A magyar gazdaság ütemet vesztett az európai uniós tagság elnyerését követően a hasonló helyzetű országokhoz képest.

Különös ez a fordulat, hiszen az 1990-es évek elején nem túl kedvező indulóhelyzetünkből hamarosan a térség gazdaságilag ígéretes, politikailag stabil államaként emelkedtünk ki, miközben mások mély válságba kerültek, korábbi államalakulatok szétestek, megszűntek. A rendszerváltozás legkonfliktusosabb első időszakában mélyreható szerkezeti és intézményi változásokat hajtottunk végre. A tervgazdaságból örökölt tartós makrogazdasági gondjaink is enyhültek némileg: mérséklődött a külső eladósodás, az inflációs hajlam mértéke. Így az évtizedforduló előtt nem volt alaptalan azt gondolni, hogy hazánk a kockázatokkal teli térségben gazdasági középhatalomként emelkedhet ki. (A fogalommal szemben indokolatlan ellenérzésekkel találkozhatunk, holott a mai Európa országainak mérete és fejlettségi szóródása alapján nyilvánvaló, hogy az osztrák, lengyel, cseh, magyar gazdaság a középkategóriára esélyes, míg a szlovén, a három balti, a szlovák gazdaság egyszerűen túl kicsi ehhez, a román, bolgár, szerb gazdaság pedig a fejlettségbeli elmaradás és szerkezeti gondok miatt egy ideig nem aspirálhat a gazdasági középerő rangjára.)

Amikor tehát a jövő útjait fürkésszük, elsőként az kell megértenünk, hogy milyen okok miatt következett be az ütemvesztés, és a mai állapotunk miként érintik kilátásainkat.

A lendületvesztés nem kötődik szorosan az EU-tagsághoz, legfeljebb a 2004. májusi tízes bővítés felszínre hozta és könnyen összemérhetővé tette relatív pozícióink gyengeségeit. Eleve történelmi meglepetésnek számít az 1990-es évek kezdetének fejleményei alapján, hogy nem cseh–magyar–lengyel trióval bővült az unió, hanem összezártak fejlettségben, felkészültségben és előéletben eléggé eltérő jelentkezőket. A reméltnél és az optimálisnál későbbi csatlakozással a magyar társadalom folyamatos átalakulása (amelybe a valódi reformálás, azaz átalakítás mellett a tényleges változás elkerüléséért folytatott védekező alkalmazkodás is beleértendő) csaknem két évtizede tart. Hasonló a helyzet a lengyeleknél is; talán nem véletlen, hogy a változásokba való belefáradás („transition fatigue”) éppen a valamikori élenjáróknál lép fel. Ezzel szemben az újonnan született vagy csekély előéletre visszatekintő kisméretű államoknál a szuverenitás, az uniós tagság (és most az eurózónába való bekerülés) olyan nemzeti projektté válhatott, amelynek mozgósító ereje bizonyosan a sikerük egyik kulcstényezője.

A magyar relatív pozíciók gyengülését nemcsak a gazdasági növekedés szokásos mutatói támasztják alá, noha azok is. A makrogazdasági adatokról terméketlen vita folyt a 2006-os parlamenti választás kampányában: a „dübörög a magyar gazdaság” szlogen alátámasztására hazánkat önkényesen kiválasztott viszonyítási alaphoz (az EU-tizenötökhöz, a stagnáló németekhez) mérték hozzá, keveset mondó mutató (a cserearány- változásokra és a nem rezidenseket illető jövedelmekre érzéketlen GDP) alapján. A tényleges jövedelmi helyzetről a gazdasági átmenet viszonyai között jobb képet adnak a nemzeti termék (GNP, GNI) mutatói – az uniós költségvetési hozzájárulást sem a GDP alapján vetik ki. A magyar reáljövedelmi mutatók szerint növekedési ütemünk régebb óta évi 3 százalék körüli, és sajnos még e szerény növekedést is 2002-től az állam költségvetési expanziója húzta felfele; az pedig egyfelől szerkezeti torzulásokkal járt, másfelől a rákövetkező években a kényszerű restrikció idején hasonló mértékű ütemvesztést szenvedünk el. Röviden: növekedési, fejlődési ütemünk elmarad az EU új tagországaiétól (valamint a világátlagtól).

