Volt idő, amikor az „új Európa” magasabb rendűnek érezhette magát az „öreg Európánál”. 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozásuk előtt Közép-Európa nyolc posztkommunista országában a versenypolitikától az élelmiszer higiéniai előírásokig szinte minden területet érintő átfogó politikai és gazdasági reformok mentek végbe. Jobb- és baloldali kormányok egységes elkötelezettséget mutattak a mihamarabbi uniós csatlakozás iránt. A külpolitika terén is ugyanilyen aktivitást mutattak, békefenntartó csapatokat küldtek a Balkánra, támogatták az Egyesült Államok iraki és afganisztáni misszióit.

E reformkedv néhol még ma is tetten érhető. A gazdasági növekedés továbbra is lenyűgöző az új tagállamok körében, más területeken azonban stagnálás, ha nem visszafejlődés tapasztalható. A reform lendülete alábbhagyott. Ez alól talán egyedül Románia a kivétel, mely Bulgáriával együtt várhatóan 2007-ben csatlakozik az Európai Unióhoz. A többi közép-európai országban viszont a politikai gyengeség tűnik alapvetőnek. Csehországban a nemrégiben megrendezésre került választások eredményeképpen egyik politikai erő sem képes kormányt alakítani. Észtország, Lettország és Szlovénia mind óvatos kormánykoalíciókat tudhat magáénak, melyek inkább a hatalom gyümölcseiből kívánják egymást részesíteni, minthogy hosszú távú reformokban gondolkozzanak. Lengyelország és Szlovákia kormányaiban pedig szélsőséges elemek is szerephez jutottak. Egyedül Magyarországon vannak mainstream politikai erők hatalmon, azonban épp ez az ország tűnik a legkevésbé stabilnak a régióban: folyamatosan hízó államadósság, ingatag kötvény- és valutapiacok.

A térség országai egy csapat futó képét festik, akiknek lóg a cipőfűzőjük, így bármikor bekövetkezhet egy baleset. Észtország és Lettország a túlzottan gyors gazdasági növekedés káros hatásaitól kell, hogy tartson – elsőre kellemes problémának hangzik, azonban ez is magában rejti a válság veszélyét. A gazdaság lehűtésére kitűnő módszer lenne a munkaerőpiac megnyitása, erre azonban egyik ország vezetése sem hajlandó. Litvánia és Csehország a politikai fragmentáció problémájával küzd. Egyik ország sem képes egy életképes kormány kiállítására. Ezzel szemben Szlovákiában és Lengyelországban épp az a probléma, hogy túl erős a kormány. A külpolitikai aktivitás sem a régi. Az Amerika-pártiság lelkesedése alábbhagyott és elmulasztották az újabb vízió felvázolását. Pedig olyan kérdésekben kellene egyértelmű és határozott álláspontot képviselni, mint az energiabiztonság vagy az orosz gazdasági terjeszkedés a térségben.

A rossz kormányzás pedig számos veszéllyel fenyeget. Napirenden van a schengeni és az eurózónához történő csatlakozás elhalasztása, mivel a jelentkező országok egyszerűen nem képesek teljesíteni a követelményeket. Másrészről Közép-Európa gazdaságainak ki kell tartaniuk a reformok mellett, mivel a bérek fokozatos felzárkózásának köszönhetően nem élvezhetik örökké az olcsó és szakképzett munkaerőben rejlő lehetőségeket. Már megjelentek az országok, ahol ugyanazt a munkát hajlandóak még olcsóbban elvégezni: Romániában és Bulgáriában a régióban, Indiában vagy Kínában a világ távolabbi részein. A hangsúlyokat a minőségi termelésre, a rugalmasságra és az innovációra kellene fektetni, ehhez azonban rendkívül csekély az a K+F kiadásokra félretett összeg, melyekkel ezen országok operálnak. Közép-Európa egyetemei még a nem túl magas európai normákhoz viszonyítva is túlzsúfoltak, színvonaluk középszerű.

De a legrosszabb, hogy az instabil és populista kormányok vezette országok nem éppen fényezik az EU bővítési politikájának cégérét. Az amúgy is ódzkodó nyugat-európai szavazópolgár ennek láttán azt fogja mondani, hogyan támogassa az unió további bővítését? Nem valószínű, hogy megteszi. A közép-európai országok teljesítménye nem csupán a múlt bővítési körei kapcsán érzett keserűséget növeli nyugati szavazóiban, de a jövő bővítéseivel kapcsolatban is ellenérzést kelt.