Miklós Péter

A monachizmus és a tisztaság erénye Szent Imre herceg legendájában

Kultuszának eszmetörténeti hátteréhez

A honfoglalás és az államalapítás korának történetével kapcsolatban könyvtárnyi szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére. A kárpát-medencei betelepedés 1100., illetve az európai keresztény állam szervezésének 1000. évfordulóján számos tanulmány, monográfia, forráskiadvány, konferenciakötet látott napvilágot. Bőven találunk irodalmat Szent Istvánról, egyházszervezői és politikusi tevékenységéről, közvetlen családjáról, mély vallásosságáról. Fiával és remélt örökösével, Szent Imrével is több tudományos dolgozat foglalkozik. Ezek közül külön említést érdemelnek Erdélyi László, Madzsar Imre, Tóth Sarolta, valamint Bollók János Szent Imre-legendákat bemutató és értékelő tanulmányai.²⁰⁷ Klaniczay Gábor nemrég megjelent könyvében részletesen vizsgálja a szűz herceg kultuszának gyökereit, nemzetközi kitekintést nyújtva, alapos hagiográfiai és művelődéstörténeti háttérbe ágyazva.²⁰⁸ A vonatkozó történeti irodalom áttekintése alól felment, hogy Magyar Zoltán Szent Imre néphagyományban betöltött szerepét, illetve Puskely Mária magyar szenteket és példaképeket számba vevő kötetében felsorolja a Szent Imrére vonatkozó forrásokat és feldolgozásokat.²⁰⁹ A Legenda Emericiben több helyen találunk részletes leírást a (Szent Márton hegyén folyó) monostori életről.²¹⁰ A szöveg szerint a herceg is monachusi életet élt böjtben, virrasztásban, imádságban.²¹¹ Közismert azonban, hogy a legendának – keletkezési ideje és a gregoriánus eszmék erőteljes hatása miatt – nem sok köze van Imre herceg történeti alakjához.²¹²

A legendában egyetlen konkrét történeti utalást találunk, amely alapján meghatározhatnánk szerzőjét és keletkezésének idejét: az auctor Könyves Kálmán öccse, Álmos herceg kíséretében járt Konstantinápolyban. Álmosnak két bizánci útjáról van tudomásunk, 1108-ban és 1125–1127 között. A szakirodalomban mindkét dátumot megtaláljuk terminus post quemként, de abban egyetértenek a kutatók, hogy a szöveg a 12. század első felében született. Szerzőként az Álmos herceg szolgálatában álló, valószínűleg német származású, Magyarországon birtokokat szerző Fulco hospes személye merült fel, aki ura halála után Seraphin érsek, illetve Máté, Nána, Martyrius, Péter és Pál veszprémi püspökök mellett teljesített klerikusi szolgálatot.²¹³ A történészek azonban elvetették, hogy világi íródeák írta volna a legendát.²¹⁴ Véleményünk szerint is egy művelt, a monostori életben és szokásokban jártas, kora egyházpolitikai törekvéseiben tájékozott klerikus (pap vagy monachus) volt a szerző, aki jól ismerte a Szent Márton-hegyi bencés monostort és Veszprém városát. Erre utal a szerzetesi értékek és erények erőteljes hangsúlyozása, VII. Gergely pápa (Hildebrand), Szent László király és Fábián kancellár említése, valamint a Márton-hegyen játszódó és a veszprémi jelenet. Az első ismert magyarföldi remeték, Szent Zoerard-András és Szent Benedek legendáját megíró tudós Mór pécsi püspök emlékét is elsősorban a pannonhalmi közösség ápolta.²¹⁵

Szent Imre legendája szövegének gondozását Albert Poncelet az Acta Sanctorum sorozat (1894), Bartoniek Emma pedig a középkori magyar narratív források kritikai kiadása számára (1938) végezte.²¹⁶ A legenda (olvasmány, olvasandó mű) a középkori vallásos irodalom központi műfaja. Célja nem a történelmi hitelesség, a szent életet mint folyamatot és követendő eszményt akarja bemutatni. A hangsúly az Istennel való kapcsolaton és az emberek szeretetén, szolgálatán van, azaz a krisztusi főparancs teljesítésén.

Szent Imre legendájában is megfigyelhető ez a törekvés, műfaji jellegzetesség.²¹⁷ Az első ilyen jellegű művek a vértanúakták és a szenvedéstörténetek voltak, ezekből alakultak ki – a klasszikus kor biográfiai irodalmának hatására – a viták, amelyek nem egyszerűen életrajzok, hanem az életszentség, a keresztény emberideál megfogalmazói voltak. Vanyó László szerint: „A műfaj fejlődésében az igazi nagy ugrást az jelentette, hogy a »biosz« a keresztény szerzők keze alatt vált »hagiográfiává«, azaz: csak a »szent« életformáját tartották megírásra méltónak. Ez a keresztény életszentség fogalmának tisztázódását feltételezi.”²¹⁸ Az acta martyrum csak egy tettet (actus) (vértanúság), míg az életírás egy egész életeszményt (vita) mutat be. Fontos, hogy az életszentség összekapcsolódik a szerzetesi életállapottal. Már az első századok keresztény auctorai határozottan különbséget tettek a papi elhivatottság és szolgálat, valamint a szerzetesi karizma és életállapot²¹⁹ között. A papi rendnek (ordo) az első időktől kezdve három (nagyobb) fokozatát különböztették meg: szerpap (diaconus), áldozópap (presbyter), püspök (episcopus). A monasztikus életnek több formáját ismerték már a 4. században. Tudtak magányban és közösségben élő monachusokról.²²⁰ A magányban élőket aszkétáknak²²¹ (lakott terület közelében) és anachorétáknak, más szóval remetéknek nevezték, utóbbiak teljes elvonultságban és telepen egyaránt élhettek.²²² A közösségben élők (coenobiták) lakhattak a pusztában, illetve a városban, annak vidékén.²²³ Közös életet éltek, a regulának és az apátnak (vagy a közösség vezetőjének) alávetve magukat. A monachusi élet – és minden keresztény élet – alapja a három teológiai erény: hit, remény, szeretet. Ezeken kívül a monachus sajátos erényei: a tisztaság (castitas), a szegénység (paupertas) és az engedelmesség (oboedientia). Ezek megtartására külön (szerzetesi) fogadalmat tesz.²²⁴

A monachus életének meghatározó része a világtól való individuális elvonultság (fuga mundi), az öntökéletesítésre való törekvés Krisztus mintájára, Istenhez közel kerülve.²²⁵ A szerzetesi élet fontos körülményei, elemei: a magány (solitudo), az állandó ima (oratio), Isten és az Isten-ember kapcsolat szemlélése (contemplatio), a böjt (ieiunium), a virrasztás (vigilia) és a munka (labor). Az imádság kontinuitását biztosítja a zsolozsma (officium), amely az ókortól kezdve az egyetemes egyház közös imája, de végzésére a papok és a szerzetesek külön fogadalmat tesznek.²²⁶ A középkori gondolkodás számára a szerzetesi életállapot (vita angelica) – mint az evangéliumi élet megvalósítására való törekvés – fontosabb és példásabb volt a papi tisztségnél. A keleti kereszténységben ez mindmáig megvan, jó példája, hogy a püspöki méltóságot legtöbbször szerzetesek nyerik el.²²⁷

