Össze­fog­la­lás

¹²

Rövid dol­go­za­tom a dok­to­ri ér­te­ke­zé­sem egyik fe­je­ze­té­re épül, és el­ső­sor­ban Nietz­sche 1888-as szel­le­mi össze­om­lá­sa előtt ke­let­ke­zett a Bál­vá­nyok al­ko­nya szö­ve­gé­vel fog­lal­ko­zik. Annak fel­tá­rá­sá­val kí­sér­le­te­zik, hogy al­ko­tói pá­lya­íve leg­vé­gén, utol­só, még vi­lá­gos hó­nap­ja­i­ban Nietz­sche miért és ho­gyan nyúl vissza az ál­ta­la fes­tett Szók­ra­tész-kép­hez, mi­ként válik ez a „psze­u­do­görög” men­ta­li­tás élet­el­le­nes­sé­gé­vel a tu­do­mány, az eu­ró­pai me­ta­fi­zi­kai tra­dí­ció for­rá­sá­vá Nietz­sche sze­rint. Ez a gon­dol­ko­dá­si keret már korán, A tra­gé­dia szü­le­té­sében meg­je­le­nik, hogy meg­erő­söd­ve végül ki­vált­sa Nietz­sche to­tá­lis gya­nak­vá­sát és kri­ti­ká­ját.

Con­sen­sus Sa­pi­en­ti­um or the Symp­toms of De­ca­den­ce

Sum­ma­ry

Based on one of the chap­ter of my the­sis this study fo­cus­ing on the Twi­light of the Idols, which was writ­ten by Nietz­sche in 1888 be­fo­re his in­tel­lec­tu­al col­lap­se. The ar­tic­le de­a­ling with the prob­lem how and why goes Nietz­sche back to his pre­vi­o­usly crea­ted Soc­ra­tes-image, and how this “pse­u­do-Greek” men­ta­lity with re­sent­ment aga­inst life be­co­me the basis of sci­en­ce. Ac­cord­ing to the con­cept of Nietz­sche, that men­ta­lity is the sour­ce of the Euro­pe­an me­taphy­si­cal tra­di­ti­on, what he exp­res­sed in his last cons­ci­o­us days, in the very end of his ca­re­er. The an­ti­que ef­fect as a frame of in­terp­re­ta­ti­on ap­peared in his early writings, such as The Birth of Trag­edy. The study in­tends to show how this sche­ma of an­ti­que ef­fect later on in­du­ced Nietz­sche’s sus­pi­ci­on and cri­tic­ism.

„In every age the wi­sest have pas­sed the iden­ti­cal jud­ge­ment of life: it is worth­less […] Even Soc­ra­tes said as he died: ’To live – that means to be a long time sick: I owe a cock to the sa­vi­o­ur Asc­le­pi­us.’³ Even Soc­ra­tes had had eno­ugh of it. What does that prove? What does it point to?”⁴ Szók­ra­tész prob­lé­má­ja – az, hogy „elege volt”⁵ az élet­ből, és hogy az sem­mit sem ér – vol­ta­kép­pen a fi­lo­zó­fia me­ta­fi­zi­kai tra­dí­ci­ó­já­ban meg­nyil­vá­nu­ló iden­ti­tás­krí­zis ki­in­du­ló­pont­ja, egy­ben Nietz­sche sze­rint az eu­ró­pai ni­hi­liz­mus tör­té­ne­té­nek is a kez­de­te. Ho­gyan le­het­ne „ér­vé­nyes” és „igaz” ál­lí­tá­so­kat meg­fo­gal­maz­ni az élet­tel kap­cso­lat­ban, ha azt a ha­lál­ra való fel­ké­szü­lés­ként, per­ma­nens szen­ve­dé­sek stá­ció­so­ro­za­ta­ként lát­juk és lát­tat­juk? A meg­is­me­rő tudás, mint az éle­tet egye­dül le­gi­ti­má­ló ka­rak­ter­jegy ki­zá­ró­la­gos lau­dá­ci­ó­ja,⁶ ere­den­dő­en élet­el­le­nes aktus a Bál­vá­nyok al­ko­nyában, a „ka­ca­gó dé­mon­nal”⁷ ér­ve­lő Nietz­sche sze­rint. Rá­adá­sul ennek a ki­re­kesz­tő gon­do­lat­nak a for­rá­sa (Szók­ra­tész) maga is csal, ha­mis­sá­ga le­lep­lez­he­tő alan­tas is­mer­te­tő­je­gye­i­ben; szem­be­for­du­lá­sa az élet­tel nem vé­let­le­nül tör­té­nik meg. „Szók­ra­tész szár­ma­zá­sát te­kint­ve a leg­ala­cso­nyabb nép­osz­tály­hoz tar­to­zott: Szók­ra­tész a cső­cse­lék­ből lá­balt elő. […] Egy kül­föl­di, aki na­gyon ér­tett az arcok je­len­tés­tar­tal­má­hoz, Athé­non át­utaz­va Szók­ra­tész sze­mé­be mond­ta, hogy ő ször­nye­teg – a leg­ször­nyűbb bű­nö­ket és vá­gya­kat rejti ma­gá­ban. Szók­ra­tész pedig ezt fe­lel­te csu­pán: »Ön ismer engem, uram!«”⁸

