Hiszen a ‘First Lady’ fogalma, az aktív, önkéntes és adakozó, a társadalmi különbségekre érzékeny házastárs a magyarok számára csak filmekből és irodalomból megismert fikció, talán Erzsébet királynéről, vagyis, Sissiről forgó történetekhez hasonlítható, de a valóságban ismeretlen fogalom. Amit most írok, azt valószínűleg néhányan értetlenül olvassák majd újra és újra, és azon gondolkodnak, hogy mit is akarok én. Ki emlékszik Kádár János feleségére vagy éppen Antall Józsefére? Kit érdekel? És hol van Lévai Anikó a köznapokban? Lehet, hogy ő is inkább segítségre szorulna? A politika Magyarországon egy évszázaddal esett vissza a múltba. De ha a politikusok feleségeit nézem, akkor biztos, hogy többel. Mindegy, lehet, hogy csak a 20. századba fordult éppen Magyarország, de én most a 21. századi Franciaországról írok.

Előzmény: Donald Trump győzelme után a figyelem Franciaországra irányult, ahol a szélsőjobbos Marine Le Pen és 44 éves pártja, a Nemzeti Front volt a legesélyesebb. Szinte senki nem gondolt volna még akkor arra, hogy az akkor még nem is 1 éves párt, az ‘Előre’ és annak 39 éves alapítója, Emmanuel Macron akár labdába is rúghatnának. Mára már megtudtuk, hogy nemcsak hogy labdába rúgtak, de a győztes gólt is belőtték. Vajon volt-e valaki rajtam kívül, aki elgondolkodott azon, hogy vajon hogyan sikerülhetett és ki állt mögötte? A választások közben azonban egy hihetetlen szerelmi történet is napvilágot látott. Olyannyira valószínűtlen, hogy a mai napig sokan nem tartják hitelesnek.
Emmanuel Macron felesége, Brigitte Trogneux valamikor a gimnáziumi francia-latin tanárja volt a férfinek. Kapcsolatuk már Emmanuel nagykorúvá válásával kezdődött és 10 évvel ezelőtt össze is házasodtak. Így együtt ‘Jöttek, láttak, győztek’. Brigitte a legszigorúbb tanácsadója és trénere férjének. Biztos vagyok abban, hogy Franciaország egyet fizet-kettőt kap akcióban kapta meg őket, és a fiatal elnök sikere az együttes munkában rejlik. Így az sem lepett meg, hogy első pontok között szerepelt az, hogy a feleségének kijáró megfelelő cím és beosztást kiharcolja.

Brigitte Macron

Azonban ezt egy petícióval, vagyis háromszázezres aláírással megakadályozták. De az elnök felesége azóta is téma. Milyen az, ha a nő ennyivel idősebb, mi az, hogy fiatalosan öltözik, hogyan jelenik meg stb.

De ez már túlmegy a híres divat őrületen. Azt is megmondanák neki, hogy milyen a korának megfelelő viselkedés és öltözködés, megtiltanák neki, hogy megmutassa gyönyörű izmos lábát és lemérnék és külön engedélyeztetnék szoknyája hosszát. Nem lealacsonyító ez a 21. századi Franciaországban?!

Teljesen kiábrándultan olvasok mostanában a franciákról, bár hozzá kell tennem, hogy személyesen még nem jártam náluk, csak könyvekből, videókból és beszámolókból ismerem őket. Ezek, és történelmük alapján, ha valaki a múltban megkérdezte volna, hogy melyik ország az ideálom, a válasz Franciaország lett volna, a szabadság asszonyának megtestesítője. Nem a feszengős Anglia, vagy éppen Németország, a szigorú tökéletesség megtestesítője és természetesen nem a keleti országok. Én olyan helyen akarok élni, ahol egyenrangú vagyok, szabad és a közösséghez tartozom, mivel egész életemben arra törekedtem, hogy magamból a legjobbat hozzam elő, tekintet nélkül arra, hogy nő vagyok, vagy hogy a családfánkból milyen nemesi vagy társadalmi helyzet lenne előnyösebb.

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Ugye, ez igazán franciásan hangzik? Ahol Jean d’Arc, az írástudatlan parasztleány Isten utasítását követve még a nemesi származású parancsnokot is befolyásolta és zászlójával sikeresen vezette a csapatokat? Ahol a nők nem híznak meg, a divat a vérükben van és nem ítélkeznek a bőr színe és szexuális orientáltság alapján?

S mindennek ellenére most a többségük megmutatja igazi arcát. Most, amikor az egész társadalomnak, de leginkább a nőknek van még éppen elég, amiért meg kell küzdeniük! S ekkor tűnik fel Brigitte Macron, aki egyenrangú társa elnök férjének, aki által minden francia nő is sikeresebb lehetne, de ők a ruha hosszával és a pletykákkal vannak elfoglalva.

Persze, tudom, hogy mindezt felülről irányítják. ‘Panem et circenses’, cirkuszt és kenyeret mondják római őseink, amit aztán az amerikai leszármazottak nemcsak hogy alkalmaztak, hanem tökéletesítették is. Hamburgert és Szórakoztatóipart! A 21. századi Franciaországban beszéljenek a szoknya felhajtásáról, a korkülönbségről ás a hagyományos szerepmegosztásról!

A mai Franciaországban a nőknek még mindig küzdeniük kell az ‘égalité’-, egyenlőségért. A kormányban még mindig aránytalan a nők száma, ugyanazon munkáért kevesebb bért kapnak és még folytathatnánk, de a magyarok számára ez egyáltalán nem ismeretlen, csak meglepő, hogy Franciaország mellett például Kanada is hasonló egyenlőtlenségekkel küszködik. De a nemre való megkülönböztetés még majd minden téren megtalálható a fejlett országokban is. S akkor jön Brigitte Macron, hogy megmutassa milyennek kéne az igazi harmadik évezredbeli nőnek lennie! Felszabadulva a társadalmi elvárásoktól és vallási korlátoktól és politikai szabályoktól, szégyenkezés nélkül, fejét magason tartva, megmutatja önmagát a világnak, csak hadd lássa mindenki! Itt a 21. századi hősnő! Korkülönbség? Nem hallottátok még, hogy 60-as az új 40-es? Nincs itt semmiféle korkülönbség, legalábbis nem az, ami számítana. Te soha nem akartál más lenni, mint az öregeid? Szexuális szabadságtól kezdve a ruházkodásig és a hajad hosszúságáig? És nem szeretnél 100 évig is élni erőben és egészségben? Most végre van valaki, aki példát mutathat a világnak, és bebizonyíthatja, hogy a sok száz éves nemi egyenlőség harca megnyerhető, s akkor hirtelen szembe támadjátok őt.

Szégyen reád Franciaország, szégyen reád, Világ.

Ti, akik könnyen izgatottak lesztek, aztán türelmetlenek és ezzel tönkreteszitek annak még a lehetőségét is, hogy előreléphessünk. Még akkor is, ha nem minden lesz száz százalékos, olyan leckével lehetünk mindannyian gazdagabbak, ami a jövő szempontjából értékes lehetne. Nem, nem lehet a középszerű és megszokott életformánkat kockáztatni, bár benne van a ‘Jó, a Rossz és a Csúf’ is! De azokat legalább ismerjük!

Szenvedélyes hazafiak, patriarchális politikusok, sármos szappanopera stílusú arisztokraták, viszálykodó, nacionalista bürokraták, akik mind témát adnak a pletykarovatoknak, ebből él a szegény asszonynép.

Nektek nem kell tevékeny First Lady! Ti azokban akartok gyönyörködni, akik 24 órán keresztül mosolyognak, árva kisgyermekeket ölelnek és katona feleségeket puszilgatnak. A feleségek ne legyenek a megoldás részei, hogy ezek az emberek ne érezzék magukat alább valónak! Nem, nektek olyan kell, mint Nancy Reagan, Laura Bush, Melania Trump vagy éppen a keleti országok díszlet-feleségei.

És ti, franciák, nem veszitek észre, hogy most egy olyan elnökötök lett, aki az ideálokat mindennapi valósággá teheti? Messze nem csak a politikájáról és ígéreteiről van most szó! A privát élet személyes szabadságáról, arról, hogy saját egyéniségüket hogyan tarthatják meg és fejezhetik ki, pontosan úgy ahogy mindannyian megkívánnánk, hogy tiszteljék a saját egyéni személyiségünket és döntéseinket.

De minden kritika ellenére Brigitte Macron igazi tanító, aki az egész országot és remélhetőleg az egész világot oktatja. Mi az, hogy senkinek nincs azzal gondja, amikor a férj 25 évvel idősebb? A nő hagyományosan idősebb ura pénzt és státuszt hoz a házasságba. Az érett nő pedig élettapasztalatot és teljes támogatást vihet bele. Mire van szüksége az erősen motivált politikusnak, aki 39 évesen lett elnök? Hagyományos férfinek mutatkozzon a szendvics generáció részeként, aki fáradhatatlanul neveli kisgyermekeit, figyelve, hogy nehogy lemaradjon életük fontos momentumairól, gondoskodjon szüleiről és a nyugdíjas éveit biztosítsa be? Vagy minden aktív évének legjobbját szentelje országának amit meg is dupláz azzal, hogy egy csomag részeként kapjátok meg!

Brigitte Macron az én példaképem és azt gondolom, hogy minden nő példaképe lehetne. Amellett, hogy gyönyörű edzett lábait mutatja, azt is bebizonyította ezen rövid idő alatt, hogy kreatív és intelligens szelleme kitűnően működik, Amit tesz, azt önkéntesként teszi, mert elődjei kihasználták a rendszert és házastársukat névlegesen alkalmazták. Akkor most ne alkalmazzák őt rendszeres fizetéssel! Szerződésesként csak azért fizessenek, amit már megtett, amit már elért! Már 6 hónapra visszamenőleg tartoznak neki a franciák, de én leginkább az ezalatt elmaradt elismerést hiányolom.

Ha akarják, ha nem, ha fontosnak tartják, ha nem Brigitte Macron nemcsak az elnök felesége, hanem Franciaország ‘la première dame’ -ja. Sarkozy kirakat felesége, François Hollande barátnője után Brigitte Macron behozza a nemek közti elmaradást és kiáll értünk, nőkért is, akár francia, kanadai, arab vagy éppen magyar legyen.