A Hildesheimi Évkönyv bejegyzése szerint 1031-ben, vadászbaleset – Szegfű László hipotézise szerint gyilkos merénylet²²⁸ – következtében elhunyt Szent Imre legendájában előforduló monasztikus elemeket két szinten vizsgálhatjuk.²²⁹ Egyrészt a pannonhalmi bencések életének leírásában, amelyből a magyarországi bencés szerzetesek életébe nyerünk bepillantást a 11–12. század fordulóján, másrészt a herceg életmódjának részletezésében. Imre a szüzesség és a buzgó vallásosság mintaképe, aki trónörökösként is monachusi életet élt. Természetesen ez a kép idealizált portré, amely a vallási és történeti hagyományban gyökerezik, nem pedig a történelmi források alapján rajzolódik ki.²³⁰ A szűzi élet alapja valószínűleg gyermektelen házassága volt.²³¹ Felesége, a 13. századi Margit-legenda híradása alapján bizánci görög, más elképzelés szerint horvát vagy lengyel hercegnő lehetett,
s nem kizárt, hogy a trónörökös özvegyének építtették a veszprémvölgyi bazilissza monostort.²³² Az első magyar királyi család (elsősorban Boldog Gizella királyné) szoros kapcsolatot tartott fönn Veszprém városával, s ezt az Imre-legenda is megörökíti.²³³ Szent Istvánnak több fiúgyermeke volt, valószínűleg nem Imre volt az elsőszülött, hanem bátyja, Ottó.²³⁴ Lehetséges, hogy Imre herceget apja egyházi pályára szánta, és ezért oktatására, nevelésére nagy hangsúlyt fektetett.

Először nézzük a Szent Márton-hegyi bencés monasztikus közösség szokásairól szóló adatokat. A monachusok gyakorolták a megtartóztatás (continentia) erényét, a tisztaságot,²³⁵ az Isten Országáért itt, a földön vállalt állandó szűzi életállapotot (virginitas, castitas). A szerzetesi élet fentebb említett keretei közül a virrasztás, az imádság, az éjszakai zsolozsma és az éjszakai csend van külön megemlítve, amikor Szent István próbára teszi az éjszakai imaórát végző szerzeteseket.²³⁶ Gyakorolták az alázatosság erényét (humilitas), s szokásban volt a nyilvános, közösség előtti gyónás, bűnvallomás (confessio).²³⁷

A Szent Imre személyére, szokásaira vonatkozó részekben is kimutathatók a monachusi életeszmény hatásai: virrasztás (vigilia), a zsoltározás, az Istentől való bocsánatkérés aszketikus gyakorlata.²³⁸ Rendelkezett a prófétálás, lélekbe látás adományával, hiszen – a Szentlélekkel eltelve, az Isteni kegyelem kinyilatkoztatására – meg tudta állapítani, hogy ki mennyire tudott önmegtartóztató életet élni, s a szerint osztotta egyenlőtlenül a csókokat.²³⁹ A szüzesség, a józsefi házasság megélése, valamint a testet sanyargató böjtölés jellemezte a herceget.²⁴⁰ Szent István intelmeiben²⁴¹ a politikai és közjogi témákon túl az imádság és a lelki élet területéről is olvashatunk tanácsokat (10. és 11. fejezet). A tisztaság eszményéhez kapcsolódik a 10. fejezet egyik mondata, amely szemérmességre, illetve a bujaság kerülésére buzdít.²⁴² Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a 14. századi krónikakompozíció 69. fejezetében Szent Imrével kapcsolatosan erénykatalógus olvasható.²⁴³ A lista azonban inkább egy rátermett, alkalmas trónörökös jelzőit tartalmazza, mint egy jámbor ifjúét.²⁴⁴

A középkori Európában az uralkodók szakralitása meghatározó eleme volt a politikának, a hatalmi reprezentációnak. A királyokat, császárokat felkent, felszentelt papi személyeknek tekintették, s a királyavatási ordók sok hasonlóságot mutatnak a püspökszentelési szertartással.²⁴⁵ A király szentségének széles kultúrtörténeti előzményei vannak. Már az ókori Keleten, s később a perzsáknál is rendkívüli tiszteletben részesítették az uralkodót. A hellenizmus korában és Rómában pedig – nyíltan vagy burkolt formában – nyilvános állami tiszteletben részesítették (a császár Geniusát), illetve halála után az istenek sorába helyezték (consecratio) és kultuszának ápolására papi testületet szerveztek.²⁴⁶ A kereszténység térnyerése után a helyzet megváltozott, de már Nagy Konstantin császár a külső dolgok püspökeként szerepel az első niceai zsinaton (325). Az uralkodó középkori tisztelete is több forrásból fakad. A görög és római hagyományon kívül a zsidó tradíció (az Istentől választott Dávid és Salamon, mint uralkodói példakép elterjedése), amelyet a Biblia ószövetségi része hordozott. A germán népeknél is megfigyelhetjük az uralkodói carismát, amely kiválasztottságának és alkalmasságának jele.²⁴⁷ A kazár mintára létrejött magyar kettős fejedelemség intézménye alapján állíthatjuk, hogy az uralkodó szentségének, rituális tiszteletének a magyarságnál is voltak alapjai, amelyek meghatározhatták a későbbi századok közgondolkodását.²⁴⁸

A 12. századra Európában kétféle királyszent típus alakult ki. Az egyháznak alárendelt, vallásos „papkirály” és a népét és egyházát védelmező, harcias uralkodó. Magyar földön az elsőre Szent Imre, az utóbbira Szent László a példa. A világias athleta Patriae, a szent lovagkirály modellje az udvari civilizáció, lovagi kultúra terjedésével magyarázható. A szűzi-aszkétikus uralkodó alakja a klérus érdekeit és törekvéseit szolgálta, a 11. század második felében felbukkanó, az egyház megtisztítását szorgalmazó laikus vallási mozgalmak értékrendjére építve.²⁴⁹ A királyi szentté avatások tehát a gregoriánus egyház (világi invesztitúra, szimónia és nepotizmus elleni harc, cölibátus bevezetése) és a világi hatalom küzdelmének, az invesztitúraharcnak részeivé váltak, s az adott uralkodói (egyházpolitikai) program markáns megfogalmazását láthatjuk bennük.²⁵⁰ Magyarország esetében azonban némileg más helyzetet találunk: itt az egyház és az állam jó együttműködését figyelhetjük meg a 11–12. század fordulóján. Szent László támogatta az egyházat, a klérus pedig szellemi és anyagi bázisával egyaránt mellette állt.²⁵¹

