretes nyelvén szólítja meg őket, nem is értik. Sőt a mai spanyol olvasó is alig, mert az ódon beszéd ódon, archaikus írásmódban is megnyilvánul. ("Ez a beszédmód, melyet a nők nem értettek..." stb., MH, I, 2, 27.) Nos, a Győry-fordítás nyomdokain haladva mára is csak alig hangolódott át a regény régiessége; Szász és Benyhe is megőrizte, ahol csak lehetett, s helyesen. Mégis, a példánál maradva ez azt is jelenti, hogy

amikor az "eredeti" Don Quijote hangot és modort vált, s mintegy "igazi önmagából", vagyis az igazságot és rendet tevő "lovagból" beszél, akkor a magyarban ez a váltás nemigen érzékelhető. Mert a magyar szöveg, mondhatni, egyenletesen régies, és ebből a fekvésből nem tud a "régmúltba" vagy a "régiesebb régibe" modulálni. (Igaz, sokszor nem is nagyon lehet. Az idézett részben előbukkanó ’fermosura’ / ’hermosura’ alakváltozást például a "szépség" valamely régies alakja, mint a "kellem", "báj", "csín", nem "hozza". Legfeljebb valami olyasmi képzelhető el helyette, mint a Toldy Ferenc CARTHAUSI NÉVTELEN-kiadásában, a 137. lapon található "szépségő" jelző, a "szépséges" helyett.)³²

Megoldás lehetne, ha ebből a szempontból is "modernizálná" valaki (akár maga Benyhe János) a szöveget, mert így az eredeti egyik fontos regisztere tisztábban hangoznék a cervantesi polifóniában.³³

(A szöveg "incipit" elemei közé kellene sorolnunk a voltaképpeni szövegtestet megelőző tíz verset is. A korstílus kigúnyolása, a paródia, a költői játék és még sok egyéb szempont kiváló alapot kínál az összehasonlításra. Somlyó György műfordításai pedig különösen érdekesek, hiszen – bár Győry is kötött formában fordította őket – nem a Győry-versek átdolgozásai, hanem újrafordítások, s mint ilyenek, más elemzési-értékelési alapot, külön tanulmányt igényelnek és érdemelnek. Ezért itt nem térünk ki rájuk.)

A magyar szöveg viszonylagos problematikusságát azonban nyomatékosítani szeretnénk azzal, hogy a szorosan vett kezdőelemek körét kibővítve, néhány további, vitatható helyet idézünk a Bevezetőből. (Az egyszerűség kedvéért csak a Helikon-kiadás oldalszámait jelöljük, illetve a Rico-féle eredeti szöveget idézzük.)

A Magyar Helikon 1962-es QUIJOTÉ-jának 9. oldalán, a 11–12. sorban ezt olvassuk: "s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot."

Mivel a "bámulat és elragadtatás" helyén a spanyolban ’maravilla y... contento’, azaz "csoda" és "megelégedés" áll, a tagmondat helyesen: "s szülötteik csodával és elégedettséggel töltsék el a világot".

9. oldal, 20. sor: "...s a magad lábán jársz, saját ízlésed szerint".
A spanyolban: ’...y tienes tu alma en tu cuerpo y tu libre albedrío’.
Magyarul: "és a te testedben lélek van és a te szabad akaratod".
(Megjegyzés: a félreérthetetlenül bibliai ízű fogalmazás ismét Cervantes finom iróniáját példázhatja; a Bevezetés egész helyzetében van valami, ami az "angyali üdvöz-let" jelenetére emlékeztet.)

9. oldal, 26. sor: "...s nem kell félned attól, hogy majd korholnak".

A spanyolban: ’...sin temor que te calunien por el mal’; Rico lábjegyzete szerint a ’caluniar’ régen a "vkinek terhére ró" jogi kifejezésnek felelt meg, így a magyar jelentés: "nem kell félned, hogy a rosszért téged okolnak".

10. oldal, 14. sor: "...stílusában fogyatékos, élcekben szegény".

Spanyolul: ’menguada de estilo, pobre de concetos’; ’conceto’: "konceptus", "magvas, szellemes, elegáns gondolat, kép", ami mindenképpen több az "élc"-nél, ami ma viccet jelent, azaz a jelentés: "stílusában fogyatékos, szellemességben szegény".

10. oldal, 23. sor: "...képesek megóvni a külső méltóságot".

Az eredetiben: ’...guardando en esto un decoro tan ingenioso’; itt a ’decoro’ (Rico lábjegyzete szerinti) jelentése: "a téma és a stílus egyensúlya", így a magyar tagmondat pontosabban: "...képesek megőrizni a téma és stílus egyensúlyát".

10. oldal, 36. sor: "Én tehát, kedves barátom..."; ’En fin, señor y amigo mío...’; "Én tehát, kedves barátom-uram...".

