George Nguyennek hívják. Igazgatóhelyettes a clevelandi Eaton Corp.-nál. George egy gyógyulófélben lévő alfa-főnök. Három évébe telt, míg beismerte, hogy gondjai vannak, majd újabb egy évébe, hogy tegyen is ellene valamit. Most már viszont tudja, hogy mekkora bunkó volt korábban, és mennyire nem ösztönözte munkára és lojalitásra alkalmazottait. Egy olyan srác kezd lenni, akivel szívesen menne le bárki szórakozni, és vezetőként is sokkal sikeresebb és hatékonyabb. Mindez nem könnyű számára: „Minden nap, minden héten, minden hónapban dolgoznom kell rajta, mivel ez a állapot nem természetes számomra. Viszont mivel 45 éves vagyok, ha most nem változom meg, akkor már soha nem fogok késztetést érezni rá.” Az ambíció, a nagyratörés, a magabiztosság, a versenykedv tényleg olyan rossz tulajdonság lenne egy olyan állásban, ahol milliárdokról és munkahelyek ezreiről kell döntést hozni? A gond az, hogy a vezetőktől elvárt jellemvonások mindegyikének van árnyoldala, melyet szinte egy vezető sem képes legyűrni. Meg vannak győződve nagyszerűségükről, és viselkedésük könnyen átcsap rosszakaratba, arroganciába, mely nem tesz jót a munkahelyi légkörnek.

Austinban azonban mindössze 30 000 dollárért a Worth Ethic szakemberei, Kate Ludeman és Eddie Erlandson kinevelik ezeket a rossz tulajdonságokat a vezetőkből. Céljuk, hogy elmagyarázzák, agresszió nélkül is el tudják érni ugyanazt a szintet, mint amit agresszióval. Sőt. Ezen foglalkozás szükségességét Dean McFarlin, a University of Dayton menedzsment-professzora így jellemzi: „egy versenyautóval csak akkor lehet nyerni, ha megfelelő kontroll alatt van. Ha azonban átlépsz egy bizonyos határt, akkor nemcsak az autót töröd össze, de te és vállalatod életével is fizethetsz érte.”