Egyre elmélyültebb egyenlőtlenségek, egyre gyorsabb delokalizáció és pusztulás. A kapitalizmus képtelen képviselni a közérdeket, hangsúlyozza Jean Peyrelevade. A Crédit Lyonnais, egyik legnagyobb francia pénzintézet volt tulajdonosa legutóbbi tanulmányában, a Teljes kapitalizmusban („Le Capitalisme total”, Editions du Seuil, október 7., 96. o.) válaszokat ad arra, hogyan vehetünk újra kézbe egy olyan rendszert, amely kicsúszott az irányításunk alól.

– Ön egy olyan rendszerről ír, amelyben a pénzügyi körök vették át a hatalmat a valódi gazdaságtól. Hogy jutottunk el idáig?

A 19. században a kapitalizmust a nagyvállalati tulajdonosok irányították: Rockefeller felelt az olajért, Ford az autóért. Franciaországban a Wendel és Schneider voltak a „vasgyárosok”. Mindez ellen proletárok tömegei tiltakoztak. Két jelenség lépett közbe. Az egyik, hogy a tőzsde fellendülésével a részvénytulajdonosok rétege olyannyira kiterjedt, hogy az Egyesült Államok gazdaságának 50, Franciaországénak 25%-át lefedték. Ma már bárki lehet kapitalista, fizetésétől függetlenül. A másik jelenség a tulajdonos funkcióinak különválása a vállalati managerétől: egy jegyzett társaság tulajdonosa egyszerű bérezett.

– Ön szerint az osztályharcnak vége.

Igen, mert a szolgáltatások fejlődésével és az individualizmus növekedésével a munkásosztály eltűnt. A másik, hogy mára már a tulajdonos veszített jelentőségéből. Jól megfizetik, de már nincs igazi hatalma: csupán a rendszer eszköze. A kapitalizmus új feszültségeit mindannyiunkban felfedezhetjük: míg erőnk teljében vagyunk, próbálunk minél több pénzt magunkhoz venni, gondolván a nyugdíjas évekre. Fogyasztóként megválasztjuk a lökésszerű delokalizáció által kapható termékeket, szolgáltatásokat. Végül, mint jövedelmezett dolgozók, azt akarjuk, hogy munkáltatónk maradjon országunkban, és emelje a fizetésünket. Most melyik vagyunk mi? A hóhér, vagy akit akasztanak? Mindkettő. Épp ezért igen nehéz változtatni ezen a rendszeren.

– De valójában kinek van hatalma ebben a kapitalizmusban?

Ez egy piramisrendszer, melynek földszintjén kb. 300 millió részvénytulajdonos él, mintegy 5%-a föld népességének; ők leginkább a fejlett országokba tömörültek. A részvényesek, alkalmazottak, munkások és nyugdíjasok kapnak helyet a piramis első emeletén: vagyonkezelők, biztosító cégek ezrei. Ők gondoskodnak a világ részvényeinek több, mint feléről: vagy 10 000 milliárd dollárról. Ők azok a kiválasztottak, akiknek igazi hatalmuk van, a „kapitalizmus köztisztviselői”, akik a szabályokat alkotják. Végül, a piramis csúcsán helyezkednek el a vállalati menedzserek, akiknek viszont engedelmeskedniük kell a földszintieknek. Aki nem elég buzgó kapitalista, eltávolítják, vagy vállalata nem lesz túl kedvelt a piacon, tönkremegy és felemészti egy másik, buzgóbb társaság.

– Ön azt állítja, hogy a kapitalizmus garantálja a növekedést, de ezzel egyidőben a falnak rohan…

Nem ismerek egyéb olyan rendszert, amely ekkora növekedés előidézésére lenne képes. Ne feledjük, hogy ez a Franciaország által eléggé alábecsült kapitalista mondializáció azon országok számára teszi lehetővé a növekedést, amelyek igénylik ezt a rendszert. Húsz éve azt tapasztalja a 25 fejlődő országban élő (Kína, India, Dél-Korea, Mexikó…) kb. 3 milliárd ember, hogy kétszer olyan gyorsabban nő a fizetésük, mint a fejlett országokban. Tehát egyáltalán nem értek egyet az altermondialisták antiliberális kritikájával, és a Szocialista Párttal. Nem arról van szó, hogy szét kell verni a kapitalizmust, mivel ez lehetetlen, hanem inkább ki kellene egyensúlyozni ezt az anarchikus állapotát.