Magyarországon is éreztették hatásukat a gregoriánus reformok. Elsősorban a papi nőtlenség kérdését kell kiemelnünk.²⁵² A Szent Imre legendájában név szerint is megemlített VII. Gergely az egyház ősi hagyományára hivatkozva elrendelte, hogy csak nőtlen férfi engedhető papi szolgálatra, akinek a felszentelés (ordinatio) után is megtartóztató életet kell élnie. Ezzel szemben Szent László első törvénykönyvének rendelkezései nem kötelezik a papságot cölibátusra.²⁵³ A kánonok csak az újranősült, illetve az özveggyel (vagy elhagyott asszonnyal) házasodott papokról, valamint a feleségükkel élő püspökökről tesznek említést. A diakónusok és papok együtt élhettek első és törvényes (prima et legitima) feleségükkel, kivéve, ha szolgáló (ancilla) volt, de ebben a kérdésben a zsinat a pápa véleményét is kikéri.²⁵⁴ E határozatokat a szakirodalom a trulloszi zsinat (691–692) és a keleti (görög) egyházfegyelem hatásával, illetve Szent László Horvátország miatti külpolitikai irányváltásával magyarázta (a Rómával való kapcsolat elhidegülése).²⁵⁵ Závodszky Levente leírta, hogy a latin egyházban VIII. Benedek pápa az 1018-as páviai zsinaton hivatalvesztést, IX. Leó az 1049-es római zsinaton kiközösítést helyezett kilátásba a feleséget, illetve ágyast (concubina) tartó papok büntetéseként. Az egész egyház számára azonban csak VII. Gergely tette kötelezővé a papi nőtlenséget az ún. nagyböjti zsinaton (1074).⁰ Szuromi Szabolcs újabban megjelent tanulmánya azonban egy, az elvirai szinódus (300) papi házasságra vonatkozó cikkelyeire alapozódó nyugati joggyűjteményt feltételez a kánonok hátterében.¹
A Béla-ági Szent László uralkodásának első éveiben legitimációs válsággal küzdött. Akárcsak fivére, I. Géza nem a trónöröklés törvényes rendje szerint került hatalomra. A legitim király I. András fia, Salamon volt, aki évekig néhány nyugati vármegyét tartott uralma alatt, később azonban László fogságába került. Szent László nemzetközi helyzete szempontjából fontos, hogy VII. Gergely pápa 1079. március 21-én kelt levelében „a magyarok királyának” nevezte.² E cím a pápától csak a törvényesen megkoronázott királyoknak járt ki a korszakban, s ez László egyház- és belpolitikai magatartását egyaránt meghatározta.³ Valláspolitikai intézkedései között kiemelkedő helyet foglalnak el az 1083. évi szentté avatások. Először Szent Gellért első csanádi püspök holttestét emelték oltárra 1083 júliusában. Szent László 1083 augusztusában országos zsinatot tartott Székesfehérvárott, ahol Szent István maradványait exhumálták.⁴ November hónapban avatták szentté Szent Imre herceget, s valószínűleg az 1083. év folyamán került sor a Felvidéken tisztelt zobori remeték, András-Zoerard és Benedek kanonizálására.⁵ A 11. század végére tehát a magyar kereszténység – Kristó Gyula szavaival – „megteremtette a maga ős- és hőskultuszát.”⁶ A szabolcsi zsinat dekrétumai között összeírva találjuk a magyarországi ünnepi böjtöket és az itt különösen tisztelt szentek emléknapjait (37. és 38. fejezet). Köztük van Szent Imre herceg (Sancti Emerici ducis) ünnepe is, igaz, vigilia nélkül, szemben Szent Gellért vagy Tours-i Szent Márton napjával.⁷

Richard Pražák és Klaniczay Gábor kutatásai nyomán tudjuk, hogy a szűz vagy hívő aszketikus keresztény életet élő uralkodó tisztelete elterjedt volt a korabeli Európában, Keleten és Nyugaton egyaránt: a norvég Szent Olaf, a keletangol Szent Edmund, a cseh Szent Vencel, a kijevi Szent Borisz és Gleb.⁸ Szent László bizonyosan ismerte az angolszász szent királyok és a cseh-morva uralkodók állami kultuszát. Vasbordájú Edmund fiai (Edmund és Edward) az apjukat megölető Nagy Knut elől Kijevbe, majd Magyarországra menekültek a 11. század közepén. I. Ottó morva herceg (László sógora) pedig részt vett a Salamon elleni mogyoródi csatában (1074).⁹

Legnagyobb hatással a magyar dinasztikus szentkultusz kezdeteire a kijevi orosz minta lehetett. Már a 10. század végétől jó politikai és családi kapcsolat volt a magyar és a kijevi uralkodók között. Szár László felesége orosz volt, Szvjatoszlav (I. Vlagyimir fia) hitvese magyar hercegnő. Szent István baráti viszonyban állt Bölcs Jaroszlávval, akinek lányát I. András vette feleségül. Szent László a széleskörű politikai és dinasztikus kapcsolatokra alapozva keresett szövetségest Kijevben az 1070-es évek elején, a mogyoródi ütközet előtt, ahol 1072-ben avatták ünnepélyesen szentté az orosz kereszténység első vértanú fejedelmeit, Boriszt és Glebet.¹⁰ Szolgálatukban, legendáik tanúsága szerint több magyar katona is állt (három testvér): György, Efrém és Mózes. Életüket és kultuszukat Ferincz István, Valerij Lepahin és Ivancsó István kutatta.¹¹ Magyar Szent György Borisz kedvelt szolgája volt, akit ura vastag aranylánccal jutalmazott. Györgyöt – aki Boriszt saját testével próbálta megvédeni gyilkosaitól – az orosz ortodox hagyomány szentnek tartja (canonisatiójáról nem tudunk) és együtt ünneplik a fejedelmi fivérekkel.¹² Novotorzsoki Szent Efrém a Tverca folyó partján monostort és templomot épített, Szent Borisz és Gleb tiszteletére.¹³ Magyar Szent Mózes szűzi életet élt. A lengyel hadjárat idején fogságba esett, lengyel földre hurcolták. Legendája szerint egy gazdag özvegy vásárolta meg, aki el akarta csábítani. Mózes azonban ragaszkodott tisztaságához, ezért lengyel úrnője büntetésből megverette, majd kasztráltatta. Később visszatért Kijevbe és a Barlangmonostorban (Pecserszkaja Lavra) élt, ahol csodatévőként tisztelték.¹⁴ A kijevi (keleti szertartású) keresztény szentkultusz gyökereinél tehát ott találjuk a tisztaság erényét, a férfi szüzesség eszményét, mégpedig szoros kapcsolatban a fejedelmi fivérekkel, akik vallásukért és országukért vállalták a halált.

