Novák Veronika

Gyanús viszonyok

Megengedett és tiltott kommunikáció
a középkor végi Franciaországban

1415. január 22-én az alábbi bejegyzés került a párizsi Parlament naplójába: „Megvizsgáltuk és megítéltük J. Fusoris mester, a művészetek, az orvostudomány és a teológia magiszterének perét, amelyet a király indított bizonyos felségsértési vádak és gyanúk alapján, melyek szerint az említett Fusoris kedvezett és tanácsokat adott Anglia királyának és az angoloknak a királyság közös java ellenére.”¹²² Mivel Fusoris tagja volt a párizsi Notre-Dame katedrális káptalanjának, pere ennek az intézménynek a bírósága elé került át, és így megőrződött.¹²³

A per igen tanulságos, nem mintha világosan kiderülne a tárgyalás végére az az igazság, amelyet a bírák és a király kerestek: kémkedett-e a vádlott vagy sem. Fusorist felmentették ugyan, de egy sor kérdés megoldatlan maradt, bizonyítékok híján nem tisztázódott egyes cselekedetek valódisága és célja. A történész számára azonban a forrás értéke nem ebben rejlik, hanem abban, hogy gazdag anyagot szolgáltat a középkori történelem nehezen vizsgálható problémájáról: a nem hivatalos, az informális híráramlásról. A perben a bírák minden kérdése, a tanúk és a vádlott minden vallomása az emberek közti kapcsolattartásra, a kommunikációra vonatkozott, ennek szándékait, lehetőségeit, helyes vagy elítélendő voltát mérlegelték. És úgy tűnik, nem tudtak dönteni. A bírák megpróbálták a vádlott cselekedeteit a hivatásos kémtevékenység egyes elemeivel azonosítani, miközben Fusoris és gyakran a tanúk is azt szerették volna bizonyítani, hogy a gyanúsnak beállított politikai témájú beszélgetések vagy levélküldés még a lojális, ártatlan, mindennapi kommunikáció keretei közé tartoztak.

Ahhoz, hogy jobban megértsük, milyen kategóriákban gondolkoztak a párizsi történet szereplői, meg kell vizsgálnunk, milyen volt a középkor végi titkos hírszerzés, az írott és a szóbeli magántermészetű kommunikáció általános gyakorlata Franciaországban. Hogyan dolgoztak a középkorban a kémek, milyen típusaikat lehet megkülönböztetni? És egyáltalán, a kémkedés csakis a hivatásos hírszerzők feladata volt, vagy általánosabb jelenségről van szó?

A kémkedést, mint afféle titkos tevékenységet a lehető legkevesebb nyilvánosság és írásos bizonyíték nélkül űzték. A hivatásos kémkedés adminisztrációját, elszámolásait vagy rendkívül szűkszavúan intézték, vagy pedig a tényleges hírszerzést valamiféle fedőtevékenység alatt könyvelték el. Ezért nincs is róla sok adatunk, történészi kutatása is meglehetősen ritka.¹²⁴ Talán a peranyagok jelenthetik a legbőbeszédűbb forrásokat, a bíróságok előtt ugyanis az ellenség üzelmeit kellett minél alaposabban napvilágra hozni.

A hétköznapi kommunikáció is nehezen kutatható, éppen szokványos, mindennapi volta miatt. Hogyan küldtek egymásnak nagy távolságra híreket a középkori emberek, amikor még nem létezett postai hálózat és a társadalom tekintélyes hányada nem tudott írni-olvasni? Fennmaradt több itáliai kereskedő vagy diplomata levelezése, köztük a leggazdagabb Francesco Datinié, a pratói kalmáré, aki minden iratát, köztük több tízezer üzleti és magánlevelet városára és így az utókorra hagyományozott. Ismerjük vidéki nemesi családok vagy kereskedőfamíliák levelezéseit Angliában, mint a Paston, a Stonor vagy a Cely család iratait.¹²⁵ De korszakunk Párizsából például egyáltalán nem maradt fenn magánlevél.

Még nehezebb képet kapni a kommunikáció szóbeli részéről, kideríteni mennyire érdekelte a társadalom egyes csoportjait az őket körülvevő világ, a nagypolitika eseményei, miről társalogtak egymás között az emberek, hogyan terjedtek el a rémhírek, pletykák, amelyek annyira meghatározták a középkori városi kommunikációt? Egyáltalán ki beszélgethetett kivel a közügyekről ebben az erősen hierarchizált társadalomban? A kommunikáció túlnyomó hányadát képviselő szóbeliség csak elszórt nyomokban érhető tetten, hiszen a valódi beszélgetések csak akkor kerültek át az írott szó birodalmába, ha törvénybe ütköztek, erősen eltértek a normálistól vagy mellékesen kapcsolódtak egy nagyobb horderejű eseményhez.

A hétköznapi kommunikáció nyomait, csakúgy, mint a kémkedését, így legnagyobb sikerrel a bírósági iratok között kereshetjük. Értékes forrástípust képez a perek anyaga, amely az 1970-es évektől, a történeti antropológia új módszerei és kérdésfeltevése nyomán vált a történeti kutatások egyik legizgalmasabb terepévé. Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou-ja, Carlo Ginzburg könyve Menocchióról, az eretnek molnárról bemutatták, hogy az inkvizítorok kérdései egy más forrásokban alig szereplő világot, a társadalom alsóbb rétegeiben működő hétköznapi hiedelmek és kulturális gyakorlatok világát hozzák felszínre.¹²⁶ Bármilyen csodálatos forrás is a peranyag, felhasználása közben nem szabad elfelejtkezni keletkezésének körülményeiről: egy erősen sarkított hatalmi helyzetben született, amelyben a vallató kérdései, előítéletei, valamint a vádlott félelme és túlélési stratégiái erősebbek, mint a valós tények és gondolatok.¹²⁷

A másik jól felhasználható bírósági forrástípust a kegyelemlevelek jelentik. Franciaországban a királyi igazságszolgáltatás gyakorlatába szervesen beépült a megérdemelt büntetés királyi eltörlésének gyakori alkalmazása, amely a társadalom meglehetősen széles rétegeit érintette.¹²⁸ A kegyelemlevelet a király nevében a kancellária állította ki és regisztrálta; nagy előnye, hogy tartalmazza a vádlott vagy elítélt kérvényének elbeszélő részét is, vagyis hogy milyen cselekedet miatt került összeütközésbe a törvénnyel. Ezeket az iratokat a bennük szereplő részletes esetleírások miatt már meglehetősen régóta használják a mindennapi élet, a társadalom bemutatására.¹²⁹ Kiaknázásuk egy másik lehetséges módjára Natalie Zemon Davis mutatott rá, aki a kérvényeket a népi történetmesélés termékeinek tekinti, amelyek jól tükrözik a mesélőjükre vonatkozó társadalmi és kulturális elvárásokat.¹³⁰ Az mindenképpen bizonyos, hogy a kegyelemlevelek „szépítik” a valóságot, és igyekeznek a felelősséget elhárítani a kegyelemkérő fejéről – ezért feladatunk azt is megvizsgálni, hogyan befolyásolja ez a konstrukció a hétköznapi kommunikációról alkotott képünket.

Hivatásos kémek és alkalmi besúgók

„Caveatis vobis a Petro Mediolanensi, est proditor regi suo et regno”, hangzott el a figyelmeztetés Jean Fusoris perében.¹³¹ Az árulóktól, kémektől való félelem rendkívül elterjedtnek tűnik a háborúktól sújtott középkor végi társadalomban. A csatatereken, az ostromlott városokban, az utakon, a békés polgárok között vagy akár a királyi udvarban is tevékenykedtek a titkos információszerzés többé-kevésbé hivatásos művelői. Ezekben a belső viszályoktól terhes években bárkivel előfordulhatott, hogy akarva vagy akaratlanul benézett egy gazdag polgár ablakán, és egy összeesküvés résztvevőit pillantotta meg.¹³² A 15. század eleji párizsi anonim krónikás, a Párizsi Polgár több ízben tesz említést kémekről (espies), akik saját szomszédaikat jelentették fel a város kormányzatának, vagy pedig a párizsiak megtámadására törekvő ellenségnek küldtek titkos üzeneteket.¹³³ A polgárháborús ellenségeskedés spontán megnyilvánulásait be is lehetett építeni a hatalomgyakorlás szokványos eszközei közé: Velencében a 15. század második felében épült ki az a belső biztonságot őrző rendszer, amely jutalom fizetésével bátorította és általános gyakorlattá tette a feljelentést és a szomszédok utáni kémkedést.¹³⁴

Az alkalmi kémkedés elterjedt gyakorlata mellett léteztek olyan foglalkozások, amelyek jellegüknél fogva alkalmasabbak voltak titkos információk szerzésére és szállítására. A küldöncök (messager, messenger, nuntius), lovas és gyalogos futárok például a hivatalos hírek, üzenetek mellett gyakran továbbítottak titkos úton szerzett információkat is, sőt, útjuk során maguk is hozzájuthattak ilyenekhez – ez része volt feladatkörüknek. A heroldok, a háborús üzenetek hivatásos közvetítői szintén kedvező helyzetben voltak a titkos hírszerzésben, bár ezt etikai kódexük tiltotta. A követek tevékenységében a hivatalos tárgyalások mellett nagy szerepet kapott az intrikálás és az ellenfél titkainak a kifürkészése is.¹³⁵

A kémkedést mellékfoglalkozásként űzők serege mellett megtaláljuk a felderítés és a titkos információszerzés specializált mestereit is. A coureur és explorator kifejezéseket a katonai felderítőkre használták, krónikák csataleírásaiban gyakran találkozunk velük. A beépített kémekről (espie, mouche) nehezebb adatokhoz jutni, őket főként a királyi számlákból ismerjük, valamint a lelepleződésük után keletkezett forrásokból: periratokból vagy kegyelemlevelekből.¹³⁶ Különféle szinteken dolgoztak: volt, aki a katonák közé elvegyülve szerezte az információit, a kémkedés gyanúja azonban felmerült a francia királyi tanács üléseivel kapcsolatban is. Az 1404-es béketárgyalások során az angol fél közölte, hogy beépített kémük révén ismerik a tanács katonai terveit. A gyanú Courcy urára esett, aki 6–7 évvel azelőtt hivatalos küldetésben járt Angliában, és azt követően járadékot is húzott az angol királytól. Az ügy kivizsgálása után azonban felmentették a vádak alól.¹³⁷

