Az ipari forradalom hátterében húzódó szellemi mozgalmak elutasították a tizenhetedik század pusztán materiális gazdasági elmélkedéseit, és felhasználható tudásként a filozófia számbavételét sürgették. A tizennyolcadik század felvilágosodása tovább erősítette az értelembe mint gazdasági tényezőbe vetett hitet, és mára jól látható: e nélkül az ipari fejlődés nem is tudta volna tartósítani eredményeit, különösen a tizenkilencedik században végleg teret nyerő gazdasági növekedés koncepcióját.

Pedig a gazdasági növekedés nem számított újdonságnak az 1800-as évek elején sem. A brit gazdaságfilozófiában „a föld és a munka éves teljesítménye” már hosszú utat tudhatott maga mögött (Adam Smith). A technológiai innováció, az intézményi reformok, az új ötletek és ideák nem függtek közvetlenül a gazdasági aktivitástól, hanem attól függetlenül régióról régióra terjedtek át, figyelembe nem véve az eltérő növekedési zónákat elválasztó határokat.

Ennek megfelelően a gazdasági növekedés önmagában nem oka vagy kiváltó tényezője annak a folyamatnak sem, amely Nagy-Britanniát és általában a Nyugatot az 1700-as évektől a korábbiakhoz képest is egyre növelte jóléti előnyét a világ többi részéhez képest. A felvilágosodás három jelentős, gazdaságfilozófiai faktorától nem tekinthetünk el: egyrészt a korábbi évszázadokban csupán egy-egy kisebb terület jellemzőjeként volt értelmezhető növekedés, amelyet a szomszédos városállamok, monarchiák az egymás elleni érdekérvényesítés eszközének tekintették. Az ipari forradalmat követően ugyanakkor széles körben létrejöttek az összefogás formái, a szélesebb egységeket összefogó gazdasági együttműködések. Másrészt az 1700-as évek előtti világban a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok testületei, a hitel, a bizalom, a szerződések biztosítékai jelentették a jólét, a terjeszkedés, a beruházás alapfeltételeit. A technológiai fejlődésbe fektetett energiák ekkor még csupán kisebb területeken jelentkeztek, és túl lassan hoztak eredményt ahhoz, hogy a folyamat nagyobb szerepet kapjon a gazdasági fejlődésen belül. Ám az ipari forradalommal ez is megváltozott, és a technológia fejlesztésére fordított szellemi erőforrás növelése nélkülözhetetlenné vált. Harmadrészt a korábbi korok gazdasági növekedése a maival ellentétben nem volt fenntartható jellegű, és az országok közötti folytonos háborúk miatt sokkal sebezhetőbb is volt, hajlamosabb a sokkhatásokra. Erre szolgáltat példát az egykor felülmúlhatatlannak hitt velencei vagy a holland gazdasági csoda ködbe veszése az 1800-as évekre. Az ipari forradalom felvilágosodása viszont jelentősen megnövelte a gazdasági szempontot az államok közötti kapcsolatokban, ezáltal megnövekedtek a gazdasági eredményeket óvó biztonsági igények is.

A Nyugat felvilágosodása a világtörténelem egyetlen olyan példáját adja, amely egy szellemi mozgalom vívmányait sikerrel képezte le gazdasági növekedésre. Mindezt a tudás és a képességfejlesztés folyamatos gazdasági alkalmazásával érte el, különösen azokban a szektorokban, amelyektől a GDP az adott korban leginkább függött. Az „ipari felvilágosodás” ösztönözte a technológiai fejlődést, és megszületett a mára minden nyugati ország viszonyaiba beágyazódott politikai gazdaságtan fogalomköre is. A társadalom és az egyén gazdasági tevékenységének ösztönzésére új módok és technikák terjedtek el, és a személyek önmaguk boldogulásáért végzett tevékenységüket állami szintű növekedési koncepcióba hangolta össze. Mindez természetesen nem alakulhatott volna így az intézményi fejlődés nélkül, amely kiegészítette a technológiai progresszivitást és motiválta a gazdasági teljesítmény szinten tartását. E faktoroknak az összefüggése természetesen a fentieknél jóval komplexebb és bonyolultabb rendszert alkot. Ám a leírt tendenciák már önmagukban is rávilágíthatnak: az emberi intellektus fejlődése nem következménye, hanem kiváltója a gazdasági növekedéshez vezető elemeknek.