Akik Nyugaton még emlékeznek a Szolidaritás 1989-es forradalmára és a dominó effektusra, melyet az egész kelet-közép-európai régióban elindított, azoknak Lengyelország mai viszonyai elkeserítők. A vitathatatlanul kialakult fogyasztói társadalom, a NATO- és az EU-tagság, a közéleti szabadság ellenére a lengyelek jelentős része nem érezheti a körülötte lévő világ generális javulását. A forradalmi hangulat által összeforrasztott társadalmi egység ma darabokban: a közélet levegőjét a múltból kiforgatható politikai tőkefelhalmozás tölti meg. Ahogy korábban a posztkommunisták, úgy most épp ellenfeleik, a népi jobboldal részéről. Persze, más-más értelemben, ám a lényeg ugyanaz: a forradalom romantikájára immár egyre kevesebben emlékeznek.

A ma Lengyelországa arról szól, amit pozitívan akár felismerésnek is nevezhetünk, ám a legtöbben kiábrándulásnak hívják: hogy rendszertől függetlenül az ember csak ugyanaz az ember marad, mindent megtéve presztízsért, hatalomért, pénzért és semmit sem vállalva ideáinak kötöttségéből. Ami a lengyel társadalomnak e baljós tendenciák mellett mégis különös reményt adhat: az önkritika hallatlan képessége. Az a virtus és morál, ami a lengyelekben hagyományosan megvan, és bár a cinizmusba hajlás örökös kockázatát rejti – mégis kulcsfontosságú. Ez a tulajdonság jelenti ugyanis a garanciát, hogy a nemzet felelősséget vállaljon önmagáért.