Hennequin du Bos nemesi fattyú egy francia katonai akció során angol fogságba került, majd „angollá is lett”. Először hadifogoly társairól árult el információkat új barátainak, majd vállalta, hogy visszatér Franciaországba és „tudakozódik a király és a hadsereg állapotáról”. 1386-ban tett vallomásában beszámol hét társáról, akik az ország különböző területeit kémlelték ki, majd a régóta angol kézen levő Calais-ba tértek vissza jelentést tenni különféle álöltözetekben, kóbor lovagként, remete- vagy szerzetesruhában. Tevékenységüket posztókereskedő, madárárus, ötvös vagy inas képében végezték. Hennequin Saint-Quentin városában bukott le, amikor túl feltűnően igyekezett barátságba kerülni a város jeles polgáraival és minden követ megmozgatott, hogy bepillantást nyerhessen a királyi börtönbe. A Châtelet bűnügyi feljegyzései között fennmaradt vallomás a szűkszavú és titokzatos számláknál életközelibb módon mutatja be a hivatásos kémek szakmai fogásait, állandó utazgatásukat leplező fedőtevékenységeiket és a szerzett információk továbbításának módját.¹³⁸

A hadifoglyok nagyobb része nem szívesen állt volna át az ellenséghez, de gyakran találták magukat olyan helyzetben, hogy szabadulásuk fejében kémkedniük kellett. 1417-ben Symonnet de Villebon a burgundiak fogságába esett, akik rávették, hogy váltságdíjgyűjtés ürügyén keresse meg fivérét az armagnac-ok kezén lévő Melun városában, és titokban érdeklődjön a védelem erejéről, majd árulja el nekik, amit megtudott. Symonnet lelepleződött és kivégezték.¹³⁹ Jean le Restis 1383 körül esett angol fogságba, feladata az lett, hogy gyalogosan kémlelje ki a kivonuló angol seregekre lecsapni készülő francia egységek létszámát. Három hónap elteltével szökött meg, majd sorozatos lopásai miatt tartóztatták le Párizsban. Árulóként és tolvajként végezték ki.¹⁴⁰

A kémkedés határai tehát meglehetősen bizonytalanok voltak, a jelenség a középkor végi francia társadalomban nem korlátozódott a hivatásos kémek szűk szakmai csoportjára. Bárki kerülhetett olyan helyzetbe, hogy titkos információk szerzésére vagy továbbítására kellett vállalkoznia, és bárki válhatott kémkedés célpontjává saját közösségében.

Levél és üzenet

A középkor végi Franciaországban a hivatalos levelezés csatornái meglehetősen jól működtek, a király, a nagy tartományok urai és a városok rendelkeztek állandó levelezési lehetőséggel. A burgundi hercegek számlái között igen nagy helyet foglalnak el a küldöncöknek szóló kifizetések. 1420 körül a számlák 37 küldönc, közülük 12 lovas küldönc nevét őrizték meg, és nem is csak ők szállítottak leveleket, hiszen a fontosabb címzetteknek szóló leveleket heroldok vitték, kevésbé jelentős üzeneteket pedig alkalmi küldöncökre is bíztak.¹⁴¹ A kevésbé bőbeszédű párizsi számlákból csak azt tudjuk meg, hogy a város rendelkezett egy állandó küldönccel, más francia városok (pl. Reims vagy Troyes) fennmaradt városi tanácsi jegyzőkönyvei azonban intenzív levelezésről tanúskodnak a királyság nagyjaival és a jelentősebb szomszédos településekkel. E kapcsolat fenntartására általában ezek a kisebb városok is tartottak állandó küldöncöt.¹⁴² Reims és a provence-i városok esetében megfigyelhető, hogy a városok között igyekeztek rendszeressé tenni az érintkezést, vagy legalábbis kölcsönösen értesítették egymást, ha valami fontosat megtudtak. Ebbe az információs hálózatba bekapcsolódtak a helyi királyi tisztviselők, a bailli-k is, akik funkciójuk miatt értékes információkkal szolgálhattak a városoknak. A bailli-k voltak a központi hatalom felől érkező hírek legfontosabb célpontjai, hiszen a kihirdetendő rendeleteket általában nekik kellett az alattvalók felé továbbítani.¹⁴³

A hatalmi központok közötti kapcsolattartás mellett a középkorban a diplomáciai és a kereskedelmi levelezés jelentett egy állandóan fennálló összeköttetést a távoli vidékek között. Az itáliai városok, Firenze, Velence és Róma voltak a legjelentősebb hírcsomópontok: rendszeresen érkeztek és indultak levelek kereskedő és üzlettársa, diplomáciai küldött és ura vagy a pápai udvarba küldött prokurátor és megbízói között. Ezek a levelek általában rengeteg mellékesen szerzett információt tartalmaztak, amelyek nem kapcsolódtak az üzlethez vagy a diplomáciához, írójuk mégis fontosnak tartotta továbbítani őket, mint afféle színes híreket a nagyvilágból.¹⁴⁴ Ennek a rendszeres levélváltásnak a csatornáit is ki lehetett használni, ha valaki üzenetet akart küldeni vagy információt szerezni a távoli eseményekről. A kereskedői, diplomáciai levélcsomagokba kívülállók üzenetei is bekerülhettek, a távolról érkező leveleket pedig sohasem csak a címzett olvasta el, hanem tartalma az érdeklődők számára is elérhetővé vált. Antonio Morosini a 15. század elején számos, városában élő kereskedő levelezéséből emelt át anyagot krónikájába, és ezt a módszert alkalmazta Marino Sanudo is, aki rengeteg, Velencébe érkező diplomáciai és kereskedelmi levelezésbe nyert betekintést gigantikus méretű naplójának megírása közben.¹⁴⁵

Nem mindenki volt azonban ilyen kedvező helyzetben, nem mindenkinek a szomszédságában élt távoli fiókcégekkel rendelkező kereskedő. Az állandó küldönccel nem rendelkezők, vagyis a népesség legnagyobb része számára így a földrajzi távolságok leküzdése komoly problémát jelentett: kellett találni valakit, aki elvitte az üzenetet a távolabbi városban élő rokonnak vagy üzletfélnek. A fegyveres csoportok, katonai vezetők gyakran használtak hadifoglyokat az egymásnak szánt üzenetek közvetítésére. A foglyok maguk vagy rokonaik váltságdíjáért cserébe vállalták a levélhordást, mint 1412 májusában egy szegény paraszt felesége és egy öreg falusi, akik a párizsi Parlamentnek adták át az orléans-i herceg leveleit.¹⁴⁶ A békés lakosság azonban nyilván más alkalmi küldönchöz folyamodott.
Sürgős esetben valószínűleg megfizettek egy szolgát vagy alkalmazottat, aki azonnal elindult a levéllel. Forrásaink tanúsága alapján azonban létezett egy másik fajta, sokkal véletlenszerűbb csatorna is. Amikor valaki útnak indult, megkérdezte ismerőseit, nem akarnak-e üzenetet küldeni arra a vidékre, amerre utazott. Az ajánlat nem is kizárólag a közvetlen ismerősökre terjedt ki. Jean Michaut idős párizsi mészáros éppen a Notre-Dame előtti mészárszékében árulta a húst, amikor felkereste ismerőse, a Saint-Pierre de Gonnesse-i plébános, és megkérdezte, nem akar-e üzenetet küldeni Tours-ban élő testvérének, mivel ismert egy fűszereslegényt a Saint-Denis utcából, aki éppen ebbe a városba készülődött. Mivel Michaut-nak volt elintézni való ügye, elfogadta az ajánlatot. Egy-két nap múlva meg is jelent a fűszereslegény, akinek átadott egy jelentősebb összegről szóló adóslevelet és egy szóbeli üzenetet a testvére számára. Fél év múlva érkezett vissza egy üzenet Tours-ból, amelyben az említett testvér üdvözletét küldte, egy utazó közvetítésével.¹⁴⁷

Az alkalmi levélvivők nyilván a társadalom olyan mobilabb, gyakran utazó elemei közül kerültek ki, mint a kereskedők, a mesterlegények, de forrásainkban főként klerikusokkal, papokkal és szerzetesekkel találkozunk, akik szintén gyakran vándoroltak rendházról rendházra, a szegényebbje egyik alkalmi munkától a másikig, hiába üldözték ezeket a vagi clerici-t az egyházi hatóságok.¹⁴⁸ Nemcsak a konkrét küldönci szerepet vállaló egyháziakról van azonban itt szó, hanem egy, a korszakban meggyökerezett sztereotípiáról is. Nicole du Gardin testvér csak megélhetését keresve járta a vidéket, amikor elfogták az armagnac-ok, és első dolguk az volt, hogy átkutassák, nem visz-e leveleket. Miután kiderült ártatlansága, a szerzetest ott tartották az erődítményükben, hogy misézzen nekik.¹⁴⁹

Mindeddig levelekről beszéltünk, és a fennmaradt kereskedői, diplomáciai levelek valóban információban gazdag írások, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. Az általunk felhasznált, közvetett forrásokban azonban a levelezés ennél összetettebb gyakorlatáról olvashatunk. Ez alapján úgy tűnik, hogy a középkori levelezésben az írott betű mellett változó nagyságú, de mindenképpen jelentős szerepet játszott a szóbeliség is. Az üzenetek ugyanis korántsem egyetlen (kommunikációs értelemben vett) csatornán keresztül jutottak el a címzetthez, hanem többön, amelyek egyszerre működtek, de más-más funkciókat töltöttek be.