Hajrá, Brigitte! Melletted vagyunk! Mindannyian olyanok akarunk lenni, mint te 64 évesen, rövid szoknyát viselni 84 évesen és legalább 104 évig élni!

Nálam viszont Franciaország kiesett, de még mindig ott van Norvégia példaképnek.

Aztán franciaországi látogatásunk után alig kétórás repülőúttal visszatekerjük az óránkat vagy száz évvel. Ami annyit jelent, hogy a magyar Brigitte Macront talán ‘Az unokáink látni fogják’. Reménykedhetek, hogy legalább már megszületett?

Petényi Judit

Az Evangéliumban Jézus arra kér minket, szeressük egymást, helyezzük mások szükségleteit a sajátjaink elé, akár haljunk is meg egymásért. A „felsőbbrendűség” eszméje képtelenség Jézus számára.

Sőt, Jézus kifejezetten felszólít, hogy soha ne uralkodjunk mások felett, hanem legyünk inkább a többiek szolgái (Mk 10,42-43).

Az az elképzelés, hogy valaki „kevesebb” azért, mert ehhez vagy ahhoz a fajhoz tartozik, szintén ellentétes Jézus üzenetével. Az ő korában például a zsidók többsége kerülte, megvetette a szamaritánusokat. Mégis: Jézus nem csupán szóba áll egy szamariai asszonnyal, és felfedi előtte istenségét, de ráadásul az egyik legismertebb példabeszéde főhőséül is a „jó szamaritánust” teszi meg (Jn 4; Lk 10).

Egy római centurióval is találkozik, aki végképp más valláshoz tartozik, mégis beszél vele, meggyógyítja szolgáját, és dicséri nagy hitét (Mt 8,5-13).

Vagyis Jézus számára nincs „mi” és „ők”. Senkit nem nevezhet ki egy közösség sem „másnak”, mint azt a fehér felsőbbrendűséget hirdetők teszik a nem fehérekkel. Csak mi vagyunk.

Lényegét tekintve a rasszizmus mindennel szemben áll, amit Jézus tanított. A gyűlöletet terjeszti, nem a szeretetet; a dühöt, nem az együttérzést; a bosszúállást, nem az irgalmat. A rasszizmus bűn.

Tehát az, hogy „fehér felsőbbrendűséget hirdető keresztény” egyszerűen egy oximoron. Valahányszor azt kiabáljátok: „Fehér hatalom!”, akár azt is kiabálhatnátok: „Keresztre vele!”

Valahányszor náci üdvözlésre lendítitek a karotokat, akár azért is emelhetnétek, hogy Jézust a keresztre szegezzétek. És ha esetleg nem vettétek volna észre: a Megváltótok zsidó volt.

James Martin SJ
(Fordította: Verestói Anna)

***

James Martin SJ római katolikus pap, illetve a Building a Bridge című könyv szerzője. Könyvében arról ír az amerikai jezsuita, hogy miképpen lehetne új alapokra helyezni a katolikus egyház és az LGBTQ közösség közti párbeszédet és együttműködést. YouTube videóban mutatta be új könyvének fő üzeneteit.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Elsőre az izraeli rendfenntarók és a katonaság értetlenül szemlélte az eseményeket. A sokadik eset után a helyzet tarthatatlansága miatt lépni kellett. Szinte mindenütt a repülőterekről ismert fémdetektorokat szereltek fel a beléptetési pontokra, melyek képesek kiszűrni bármilyen gyanús fémtárgyat.

Az intézkedés viszont kiverte a biztosítékot a palesztinok körében. A Templom hegy és annak környékének szabad látogathatóságáról a jordániai székhelyű Wakaf gondoskodik. Ám a ráháruló feladatnak nem képes eleget tenni. A térfigyelő kamerák, ugyan sok mindent rögzítenek, de hatásos védelmet nem tudtak biztosítani az Óvárost illetve a szenthelyeket látogatók számára. De emlékezzünk egy kicsit csak vissza ami esetleg érthetőbbé teszi a ma kialakult helyzetet.

Emil Salman / Haaretz

Nem is olyan régen, vagy 66 éve ugyan itt a Templom hegy közelében egy olyan gyilkosság történt, amely akkor is nagyon nagy jelentőséggel bírt, és az egész arab világot felrázta. Jordánia akkori királya I. Abdulla volt az áldozat. Pénteki imára indult az Al Akca mecsetbe. Ez 1953 juliusában történt. Jeruzsálem ez keleti része jordán felhatóság alatt állt. Egy támadó rálőtt a királyra közvetle közelről. Az egyik golyó a fejébe fúródott, ez okozta a halálát. Unokája, a későbbi király – Husszein – is megsebesült. Csodával határos módon túlélte a támadást mert a halálos lövedék megakadt egy medálban amit mindig hordott.

Az eset nagy port kavart akkor. Köztudott, hogy a Jordán Királyság lakosságának jelentős része palesztín. Husszein később az elhíresült Fekete Szeptember akció során jópár palesztínt likvidált. Hogy ez bosszú volt-e az akkori sebesülésért illetve nagyapja haláláért az kérdés. Utána a Jodániai uralkodó saját maga gondoskodott a biztonsáról. Egyes hírek szerint a hálószobájba is magával vitte a pisztolyát és a párnája alatt tartotta készenlétben.

Ezzel pusztán azt akarnám érzékeltetni, hogy ez a terrorhullám ami most vette kezdetét nem újkeletű. Hol volt akkor még Izrael mint „megszálló hatalom”. A palesztínok egyenesen sértésnek és kizárólag ellenük irányuló egyoldalú akciónak veszik az izraeliek mostani intézkedéseit. Egy muszlim vezető bojkottálta az egész intézkedést, és felszólította híveit, hogy ne menjenek imádkozni az Al Akcába. Többen a szabad téren kezdtek el imádkozni. Szerintem még azoknak is szeget ver a fejébe, hogy ugyan miért váltott ki ekkora arab tiltakozást az izraeli intézkedés, és a biztonsági rendszer megszigorítása? Normál esetben bárhol a világon hasonló intézkedéseket hoztak volna már sokkal korábban.

Eleve nem egy normális viselkedésre vall, amikor egy békésnek kinéző polgár táskájban méretes konyhakést találnak. Ugyn milyen indokot tudna kitalálni magyarázatképpen? Ott felejtette véletlen? Ha pedig egy frissen vásárolt késről volna szó talén hihető. De egyáltalán nem voltak frissen vásároltak ezek a szerszámok.

A megszaporodott ellenörzések következtében eljuttak az izraeli biztonsági szolgálat emberei a WAKAF jeruzsalemi irodájába. Több iratot és számítógépet lefoglaltak. Sőt! Magában a mecsetben is találtak olyan eldugott eszközöket, amik verekedések összecsapások során használatosak. Botok, kések, boxerek és házilag barkácsolt más fajta gyilkolóeszközök.

Természetesen az európai sajtó és a nagy békeharcosok mindezekről keveset, vagy egyáltalán nem is tesznek említést. Pedig jó volna már tudatosítani a világgal, hogy Izrael nem mint elnyomó hatalom lép fel. Egyszerűen a saját, és az idelátogatok érdekében tesz minden intézkedést. Ha megmutatnák a világ nagy nyilvánosságának, hogy egészen másról van itten szó, mint amit a hírekben mondanak talán végre lenne némi foganatja, és másfajta medrekbe terelné a mostantól leállított tárgyalásokat. A palesztínok nem hajlandók ezek után semmiféle tárgyalásokra. A nagy szabad világ persze ezt másképpen értelmezi, mint ahogyan kellene. Hiába, a médiaorgánumok is gyakran nekik dolgoznak, az ő „igazukat”
súlykolják.

Avi ben Giora

Azért érdemes elgondolkodni ezen, mert nyilvánvalóvá teszi: általában érvényes törvényről beszélünk. Nem ez, vagy az a vallás istenének gyalázása ellen alkalmazható törvényről, hanem általában a hit megtestesítőjéről. Még akkor is, ha a törvény keletkezésekor, a XVII. században nyilvánvalóan a keresztények istenét védte eredetileg. Csak azóta a világ továbbfejlődött. Úgy általában. A jelek szerint még Európában is. Úgy általában. Még akkor is, ha vannak, akik szívük szerint Hippói Szent Ágoston egyházi antiszemitizmusának jegyében járnának el. Lehetőleg Tomás de Torquemada eszköztárával. A keresztény humanizmus jegyében. Gondolom. Úgy általában. Ha a tüzes vasat ők tartanák, és nem rajtuk hűtenék le. De leginkább akkor, ha mindezt szóban el lehetne intézni. Mert a szájukkal annyian hisznek a keresztények Istenében, hogy csak úgy dől a hangzavar a fejükből. Hazánkban mindenképpen. De talán másutt is.

Miközben vannak, akik hisznek valamilyen istenben. Míg mások a tudományos könyvespolcban hisznek. De legalább is abban, hogy van olyan ember, aki képes lehet levezetni az alternatív univerzumok kvantumegyenleteit. Ha vannak ilyenek. Úgy általában. Mert a többség erre éppen úgy nem képes, ahogy a többség vízen sem jár. Hacsak nem tudják, hol vannak a cölöpök. De ettől még tiszteletben lehet tartani egymás hitvilágát. S talán erre jöttek rá azok, akik minden isten gyalázását egy kalap alá vették. Demokratikussá téve a panteont, és szavazásra bocsátva a szférák bérleményeinek feltöltését. Az említett törvény visszavonás tehát alapvetően egyfajta társadalmi bizalmat jelent. Azt a bizalmat, hogy a társadalom megérett arra, hogy a tagjai tiszteljék egymást. Legalább annyira, hogy ne akarják megszabni a másiknak, hogy mivel kapcsolatban milyen hitvilágot dédelgessen. Dániában. Legalább ott.

Mert itt hallani vélem a kirohanásokat arról, hogy a dánok lefeküdtek a muszlimoknak, és maholnap iszlamista lesz mindahány. Megerőszakolva még a tenger halait is talán. De nekik azért a figyelmükbe szeretném ajánlani: csak az istenkáromlást nem bünteti a törvény ezután. A bűncselekményeket, köztük a nemi erőszakot is, továbbra sem jutalmazzák kormány-kitüntetéssel. Ami szintén egyfajta társadalmi bizalmat feltételez. Azt a bizalmat, ami kizárja, hogy a származása, illetve a vallása miatt tekintsenek eleve bűnösnek bárkit is. Ellenben lecsukva a bűnöst a származásától és vallásától is függetlenül. De azért, és csak azért, amit elkövetett. Aminek megértése, illetve elfogadása valószínűleg hatalmas előrelépés lenne sokaknak. Magyarországon is. Például, az előítéletektől vezetett státuszhívő decibelkeresztényeknek is. Úgy általában.

