Lehetőséget keresve egyre többen és többen költöznek a vidékről a városba, ahol munkát találnak, szállást azonban nem, így nyomornegyedekben telepednek le. Illegálisan építkeznek olyan földterületre, amely nem az övék. Napjainkban mintegy egymilliárd ilyen illegális lakásfoglaló van világszerte. Csaknem minden hatodik ember. Számuk pedig csak nőni fog. Szakértők szerint 2030-ra már kétmilliárdan lesznek, 2050-re pedig már hárommilliárdan, azaz minden harmadik ember a Földön.

Ez a tény önmagában nem ad okot az aggodalomra, ugyanis az illegális lakásfoglalók mindigis pozitív szerepet töltöttek be a városok fejlődésében. Londont és Párizst még a dicső években is hatalmas kiterjedésű nyomornegyedek vették körül. De Észak-Amerika városainak fejlődésében is fontos szerepet játszottak. Bizonyára számos manhattanit meglepne a tény, hogy milliós lakásaik helyén a huszadik század elején egész nyomornegyedek álltak. Ma azonban az ilyen illegális lakásfoglalók városai jóval gyorsabb ütemben növekednek, mint hajdanán. Évente 70 millió ember vándorol a városokba, azaz 130 ember percenként, 2 ember másodpercenként. És hogy hol laknak? Hát a fejlődő országokban ez a legégetőbb kérdés.

Hernando de Soto perui közgazdász szerint legalizálni kellene a folyamatot, mellyel a lakásfoglalók tulajdont szerezhetnének parcelláik fölött, bekerülhetnének a fehér gazdaság áramlatiba, belépnének az adófizető állampolgárok sorába. Ezzel azonban épphogy csak a lakásfoglalók nem járnának jól. A két év alatt, amit a világ négy ilyen közösségében töltöttem, megtanultam, hogy a lakásfoglalóknak igazán két dologra van szükségük. Az egyik az, amit az ENSZ úgy hív, hogy a használat jog biztosítása, azaz, hogy senki nem fogja őket kilakoltatni otthonukból, a másik pedig, hogy részt vehessenek a városi politikában.

Vegyük a török Sultanbeyli példáját. Az ország keleti részérő érkező migránsok a 70-es években vették birtokba a város keleti, ázsiai területeit. Az első hullám tagjai még viskókban éltek, az áramot lopták, és életben maradtak víz és csatornák nélkül. De a törökországi lakásfoglalók rendelkeznek a fenti jogokkal. Ha egy adott terület elérte a kétezres lélekszámot, önkormányzatiságért folyamodhattak. Így fordulhat elő, hogy Sultanbeyli polgármestere egy 300 ezer fős városrész irányításának teendőit látja el, egy olyan városrészét, mely saját boltokkal, éttermekkel, bankokkal, internet kávézókkal és postahivatalokkal rendelkezik. Majdnem minden háztartásban van villany, víz és szennyvízelvezető csatorna. A városrész képes gondoskodni saját magáról.

De épp így megy a világ többi részén is. Nincs olyan kivitelező, mely elég olcsón tudna dogozni a számukra. Éppen ezért építkeznek ők maguk. Egy kis idő múlva egy kevés jogi segítséggel és politikai jogosultságok birtokában felépítik maguknak a jövő városait.