Jeannette Bonfils-t egy ismerős asszony a házába hívta. Itt egy férfi várt rá, aki szóban átadta neki Jean Rontier üdvözletét. Elmondta, hogy Rontier szeretné feleségül venni Jeannette-t és mindenét megosztaná vele. Az ezután átadott levelet Jeannette fel sem bontotta, feltehetően olvasni sem tudott, mivel a bíróságon úgy fogalmazott, hogy még nem hallotta és nem olvastatta fel a levelet senkivel.¹⁵⁰ Vallomásából kiderült, hogy két éve már váltott üzenetet Rontier-val. Ekkor a férfi levelében üdvözölte és figyelmeztette a leányt, hogy tisztességesen éljen, a kézbesítő pedig azt is elmondta, hol lehet megtalálni Rontier-t. Jeannette Rontier komájával üzent vissza szerelmének: küldött neki egy kis színes, veretekkel díszített szövetdarabot, és megkérdezte, el akarja-e venni feleségül, mert ha igen, hozzámenne. Ebben az esetben, feltehetően az egyik fél analfabetizmusa miatt, a kommunikáció lényegi része szóban történt: mind a szándéknyilatkozatok, mind az értesítés a férfi hollétéről a kézbesítők szavain keresztül jutottak el a két kommunikáló szereplőhöz.¹⁵¹
Az írott üzenet veszélyes volt, könnyen illetéktelen kezekbe kerülhetett, ezért is volt érdemes inkább a küldönc emlékezetére hagyatkozni. De még ha a levél nem is volt kompromittáló tartalmú, önmagában az ellenséggel fenntartott levelezés is gyanússá tette az embert a hatóságok szemében. Jeannette Bonfils-t száműzték egész Franciaországból – pedig állítása szerint levelezése kizárólag magántermészetű volt –, mert szerelme az armagnac-ok által ellenőrzött területen tartózkodott. Az 1420-as évekből származó városi forrásokban több helyen is szerepel a magánlevelezés teljes ellenőrzésének a szükségessége. Mind a kimenő, mind a bejövő leveleket jelenteni kellett a város katonai vezetőjének, s ha valaki ezt elmulasztotta, árulás bűnében marasztalták el.¹⁵² Az óvatosabbak ezért kerülték az írott üzeneteket (vagy legalábbis kegyelemleveleikben ezt hangsúlyozták). Jean de la Fontaine párizsi polgárnak egy szerzetes ajánlotta fel, hogy elviszi a levelét, ha ellenséges területre szeretne üzenni. La Fontaine igencsak gyanús személy lehetett az ekkor az angolok kezén lévő Párizsban, mivel az armagnac-párti volt párizsi elöljárónak, valamint a dauphin¹⁵³ titkárának kívánt üzenetet küldeni – kizárólag szóban. Ismertetőjelként egy pergamendarabra ütötte kézipecsétjét. A kegyelemlevélben bevallott üzenetek meglehetősen szűkszavúak voltak, az egyikben meghalt sógora hagyatéki ügyének gyors elintézését kérte, a másikban csupán ajánlotta magát a címzettnek. A szerzetes visszatérte után üzent neki, hogy levelet hozott számára – ez megrémítette a biztonságra törekvő La Fontaine-t. „Amikor meghallotta, hogy levelekről van szó, visszaüzent, hogy nem akar vele beszélni, és hogy szóban üzenje meg, mit akar. De Martin testvér azt üzente, hogy mindenféleképpen beszélni akar vele, és ha nem hagyja, hát mindenki előtt fogja átadni a leveleket.” Nagy nyilvánosság előtt leveleket átvenni valakitől ebben a polgárháborútól pártokra szakított korszakban egyet jelentett az árulás gyanújába keveredéssel. Hát még mikor polgárunk megtudta, hogy a levelek magától a dauphin-tól, az ellenséges párt vezérétől származnak! A kegyelemlevélben érzékletesen festi le felháborodását, elutasító magatartását és Martin testvérre zúdított fenyegetéseit – ez nyilvánvalóan hozzátartozott a meggyőző kérvényhez. Két eredeti „levelezőpartnere” viszont csak szóbeli üzenetet küldött, amelyet pergamenre vagy papírra nyomott pecsétjükkel hitelesítettek. Martin testvér kérte, igazolja neki az üzenetek átvételét írásban, amit La Fontaine megtagadott, helyette egy díszes tűző zománcozott darabját küldte ismertetőjelül.¹⁵⁴ La Fontaine történetében a veszélyes és kompromittáló írásos üzenet és a kevesebb buktatóval járó szóbeliség mellett nagy szerepet játszanak a hitelesítést szolgáló tárgyak, pecsétes papírok – a már említett Jeannette Bonfils esetében talán erre szolgált a veretekkel díszített színes szövetdarab.

Említettük, hogy a vizsgált forrás, a kegyelemlevél műfaja nyilvánvalóan torzított formában mutatja be a levelezés gyakorlatát, a fent elemzett példákból következtetni tudunk arra is, hogy milyen elemeket hangsúlyoztak és melyeket próbáltak elhallgatni. A kegyelmet kérők általában igyekeznek kisebbíteni saját szerepüket, tudatosságukat, talán ez is belejátszik abba, hogy a fenti történetekben a kezdeményezés mindig a potenciális küldönc kezében van, és az üzenetküldés nem előre tervezett kapcsolatfenntartást jelent, hanem véletlenszerű alkalmat a kommunikációra. Másrészt feltehető az is, hogy kérelmében mindenki az üzenetek rövidségét, ártatlanságát hangsúlyozza, ezért találkozunk az előző üzenetre egyáltalán nem reflektáló válaszokkal: az üzenetküldők nagy része csak „ajánlja magát” (se recommander). Lehetséges tehát, hogy a forrásainkban tükröződő képpel teljesen ellentétben Jeannette Bonfils ravasz nőszemély volt, aki szerelmes levelezés ürügyén titkos információkat küldött összekötőjének;¹⁵⁵ Jean de la Fontaine pedig valójában állandó titkos kapcsolatban állt a dauphin legfontosabb embereivel sőt magával a dauphin-nel is. A hangsúlyeltolódások és torzítások azonban csak az adott eset hihetőségén ejtenek csorbát, mivel a történetekben felhasznált formáknak valóban létezniük kellett: csak ezek jellemezték ugyanis hihetően azt a „hétköznapi, ártatlan levelezést”, amit gyanúba keveredett hőseink sugallni akartak a kegyelemleveleket kiállító királyi kancelláriának.

A kocsma és a király

1415 Nagyböjtjében Pierre Delcy, ügyvéd a párizsi Châtelet bíróságán, éppen a Notre-Dame katedrálisban sétálgatott fel-alá, amikor hozzálépett egy ismeretlen angol pap és beszélgetésbe elegyedtek – természetesen latinul, az értelmiség nemzetközi nyelvén. A pap az éppen Párizsban tartózkodó angol követséggel érkezett a templomba, és először a párizsi klerikusok nagy szabadságára tett megjegyzést. Majd az egyházi témáról hamarosan rátértek a legfőbb aktualitást jelentő kérdésre: a követségre és annak sikerére. Delcy kifejezte örömét, hogy az angolok végre tesznek valamit a béke ügyéért, mert eddig a franciák már sok követséget küldtek hozzájuk, és csak az angolokon múlt, hogy nem született egyezség. A pap válaszában kitért arra, hogy a legutóbbi francia követség egyik résztvevője, egy magas, sötét arcú egyetemi magiszter nagyon rosszul végezte a dolgát és veszélybe sodorhatja Franciaországot. A nevét persze nem akarta elárulni, de Delcy nem tágított. Tudni akarta „mi a szándékuk, és hogy békére vagy háborúra törekednek-e”, ezért tovább beszéltette az angolt. Az erre történelmi érvekkel és az angol királyok családfájával alátámasztott hosszú beszédet tartott Normandia angol tulajdonáról. Delcy ezt azzal utasította vissza, hogy kár ilyen régi dolgokat felhánytorgatni, amikor a kérés ésszerűtlenül nagy és teljesíthetetlen. A válasz az volt, hogy akkor viszont Anglia készen áll a háborúra. Delcy végezetül hosszasan kérlelte az angolt, mondaná meg, ki volt az a gonosz ember, akiről beszélt. Az végül elárulta, hogy egy bizonyos Pierre de Milan-ról van szó, aki szerinte áruló, Angliában többször került nagy veszélybe az árulása miatt, és csak az angol királynak köszönheti, hogy megmenekült. Ennél többet nem sikerült kihúzni belőle, így elváltak. Pierre Delcy állítása szerint nem is törődött a dologgal, hiszen nem tudta, milyen szándékkal vádaskodott az angol, ezért csak akkor fordult a bírósághoz vallomástételre, amikor meghallotta, hogy Pierre de Milan börtönbe került gyanús tevékenységei miatt 1415. szeptember elején.¹⁵⁶

Két idegen egymás mellé sodródott egy nyilvános helyen, és mindketten kifejtették véleményüket az aktuális politikai helyzetről. A szereplők jól értesültségének egy része természetesen függött társadalmi helyzetüktől is, sőt az angol pap diplomáciai küldetésben járt a szóban forgó üggyel kapcsolatban, nem meglepő tehát, hogy ilyen hozzáértően, történelmi tényekre hivatkozva érvelt. Kevés hasonló részletességgel megőrzött, kifejezetten aktualitásokkal foglalkozó (és nem – mondjuk – morális vagy vallási témájú) társalgással találkozunk forrásainkban, a kegyelemlevelekben és a bírósági dokumentumokban.