Holttestek az autók roncsai közelében a terrortámadás után (Aleppó, 2017. április 15). Fotó: Getty Image.

Gyalázatos tett volt! – jelentette ki Ferenc pápa erről az akcióról, amelynek célpontja nem is valami harci alakulat vagy katonai támaszpont volt, hanem egy autóbusz-konvoj. Ez a terrorcselekmény zárta le a legutóbbi 15–20 nap merénylet-sorozatát (ha lezárásról egyáltalán szó lehet):

Egyiptom, Szomália, Svédország, Norvégia, Szentpétervár, Nigéria, Németország és most Szíria – ezek az állomásai az akciók sorának, amely akciók ugyan földrajzilag is többé-kevésbé távol történtek egymástól és amelyeket nem valami központi szerv vezényelt le, de amelyek mégis azonos szellemiségből, ugyanabból az eszeveszett, dühödt gyűlöletből fakadtak.

A pápa – nem először – elítélte ezt a szellemet és ezeket a tetteket, de megszólaltak-e és mit mondtak azok a lelki-szellemi vezetők, akiknek a mohamedán világban tekintélyük és döntő szavuk lehet?

Amennyire tudhatjuk, meg sem szólaltak. A mohamedán tömegek – és ezeken belül azok a száz- meg százezrek, akiknek már elegük van a folytonos terrorakciókból, a vallási-politikai bosszú tombolásból – nem képesek rábírni legfőbb szellemi-vallási vezetőiket arra, hogy megbékélésre szólítsák fel híveiket. Amennyire tudható, ezek a vezetők (ajatollahok, mardzsák, főmuftik és imámok) inkább szítják, semmint csitítják a vallási fanatizmust, amely egyes mohamedán országokban – persze – egyben politikai fanatizmus, a hatalmi harc fegyvere is.

Európa, a nyugati világ idestova 350 éve maga mögött hagyta a vallásháborúk korát, ezzel szemben a mohamedán világ – habár sem etnikailag, sem kulturálisan, sem pedig történelmileg nem egységes – olyan vallásháborúk színtere, amelyekben a középkorias fanatizmus a legmodernebb katonai fegyverekkel a kezében támad és gyilkol.

Aleppó közelében történt buszkonvoj-robbantás (2017. ápr. 15-én)

Egy kitűnő és szerfölött bátor magyar újságíró, Jászberényi Sándor mutatott rá a minap a Hetek című budapesti hetilapban közölt és helyszíni tapasztalatok alapján írt cikkében; az iszlám két fő irányzata – vagyis a síiták és a szunniták tábora – nemcsak Mohamed tanításainak értelmezésében áll egymással szemben, hanem ebből fakadóan a politikai küzdelmek és hatalmi ambíciók tekintetében is.

A síita vallási vezetők (az ajatollahok, mardzsák) tekintélye és „fatvája” (ez amolyan pásztorlevél-féle) megkérdőjelezhetetlen és kötelező minden síita számára, Khomeini iráni ajatollah fatvája a síiták vallási kötelességévé tette például Salman Rushdie meggyilkolását (mert az író főpap szerint sértően írt a Prófétáról). A szunniták körében viszont egy-egy vallási vezető szava könnyedén figyelmen kívül hagyható, ám ebből nem az következik, hogy a szunnita hívők a politikai és társadalmi küzdelmeket a nyugaton kialakult formák és módszerek szerint folytatják. Éppen nem: a szunniták között sok az önjelölt sejk, akik – mint Jászberényi fogalmaz – „simán buzdítanak terrormerényletekre” míg a síiták mindig egységesnek tűnnek, ugyanakkor azokban az iszlám országokban, ahol nincsenek többségben (így Jemenben, Szaúd-Arábiában, Libanonban és Szíriában) síita szekták tucatjai működnek.

A Közel-kelet két nagy állama (egyben két nagy vallási központja) Irán és Szaúd-Arábia hatalmi harcában, a hegemóniáért folytatott küzdelmében a vallási tényező és ezáltal a teokratikus államhatalmak befolyása oly nagy, hogy ez a nyugati ember és a nyugati politika szempontjából szinte már fel sem fogható. Hogyne, hiszen történelmileg kialakult piacgazdaságunk, parlamentáris rendszerünk, és nemzetállamaink évszázadokkal megelőzték a Közel-Keletet. Ahol egyébként – mind-emellett – az etnikai ellentétek és a globálissá vált világgazdaságból eredő nehézségek is hatnak.

A helyzet roppantul bonyolult, ez azonban nem ok arra, hogy a kairói Al-Azhar vagy a jeruzsálemi Al-Aksza nagymecset főpapjainak tekintélyes írástudóinak meg legyen a képességük és akaratuk a fanatizmus mérséklésére, és fölemeljék szavukat az iszlámon belüli megbékélés érdekében. Hogy ne is szóljunk már. a „hitetlen nyugat”, a „Nagy Sátán” elleni harc abbahagyásáról.
Ellenkezőleg: mind az iszlám belső (testvér-) háborúinak, mind a nyugat elleni „szent háborúknak” épp ezek az ajatollahok, mardzsák, imámok és írástudók a zászlóvivői.

Az iszlám migránstömegek beáramlása, beengedése Európába és általában a nyugati civilizáció világába egyet jelent azzal, hogy országainkat az iszlám belső küzdelmeinek, vallási és etnikai harcainak, a nyugati életforma és értékrend elleni – korántsem parlamentáris – küzdelmének a hadszínterévé engedjük válni. Lehetőséget kínálunk arra, hogy visszajöjjön országainkba a vallásháborúk régen túlhaladott kora, de a hajdaninál sokkal rosszabb és kegyetlenebb formában.

Ferenc pápa felebaráti szeretettből áthatott szava épp oly kevéssé hatja meg az iszlám világ hatalmasait és fő politikai-vallási szereplőit, mint a galamb turbékolása sem téríti el a héját attól, hogy lecsapjon a galambra.

Gadó György

Csökkenteni kell a szegénységest, meg kell erősíteni a helyben járó, magát veszélyben érző középosztályt, és ehhez meg kell nyerni a lehető legtöbb francia polgárt – ez Macron politikája, és ez az, ami kiutat jelent nem csak Franciaországnak, de egész Európának.

Emmanuel Macron. Fotó: Facebook

Örülök, hogy egy egyértelműen Európai Unió-párti jelölt nyert, hiszen uniós közösségünk bajait, a gazdasági növekedési modell válságát, a menekültválságot és biztonságérzetünk gyengülését csak közösen tudjuk megállítani. Macron volt szinte az egyetlen jelölt, aki egyértelműen beszélt Oroszország agresszív, hibrid háborújának veszélyeiről is. Remélem, a második fordulós kampányt nem teszik majd tönkre a külföldi, fizetett, titkosszolgálati trollok, akik csak félelmet, megosztást és széttartást tudnak árasztani.

Emmanuel Macron első fordulós győzelme fontos tanulság: lehet sikeres és erős politikát képviselni a populista szélsőségektől mentesen. Magyarországnak is ezt tudom ajánlani, mert így lesz csak valóban kevesebb szegény, így lesz csak erősebb középosztály, és így lesz csak békés, összetartó társadalom hazánkban is.

Szigetvári Viktor

*

Háttér

*A 39 éves Emannuel Macron korábban a francia szocialista párt politikusa volt, a leköszönő François Hollande kormány gazdasági és iparügyi minisztere. Szinte semmiből alapította a mérsékelt balközép En Marche! nevű választási mozgalmát, amely lényegében egy liberális, erőteljesen unió-párti politikát képvisel. Saját magát liberálisként definiálja Macron. Támogatja a CETA nevű Kanada és az Európai Unió közti szabadkereskedelmi egyezményt. Továbbá elmondta, hogy “büszkén felkarolja a népszerűtlen Európai Uniót”.

Macron–akit sokan Justin Trudeau miniszterelnökhöz hasonlítanak–24 százalékos eredményt ért el a francia elnökválasztás első fordulójában. Mögötte végzett a szélsőjobboldali Marine Le Pen 21 százalékkal. Május 7-én lesz a második forduló. (KMH – A Szerk.)

Vagabond. Illusztráció: VG Venugopal.

Éppen egy megyei börtönből engedtek szabadlábra két év letöltött börtönbüntetésem után. Eldöntöttem, hogy egy új, pozitív irányba akartam terelni életemet. Ezért gondoltam úgy, hogy rossz ötlet lett volna hazamenni szülővárosomba. Egy teljesen új, friss kezdet kellett nekem leginkább. Ugyanakkor közel szerettem volna maradni fiamhoz, aki édesanyjával  – a korábbi feleségemmel – élt a térségben. Találtam egy józan élet otthont (ez egy amerikai-kanadai jelenség, lényegében egy ház, ahol függőségben szenvedő emberek laknak ideiglenesen – A szerk.), amely másfél órás távolságra volt szülővárosomtól, de pusztán húsz percnyire fiamtól.

Egy fényes, napsütéses napon engedtek szabadlábra. Elvittek egy Greyhound távolsági buszállomásra egy előre kifizetett jeggyel, de készpénz nélkül. Izgalommal vártam, hogy megkezdhessem új életemet. Kaptam egy uzsonnát, amit a börtönben csomagoltak be nekem, de ezt át szerettem volna adni egy olyan embernek a buszállomáson, akinek nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. De mint ahogy az gyorsan kiderült, senki sem akart elfogadni egy mogyorókrémes-lekváros szendvicset egy sápadt arcú, szürke tornanadrágot és fehér pólót viselő fickótól. Szóval végül a szemétbe került a szendvics.

