Őméltósága Abdullah bin Abdul Aziz, a két szent mecset kulcsának őre, Szaúd-Arábia királya ez év januárjában maga elé hívatta országa 50 fő üzleti vezetőjét. „Nagyon büszke vagyok rátok – mondta. Üzletembereink megbízhatóak és becsületesek. Nagyon büszke vagyok”. A helyszín pedig: egy kínai állami vendégház, nem pedig valamelyik rijádi palota. Órákkal korábban találkozott Abdullah király a kínai elnökkel, Hu Csin-taoval országaik kereskedelmi és gazdasági kapcsolatainak szorosabbá tétele érdekében. Azáltal, hogy Kínát választotta körútja egyik állomásául, a világ legnagyobb olajexportőr államának vezetője nyíltan jelezte: Kína és Szaúd-Arábia egyaránt új kereskedelmi partnerek után kutatva egymásra találtak, és már jóval kevésbé függenek az Egyesült Államoktól.
Már a számok is magukért beszélnek. A kétirányú kereskedelem Kína és Szaúd-Arábia között, melynek oroszlánrészét az olajszállítmányok adják, az elmúlt évben 60 százalékkal növekedett, átlépve a 14 milliárd dolláros szintet, amely mintegy kilencszerese a hat évvel ezelőtti forgalomnak (összehasonlításképpen az USA és Szaúd-Arábia közötti kétirányú kereskedelem éves értéke 28 milliárd dollár).
Mindkettőjüknek megvan a maga haszna az egymásra találásból – a szaúdiak töménytelen mennyiségű olaj fölött rendelkeznek, amire Pekingnek óriási szüksége van. Ezzel egy időben Washington épp csökkenteni akarja a közel-keleti olajtól való függését. Bush elnök januárban épp ezt emelte ki az Unió helyzetéről szóló beszédében, majd később, a Dubai Ports hat amerikai kikötő megvásárlása benyújtott igényét is visszautasították nemzetbiztonsági érvekre hivatkozva. De a protekcionisták a kínai tőkét sem nézik jó szemmel.
Mit jelent mindez az Egyesült Államok számára? Azt, hogy a szaúdiak kevésbé lesznek hajlandóak növelni a kitermelést csak azért, hagy az amerikai fogyasztóknak kevesebbet kelljen fizetniük. Ezzel szemben Kína nyitott csekkfüzettel várja a szaúdi olajat, és kész érte bármily magas árat megfizetni. Eközben Kína újabb piacot szerez árui számára. Mind ez ideig pedig Rijád nem tiltakozott a kínai áruk dömpingje miatt és nem követelte a valutaárfolyam kiigazítását.
A két ország közötti kapcsolatok 1985-ig nyugvóponton voltak, mikor is Rijád Pekinghez fordult ballisztikus rakéták szállítása ügyében, miután Washington megtagadta azt. Ezután 14 évet kellett várni arra, hogy Csiang Cö-min hivatalos látogatásra utazzon Szaúd-Arábiába. Ez a látogatás indította el azt a folyamatot, mely végül 2004-ben a szaúdi olajvállalat az Aramco és a Kínai Petrokémiai Vállalat közötti megállapodás aláírásával, 2004-ben ért révbe. A kínai közeledés a szaúdi utcákon mindenhol látható, a Kínában gyártott áruk kezdik ellepni az arab ország bevásárlóközpontjainak polcait. Azonban e folyamat nem egyirányú. Jelenleg a tőke a legnagyobb szaúdi exportcikk.
Azután, hogy az arab királyság fejlődésének első szakaszát az Egyesült Államok dominálta, úgy tűnik, hogy a most induló második szakaszban már Kína is helyet követel magának.