Ezek a „leg­ször­nyűbb bűnök” és „leg­ször­nyűbb vá­gyak” a Pla­tón szá­já­val szóló Szók­ra­tész által a világ el­gon­do­lá­sá­ra be­ve­ze­tett ide­a­liz­mus for­rá­sai, az élet­igen­lés, a tra­gi­kus hel­lén élet­op­ti­miz­mus lépre csa­lá­sá­nak ki­vál­tó okai. Ebben az ér­te­lem­ben a „csúf” Szók­ra­tész (és itt Szók­ra­tész csúf­sá­ga mint a „ke­resz­te­zés­sel gá­tolt fej­lő­dés ki­fe­je­ző­dé­se”⁹ áll előt­tünk) válik az első bosszú­ál­ló­vá, aki elég­té­telt vesz a De­le­u­ze-fé­le erő­sek és szé­pek, a „nem alan­ta­sak” vi­lág­op­ti­miz­mu­sán és élet­sze­re­te­tén. De Nietz­sche, ha már el­kezd­te, nem áll meg itt, nem elég­szik meg ennyi­vel: csúf­sá­ga egy­ben gö­rög­sé­gé­nek cá­fo­la­tát is je­len­ti, mond­ja.¹⁰ Ennek az egyre gyű­löl­teb­bé váló, ra­di­ká­lis Szók­ra­tész-kép­nek az ér­tel­me­zé­si ke­re­te egé­szen A tra­gé­dia szü­le­té­séig vissza­fejt­he­tő. A böl­cses­ség eme „psze­u­do­görög” in­terp­re­tá­ci­ó­ja éb­resz­ti föl azt a gya­nút, amely már a het­ve­nes évek­ben fel­üti a fejét, és he­lyet kö­ve­tel ma­gá­nak Nietz­sche „an­ti­me­ta­fi­zi­kus” gon­dol­ko­dá­sá­nak ho­ri­zont­ján; hogy utóbb, az Em­be­ri – túl­sá­go­san is em­be­ri – meg­je­le­né­sét kö­ve­tő­en immár mar­káns módon be­fo­lyá­sol­ja Nietz­sche is­me­ret­kri­ti­ká­ját, és végső soron nyi­tá­nya és ki­vál­tó oka le­gyen to­tá­lis ér­ték­ge­ne­a­ló­gi­á­já­nak.

