Szeptember volt a legforróbb hónap, mióta bolygónk hőmérséklete vészesen nő (1880) – jelentette október 14-én az amerikai óceáni és légköri felügyelet. Öt nappal később a nemzetközi tudományos tanács előrejelezte, hogy a világon egyre több természeti katasztrófa fog végigsöpörni a melegedés felgyorsulása miatt, amit az üvegházhatás, a levegőszennyezés, a pótolhatatlan források kimerítése, stb. okoz. De hogy találjunk kiutat? Újraértékelni, újrafogalmazni, újjáépíteni, újrahasznosítani, és a többi mostanában gyakran hallott „újra” megoldást jelenthet. A Dag Hammarskjöld alapítvány már 1975 óta hangoztatja: „Mérsékeljük a húsfogyasztást, határozzuk meg az olajfogyasztás maximumát, adjunk ki minél tartósabb használatra alkalmas termékeket”, stb. Ezek már szinte mindenki számára ismerősen hangzanak, úgyhogy merüljünk inkább kicsit mélyebbre.
A Föld ellen
Ki nem szeretné, hogy bolygónk megmeneküljön? Politikai felelőst nem találhatunk. Sőt, a vezető rétegekből rengetegen gyökeres változást szorgalmaznak az ökológiai és társadalmi válság elkerülése végett. Nagyon nehéz felelőst találnunk, mivel akik a Földet „támadják”, nem közvetlenül teszik. Nyílvánvalóan nem is szándékosan. Sokan magát a kapitalizmust okolják ezért. Elméletben elképzelhető lenne egy környezetbarát kapitalizmus, de a gyakorlatban kevésbé, ugyanis erős szabályozásra lenne szüksége.
Az osztályharc úgy tűnik (átmenetileg?) megszűnt. A probléma az, hogy a tőke került ki győztesként, minek eredménye, a kapitalizmus nem tud nem ártani a világnak, amelyben elterjedt, mivel mindent elpusztít, ami kollektív; ami a képzeletbeli alapját jelenti ennek a féktelenül uralt és elbizakodott piactársadalomnak, amely ha nem talál kiutat a rendszerből, egyszerűen tönkremegy. Persze erre nem megoldás az, hogy kiiktatjuk a kapitalistákat és lemondunk a fejlődésről, hanem hogy más logika szerint kell működnie.
Reform vagy forradalom?
Hogy konkrétak legyünk, íme egy pár pontban összefoglalt reformprogram:
• Újra fölállítani az 1960-as és 70-es évek anyagi termeléséhez hasonló állapotokat
• Internalizálni a költségeket
• Relokalizálni a tevékenységeket
• Újra fölvirágoztatni a paraszti földművelést
• Visszaszorítani az energiapazarlást
• Erősen szabályozni a reklámozást
• Moratóriumot rendelni minden technikai újításhoz, alaposan mérlegelni, és új orientációt adni a tudományos és technológiai kutatásoknak az új igények függvényében
A program egyik leglényegesebb eleme a költségek internalizálása, vagyis annak a megakadályozása, hogy ha egy szerv kárt okoz, annak költségeit a társadalmi közösségre hárítsa. Ez tulajdonképpen a hagyományos gazdasági elméletnek felel meg. Ha érvénybe lépne, mindenféle helytelen működésből következő kár, legyen az ökológiai vagy társadalmi, a felelős vállalat hátára nehezedne. Ezek a „reformista” lépések – melyeket még a liberális Arthur Cecil Pigou közgazdász fogalmazott a 20. század elejétől fogva! – valódi forradalomhoz vezetnének, mivel a kapitalista logikának alávetett vállalatok igencsak elbátortalanodnának. Már tisztában vagyunk azzal, hogy egyetlen biztosítási társaság sem vállal felelősséget pl. az atomenergia, az éghajlat és a genetikai szennyezés következményeiért. El lehet képzelni mekkora „bénulást” okozna ez eleinte a legtöbb rizikós területen, de elkerülhetetlen, hogy letérjünk az ösvényről, ha egy egészséges társadalom felé vezető utat szeretnénk találni.
Globális diktatúra vagy helyi demokrácia?
A konzumerista demokráciáknak szükségük van a növekedésre, mivel tömeges fogyasztás nélkül elviselhetetlenek volnának az egyenlőtlenségek (éppen ez történik a gazdasági válság miatt). Az egyenlősítési tendencia a modern társadalmak képzeletbeli alapja. Az egyenlőtlenségek csak ideigelenesen fogadhatók el, mert ami tegnap a kiváltságosok java volt, az ma már mindenkié lehet, és ami még luxusnak számít, holnapra hasonlóképpen hozzáférhető lesz mindenki számára. Éppen ezért sokan kétlik, hogy a demokratikusnak nevezett társadalmak képesek-e megtenni a szükséges lépéseket, és nem látnak más kiutat a korlátozás lehetőségei felé, mint az olyan autokratikus formákban, mint az ökofasizmus vagy ökototalitarizmus. Pedig létezik egy elfogadhatóbb megoldás is, egy bensőséges utópia, a változás kedvéért korlátozásokkal kombinálva: a helyi ökológiai demokrácia. A helyi életrekeltésnek növekedés helyett csökkenésre van szüksége. Az egyesült emberiség, és azáltal a a bolygó harmónikus együttműködésének álma csupán hamis nyugati etnocentrista eszmék szülöttje. A kultúrák sokféleségének elismerése kétségkívül feltétele a békés érintkezésnek. A demokrácia csak akkor tud rendesen működni, hogyha a polis rövid kiterjedésű, és saját értékeinek erősen elkötelezettje.
Ez a fajta utópia reálisabb, mint gondolnánk. Hiszen nem holmi spekuláns eszme, hanem a tapasztalatra alapoz. „A helyi választásokon részt venni, állítja Takis Fotopoulos, lehetőséget ad arra, hogy a társadalmon lentről kezdjünk változtatni, ami az egyetlen demokratikus stratégia – ellentétben az etatista módszerekkel, amelyek a változást fentről indítják, illetve az olyan módszerekkel, amelyek nem kívánnak változtatni semmin.”