Klaniczay szerint az oroszföldi hatás a legerősebb a 11. század végi magyar uralkodói szentkultuszok kialakulásában.¹⁵ Ez különösen érvényes Szent Imre tiszteletére, hiszen Szent Borisz és Gleb hitvalló mártírok, akik hazájukért és hitükért adták életüket, Magyar Szent Mózes pedig a férfi tisztaság, a Krisztusnak elkötelezett szűzi élet mintaképe. A Krisztussal, Istennel (Vőlegény, Jegyes, Sponsus) való szentségi jegyesség motívuma az ószövetségi Szentírásban, az Énekek énekében fordul elő.¹⁶ (Ezt a középkorban a Fiúisten és az egyház kölcsönösen mély, egymásból élő kapcsolata allegóriájaként értelmezték.) A Krisztusnak ajánlott szűzi, tiszta élet képe a legtöbb középkori magyar női szent legendájában megtalálható: Szent Erzsébet, Boldog Ilona, Szent Margit, Szent Kinga.¹⁷

A középkori kereszténység keleti és nyugati területein egyaránt nagy tiszteletnek örvendett Szent Elek (Alexius), aki a nászéjszakán elhagyta a gazdag szülői házat, fiatal és szép hitvesét és Jeruzsálembe zarándokolt, ahol koldusként, vándorként élt. Szent Elek
a férfi szüzesség mintaképének tekinthető, s szinte valamennyi férfi aszkéta legendájában kimutatható hatása. Érdekes, hogy a cseh, magyar és lengyel földi keresztény térítésben érdemeket szerzett, majd vértanúhalált halt Szent Adalbert, III. Ottó császár barátja szoros kapcsolatban volt a római Szent Elek és Bonifác monostor szerzeteseivel.¹⁸ Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Szent Henrik német császár kultuszának hatását sem Imre tiszteletére, hiszen legendájukban számos közös vonás olvasható, s a középkori források a szűz herceget több helyen Henricus néven említik.¹⁹ A keleti (kijevi orosz) hagyomány kapcsán érdemes megjegyeznünk az ortodox teológiában és vallási-misztikus irodalomban elterjedt kifejezést, az „élő ikon” fogalmát. Az „élő ikon” – mint Krisztus kiemelkedően hasonlatos képmása – a szerzetesek tanítója és az angyalok beszélgetőtársa. Élettörténetében, cselekedeteiben földi aszkézisének és az őt kiválasztó isteni kegyelemnek sajátos összekapcsolódása figyelhető meg.²⁰ Ez a fogalom alkalmazható a kijevi Szent Borisz, Szent Gleb, Magyar Mózes, illetve a magyar Szent Imre tiszteletében. Mind a négyük kultusza a 11–12. század fordulóján alakult ki földrajzilag nem nagy távolságban, de más kulturális-szellemi közegben.

Összegezve megállapítható, hogy Szent Imre történeti személye és a legendája alapján a hagyományban és a katolikus egyházi irodalomban, köztudatban kialakult kép között különbség van.²¹ Bollók János és Magyar Zoltán nyomán inkább tarthatjuk katonai és politikai téren képzett (dux Ruizorum), tudatosan nevelt trónörökösnek, mint monachusi, aszketikus életet élő ifjúnak.²² Valószínű, hogy gyermektelen házassága, illetve halála után apácaként élő felesége nyomán alakult ki körülötte a szűz herceg ideálja, amely éppúgy megfelelt a korabeli egyházpolitikai és egyházfegyelmi törekvéseknek, mint Szent László magyar szentkultuszt megteremtő programjának. A tisztaság eszménye ősi eleme a zsidó-keresztény hagyománynak, s Európa mind a görög, mind a latin egyház befolyása alatt álló területein éreztette hatását.²³ Szent Imre tiszteletére közvetlen hatással volt a német Szent Henrik császár, illetve a kijevi Szent Borisz és Gleb fejedelmek kultusza. A 12. század első harmadában keletkezett Legenda Emerici fontos forrása a középkori magyarországi monachizmusnak: bepillantást enged a pannonhalmi bencés közösség mindennapjaiba a 11–12. század fordulóján.

„... a Műhely igazi jelentősége
a közösen készített kötetekben van”

Beszélgetés Kristó Gyulával a Szegedi Középkorász Műhely megalakulásának tizedik évfordulóján

Mi az oka annak, hogy tíz évvel ezelőtt, 1992-ben a szegedi középkorászok elhatározták, hogy a hagyományos egyetemi és akadémiai kereteken kívül civil szervezetet, illetve egyesületet hoznak létre?

A válaszhoz vissza kell menni néhány évtizedet. Nagyon röviden szeretnék arra utalni, hogy Szegeden a számottevő középkorkutatás az egyetem Szegedre településével, 1921-ben vette kezdetét. Azt hiszem ahhoz, hogy a Szegedi Középkorász Műhely egyáltalán létezhessen, színvonalas szegedi középkorkutatásra van szükség. Bátran állíthatom: az 1960-as vagy a 1970-es években még ha lehetőség lett volna rá, akkor sem juthatott volna senkinek sem az eszébe, hogy Szegedi Középkorász Műhelyt alapítson, mert ez voltaképpen egy történelmi folyamatnak az állomása.

Én úgy ítélem meg, hogy a szegedi középkorkutatásban a fénykor – és ha most szerénytelen vagyok, akkor azt mondom, az első fénykor – az 1920-as években volt, amikor még élt a Kolozsvárról Szegedre került Márki Sándor. Ebben az időben itt működött 1929-es nyugdíjba vonulásáig Szádeczky Lajos, és egy harmadik, szintén Kolozsvárról Szegedre került történész, Erdélyi László is aktív volt. Erdélyi még a 30-as években is oktatott az egyetemen, de a tudományos pályáján ez már a lefelé tartó periódus. Az első fénykorhoz sorolható Mályusz Elemér rövid szegedi tartózkodása, illetve az egészen fiatal Deér Józsefnek a 30-as években Szegedhez kötődő munkássága.

Ez lényegében kb. 15–18 éves időszakot foglal magába, és az 1930-as évek második felétől nagy apály következett el a szegedi középkorkutatásban, amely egészen az 1970-es évekig tartott. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha úgy tekintem, hogy a második fellendülés valamikor az 1970-es években vette kezdetét. Voltaképpen a Szegedi Középkorász Műhely 1992-es megalakulása egy felfelé ívelő szakasznak a közepe táján következett be. Nagyjából a rendszerváltás időszakában jutottunk el ahhoz a megfontoláshoz, hogy most már a tanszékeken túlmenően is intézményesíteni kellene a szegedi középkorkutatást. Természetesen ennek több oka is volt. Ahhoz, hogy egy ilyen műhely létrejöjjön, jó néhány tapasztaltabb és fiatalabb kutatóra egyaránt szükség van. Ezek a feltételek a 90-es évek elejére értek meg. Akkor már vezető kutatók voltak a szegedi középkorászatban, illetve felnövekvőben volt egy olyan fiatal, ígéretes generáció, amelyről lehetett látni, hogy hallatni fogja szavát a medievisztika hazai és nemzetközi színterein.

Itt egy történelmi folyamatba beágyazva olyanfajta fejlődés betetőződéséről van szó, amelyet az első virágzó korszak, az 1920–30-as évek is egyfajta módon produkált, amennyiben a Kolozsvári-szegedi Művelődéstörténeti Értekezések mint publikációs fórum köré szervezte a maga tevékenységét, illetve ennek a sorozatnak a részeként napvilágot láttak szegedi középkortörténeti doktori disszertációk.