Pozícióromlásunknak vannak más természetű, de hasonlóan lényeges vonatkozásai. Hazánk szempontjából kritikus ügy a külső és belső államadósság, annak tőkepiaci megítélése, finanszírozási költsége. Az összes volt tervgazdaság közül Magyarországé a legnagyobb arányú államadósság, nálunk a legnagyobb a kamatfizetés hányada a költségvetési kiadásokon belül, mi vagyunk a legérzékenyebbek a kamat- és árfolyamsokkokra. Amikor a 2002. évi ír népszavazással nyilvánvalóvá vált, hogy az unió bővülésének nincs jogi akadálya, az egész térség felértékelődött a tőkepiac szemében; onnantól rendre javul a térség kockázati besorolás, köszönhetően az uniós tagsághoz fűzött pozitív várakozásoknak és különösen az euróátvétel kilátásainak.

E trend alól sajnos éppen hazánk kivétel. A országkockázati besorolásban most hátrább állunk, mint négy éve, miközben a legtöbb új tag, sőt tagjelölt is, egy vagy több fokozatot előre lépett.

Mivel a magyar adósság a legnagyobb arányú a nemzeti össztermékhez képest, leginkább nekünk állna érdekünkben a lehető legjobb kockázati besorolás elnyerése, az ahhoz vezető út gyors befutása: az ERM II. árfolyamrendszerbe való belépés, az euróáttéréshez szükséges maastrichti ismérvek teljesítése és a mielőbbi áttérés. Lehet elvi vitát folytatni a monetáris unió feltételeinek és működésének elvi előnyeiről és hátrányairól, de egy biztos: ennyire eladósodott ország esetében az önálló nemzeti valuta megtartása nagy luxus az árfolyamkockázat, kamatkockázat és a versenytársakénál jóval nagyobb adósságszolgálati költségek felől nézve.

Más vonatkozásban is eltér hazánk fejlődési útja a többiekétől. Eddig is tudtuk, hogy a magyar munkaerő nem túl mobil. Az uniós csatlakozás idején azzal nyugtatgattuk az olcsó kelet-európai munkások beáramlásától tartó nyugatiakat: a munkaerőpiacuk megnyitása esetén nem kell tartaniuk a magyarok százezreinek feltűnésétől. Más országokból valóban sokkal nagyobb arányban éltek már eddig is a részleges piacmegnyitással.

Lehet azt mondani, hogy a balti köztársaságok túl sok munkáskezet vesztettek hirtelen, és minket ez a veszély elkerült. Lehet az eddig mérsékelt munkanélküliségi rátánkat említeni a térségi munkaerő-vándorlási adatok magyarázatánál: a lengyelek és a szlovákok persze nagyobb arányban mennek külföldre. De az, hogy mindössze 14 ezer munkavállalási engedélyt adtak ki magyarok számára három igényes és jól fizető piacgazdaságban, bizonyára összefügg olyan kulturális, nyelvtudásbeli és egyéb készségekkel vagy azok hiányával, amelyek fontossága a jövőben bizonyára tovább növekszik.

A munkaerő mobilitása csupán egy a társadalmi tényezők közül; sajnos az indikátorok áttekintése (lásd a 2006 nyarán közzétett Fehér Könyv adatait) arra utal, hogy a nemzetközi versenyképesség szempontjából fontos vonatkozásokban a magyar társadalom nemcsak Nyugat-Európához viszonyítva nem áll jól, de az új tagországokhoz képest sem. Ráadásul az egészségi állapot, a demográfia, a területszerkezet, az idegennyelv-ismeret mind olyan indikátor, amelynek javulása hosszú időt vesz igénybe és a hatásmechanizmusok bonyolultak. A társadalmi szerkezet alapproblémái lassabban és nehezebben oldhatók meg, mint a gazdaságszerkezeté, és éppen alapvető jellegük miatt mondhatjuk, hogy a visszatérő költségvetési egyensúlytalanság vagy a gazdasági ütem tartósnak látszó kifulladásában társadalmi gondjaink manifesztálódnak.