Min­den idők e leg­böl­csebb em­be­rei, akik­nek az egyet­ér­té­sé­re emelt ta­lap­za­ton lét­re­jött a meg­is­me­rés dé­c­adent, tehát el­faj­zott fi­lo­zó­fi­á­ja, talán még­sem áll­tak olyan szi­lárd lá­ba­kon, talán – így Nietz­sche – el­kés­tek, és csu­pán ezt akar­ták lep­lez­ni bölcs kon­szen­zu­suk­kal. Mert ez a böl­cses­ség tu­laj­don­kép­pen csu­pán a hul­la­rab­ló ál­cá­ja, hogy az élet „szük­ség­sze­rű, ide­á­lis igaz­sá­gá­nak” szel­le­mi döge felől ér­ke­ző „bűzös fu­val­lat” csáb­ere­jé­nek en­ged­ve utat tör­hes­sen ma­gá­nak. Szók­ra­tész iden­ti­tás­prob­lé­má­ja az egész fi­lo­zó­fia le­gi­ti­má­ló ere­jé­nek eró­zi­ó­já­hoz, a böl­cse­let arc­vesz­té­sé­hez vezet. A pla­tó­ni erény- és idea­tan a me­ta­fi­zi­ka part­ta­lan tér­nye­ré­sé­vel jár a meg­is­me­rés­ben; a tudat di­ver­gens esz­ka­lá­ci­ó­já­val az Örök­ké­va­ló mo­no­li­ti­kus egy­ség­har­mó­ni­á­ja el­le­né­ben. Hon­nan szár­ma­zik, miből ered ez a vég­te­len meg­ve­tés, amellyel Nietz­sche Szók­ra­tész­hoz vi­szo­nyul? „Soc­ra­tes was the buf­fo­on who got himself taken se­ri­o­usly: what was re­ally hap­pe­ning when that hap­pe­ned?¹¹ Ho­gyan lett végül Szók­ra­tész­ból dia­lek­ti­kus „pap­ri­ka­jan­csi” („buf­fo­on”)?¹² Ho­gyan lett úrrá ön­ma­gán?

Nietz­schét alig három és fél évvel a Tra­gé­dia-könyv meg­je­le­né­sét kö­ve­tő­en, 1875 nya­rá­tól már a tu­dás­sal való szem­be­for­du­lás le­he­tő­sé­ge és a ter­mé­szet szubsz­tan­ci­á­já­nak meg­is­mer­he­tő­vé té­te­le fog­lal­koz­tat­ja. Ehhez pedig az ala­pok­ról kell új­ra­épí­te­nie a Tra­gé­dia szín­pa­dát. El­ső­sor­ban ismét elő­ve­szi hát Szók­ra­tészt, akit A tra­gé­dia szü­le­té­sében úgy sze­re­pel­te­tett, mint aki har­cát a meg­is­me­rés le­gi­ti­má­ci­ó­já­ért vívja. Olyas­va­la­ki, aki a meg­is­me­rés igaz­sá­gán kí­vü­li éle­tet nem is tart­ja mél­tó­nak az em­ber­hez. Egy psze­u­do­görög, az antik görög tra­gi­kum igaz­sá­gá­nak el­fer­dí­tő­je, ki­fa­csa­ró­ja, egy pesszi­mis­ta an­ti­gö­rög.

A tudás igen­lé­sé­nek és aka­rá­sá­nak fel­vi­lá­go­sult gon­do­la­tát, a tudás min­den­ha­tó­sá­gá­ba ve­tett erős meg­győ­ző­dést ezért tehát nem más, mint Szók­ra­tész bo­csá­tot­ta út­já­ra. A Tra­gé­dia Szók­ra­té­szé­nek meg­is­me­rés irán­ti szel­le­mi el­kö­te­le­zett­sé­ge a tudás igaz­sá­gát sze­ge­zi az élet tra­gi­ku­má­val szem­ben. „Sok­ra­tes meg­gyö­ke­rez­tet­te a görög szel­le­mi élet­ben azt a hitet, hogy tudás nél­kül ér­tel­met­len­né és cél­ta­lan­ná válik az em­be­ri élet, mert e nél­kül nincs ki­vá­ló­ság, nincs erény, nincs bol­dog­ság.”¹³ Nem állít ke­ve­seb­bet, mint hogy a világ meg­is­mer­he­tő, a benne rejlő tudás és igaz­ság hoz­zá­fér­he­tő, sőt meg­vál­toz­tat­ha­tó. A Tra­gé­dia Szók­ra­té­sze tehát ebben az ér­te­lem­ben a pro­ak­tív szel­le­mi prog­resszió le­té­te­mé­nye­se. A szel­lem Hőse. Vele a világ mér­he­tet­len­sé­gét föl­vált­ja a met­ri­kus. Olyan po­zi­tív min­tát követ, amely hisz az igaz­ság ha­tó­ere­jé­ben, az igaz­ság­ál­lí­tá­sok ér­té­ké­ben és fel­hasz­nál­ha­tó­sá­gá­ban, a lét kor­ri­gál­ha­tó­sá­gá­ban. De nem hisz az élet­ben mint olyan­ban, nem sze­re­ti azt, és arra ide­gen­ked­ve, fé­le­lem­mel te­kint. Nem csu­pán hős, de pap is, s ha van ilyen, Nietz­sche szó­tá­rá­ban ez a leg­alan­ta­sab­bak­nak ki­já­ró szi­tok.