A másik ok, amit a megalakulás indokaként említeni lehet, a rendszerváltás. A politikai fordulattal jöttek el a formai feltételei annak, hogy bejegyzett, cégbíróságnál regisztrált szervezetet lehessen létrehozni. A harmadik dolog, mert hiszen minden i betűre pontot kell feltenni, adott esetben az i betű az előző kettő, és erre a pont az, hogy nagyjából a 90-es évek elejére derült ki, hogy a magyar könyvkiadás, amiben mi, szegediek bizonyos pozíciókat értünk el, összeomlott. Kiderült, hogy számos kéziratunk különböző kiadóknál befagyott. Ezek közül szeretnék néhányat nevesítve is megemlíteni. Az egyik ilyen az úgynevezett „narratiós kötet”, amely később Középkori históriák oklevelekben (1002–1410) címmel jelent meg. Kezdetben ez Mályusz Elemér és az én közös munkánkként indult, a Gondolat Kiadó Nemzeti Könyvtár Levelestár sorozatában jelentette volna meg. Már a szerkesztő is ki volt jelölve, aki várta a kéziratot. Kiderült, hogy Mályusz Elemér előrehaladott életkora és betegsége nem teszi lehetővé az aktív közreműködést, és így reám hárult, hogy a közösen megbeszélt elveknek megfelelően az anyagot elkészítsem. Szerződésünk is volt a Gondolat Kiadóval. Az a bizonyos pont az i betűn az én olvasatomban az volt, hogy a Gondolat Kiadótól vissza kellett kérni a kéziratot. Természetesen ez nem ment simán, miután érvényes szerződésünk volt. Fel kellett lépni a Gondolat Kiadó irányában egy olyan szervezetnek, amely rendelkezik könyvkiadói jogosultsággal. Így a „narratiós” kötet lett a Szegedi Középkorász Műhely első kiadványa, amely még magán viselte, hogy
a Gondolat Kiadóval közös munka. Saját kötetünket a Gondolat Kiadótól oly módon vásároltuk vissza, hogy közös kiadást valósítottunk meg. A kiadást teljes egészében mi készítettük el, a Gondolat Kiadó a kiadói jogdíjról való lemondás fejében néhány száz tiszteletpéldányt kapott, amit ő saját hasznaként tudott árusítani bolthálózatában.

A másik olyan munka, amely régóta kiadóknál porosodott, a kétkötetes Magyarország történetéhez kapcsolódott. Ismeretes, hogy a 60-as évektől kezdve rendszeresen adtak ki egy rövid kétkötetes Magyarország történetet. Ez tulajdonképpen Molnár Erik körül szerveződött. Pamlényi Ervin és Székely György voltak a tényleges szerkesztői ennek a kötetnek, amely a 60-as és 70-es években három kiadásban is megjelent. A 80-as években érlelődött meg a gondolat, hogy fel kellene frissíteni ezt a munkát, hiszen akkor már húszéves volt. Engem kértek meg arra, hogy írjam meg az őstörténetet, beleértve a magyarság és a Kárpát-medence őstörténetét is, valamint az Árpád-kort. A kézirattal el is készültem valamikor a 80-as évek második felében. Ez a vállalkozás Pach Zsigmond Pálnak, mint a Molnár Erik fémjelezte történeti irányzat folytatójának és letéteményesének a kezében futott össze. Végül az ún. kétkötetes Magyarország története felfrissítéséből nem lett semmi. Vissza lehetett kérni a kéziratot az Akadémiától. Így született meg a Kárpát-medence és a magyarság régmúltja 1301-ig című kötetem.

A harmadik kötetünk, amely bent ragadt a kiadónál, a Kun László emlékezete. A könyv címében és jellegében is magában hordozza, hogy az Európa Könyvkiadó Bibliotheca Historica sorozatának részeként készült. Ebben a sorozatban korábban a szegediek munkája nyomán jelent meg a III. Béla emlékezete, illetve a Károly Róbert emlékezete. Nos ez az újabb szegedi kötet az Európa Kiadónál „ült le”. Az Európa Kiadó ugyan nem szűnt meg, de profilt váltott, és visszatért eredeti hivatásához, a modern világirodalom publikálásához. Így a Kun László emlékezete ott esélytelenné vált a megjelenésre. Visszakértük a kéziratot
– ezt ingyen visszaadták –, és így jelenhetett meg Szegeden. Volt egy negyedik kötetünk is, amely a Tankönyvkiadónál feküdt hosszabb idő óta. Ez szöveggyűjtemény volt, amelyet a Tankönyvkiadó széles körben szeretett volna terjeszteni általános és középiskolai használatra. Ezt hárman készítettük, és később a Szent Istvántól Mohácsig megjelent szöveggyűjtemény valójában egy Tankönyvkiadónál megjelentetni tervezett, de valójában soha meg nem jelent kötetnek a változata.

Úgy ítéltem meg, miután volt négy kötetünk (egy a Gondolattól visszaperelt, majd közösen kiadott, egy az Akadémiától elkért, egy az Európától, egy a Tankönyvkiadótól visszanyert szöveg), ez már elégséges ahhoz, hogy erre a négy kötetre, mint indulóra támaszkodva el lehet indítani a Szegedi Középkortörténeti Könyvtárat. A kész kötetekhez két további dolog járult. Az egyik az, hogy időközben Makk Ferenc megvédte akadémiai doktori értekezését a magyar külpolitika korai szakaszáról, amelynek mi örömest adtunk publikációs lehetőséget. Másrészt pedig nagyon előrehaladt állapotban volt korábban szintén egy budapesti kiadóval megbeszélt kötet, Ludovicus Tubero magyar vonatkozású részeinek magyarra fordítása és kommentáros közzététele. Ha tehát ezt az utóbbi kettőt is beszámítjuk, összességében hat kötetünk volt. Helyesebben, az induláskor biztosak voltunk abban, hogy hamarosan hat kötetünk lesz. Mi sem szánalmasabb, mint egy sorozatot elindítani, és az első után abbahagyni. Tele van a magyar történettudomány torzókkal. Nekünk ekkor már négy kész és két készülő vagy kis átalakítás után készre dolgozható kötet volt a birtokunkban. Ha valaki kézbe veszi a Műhely publikációs jegyzékét, akkor látja, hogy a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár első kötetei nem mások, mint az előbb említett hat munka.

A kezdeti célkitűzés egy könyvkiadószerű működést irányzott elő, vagy egy szorosabb, egyesületi tevékenység is megfogalmazódott tíz évvel ezelőtt a Műhely alapításánál?