Ezért is bizonytalanodnak el az elemzők és stratégák a közeljövő teendőit illetően: a szűken vett gazdasági folyamatok kilátásai nem kínálnak javulási esélyt a társadalmi folyamatokban hirtelen beálló pozitív fordulat feltételezése nélkül – ilyen fordulat pedig nem látszik, bekalkulálása hiteltelenné tenne bármely elemzést. Holott éppen a balti államok vagy a szlovének sikere mutatja, hogy történelmileg rövid idő alatt nagy társadalmi energiák szabadíthatók fel, önerősítő folyamatok indulhatnak be.

Hazánk esetében a mai állapotban a gazdasági növekedési ütem további csökkenésével számolhatunk a költségvetés most betervezett kiigazításának sikere esetén. Ha viszont a költségvetési megszorítás mégsem következne be az erélytelen végrehajtás vagy társadalmi ellenállás következtében, akkor valószínűleg a további tőkepiaci romlás, a kamatterhek emelkedése, az árfolyam-ingadozás fogná vissza a növekedést.

A magyar társadalom igen sokat megőrzött a Kádár-korszak során rögzült (de sokkal régebbi múltra visszatekintő) rejtőzködő viselkedésformákból: az újabb és újabb hatósági kezdeményezéseket valahogy túl kell élni, a nehezülő időkben érdemesebb visszavonulni a privát körökbe, semmint elfogadni tartósként a legújabb szabályokat.

Ezt a népi bölcsességet sokszorosan igazolta az élet; másfelől így még a jó szándékú és értelmes szabálymódosítás és reform is nehezen intézményesülhet nálunk. Uniós tagságunk két éve is azt mutatta, hogy az új intézményi rend az előre becsültnél is kisebb hatással járt a magyar társadalomra. A most meghirdetett kormányreformokkal pedig eleve súlyos gond – megszorító jellegükön túl –, hogy indoklásuk nem volt őszinte, a végrehajtásuk mellett szóló végső érv (az euróátvétel feltételeinek megteremtése) nem bír mozgósító erővel. A politikai és közvéleményformáló elit egyszerűen nem tudatosította társadalmunkban, hogy egyfelől kötelező áttérni az euróra, másfelől elemi érdekünk az áttérés; így százezrek most spontán, egyénileg kezdtek euroizálni lakás- és autóvásárlási hiteleiknél, miközben nyakukon maradt az árfolyamkockázat. Sok társadalmi szereplő, legyen az háztartás vagy vállalat, az újabb kiigazítás túlélésében határozza meg a maga stratégiáját. Így viszont a mostani reformdiktatúra eleve nem számíthat sikerre. Mindebből a további ütemcsökkenés és a lendületesebb versenytársaktól való elmaradásunk valószínűsíthető 2007-re és azon túl.

Ami azonban új, és mint ilyen, figyelmet igénylő elem: akár a kormányzati tervek szerint, akár pénzügyi válság közepette zajlik le a kiigazítás, mostantól felborul az a különös stabilitás, amelyet 2002-től az összes felszínre jutó konfliktushelyzet költségvetési kiadásokkal történő kormányzati pacifikálása állított elő. Egyszerűen nem lesz pénz arra, hogy a szakmai, iparági, regionális feszültségeket az állami költségvetés oldja fel, sőt most maga az állam gerjeszt újakat. Miután a meghirdetett reformterv elég nyilvánvalóan csupán reagál a költségvetési hiány elszabadulására, illetve az uniós követelmények létére, még sikere esetén is szükség lenne egy valódi tervre, elgondolásra. Ennek gazdaságpolitikai elemeit egy fokkal könnyebb összerakni, mint társadalompolitikai tényezőit, nevezetesen választ adni olyan kérdésekre, mint: miként erősíthető a magyar gazdasági szereplők közötti együttműködési készség, a közteherviselés normája, a takarékos és hosszú távra tervező vállalkozói értékrend, a szolgáltató (és nem basáskodó) állam ideája, a vállalkozókedv és innovációs készség, a polgári normakövető viselkedés kultúrája.