Ez a Szók­ra­tész a vál­to­zást és vál­toz­tat­ha­tó­sá­got az ön­meg­is­me­rés­re ala­poz­za. Mert a kon­cep­ció sa­rok­kö­ve a ref­le­xió, egé­szen pon­to­san az ön­ref­le­xió révén vég­be­me­nő, a tudat által ge­ne­rált azon kul­csin­no­vá­ció, amellyel biz­to­sít­ha­tó az in­di­vi­du­um ext­ra­po­lá­ci­ó­ja a világ te­ma­ti­zá­lá­sá­ban. A pont, ami­kor az élet és vele a fi­lo­zó­fia sze­mé­lyes üggyé vált. Az ön­ref­le­xió és az ön­is­me­ret fel­ér­té­ke­lé­se a pla­to­ni­kus igaz­ság- és erény­kon­cep­ció men­tén, aho­gyan az az em­be­ri meg­is­me­rés, a világ „ember ál­ta­li vagy tu­da­tos” má­sod­la­gos konst­ruk­ci­ó­já­hoz vezet. Ez a struk­tú­ra vé­gig­kö­vet­he­tő egé­szen A morál ge­nea­ló­gi­á­jáig, sőt, azon is túl, Az ér­té­kek át­ér­té­ke­lé­séig. „A de­fi­ní­ci­ós ha­ta­lo­mért ví­vott harc az ön­ér­té­ke­lé­sek tü­kör­szo­bá­já­ba vezet. Ho­gyan de­fi­ni­ál­ja magát az ember? Ki az ér­té­ke­lés ’én’-je, és ki ’ön­ma­ga’? […] Ho­gyan si­ke­rült az em­bert olyan ál­lat­tá föl­ne­vel­ni, teszi föl a kér­dést Nietz­sche, aki­nek sza­bad ígér­nie? Arról a hosszú tör­té­net­ről van szó, amely­nek során az ember in­di­vi­du­um lett az­ál­tal, hogy mint di­vi­du­um, tehát mint meg­osz­tott lény ele­ven vi­szony­ba ke­rült ön­ma­gá­val. Ho­gyan ke­rült sor arra, hogy az ember fájó sebbé vál­jon, hogy va­la­mi él és gon­dol­ko­dik benne, hogy haj­la­mai van­nak, és azok­nak el­lent­mon­dó lel­ki­is­me­re­te, van benne va­la­mi, ami pa­ran­csol, és va­la­mi, ami en­ge­del­mes­ke­dik?” ¹⁴

A Tra­gé­dia Szók­ra­t­é­sza a va­ló­di-ha­mis, va­ló­ság-igaz­ság, tu­dás-tu­dat­lan­ság, meg­is­mer­he­tő-meg­is­mer­he­tet­len el­len­tét­pá­rok al­kot­ta min­tá­zat­tal a szá­munk­ra éppen őál­ta­la lét­re­jött „ha­gyo­má­nyos” me­ta­fi­zi­kus igaz­ság­ál­lí­tá­sok men­tén érvel. „Szók­ra­tésszal Nietz­sche sze­rint egy olyan tu­do­mány gé­ni­u­sza lép szín­re, amely a ter­mé­szet fel­de­rít­he­tő­sé­gé­be és a tudás egye­te­mes gyógy­ere­jé­be ve­tett hit­ből él.”¹⁵

