Jelenleg az Egyesült Államok az egyetlen hatalom, mely elegendő kapacitással rendelkezik ahhoz, és készséget is mutat arra, hogy befolyását az egész világon érvényesítse, és nem valószínű, hogy ez rövid időn belül megváltozna. Így az Egyesült Államok az az ország, amely a legnagyobb hatással tud lenni Kínára, ahol – annak ellenére, hogy az elmúlt években már egyre kevésbé beszélnek ellenfélként Washingtonról, és egyre ritkábban illetik a hegemonisztikus hatalomgyakorlás vádjával – még mindig sokan úgy vélik, hogy az Egyesült Államok elsődleges veszélyforrást jelent a nemzet biztonsága és a belső stabilitás számára. Azonban még mindig Amerika a világ első számú gazdasági, kulturális, technológiai és tudományos nagyhatalma, így Kínának szoros kapcsolatokat kell ápolnia vele, már ha sikerre akarja vinni modernizációjának programját. De szerencsére Washingtonnak is érdekében áll a jó viszony, főleg szeptember 11-e után. Elég itt a terror elleni küzdelemben, a fegyverzet-ellenőrzésben, az iraki alkotmány elfogadtatásában, a közel-keleti stabilitás fenntartásában nélkülözhetetlen kínai segítségnyújtásra gondolni. De Washington a jüan árfolyamával, a szellemi alkotások jogának tiszteletben tartásával vagy a textilkereskedelemmel kapcsolatos aggályai ellenére is kapcsolódási felületeket keres a kereskedelem és pénzügyek terén egyaránt.

A kínai–amerikai kapcsolatokat meghatározó erőhatások megértéséhez először is tisztában kell lennünk az Egyesült Államok erejével és Washington jelenlegi stratégiájával. Álljon itt egy kínai nézőpontja: hosszú távon elkerülhetetlen, hogy az Egyesült Államok primátusa ne induljon hanyatlásnak, és a nemzetközi rendszer ne váljon multipolárissá, azonban rövid távon nem számolhatunk Washington világpolitikában betöltött szerepének csökkenésével. Ami a gazdaságot illeti, bizonyos problémáktól eltekintve Amerika egészséges ütemben, évi 4,4 százalékkal növekszik (mely trend tartani látszik magát), míg vetélytársai, az Európai Unió, Oroszország és Japán, belső gondjaikkal vannak el foglalva, GDP-jük jóval lassabb ütemben növekszik, így egyhamar nem érik be Amerikát. Ami a katonai hatalmat illeti, az Egyesült Államok itt sem mutatja a gyengülés jeleit, sőt, az elmúlt években a költségvetés egyre nagyobb hányadát tették ki a hadi kiadások (2004-ben például 437 milliárd dollár, ami a világ összes hadi kiadásának csaknem a fele). De szeptember 11-e után, a győztes afganisztáni háborúval az Egyesült Államok hatalma geopolitikai szempontból is megerősödött, ugyanis beágyazta magát Közép-Ázsiába, csapatokat állomásoztat Délkelet-Ázsiában, a Perzsa-öbölben és az Arab-félszigeten. Ezen kiterjeszkedés egy globális biztonsági stratégia leképeződéseként értelmezhető, melynek középpontjában a terrorizmus elleni harc áll, és melynek két fő hangsúlyos eleme van: a Közel-Kelet biztosítása és a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása. A szélesebb Közel-Kelet (broader Middle East) biztosítása azért fontos Washington számára, mert az etnikai és vallási konfliktusokkal terhelt térség a nemzetközi terrorizmus melegágya. Így az itteni zűrzavar komoly hatásokkal bír az Egyesült Államokra, mint ahogyan azt az ország 2001. szeptember 11-én saját bőrén is tapasztalhatta. A non-proliferáció frontján pedig Irán és Észak-Korea a két legnagyobb ellenfél, melyek nukleáris programmal rendelkeznek, és nem viseltetnek jóindulattal Amerika irányában.

