Hosszan tartó keresés után Frank-Walter Steinmeier személyében végre külügyminiszterére talált az SPD. A kancelláriahivatal eddigi vezetője a Gerhard Schröder vezette kormány külpolitikáját hivatott továbbvezetni.

Steinmeier külügyminiszteri posztra való kinevezése még maga a jelölt számára is kisebb szenzációval bírt, mások számára pedig a kormányalakítás legnagyobb személyi meglepetését okozta. Egy olyan politikus lesz a jövőben Németország arca és hangja, aki eddig a háttérben irányította a szálakat. Egy tanult bürokrata fog annak a minisztériumnak az élén állni, amely mindig is a legnagyobb népszerűségnek örvendett.

Megválasztásának oka nem feltétlenül függ össze diplomáciai kiválóságával, sokkal inkább a jelöltek hiányáról van szó. Peter Struck volt védelmi miniszter egészségi állapotára hivatkozva visszalépett, Günter Verheugen vonzóbbnak találta brüsszeli posztját, míg a brandenburgi miniszterelnök, Matthias Platzeck semmi áron nem volt hajlandó megválni tartományától. Steinmeiert pedig maga Schröder szerette volna miniszterként látni.

A volt kancellár nemcsak az Agenda 2010-et, hanem a külpolitikát is politikai hagyatékának tekinti. Ez pedig távolságtartást jelent Amerikával és közeledést Oroszországgal szemben. Steinmeier az egyetlen ember a politikában, akiben Schröder megbízik, nem véletlenül több mint 12 éve egyik legközelebbi munkatársa. Utódként most arra kell ügyelnie, hogy Angela Merkel ne tudja a külpolitikai súlyokat eltolni.

Steinmeier már előre be is jelentette: kontinuitást ígér a külpolitikai biztonság értelmében. A külpolitika az SPD számára komoly identifikációs témává vált, és Schröder után valóban Steinmeier a legalkalmasabb arra, hogy továbbvigye a szociáldemokrata vonalat.

Kevés fellépés tanúskodik ugyan Steinmeier diplomáciai képességeiről, de ha egyszer színre lép, akkor nem hagy kétségeket maga után. Daniel Coatsszal, az akkori amerikai nagykövettel való találkozása egy nagyon jó példa erre. Az amerikai diplomata 2002 augusztusában panaszkodott a kancellár Amerika elleni támadására Irakpolitikája miatt. Steinmeier válaszként háromnegyed órás előadást tartott neki a szociáldemokrata külpolitika alapelveiről. Oroszországgal kapcsolatban is legalább olyan meggyőzően nyilatkozik, mint előző főnöke: számukra Oroszország világpolitikai kérdésekben fontos szövetségese lehet Németországnak.

Ha viszont a külügyminiszteri poszt betöltésére külön feltételeket szabnának, Steinmeier már bajba kerülne: angoltudása inkább középfokúnak mondható, míg a médiával való kapcsolata is csak kielégítő, de úgy is mondhatnánk: gyakorlatlan. Az SPD szemében azonban nem csak mint a külpolitika irányítója lehet fontos a kancelláriahivatal volt vezetője: senki nem ismeri úgy a folyamatokat és gyenge pontokat a legfőbb intézményben – és ez belpolitikai kérdésekben is még jól jöhet a baloldalnak.

A külügyminisztériumban higgadtan vették tudomásul az új főnök személyét. Eddig minden félig-meddig megfelelő politikust sikerült a dolgozóknak átsegíteniük a mindennapokon. Ha nem beszél angolul, tolmácsot hívnak; tárgyalások előtt felkészítik, és ha közben mégis elakadna, egy tanácsadó fülébe súgja a megfelelő szavakat. Az utat a kijárathoz pedig még a protokollfőnök is meg tudja mutatni.