Megérkeztem a Kentucky állambeli Louisville-be, ahol működött a sober living otthon. Nem volt semmilyen tulajdonom, azon kívül amit magamon hordtam. Felhívtam édesanyámat, aki a Western Union-on keresztül küldött egy kis pénzt és elindultam a távolsági buszállomástól az otthonig–összesen 17 blokkot sétáltam. Amikor megérkeztem, egy másik srác volt a szobatársam. Közös fürdőszobák és egy közös konyha volt a házban mindannyiunk számára. Amikor megérkeztem, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egészen jó ötlet megvenni egy épületet, sober living otthonnak hívni, aztán bezsúfolni oda harminc fiatalembert, akitől fejenként beszedünk heti 80 dollárt. A hely aligha szólt a józan életről…

Elmondták, hogy hétköznap 23 óráig, hétvégén pedig hajnali 1 előtt kellett mindig hazaérnem. Lényegében azt tehettem, amit csak akartam. Volt egy kötelező találkozónk minden reggel, aztán néhány Alcoholics Anonymous meeting, de ezen felül, bármit tehettünk.

Az egyik nap néhány srác a hátsó verandán”fűszert”, azaz szintetikus marihuanát szívott. Csodálkoztam, hogy ezt simán megtehették a sober living otthon területén. Gondoltam magamba, hogy simán elszívhatok én is párat, hiszen nem mutatkozik meg a drogteszteken. Szóval engedtem a csábításnak és én is elkezdtem szívni. De látod, az a gond, hogy nem gondoltam át eléggé. Régóta nem használtam marihuanát és a toleranciám alacsony volt. Ráadásul édesanyám és testvérem éppen az nap jöttek látogatóba, tehát nem is tudtam lefeküdni  és kialudni magamat. Annyira a kábítószer hatása alatt voltam, hogy a kerítésen támaszkodtam, azon imbolyogtam oda-vissza. Szerencsére, amire édesanyám és testvérem megérkezett, összeszedtem magamat.

Néhány hétig használtam ezt a kábítószert. Aztán amikor egyik este hazaértem egy Narcotics Anonymous meetingről, bementem a szobámba és láttam, hogy a holmim össze volt csomagolva. A tulajdonos elmondta, hogy ki lettem rúgva és azonnal távoznom kell. Próbáltam magyarázni, hogy nem ebből a városból származom, nincs itt senkim. De a tulaj jelezte, hogy ez már nem az ő problémája.

Tehát egy megtömött hátizsákkal egyszerűen elkezdtem sétálni. Az első éjszaka egy épület oldalán aludtam, mert az ott lévő konnektornál legalább fel tudtam tölteni mobilomat.  Másnap órákon keresztül céltalanul sétáltam. Elkértem egy cigarettát egy nőtől, aki látta, hogy hajléktalan vagyok. Mondta, hogy nem messze van egy szálló és hajléktalan központ, ott tölthetném az éjszakát és ott ingyen ételt is felszólgálnak. Aznap oda is mentem és kaptam egy ágyat. A felállás leginkább a börtönre emlékeztetett. De mivel nyár volt és meleg volt kint, arra gondoltam, hogy kint is aludhatok és így akkor gyújthatok rá, amikor csak akarok. Találkoztam egy fiatal srácccal a menhelyen és megkérdeztem tőle, hogy hol találhatok “fűszert.” Tudott egy helyet és ketten ott is hagytuk a hajléktalanszállót.

Néhány sarokra volt egy híd, a híd alatt pedig egy út, ahol kialakult egy valóságos falú. Egymás mellett sorakoztak a sátrak és az asztalok. Olyan volt ott mint egy nagy party–még olyanok is jöttek, akik nem is voltak hajléktalanok. Sokan egész nap a híd alatt fűszert szívtak. Volt amikor visszamentem a hajléktalanszállóra étkezni, de innentől fogva soha nem töltöttem ott az éjszakát. A szálló mellet volt egy park és sokan ott töltötték a napot. Egy Michela nevű lánnyal találkoztam ott és egyből úgy éreztem, hogy mi együtt leszünk. Nem csak hajléktalan volt, hanem alkoholista is. Alapvetően nem szeretem az alkoholistákat, de hát alig ismertem a városban valakit és jól elvoltunk egymással.

Michela megmutatta, hogy nyolc utcasarkon belül öt menhelyen szolgáltak fel ingyen ennivalót mindennap. Jobban étkeztem hajléktalan időszakom alatt mint egész gyerekkorom idején.

Amikor pénzre volt szükségünk, Michela felhasználta azt, hogy egy lány és  szinte mindenkiből sikerült kapnia aprópénzt. Mindig volt pénzünk alkoholra, fűszerre és dohányra. Egyik nap a híd alatt voltunk egy sátorban, amikor egyik percről a másikra megjelentek szociális munkások és pizzát osztottak ki közöttünk.

Találtam egy helyet, ahol ingyen lehetett ruhát mosni és ingyen lehetett fürödni. Összeismerkedtem egy fiatal sráccal és vele, valamint Michelával töltöttem napjaimat. Aztán a sráccal találtunk ideiglenes munkát, ahol a nap végén fizettek készpénzben, asztal alatt. De szinte egy centet sem kellett belőle költenünk, mert mindent ingyen kaptunk. Egy híd alatt éltünk, de zsebeink tele voltak pénzzel. Végül hetente három éjszakát mindig egy motelben töltöttünk, ahol kicsit összeszedtük magunkat.

Szinte egyszer sem nélkülöztem amikor hajléktalan voltam–ingyen ruhát, ingyen szappant kaptam. Minden ingyen volt. Elég egyértelmű volt látni, hogy így sokan elkényelmesedtek.

Ez körülbelül egy hónapig tartott, aztán Michelát letartóztatták, mivel elfogatóparancs volt ellene. Nagyon hiányzott nekem. Mai napig nem tudom, hogy végül mi történt vele. Aztán végül visszavonták a feltételes szabadlábra bocsátásomat és oda kerültem ahol ma is vagyok.

Tapasztalataim szerint sokszor a hajléktalan emberek jobb körülmények között élnek mint az alcsony bérért keményen dolgozó és havi számláikkal kínlódó amerikaiak. Tudom, hogy ez nem minden hajléktlalannal van így és tisztában vagyok azzal is, hogy nem általánosíthatok–csak saját történetemet mondhatom el.

Justin O’Brien
Kentucky

Szigetvári Viktor egy holland egyetemen.

1. Az arányos választási rendszer jó. Választási éjszakákhoz szokott szemmel sem itthon, sem Romániában, sem az Egyesült Királyságban nem láttam még olyat, hogy a pártok döntő többsége örömmel ünnepelt. A miniszterelnök a szinte biztos újraválasztását, az elmúlt években előretört pártok a több szavazatot és mandátumot, a kicsik pedig a parlamenti képviselet megerősítését, megteremtését tapsolták. A populista szélsőjobboldal és a szociáldemokraták kivételével mindenki örült, függetlenül attól, hogy ellenzékben vagy kormányon lesznek az elkövetkező ciklusban. Mindenkinek annyi mandátuma lesz, amennyi rá arányosan esik, és néhány politikus az úgynevezett preferenciális lista miatt hátulról előre is ugorhat majd, függetlenül a pártalkuk szerint meghatározott listás helyezésétől. A koalíciós kormányok sok egyeztetéssel működnek, de így képezik le a holland társadalom sokféleségét. Jó ez így, nekünk is arányos választási rendszerre volna szükségünk, ahogyan az Együtt javasolja is.

2. Egy miniszterelnök demokratikus újraválasztása nagy siker. Mark Rutte miniszterelnök és jobboldali liberális pártja jóval kevesebb szavazatot kapott és kevesebb mandátumot nyert el, mint az előző választáson, de a populista fenyegetéssel a hátában, a menekültválság után ez tiszteletreméltó eredmény. A maga módján higgadt populizmussal igazodott Rutte saját, jobboldali választói elvárásaihoz a menekültek és vendégmunkások ügyében. Nem értek vele egyet, de saját táborának kellett politizálnia, elfogadhatatlan erkölcsi hanyatlás nélkül. Sikerült neki.

3. A balliberális és centrista választók díjazták az elvszerűséget. A politikai spektrum túloldalán a kormányzó szociáldemokraták összeomlottak. Ismerek ott személyesen néhány vezető tanácsadót, tavaly Montreálban beszéltem velük utoljára, amikor Justin Trudeau miniszterelnök meghívására vettünk részt együtt egy konferencián. Abban bíztak, hogy elveik elárulása nélkül fordulatot tudnak végrehajtani a szabad munkavállalás és a menedékkérők megítélése ügyében, és ezzel maguk mellett tudják tartani a baloldali, középosztályi és munkás-szavazókat. Nagyon nem sikerült, rengeteg szavazatot vesztettek. Eközben az Együttéhez hasonló, progresszív-liberális középúton járó D66 és az új, zöld-baloldali párt nagy mértékben tudta növelni támogatottságát és mandátumainak számát. E két párt emberséges és biztonságteremtő, törvényes eszközöket használó menekült- és bevándorló-politikát javasolt, mindenféle populizmus és néphülyítés nélkül – a középosztályok honorálták kitartásuk és inspiráló kampányaik. Egyikük baloldalibb hangsúllyal, másikuk centrista hangütéssel beszélt arról, hogy mit tudna tenni a különböző választói csoportokért. A választások igazi nyertese ez a két párt, mert általuk megerősödött a progresszív-liberális centrum, illetve a zöld-baloldal.

4. A szélsőséges populizmus legyőzhető. Wilders pártja az elmúlt hónapokban egyre rosszabbul szerepelt, és tegnap kudarcot is vallott. Mert nekik nem siker, ha egy vékony hajszállal és egy mandátummal a második helyen végeztek. Többre készültek. Wildersnek gyakorlatilag nincs pártja, a kampány földharcában nem vettek részt, a közterületeket hanyagolták, rendezvényeik nem voltak, és Wilders a médiában is csak néha szerepelt. Twitter-kampányát orosz kamuprofilok segítették, de nem jutott messzire, hiszen a néhány mandátumos erősödés sokkal kevesebb a vártnál, ráadásul biztosan kormányképtelen, így ellenzékben lesz. Ettől még létező társadalmi elégedetlenségre ad rossz válaszokat, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

5. Erősebb jóléti állam kell, és megújított hit a személyes gyarapodásban. Az elemzéseket látva egyértelmű, hogy a szociáldemokrata és a jobboldali liberális párt két irányban veszített szavazatot: középosztályi és vagyonosabb támogatóik a centrista liberálisokhoz és a modern, zöld-baloldaliakhoz mentek; a kiszolgáltatottak, a kétkezi munkások és az elbizonytalanodott élethelyzetűek pedig Wilders szélsőséges pártjához. E két dolog közül az utolsó kíván igazi politikai választ Hollandiában és világszerte is. Ha a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket nem csökkentjük, ha nem adunk újra reményt a kékgalléros munkásságnak, ha nem tudnak ők is újra hinni abban, hogy jövedelmi helyzetük és életpálya-várakozásaik stabilizálódnak és újra javulni fognak, akkor nem csak a populista néphülyítés erősödése lesz a baj, hanem a gyengülő és széteső társadalmak folyamatos válsága is. Ehhez új növekedési modell, új jóléti politika és a középosztályokkal kötött új megállapodások kellenek, különben szétesnek európai országaink nyugaton is, keleten is.