De az Egyesült Államok nem sebezhetetlen. Erre hívta fel a figyelmet az iraki beavatkozás kudarca, melynek eredménye: a hidegháború kezdete óta nem tapasztalt izoláció, a berlini és párizsi szövetség meggyengülése, az arab országokkal kiéleződő ellentétek és az egyre inkább teret nyerő Amerika-ellenesség. Az Abu Ghraib börtönben történt embertelenségek képei pedig aláásták az Egyesült Államok emberi jogokat a középpontba állító retorikájának a hitelességét, és csak tovább szították az Amerika-ellenes érzületeket. De az amerikai „soft power” is meggyengült, valamint számolni kell a szövetségesek, az Európai Unió, Japán és Oroszország felemelkedésével is. Azonban a közös cél, a közös ideológia égisze elnyomja az esetleges későbbi ellentéteket, így nem várható, hogy egy tartós koalíció alakulna ki a jövőben, mely a világ erőtérképén az Egyesült Államokkal szemben pozicionálná magát. Ellenben számolni kell a „harmadik világ” egyre gyorsabban fejlődő országainak növekvő súlyával is. A kínai politikának ebben a térben kell manővereznie, és mindaddig, amíg az Egyesült Államokról alkotott kép a világban ilyen negatív, Kína a multilaterális diplomácia eszközrendszerét kihasználva komoly sikereket érhet el.

Egy régióban várhatóan mindenképpen találkoznak – vagy inkább ütköznek – az amerikai és a kínai érdekek. Ez DélkeletÁzsia és a csendes-óceáni térség (Asia- Pacific). A térségben végbemenő változások közül egyértelműen Kína felemelkedése kap a legnagyobb figyelmet, de több párhuzamos folyamatnak is szemtanúi lehetünk. Így Japán újbóli megerősödésének, mely a 90-es évek válsága után megerősítette gazdasági primátusát ÉszakkeletÁzsiában. De India is rohamos gazdasági fejlődést mutat, ami mellett megerősítette kapcsolatait Washingtonnal, és szorosabbra fűzte viszonyát Iszlámábáddal. Oroszország is gyorsan növekszik, mely nagyrészt az energiaárak megugrásának köszönhető. Mindezek következtében a térség vezető országai diplomáciailag egyre közelebb kerülnek egymáshoz, gazdasági együttműködésük egyre szorosabbá válik. Két tényező azonban komoly fenyegetést jelent a térség biztonságára: az észak-koreai atom és Tajvan.

A Csendes-óceán vezető hatalmai közül Japán ápolja a legszorosabb kapcsolatot az Egyesült Államokkal, mely baráti viszony a második világháború utáni évekig nyúlik vissza, és mely viszony az elmúlt években csak tovább erősödött. Japán csapatokkal támogatta az iraki akciót, míg cserébe Amerika elfogadta a japán igényt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában állandó helyet kapjon. A kínai–japán kapcsolatok alakulása ennek a szöges ellentétét mutatta az utóbbi években. Az eleve sem rózsás viszonyt számos incidens még tovább terhelte. 2004 novemberében egy kínai tengeralattjáró „tévedt” japán vizekre, 2004 decemberében a tajvani egykori elnök, Lee Teng-Huai Japánba látogatott. De ne feledjük a Japán második világháborús szerepvállalását kedvezőbb tényben feltüntető történelemkönyv kiadása körüli kínai felháborodást és a Japán-ellenes kínai tüntetéseket sem. Mint ahogyan ezek az esetek is mutatják, a Japán és Kína közötti történelmi ellentét és az állampolgárok közötti kölcsönös ellenszenv könnyen politikai konfliktusokban ölthet testet. Így a két állam érzékeny kapcsolatát rendkívül érzékenyen kell kezelni. Az Egyesült Államok azonban csak tovább mérgesíti ezt a viszonyt. Pekingben attól tartanak, hogy Japán és Amerika közeledésének hátterében a Kínától való növekvő félelemérzet áll. Úgy vélik, hogy Japán mintegy védnökként tekint az Egyesült Államokra, és ki kívánja vonni magát minden olyan regionális együttműködésből, melynek Amerika nem részese. Egyes washingtoni keményvonalas körökben azt gondolhatják, hogy a borús kínai–japán kapcsolat az Egyesült Államoknak csak a hasznára válhat. Hosszú távon azonban be kell látni, hogy Peking és Tokió konfliktusa senki számára nem hasznos, ugyanis destabilizálja Ázsia meglévő gazdasági és biztonságpolitikai struktúráit.

