Tavaly számos külföldi vételi ajánlat támadta az iparosodott országok vállalatait. Franciaországban július 19-én kezdődött a történet, mikor a PepsiCo fel szerette volna vásárolni a Danone-t. A kormány mindenre képes volt, hogy ezt megakadályozza. Július 27-én a francia miniszterelnök kijelentette, szüksége van a lehető legtöbb erőre ahhoz, hogy igazi gazdasági patriotizmus működjön az országban. El is kezdett működni. De ennek kapcsán általában felmerül néhány kérdés, amelyekkel érdemes foglalkozni.

Milyen nemzetiségű egy vállalat? Nincs is nehezebb annál, mint meghatározni egy vállalat milyen nemzetiségű, főleg ha multinacionálissá vált. Ha az elsődleges szempont a részvényesek nemzetisége, akkor a francia társaságok globálisabbak, mint az európai, japán vagy amerikai versenytársaik. Ha a termelés helyét nézzük, „patriotikusabb”, ha egy Valenciában gyártott Toyotát veszünk, mint ha egy Renault Cliót vásárolunk, amely Spanyolországban készül. A legfontosabb szempont, úgy tűnik, a vállalat központjának helye,és érdekei, amelyeket az adminisztrációs tanács tagjai képviselnek. Kizárólag francia vállalat már nem is létezik. A mai körülmények közt nehezen lehet elvárni, hogy egy vállalat patrióta legyen. Ugyanis maguk a fogyasztók sem azok, akik úgy tudják ők a globalizáció igazi haszonélvezői. A gazdasági patriotizmus végszükség esetén könnyebben érvénybe lép, gondoljunk csak a kergemarhakórra vagy a madárinfluenzára. Ha az egészség forog kockán, jobban odafigyelünk honnan származik egy termék.

Van-e hazája egy vállalatnak? Mi is a patria? A szülőföld. De a szülőföldhöz érzelmek kötődnek, ez a hazaszeretet. A probléma csak az, hogy egy vállalatnak nincsenek érzelmei. A magánvállalat nem tartozik a nemzethez. Persze van egy múltja, amely nemzeti kontextusba helyezi, mivel egy vállalat sem születik „internacionálisan”. Még ha az is lesz belőle, papíron egy nemzethez tartozik, mivel (még) nem létezik olyan jogi eszköz, amely lehetővé tenné, hogy a vállalat hazája hivatalosan a Föld legyen.

Kihez tartozik egy vállalat? Hivatalosan erre elég világos választ adhatunk: a tulajdonos a részvényes. Ez jogilag igaz lehet, de politikailag és társadalmilag téves. Politikailag, mert az állam néha szeret szentté nyílvánítani egy vállalatot, anélkül, hogy tulajdonában lenne. Társadalmilag, mivel egy vállalat alkalmazottai valahol társtulajdonosnak érzik magukat, és legitimitást várnak el a sikerek után, amelyeket nekik köszönhetnek.

Elméleti alapok. A gazdasági patriotizmus fogalma a gazdaság történelmében nem szerepel nyíltan. Közel áll a klasszikus merkantilizmushoz és kolbertista változatához, a protekcionista elméletekhez és a gazdasági nacionalizmushoz. Paradox módon a liberális közgazdászoknak köszönhetjük, hogy a gazdasági nacionalizmust elméletbe foglalták, amely a gazdasági patriotizmustól annyiban különbözik, hogy míg előbbinek 1967-ben az volt a célja, hogy megmutassa, mire képes Európa, az utóbbinak az ellenséges vételi ajánlatok ellen kell védekeznie. Mivel a közgazdászok nem dolgoztak ki elméletet, az alapokat a menedzsment irodalmában találhatjuk (pl. Micheal Porter: The Competitive Advantage of Nations, New York, The Free Press, MacMillan, 1990).

Az állam hatásköre. Clinton elnöksége alatt jelent meg a gazdasági biztonság koncepciója. A dokumentumban, mely meghatározza a biztonság- és védelempolitikát, a következő áll: „A gazdasági érdekvédelem alapja az Egyesült Államok külpolitikájának.” Az iparosodott országok többsége, talán Hollandia és Nagy-Britannia kivételével, ügyel a külföldi befektetésekre, főleg az érzékeny szektorokban. Az Egyesült Államokban a Committee on Foreign Investments in the United States (CFIUS) kíséri figyelemmel a külföldi folyamatokat és sikeresen hárítja a „támadásokat”. Németországban a Rajnán túl jellemző családi kapitalista gazdaság védi (ideiglenesen?) a nagy nemzeti társaságokat – szintén sikerrel. Nagy-Britannia viszont kivétel. A brit kormánynak teljesen ellenkező nézetei szerint fontosabb a territorialitás, mint a nemzetiség. A patriotizmus egyébként természetesen háború idején szokott leginkább fellángolni. A mostani háború pedig gazdasági. Ezzel csak az a probléma, hogy még senki sem tudta meghatározni, milyen lehet a „gazdasági béke”. Ez olyan háború, amelybe úgy vágtunk bele, hogy pontosan tudtuk: béke már nem lehet belőle. Mert csak akkor lenne béke, ha mindenki tiszteletben tudná tartani a szabad verseny feltételeit.