6. A kampány az utcán és a tévévitákban dőlt el, nem plakátháborúban. A magyar szokásokhoz képest rengeteg többpárti vitát rendeztek, amelyeken a listavezetők egymást váltva körbevitázzák egymást. És közben minden párt a számára fontos településeken jelen volt szórólapozással, kopogtatással az utcákon. A nagyobb városokban csak centrista, liberális és baloldali pártokkal találkoztam, a kereszténydemokrata párt és a jobboldali liberális kormánypárt inkább a kisebb településeken kampányolt az utcákon, de Rutte pártjának kevés aktivistája van, így ezt a műfajt sok helyütt hanyagolták. Egy-egy 10-20 százalék támogatottság közötti párt 2-3000 aktivistával küzdötte végig az egész országos kampányt, ami magyar szemmel is belátható, szervezhető mennyiség. Az amerikai kampányokhoz képest kevés aktivista mégis képes volt érdemi hatást gyakorolni a részvételre és a választói viselkedésre. Sajnos a televíziós viták területén sokkal többet kellene még tanulnunk. Plakátháború minimálisan volt, figyelmetlen szem a közterületi felületeket nézve alig-alig találkozhatott hirdetéssel, akkor is leginkább Rutte pártja és a D66 részéről. Mindezzel együtt az is látszik, hogy a közösségi média kivételével Howard Dean demokrata párti kampányai óta a világban valójában semmi új sem jelent meg a politikai kommunikációban.

Irigylem a hollandokat. Egy kiszámítható ország képes úrrá lenni saját nehézségein. Nem törekszenek hamis nemzeti egységre, de vannak közös értékeik, vannak kőkemény vitáik, és mégis fejlődik az ország az egymást partnernek tekintő pártok versengése közepette. A részvétel 80 százalék feletti volt, agresszióval mégsem találkoztam pedig legalább 7 városban szórólapoztam, beszélgettem az emberekkel. Akik nem a D66-nak adták a szavazatukat, kedves angolsággal közölték, hogy ők más pártot kedvelnek.
Szomorú viszont, hogy amikor hazánk került szóba a beszélgetésekben, akkor Budapest és a Balaton szépségének sokszoros elismerése mellett még a jobboldaliak is inkább aggódtak. Ki a minapi menekültügyi európai bírósági döntés szégyene miatt, ki az unió oroszos szétverési szándéka miatt, ki pedig csak a saját útján az elmúlt évtizedekben szerinte eltévedő Magyarország miatt.

Mindezek ellenére az elmúlt napok megerősítettek abban, hogy lehet és érdemes populista néphülyítés nélkül tisztességes progresszív-liberális politikát képviselni itthon is, mert mindig vannak, akik számra az indulatok nélküli, világos értékrendű, de középutas megoldások jelentik a helyes utat. Ehhez jön az Orbán-rezsim kőkemény, forradalmi támadása, ami a nyugalom és az együttműködés megteremtésének előfeltétele. Ezért egyedül azt sajnáltam, hogy nem lehettem ott Juhász Péterrel és más barátaimmal a Nemzeti Múzeum előtt. Cserébe kokárdát tűzve örültem Alexander Pechtold D66-os pártvezér és több száz aktivista társaságában tegnap este a hágai tengerparton.

Szigetvári Viktor

Mi is történt annó Dániában amikor egy újságban megjelentek a Mohamed karikatúrák? Az egész arab világ felháborodással fogadta ezeket. A látszólag magatehetetlen európai vezetők közül, sokan mondták azt, hogy a szólásszabadságnak van határa. Tartsuk tiszteletben egymás Isteneit, és ne sértegessük a más vallásuakat. Csakhogy amíg az európai betartja ezen együttélési szabályokat addig a muszlimok közül sokan nem. Mondjon valaki csak egy olyan gazdag olajállamot, ahol a más vallásuak építhetnek maguknak templomokat, vagy egyáltalán gyakorolhatják a vallásukat minden megkötés nélkül! Nem sorolnám fel ezeket, de szinte nincs is olyan arab állam ahol szabadon gyakorolhatná a hitéleti előirásokat, a nem muszlim vallású. Talán Egyiptomban és Jordániában. De a többi arab államokban szinte üldözik a keresztényeket és a minden más vallást. Legyen az hindi vagy budhista.

Ezzel szemben az európai elit „értéksemleges” és nem tud mit kezdeni az erős muszlim identításuakkal. Védekezésre szorul, holott Európa szinte valamennyi tagállamában a keresztény kultúra van elterjedve. Mióta megindult az egyre nagyobb menekültáradat, egyre jobban lehet észrevenni a napi életben, hogy vannak olyan muszlimok akik radikálisan szeretnék érvényesíteni a saját törvényeiket és lassanként ráerőltetni azt a keresztény gyökerekkel rendelkező világra. Az európai szekuláris világ magánügynek tekinti a vallást. Ám ez a gyakorlat nem érvényes az arab világra. Ott szinte mindent a vallás irányít. Éppen ezért is roppant nehéz a párbeszéd az európaik és az arabok közt. Sok európai vezető a párbeszéd híve ennek ellenére. Na de milyen párbeszédet akarunk mi, ha a másik fél nem érti, pontosabban nem akarja megtanulni a miáltalunk használt nyelvezetet? Nem nekik kellene megtanulni az itteni szokásokat viselkedési formákat? Nem teljesen értik azt a régi mondást mely szerint Rómában légy római.

A napokban az egyik televizíús vitaműsorban az osztrák külügyminisztert állították reflektorfénybe. Igen kényes témát választottak. Sebastian Kurz törvénybe akarja hozni a csador és más muszlim viseletek betiltását. A műsorban megszólaltattak egy albán származású nőt. Hamarosan parázs vita alakult ki. Doron Rabinovics aki zsidó származású és a holocausttal foglalkozó egyik kutatócsoprt tagja, vitázott Kurzcal. Azt mondta, hogy elutasítja és teljesen antidemokratikusnak tartja a tervezetet. Megemlítette, hogy ha Szaudibúl vagy más úgynevezett olajállamból küldöttség érkezik, azok tagjai nyugodtan viselhetik az arab világban megszokott viseleteket. Ha nekik lehetséges büntetlen viselni az ilyen viseleteket akkor egy teljesen egyszerű embernek ugyan miért nem? Rájuk miért nem vonatkozik a törvény ha egyáltalán lesz ilyen? És mutassanak akár egy olyan szervezetet is a világon ahol az arab képviselőtől megkövetelik a nyugati világban pontosabban a „fehéremberek” kutúrája szerinti megjelenést? Egy olyan szervezetet nem tudok most nagyhírtelen felhozni, ahol elkívánnák az arab országokból származó képviselőktől, hogy öltönyben nyakkendőben jelenjeke meg. Annó Jasszer Arafat mindenhová az azóta jelképpé váló kefiachban ment el. Senki sem tette ezt szóvá neki. Sőt! Az európai fiatalok is kezdték hordani mint fejfedőt vagy sálat.

Megemlítenék még egy érdekes példát. A török vendégmunkások annó Németországban kezdtek szerveződni, hogy a vallásukat érvényesítsék és elfogadtassák Németországban. Nem sikerült. Visszamentek Törökországba és ott hozták létre a vallási alapokon nyugvó pártjukat. Indultak a választásokon és meg is nyerték. Most ők vannak uralmon Ankarában.

2.

Az iszlám világ népessége száz év alatt megtizszereződött. Még nehezebbé vált a megélhetés. Az európai lakosság lassan de biztosan kezd kihalni. Az arab túlnépesedett országokból megindult a migráció az úgynevezett jóléti államok felé. Az Európai Néppárt meg téves helyzetelemzésével csak fokozza a bevándorlások erősödését. Azt hangoztatják, hogy akik Szíriából Európába mennek azok a politikai és ideológiai okok miatt menekülnek el. Részben igaz. Viszont sajnos nem telik el úgy hónap, hogy ne fognának el terrorista gyanus személyeket akik terrorcselekmények elkövetését tervezik. (lásd például Franciországot). Ám amiket manapság terjesztenek Bashar Assadról, nem teljesen állja meg a helyit. Az ellenzék ugyan úgy nem kiméli a polgári lakosságot, és ugyan úgy bombázza a kórházakat és más polgári épületeket mint Assad hadserege. Lassanként kezdenek rájönni az ellenzékiek is, hogy a terrorista bandák, akik eddig úgy voltak beállítva, hogy Assad ellen harcolnak csak, nem kimélnek senkit sem. A fanatikus muszlimok senkit sem kímélnek. Egyre többen állnak át a kormánycsapatok oldalára, avagy választják a bizonytalanba való elvándorlást.