A kisebb beszélgetéstöredékek alapján is feltárhatjuk azonban a közügyekkel kapcsolatos eszmecseréhez kapcsolódó kulturális gyakorlatokat, szokásokat. Feltérképezhető például, hol társalogtak előszeretettel a középkori városlakók. A legfontosabb helyszín minden valószínűség szerint a kocsma, a fogadó (taverne, auberge): Párizsban több száz ilyen működött, amelyeket cégérük alapján különféle festői nevekkel illettek.¹⁵⁷ Ebédidőben vagy munka után sokféle ember tért be a kocsmába, megfordultak ott messziről jött kereskedők, szabadságos katonák, valódi vagy hamis zarándokok, alázatos koldusok, hivatásos bűnözők, rablók és tolvajok, elvegyülve a zajongó diákokkal és a tisztes vagy már nem is annyira tisztes kézművesekkel.¹⁵⁸ Gossuyn de Luet aranyműves egy hosszú betegségéből felépülve találkozott barátjával, Michiel Garcye mártáskészítővel, akivel betért a Miasszonyunk képmásáról elnevezett kocsmába. Itt találkoztak Jean Trotet pékkel és Jean d’Arras cipésszel, majd együtt leültek ebédelni. „Ebéd közben, ahogy az szokás, a királyságban dúló háborúkról és a párizsi és másutt élő kisembereket sújtó szegénységről beszélgettek.” Gossuyn panaszkodott, milyen rosszul megy ezekben az időkben az aranyművesség, majd kifejtette, hogy „addig nem lesz jó világ Párizsban, amíg nem lesz Franciaországban egy békeszerető király, míg az egyetem nincs telve emberekkel és míg a Parlament bíróságát nem tartják fenn és nem engedelmeskednek neki annyira, mint régen.” Trotet erre azzal válaszolt, hogy sokan vannak Párizsban hasonló véleményen, akikhez még többen is csatlakoznának egy felkelés esetén. A lázadást meg is szervezték, de vezetőit letartóztatták és kivégezték.¹⁵⁹ Több olyan esetről tudunk, ahol az összeesküvők (egyszerű kézművesek 1417-ben vagy éppen gazdag és megbecsült polgárok 1430-ban) kocsmákban tartották megbeszéléseiket,¹⁶⁰ de a felforgató szavak nem csupán ilyen szervezett formában hangzottak el a boroskupák felett. Egy jó ebéd és tekintélyes mennyiségű bor elfogyasztása után megoldódtak a nyelvek: egy vigyázatlanul elejtett szóból is felségsértési ügy kerekedhetett, természetesen akkor, ha valaki jelentette a hatóságoknak. A Párizs melletti Lendit-vásár idején néhány ismerős együtt ivott, majd az egyre élénkebbé váló beszélgetés során egyikük megjegyezte, hogy az akkor két éve halott V. Károly király rendkívül mohón gyűjtötte a pénzt, ám halála után sok adót elengedtek. Erre rátromfolt a másikuk: „Ördög bújjék bele, miért élt ilyen sokáig; jobb lett volna nekünk holtan, ha meghal tíz évvel korábban!” A kijelentésnél haragosa is jelen volt, aki meg is fenyegette társát, hogy feljelenti.¹⁶¹ Egy másik kocsmában Guillaume szabó szólalt fel kissé kapatosan: „Mit csinált Anjou hercege ott, ahova ment? Fosztogatott, rabolt, kivitte a pénzt Itáliába, hogy elvegye más birtokát. Meghalt és pokolra jutott, csakúgy, mint szent Lajos király meg a többiek mind.”¹⁶²

A kocsmán kívül nyilván sok beszélgetés szövődött magánházakban, akár vendégségek alkalmával, akár a ház alatti üzletben, műhelyben napközben. Láttuk, hogy a templomban is szokás volt körbesétálgatni, nézelődni, társalogni, de profán beszélgetések folytak más szent helyeken is, az Aprószentek temetője, a csontkamrák és a sírok a párizsiak kedvelt találkozóhelyei voltak.¹⁶³

És végül társalgásra kínálta magát az összes párizsi utca, kereszteződés és tér.¹⁶⁴ Kommentálnivaló akadt bőven, minden helyszínen más és más érdekesség kínálkozott. A város szívében álló Châtelet-nál a pénz értékével, adózással kapcsolatos rendeleteket függesztettek ki, a Notre-Dame és más templomok kapuira pedig gyakran ragasztottak lázító írásokat.¹⁶⁵ A város szélén felállított akasztófákon kívül Párizs szívében, a Halles piacon is állt egy vesztőhely, a sétálgatók a város több terén találkozhattak kalodával, mindegyik alkalmat adott a kivégzettek vagy az éppen büntetésüket töltők gaztetteinek megtárgyalására. A Notre-Dame előtti téren hirdették ki ünnepélyesen a kiátkozásokat, prédikálták ki a különféle bűnösöket, mint például Jeanne d’Arc-ot vagy utánzóit, itt égették el az eretneknek nyilvánított irományokat. A városkapuknál beáramló vidéki kereskedőkkel, utazókkal vagy éppen hivatásos küldöncökkel a távoli hírekről lehetett beszélgetni. Dominique Zoutre, Jean Hains és Marc Zoudres diákok a Saint-Denis kapunál álldogáltak és várták az egyetem szolgálatában álló flandriai küldöncöt, aki rendszeres időközönként szállította a leveleket Párizs és a diákok szülőföldje között. Közben beszélgetésbe elegyedtek egy inaslegénnyel, majd három poroszló (sergent) beléjük kötött és letartóztatta őket.¹⁶⁶ A nézelődés a piacokon vagy a közmondásos tolongás a Petit-Pont hídján mind kedvező lehetőséget kínáltak a társalgásra.

Miről folytak a beszélgetések, melyek voltak a korszak párizsi közvéleményét foglalkoztató aktuális kérdések? Láttuk, hogy szokásos beszédtémának a háború és a szegénység számított, vagy ahogy egy másik kegyelemlevél részletesebben kifejti: „elkezdtek beszélgetni a háborúkról, adókról, sóadóról, hadiadóról és a királyság más terheiről, és megállapították, hogy a királyság nagy veszedelemben volt és van is, és a kereskedőket is nagyon elnyomták és elnyomják most is.”¹⁶⁷ A százéves háború jó időre elegendő beszédtémát szolgáltatott a francia és az angol királyság lakóinak. A kegyelemlevelek alapján nem derül ki részletesebben, ám a Párizsi Polgár naplója alapján feltárul, milyen események keltették fel leginkább a párizsiak figyelmét. A háború számukra elsősorban a különféle pártállású katonák, szabadcsapatok rémtetteit jelentette, az ostrommal bevett városok kifosztását, a falvak felégetését, az utakon járók megsarcolását.¹⁶⁸ A borzalmaknak rangsora volt, az erőszaktételek közül a férjes asszonyokon elkövetettnél súlyosabb volt az apácák, szűzlányok megrontása. A gyújtogatások, fosztogatások közül a templomok, rendházak kirablása és elpusztítása számított a legelítélendőbbnek, a gyilkosságok közül pedig a kisgyermekek, sőt kereszteletlen csecsemők megölése. Ezek a rémtettek sztereotípiákká váltak és többé-kevésbé kötött sorozatokba rendeződtek, ahol a legkisebb automatikusan vonta maga után a legsúlyosabbat is, így egyetlen konkrét esemény rögtön számos egyéb erőszakos cselekedetet is beemelt az aktuális beszédtémák közé.¹⁶⁹

A háború veszedelmeihez hasonló súlyt kapott a témák között az ország nagyjainak szidalmazása. A polgárháborús megosztottság az 1400-as évek elejétől, majd az angol megszállás 1422-től nyilvánvalóvá teszi, hogy mindig volt ellenség, hol távolabb, hol viszont egészen közel, a helyi vezetésben, amelynek rossz tulajdonságait ki lehetett beszélni. Általános jelenség, hogy a jó király mellé rossz tanácsadókat képzel a közvélemény, és nekik tulajdonítja a rossz döntéseket. Szóbeszéd tárgya lett Párizsban egyes főurak árulása, megvesztegethetősége, harácsolása. Volt, aki kijelentette, hogy „a királyi tanács egy nagy szemétdomb, és emiatt jöttek a háborúk”.¹⁷⁰ A fiatal hercegeknek rendszerint felrótták rendetlen, kicsapongó életüket, játékszenvedélyüket.¹⁷¹

A szóbeszéd azonban a király személyét sem kímélte. VI. Károly vissza-visszatérő melankóliája, őrültsége 35 éven keresztül nehezedett az országra. A hivatalos krónikák, például a saint-denis-i szerzetes krónikája az elhatalmasodó betegség hónapjait a király „távollétének” (absence) nevezték, sokan azonban nem ilyen finoman fogalmaztak. „A király egészen bolond, meg van veszve” (bien fol et enragié). A nyers kijelentések általában a kegyelemlevelekben jelennek meg, a korszak naplói pedig a király betegségének okát kereső találgatásokról, a kipróbált gyógymódok sikertelenségén való sajnálkozásról, felháborodásról is szólnak.¹⁷² Angliában VI. Károly unokájának, VI. Henriknek őrültsége vált szóbeszéd tárgyává. Az 1440-es években a hatóságoknak számos felségsértő kijelentéssel kellett foglalkozniuk. 1442-ben egy kisbirtokos paraszt kijelentette: „a király holdkóros (lunatic), mint az apja is volt”. Nyolc évvel később két sussexi gazdálkodó a piactéren beszélgetve azt mondta, hogy „a király egy valódi bolond (a naturell fooll), gyakran tartogat a kezében egy botocskát, melynek a végén egy madár ül, és ezzel játszik, mint afféle bolond.”¹⁷³

Ezek az egy-két mondatba tömörített, sommás kijelentések jellemzik a kegyelemlevelek politikai beszélgetésekre utaló részleteit. Valószínűleg egyszerű műfaji sajátosságról van szó, hiszen a kegyelemlevelek írói csak a legélesebb, leginkább sértő kijelentéseiket emelik ki – amelyet feltehetően úgyis feljelentettek a rosszakarók –, hogy aztán ittasságra, tudatlanságra vagy őrültségre hivatkozva kérjék érte a király bocsánatát. A kegyelemlevél csak nagyon ritkán, például összeesküvések leírásakor bonyolódik bele eltérő vélemények felsorakoztatásába. 1430-ban a titkos szervezkedés résztvevői hosszan mérlegelik, hogy a párizsi helyzet és a dauphin katonai erejének ismeretében hogyan lehetne leghatékonyabban
a franciák kezére játszani a várost.¹⁷⁴

A rövid kijelentésekben is észrevehető helyzetismeret és tájékozottság arra utal, hogy az egyszerű kézművesek is szívesen alkottak véleményt a fejük felett zajló nagypolitikáról, és valószínűleg el is gondolkoztak a felszínen zajló események hátteréről és következményeiről.¹⁷⁵ Földművesek és iparosok vitatkoztak az adókról, királyuk őrültségéről, városi előkelők tárgyaltak az angol uralom hibáiról és az általuk legitimnek tartott király Párizsba juttatásáról, tudós klerikusok beszélgettek háború és béke kérdéséről. A közügyek iránti érdeklődés láthatóan a társadalom minden rétegében fellelhető. A kérdés az, hogy vajon megosztották-e egymással is véleményüket, szóba álltak-e egymással? Eljutott-e a tudós klerikus mondanivalója a kézműveshez, megtudta-e a kereskedő, milyen érdekek álltak a nagy nehezen megkötött béke hátterében, és viszont, a gazdag polgár vajon sejtette-e, miket mondtak a kocsmában az ott tanyázó gyanús elemek?

