Az Egyesült Államokban manapság többször hangzik el az Eurábia kifejezés az egyre nagyobb teret nyerő Európán belüli, szegény, a társadalomba kevéssé integrálódott, alapvetően Amerika-ellenes Muszlim Európával kapcsolatban. Két évvel ezelőtt Bernard Lewis, a Fehér Házban nagy renoménak örvendő arab világ szakértő aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Európa a század végére „a nyugati arab világ, a Maghreb részeként” maga is muszlim lesz. Könyvek tömkelege jelenik meg olyan címekkel, mint „Miközben Európa szundított” vagy „Fenyegetés Európában”. A stagnáló kontinens, szólnak a közkeletű érvek, nem képes munkát biztosítani a bevándorlók számára; nem fog hatékonyan fellépni az iszlamofasiszta szélsőségekkel szemben; és nem tud mit kezdeni a hitbéli kérdésekkel sem (egyes városokban már most többen látogatják a mecseteket, mint a templomokat). Véleményük szerint Európának tanulnia kellene Amerikától, ahol a népek óriás olvasztótégelyében a muszlimok fényesebb jövő elé nézhetnek.

E tanácsokat az európai vezetők egy mozdulattal lesöprik az asztalról, épp az amerikai külpolitikát kárhoztatva a muszlim militantizmus miatt. Viszont egyre több európai aggódik valamilyen, az Eurábia jóslathoz hasonló jelenség miatt, melynek a terrorizmus kétségtelenül szerves része, azonban nem az egyetlen eleme. A nyugtalanság tényét alátámasztandó az elmúlt két év történései közül a londoni és a madridi terrortámadásokon túl számos eseményt lehet kiemelni: zavargások a francia nagyvárosok külső kerületeiben, a Mohamed próféta gúnyrajzai által kiváltott tömeges felháborodás, vagy éppen a holland filmes, Theo van Gogh meggyilkolása.

De Eurábia tényleg olyasvalami, ami miatt aggódni kellene? Nos, a vízió valójában mitikus és valós elemek egyvelege. Mitikus volta elsősorban az iszlám európai potenciáljának túlértékeléséből táplálkozik. Az Európai Unió nem több mint 20 millió muszlimnak ad otthont, ami a közösség lakosságának 4 százaléka. Ez az arány 17 százalékra ugrana egy esetleges török csatlakozás esetén. E csatlakozásért azonban Amerikában sokkal inkább rajonganak, mint Európában. De még ha figyelembe vesszük a keresztény világ és Európa alacsony reprodukciós mutatóit, a muszlinok aránya 2025-re akkor sem haladja majd meg a 10 százalékot. Mindemellett a kontinensen élő iszlámhívők nem alkotnak homogén közösséget. Míg Britanniában elsősorban dél-ázsiaiak élnek, addig Franciaországban főleg észak-afrikaiak, Németországban törökök.

Valójában az elidegenedéssel kapcsolatos érvek is bonyolultabbak, mint ahogyan az első pillantásra tűnik. Számos európai terrorista került ki a tehetősek vagy a társadalomba mélyebben integrálódott közösségek tagjai közül. Az első generációs emigránsok, akik még szoros kapcsolatokat ápolnak otthonukkal, kevésbé hajlanak a radikalizmusra, mint azon családok gyermekei, akik már Európában szocializálódtak.

A bevándorlókkal kapcsolatos bánásmód pedig semmiképp sem nevezhető példaértékűnek. Ami azt illeti, az FBI módszerei keménységben eltörpülnek, mondjuk a francia belső rendészet eszközei mellett.

Legtöbben azt hangoztatják, hogy a munkahely, megfelelő szintű oktatás és a helyi döntéshozatalban való reprezentáció biztosítása egyetemes megoldást jelenthet a problémára. Talán épp az a legveszélyesebb, ha azt feltételezzük, hogy létezik egyetlen általános érvényű megoldás az európai muszlimok problémakörére. Egyes esetekben a beolvasztás erőltetése (francia modell) éppúgy elmehet a szélsőségek irányába, mint a multikulturalizmus favorizálása (brit, holland modell). Bár az állam és az egyház szétválasztása és a vallási buzgalom iránt tanúsított amerikai tolerancia először vonzónak tűnhet, az olvasztótégely megoldást sem vehetjük zsinórmértékül.

E túlzások között ki kell emelnünk a rendszerből két elemet is. Az egyik a munkateremtés fontossága. Amerikában a betelepülők könnyen találnak munkát, szociális juttatásokat viszont már annál kevésbé; Európában ez épp fordítva van. A munkaerőpiaci dereguláció pedig sokkal kevesebb érzelmi szálat pendít meg, mint a fejkendő viselésének eltörlése, vagy gúnyrajzok megjelentetése.

Másodszor pedig, az európai muszlimkérdés megoldásától – épp úgy, mint az amerikai latino bevándorlók esetében – a fiatalok sorsa áll vagy bukik. A lesújtó statisztikák mellett – a francia börtönökben kilencszer annyian ülnek észak-afrikai apák leszármazottai, mint francia apákéi – számos biztató folyamat is megindult: fiatal francia muszlim nők negyede megy férjhez nem muszlim franciához, muszlimok tömegei járnak egyetemre Nagy-Britanniában, sőt egyesek még olyan „fehér bástyák” bevételére is mutatnak rátermettséget, mint a brit Konzervatív Párt. Könnyen lehet, hogy ötven év múlva Amerikában áldani fogják ennek az európai muszlim generációnak a nevét, amiért az iszlám hőn áhított felvilágosodásának az élére állnak.

Európa iszlámmal kapcsolatos tapasztalatai mások lesznek, mint Amerikáé. Az integráció persze minden érintett számára komoly áldozatokkal jár. Jelenleg úgy tűnik, hogy Eurábia víziója sokkal inkább rémkép, mint valós szcenárió.