Az 1869 és 1872 kö­zött ki­mun­kált Szók­ra­tész a meg­is­mer­he­tő világ igaz­sá­gá­ban hisz; a cse­lek­vő­vé tett tudás ih­le­tett­je. Ál­ta­la a gon­dol­ko­dó ember ha­tal­mat kap a világ fe­lett, a ter­mé­szet ér­te­lem­mel föl­fog­ha­tó­vá és be­fo­gad­ha­tó­vá válik. A pla­to­nis­ta Szók­ra­tész hal­dok­lá­sa­kor a meg­is­me­rő ér­te­lem, a meg­sze­rez­he­tő tudás uni­ver­zá­lis ereje győ­zel­met arat a szel­lem igaz­sá­gát kor­lá­to­zó tra­gé­dia sötét pesszi­miz­mu­sán. A ha­lál­ra ké­szü­lő Szók­ra­tész le­győ­zi a ha­lál­fé­lel­met és az iszo­nya­tot. Ezt a képet Nietz­sche az okok és a tudás fel­tá­rá­sá­nak for­rá­sá­vá teszi, „cí­mer­pajzs­nak” ne­ve­zi, mely­nek a „tu­do­mány be­já­ra­ti ka­pu­ja” fö­lött kell hir­det­nie az élet ért­he­tő­sé­gét, és ezzel iga­zol­nia a világ ésszel hoz­zá­fér­he­tő lét-okát. Szók­ra­tész meg­győ­ző­dé­se és ér­ve­lé­sé­nek ereje a leg­jobb rek­lám a tudás igaz­sá­ga szá­má­ra.

A lét meg­is­me­rés ál­ta­li iga­zolt­sá­ga ebben a konst­ruk­ci­ó­ban nem szo­rít­ko­zik csu­pán a mo­dern­ség által hasz­nált meg­is­me­rés fo­gal­má­ra, hanem je­len­tő­sen túl­ter­jesz­ke­dik azon. „Mikor Nietz­sche a tudás egye­te­mes gyógy­ere­jé­ről be­szél, akkor elő­ször is arra a par­ti­ci­pa­tív szel­lem­re utal, ame­lyet a pla­to­ni­kus Szók­ra­tész a halál vi­szony­la­tá­ban kü­lö­nö­sen szem­lé­le­te­sen jut­tat ér­vény­re. A meg­is­me­rés, bi­zo­nyít­ja Szók­ra­tész, ré­sze­se­dés egy olyan szel­lem­ben, amely túl­ha­lad az em­pi­ri­kus énen.”¹⁶ Ezen a pon­ton min­den­kép­pen Sa­frans­ki ér­ve­lé­se mellé kell áll­nunk, amennyi­ben el­fo­gad­juk, hogy a szók­ra­té­szi kon­cep­ció a világ iga­zol­ha­tó­sá­gá­nak vé­del­mé­ben nem csu­pán a spe­ku­la­tív, ésszel és ér­zé­kek­kel fel­fog­ha­tó, il­let­ve meg­sze­rez­he­tő tu­dást kör­vo­na­laz­za, hanem ennek meg­élé­sét, al­kal­ma­sint va­la­mi­lyen be­le­ve­tett­sé­get, komp­lex ta­pasz­ta­la­tot té­te­lez, vagy, ha úgy tet­szik, a dol­gok ki­ál­lá­sát, ez­ál­tal ref­lek­tál­va az egyén és a min­den­ség vi­szo­nyá­ra. Ebből a né­ző­pont­ból tehát ke­vés­sé „tu­do­má­nyos”, leg­alább­is a mo­dern tu­do­má­nyos­ság ér­tel­mé­ben. A meg­is­me­rés a Tra­gé­dia Szók­ra­t­é­sza szá­má­ra nem tény­ál­lí­tá­so­kat ku­tat­va jut kö­ze­lebb cél­já­hoz, és nem tárgy­ra vo­nat­ko­zó jel­le­gű, leg­alább­is nem a mo­dern is­me­ret­el­mé­le­ti ér­te­lem­ben: „…nem csu­pán em­pi­ri­kus, na­tu­ra­lisz­ti­kus, mi­me­ti­kus.”¹⁷ Az ön­meg­is­me­rés, az én ön­ta­pasz­ta­la­ta által biz­to­sí­tott fel­is­me­rés nyújt­hat meg­ol­dást arra, hogy a szel­lem szö­ve­dé­ké­ben lé­te­ző ember „a ha­lá­lig biz­to­sít­sa a maga szá­má­ra az ural­mat saját élet­vi­te­le fö­lött”,¹⁸ il­let­ve teszi le­he­tő­vé azt, amit Szók­ra­tész így fo­gal­maz meg: „magát a lel­ket bir­to­kol­ni”.