A középkori társadalomra gondolva legelőször a széttagoltság képe jelenik meg: a rendek, a foglalkozások, mesterségek hierarchiája, amely olyan pontosan kirajzolódik a különféle felvonulásokkal egybekötött ünnepségeken.¹⁷⁶ Az információ áramlása is úgy él bennünk általában, mint egy felülről induló folyam, amely az egymás felett elhelyezkedő rétegeken átszűrődve csenevész patakocskaként ér el a társadalom alsóbb szintjeihez. A felsőbb rétegek döntenek, tanácskoznak és mindent tudnak, a „nép” pedig a tudás morzsáival is megelégszik ebben a nyilvánosság előtti világban.¹⁷⁷ Ezzel az általános modellel szemben fontos hangsúlyozni a középkori híráramlás közös, a társadalom minden rétegét érintő elemeit. Az aktuális eseményekre való utalásokat gyakran tartalmazó prédikációk, a kihirdetések, a fontos történéseket ismertető és értelmező nyilvános ceremóniák mindenki szeme láttára és füle hallatára zajlottak. Emellett nagy szerepet tulajdoníthatunk a városi életre jellemző közelségnek, hiszen a különféle társadalmi csoportokba tartozó elemek egymás mellett, ugyanannak a háznak különböző szintjein éltek, vagy mint lakók, vagy mint szolgák és gazdáik.

A kegyelemlevelekben megjelenő politikai tartalmú beszélgetések, a krónikákban gyakran idézett pletykák mellett más kommunikációs eszközök elterjedt alkalmazása is arra mutat, hogy a nagypolitika eseményei jelentős érdeklődést váltottak ki a társadalom alsóbb rétegeiben is. A politikai dalok érzékenyen reagáltak a legfrissebb eseményekre és gunyoros hangnemben értelmezték is azokat.¹⁷⁸ 1414-ben a párizsi zsinaton elítélték Jean Petit teológus beszédét, amelyben hét évvel korábban igazolni próbálta a király öccsének Félelemnélküli János burgundi herceg által történt meggyilkoltatását. A burgundi párttal ez idő szerint szemben álló párizsi vezetés nyilván nem bánta (sőt, talán elő is segítette), hogy a nép körében nem sokkal ezután az esetet taglaló és a herceg jó hírét befeketítő gúnydalokat kezdtek énekelni.¹⁷⁹ Az énekeknek hivatásos terjesztői is voltak, akiket a hatalom időnként megpróbált kordában tartani. Az egyházszakadás egyik kényes pillanatában például egy királyi rendelet előírta minden énekmondónak (ditteurs, faiseurs de ditz et de chansons, menestrels) „hogy ne költsenek, mondjanak vagy énekeljenek tereken vagy másutt semmiféle mondásokat, rímeket vagy énekeket, amelyekben említés történne a pápáról, a királyról és a hercegekről az egyház egységének ügyét illetően”.¹⁸⁰ Maguk a dalok csak nagyon kis számban maradtak fenn, de úgy tűnik, a politika szereplőinek számolniuk kellett velük, és a bennük kifejeződő, alulról jövő véleményekkel.

Forrásaink vizsgálata alapján képet kaphattunk a középkor végi nem hivatalos kommunikáció környezetéről és hangulatáról. Kiderül belőlük, hogy mind a kémkedés, mind a magánlevelezés is meglehetősen kétértelmű tevékenység volt: a kémkedés beépült
a mindennapokba, és bárki tapasztalatokat szerezhetett róla, míg a levelezés, az információk továbbítása már önmagában is gyanús tevékenységgé vált. A politikai véleménynyilvánítás gyakorlatát a merészség, szókimondás jellemezte, és a hétköznapi beszélgetések, éneklések könnyen billentek át a hatalmat sértő megnyilvánulásokba. Lássuk, hogyan működött a kommunikációnak ez a kétarcúsága egy konkrét, részletesen bemutatott esetben.

A kémkedő asztrológus

1414 augusztusában Regnault de Montet párizsi könyvkereskedő felkereste régi ismerősét, Jean Fusoris mestert, a Notre-Dame székesegyház kanonokját.¹⁸¹ Elmondta neki, hogy az angliai Norwich püspöke¹⁸² nagyon szeretne vele megismerkedni, mert hallotta, hogy foglalkozik asztrológiával. Fusoris el is látogatott az angol főpap párizsi szállására. Nem sokkal később hét sárgaréz asztrológiai műszert vitt a palotába, hogy eladja a püspöknek, aki 400 écu-t kínált értük. Az összeg felét át is adta Fusoris-nak, az ígérettel együtt, hogy nemsokára elküldi neki a fennmaradó 200 écu-t is. A püspök nemsokára hazatért Angliába, majd 1415 februárjában ismét Párizsba érkezett. Fizetni azonban ekkor sem fizetett. Két látogatása alatt a lakhelyéül szolgáló főúri paloták számos kézműves, értelmiségi, könyvárus és művész gyülekezőhelyévé váltak: a püspök műértőnek mutatkozott, és úgy tűnt, szeretné kihasználni a francia királyi székhely kínálta intellektuális lehetőségeket. Több ízben feltűnt környezetében a már említett Fusoris és Regnault de Montet mellett Pierre de Milan, orvos, valamint Pierre de Véronne, Jean de Berry herceg könyvtárosa is. Mind a jó üzlet reményében tették tiszteletüket a püspöknél, és valóban, jó néhány könyv és ötvösmunka cserélt gazdát a találkozások során.

Ennek a kis körnek a létéről nem szerezhettünk volna tudomást, ha a Franciaország és Anglia között éppen ekkor újraéledő százéves háború nem alakítja úgy az eseményeket, hogy a Jean Fusoris és Norwich püspöke közötti kapcsolat egyszerre a hatalom érdeklődését is felkeltette. Norwich püspöke ugyanis diplomáciai küldetésben érkezett Párizsba 1414 augusztusában, V. Henrik, a nemrég trónra lépett angol király nevében, aki visszakövetelte a valamikor Hódító Vilmos és utódai kezén levő területeket, ismét bejelentette jogát a francia koronára, valamint feleségül kérte Franciaországi Katalint, VI. Károly lányát. A király a burgundi herceg birtokai ellen vezetett hadjárat miatt éppen nem tartózkodott Párizsban,¹⁸³ így az angol követség dolgavégezetlenül távozott. 1415 februárjában tértek vissza, hogy ismét tárgyaljanak a házasságról és a területátadásokról, azonban az elvi egyetértés és a szép szavak mellett semmilyen konkrét megegyezés nem született. Abban állapodtak meg, hogy egy francia küldöttség utazik Angliába rövid időn belül, és ez tárgyal majd a részletekről. A küldöttséget a bourges-i érsek vezette, és tagjai között ott találjuk Jean Fusoris-t is. 1415. június közepén érkeztek Angliába, amikor Henrik már megunta a várakozást és seregei élén elindult, hogy átkeljen a csatornán. Az érdemi tárgyalások július 2-án kezdődtek és öt nap alatt zátonyra is futottak. Henrik így kitartott a fegyveres fellépés mellett, augusztus elején seregével partra szállt Normandiában, egy hónapos ostrom után bevette Harfleur városát. Hazatérés közben, 1415. október 25-én megütközött a francia lovagi seregekkel Azincourt mellett, és fényes győzelmet aratott. A francia lovagság színe-virága elesett a csatában vagy fogságba került. A hatalomból kiszorított burgundi herceg, Félelemnélküli János, aki szövetségre lépett az angolokkal és távol maradt a csatározásoktól, serege élén Párizs felé indult. A vele szemben álló armagnac párt azonban szigorú ellenőrzés alatt tartotta a várost, és minden behatolási kísérletet meghiúsított. 1416 elején több párizsi burgundi-barát összeesküvést lepleztek le és toroltak meg véresen.

De mi köze volt mindehhez egy látszólag békés párizsi kanonok-asztrológusnak? 1415. augusztus 27-én Normandiában elfogtak egy fiatal papot, Raoul le Gay-t, akinél gyanús levelet találtak. Kiderült, hogy angol fogságba esett, és Norwich püspöke bízta rá az írást, hogy juttassa el Párizsba Jean Fusoris-hoz. A levélben a püspök arra kéri a meg nem nevezett címzettet, hogy tudassa vele a dolgok állását Franciaországban, ahogy ezt még annak idején megígérte neki. Raoul le Gay azonban nem jutott el Párizsba, mert pár órával indulása után Montivilliers-ben megállították, majd letartóztatták.

