Ha van valami, amiben Európa nem szűkölködik, az Amerikától való irtózás. Ezt nem csak azok a hírek támasztják alá, hogy az Európai Unió, Washingtont megkerülve, újabb segélyeket kíván küldeni a Hamász vezette Palesztinának, vagy hogy az öreg kontinens atyái azon fáradoznak, hogy a NATO-val konkuráló védelmi kapacitásokat építsenek ki. Az Amerika-ellenesség velejéig áthatja az Európai Parlamentet is, mely testület sorra fogadja el a Guananamo-öbölbéli fogolytábor bezárását vagy a kiotói egyezmény amerikai aláírását sürgető dokumentumokat. Mikor épp nem lenne szükség a Bush-tángálókra, mindenütt felbukkannak. De amikor olyan kérdésekben kellene konfrontálódni Washingtonnal, melyek közvetlenül érintik az európai állampolgárok sorsát, akkor úgy tűnnek el ezek a hangok, mint szürke szamár a ködben.

Az elmúlt napok eseményei gyászos példát szolgáltatnak minderre. Az Európai Bíróság ítéletében arra kötelezte az uniót, hogy tárgyalja újra a 2004-ben az Egyesült Államokkal kötött szerződést, mely feljogosítja az amerikai hatóságokat az európai légitársaságok által az utasokról nyilvántartott adatbázishoz való hozzáférésre (Passenger Name Recond – PNR) a tengerentúli célállomásokra történő indulás előtt 15 perccel. A bíróság október 1-jét szabta meg határidőnek az új megállapodás tető alá hozására. Ha nem sikerül időben megegyezésre jutni, minden európai államnak bilaterális alapon kell rendeznie a kérdést. Mindennek elmulasztása pedig azt jelentené, hogy az amerikai Vám és Határvédelmi Iroda nem férhet majd hozzá az utaslistákhoz kapcsolódó adatokhoz, így az Egyesült Államokba utazó külföldiektől megérkezésük alkalmával fogják ezen adatokat begyűjteni (ami akár fél órát is igénybe vehet utasonként, hiszen az adatkérés rengeteg információra kiterjed). A 2004-es szerződés értelmében minden adatnak az amerikai hatóságok kezében kell lennie felszállás után 15 perccel, melynek elmaradása esetén megvonhatják a géptől a landolás jogát, vagy utasonkénti több ezer fontos bírságot is kiszabhatnak. Az Egyesült Államok az utasoknak a légitársaságok gépein szereplő összes adatához hozzáférhet, azonban köteles azokat előre meghatározott szempontok szerint megszűrni. Az így összegyűjtött információk három és fél évig állnak az ottani hatóságok rendelkezésére, akik megoszthatják azokat a titkosszolgálatokkal, vagy akár harmadik országgal is.

Amint a PNR-szerződés ismét az újságok címlapjaira került, az ügyeletes képviselők felálltak és az európai állampolgárok alapvető jogainak megsértésével vádolták Amerikát. Mégis úgy tűnik, hogy az európai parlamenti képviselők többségét inkább a bizottsággal folytatott joghatósági huzavona izgatja jobban: ki jogosult a hasonló nemzetközi szerződések ügyében eljárni. Sokkal inkább a légitársaságok biztonsági szolgálatainak vezetői szállnak szembe a túlzott amerikai igényekkel. „Nagyon nehéz az amerikaiakkal” – mondja egyikőjük, aki egyébként elkötelezett Amerika-pártinak tartja magát. Létezik egy egyeztetési eljárás, ami az amerikaiak esetében így néz ki: „tegyétek azt, amit mondunk”, vagy úgy csináljuk, ahogyan mondják, vagy sehogy. A légitársaságoknak sikerült a törzsutasokról kért információk – például hotelfoglalási vagy kártyahasználati adatok – kiszolgáltatásának visszautasítása. Legutóbb mégis csatát vesztettek az amerikai tartózkodási hely megadásának követelése terén. Mindezen információk azonban hasznavehetetlenek, ha a terroristák nem valós címet adnak meg.

A bírósági verdikt után Európa igazság- és belügyminiszterei a múlt héten Luxemburgban találkoztak először, ahol egyikőjük sem mutatott hajlandóságot a PNR-szerződés újratárgyalására. A munkáspárti EP-képviselő, Michael Cashmen (a polgári szabadságjogok szószólója) úgy véli, hogy nem minden kiszolgáltatott információ használható. Szerinte sokkal fontosabb, hogy megértsük, szeptember 11-e milyen mély nyomot hagyott az amerikai pszichében. „Ha az adatok szolgáltatásával hozzájárulunk ahhoz, hogy kulcsfontosságú szövetségesünk nagyobb biztonságban érezhesse magát, akkor meg kell tennünk. Elsősorban azt kell szem előtt tartanunk, hogy növeljük a világ egyetlen szuperhatalmának bizalmát irányunkban, és ne késztessük hiperdefenzivitásba.” Cashmen szerint ezzel meg lehet nyerni az Egyesült Államok támogatását a palesztin kérdésben, mely konfliktus véleménye szerint a „terroristák első számú rekrutációs bázisa”. Ezt az álláspontot a Downing Streeten is vallják, mondja. „Ezt tudja a miniszterelnök is. Ha egy futballmérkőzésen egy csapatban játszotok, persze hogy nem teszel keresztbe a csapattársadnak.”

Amerikában kétségtelenül keményebben játsszák a futballt, mint Európában. És Európa szerencsétlenségére, mikor alapvető amerikai nemzeti érdekek forognak kockán, úgy tűnik, mindenképp győzelemre játszanak.