Mikor a Közel-Kelet forrong, az olaj ára történelmi csúcsokat ostromol, az amerikai gazdaság lassul és a globális felmelegedés egyre fenyegetőbb, nem csoda, ha az ember nem kapja föl a fejét a világkereskedelmi tárgyalások megszakításának híre hallatán. Végül is a globalizáció megállíthatatlan. Szóval nincs abban semmi, hogy néhány bürokrata Svájcban úgy döntött, hogy szedi a sátorfáját. Pedig igenis van, hiszen épp így került parkolópályára a Világkereskedelmi Szervezet dohai fordulója, mely jól példázza, hogyan kényszerül fejet hajtani a közös jó egyesek különleges egyéni érdekei mentén kialakított politika előtt. Ráadásul ez esetben nem csupán a dohai fordulóról van szó, hanem arról is, hogy ezáltal a multilaterális alapon folytatott nemzetközi kereskedelmi tárgyalások rendszere bomlásnak indul.

A hír nem rázza meg azokat, akik régóta járatosak a világkereskedelmi tárgyalások kérdéseiben. Végül is az uruguayi fordulót is négy évre tervezték és nyolc lett belőle. A multilaterális állapodások helyét pedig rohamos gyorsasággal veszik át a regionális bilaterális megállapodások, melyek jóval gyorsabban és sokkal kisebb hűhó közepette kerülnek tető alá.

Itt azonban mindenkinek meg kellene állnia egy pillanatra. A nemzetközi szabadkereskedelem előnyei elsősorban a behozatalon keresztül jelentkeznek, nem pedig a kivitelen keresztül. Az olcsóbb és jobb termékek importja révén a fogyasztó többet kap pénzéért, valamint a versenyhelyzet éleződése folytán a hazai termelékenység növekedésére is ösztönzőleg hat. A multilaterális tárgyalások pedig azt a célt szolgálják, hogy az exportőröket összefogva elegendő erőt tudjanak felmutatni a piacok bezárásáért – vagy legalábbis szűkítéséért – harcoló nemzeti lobbicsoportokkal szemben. A piac megnyitása pedig azért jó egy országnak, mert ezzel más országok piacai is megnyílnak előtte viszonzásul. A WTO keretei között két ország közötti megállapodás kitételei automatikusan kiterjednek a többi tagra is. Épp ez az, ami évtizedeken keresztül előrevitte a világot. A „fejlesztési forduló” névvel illetett dohai kör pedig némi morált kívánt vinni az üzletbe, azonban elbukott. A bukásért egyetlen országot sem lehet külön okolni: India érdeke az volt, hogy csökkentsék a mezőgazdasági támogatásokat és a vámterheket, azonban saját, a mezőgazdasági és ipari termékekre kivetett korlátozásait nem volt hajlandó leépíteni. Az EU hajthatatlannak bizonyult a mezőgazdasági vámok fenntartása terén, míg az Egyesült Államok nyíltan kijelentette, hogy a rossz megállapodásnál még az is jobb, ha egyáltalán nem kerül sor megegyezésre. A mindennek a hátterében álló egyoldalú kereskedelmi liberalizáció gondolatát már mindenki rég elfeledte. A diplomaták éppen ezért regionális megállapodásokban keresik a kiutat. Szorosan értelmezve e megállapodások érdeme a kereskedelemteremtési potenciálban rejlik. Tágabb értelmezési keretben vizsgálva viszont rendkívül károsak lehetnek. A bilaterális megállapodások komplex rendszert alkotnak, és a kártékonyak lehetnek a szegény országok számára, akik csoportba tömörülve a multilaterális tárgyalási fordulók alkalmával közösen tudnak fellépni érdekeik védelmében a gazdaságilag fejlett országokkal szemben. Minél több kétoldalú megállapodásra kerül sor, a jövőben annál nehezebb lesz tető alá hozni egy többoldalú megegyezést.

A dohai forduló kudarca, és tárgyalási nehézségei nem okoztak nagy kavarodást a nemzetközi kereskedelemben. A világkereskedelem gyorsabb ütemben növekszik, mint a globális GDP, az árucikkek magas árai, a robosztus gazdasági növekedés nem éppen a protekcionizmus gondolatának kedvező gazdasági atmoszféra. De az, hogy a rendszer nem omlik össze egy éjszaka alatt, nem jelenti azt, hogy ne indulhatna meg a rozsdásodás belülről.