Egy kis összehasonlítás. Annó az úgynevezett „arab tavasz” külföldi inspirációra indult meg. A kijevi Majdan téri tüntetés úgy kezdődött, hogy az emberek kivonultak a térre és tüntetni kezdtek a rendszer ellen. Az egyiptomi, szíriai forradalom is hasonlóan indult, amig aztán nem kezdődtek el az atrocítások. Manapság sokan olyan véleményen vannak, hogy a tüntetők közé fegyveres provokátorok keveredtek, akiket külföldi erők pénzeltek. Lehet találgatni, hogy ugyan kik is lehettek ezek a támogatók? Oroszok, esetleg mások? Azonos módszer, azonos tettesre enged meg következtetni. Köztudomású, hogy az arab világban Szaúdia, Qutar áll az események mögött. Ám részesei a történteknek a franciák, az angolók valamint Amerika Izrael és Törökország. Egy példa erre. Annó a Szuezi Csatorna államosítása kapcsán robbant ki a Szináji háború. Franciaország és Anglia előzetes egyeztetésbe kezdett Izraellel. Ezután mint úgynevezett „rendfentartó” erők próbáltak beavatkozni, ám eredménytelenül. Izrael elfoglalta a Szináj egy jelentős részít amely a késöbbiekben további konfliktusokat okozott a térségben, egészen a békeszerződés megkötéséig. Ezen államok egy érdekközösséget alakítottak ki egymásközt. Ezen érdekközösségnek ugyan miért nem volt érdeke, hogy megbuktassa Assad rendszerét, és elejét vegye a polgárháborúnak, amely késöbb átterjedt az egész térségre? Sokan azt mondták akkor, hogy Assad despóta. És ez nem elég indok? Sajnos manapság nagyon sok olyan arab vezető van akire ugyan úgy ráillene ez a jelző. Ugyan miért nem vállalták a beavatkozást azok akik most a beavatkozás mellett kardoskodnak? Ime erre is egy példa.

1952-ben Iránban demokratikus választások után került hatalomra Mohammed Moszadek. Első lépése az volt, hogy az angól és francia kézen lévő olajfinomítókat államosította. Mit tettek erre az „érdekeltek”? Szinte démonizálni próbálták az uj vezetőt, szankciókat hoztak ellene, és minden módon megpróbálták tönkre tenni. A nyugat sértve érezte magát, hogy egy új demokrácia beleszól az eddig megszokott üzleteléseibe. Megdöntötték a demokratikusan választott elnököt, és helyire a sahot ültették. Ezen felbuzdulva késöbb hasonló akcióra készültek. Amikor Nasser államosította a Csatornát. Balúl sült el az akció és közbe lépett a Szovjet hatalom. A régi recept alapján már nem lehetett az érdekeket megvédeni. Sziriában egyes lázadó csoportokat terroristáknak bélyegeztek. Kettős játékba kezdtek. Egyik oldalon embargó, ám hagytak egy kiskaput. Több mint másfél milliárdért adtak el fegyvert a lázadóknak.(meg ingyen is hozzájuthattak fegyverarzenálokhoz, amiket kormánycsapatok hagytak maguk után ha menekülniük kellett) Azt nem ellenőrizte már senki sem le, hogy valóságban ezek terroristák, és nem csupán rendszerellenes lázadók. A leköszönő Obamának még volt gondja arra, hogy egy kétszázmillós üzletet lebonyolítson. A NATÓ nem avatkozott be. A terroristák ki be járhattak Törökörszágba, ahova lopott olajat vittek fegyverekért cserébe.

Az oroszok ismét keresztülhúzták a nyugat számításait. Beavatkoztak a háborúba és folyamatos bombázásokkal elérték, hogy az iszlámista terroristák visszavonuljanak. Elemzők szerint idén talán lezárulhat a polgárháború. De mi lesz utána? Az iszlám állam átszerveződött. Előfordulhat, hogy átteszi fő működési területét Európába. A Közel Keleten „megszorultak” új harci területet keresnek. A Szináj félsziget jelentős részin szóródtak szét, és állandó gondot okoznak az egyiptomi biztonsági szolgálatnak, akik ezért kérték az izraeli biztonsági erők együttmúködést. Ám nemhogy alábbhagyott volna a tevékenységük. Éppen napokban lőtték rakétákkal Éjlátot, Izrael legdélebbi üdülővárosát. Szerencsére a „Vaskupola” rakétaelhárító rendszer sikeresen megsemmísítette a rakétákat, csupán anyagi kár keletkezett. Fokozódni fognak a terrorakciók, a merényletek és a robbantások.

Mondhatnánk az anyag nem veszett el, csupán átalakult. És mi lesz Európával? Először csak párhuzamos társadalmak jönnek létre. Méhány nagy nyugateurópai városban a nagy mecsetek köré már jelentős csoportok telepedtek le. Saját municipális rendszert építettek ki, sőt kezdik a pénzügyi alapokat is megteremteni. Külön bankjaik vannak, erre jelentős támogatással. Vajon elképzelhető, hogy Európa nagyobb városaiban a bevándoroltak főlénybe is kerülhetnek? Amig vakká tesszük magunkat, nem tudunk bizonyos helyzeteket és cselekedeteket pártatlanul elbírálni, és a saját ostobaságunknak vagyunk kiszolgáltatva.

Avi Ben Giora

Illusztráció: ripkurrle / Deviantart

Életem egy meghatározó időszakában, 2007 és 2009 között, hónapokon keresztül gyakorlatilag Bukarestben éltem. Naponta szeltem át gyalog vagy taxival a tüntetések hatalmas helyszínét. A közelben laktam, oda jártam vásárolni és metróra szállni. Számos romániai pártnak adtam tanácsot különböző kampányokban, minden esetben nagyobb tanácsadói csapatok tagjaként, székházaik nem messze voltak, vannak e híres tértől.

Megszerettem Bukarest keleties hangulatát és nyugatias kultúráját, az Aviatorilor sugárút éttermeit és kávézóit. Nyitott román fiatalokkal töltöttem napjaim, akiktől sokat tanulhattam a román–magyar együttélés másik oldaláról és az ő tükrökbe nézve saját hazámról, Magyarországról.

Egy mélyről jövő, több reménnyel teli, de szétesettebb társadalomnak láttam akkor Romániát Magyarországhoz képest, ahol a korrupció és a bizalomhiány számomra korábban nem ismert méreteket öltött. Ez rombolta a közösséget, a társadalmi szolidaritást, és mégis, minden mögött ott volt sokak hite, hogy lehet, érdemes megpróbálni előrébb jutni, az országot pedig nyugatabbra rángatni. Ez repítette Romániát, Kolozsvártól Bukarestig az elmúlt éveket megelőző évtizedben. Mára mindez részben kifulladt, részben megmaradt, de egyre mélyebb társadalmi, politikai válságba süppedt.

Tüntetni egy bizalmatlan országban

Miközben van román barátom, aki az elmúlt évek korrupció-ellenes harcát és a mostani tüntetéseket is román titkosszolgálati provokációnak, és részben az Egyesült Államok ösztönzésére végbemenő tudatos politikai elitcserének tartja, én hiszem, és másoktól tudom is, hogy a tüntetések résztvevőinek döntő része őszinte korrupció-ellenes meggyőződésből vesz részt a megmozdulásokban.

A román városi polgárság jelentős része elvándorolt az elmúlt évtizedekben külföldre, együtt a szegényebb sorsú munkássággal és vidéki kétkezi dolgozókkal. Ugyanakkor az elmúlt évek robbanásszerű informatikai és szolgáltatási fejlődése megerősített egy széles, a magyarnál erősebb középosztályt, felső-középosztályt. Jelentős részük már nem volt részese a rendszerváltó évtizedek eredeti tőkefelhalmozásának, nem volt benne a megcsúszott és lelassult román fejlődés, európai felzárkózás helybenjárásában.

Olvasmányélményeim, beszélgetéseim és cseteléseim eredményként úgy látom, hogy az elmúlt évek kisebb-nagyobb tüntetéshullámai után most a Szociáldemokrata Párt (PSD) elhibázott büntetőtörvénykönyv-módosítási döntése újra riadóztatta e 20-as, 30-as és 40-es korosztályt, meg azokat, akik hozzájuk csapódtak. Alapélményük közös: minden politikus lop, nem a haza javát akarja, az igazságszolgáltatás esetleges, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) sokat tett a bűnösök elítéléséért, a lopás szimbolikus megbélyegzéséért. Őket nem érdekli, ha esetleg túllendül a DNA igazságosztó keze. Nem érdekli, hogy milyen bizonyítékok alapján állítanak egy politikust vagy gazdasági háttérembert bíróság elé – mivel „mindenki” benne van, így „mindenki” bűnös, gondolják oly sokan. És ha legalább eggyel kevesebb van szabadlábon, akkor előrébb jutott Románia.

A politikai rendszer és a tüntetők

A tüntetők nagyrészt a modernizációs központokban és azok beszállítói hátországát jelentő városokban mozdultak meg országszerte. A döntően kisebb és közepes településeken népszerű PSD, e tekintetben a régió baloldali, állampárti vagy rendszerváltó örökséggel is rendelkező nagy pártjaihoz képest pont fordított elhelyezkedésű szavazóbázissal rendelkezik. Erősödött az elmúlt években a városokban ugyan, de nem uralja őket. A szociáldemokraták hagyományosan a vidéki népességet szólítják meg, és a városok közül csak ott teljesítenek jól, ahol történelmi beágyazottságuk van ipari, bányászati vagy egyéb adottságok miatt. A legutolsó parlamenti választáson a jobboldal teljes szétesése miatt előretörtek, Bukarestben és más nagyvárosokban is tisztes eredményt értek el Romániai mértékben.

Ezt a részben megszerzett bizalmat tüntette el a kormány és a kormánypárt titokban előkészített BTK-módosítása, amely sokak számára okkal bizonyult minden szempontból illegitimnek. Azóta a kezdeményezők meghátráltak, de a tüntetések folytatódnak.

A román politikai rendszer minden pártja része a román korrupciónak. A feudális birtokszerzés, a köztulajdonban levő források és eszközök saját célra való használata sokkal mélyebb és kiterjedtebb, mint azt mi, Magyarországon a 1990-es években bármikor is el tudtuk volna képzelni. A mai Magyarország feudális és illiberális szétlopása részben már hasonlít a román válság alapjaihoz, csak nálunk részsikerek után egy komoly társadalmi válság közepette történő visszafordulást lehet látni, míg Romániában mindez folyamatos, három évtizedes adottság.

A román gazdasági és politikai elit alapvetően más privatizációs stratégiát választott 1990 körül. Először románok vásároltak meg, szereztek meg, loptak el nagyvállalatokat és közszolgáltatókat, ők vitték csődbe vagy rakták rendbe cégeiket, és később, egy jó fél évtizednyi ütemmel később kezdtek bevonni multinacionális vállalatokat, nemzetközi tudást és tőkét. Ennek eredménye, hogy létrejött egy, a magyar elitnél tízszer gazdagabb, jóval szélesebb román csúcs-elit. Sokan közülük el-el tűnnek, mások felbukkannak, mindig vannak időszaki befektető-sztárok, akik vagy nagyon balkáni, vagy erőltetetten nyugatias vállalkozói szerepkészlettel dolgoznak.

