A középkori Skandinávia enciklopédiája
Medieval Scandinavia: an Encyclopedia
Ed.: Phillip Pulsiano
Coed.: Kristen Wolf
Garland, New York - London, 1993.
A középkori
Skandinávia enciklopédiája első kötete annak
a Garland Kiadó által megjelentetett új sorozatnak, amely
a középkori Európa régióinak történetére
vonatkozó kutatási eredményeket teszi közzé
enciklopédikus formában.
A szerkesztő ajánlása szerint az enciklopédia
azoknak a kutatóknak készült, akik nem
ismerik
a
különböző
skandináv nyelveket,
de a középkori Skandinávia történetéhez
kapcsolódó vagy azt érintő kutatási témáikban
jó segédeszközre lenne szükségük.
Az enciklopédia Dánia, Norvégia, Svédország, Izland, Grönland és Finn-ország történetének enciklopédikus feldolgozását tartalmazza a népvándorlás idejétől kezdve a reformáció koráig. Az említett korszakról és régióról már készült korábban egy lexikon, a huszonegy kötetből álló Kulturhistorisk Leksikon for nordisk middelalder. A szerzők nem törekedtek ennek a lexikonnak a részletességére, hanem inkább összefoglaló és komplex jellegű művet szándékoztak alkotni, amely kiegyensúlyozott, informatív és korszerű.
Az enciklopédia szerkesztője Phillip Pulsiano, társszerkesztője Kristen Wolf, a szerkesztőbizottság tagja Paul Acker és Donald K. Fry, és az ő szerkesztői munkájukat még egy öt tagú tanácsadó csoport is segítette. Elsősorban skandináv, angol és amerikai egyetemek, kutatóintézetek és múzeumok munkatársai vettek részt a kötet megírásában, de német és ausztrál kutatók is szerepelnek a szerzők névsorát tartalmazó listán, összesen kétszáznegyvenhárman.
Az enciklopédia terjedelme 744 oldal, az index a 745-768. oldalig terjed. Az 537 szócikkhez kapcsolódóan, azok illusztrációjaként 2 táblázatot, 36 rajzot és rajzos ábrát, 138 fekete-fehér fényképet és 17 térképet, térképvázlatot tartalmaz a kötet.
A szócikkek minimálisan 150, maximálisan 5000 szót tartalmaznak. A címszót tényszerű, tömör és összefoglaló leírás követi a szócikk témájára vonatkozó szakirodalmi bibliográfiával. A szócikk végén található a szerző neve, majd a keresztutalás, vagyis azoknak a szócikkeknek a felsorolása, amelyek az adott témakörhöz kapcsolódnak. Nagyobb terjedelmű szócikkek és főképpen olyan témakörök esetében, amikor az enciklopédia regionális szemlélete elnagyoltságot és pontatlanságot okozott volna, az adott témakört országokra bontva dolgozták ki. Például a Laws szócikk, amelyben a skandináv országok törvényeiről esik szó, külön tárgyalja Dánia, Izland, Norvégia és Svédország törvénykezését. Az ilyen esetekben az egyes országokra bontott alszócikkek hasonló szerkezetűek, mint a többi szócikk.
Az enciklopédia tartalmi fölépítése kiegyensúlyozott és a modern kutatási irányzatoknak, illetve azok eredményeinek tág teret ad, mindazonáltal inkábba kultúrtörténeti irányultság a meghatározó és nem a politika-, társadalom- vagy gazdaságtörténet. A középkori skandináv irodalom, költészet, mitológia, valamint az írás és írásbeliség, a paleográfia, a képzőművészetek, főként a festészet, a középkori skandináv iparosság és a skandináv régészeti emlékek szócikkei nagy terjedelemben és gazdag illusztrációval kerültek a kötetbe.
A középkori skandináv forrásokra vonatkozó nagyobb szócikkek (Codex, Diplomatics, Land Registers, Laws, Palaeography, Saga) közül néhányat kiválasztva, ezek bemutatásán keresztül kívánom az enciklopédia felépítését szemléltetni.
A Diplomatics címszóval kezdődő szócikkből megtudható, hogy Északon az oklevélkiadás gyakorlata a kereszténység és a latin nyelv elterjedésével vette kezdetét, és a latin volt az oklevélírás nyelve, de 1200 körül megfigyelhető az óskandináv nyelv használata Norvégiában és Izlandon. A norvég királyi oklevél egyik fajtája a gridabréf, amely békítő és a büntetések elhalasztására szolgáló oklevéltípus volt, valamint egy másik a landsvistarbréf, amely az 1570-es évekig norvég nyelven íródott, és a nyugat-európai megfelelője a menlevél, amely a királyság területén szabad átvonulást biztosított az utazónak.
