Szakács Eszter

NAPFÉNY, HUZAT

Kitárt ablakok a lakásban.
Tomboló napfény. Vad kereszthuzat.
A párkányon túl egy kinyúló
akácfaág, és ahová mutat.

Biztonságot nem az ad már, amit
otthagyok minden virradatban.
Mi velem marad: a több, mint lehet,
a kevesebb, mint tudhatatlan.

ARCOK

Mikor tükörbe nézek, annyi arc lebeg
benne, s én nem tudom, melyik vagyok.
A húszéves, ki úgy éli az életet,
mint önbeteljesítő jóslatot?
Vagy az, ki csak múltat faggat, lezártat?
Vagy amelyik másik időt, másik helyet
épp most akar választani magának?
Mikor tükörbe nézek, annyi arc lebeg,
s bár ezen a sötét, keretbe zárt vizen
valamelyik még néha felragyog
(mielőtt kihunyna, akár a csillagok),
van egy, kit nem láthatok meg sosem...