A régióban nemzetközi biztonság területén a kínai–amerikai kapcsolatok legfontosabb kihívása Észak-Korea és annak atomprogramja. E kérdésben az Egyesült Államok mozgástere rendkívül szűk. Mindaz, amit tehet, nem több, mint hogy a hatoldalú tárgyalásokra hagyatkozik a megállapodás elérése érdekében, és olyan intézkedésekkel, mint például a tömegpusztító fegyverek elterjedését megakadályozó biztonsági kezdeményezés (Proliferation Security Initiative – PSI) eszközeinek igénybevételével nyomást gyakorol a phenjani vezetésre, hogy megakadályozza a sugárzó anyagok vagy a technológia továbbadását. A maga módján Kína is próbálta rábírni Phenjant, hogy mondjon le nukleáris programjáról, azonban mind ez idáig nem volt hajlandó támogatni semmiféle multilaterális zárlatot vagy szankciót. Ha azonban Észak-Korea egyszer nyilvánosan, hitelt érdemlően bebizonyítja, hogy rendelkezik atomtöltettel, akkor az Egyesült Államok, Kína, Japán, Oroszország és Dél-Korea a Koreai-félszigeten atommentes övezet kialakítását célul kitűző politikája végleg kudarcot vall. Ekkor jóval keményebb amerikai fellépéssel kell számolnunk a térségben, mely csak fokozhatja az Egyesült Államok és Kína közötti feszült viszonyt. Ellenkező esetben, a hatoldalú tárgyalások sikere esetén a kapcsolatok javulása várható. De ezzel még nem oldódott meg Tajvan kérdése. Míg a politikai kapcsolatok az Egyesült Államok és Kína között alapvetően stabilnak mondhatók, a gazdasági és kereskedelmi szálak egyre szorosabbá válnak, a két ország viszonyát továbbra is terheli Tajvan. Mindkét fél igyekszik elkerülni a háborút a sziget miatt. Kína belügyként tekint a kérdésre, de a sziget szeparatista erőivel szemben csak az amerikai politika szemmel tartása mellett szánhatja el magát végső lépésre. A legjobb megoldás az lenne, ha a kínai és az amerikai think-tankek intenzív párbeszédet kezdenének a sziget sorsát illetően.

A kínai–amerikai kapcsolat az ellentétek egy rendkívül bonyolult, gyakran paradoxonokkal terhelt egysége, amely alapja nem a konfrontáció, mint ahogyan az a hidegháborús amerikai–szovjet viszonyt jellemezte, azonban mégis tartalmaz hasonló vonásokat. Az egymásra gyakorolt kölcsönös hatásokat tekintve két egyenlő fél kapcsolatáról beszélhetünk. De a két állam ereje, a nemzetközi rendszerben betöltött szerepük között tátongó óriási szakadék, és a politikai rendszerük és ideológiájuk között meglévő alapvető ellentétek miatt Washingtonban nem tekintenek egyenrangú félként Kínára. Kína sokkal kisebb politikai, gazdasági, társadalmi és diplomáciai befolyással bír az Egyesült Államok fölött, mint az Kína fölött. Így tehát egyértelmű, hogy érintkezéseikben Amerikának az offenzív, míg Kínának a defenzív szerep jutott. Köztük soha nem lesz igazán baráti a viszony. Kapcsolatuk javulása lassú, mindig is csupán korlátozott, feltételekhez kötött folyamat lesz, mely egyes események hatására nagyon könnyen a visszájára fordulhat. Ezért kell a közöttük fennálló viszonyt rendkívül érzékenyen kezelni, és ki kell dolgozni egy stabil együttműködési keretet, mely megakadályozná, hogy megbomoljon az a kedvező nemzetközi környezet, mely teret ad új prosperáló társadalmak felemelkedésének. Kína vezetése épp ilyen prosperitást szeretne elérni a huszonegyedik század közepére, melyet senki nem akadályozhat meg, ha Peking maga mögött tudhatja az Egyesült Államok támogatását.