Ha véleményünk kialakításánál kizárólag a lengyel főváros médiaelitjére hagyatkoznánk, biztosak lehetnénk benne, hogy az ország valaha volt legrosszabb kormányának regnálását éli. Ahogy mondják, rosszak a tapasztalatok: a kommunizmus összeomlása óta Lengyelországnak akadtak erős és akadtak tisztességes kormányai: ám e két jellemző sohasem járt együtt. Nem találunk szoros kapcsolatot a politikai paletta lengyel szereplői és azok nyugati testvérpártjai között. A posztkommunisták ma a leghangosabb kapitalistákká váltak – míg a korábbi földalatti ellenzék szereplői körül a tekintélyelvűség vádja lebeg. Ráadásul egyelőre úgy tűnik, a jól képzett, professzionális fiatal politikusok is komolyabb újítások helyett, a jelenlegi keretek között találják meg saját irányvonalukat.

A jelenlegi helyzet röviden így összegezhető: a tavalyi választásokon a kommunista utódpárt drámai vereséget szenvedett, s 11%-ával könnyedén megkerülhető erővé erodálódott, míg a jobboldal különböző központjai közül a Kaczynski-ikerpár vezette Jog és Igazságosság alakíthatott kisebbségi kormányt. S bár az elmúlt hetekben (korábbi terveivel ellentétben) végül bevonta az adminisztrációba a populista baloldalt és a radikális konzervatívokat is: a rendszer permanensen instabil. Az ellenzékben politizáló jobboldali liberális Polgári Platform szerint „a kormányzat az abszolút hatalom kialakítására törekszik” – ám a politikai élet kiszámíthatóságán korántsem látszik bármiféle megkérdőjelezhetetlen akarat.

Pedig Lengyelország új vezetői tagadhatatlanul egy új vezetői szisztéma felállításán munkálkodnak, és tényleg semmit sem bíznak a véletlenre. A fő kormányzópárt elnökségi értekezletei bennfentesek tanúsága szerint pusztán formálisak: Kaczynskiék (s különösen a pártelnök Jaroslaw) személyes agendájába csak keveseknek van beleszólásuk.