11. oldal, 4–5. sor: "...minden cselekedetedben okos és eszes embernek tartottalak": némiképpen tautologikus, önmagát ismétlő, de a spanyolban nem: ’...os he tenido por discreto y prudente’;a ’discreto’ és a ’prudente’ inkább "józan", "bölcs" jelentésű.

11. oldal, 32. sor: "...kevés fáradságodba kerül; mint például, ha a szabadságról szólanál".

A spanyolban:’...os cuesten poco trabajo el buscalle, como será poner, tratando de libertad y cautiverio’; a ’cautiverio’, "rabság" kimaradt; "ha a szabadságról és rabságról szólanál".

4.7. Az első fejezet kezdősorai

4.7.1. A cím

’Primera parte del ingenioso hidalgo Don Quijote de la Mancha’
Megjegyzés: a kritikai kiadás lábjegyzete szerint "Az 1605-ben megjelenő Q., azaz El ingenioso hidalgo..., négy részre osztva látott napvilágot: (I, 1–8, 9–14, 15–27, 28–52). Cervantes, amikor 1615-ben megjelentette a regény folytatását, és eltekintett az 1605-ös felosztástól, a teljes első kötetet változtatta Első résszé. A későbbi kiadások, hogy elkerüljék a következetlenséget, már kihagyták az első kötet eredeti négy részre bontását."³⁴

A magyar kiadások is ezt a gyakorlatot követték, de kétségtelen, hogy az eredeti hű és pontos leképezése (ha eredetin az 1605-ös princepset értjük) megkövetelné, hogy ezt a körülményt valamilyen módon jelezzük. A vizsgált magyar változatok egyike sem jelzi a problémát, még a jegyzetek között sem.

4.7.2. Fejezetcím, alcím (tartalmi kivonat)

’Capítulo primero / Que trata de la condición y ejercicio del famoso y valiente hidalgo Don Quijote de la Mancha’

GY: 1. Fejezet / Mely a hírneves lovag Don Quijote de la Mancha állását és életmódját tárgyalja

SZ: Első fejezet / A hírneves lovag Don Quijote de la Mancha állását és életmódját tárgyalja

BJ: Első fejezet / A híres-nemes Don Quijote de la Mancha állapotját és életmódját tárgyalja

Megjegyzés: a ’condición’ szó "állásként" értve talán még inkább kifejezi, amit a spanyol szó felerészben hordoz: valakinek a társadalmi helyzetét. Az "állapot" inkább a hős egészségi állapotára utal. Ugyanígy a "hírneves" és a "híres-nemes" melléknév sem fedi igazán az ’hidalgo’ státusát (a kifejezés egyébként az ’hijo de alguién’ / a "valaki fia" minősítésből származik), az olyan nemesét, aki a ’caballeróktól’, a lovagoktól épp abban különbözött, hogy szegény volt. Csak kiváltságai (adómentesség, nem kell szállást adnia az átvonuló katonáknak) emlékeztettek nemesi származására.

A magyar változatok mindegyikéből hiányzik a ’valiente’ jelző, amelynek jelentése: "bátor, vitéz".³⁵

4.7.3. Az első mondat

’En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme, no ha mucho tiempo que vivía un hidalgo de los de lanza en astillero, adarga antigua, rocín flaco y galgo corredor.’

GY: "La Mancha egyik falujában, melynek nevét nem akarom említeni, élt nemrég egy olyan nemes ember, amelyiknél rendesen fogason függő dárda, régi pajzs, vézna paripa és futós agár találhatók."

SZ: "La Mancha egyik falujában – a nevét nem is akarom említeni – élt nemrég egy nemes ember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara."

BJ: Ua., mint SZ.

Megjegyzés: ez a talán leghangsúlyosabb "incipit" (a mű talán legismertebb mondata, amelyet már a spanyol kisiskolások is emlékezetből fújnak), fordítása ezért külö-nös figyelmet érdemel. Annál sajnálatosabb, hogy magyar változata több sebből is vérzik. Rico lábjegyzetben hívja föl rá a figyelmet, hogy a mű és a hős legelső "szituálásában", a mondat élén álló helymegjelölésben (’en un lugar’) a ’lugar’ valójában "helység" értelemben volt használatos a XVII. században (a mai spanyolban a ’lugar’ "helyet, tartózkodási helyet" jelent inkább).³⁶ A szerző nem "faluként" (’aldea’) nevezi meg a települést, holott megtehetné, s később gyakran meg is teszi. (Egyébként a "helység" Petőfinél is falut jelent.)

