Látszólag minden gazdasági, politikai és demográfiai adat azt sugallja: Európa fénye a múlté. A világ többi részén gőzerővel zakatol a globalizáció, Európa viszont épphogy tartja magát a világporondon. (Hozzá kell tenni: nem egész Európa. Nagy-Britannia húsz évvel ezelőtt helyesen ismerte fel a globális piac realitását, gazdasági liberalizációba kezdett – ez jelentette számára a kulcsot a versenyképességhez. Ugyanígy több kelet-európai ország, így Magyarország és Szlovákia például, hatékony reformokkal megszabadult a kommunizmus kötelékeitől.) Ezzel szemben Olaszországból, Németországból és Franciaországból egyre borúsabb hírek érkeznek. A hiányzó beruházások és az alig tapasztalható rizikókezelési készség mára szinte teljesen bénulttá tette jóléti államukat.

Az amerikai gazdaság az elmúlt 35 évben 57 millió új munkahelyet teremtett. Európa – ahol a GDP nagyjából ugyanannyi, mint az USA-ban – ehhez képest csak 4 millió embernek tudott új munkát adni ugyanezen idő alatt. Az európai munkanélküliség évek óta 10 százalék körül mozog, az amerikai ennek csak a fele. Hasonló a helyzet a kutatás és fejlesztés, valamint a demográfia terén is. A legaggasztóbb mégsem a számokkal mérhető adatok, hanem a közhangulat. Arra a kérdésre, hogy mennyire elégedett az élet vel, e három európai ország lakosságának csak 18 százaléka válaszolt „nagyon” meghatározással (az amerikaiak 57 százaléka tette ugyanezt).

Ha tehát Európa kész arra, hogy lemondjon fényes jövőjéről, akkor a világ többi része miért ne tenné ugyanezt? Ezt a választ röviden így lehet megválaszolni: Európa túl nagy és gazdasága túl stabil ahhoz, hogy összeomoljon. Mindannyian jól emlékezhetünk az 1980-as évre. Annak idején Japán gazdasági hatalmától rettegett egész Amerika. Az USA munkanélküliségi rátája 10 százalék körül mozgott, az infláció 14 százalékos volt. Ahogyan most az európaiak, úgy annak idején az amerikaiak is annyira el voltak keseredve, hogy Carter elnök az egész országot „Malaise”-nek titulálta. Túl nagy volt azonban a tét ahhoz, hogy harc nélkül megadják magukat. Az ország olyan új elnököt választott, akinek legfőbb erőssége az optimizmusa volt. Újjáélesztette a nemzeti büszkeséget azzal, hogy szembeszállt a kommunizmussal, az adókat csökkentette és olyan vállalkozási szellemet támogatott, mely az amerikai gazdaságba ismét lelket öntött.

Európának túl gazdag a történelme, túl jó az infrastruktúrája és perspektívája van ahhoz, hogy jelentéktelenségbe süllyedjen. Munkavállalói a legjobban képzettek a világon. Európa számtalan ígéretes új vezetővel rendelkezik: Carlos Ghosn (Renault), Dieter Zetsche (DaimlerChrysler) vagy Klaus Kleinfeld (Siemens), csak hogy néhányat említsek közülük. Mind megértették: vállalataik egy globális világban működnek és ehhez igazítják a szükséges változtatásokat.

Egy harmadik ok Európa fennmaradására a kommunizmusból felszabadult új országok lehetőségeiben rejlik. Kelet-Európa új vállalkozói nemzedéke mindenben esélyt lát, a lehetséges határokat figyelembe sem véve. Nemrég Varsóban egy vezető a következő szavakkal sokkolta 300 fős közönségét: „Túl drágák leszünk, a teljes vállalatot ezért Ukrajnába helyezem, Önöknek pedig csak azt tudom tanácsolni, hogy tegyék ugyanezt!” Ez a mondat legalább annyit mond Európa jövőjéről, mint a német, a francia és az olasz pesszimisták körében készített felmérés. Ne várjunk éveken belül csodát, de amennyiben az öreg kontinens képes kihasználni új vezetőinek energiáját, és meg tud szabadulni a szocialista rendszer blokkoló hatásaitól, a legjobbakra lehet számítani.