A hír rögtön eljutott Párizsba, ahol 1415. szeptember 6-án Fusoris-t a Petit Châtelet börtönébe vitték, és már másnap kihallgatta a párizsi királyi bíró (prévôt). A következő héten letartóztatták és kihallgatták Jean du Berle-t, Fusoris szolgáját, valamint a Norwich püspökével kapcsolatban álló értelmiségiek közül hármat, Regnault de Montet könyvkereskedőt, Pierre de Véronne-t és Pierre de Milan orvost. December közepén Párizsba hozatták Raoul le Gay-t és meghallgatták az ő vallomását is. 1416. január végén a Notre-Dame káptalanja elérte, hogy az ügy átkerüljön a saját hatáskörébe.¹⁸⁴ Február végétől március közepéig így a káptalan kijelölt tagjai és a Parlamentből delegált tanácsosok hallgatták ki az újabb tanúkat, az Angliába küldött követség vezetőit és egy tagját, Jean Andrée-t, aki a legszorosabb kapcsolatban állt Fusoris-szal. Ezek után március 26. és április 2. között Fusoris-t vetették alá részletekbe menő kihallgatásnak, majd szembesítették Raoul le Gay-vel, és lehetőséget adtak neki, hogy bizonyítani próbálja, nem is ő volt a címzettje a gyanús levélnek. A per végül 1416. július 24-én fejeződött be. A bírák döntő bizonyítékok hiányában felmentették a vádlottat, azzal a feltétellel, hogy rövid utazások kivételével nem hagyhatja el Párizst és nem léphet kapcsolatba a burgundi herceg híveivel.

Vajon milyen kémnek képzelték el a bírák az előttük álló vádlottat? Nyilván nem gondolták, hogy kényszer hatására cselekedett, mint a hadifoglyok, azt sem feltételezték róla, hogy a hadállások között lopózva szerezte az angoloknak átadott információkat. A perben feltett kérdésekből kiderül, hogyan képzelték el egy művelt értelmiségi kémmé válását.

Az első kérdések a kapcsolatfelvételre (acointance) irányultak, és úgy tűnik, mintha a bírák egy csábítási hadművelet elemeit próbálták volna felderíteni. Fontos volt a kapcsolat létrehozása: az ürügy az asztrológia tudománya volt, amely a püspök és a kanonok érdeklődési körébe is beletartozott. A kapcsolat további találkozások során fejlődött egyre mélyebbé, és ez nagyon érdekelte a bírákat. Minden tanúnak feltették a kérdést, vajon jó ismerősök (bien acointés) voltak-e a püspök és Jean mester, és szívélyesen fogadták-e egymást (faisoyent bonne chiere).¹⁸⁵ Az érzelmi köteléket valószínűleg azért próbálták ilyen alaposan felderíteni, mert Norwich püspök kémkedésre felszólító levelében többször hivatkozik az őket összekötő barátságra (affectio cordis, amicicia).¹⁸⁶ Ugyanígy kíváncsiak voltak a találkozások gyakoriságára is. A kapcsolattartást a püspökkel és általában az angolokkal a repairer és a frequenter (tartózkodik valahol, gyakran látogat) igékkel fejezték ki, amelyek szintén az ismétlődést, az állandóságot emelik ki.

Hogyan mutatták be a tanúk a püspökkel kialakított viszonyukat? Fusoris egy alkalommal használt a bírák által sugallt szavaktól eltérő kifejezést, amikor a közte és a püspök között kialakult közeli kapcsolatra familiaritas-ként utal.¹⁸⁷ Ezt a familiaritas-t egyik tanú sem a találkozások gyakorisága, hanem inkább tartalma révén határozta meg, egyrészt a püspökkel és más angolokkal folytatott társalgásra, beszélgetésre utaló szavakkal (converser, conversation, communication). Másrészt rendkívül nagy szerepet kapott a közös étkezés, amely már önmagában egy még elmélyültebb kapcsolat biztos jele. Pierre de Milan fogalmazta meg a két szint elkülönülését, amikor elbeszélte, hogy a püspöknél járva „kétszer vagy háromszor látta társalogni és ott tartózkodni Jean Fusoris mestert, Pierre de Véronne mestert és a már említett Regnault de Montet mestert, és ő maga ott is ebédelt a püspökkel az említett Fusoris társaságában, de a többiekkel nem.”¹⁸⁸ Fusoris-nál is megtalálható a tartalom kettőssége: „gyakran ment a püspök házába, társalgott vele, sőt még együtt is evett és ivott vele”.¹⁸⁹ Regnault de Montet fontosnak tartotta elmondani, hogy Pierre de Véronne még a házában is fogadta a püspököt kíséretével együtt, és látta, hogy együtt étkeztek!¹⁹⁰

Az első lépések, a kapcsolat kiépítése és elmélyítése után következett a konkrét megbízás: a bírák kérdései a pénz, az ígéretek, a szolgálatok körül kezdtek forogni. Elsősorban az érdekelte őket, történt-e konkrét felkérés az árulásra, megbízták-e az angolok valamivel Fusoris-t vagy a többi tanút. A per egész folyamán mindenki tagadta ezt a feltételezést, ám az első kihallgatás legvégén Fusoris gyanús kijelentést tett: „Item, azt mondta, mikor megkérdeztük tőle, hogy amikor az említett püspök legutóbb eltávozott Párizsból, megkérte őt, hogy írjon neki az itteni dolgokról Angliába, ahova éppen hazatért, amibe a vádlott bele is egyezett, de, amint mondta, nem csinált semmit.”¹⁹¹ Tíz nap elteltével, az értelmiségi kör többi tagjának kihallgatása után tértek vissza erre a kérdésre a bírák. Ekkor azonban Fusoris határozottan tagadta, hogy bármire is ígéretet tett volna, és állítása mellett később is kitartott.¹⁹² Az ígéret mellett a szövetkezés (promesse et alliance) kifejezést használták még a bírák az elítélendő kapcsolat meghatározására. Jean de Berle, Fusoris szolgájának esetét a bírák több irányból közelítették meg. Egyrészt megkérdezték tőle, tett-e valamilyen esküt (serement) gazdájának – ez nyilván valamiféle másodlagos részvételre utal Fusoris kémkedésében, valamint hogy ő maga tett-e ígéretet vagy kötött-e szövetséget az angolokkal, tehát nem vált-e ő maga is kémmé.¹⁹³ Jól látható, hogy a kétféle kémtevékenység szóhasználat szintjén is pontosan elhatárolódik.

Mi állhatott az egyik fél ígéretével szemben? Természetesen valamiféle juttatás, pénzjutalom, ajándék, vagy akár hosszabb távú anyagi biztonság ígérete: Pierre de Milan és Jean Fusoris is beszámol arról, hogy Norwich püspöke Angliába hívta őket, pénzkereset reményében. Az orvos el is fogadta az ajánlatot, fél évet töltött Angliában, gyógyította az angol királynét, nemes urakat és Londonban élő lombard kalmárokat, és ezért fizetséget kapott. Fusoris is hajlott arra, hogy pár hónapot Angliában dolgozzon, még Jean de Berle-t is megkérdezte, hajlandó lenne-e vele tartani. Elmondásuk alapján úgy tűnik, ebben semmi kivetnivalót nem láttak, pedig a politikai helyzet a két ország között egyre feszültebbé vált, bár a tárgyalások kimenete még nyitott volt – mindketten remélték, hogy létrejön a béke garanciáját jelentő királyi házasság. Az alkalmi szolgáltatásoknál erősebb köteléket, az angol király szolgálatába állást Norwich püspöke ugyancsak felajánlotta mindkettőjüknek, ezt azonban a békekötés előtt egyikük sem akarta elfogadni: ez már a jelek szerint hűtlenségnek számított volna a francia királlyal szemben.

Bár Raoul le Gay esetében nagy szerepet játszott a kényszer, hiszen hadifogoly volt az angolok táborában, mégis találkozunk a Fusoris-nál alkalmazott beszervezési kísérlet egyes elemeivel is. Norwich püspöke egyrészt pénzt és egyházi javadalmakat kínált a több napig húzódó rábeszélés során, másrészt azzal fenyegette, hogy Angliába hurcoltatja. Amikor a fiatal pap (látszólag?) beleegyezett, ünnepélyes esküt kellett tennie, hogy átadja a rábízott levelet és a szóbeli üzenetet is.¹⁹⁴

Milyen tevékenységre számítottak egy Fusoris formátumú kém esetében a bírák? Titkos információ átadásával gyanúsították a kanonokot, éppen ezért azt keresték, hogy írott vagy szóbeli kommunikációjában találhatóak-e megengedhetetlen tevékenység nyomai. Fusoris párizsi ismerőseitől az esetlegesen Angliába juttatott hírekről érdeklődtek, így a Norwich püspöke körül kialakult kis társaság tagjainak feltett kérdéseik leggyakrabban a levelezés körül forogtak. Küldött-e, vagy ígért-e a gyanúsított vagy éppen a tanú írott tudósításokat a francia királyság helyzetéről? Szolgájától azt tudakolták, járt-e egyedül Angliában gazdája parancsára, tehát vitt-e üzenetet vagy levelet.¹⁹⁵ Láttuk, hogy Fusoris viselkedése tartalmazott gyanús elemeket, hiszen rögtön az első kihallgatása során elismerte, hogy tett ígéretet az írásos információszolgáltatásra.¹⁹⁶ Jóllehet az egyházi bíróság elfogadta azt a magyarázatot, hogy félreértés történt, és az ítéletben is ez a vélemény jelent meg, Fusoris-ról kiderült, hogy később valóban próbált üzenetet küldeni a püspöknek, állítása szerint a pénze miatt. Két terve volt: egyrészt felkereste Jean Raponde párizsi kereskedőt, aki felajánlotta neki, hogy ír az érdekében Bruggében lakó rokonainak és barátainak, hogy írjanak tovább Angliába. Másrészt elhatározta, hogy az Angliába induló követség egyik tagjára bíz egy Norwich püspökének címzett cédulát, amelyben a neki járó pénzt sürgeti.¹⁹⁷ A második tervből nem lett semmi, hiszen Fusoris hosszas könyörgés után rávette a követség vezetőjét, a bourges-i érseket, hogy kísérőként személyesen csatlakozhasson az Angliába tartó népes társasághoz,¹⁹⁸ az első kísérlet eredményéről azonban olyan bizonytalanul nyilatkozik („mégis azt hiszi, hogy Raponde semmiféle levelet nem küldött Bruggébe ebben az ügyben”), hogy lehetségesnek tartom, a kanonok felhasználta a nemzetközi kereskedelmi levelezés csatornáit, és üzent a püspöknek.

