Szükség van a politikai pártokra? Ezt a kérdést nagyon ritkán teszik fel, ha egyáltalán felteszi valaki. A 21. században a pártok működtetése és támogatása rendkívül drága mulatság. Már nem elég a párt ideológiájához hű mágnások támogatásából létrehozott alapok működtetése. Mára hitványabb elemek is szerepelnek a pártok pénzszerzési eszközeinek palettáján, konkrétan: a korrupció. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy szinte mindegyik nyugati demokráciában a pártok pénzgyűjtési akciói adják a legnagyobb teret a korrupció számára.

Nagy-Britanniában a felsőházi képviselői székek felajánlása a bőkezű pártszponzoroknak már régóta bejáratott módszer, mely nemrégiben is kicsapta a biztosítékot. A Lordok Házába való bekerülés révén nemcsak rang adományozására kerül sor – a „Lord” megszólítás –, hanem egy parlamenti hely kiosztására is. Igaz, a Lordok Háza kisebb jogkörrel bír, mint a Közösségek Háza, nem utasíthat el törvényjavaslatokat, csak késleltetheti elfogadásukat, vagy módosító indítványokkal élhet. Nem lehet tudni, hányan vásárolták be magukat az „elit klubba”, de száznál (a 725-ből) mindenképpen többen lehetnek, számuk pedig egyre nő. A korrupció ezen új fajtának elindítója az új Munkáspárt, mely így akarta lecserélni új mecénásokkal addigi erős szakszervezeti bázisát. De a toryk és a liberális demokraták is felajánlanak különféle szívességeket a pénzügyi támogatásért cserébe.

A felsőházi parlamenti helyek kiárusítása speciálisan brit jelenség. A korrupció más formáival azonban lépten-nyomon találkozhatunk Európában, elsősorban Németországban, Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban. E négy országban az elmúlt 20 év politikai botrányai közül szinte mindegyike visszavezethető volt a pártok pénzszerzésével kapcsolatos visszaélésekre. A korrupció vádja éppúgy elérte Jacques Chiracot, párizsi polgármestersége idején, mint ahogyan elérte Helmuth Kohlt kancellári megbízatása alatt. A gyanúba keveredtek ugyanúgy védekeztek: „De hiszen csak a párt érdekében tettem!” Az teljesen mindegy, attól még korrupció.

George Washington már 200 évvel ezelőtti búcsúbeszédében figyelmeztetett a politikai pártok működésében rejlő buktatókkal kapcsolatban. Elismerte, bár vonakodva, hogy „valószínűleg igaz az, hogy a szabad országokban a politikai pártok a kormányzati működés hasznos ellensúlyai lehetnek, hogy hozzájárulnak a szabadság lángjának ébren tartásához.” Hozzátette, hogy a párt szellemét „nem kell külön bátorítani, […] hiszen megfelelő célokra mindig elegendőnek fog mutatkozni”. Mivel azonban „mindig fennáll a túlkapások veszélye, a közvélemény erejét latba vetve fel kell lépni csillapítása érdekében”. Washington a pártok versengését a tűz lángra kapásához hasonlította. „A tűz, melyet nem oltottak el, folyamatos felügyeletet igényel, nehogy nagyobb lángra kapjon, és ahelyett, hogy meleget adna, mindent felemésszen.”

Végig kell gondolnunk, hogy mennyire vagyunk képesek boldogulni a jól szervezett, mindenható politikai pártok nélkül, vagy legalábbis hogyan tudnánk csökkenteni befolyásukat. Miért nem független jelölteket támogatunk a parlamenti választásokon? Egyáltalán milyen szerepet tölt be az egyén a 21. században a parlamentek és a kongresszus padsoraiban? Az elmúlt két évszázadban a politikai pártok egyre nagyobb mértékben dominálták a törvényhozást és a kormányzást, kihatva ezzel társadalmaink fejlődésére is. De ha a politikai pártok ilyen sikeresek és megkerülhetetlen intézményekké nőtték ki magukat, akkor miért ilyen korruptak? Bölcs dolog egyáltalán ilyen pártokat exportálni olyan gyermekcipőben járó demokráciákba, mint Afganisztán vagy Irak, melyeket épp felépíteni próbálunk? Végül is Izraelben épp a fragmentált parlamenti felépítés kárhoztatható a stabil és sikeres kormányzás elmaradásáért.

Ezeket és ezekhez hasonló kérdéseket kellene feltenni és megvitatni a médiában, egyetemek politikatudományi fakultásain. Nem szabad kishitűnek lennünk és elhinnünk, hogy mindörökké együtt kell élnünk öreg pártrendszerünkkel.