Múlt héten a tiszteletesünk a spirituális képességekről beszélt. Felsorolt vagy egy tucatot: vezetői készség, empátia, hit. Legnagyobb meglepetésemre a vállalkozói kedv is felkerült listájára, amit nagyon ravasz módon interpretált: „Egyes emberek abban jók, hogy elkezdjenek valamit, sajnos mi azonban nagyon hamar pálcát törünk fölöttük, és amiatt kritizáljuk őket, hogy nem fejezik azt be. Ez helytelen. A vállalkozói tehetség nem az adminisztráció és a menedzsment képességében rejlik. Lényege a dolgok menetének beindítása.” És teljesen igaza volt. Ismerőseim között csak néhány olyan vállalkozó van, akik az adminisztrációban is jók lennének. Inkább abban sikeresek, hogy észrevegyék azon lehetőségekben rejlő érékeket, melyek fölött mi átlagos emberek elsiklunk. Majd minden energiájukkal azon vannak, hogy forrásokat gyűjtsenek össze e lehetőségek kiaknázásának érdekében. Viszont amint cseperedni kezd vállalkozásuk, megunják. Erre tökéletes példa Jim Clarke, aki megalapította a Silicon Graphicst, a Healtheont, majd a Netscapet is. Az alapítás után új menedzsereket hozott. Clark és vállalatainak mézeshetei nem tartottak sokáig.

Egyik barátom, George Gilder úgy gondolja, hogy a vállalkozók Isten oldalán állnak. Én nem mennék el ilyen messzire. Erkölcsi értelemben a vállalkozói kedvvel megáldottak se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint a többi ember. Néhányuk közülük agyafúrt bűnözőként vagy szektavezetőként végzi. Hogy sok jót magába rejtő személyiségük merre fejlődik, az nagyban függ az őket körülvevő környezettől.

Nemrégiben két könyvet is olvastam, mely a vállalkozói lélektan mélyebb struktúráit vizsgálta. Az egyik közülük: Hipomán küszöb: Kapcsolat a (kisfokú) őrültség és a (nagy) siker között Amerikában. „Miért olyan gazdag és erős az Egyesült Államok?” – kérdezi a szerző, John D. Gardner. A válasz véleménye szerint génjeikben rejlik. Úgy gondolja, hogy „Amerika vállalkozóinak túlnyomó többsége hipomán. A hipománia a mániákusság egy enyhébb formája, amit gyakran a mániákus depresszióval hoznak kapcsolatba. A hipománok tele vannak energiával, már az irracionalitás határait súroló magabiztossággal, de leginkább a nagy ötletekkel. Gyorsan gondolkodnak, beszélnek, mozognak, és döntéseiket is nagyon rövid idő alatt hozzák meg. A hipománok nem őrültek, de nem is a normális szó jutna először az ember eszébe, mikor jelzővel akarja illetni őket. A hipománok valahol a normalitás és az abnormalitás határmezsgyéjén vannak.”

De hogyan került mindez génjeinkbe? Energia, hajtás, szokatlan optimizmus, vállalkozói és vallási buzgalom, jenki leleményesség, messianizmus és arrogancia – ezek az ismertetőjegyek, melyekkel már hosszú évek óta jellemezik az „amerikai karaktert”. Ha egy tudós laboratóriumi körülmények között szeretné mindezt vizsgálni, akkor sem találhatna jobb terepet kísérleteihez, mint az Egyesült Államok társadalmát. A bevándorlók tábora egy furcsán egyoldalú, önszelektált társadalmat mutat. „Különbözik azon férfiak és nők lelki jelleme, akik mindent hátrahagyva, mindenüket kockáztatva elindulnak egy új világ felé azokétól, akik otthon maradnak? Nagyon meg lennék lepődve, ha nem” – írja Gartner.

A másik könyv, Babe Ruth élete és kora teljes mértékben alátámasztotta Gartner feltételezését. Ruthban ugyanis kivétel nélkül felfedezhetők a hipománia Gartner által megjelölt ismérvei. És ki is volt Babe Ruth? Hát a home runok „feltalálója”.

Isten áldja a hipománokat!