Az Egyesült Államokban a gazdagok és szegények között nagyobb a szakadék, mint bármely más fejlett országban. Az embereket ez mégsem zavarja. Ellentétben az európai társadalmi attitűdökkel, az amerikaiak inkább a tehetősekhez szeretnének tartozni, mintsem hogy negatív érzelmeket táplálnának az irányukban. Tíz amerikaiból kilenc ma is úgy gondolja, hogy ha szegényen is indulsz, de keményen dolgozol a sikerért, az meghozza az eredményt. A nemzet polgáraiban ma is él a sokat emlegetett amerikai álom. A gazdaság pedig erre szolgáltat is némi alapot: a termelékenység 1995-től rohamos növekedésnek indult, s ma egy óra alatt az amerikai munkavállaló 30%-kal többet teljesít, mint tíz esztendővel ezelőtt. 2000-től azonban a tendencia rohamosan lassul és differenciálódik. A megelőző hat évben a reálbérek átlagos növekedése 6%-ot tett ki, a millennium évétől kezdve mindössze 1%-ot. Ha a szociális garanciák (pl. egészségbiztosítás) elértéktelenedését is beleszámítjuk, az kilátás még borúsabb. Az átlagkeresetek stagnálásának súlyát a drámaian növekvő ingatlanárak is tovább növelik. A bővülő gazdasági teljesítmény legnagyobb kedvezményezettjei a legtehetősebb rétegek és a nagyvállalatok, akik a GDP rekordrészesedését tudhatják magukénak.

Mindennek eredményeként tíz amerikai polgárból ma maximum négy érzi úgy, hogy a gazdaság „kiváló” vagy legalábbis „jó” állapotban van. A probléma az, hogy ennek ellenére a fogyasztás tovább növekszik. Az amerikaiak akkor sem változtatnak vásárlási, beruházási, költekezési szokásainkon, ha a pénztárcájuk ezt már nem engedné meg. Ehelyett inkább hosszú távú adósságba verik magukat. Az anyagi felemelkedés csökkenő esélyei ugyanakkor egyre inkább illúzióvá koptatják az amerikai álmot. Friss tanulmányok szerint az Egyesült Államokban a szülők háttere ma inkább meghatározza egy fiatal társadalmi pályáját, mint Kanadában vagy Európában. Érdekesség ugyanakkor, hogy a tehetős rétegek bevételei ma sokkal inkább elvégzett munkából származnak (2004-ben ez az arány 60% volt), mint korábban (1916-ban csupán 1%).

Ahogyan korábban már említettük, az amerikaiak többsége mégis a mai napig hiszi, hogy hazájában lehetséges a szabad társadalmi mobilitás. Az osztályalapú szakadást vizionáló politikusok (pl. a demokraták 2004-es alelnökjelöltje, John Edwards) csekély visszhangot tudtak csak kiváltani a szavazók körében. A polgárok ugyanis belső okok helyett inkább külső tényezőkre: elsősorban a szabadkereskedelem hatásaira vezetik vissza a baljós kilátásokat. Tízből ma kilencen félnek munkahelyük külföldre szervezésétől. Ez is csak újabb bizonyíték rá, hogy a társadalmi egyenlőség megítélése kizárólag azon múlik, milyen nézőpontból vizsgáljuk a kérdést.