Amikor kiderült, hogy a követséggel tarthat, Fusoris a kegyelemlevelek által leírt gyakorlat szerint járt el: felkereste régi ismerősét, Adam Cousinet-t, a celesztinusok priorját, és megkérdezte, nem akarna-e Angliában tartózkodó szerzeteseinek levelet küldeni. A feltételezése helyes volt, de a prior végül a követség másik tagjával küldte el a leveleket, mivel Fusoris-t túlságosan burgundi pártinak tartotta és nem akart általa üzenni.¹⁹⁹ A per ennek a gyakorlatnak másféle, kevésbé önzetlen felhasználására is ad példát. Pierre de Milan, Fusoris-hoz hasonlóan, szintén szeretett volna kijutni Angliába 1415 nyarán, hogy a remélhetőleg sikeres békeszerződés után nyomban angol udvari szolgálatba állhasson. Neki azonban nem engedélyezték, hogy a követséggel tartson, ezért más módszerhez folyamodott: kapcsolatai révén elérte, hogy Richemont hercege vele küldjön leveleket édesanyjának, az angol anyakirálynőnek.²⁰⁰ Ez a küldönci funkció lehetővé tette számára, hogy királyi menlevelet kapjon VI. Károly egyik titkárától. Kapóra jött neki, hogy egy lombard lókupec éppen akkor indult Angliába, így csatlakozott hozzá, és a követeket megelőzve eljutott az angol udvarba.

A perben főszerepet játszó, Norwich püspöke által küldött levél szintén követi az általánosan megfigyelt gyakorlatot. Raoul le Gay-nek ugyanis nem csupán a papírt kellett átadnia. A levél udvarias és némileg homályos fordulatai helyett ugyanis a rábízott szóbeli üzenet tartalmazta a valós információkat és kérdéseket. Számszerűen el kellett mondania Fusoris-nak, mekkora volt Henrik serege és felszerelése, viszonzásul meg kellett tudnia, készül-e már a francia sereg az angolok ellen és ha igen, mekkora erőkkel, valamint hogy a trónörökös és a burgundi herceg csapatai is a királlyal tartanak-e.²⁰¹

A francia követség tagjaitól a bírák inkább Fusoris szóbeli kommunikációja felől érdeklődtek. Különösen érdekelte őket, hogy vajon angliai tartózkodásuk idején mindig szem előtt volt-e Fusoris vagy nyílt lehetősége titkos találkozásokra. Fontos kérdéssé vált, vajon miért késett el vagy maradt távol több ízben a követek közös étkezéseitől, amire minden tanú kitért (Fusoris arra hivatkozott, hogy gyakran tért haza gyalog a tárgyalások helyszínéről, valamint hogy egyedül imádkozott). Gyanúsnak tartották, hogy több ízben négyszemközt beszélt Norwich püspökével, amíg a követek a házasságról tárgyaltak, sőt egyik éjszaka még a püspök lakhelyére is elment egyedül, bár, állítása szerint, a főpapot nem találta otthon. Már Párizsban is többször beszélgetett tanúk nélkül a püspökkel, aki az angol király beteges alkatáról vagy kiváló tehetségéről beszélt neki, és Angliába hívta a kanonokot – ezekre a meghitt alkalmakra a szálláshelyéül szolgáló főúri paloták kertjében került sor, sétálgatás közben.²⁰² Fusoris vallomásából kiderül, hogy a követek elfoglaltsága alatt a tárgyalóterem ajtaja előtt álldogálva gyakran elegyedett beszélgetésbe a francia és az angol szolgákkal, klerikusokkal – néhányukkal még inni is leült. Két ízben bemerészkedett egy angol kocsmába is, ahol ismeretlenekkel: egy angol pappal, valamint egy harfleuri kereskedővel társalgott hosszú ideig.²⁰³ A gyanús viselkedés csúcsát az jelentette, hogy beszélt (saját állítása szerint csupán két udvarias mondatot) magával az angol királlyal is, amikor néhány asztrológiai könyvet adott át neki.

A bírák kérdéseiből és a tanúk elbeszéléséből kiderül, mit tartottak veszedelmesnek Fusoris-ban, mi volt az, amit el tudott volna árulni az angoloknak. Mind a bourges-i érsek, mind a lisieux-i püspök kifejtette, hogy eleinte azért nem akarták magukkal vinni a kanonokot, mert közismert burgundi-pártisága (parcialitas) miatt attól tartottak, feltárhatja az angoloknak a francia királyság fő gyengeségét, belső megosztottságát (divisio regni).²⁰⁴ Láttuk, hogy Norwich püspökét valóban nagyon érdekelte ez a kérdés, hiszen a Raoul le Gay által küldött üzenetben külön rákérdezett arra, vajon a burgundi herceg és a trónörökös részt vesznek-e a király háborújában, tehát a belső viszálykodást félreteszik-e a külső ellenséggel szembeni védekezés idejére vagy sem.

Fusoris speciális tudása és ennek továbbadása szintén érdekelte a bírákat. Az asztrológia rendkívüli népszerűséget élvezett a társadalom felsőbb köreiben és a királyi udvarban is. A szerencse forgandósága és a mindkét királyságot sújtó csapások az isteni gondviselés mellett a vak végzet, Fortuna, valamint az égitestek befolyására irányították a figyelmet.²⁰⁵ Fusoris láthatóan hozzáértő csillagásznak számított, ő is kijelentette, hogy a hét asztrológiai műszert rajta kívül nem sokan tudták volna megalkotni.²⁰⁶ Az asztrológusok egyrészt azt vizsgálták, hogy a csillagok állása egy adott időpontban kedvező-e valamilyen tevékenység számára, másrészt hogy az ember születési időpontjában uralkodó égitestek milyen cselekedeteket és tulajdonságokat rendelnek számára.²⁰⁷ A király születésekor készült horoszkóp (nativitas) vagy az égitestek éppen aktuális elhelyezkedése (dispositio) így segítheti egy ország kormányzását és befolyásolhatja a királyi döntéseket is. A bírák ezért megkérdezték Jean de Berle-t, vajon tudott-e arról, hogy „az angol király nativitását átadták vagy megmutatták Fusoris-nak, és hogy Fusoris és más angliai klerikusok összegyűltek és egymás között különféle asztrológiai dolgokról tárgyaltak”.²⁰⁸ Fusoris vallomásából kiderül, hogy a gyanakvás jogos volt: valóban több ízben alkalma nyílt szakmai tanácsot adni az ellenségnek. Norwich püspöke még Párizsban megmutatta neki Henrik naivitását, és afelől érdeklődött, nem fog-e a király megbetegedni a közeljövőben. Gyakorlatlanságára hivatkozva Fusoris udvariasan elhárította a kérdést.²⁰⁹ Angliában egy teológiai doktor elegyedett beszélgetésbe a kanonokkal, majd ügyesen az asztrológiára terelte a szót és hirtelen előrántott a ruhája alól egy égitesteket ábrázoló rajzot. Hiába tárta azonban kétszer is Fusoris elé az ábrákat, saját állítása szerint ő „még látni sem akarta azokat, mivel nem volt már remény a békekötésre”.²¹⁰ Láthatóan az ellenséges király horoszkópjáról, tehát jövőjéről adott információ meghaladta a lojális viselkedés határait. Az éppen aktuális asztrológiai hatásokról viszont szívesen beszélt bárkinek. Bevallotta, hogy Párizsban Norwich püspökével együtt megvizsgálták, vajon kedvezőek-e az égitestek a házasságkötés létrejöttéhez, Angliában pedig, Henrik távozása után mind a francia követeknek, mind angol klerikusoknak kifejtette, hogy az angol sereg rossz időpontban indult el Franciaország felé, mivel a hold éppen fogyóban volt.²¹¹

Nem csak asztrológiai jellegű tanácsokat osztogatott. Amikor az utolsó nap hajnalán Norwich püspökének szolgája végre átadta neki a régóta áhított 200 écu-t, azt üzente a püspöknek, hogy ha teheti, ne kövesse királyát a francia harcmezőkre, vagy menjen minél később.²¹² Néhány nappal később egy fegyverhordozó, aki már útban hazafelé érte utol a követeket és Henrik nevében ajándékokat vitt nekik, megkérte, fejtse ki részletesebben, miért ne szálljon hadba a püspök. Fusoris erre hosszan beszélt az angol király ingatag helyzetéről, belső ellenzékéről, kifejtette, hogy mennyire veszélyes volna így háborút indítani, amely vagy túl rövid és nem hoz eredményt, vagy túl hosszú, viszi a pénzt és nagy az esély a vereségre. Dicsérte a franciák felkészültségét, mindezt állítólag azért, hogy az angolok megijedjenek.²¹³

Egy kanonok, aki tanácsokat osztogat az angol királynak és Anglia nagyurainak, hogyan vezessék az országot – számunkra a helyzet nevetségesnek tűnhet, de a bírák komoly fenyegetésnek érezték Fusoris bőbeszédűségét és nyíltságát.²¹⁴ Az előttük álló vádlott angliai útja során láthatóan túl sok ismeretlennel állt szóba.