Két további oklevéltípus a charta és a notita, amelyek a nyugat-európai oklevélkiadás gyakorlatából kerültek Skandináviába. A chartaban az oklevél kiállítója a leírt döntését kívánta megvalósítani, és ez az irat általában az alábbi esetekben volt használatos: birtokátruházás, végrendelet, ítélet, megállapodás. A charta a benne foglalt döntés bizonyítéka volt, ezzel szemben a notita egy már korábban létrejött döntést tartalmazott, ami nem az adott döntés életbeléptetésének vagy kinyilvánításának volt az eszköze, hanem inkább csak megerősítette a korábbi döntést. A charta gyakoribb, a notitia ritkább irata volt a skandináv oklevélkiadásnak.
Az északskandináv területeken, főleg Norvégiában és Izlandon, egy speciális dokumentum fejlődött ki, amelynek volt egy a notitiával közös eleme. A dokumentum neve vitnebrev, azaz a szemtanúk levelei. Ennek létrejötte a sajátos jogi fejlődés következménye. A kereszténység és a latin írás megjelenése előtt, magas jogi fejlettséggel rendelkező közösségek alakultak ki, és a jogi szokásokat az írás segítsége nélkül hagyományozták. Az írást nélkülöző joggyakorlat a középkor végéig megfigyelhető, és a latin nyelvű írásbeliség meghonosodása után is folytatódott. A vitnebrev a magándokumentumok formája volt az északi területeken. A dokumentumban egy, de inkább több személy kijelentette, hogy jelen volt a jogi aktuson, törvényesen és ünnepélyesen kézfogásával jóváhagyta azt, és szemtanúságát a dokumentum lepecsételésével erősítette meg. Ez volt ennek a jogi dokumentumnak a kiállítási módja, de az egyház és a nemesség azt az oklevéltípust használta, ami charta néven ismert. A svédeknél 1350 előtt sok dokumentum szerkezete alapelemeiben az óskandináv vitnebrevvel mutat hasonlóságot. A formai szempontokon alapuló osztályozás szerint megállapítható, hogy a litterae apertae és a litterae clausae is használatban volt, és az előbbi nyugat-európai megfelelőjeként a nyílt, az utóbbi párjaként a zárt oklevél említhető.
Az északi országokban
a 13. századig nem jöttek létre igazi királyi levéltárak,
a legrégebbi dokumentumok átiratban vagy másolatban maradtak
meg, de az oklevelek tartalmának regestaban való rögzítése
elterjedt a középkorban. Sajnos az enciklopédia nem tartalmaz
konkrét adatokat arra vonatkozóan, hogy mekkora az okleveles
anyag, és pontosan mennyi oklevéllel rendelkeznek az egyes gyűjtemények
a skandináv országokban.
A Diplomatics szócikk vége előtt Hallvard Mageroy, a szócikk szerzője,
fölsorolta a skandináv forráskiadás legfontosabb sorozatait. Az első nyomtatott
okmánytárat a Diplomatarium Arna-Magnaeanumot (Copenhagen, 1786)
az izlandi Grímur Thorkelin állította össze. A 19. században kezdődött a nagy
skandináv sorozatok kiadása, Diplomatarium Suecanum (1829-), Diplomatarium
Norvegicum (1847), Diplomatarium Islandicum
(1857). Ezek a sorozatok jelenleg is folytatódnak vagy kiegészítik őket.
A 20. században további forráskiadványok kiadása is kezdetét vette: Finlands
medeltidsurkunder (1910-1935), Diplomatarium
Danicum (1938), Diplomatarium Faeroense (1907), Diplomatarium
Groelandicum (1936), Diplomatarium Orcadense et
Hialtlandense (1907 -1942).
A 20. században kezdődött az írott történeti források minden típusának fordításban
való megjelentetése. Ezek a fordítások a források teljes szövegét közlik, ilyen
forráskiadványok vannak a Regesta Danicaban (1938-) és a Regesta
Norvegicaban (1898, és 1978-tól).
A szócikk végén a szerző rövid bibliográfiát adott a legfontosabb szakirodalomról, majd a keresztutalások következtek, "See also: Chancery; Palaeography; Seals" (lásd: kancellária, paleográfia, pecsétek).
A keresztutalásokból kiválasztva a Palaeographyt, a skandináv írásbeliség és a skandináv forrásanyag más adatai tárulnak fel.