A ’de cuyo nombre no quiero acordarme’ szerkezetben a ’quiero’ / "akar" ige használatával is hasonló a helyzet. Rico szerint³⁷ ’no voy, no llego a acordarme ahora’ értelemben használták, ami nem valaminek az akaratlagos elfojtását, a szándékos elfelejtést fejezi ki, hanem a beszélő feledékenységét. A ’no quiero acordarme’ eszerint inkább úgy fordítható: "ami most nem jut az eszembe, / nem akar eszembe jutni, / hirtelen kiment a fejemből".

A mondat ilyen értelmezése egybevág a mű ironikus-parodisztikus jellegével és humorával, s az így "elbizonytalanított" térbe helyezés előrebocsátja a mű koncepciójában központi szerepet játszó "lebegtetést", a reális valóság és a kérdéses (irreális, irracionális, fantasztikus, csodás?) valóság kettősségét. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes utalni még José C. Nieto EL QUIJOTE COMO ESTÉTICA DE DISIDENCIA (A Q. MINT A DISSZIDENCIA ESZTÉTIKÁJA) című értekezésére is.³⁸ Nieto ugyanis a mű bonyolult "metairodalmi", az írás folyamatára és a műre magára reflektáló, a két, sőt három (egyesek szerint öt)³⁹ szerző-elbeszélővel operáló) rendszerét valamiféle "egzisztenciális bújócskának" látja. Arra utal, hogy Cervantes esetleges ’converso’ (kikeresztelkedett zsidó) származása⁴⁰ volna a gyökere Cervantes szerepjátszásának. Szerző-elbeszélője azért (is) mentegetőzik, azért (is) bonyolítja a "ki beszél?" kérdését, mert az író túl akar járni mindenkinek, de főként a cenzoroknak és az inkvizítoroknak az eszén. Hogy igazi (ifjúkorának humanista szellemiségéből maradt szabadgondolkodói) minőségében rajta ne kapják "másságán", valódi álláspontját soha föl ne fedjék. "Gondolkodom, hogy rejtezkedjem, írok, hogy álarcaimban föl ne fedezzétek, ki is vagyok igazán." Az első mondat "ködösítése" akár már e disszidensesztétika első megnyilatkozásaként is felfogható.

A pontosság kedvéért szóvá lehet tenni még, hogy a mondat ’adarga’ szava valóban régi pajzsot jelent, de nem akármilyet. A ’hidalgo’ említett, sanyarú helyzetét, nyomorúságos "arzenálját" jellemzi ez a tárgyi kellék is: tudniillik egyszerű "bőrpajzsról" van itt szó, az ’adarga’ ezt jelenti. Lényegtelennek látszó, árnyalatnyi különbség, de van jelentősége.

5. Következtetés

Vizsgálatunk a magyar QUIJOTE történetéhez, mai "egészségi állapotához" kívánt adalékokkal szolgálni. Remélhetőleg tünetértékű "szúrópróbánk" eredménye azt mutatja, hogy a "standard" vagy kanonizált magyar szöveg köszöni, megvan, de szövete az elmúlt negyven-ötven évben tovább kopott, porosodott. A széles olvasóközönség szempontjából bizonyára megállja a helyét, ha terjedelme és vállalt régiessége miatt egyáltalán kézbe veszi még valaki. (A középiskolások és az egyetemisták szívesebben nyúlnak valamelyik "zanzásított" változatához.) Ha viszont az igényesebb olvasók és az irodalmár-kiadói szakma szempontjából tekintjük a QUIJOTEhelyzetét, akkor bőven akadna tennivaló. A jelzett hiányok és szövegi problémák, amelyek az egész terjedelemre vetítve nyilván hatványozódnak, indokolttá és időszerűvé teszik a Győry–Benyhe–Somlyó-féle fordítás újabb revízióját és a szöveg- és forráshű kiadás mai felfogásának, igényének megfelelően új kiadás gondos előkészítését. Egy ilyen, nagyobb szakszerűséggel és nagyobb filológiai apparátussal készülő könyvnek nem kellene mindenben megfelelnie a "kritikai" kiadással szemben támasztható igényeknek, de a forgalomban levő "standardhoz" képest kétségtelenül több irodalom- és művelődéstörténeti adalékkal illenék gazdagodnia. Hiszen ha példának okáért Montaigne, Platón és más klasszikusok hasonló köteteire van igény, akkor az első modern regény valóban eredeti, pontosabb változatára hogyne volna. Jogunkban áll, hogy a QUIJOTÉ-t ne csak megmosdatott és jól fésült újszülöttként ismerjük. Kíváncsiak vagyunk "posztuterális" szépségére is, arra a vérmocskos-lepedékes és mégis tiszta állapotára, amelyben Cervantes szelleméből világra jött. A magyar könyvkiadás felelősei és a spanyol irodalom avatott értői (és fordítói) talán tartoznak is ennyivel a négyszázadik születésnapját ünneplő remekműnek és – önmaguknak.

© Holmi 2005 | Tervezte a pejk