A perből a kérdések nyomán feltérképezhetővé válik Fusoris kapcsolatainak rendszere. A 17 elkülöníthető személy közül, akivel a kanonok a bíróságot is érdeklő beszélgetést folytatott, a legközelebbi kapcsolatban természetesen a szolgája, Jean du Berle állt vele, valamint két jogász a követségből: Jean Andrée, parlamenti tanácsos és Gontier Col, a francia király titkára.²¹⁵ Velük osztotta meg bizalmas titkait, például azt, hogy végre megkapta a pénzét Norwich püspökétől a hazaindulásuk napján. A többieknek azt füllentette, hogy csak egy papírt kapott, amelyet egy párizsi bankárnál kell majd beváltania.²¹⁶ Legtöbb beszélgetőpartnere klerikus volt, Norwich püspöke, a bourges-i érsek, Norwich asztrológus klerikusa, az ismeretlen angol pap, a teológiai doktor és feltehetően Henrik asztrológusa is, akik az udvarban társalogtak vele. Szót váltott ezeken kívül az angol királlyal, Norwich szolgáival és a feltehetően királyi szolgálatban álló fegyverhordozóval, valamint egy utazó kereskedővel is. Fusoris hasonló politikai témákról beszélgetett az inassal és a nagy hatalmú és nagy tudású érsekkel is, szerepét felfoghatjuk afféle közvetítőként: bekerült egy udvari környezetbe, nagyurak között forgolódott, akik megosztották vele véleményüket és kíváncsiak voltak az övére. Közben azonban saját státusa nem változott, így továbbra is fesztelenül társalgott alacsonyabb rangú egyházi vagy világi személyekkel. Ő maga és társai, a Notre-Dame 40–50 kanonokja, vagy az egyetemen előadó klerikusok természetesen kiemelkedtek az egyszerű plébánosok közül, de rangban meg sem közelítették a püspököket. Fusoris egy elejtett megjegyzése rávilágít a szerepek otthoni, párizsi megoszlására. Ott ő volt az, akinek egy egyetemi ismerőse, a francia királyi udvar egyik tisztviselője adott át bizalmas információt, mely szerint az udvarban már korábban tervezték a francia követség Angliába küldését.²¹⁷

A bírák úgy látták, hogy Fusoris speciális tudása és pártossága mellett még gondatlan fecsegése miatt is veszedelmes eleme volt a francia követségnek, aki gyanús tevékenységével veszélybe sodorhatta mind a küldöttséget, mind a francia királyságot. Nem csak a bíróság látta ezt így. Úgy tűnik, a követek már eleve felkészültek az ilyen ténykedésekre, mivel a bourges-i érsek még Franciaországban arra intette a követség tagjait, hogy „ne folytassanak titkos megbeszéléseket az angolokkal és ne távolodjanak el az egyenes utaktól, amerre vezetik majd őket, ne kószáljanak az országban, nehogy úgy tűnjön mintha ki akarnának kémlelni valamit”.²¹⁸ Fusoris láthatóan minden szabályt áthágott, a követek azonban a bíróságtól teljesen eltérően reagáltak társuk nyílt viselkedésére. Nem akadályozták, hanem megpróbálták saját javukra fordítani a kanonok kapcsolatait. Amikor a tárgyalások zátonyra futottak, egy ideig teljes bizonytalanságban maradtak. Jean Andrée jól emlékezett rá, hogy három-négy nappal hazaindulásuk előtt „az érsek úr és a többi követ, akik semmit nem tudtak kideríteni az angolok ténykedéseiről, és nekik semmit sem akartak feltárni, úgy határoztak, megengedik Fusoris-nak, hogy az angolok közé menjen. Ő nagyon is alkalmas volt erre, mivel alkalma volt beszélni Norwich püspökével a pénz miatt, amivel a püspök tartozott neki”.²¹⁹ Fusoris feladata az volt, hogy „megpróbálja kideríteni az angolok szándékait, amiről aztán be kellett számolnia a követeknek”.²²⁰ A kanonok szolgált is hasznos információkkal, a követek tőle tudták meg, hogy Norwich püspöke szerint másnap a király velük együtt fog ebédelni és választ ad a francia ajánlatokra, valamint az is kiderült, hogy másnap este Henrik elhagyja a várost. Fusoris arról is beszámolt, hogy látta az udvarban a burgundi herceg heroldját.²²¹

A követségen belül, úgy tűnik, működött valamiféle szintek közötti munkamegosztás. A hivatalos szinten a követek a tárgyalóteremben küzdöttek uralkodójuk érdekeiért, miközben az ajtó túloldalán hasonlóan fontos megbeszélések zajlottak. A követek menlevelének védelmében különféle kívülállók is bejutottak az udvarba, akik saját érdekeik előmozdításán dolgoztak. Így jutott ki Angliába Fusoris mellett egy bizonyos Pierre Pilot, egy meg nem nevezett breton, valamint egy Cristoforo nevű lombard, aki valaha az angol királyné fegyvernöke volt.²²² Magántermészetű ügyeik intézése mellett valószínűleg többüktől elvárták, hogy korábbi angliai összeköttetéseik révén megpróbáljanak titokban a követség céljait elősegítő információkhoz jutni. A magánszint így fedőtevékenységül szolgált a kémkedés titkos szintje számára. A követek kíséretét képező hivatalnokok és szolgák pedig alkalmasak voltak arra, hogy bármikor hírt vigyenek királyuknak Franciaországba a kinti eseményekről.²²³

A Fusoris által említett burgundi herold epizódja is más fényben tűnik fel Juvénal des Ursins krónikája alapján, aki beszámol a követek utolsó, Angliában töltött napjairól. „Néhányan a franciák közül titokban érdeklődtek, hogy volt-e valamiféle szövetség Anglia királya és a burgundi herceg között, és úgy találták, hogy volt, igen nagy és titkos.”²²⁴ Nem tudjuk, Fusoris mennyiben járult hozzá ehhez a hírszerző tevékenységhez, de meglepve tapasztalhatjuk: lehetséges, hogy kanonokunk valóban szolgált bizalmas információkkal – csak éppen a franciáknak.

A gyanakvás kora

Meghitt, négyszemközti beszélgetés vagy gyanús konspiráció? Társadalmi nyitottság a beszélgetőpartnerek irányában vagy kedvezés az angoloknak? Csevegés a dolgok aktuális állásáról vagy tanácsok az ellenségnek? Szakmai társalgás vagy az angol király támogatása? Nehéz volt dönteni, bár a bíróság végül döntést hozott. A felmentő ítélet feltehetően az egyházi bíróság számlájára írható, amelyről a korszakban köztudott volt, hogy általában kevésbé szigorú, mint például a Châtelet királyi bírósága, főleg ha az előtte álló vádlott történetesen a bírák egyik kanonoktársa.²²⁵

A bizonytalanság azonban fennmaradt, és nem csak Fusoris pere tanúskodik erről. A kémkedés és az árulás határait nehéz volt meghatározni: hétköznapi viselkedésformák is, mint például egy levél átvétele vagy egy négyszemközti beszélgetés, könnyen gyanúba keverhették az embert. A 15. század eleje zavaros korszakot jelentett Franciaországban. A polgárháború nyílt fellángolásait gyorsan követték a békekötések, amelyek semmissé próbálták tenni az addig történteket és barátokká az ellenségeket, majd néhány hónap múlva ismét felszínre kerültek a konfliktusok. A királyi hercegeket egyszer kiátkozták és törvényen kívül helyezték, majd nemsokára ők kerültek hatalomra, s ellenfeleiket juttatták hasonló sorsra. 1400 körül az ősi ellenség, Anglia éppen a francia királyság szövetségese és támasza volt. És ez a barátságos felszín fennmaradt egészen az utolsó pillanatig, amikor 1415 nyarán V. Henrik partra szállt Franciaországban. Fusoris története a nagy változást megelőző utolsó hónapokban játszódik. Az ekkor történt fordulat azonban csak egy volt a 14–15. századi politika hullámzásai közül, amelyeket a kegyelemlevelekben is megjelenő levelezőpartnerek és beszélgetőtársak átéltek. Ilyen helyzetben bizony nehéz volt megállapítani, ki tartozik a „jó franciák” közé, ahogy Jean Andrée kifejtette vallomásában.²²⁶ Az addigi határvonalat a „parcialitas” jelentette, és ebben Fusoris az éppen aktuális kormányzat szemében a rossz oldalon állt, hiszen a burgundi herceget pártolta az armagnac-ok irányította Párizsban. A bírósági tárgyalás akkor kezdődött, amikor a „jó franciaság” kritériuma kezdett fölébe kerekedni a burgundi vagy armagnac megkülönböztetéseknek. Talán nem véletlenül tartják a százéves háború lezáró szakaszát, Azincourt, Jeanne d’Arc és az angolok kiűzésének időszakát fordulópontnak a francia nemzeti tudat kialakulásának történetében.²²⁷

Jean Fusoris és ismerőse, Pierre de Milan, aki hozzá nagyon hasonló tevékenységet folytat ezekben a hónapokban, bár mindenben egy kicsivel tovább jut el, mint kanonokunk, láthatóan ugyanazt a társadalmi csoportot képviselik, mégpedig a mozgékony, viszonylag független foglalkozású értelmiségiét. Elvégezték az egyetemet, majd nem a biztos királyi hivatalvállalás vagy egyházi karrier mellé szegődtek, hanem olyan tevékenységet folytattak, amely pártfogók keresésére és utazgatásra ösztönözte őket: orvos és asztrológus lett belőlük.²²⁸ Pierre de Milan Angliába utazott, hogy befolyásos klienseket szerezzen, Fusoris órákat készített az orléans-i hercegnek (1397-ben), majd az aragón királyt és XXIII. János pápát kereste fel asztrológiai munkáival.²²⁹ Érthető, hogy mindkét értelmiségi kapott az alkalmon, hogy egy gazdag főpap kegyét elnyerjék. S hogy az a főpap angol volt? Hiszen a békéről jött tárgyalni, mi kivetnivaló lett volna benne? Ugyanúgy nem látták, milyen baj származhatna abból, hogy elfogadják a püspök hívását és az angol udvarban dolgoznak egy ideig. Az is megfordult a fejükben, hogy az angol király szolgálatába állnak, bár vallomásukban ezt a békekötés létrejöttéhez kötötték, tehát (legalábbis utólag) érzékelték az idők bizonytalanná válását. Állításuk szerint szakmai kérdésnek tekintették, hogy megvizsgálják angol pácienseiket, vagy hogy választ adjanak a hozzájuk intézett asztrológiai kérdésekre – de nem mindegyikre, ahogy Fusoris utólag állította. Életformájuk, nyitott kapcsolatrendszerük, patrónuskeresésük és kommunikációs stratégiáik az új helyzetben már a lojális viselkedés addig is bizonytalan határain kívül kerültek, még akkor is, ha (valószínűleg, de nem biztosan) nem szolgáltattak titkos információkat az ellenségnek. A per jól mutatja az új helyzetet képviselő bíróság és a lassan reagáló gyanúsítottak véleménykülönbségeit. A két fél párbeszéde lehetővé teszi, hogy betekintést nyerjünk a középkor végi informális kommunikáció szövevényes gyakorlatába.

|| e-mail