Ők, legyenek bár románok, magyarok vagy németek, mind összefonódtak a román politikai elittel. Járadékvadászat, állami támogatásból élés, korrupt közbeszerzések és privatizációk mindenfelé. Az egymást váltó pártok kézről kézre adták a megoldóembereket és vállalkozókat. Volt, hogy vállalkozók csináltak pártokat, volt, hogy pártok tartottak el vállalkozókat, és voltak békés és kevésbé békés, de mindenképp kifizetődő együttműködések. Mindebből mesés paloták nőttek ki a földből a snagovi holtágnál és Bukarest első kerületének sugárútjain. A korrupció a román elit létmódjának szerves részévé vált, amelynek úgymond nem volt alternatívája, és a manipulált, részben oligarcha-tulajdonban levő modern nyilvánosság még adta is ez alá a lovat. Közismerten tolvaj, médiasztárrá lett vállalkozók kérkedtek vagyonukkal és politikai kapcsolataikkal. Ugyanők zsaroltak politikusokat és másokat.

És ebből lett mindenkinek elege idővel. Ez nem most történt, hanem már jó egy évtizede.

A tüntetési hullámok Romániában rendszeresek. Van, hogy egy nagy diszkóbaleset miatt tüntetnek, van, hogy egy aktuális válsághelyzet miatt, de az közös mindegyikben, hogy rendszerint ezeket a felszínen a modernizációs középosztály viszi, féltve saját, nyugatias perspektíváját és élethelyzetét. A szétesettség, a bizalomhiány és az illúzióvesztettség olyan mély és közös társadalmi tapasztalat, amelynek hangulatához mi, az orbáni Magyarországon élő polgárok csak most kezdünk hozzászokni.

Fotó: MTI.

A korrupció-ellenes ügyészség sikerei és kudarcai

Az intézményesült és bénító válság megoldására keletkezett egy igazságszolgáltatási megoldás. Nemzetközi, döntően amerikai nyomásra, az elmúlt évtized politikai elitjének aktuális megfelelési szándékával támogatva, és egy új, fiatal ügyészgeneráció lázadása által kiszolgálva létrejött a DNA. Az intézményi függetlenséget és a büntetőjogi szabályok kereteit a maximálisnál is jobban kihasználva a DNA érdemi sikereket ért el a román korrupció feltárásában és visszaszorításában.

Köztudott ügyekről rántották le a leplet büntetőjogilag is, és közben kevésbé ismert összefonódásokat is feltártak. A siker nem kizárólag a percepciók és a kommunikált valóság szintjén volt jelen, hanem a valóságban is. A román média-, gazdasági- és politikai elit azon, több évtizedes léthazugságának mertek nekimenni, hogy „mindent szabad, úgyis megússzuk”. E bátorság és hatékonyság, a maga túlzott látszata ellenére is erős társadami legitimációt adott a hivatalnak a társadalom széles rétegeiben. És ez akkor is igaz volt, ha közben sok, körön kívüli cinikus és kiábrándult egyszerű román polgár mindezek ellenére is csak legyintett az ügyészek sikereire.

Románia alapvetően jobb ország, jobb demokrácia lett a maga válságos formájában is a DNA valódi sikereinek eredményeként. E sikerekről a magyar nyilvánosság is sokat tudósít. Ismerethiányos magyar értelmiségiek, újságírók és politikusok ugyanakkor az árnyoldalak és intézményi problémák pontos megértésének szándéka nélkül rajonganak ezért az intézményért. Amikor árnyalni kívánom a képet, akkor nem a tolvajokat mentegetem, nem a korrupciót védem, és még csak nem is a bizonyított sikereket vitatom. Hanem liberális demokrata nézőpontból tekintek egy olyan jogintézményre, amely mára Romániában a sikerei és a legitimitása ellenére is inkább elszabadult hajóágyúnak tekinthető, ekként részévé és egyik okozójává vált a román válságnak.

A köztudottnak tekinthető lopásokat és tolvajokat feltáró sikeres munka egy idő után a teljes romániai román és kisebbségi politikai elit elleni belső, igazságszolgáltatási háborúvá vált. Mivel sok a korrupt román politikus és gazdasági szereplő, ez a folyamat döntően korruptnak tekintett, korrupt, de legalábbis stiklikben benne levő szereplőket talált meg. Ugyanakkor egyre több lett a korruptnak tekinthető szereplőt megalapozatlan váddal illető ügy is. Számos esetben súlyosan törvénytelen módon szerzett bizonyítékok alapján emelt vádat az ügyészség, és ilyen bizonyítékok alapján születtek jogerős ítéletek.

A „mindenki korrupt” legitim társadalmi érzületét kiszolgálva valóban „mindenkit” korruptnak láttat a DNA, önálló politikai, nem igazságszolgáltatási szereplőként. A támadott célszemélyek kiválasztása mutat politikai konjunktúra-függést, hiszen a volt államelnököt, Basescut is leginkább és legerősebben hivatali ideje után kezdték el támadni. A megalapozott ügyek mellett voltak apró-cseprő hibák miatt előrángatott és meghurcolt politikusok. Voltak olyanok, akiket a BTK hibás és pontatlan megfogalmazásait kihasználva azért ítéltettek el, mert mások, tőlük függetlenül, róluk azt beszélték, hogy „meg kell keresni”, „beszélni kell vele”, „tud segíteni”. Hasonló ügy miatt ül börtönben Nagy Zsolt is, RMDSZ-politikus, akinek irányában személyes ismeretségünk okán vagyok elfogult. Különösen azért fáj ez, mert közben a romániai politikai elit olyan érinthetetlen tagja, mint Verestóy Attila, az RMDSZ egyik meghatározó szereplője, a legnagyobb romániai magyar fehérgalléros bűnöző pedig szabadon él. A DNA és a titkosszolgálatok célzása és szelektivitása e tekintetben is aggodalmat keltő.

Egy módosításra érett büntetőtörvénykönyv

A román BTK számos ponton problematikus megfogalmazása megteremtette a korruptnak tekintett politikusok és gazdasági szereplők könnyű elítélések lehetőségét. A hivatali visszaélés büntetőjogi alakzatának szabályozásával a most folyó tüntetések ellenére is van valódi, jogállami szempontból fontos probléma. Az elmúlt években számos politikust ítéltek el Romániában szándékok, másodlagos, harmadlagos és töredékes bizonyítékok alapján, amelyek részben törvénytelen forrásból származtak, részben pedig nem magát a korrupció tényét bizonyították. És a nyilvánvaló túlkapások pedig rendszerint politikai jellegű döntéseket érintettek, nem korrupt pénzért szolgáltatást vagy megrendelést biztosító, bűnös összefonódást. Mert bár szoktak a világban sokfelé lopni közbeszerzéseken politikusok és mások, és mindez bűn, de közben egy uniós forrásból épülő út nyomvonalának puszta kijelölése lehet politikai vagy szakmai hiba, lehet akár korrupt mérlegelés eredménye, de önmagában egy út iránya, az erről szóló politikai döntés, nem hivatali visszaélés. Mégis voltak ilyen ügyek is szép számmal a DNA listáján.

A BTK-n változtatni kellett, de nem úgy, ahogy most történt. A saját bőrét menteni akaró politikai elit csak részben akarta a valóban létező jogi problémát megoldani, közben azonban fontosabb volt önmaguknak menlevelet adni. A most vitatott és visszavont sürgősségi rendelet a döntési hibára alapuló büntetőjogi felelősség kérdését a román Alkotmánybíróság döntésével összhangban pontosította, ez helyes és szükséges módosítás volt.

Ugyanakkor az alkotmánybírósági elváráson messze túlment, amit a PSD-kormány a vitatott sürgősségi rendeletében kimondott, így joggal kapta nyakába a tüntetéseket.

A valódi probléma egy részének megoldására hivatkozva csak folytatni kívánták az elmúlt évtizedek keleties, feudális járadékvadászatát. A titkosszolgálatok és a korrupció-ellenes ügyészség együttműködésének káros, antidemokratikus összefonódást jelentő részére valódi válasz nem született, a korrupció-ellenes küzdelem mellett folyó hatalmi küzdelem fékeit és egyensúlyait nem sikerült helyrebillenteni.

A korrupció-ellenes ügyészség mint a válság része

A nyilvánvalóan súlyosan korrupt közegben nehéz kritizálni egy sikereket elérő intézményt. Ráadásul a sikereket sokszor épp olyan érintettek kérdőjelezték és kérdőjelezik meg, akik maguk is részei a korrupt és korruptnak érzékelt román politikai elitnek. Szavuk inkább tűnik a társadalom széles csoportjai számára hiteltelennek. Ráadásul az ügyek tömegétől és az évtizedes, bénító korrupciótól kifáradt, szaturált, manipulált román nyilvánosság és választói közeg inkább eltűri manapság a túlkapásokat, mert közben örül a bűnök és bűnösök megbüntetésének.

Tény, hogy a DNA a fékekre és egyensúlyokra épülő liberális demokrata intézményrendszer szempontjából jár előnyökkel, de elszabadultsága, ellenőrizhetetlensége intézményi kockázatokat is jelent. Évek óta hozzá kellett volna tudni nyúlni a DNA túlkapásai miatt az intézmény ellenőrzési kérdéseihez, de ebben politikai legitimitás híján nem tud és nem tudna előrelépni a román politikai elit. Mivel egy ideális és kívánatos Románia szempontjából sok hasznot is hajt ez az intézmény, így politikailag lehetetlen manapság az ellenőrzés alá vonásról, az egyensúlyok beépítéséről beszélni. Ráadásul jó oka van mindenkinek feltételezni, hogy mivel Romániában sem 400 éve nyírják azt a bizonyos füvet, így egy liberális demokrata szempontból helyénvaló intézményi korrekció nem is mehetne végbe, mert ekkor valójában csak az ellenérdekelt politikai és gazdasági szereplők próbálnák csak saját menlevelüket megváltani, nem pedig az igazságért engedni küzdeni tovább átláthatóbb feltételek mellett.

