Normális körülmények között semmi különöset nem hordoz magában egy amerikai közel-keleti misszió. Csupán világhatalmi rutint jelent a szokásos eszközök bevetésével: egy kis dicséret, egy kis korbács, a végén pedig fegyverszünet. Így történt ez 1996-ban is. Condoleezza Rice számára azonban nincs mit mérlegelni. A jelenlegi konfliktus hat résztvevője közül – a Hezbollah, a Hamász, Szíria, Irán, Libanon és Izrael – Amerika számára csak két, hozzá közel álló beszélgetőpartner létezik. A maradék néggyel nem tárgyal. Ha tárgyal is, nem közvetít. Brezsinszki a következőképpen illeti ezt a magatartást: „Olyan, mintha a külügyminiszternő a tükör előtt ülne és önmagához beszélne.”

„Egy szuperhatalom nem tárgyal diktátorokkal. Gyengeséget szimbolizálna, ha egy szuperhatalom vezetője diktátorral ülne egy asztalnál. A diktatorikus államokat el kell szigetelni, így lehet kikényszeríteni a demokratikus átmenetet” – így szól a neokonzervatív kormányzat egyik alapelve.

A realitás ennél eltérő képet mutat. Amerika valóban egyre gyengébb, de nem azért mert diktátorokkal tárgyal, hanem mert tárgyalásképtelen. A hagyományos közvetítő most maga is közvetítőre szorul, szuperhatalmi diktátum ma már lehetetlen. Egy olyan háborúval kell szembenéznie, melyet nem akart és mely saját háborúját még komplikáltabbá teszi: nehezebb befejeznie az iraki háborút és nehezebb kivédenie az iráni háborút.

Az amerikai befolyás csökkenésének legjobb jele maga a háború kitörése. Hogyan tudtak volna az irániak egyébként engedni a Hezbollahnak és hogyan tudott volna Izrael Amerika tudta nélkül bombával válaszolni a történtekre? Amerika legfontosabb stratégiai terve, az iráni atombomba megakadályozása napról napra lehetetlenebbé válik.

Bush reakciója a háborúra az amerikai külpolitika állandóságát fémjelzi: ez pedig az Izraellel való szolidaritás. Pedig a világpolitikai helyzet Amerika számára ennél jóval komplexebb. Bush azonban megmagyarázta: „az irániak egyre több hatalomra akarnak szert tenni a térségben és arra használják a Hezbollahot, hogy káoszt okozzanak, melynek árnyékában saját céljaikat ki tudják építeni”. Bush nézete szerint ezen célok közé tartozik az is, hogy az iráni atomprogramra nehezedő nemzetközi nyomást teljesen megszüntessék. A Bush-kormányzat számára a Hezbollah provokációja így lehetőséget nyújt arra, hogy leszűkítse az irániak befolyását. Azaz: még egy nem szándékolt háborúból is lehet hasznot húzni. Ezen gondolkodásmód alapján egy korai fegyverszünet csak maximalizálná a fegyveres összeütközések hátrányait. Amerika prioritása tehát Irán visszaszorítása, majd Libanon és Irak stabilizálása. Számításaik szerint a fegyverszünet jó időzítése akár több cél együttes elérését is lehetővé teszi.

Busht hazájában azzal vádolják a baloldali liberálisok, hogy saját maga okozta a háborút. Politikája „az egész térséget az iráni ajatollah kezébe adja” – írja a New York Times. Megfigyelhető a bumeráng-effektus: Bush először eltávolította Irán ellenfeleit Afganisztánból és Irakból, választásokat kényszerített ki, ezután pedig mindenütt Teherán szövetségesei nyertek teret: a Hezbollah Libanonban, a Hamász a palesztin területeken és a síita szövetség Irakban.

Úgy tűnik, az egypólusú világ végéhez közeledünk, Amerika szuperhatalmi ereje egyre halványabb. Jacques Chirac 2003-ban egy többpólusú világról ábrándozott, de talán maga sem gondolta, hogy a jövő ilyen hamar jelenné változik. Ez a jelen helyzetben abban áll, hogy Izrael határán talán nem amerikai, hanem francia és német katonák fognak őrködni.