A fő célkitűzés a könyvkiadás volt. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy a felsorolt kötetek általában sokunk közös munkájával elkészített könyvek. Végül is az első hat kiadványunk közül csak kettő egyéni munka: Magyar külpolitika (896–1196) és az én A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja könyvem. A másik négy sokunk szellemi alkotása. A Középkori históriák oklevelekben című kötetben, azt hiszem, tizennyolcan vettünk részt, tehát egy team munkáját szerettük volna közzétenni, és így megmenteni az enyészettől és az elavulástól. Akkor még működött egy olyanfajta, régi hagyományra visszamenő csoportosulás, mint a Középkori Munkabizottság, amely már a 70-es évektől dolgozott az Akadémia égisze alatt. A Munkabizottság több színvonalas munkát jelentetett meg, és ami talán ennél is fontosabb, rendszeresen, havonta tartott felolvasó üléseket. Ezért sem akartunk abba az irányba elmozdulni, hogy felolvasó üléseket tartsunk, mert hiszen erre ott volt a Középkori Munkabizottság, majd ennek megszűnte után a 90-es években létesített civilszervezet, amely kezdetben Fügedi Erik, Kubinyi András, Engel Pál vezetésével működött, később pedig Fügedi Erik és én jegyeztük ezt a társaságot. A Szegedi Középkorász Műhely megalakulásakor 1992-ben ez a szakmai civil szervezet még felfutó időszakában volt, tehát semmiképpen sem akartunk konkurenciát támasztani. A budapesti szervezettel szemben a mi műhelyünk nem tervezte, hogy provinciálisnak tetszhető felolvasó üléseket tartson. Eleve azt mondtuk, hogy az értékeinket szeretnénk megmenteni, és reményeink szerint idővel gyarapodó értékeket közreadni. Az MTA Középkori Munkabizottsága még az indulás idején a 70-es években viszonylag kevés könyvet tudott publikálni, csak a Memoria Saeculorum Hungariae sorozat köteteit adta ki. Ezek a kiadványok egy-egy témából rendezett konferenciának az előadásait foglalják magukban. Sajnos, a hajdani felolvasó ülések túlnyomó többségének az anyaga nem került publikálásra, legalábbis nem a Középkori Munkabizottság által jegyzett könyvsorozatban. Nekünk ezzel szemben eredendően publikációs céljaink voltak, és csak az utóbbi időben veszünk részt – leginkább társszervezőként – konferenciák rendezésében. Az utóbbi feladatot azóta vállaljuk fel, hogy a Középkori Munkabizottságot felváltó szakmai civil szervezet sajnálatosan megszűnt. Tulajdonképpen mi nem arra akartunk szervezetet létrehozni, hogy havonta összejöjjünk. Nem egy Kruzsok-féle mintát tekintettünk irányadónak, hogy minden hónapban egyszer összegyűljünk, elköltsünk egy vacsorát, megigyunk egy pohár bort, és elbeszélgessünk a szakmáról. Nagyon fontos szempont volt a Műhely alapításánál, hogy nálunk nem a találkozási alkalmak hiányoztak. A Kruzsok-beliek azért jöttek össze, mert a legkülönbözőbb helyen dolgozó nyelvészek ebben a körben tudtak csak rendszeresen találkozni. A Szegedi Középkorász Műhely tagjainak nagy része egy folyóson van a szegedi bölcsészkar III. emeletén, naponta, hetente többször összefutottak. Soha nem gondoltam egy baráti asztaltársaság megszervezésére, hanem kifejezetten olyanra, amelyik az e műhelyben tartozó kutatók munkáinak világra hozatalában segédkezik, illetve ezt biztosítja.

Említette, hogy a Műhely tagjainak döntő részben a szegedi bölcsészkar középkorral foglalkozó tanszékeinek munkatársai közül kerülnek ki. Ilyen szűk körre korlátozódik a Műhellyel kapcsolatot tartók köre, vagy ez egy nyitottabb szakmai egyesület? Kik a tagjai a Szegedi Középkorász Műhelynek?

Nagyon nehéz ezt megmondani, mert mi nem úgy élünk társadalmi életet, ahogy ez általában szokásos. Tagdíjak például nincsenek. Az más kérdés, hogy tagjaink köré soroljuk mindazokat, akik célkitűzéseinkkel egyetértenek, és velünk együtt dolgoznak. Úgy húsz-huszonöt főre kell gondolni, akik a nagyobb vállalkozásokban, a kollektív munkálatokban, mint A honfoglalás korának írott forrásai vagy Az államalapítás korának írott forrásai című kötetekben részt vettek. Megtiszteltetésnek vettük, hogy a szegediek közül többen, ha nem is kifejezetten magyar történelemmel foglalkoznak, csatlakoztak hozzánk. Olajos Teréziát kell például megemlítenem, aki a bizantinológia oldaláról jött hozzánk. Azt kell mondjam, hogy Szegedről elszármazott vagy Szegedhez valamilyen módon erősen kötődő történészeket igyekszünk összefogni. Voltaképpen a szegedi jelző, ha akarom, akkor egy, ha akarom, akkor kettős jelentésű. Az első olvasata kétségtelenül az, hogy a szegedi kutatókat tömöríti. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ebben azért benne foglaltatik egy helyi sajátosság is. Nevezetesen az, hogy akik itt, Szegeden dolgozunk, bizonyos sajátosságokkal rendelkezünk. Ezek a jellemzők forrásokon alapuló szakmunkákban, a források feltétlen tiszteletében, a forráskiadásban, tehát egyáltalán nem a spekulatív, forrásoktól elszakadóan elméletieskedő történetírásban, hanem gyakorlatilag az aprópénzre váltott, sok esetben azt kell hogy mondjam, talán idejét múltnak tekinthető aprómunkában, filológiai búvárkodásban öltenek testet. Én azt hiszem, hogy a szegediség ilyen szempontból is a tagok többsége vagy nagy többsége számára vállalható.

Az elmúlt tíz esztendő sikerét jelzi, az a közel félszáz kiadvány, amit a Szegedi Középkorász Műhely megjelentetett. Mint a Műhely vezetője és a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár sorozat főszerkesztője milyen munkákat jelentetne meg szívesen a következő tíz évben?

Kiindulásként annyit szeretnék elmondani, hogy mi eredendően egyveretű kiadványban gondolkoztunk, a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár sorozatban. Később világossá vált, hogy tulajdonképpen nekünk kell gondoznunk a Műhely alapítása előtt elindult Anjou-kori Oklevéltárat is, amely eredetileg összmagyar vállalkozásnak indult, mivel határon túli magyar történészek is részt vettek volna benne budapestieken, miskolciakon és másokon kívül. Végül is az Anjou-kori Oklevéltár – úgy tűnik – teljes egészében szegedi vállalkozássá lett. Így az Anjou-kori Oklevéltár kiadását is a Műhely gondozza, jóllehet nem tüntetjük fel az oklevéltár kötetein, hogy a Műhely kiadványa, mert 1990-ben jelent meg az első kötet, amikor még a Műhely nem is létezett. A szerkesztőbizottság tagjai közül az egyik budapesti, és ezért is az impresszumban Budapest – Szeged szerepel megjelenési helyként. A szakmában azonban mindenki tudja, hogy szegediek készítik, és Szegeden adjuk ki.