A pla­to­ni­kus Szók­ra­tész meg­is­me­rés­kon­cep­ci­ó­já­nak szél­ső­sé­ges op­ti­miz­mu­sa már a Tra­gé­dia írá­sá­nak vége felé is, de 1875-re min­den­kép­pen fel­kel­ti Nietz­sche gya­nak­vá­sát, majd ha­tá­ro­zott el­len­ér­zé­sét. Egyre ke­vés­bé képes azo­no­sul­ni az el­mé­let alap­vo­ná­sá­val, mely sze­rint egy szép napon majd sor kerül a sö­tét­ség meg­vi­lá­go­so­dá­sá­ra, és a meg­is­me­rés fény­pász­mái el­jut­nak a világ leg­sö­té­tebb zu­ga­i­ba is. Erre a kép­te­len­ség­re szin­te szó sze­rint utal Sebők Zol­tán Mi­ha­i­lo ?urić Nietz­sche és a me­ta­fi­zi­ka című mű­vé­ről írt re­cen­zi­ó­já­ban: „?urić ér­tel­me­zé­se sze­rint Nietz­sche min­de­nek­előtt rá­jött, hogy a lo­gi­ka hasz­nál­ha­tat­lan, mint a meg­is­me­rés esz­kö­ze. Az ész­be­li tar­tal­mak fo­gal­mi rög­zí­té­sé­nek min­den kí­sér­le­te szük­ség­sze­rű­en ide­ge­ní­ti el az em­ber­től a va­ló­sá­got. Nietz­sche sze­rint a lo­gi­ka »pers­pek­ti­vi­kus lát­szat«, amely azért szü­le­tett, hogy meg­könnyít­se a gon­dol­ko­dást, vagy­is, a könnyebb gon­dol­ko­dás­mód­nak a ne­he­zebb fe­let­ti győ­zel­mét je­len­ti.”¹⁹