A szócikkből megtudható, hogy az egyik legkorábbi skandináv díszített könyv a Dalbyboken, egy Szentírás, amely 1050 körül keletkezett. Az izlandi könyvkultúra és kódexfestészet fénykora a 13-14. században volt, de a 15-16. században is készültek finoman kidolgozott illuminációk. Elsősorban az egyházi és a törvénykönyveket díszítették, és a latin íráskultúra elsődlegesen a német területek felől érkezett.
A karoling minuscula kora 1050-1250-ig tartott Skandináviában, és ekkor alakult ki a könyv és az oklevél írásának gyakorlata, a kor jellegzetes emlékei a dán Dalbyboken és a 12. századi Necrologium Lundense.
A korai gót írás korszaka 1250-1350-ig tartott, majd 1350-1525-ig a kései gót. A latin forrásanyag okleveleket, krónikákat, évkönyveket, nekrológiumokat és városi okleveleket tartalmaz. Ekkor születtek az első népi nyelvű írások Dániában. Valdemár király törvénykönyvének néhány szakasza dánul íródott, és a legrégibb egészében dán nyelvű kézirat, a Skanske lov 1250 körül keletkezett. Az első ismert dán nyelvű oklevél az 1370-es évekből származott, de a kései középkorban az oklevelek nyelve leginkább a latin és az alnémet volt. A svéd írásbeliség a dánhoz hasonlóan fejlődött, a legrégebbi eredeti svéd oklevél 1165-ben keletkezett. Az első egészében fennmaradt könyv a Vastgötalagen, amelynek teljes szövege 1285 körül íródott gót betűkkel, de van egy töredékesen fennmaradt szövege is az 1225-1250 közötti évekből. Maga a mű Vastergötland törvényeit tartalmazza.
Izlandon a legrégebbi szövegek
a 12. század első feléből valók, izlandi nyelven íródtak karoling minusculával.
Az 1130-as évekből származik az első grammatikai értekezés, és az 1120-as évekből
Ari Thorgilson műve az Islendingabok, amely Izland
rövid
történetét
foglalta
össze
a betelepüléstől
1118-ig,
mindkét
műcsak
későbbi
átiratban
maradt
fenn.
Egy húsvéttáblázat
is átélte az évszázadok viharait az 1121 és 1139 közötti évekből. A karoling
írás időszaka 1150-1225-ig tartott Izlandon, és huszonöt izlandi nyelvű kézirat
maradt fenn ebből a korból.
A karolinginszuláris írás az 1225-1300-ig terjedő időszakra tehető, és ebben
a periódusban már sok izlandi nyelvű kézirat keletkezett, például az Egils
saga legrégebbi ismert töredéke és a második nyelvtani értekezés. A gót
írás korszaka 1300 és 1550 közötti évekre tehető Izlandon, és ekkoriban sok
kéziratos könyv készült, mint például a Codex Regius, valamint számos
oklevél, amelyek között a legrégebbi 1315-ben keletkezett. Az oklevelek zöme
a szigetlakók nyelvén íródott, de a 15. században keletkezett néhány dokumentum,
amelynek nyelve keveredett a dánnal és a norvéggal.
Norvégiában a latin alárendelt szerepet játszott a hazai nyelvvel szemben, és az 1200 körüli évektől kezdődően többnyire csak az egyházi dokumentumok írásakor volt használatban. A legrégebbi megmaradt könyv a 12. század közepén keletkezett inszuláris írással, és a legkorábbi eredeti oklevél 1210 körül íródott. A norvég hosszú ideig volt a dokumentumok nyelve, de a svéd és a dán oklevelezési gyakorlat hatása is megfigyelhető Norvégiában az északi királyságok uniójának korában.