Az előbb említett, jelenleg 18 kötetre rúgó Szegedi Középkortörténeti Könyvtár mint az indulást jelentő sorozat mellett tehát van egy Anjou-kori Oklevéltár sorozatunk, amelynek idáig tizenöt kötete jelent meg. Az élet időközben kikényszerítette, hogy legyen egy harmadik sorozat is, amelyik úgy tartozik össze, hogy nem visel sorozatcímet. Ezek a további kiadványok, amelyek általában vagy gyűjteményes kötetek, vagy pedig idegen nyelvű könyvek. Ezeket nem lehetett a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár eredendően monográfiákat, illetve forráskiadványokat közlő rendjébe beilleszteni. A harmadik „sorozat”-unk is már a tizedik kötet körül jár. Összességében tehát kiadványaink három irányvonalhoz kapcsolódnak. Az Anjou-kori Oklevéltár további köteteit is a Műhely keretében szeretnénk közreadni. Belátható időn belül, szűk öt esztendő alatt Károly Róbert korának anyaga teljes egészében megjelenhet. Ez azt jelentené, hogy 1301 és 1342 között 26 kötetben, gyakorlatilag a teljes 42 év Hungarica okleveles anyaga magyar regeszták formájában olvasható lenne. Egy példátlan hosszú, már trendek levonására is alkalmat nyújtó forrásbázis jön így létre.

A tízéves tervek közé tartozik – még az Anjou-kori Oklevéltáron belül – a Nagy Lajos-kor diplomái közzétételének megkezdése, az alapok megvetése. Újabb 30 évre kell számítani, amíg a Lajos-kor okleveleinek kiadása befejeződik. Ne felejtsük el, hogy a Károly Róbert-kori oklevelek feldolgozásának megalapozása 1983-ban indult és remélhetőleg 2008-ra érjük el a végét. Az említett korszak feldolgozása tehát 25 évet vesz igénybe. Azt hiszem, hogy minimálisan ennyi, de inkább 30 esztendő szükséges ahhoz, hogy a Lajos-kort befejezzük. A következő tíz év második felében már a Lajos-kor lesz a fő feladat.

A Szegedi Középkortörténeti Könyvtár sorozatban nem úgy szoktunk programot készíteni, mint általában a kiadók, hogy éves terveket és megbízásokat adunk. Várjuk azokat a szegedi és Szegedhez kötődő kutatókat, akiknek publikálásra érett monográfiájuk vagy forráskiadványuk van. Úgy gondolom: itt, Szegeden oly sok PhD-dolgozat várható a közeljövőben, illetve néhányan kollégáim közül a közeli években akadémiai doktori fokozatra fognak pályázni, így monográfiákkal, illetve forráskiadványokkal – nem csupán az Anjou-kort értve természetesen –, hogy nem jelent majd gondot tartalmas kiadványokkal megtöltenünk sorozatainkat.

Ami a harmadik részt, a „nem sorozat”-nak mondott sorozatot illeti, ott tulajdonképpen szintén számos lehetőség kínálkozik. Arra gondolok, hogy az idősebb kutatók tanulmányköteteinek közzététele, akár egyháztörténeti tanulmányok, akár in honorem, tehát tiszteleti kötetek a majdan megöregedő jelenleg középkorúak számára, a PhD-konferenciák anyagainak a közzététele, úgyszintén biztosítja az évenkénti két-három kötetet megjelentetését. Az elmúlt tíz év alatt közel félszáz könyvet tettünk le az asztalra. Ez tehát 4,2–4,5 kiadványt jelent évente, negyedévente egy kötet. Ezt továbbra is tudjuk vállalni, jóllehet nagyon szerény anyagi lehetőségeink vannak, hiszen a kiadványok költségét részint pályázatok útján, részint pedig a korábban megjelent és eladott munkák bevételéből tudjuk fedezni. Itt kell megemlítenem, hogy egyáltalán elkezdhettük kiadói tevékenységünket, az megint csak szegedi cégeknek köszönhető. A „narratiós kötet”, amely tulajdonképpen a táblára kerülést biztosította, négy szegedi cég – Magyar Külkereskedelmi Bank, Délmagyarország Kft., Szegedért Alapítvány, OTP Csongrád Megyei Igazgatósága – áldozatvállalása révén valósult meg. Kezdetben az említett cégek, illetve szervezetek tették lehetővé, hogy rendszeresen megjelenhessünk. Külön meg kell emlékeznünk a Szegedért Alapítványról, amely minden évben nyújt támogatást ahhoz, hogy köteteinket közre tudjuk adni. Ismerve szerzőink szerénységét, azt, hogy nagyon kevés honoráriummal is beérik, úgy tűnik, hogy élni fognak sorozataink a következő tíz esztendőben is. Nem tűnik talán paradoxonnak, hogy a következő tíz év legfontosabb tervének azt tekintem, hogy ne szűnjön meg Műhely említett három sorozata.

A szegedi középkorkutatáshoz egy középkortörténeti doktori program is tartozik. Az elmondottak alapján a Műhely egyik célkitűzése az, hogy az itt végzett doktoranduszokkal a kapcsolatot megőrizze, illetve intézményes keretek között a fiatal kutatókat a szegedi középkorkutatás holdudvarához kösse és egyengesse karrierjüket?

Igen, ez nagyon fontos célunk. Hangsúlyozni akarom azonban azt, hogy nem kíván a Műhely sem tanszéki, sem intézeti feladatokat átvenni. Ha a tanszékek óhajtanak, akarnak, tudnak, megjelentethetnek és jelentessenek is meg önálló kiadványokat, mint amilyen például az Acta-sorozat. Nem kívánunk rátelepedni az állami oktatás egyes intézményeire. Azt szeretnénk, hogy ezek felett vagy ezek mellett legyen egy olyan szervezet, amely – ha szükséges – köteteket tud kiadni, konferenciákat tud megszervezni, műhelybeszélgetéseket bonyolít le. Azt szeretnénk dokumentálni, hogy azok, akik egyénileg dolgoznak, érezzék maguk mögött az őket felnevelő, kibocsátó szervezethez való tartozásukat, illetve legyen egy biztos hátország szakmai vonatkozásban, amelyik munkájukat segíti. Ebből a szempontból a Szegedi Középkorász Műhely nagyon sajátos képződmény. Én elmosolyodom, amikor olyan borítékcímzést látok, hogy Kristó Gyula Szegedi Középkorász Műhely. Ez helytálló annyiban, hogy a Szegedi Középkorász Műhelyhez tartozom, de nem helyettesíti az intézetet. Szegeden nem úgy van a Szegedi Középkorász Műhely, mint Budapesten a Ruszisztikai Központ az ELTE-n, amely ott egy intézetnek felel meg. A mi szervezetünk az intézetektől és a tanszékektől függetlenül működik, mert állami költségvetést nem veszünk igénybe. Tagjaink tanúsíthatják, hogy nem telepszünk rá a tanszéki munkára, hiszen az az oktatásból, kutatásból és közéleti tevékenységből áll. A mi tevékenységünk a kutatással, illetve annak is inkább a publicitásával van összefüggésben, hogy szűkebb körben konferenciák, műhelybeszélgetések vagy tágabb körben könyvkiadványok formájában juttassuk el az itt elért eredményeket a nagyközönségnek. Valószínű, hogy ha az intézetnek, tanszékeknek nagyon sok pénzük lenne, akkor nem lett volna szükség a Szegedi Középkorász Műhelyre. Többen megkerestek a végzett PhD-hallgatók közül, hogy hogyan lehetnének tagjai a Műhelynek. Én azt mondottam, írjanak olyan munkákat, amelyeket mi megjelentethetünk, vagy vegyenek részt olyan munkákban, amelyek a szegedi középkorászat jó hírét viszik. Nem elsősorban regisztrált tagsággal lehet büszkélkedni, hanem sokkal inkább a szellemi együvé tartozás élményével, és ezt próbálja megvalósítani a Szegedi Középkorász Műhely.