Nietz­sche a ne­gye­dik „kor­sze­rűt­len el­mél­ke­dés­ben” a lo­gi­ka által ge­ne­rált fe­szült­ség kont­ra­pro­duk­ti­vi­tá­sa fe­lett ér­zett ag­go­dal­má­nak han­got is ad, a jö­vő­be ve­tett hit utó­pi­á­já­nak hi­á­ba­va­ló­sá­gá­ról szóló rész­ben.²⁰ Egy­út­tal – akkor még – fel­men­ti Wag­nert az ilyen utó­pisz­ti­kus gon­dol­ko­dás vádja alól.²¹ A pla­tó­ni in­tu­í­ció, mely­nek alap­ja az a meg­győ­ző­dés, hogy a világ lé­nye­ge Jó, vál­lal­ha­tat­lan­ná válik szá­má­ra. A Rossz, az ár­nyé­kos, a sö­tét­ség egyet­len oka­ként a meg­is­me­rés va­la­mi­fé­le tö­ké­let­len­sé­gét, hi­á­nyos­sá­gát té­te­le­ző bor­nírt op­ti­miz­mus egyre job­ban el­ked­vet­le­ní­ti, és arra ins­pi­rál­ja, hogy a világ más módon való el­gon­do­lá­sa felé for­dul­jon. A Bay­re­ut­hi Ün­ne­pi Já­té­kok ke­se­rű ta­pasz­ta­la­ta­i­nak, a mel­lő­zött­ség miatt ér­zett sér­tő­dött­sé­gé­nek egyik oka az egyre nö­vek­vő kri­ti­kai dis­tan­cia, amely­nek meg­tar­tá­sá­hoz Wag­ner­rel szem­ben kö­röm­sza­kad­tá­ig ra­gasz­ko­dik;²² más­részt az ere­de­ti­leg az ötö­dik „kor­sze­rűt­len el­mél­ke­dés­nek” szánt, de ké­sőbb in­kább Mi, fi­lo­ló­gu­sok (Wir, Phi­lo­lo­gen)²³ cím­mel köz­re­adott írá­sá­ban fog­lal­tak a bi­zo­nyí­té­kai.²⁴ Nietz­sche gon­dol­ko­dá­sa 1875 és 1876 for­du­ló­ján vég­ér­vé­nye­sen meg­vál­to­zik, de ennek tel­je­sen csak 1878 nya­rá­ra ébred tu­da­tá­ra.²⁵ A tra­gé­dia szü­le­té­sének első tíz fe­je­ze­té­ben olyan mar­kán­san kör­vo­na­la­zott, a pla­to­ni­kus Szók­ra­tész kí­nál­ta meg­fej­tés meg­bu­kik Nietz­sche szi­go­rú szű­rő­jén. A világ elvi meg­is­mer­he­tő­sé­gé­nek, ér­te­lem­mel fel­fog­ha­tó jel­le­gé­nek el­mé­le­te va­la­mi­fé­le ma­ga­sabb vagy „el­jö­ven­dő” har­mó­ni­át, ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­got té­te­lez föl világ és in­di­vi­du­um vi­szo­nyá­ban. A disszo­nan­cia ki­kü­szö­böl­he­tő­sé­gé­vel ke­cseg­tet. Azzal, hogy nincs kó­dolt disz­funk­ció a rend­szer­ben, hogy a világ és az abban fog­lalt lé­te­zők oka el­gon­dol­ha­tó ér­tel­mes­ként és igaz­ként. Ez a konst­ruk­ció Nietz­sche szá­má­ra a me­ta­fi­zi­kai lát­sza­tok fel­épí­té­sé­nek esz­kö­zé­vé si­lá­nyít­ja a meg­is­me­rő tu­dást, a tu­do­mány­hoz, a val­lás­hoz, a lo­gi­ká­hoz, sőt a nyelv­tan­hoz ha­son­ló­an, csu­pán me­ta­fi­zi­kus vak­hit. „…még min­dig me­ta­fi­zi­kai hit az, ame­lyen a tu­do­mány­ba ve­tett hi­tünk ala­pul.”²⁶ A Szók­ra­tész által rep­re­zen­tált pla­tó­ni idea­tan az az ősbűn (hüb­risz), amely a fi­lo­zó­fia két­ezer éves iden­ti­tás­krí­zi­sé­nek oko­zó­ja, a meg­is­mer­ni vágyó in­tel­lek­tus me­ta­fi­zi­kai moz­za­na­ta. Per­verz, alan­tas kulcs­mo­tí­vum, amely nem enged teret a sza­bad szel­le­mek szár­nya­lá­sá­nak, hanem a vi­lá­got az ala­cso­nyabb mi­nő­sé­gű sze­rep­lő­i­nek gyön­ge­sé­ge foly­tán meg­ket­tőz­ve teszi el­vi­sel­he­tő­vé. A me­ta­fi­zi­ka az ér­te­ni vá­gyók fe­gyel­me­zet­len­sé­ge, a gon­dol­ko­dás tör­té­ne­té­nek talán leg­rom­bo­lóbb kí­sé­rő­je­len­sé­ge. Olyan uni­ver­zá­lis mód­szer, amely a ta­pasz­ta­la­ti, köz­na­pi igaz­ság fo­gal­mát min­dig hoz­zá­mér­ni, hoz­zá­iga­zí­ta­ni kész­te­ti a be­fo­ga­dót egy ér­zék­fe­let­ti, me­ta­fi­zi­kai igaz­ság­hoz. Mé­rics­ké­lő, al­ku­do­zó, komp­ro­misszum­ke­re­ső kog­ni­tív disz­funk­ció. A me­ta­fi­zi­ka egy­sze­rű­en gyá­va­ság. Az igaz­ ság­ke­re­ső ember fé­lel­me az ir­dat­lan­tól (Un­ge­he­u­re). A me­ta­fi­zi­ka a (lát­szat)bol­dog­ság ára, a tudat kom­fort­zó­ná­já­nak ha­tá­ra, annak kö­rül­öle­lő, biz­ton­sá­got nyúj­tó ke­rí­té­se.