– És mik a rendszer veszélyei?

A kapitalizmus egyetlen célja, hogy a részvényesek meggazdagodjanak. Képtelen a közérdeket képviselni. Míg a tőzsdepiacok évi 10%-al, addig a valódi gazdaság 3%-al nő évente. A teljes kapitalizmus elfogadhatatlan egyenlőtlenségeket teremt, lehetetlenné teszi a tartós fejlődést a természet és az emberiség jövőjére nézve. A jövedelmezőség normái a társaságokat a fizetések féken tartására, és a delokalizáció felpörgetésére ösztönzik, hogy minél olcsóbban termeljenek. Innen jönnek a fejlett országok sorozatos szerencsétlenségei. Ez a rendszer se nem gazdaságilag, se nem ekológiailag hosszú életű. Ha Kína és India energiafogyasztása eléri az Egyesült Államokét, a világ erőforrásai kimerülnek.

– Mit tudunk ez ellen tenni?

Az Egyesült Államok politikája a részvényesek szolgálatában áll. Valóban ez lenne a célunk? A politikai hatalom e szerint kell, hogy működjön? Nem hinném. Először is, növelni kéne a címletek időtartamát. Ugyanis a részvényesek igazi potyautasok, akiket a társaságok tőkéje csupán néhány hónapig érdekel, utána újra eladják a részvényeket. El tudok képzelni olyat, hogy azoknak a társaságoknak, akik hosszabb időre vállalkoznak, nagyobb osztalékot ajánljunk. A másik lényeges lépés lenne, hogy a vállalatok vezetőinek több mozgásteret adjunk a pénzügyi piac parancsaival szemben. Külön kell választani a bérüket a tőzsde mozgásától: azt javaslom, szüntessük meg a részvényopciókat. Végül pedig meg kell akadályozni az egyesüléseket és a tulajdonjogok megvásárlásait. A tőzsdén a nagy hal mindig megeszi a kis halat, mikor utóbbi szolgálná az általános érdekeket.

– Betiltaná az OPA-t? (nyilvános vételi ajánlat)

Egyáltalán nem! De a kapitalizmus figyelembe veszi, hogy a világnak engedelmeskednie kell bizonyos szabályoknak, ill. jogi, vagy pénzügyi normáknak. Márpedig különböző politikák, népek, nyelvek, és gondolkodásmódok közt a játék nem egyenlő. Az amerikai gazdaság ötször erősebb a franciánál. Ha akarják, számos területen felemészthetik bármely európai vetélytársukat.

– Ön tehát a tőke szabad mozgása ellen beszél?

Ne keverjük össze a dolgokat. A liberalizmusnak három ismérve van. Az egyik az áruk és szolgáltatások szabad körforgása. Ezt támogatom. A másik a tőke szabad áramlása, amit már nem annyira, mivel irgalmatlan pénzügyi egyenlőtlenségeket eredményez. Végül a harmadik, a vállalatok tulajdonának szabad mozgása. Na, ez már jócskán beleszól a közérdekbe. Fontos, hogy egy vállalat milyen nemzetiségű.

– Akkor mi a teendő?

Létre lehetne hozni egy független hatóságot, melynek jogában állna feltételeket szabni. Például, ha a Pepsi meg akarná vásárolni a Danone-t, a szerv biztosítaná az egyenlő feltételeket, melyekről ez esetben nem beszélhetünk: tudomásom szerint a Pepsi-t „mérgezett” terméknek minősítették. Ez a hatóság az esetek 95%-ban igent mondana, de legalább lehetőség lenne nemet is mondani. Akárhogyan is furcsa, hogy a konkurencia nevében tiltunk be egy fúziót, és nem az ipari politika, vagy a nemzeti érdek nevében. Alá kell rendelnünk a kapitalizmust a demokrácia értékeinek!