Március 10-én Ben Bernanke, a Princeton Egyetem egykori professzora, akkoriban az amerikai központi bank vezetője, egy gyűlést hívott össze a virginiai Richmondban, melynek témája az egyre bővülő amerikai folyó fizetési mérleg deficitje volt. A közgazdász úgy véli, hogy az okok az ország határain kívül keresendőek, mégpedig a nettó megtakarítások magas szintjében, ahogyan azt ő nevezte, a „megtakarítások globális bőségében” (global saving glut). Ez lett az a kifejezés, mely keretet adott a napjaink világgazdasági folyamatairól szóló vitának. Feltevése ugyanis két fontos kérdésre is választ ad: Miért ilyen alacsonyak a kamatlábak? És miért vehet fel Amerika ily mértékű kölcsönöket látszólag büntetlenül? Az idei globális növekedési mutatók ugyanis 4,3 százalékra várhatók – mely alacsonyabb, mint a 2004-es –, de mégis egy egészséges bővülési ütemnek mondható. Az ilyen erős növekedési mutatókat pedig általában magas kamatráták kísérik. A hosszú távú kamatlábak azonban hatvan éve nem voltak ilyen alacsonyak. Ezzel párhuzamos az amerikaiak több mint 700 milliárd dollárral (GDP 6 százaléka) többet költenek el, mint amennyit megtermelnek. Így 1999-hez képest az Egyesült Államok külkereskedelmimérleg- deficitje megduplázódott, amely számottevő hatással nem volt a dollár árfolyamára.

Ezen, a korábbi közgazdaságtani érveknek ellentmondó folyamatokra ad választ a megtakarítások globális bőségének fogalma. Ugyanis ha a megtakarítások rendkívül magas szintet érnek el, az ütemes gazdasági fejlődés és a magas kamatlábak közötti összefüggés már nem áll fenn. Ráadásul, ha a pluszpénz külföldről érkezik, Amerika még könnyebben tudja finanszírozni kiadásait. Így a jelenlegi globális egyensúlyhiány nem Mr. Greenspan laza monetáris politikájának vagy George Bush adócsökkentéseinek a következménye. Bernanke elméletét azonban a tények első pillanatra nem látszanak alátámasztani. A bőség kifejezés ugyanis egy szabadon rendelkezésre álló szokatlanul nagy pénztömeg létét sugallja. Az IMF által közzétett World Economic Outlook szerint azonban a megtakarítások globális outputhoz viszonyított értéke az elmúlt 30 évben csökkenő tendenciát mutat. Azonban a megtakarításokat nem önmagukban kell vizsgálnunk. Két részletre is oda kell figyelni. Egyrészt a megtakarítások befektetésekhez viszonyított arányára. Hiszen a bőség még mindig kialakulhat, ha a befektetések keresete gyorsabb ütemben csökken, mint maguk a megtakarítások – nominálszinten. Napjainkban pedig pont ez a helyzet állt elő, ugyanis mára már nem a háztartások, hanem a cégek a fő megtakarítók, akiknek profitja meghaladja a befektetéseik szintjét. Ez legjobban Japánban érhető tetten, amely a tendencia több ázsiai országban és Amerikában is észlelhető. Az egyetlen kivétel Kína. Összességében így elmondható, hogy az iparosodott országok cégei a rekordmértékű profitok ellenére inkább megtakarítanak, mint befektetnek.

Ez a tendencia választ ad az alacsony kamatok problémakörére, arra azonban nem, hogy miért nő az egyensúlytalanság az Egyesült Államok és a világ többi része között. Ennek megválaszolásához meg kell vizsgálni az országok gazdasági struktúráját és a döntéshozók befektetési hiányosságokra adott válaszát. Ebből a szempontból Amerika az egyik véglet, ahol a vállalati megtakarítások kisebb mértékben nőttek, mint Japánban vagy más ázsiai gazdaságban, azonban a döntéshozók jóval drámaibb választ adtak a felmerülő problémákra. Visszafogták a kamatlábakat, mely ingatlanpiaci robbanáshoz vezetett. A gazdaság erős maradt, és kialakult a jelenlegi fizetésimérleg- deficit. A másik végletet az ázsiai országok jelentik, ahol a befektetések visszaesése jóval nagyobb volt, és jóval kisebb volt a kormányzat által tanúsított érzékenység. Az 1997–98-as pénzügyi válság hatására a GDP 10 százalékával estek a befektetések, azonban nem nyúlhattak a kamatlábak csökkentésének eszközéhez, hiszen azzal elveszítették volna külföldről érkező befektetőiket. Az export védelme és a valutatartalékok felhalmozása érdekében a válság lecsengése után még sokáig alulértékelten tartották nemzeti fizetőeszközüket. Az eredmény: továbbra is alacsony befektetési kedv, növekvő megtakarított többlet, felhalmozódott külföldi valutatartalék. E két véglet között helyezkedik el Japán és Európa. Míg Európa rendkívül sokszínű képet mutat, addig Japánról elmondható, hogy óriási többleteket halmozott fel. Tokióban a kormány strukturális reformot hirdetett, azonban nem tudta kezelni a befektetések rohamos visszaesését, így a „megtakarítások exportőre” még nagyobb exportőr lett. Folyó fizetési mérlegének többlete 1996- ban a GDP 1,4 százalékával volt egyenértékű, 2004-ben viszont már 3,7 százalékával.

A kialakult egyenlőtlenség tehát a befektetési kedv gyors visszaesésével és az arra adott eltérő válaszokkal magyarázható. 2000 után az okok tárháza két további érvvel bővült: Kínával és a növekvő olajárakkal. Kínában ugyanis a befektetések őrült ütemben növekednek (a GDP 46 százaléka), a megtakarítások azonban még ezt is felülmúlják (2000 és 2004 között az ország megtakarítási rátája 12 százalékponttal, a GDP 30 százalékára növekedett). A növekvő olajárak pedig hatalmas profitot biztosítottak az olajexportőr országoknak, melyek úgy tűnik, szintén a felhalmozás mellett döntöttek.

Ezen változások rendkívüli jelentőségűek voltak, és komoly, szokatlan következményekkel jártak. Először is, jelenleg a tőke a szegény országokból áramlik a gazdagok felé (2004-ben 350 milliárd dollár). Másodszor, a vállalatok befektetései helyett azok megtakarításai, valamint a háztartások megtakarítási kedvének csökkenése váltak a globális gazdasági növekedés motorjává. A világ azért megy előre, mert a fogyasztók – elsősorban Amerikában – egyre jobban el akarnak adósodni. Ezen folyamatok azonban távol állnak a történelmi tapasztalat által eddig alátámasztott normáktól. Hosszú távon ellenben mégiscsak azok fognak igazolást nyerni. A háztartások megtakarításai sokáig nem mutathatnak csökkenő tendenciát, az Egyesült Államok eladósodása sokáig már nem növekedhet. A kérdés csak az, hogy mikor fordul a kocka.