A Műhely alapítói és vezetői között több hosszú évtizedes kutatási múlttal rendelkező, nagy tekintélyű középkorkutató van. Szerencsére nagyon sok a tehetséges fiatal középkorkutató is. Nem tervezik, hogy ilyen kutatási tapasztalattal elméleti és módszertani jellegű köteteket is megjelentetnek? Nagyon színes a magyar középkorkutatás, de talán az elméleti és módszertani munkák hiányoznak az egyre bővülő kínálatból. Az idősebb generáció nem gondol arra, hogy elméleti és módszertani kérdésekkel foglalkozó köteteket is megjelentessen, és esetleg ebben is kifejezzék a szegedi középkorászok ars poetikáját?

Erre határozottan nemmel kell válaszolnom. Legalább is személy szerint bennem ilyen vágyak nem buzognak. Úgy gondolom, hogy ezt nem is lenne célirányos leszűkíteni a szegediek vállalkozása számára. Személy szerint természetesen részt veszek olyan vállalkozásokban, amelyek ezt megcélozzák. Itt is országos összefogásra van szükség. Az ELTE koordinálásával jelent meg immár két kiadást, egy alapkiadást és egy átdolgozott kiadást megrt történeti segédtudományi kötet, ahol a szegediek éppen azzal tűntek ki, hogy részt vettek benne, nem vonták ki magukat a munkából. Így is tartom helyesnek és jónak, hogy a műhelyek fogjanak össze egymással, és ne privilegizálják akár a segédtudományokat, vagy akár kifejezetten az olyan módszertani könyveket, amelyeket egyébként az Osiris Kiadó tervez kiadni. Sajnos, nagyon nehéz az ilyen természetű munkák kiadásának megszervezése. Például A történelemtudomány kézikönyve című sorozat terve lebeg évek óta a vizek felett, ha szabad így fogalmaznom. Ennek az egyik része a történeti segédtudományok, a másik kötet – régi elképzelés szerint a történeti rokontudományok lenne. Tudomásom szerint egyelőre sajnos, nincs közel a megvalósuláshoz. Harmadsorban meg kell említenem, hogy a historiográfia vonatkozásában szintén az Osiris Kiadó végez koordinációs tevékenységet. Most jelent meg a középkori magyar történetírás története az én tollamból. Ha majd a kiszemelt kollegák megírják a magyar historiográfia további köteteit, akkor ez a sorozat a következő években folytatódhat. Ez is A történettudomány kézikönyve sorozatnak egy alszekciója. A szegedi középkorászok nélkül nem készült volna el A korai magyar történeti lexikon sem.

Azt hiszem, ha a szegedi középkorkutatásról beszélünk, akkor még egy kötetről feltétlenül szólnunk kell, amelyik nem a mi sorozatunkban jelent meg. Szerencsére sikerült találni tőlünk független kiadókat. A Műhelynek talán az egyik legsikeresebb kiadványa az Árpád-házi királyok életrajza volt, amely annak idején 1986-ban – még a Műhely létrejötte előtt – az Interpress Magazinban tizenkét folytatásban jelent meg. Ezeket a cikkeket Makk Ferenccel közösen írtunk. Az első könyves kiadása a 80-as évek végén, második kiadása 1995-ben millecentenáriumi díszkiadványként, harmadik kiadása 2002-ben millenniumi kiadványként jelent meg. A nagysikerű kötet mellé fel fog sorakozni rövidesen a vegyesházi királyok uralkodóinak életrajza. Tudom, hogy ez nem módszertan, sem nem elmélet, de ez is azt mutatja, hogy a szegedi középkorkutatás más fórumokon is jelen van. Természetesen még mindig nem szóltam olyan folyóiratokról és egyéb kiadványokról, ahol ki-ki a maga kutatásait adja el. A Műhelyre kicsit jellemző, hogy miközben tagjai egyéni produktumait is közrebocsátja, egyfajta együttműködési fórumot jelent. Azt hiszem, hogy a Műhely igazi jelentősége a közösen készített kötetekben van. Mondjuk meg őszintén, ki-ki elkészít – ha meg tud írni – egy PhD vagy nagydoktori dolgozatot, és ha ügyes, akkor ezt publikálni is tudja. De a honfoglalás korának írott forrásait, az államalapítás korának írott forrásait, egy „narrációs kötetet”, egy Kun László emlékezetét azért nehezen tud valaki egymaga összeállítani a sokágú és a többnyelvű forrásanyag, továbbá a szakszerű kommentárok okán is. Mi megszerveztük a szerzők felkérését és a technikai lebonyolítást. Gyakorlatilag nincs fizetett apparátusunk. Nagyon fontos elmondani, nem kiadói műhelyről van szó, ahol aligazgató, főigazgató stb. van. Ténylegesen mindent magunk csinálunk.

Ami a kérdés legutolsó részét, az elméletet illeti, nagyon fontosnak tartanám, hogy Magyarországon készüljenek történetelméleti munkák, de egyelőre én fontosabbnak tartom, hogy általános történetelméleti munkák készüljenek, és nem középkortörténet-elméleti munkák. Ebben a vonatkozásban nagyon nehezen tudom lemérni, hogy a magyar történettudomány a világ elméleti történettudományához képest hol tart, azon egyszerű oknál fogva, hogy én egész habitusomnál, pályám alakulásánál, no meg produktumainál fogva kevéssé kötődöm az ilyen jellegű témákhoz. Nem merem magamra vállalni, mert felelőtlenség lenne részemről, hozzá nem értésből fakadna, az elméleti kérdésekkel való beható és elmélyült foglalkozást. Tudom, sokat ért bennünket az a vád, hogy avítt módszerekkel dolgozunk, de kérdem én: ki írta le azt, hogy mi a modern történeti módszertan, mondjuk a magyar történelemre? Nagyon sok szépet lehet elmondani arról, hogy hogyan kell a francia középkort művelni – egy egészen más típusú forrásanyag alapján. A magyar középkorkutatásnak véleményem szerint még elméletben is a forrásokból kell kiindulnia.
A kérdésfeltevéseknek olyannak kell lenniük – nem elméletieknek, hanem gyakorlatiasaknak –, amelyeket a magyar forrásanyag alapján meg lehet válaszolni.

|| e-mail