A skandináv források egy további, kevéssé ismert csoportja, a földregiszterek és birtokösszeírások a Land Registers címszó alatt szerepelnek. Ezek a dokumentumok az uralkodói, egyházi és néhány esetben a nemesi földbirtokok összeírását, valamint a földbirtokokból származó jövedelmek számadásait tartalmazzák. Ilyen forrás fennmaradt Dániában, Svédországban és Norvégiában, de Izlandon és Finnországban nem. Néhány esetben az eredeti dokumentum is megvan, de többnyire csak későbbi átiratok őrzik a felméréseket. A középkorban nagy földbirtokkal rendelkezett az egyház, és több regiszter az egyházi birtokosnak járó szolgáltatásokat és adókat is tartalmazza. A leghíresebb norvég egyházi regiszterek egyike, a Bergens kalvskinn 1350 körül íródott, és a bergeni egyházmegye jövedelmeit foglalja össze. Az Aslak Bolts jordebok az 1430-as években keletkezett és Trondheim érsekségére vonatkozott. A Biskop Eysteins jordebok vagy más néven a Vörös könyv az 1400 körüli időkből származik, és az osloi egyházmegye jövedelmeit tartalmazza. Hasonló regiszterek Dániában a Roskildebispens jordebog az 1370-es évekből, az Arhusbogen 1313-ból, a Ribe Oldemor a 13. és a 14. századból, a Slesvigbispens jordeboger a 14. és a 15. századból. Ezek a regiszterek tartalmazzák a zealandi Roskilde, Arhus, Ribe és a jütlandi Schleswig egyházmegye jövedelmének leírását. A 14. század elején keletkezett Palteboken regiszter tartalmazza a Skandináviában lévő lundi érsekség földbirtokairól szóló összeírás döntő részét. A svéd egyházi regiszterek közül a legjelentősebb a Register ecclesie Lincopensis a 14. és 15. századból, valamint a Registrum prediorum 1376-ból, amely az uppsalai egyházmegye birtokainak adatait rögzíti.
A szerzetesrendek birtokainak összeírásait is említi a szócikk. A Bergen melletti Munkevil kolostorának nagy számban maradtak fenn regiszterei a 15. századból. A dániai ÉszakZealandból az Esrum klosters jordebog (1497), Svédországban Varfrumberga kolostorának regisztere a 13. század közepéről, a Sko kolostor regisztere a 14. és 15. századból és Vadstena regisztere a 15. századból maradt az utókorra.
A legjelentősebb nem egyházi birtokról készült összeírás a középkori Skandináviában a Kong Valdemars jordebog, Valdemar király birtokfelmérése, amit egy 1300 körüli átirat tartalmaz. Ebben a műben számos lista található, közülük a legjelentősebb 1231-re keltezhető, és a koronabirtokok jövedelméről ad számot.
A nemesi vagyonokról is készültek regiszterek, többnyire a kései középkorban. Ilyen dokumentum Norvégiában a Hartvig Krummediges jordebok (1456), Svédországban Arvid Trolle és Karl Knutsson regiszterei a 15. század végéről, továbbá a Sten Stures jordebok 1515-ből. A szócikk végén feltüntetett szakirodalomban szerepelnek azok a forráskiadványok, amelyek az említett dokumentumokból néhányat tartalmaznak. Ilyen például a Codex Diplomaticus Monasterii Sancti Michaelis, valamint a Scriptores Rerum Danicarum Medii Aevi.
Az enciklopédia indexe
alapos segítséget nyújt a legkülönbözőbb
témakörök felderítésére, ha azokról
nem készült önálló szócikk. Például
Codex kezdetű szócikk nincs, de a mutatóban számos
kódex neve megtalálható, és a szövegben könnyen
visszakereshető, mert az indexben lévő hivatkozások
a szócikkekben dőlt betűvel vannak szedve. Az indexben a
codex szó alatt a következő nevek olvashatók:
Codex Bildstenianus, Codex Bureanus, Codex Frisianus, Codex Oxenstierna,
Codex Passionarius, Codex Rantzovianus, Codex Regius stb. A svéd
kódexek jelentős részét tartalmazó facsimile
kiadvány a Corpus Codicum Suecicorum Medii Aevi, amelynek
kiadása jelenleg is folyik.
Bizonyos témakörök
és
címszavak keresésekor
az olvasó két segítséget is kap, mivel összefoglaló
szócikk is található az adott tárgykörről,
és az index is számos utalást
tartalmaz.
A
krónikákról
olvasható
az enciklopédiában egy szócikk a Chronicles
címszó
alatt,
és
a
mutatóban
a
Chronica
szónál az egyes krónikák felsorolása
szintén megtalálható, így például
a Chronica
regum
Manniae
et
insularum,
a Chronicon Laudunensis, a Chronicon Lethrense,
a Chronicon Roskildense, és érdekességként
megemlíthető,
hogy
a
Chronica
Hungarorum
is szerepel a felsorolásban.
Az enciklopédia a
többi témakörben is hasonló részletességű,
és az egyes témakörök rendkívül szerteágazó
és sokoldalú
történeti
anyagot
fognak
át. Az ismertetés
csak egyetlen tárgykör, az írott források egy részének
áttekintésére korlátozódott, de elmondható,
hogy a többi témakörre vonatkozó szócikkek is
hasonlóan alaposak és megbízhatóak. A középkori
Skandinávia enciklopédiája korszerű összefoglaló
jellegűmunka,
amely
a kutatóknak
valóban hasznos segítséget nyújt.
Szántó Richárd