Fischer Mária

ÖSSZTÁNC

Elkezdődik a tánc. Csillog a ráncok alól
egy-két pernyevirág, gyenge parázs melegét
ontja a lélek, a bőrnek pirulása, a bók
bársonya. Libben az új taftruha, és suhogó
minden dáma meg úr. Ring a levendulaköd
mélyen az ingek, a blúzok, vállpántok alatt.
Csak táncolni szabad, lépni a
cifra szabályt cifra-szabályosan, álmodni a halk
muzsikát,régi zenészt, zenekart. – Összeragyognak a vén
párok, tükrözik egymást, egymás idejét.
Ódivatú okulárék lencséje mögött
tágra meredt szemek állják a porondnyi terem
fényeit – és befogadják a mosolyt, a mosoly
misztikumát, szerepek, pózok tört jeleit.

HA OTT LENNÉNK

Elvetik egyszer a magházakat, és kikel egy
város a puszta helyén. Körberobogja a kék
villamos, elviszi – bámulni – a kancsal utast.
Már mennék oda, jönnél velem. Újra bolond
és ifjú leszel, átejt a tavaszt kereső,
szép idegenvezető; s nem hiszem el, nevetek
rajtad a járdasziget szélén, oktalanul.
Cseng a fülem. Zene szól – emberek és ölebek
közt – huzatos tereken. Semmire sem fizetünk
rá. Higgyük legalább! Két gyalogos, te meg én –
Zöld padokon pihenünk, estig ránk süt a nap.
Várjuk, hogy befogadnak – jöttmenteket is –
mind a falak. – Takarót adnak, hogy betakarj,
s megmondják: a vonat folyton közlekedik.

UTÓSZEZON

Sárgul a kajszifa, hullatja halott levelét.
Sárga levélre esőt hullat az ég, napokig
tartó, őszi esőt. Földre borulnak a völgy
kósza lidércei, lángtestük fénye hunyó
csillagként fakul. Elvész a bolyongani kész,
tegnapi tűz, a csibészes láz, és üresebb,
mind üresebb – odakint és idebent – a világ
sok kis zegzuga. Másoknak más baja van,
máshol más a tünet. Foszló kéreg alá
bújok, kérgem alá bújok, kérgesedem.
Nem meditálok. Az álmoknak sincs igazuk
már. Infantilis érvekkel törve beszél,
hogyha beszél a magamfajta – tudod, Habakuk.
Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.