A me­ta­fi­zi­kán ala­pu­ló élet­stra­té­gia a meg­ér­tés­ről és a bir­tok­lás­ról szól. Végső soron a világ mint a gon­dol­ko­dás tár­gya fe­let­ti kont­roll­ról. Olyan szel­le­mi meg­küz­dés a je­len­sé­gek által, ide­ért­ve az ön­ref­le­xió által is oko­zott stresszel, amely ha­tal­mi jel­le­gű, a kont­roll­vesz­tett­ség fé­le­lem ins­pi­rál­ta el­uta­sí­tá­sa. A ká­osz­lét­ben az ön­ref­le­xió ál­ta­li meg­ma­gya­rá­zás fo­gal­mi­lag ki­zárt. Nem szük­sé­ges meg­küz­de­ni a je­len­sé­gek­kel, mert azok fel­buk­ka­ná­sa nem ke­let­kez­tet idő­be­li meg­ha­tá­ro­zott­sá­got és vé­ges­sé­get az ember mint in­di­vi­du­um szá­má­ra.

A me­ta­fi­zi­ka eme tor­zí­tó ha­tá­sa éppen ezért el­fo­gad­ha­tat­lan Nietz­sche szá­má­ra, mert – bár két­ség­te­le­nül zse­ni­á­li­san – még­is­csak a lé­te­zés per­ver­zi­ó­ját kon­zer­vál­ja a tudat önnön el­vesz­té­se okán ér­zett re­me­gő fé­lel­me miatt. Ez a per­ver­zió: a lé­te­zés ki­me­re­ví­té­se és idő­be­li­vé té­te­le, végső soron mér­he­tő­vé és meg­ért­he­tő­vé té­te­le min­dig dest­ruk­ci­ó­val, rom­bo­lás­sal jár. Az a hamis gon­do­lat, vagy ha úgy tet­szik, kö­vet­kez­te­tés, hogy ön­ma­gunk­ra éb­re­dé­sün­ket, mint va­la­mi­fé­le ér­té­ket, min­den­áron meg kell őriz­nünk, fel­dol­goz­ha­tó­vá, do­ku­men­tál­ha­tó­vá, min­de­nek­előtt mér­he­tő­vé és vi­szo­nyít­ha­tó­vá kell ten­nünk. Mind­ezt pusz­tán azért, mert az ön­ér­zé­ke­lés ha­tal­mi vággyá vál­to­zik át ben­nünk, és ahe­lyett, hogy az időt­len aióni vég­te­len­ség ter­mé­sze­tes­sé­gét hagy­nánk áram­la­ni kö­rü­löt­tünk és ma­gunk­ban ref­lek­tá­lat­la­nul, be­le­egyez­ve a ká­osz­lét­nek a tudat szá­má­ra kor­lá­to­zott meg­ta­pasz­tal­ha­tó­sá­gá­ba, in­kább a tudat in­di­vi­du­á­lis ta­pasz­ta­la­tá­nak ké­pé­ben fel­buk­ka­nó lét­stresszt me­re­vít­jük bele a lé­te­zé­sünk ön­ide­jé­be.

Az ön­ref­lex­ív tudat szem­be­sül saját, ön­ma­ga szá­má­ra de­di­kált vé­ges­sé­gé­vel, és a halál, a nem­lét el­fo­gad­ha­tat­lan­sá­ga miatt szem­be­sze­gül a te­rem­tés­sel. A me­ta­fi­zi­ka végső soron az ember ha­lan­dó­sá­gá­nak el­uta­sí­tá­sa, a tudat szá­má­ra nyit­va álló egyet­len le­het­sé­ges ajtó. Nem is va­la­mi­fé­le rend­szer, hanem a be­fo­ga­dó tu­da­ta szá­má­ra lét­re­ho­zott al­ter­ná­ló va­ló­ság­fik­ció.