„Remélem, az amerikaiak tudják, mit csinálnak a hazámban” – mondta nekem két éve egy liberális bukaresti román barátom. Ő nyugatias érzelmű, multinacionális vállalatoknál dolgozó, politikai tanácsadással élete egy szakaszában foglalkozó román polgár, aki nagyon hisz hazája fejlődésében, elítéli a lopást, és fontosnak tekinti Románia NATO tagságát, kiemelten erős kapcsolataikat az Egyesült Államokkal. Ő nem egy összeesküvés-hívő ember, de mégis így fordította le a DNA egyes ügyeit.

A román politikai elit mivel korrupt, így érdekből is külső érdekek végrehajtójaként tekint a DNA-ra, rendszerint az Egyesült Államokat sejtve a tisztogatások mögött. A politikai rendszer szuverenitásának korlátozása közös tapasztalata minden romániai román és magyar politikusnak, beszélnek is róla egymás között és másutt. „Idejönnek ezek, és, bár mi olyan világot szeretnénk, amilyenben ők is hisznek, elkezdenek tisztogatni” – szól a romániai politikusi panasz.

Mindennek az oka részben az, hogy Románia geopolitikai helyzete fontosabb hazánkénál. A fekete-tengeri kikötők, a nyersanyaglelőhelyek mind-mind szoros amerikai-román politikai szövetséget eredményeztek a NATO-tag Románia számára. E tekintetben az Egyesült Államok mindenkori vezetésével ápolt különleges kapcsolat, a legendák, hogy „ki az amerikaiak számára kedves ember”, „ki az, aki valóban az ő üzenetüket hozza”, évtizedek óta részét képezik a román belpolitikai mitológiáknak. Emlékszem, milyen önmagán túli jelentőséget tulajdonított a román politikai elit a NATO-csúcsnak, amelyet közel egy évtizede, George W. Bush elnöksége idején Bukarestben rendeztek. Több volt az, mint egy kelet-európai ország által szépen megrendezett multilaterális értekezlet. Nem csak a megbecsülésről szólt, hanem évekre célt és értelmet adott a politikai és gazdasági elit egyes megfelelési vágyainak.

Minden korrupció-ellenes küzdelem akkor sikeres, ha nemzetközi együttműködésen alapul, hiszen a pénzmozgások sem a határoknál állnak meg, a korrupció is nemzetközi együttműködésen alapul, a multinacionális vállalatok megvesztegetési struktúrái is nemzetközi cégeket használnak, és az e kísérleteket támogató nemzetközi kormányzati szereplők sem belföldiek. Így az akár amerikai, akár német, akár angol vagy más titkosszolgálati együttműködés, tippadás és figyelemfelhívás, kockázatelemzés egy szuverén ország számára hasznos, és partnerei számára sem káros.

Sosem hittem és most sem hiszem, hogy a DNA-t külföldiek rángatnák dróton, akkor sem, ha nyugatos, Amerikát kedvelő barátaim is így gondolják
Bukarestben és Kolozsvárott. A DNA azonban ma, miközben jogos és legitim küzdelmet folytat részben illegitim és illegális eszközökkel a létező román politikai és gazdasági korrupció ellen, ellenőrizhetetlen intézménnyé vált. Az ügyészi vádelőkészítés önállóságnak hazudott voluntarizmusa, a politikai populizmus célját szolgáló jogi populizmus mind-mind inkább válságjelenségek egy, a maga gondjaival bajlódó, felzárkózó, fiatal liberális demokrácia számára.

A román titkosszolgálati komplexum szerepe

A magyar közbeszédben az orosz térfoglalás és az UD Zrt. botránya kivételével a rendszerváltás első évei óta sajnálatosan alultematizált a magyar titkosszolgálatok kérdése. Nem így Romániában!

Magyar fül és szemlélő számára érthetetlen és befogadhatatlan, hogy a román közélet elemzése szempontjából mennyire elengedhetetlen, hogy mindennek és mindenkor meg kell vizsgálni a titkosszolgálati rétegeit. Ez része a közgondolkodásnak, része a román átlagválasztó politikai megértési folyamatainak. Szakmunkás ember ugyanúgy vágja rá fókuszcsoportos vizsgálat közben, hogy „ez a titkosszolgálatok műve”, amiként egy fiatal pedagógus ugyanakkor. Ez nem az alufóliasisakos összeesküvők felelősségkeresése és alternatív igazsága, hanem a román belpolitika megkerülhetetlen része.

A Securitate valódi elszámoltatásának elmaradása, a mára a rendszerváltást megelőzőnél bizonyos tekintetben erősebb hálózattal rendelkező SRI és társszolgálatai ellenőrizetlen politikaformáló részesei a román közéletnek. A román titkosszolgálati komplexum folyamatosan korlátozza a román politikai és kormányzati elit népképviseleten alapuló szuverenitását. Ezzel természetesen együtt jár a titkosított és átláthatatlan korrupció, az államilag végrehajtott szervezett bűnözés privilegizált világa, a fedett gazdasági érdekek operatív szempontból szükséges kiépítésének vegyítése a titkosszolgálati vezetők személyes, gazdasági önérdekével. A titkos megfigyelések rendszere még annyira sem átlátható, mint hazánkban, pedig nálunk is komoly gond van e rendszerekkel.

Több, vezető romániai magyar politikus számolt be már nekem arról, hogy mobiltelefonjukat folyamatosan, éveken át megfigyelték, konkrét ügy, konkrét operatív érdek nélkül, általános nemzetbiztonsági okokból. Ennek része, hogy leiratok és magánéleti szálak nyomai egyes felhevült politikai viták fontos pillanataiban rendre elő is kerülnek, amivel román és romániai magyar politikusok tömegeit próbálják zsarolni titkosszolgák, politikustársak és állami vezetők. A körkörös titkosszolgálati zsarolások rendszere már réges rég foglyul ejtette Romániát.

A liberális demokrata érdek Romániában

A korrupció-ellenes ügyészség és a titkosszolgálati komplexum, a DNA, az SRI és más szervek kombinált túlhatalmának korlátozása valójában a román korrupciós válság mellett az ország liberális demokráciájának másik kulcskockázata és válsága. A román liberális demokrácia akkor lesz erősebb, ha a politikai és gazdasági elit átitatott korruptsága csökken, a személyi kör frissül, és közben a titkosszolgálatok ellenőrizhetetlensége, kormányzati szuverenitást korlátozó hatalmi szerepvállalása megszűnik, és az illetékes ügyészség pedig tovább folytatja ugyan szükséges korrupcióellenes harcát, de liberális demokráciákban elfogadott eszközökkel, módszerekkel teszi.
E szép célok érvényesítése – nem túlzás – ma polgárháború szélére sodorná Romániát.

A most folyó válság során e háromelemű korrekció végrehajtásának sosem volt meg az esélye. A titkosszolgálati világ illegitim és antidemokratikus privilégiumainak védelmét egyesek okosan bújtatták oda az őszinte és tisztességes tüntetők jogos felháborodása mögé. A „minden tüntető, a teljes DNA tiszta és hős, és minden, de minden politikus korrupt gazember, és rosszat akar Romániának”-jellegű, leegyszerűsítő médiareprezentáció pedig csak erősítette e szándékok hatékony érvényesülését.

Az elhúzódó román tranzitív válság mélysége abból ítélhető meg igazán, hogy a tüntetők őszinte dühe és jogos elégedetlensége, a társadalom városiasodott részének PSD-ellenes kiábrándultsága olyan mértékű, hogy a korrupció-ellenes harc során kevéssé zavarja őket a használt eszközök illegális vagy illegitim volta. Mivel a DNA egy valódi baj ellen küzd részben sikerrel, így maximum ennek költségeként tekintenek a túlkapásokra.

A titkosszolgálati világ korlátozhatóságában pedig józan demokrata amúgy sem hitt soha Romániában. A delegitimálódott politikai elit ellencsapásai éppen ezért még a jogos és indokolt korrekciók esetén is privilégiumféltésnek tűnnek. Különösen akkor, amikor a jogos és indokolt korrekció lehetőségét azonnal privilégiumvédésre és önfelmentésre is használja a román politikai elit egy része.

A bizalmatlanság és e többelemű válság ördögi köréből szinte lehetetlen kitörni. A mostani, jogos és tiszta szándékú tüntetések mögött meghúzódó hatalmi küzdelem arra utal, hogy az elkövetkező időszak Romániában a politikum, a titkosszolgálati világ és a korrupció-ellenes ügyészség elhúzódó harcát hozza majd. Mivel minden fél követ el hibákat, és minden fél része valójában a román liberális demokrácia válságának, így megoldás mindebből valójában rövid távon nem lesz, csak tovább gyengülő legitimitású politikai rendszer, tovább növekvő apátia, és tovább növekvő, ellenőrizhetetlen titkoskodás.

Tanulságok hazánk számára

A román válság jellegzetes tulajdonsága, hogy a szó köznapi értelmében vett közjó érdekében akárcsak részben fellépő szereplőket legitimnek tekinti a társdalom meghatározó része, különösen az elmúlt évtizedben megerősödött városi, modernizációs középosztály. A korrupció-ellenes küzdelem a közjót szolgálja, tehát könnyebben tolerálják az eközbeni túlkapást és az illegális eszközöket.

A liberális demokrácia helyreállítása érdekében sok mindent eltűrnek az emberek és a nemzetközi partnerek.

Nem arról van szó, hogy a mindenkori demokratikus kormányokkal szemben vannak őket korlátozni, ellenőrizni akaró belső vagy külső aktorok, hanem a problémának mindenki része, mindenki követ el bűnt és hibát, de aki a közjó érdekében látszik cselekedni, annak eltűrik új utak, új intézmények, új megoldások megtalálását. A saját státuszukat és gyarapodási esélyeiket joggal féltő társadalmi csoportok a demokratikus politikai kultúra alulfejlett állapotában, a liberális demokrácia intézményrendszerének elégtelenségét megélve, eltűrik és legitimálják a jogszerűtlen, illegitim igazságtételi és korrekciós megoldásokat.

Magyarországra nézve tanulság, hogy egy sokrétű válságtól sújtott országban, a liberális demokrácia helyreállítása érdekében sok mindent eltűrnek a nemzetközi partnerek és a stabilitásra, gyarapodásra vágyó középosztályok.

Amennyiben a jövőben bármely magyar ellenzéki erő a közjó szolgálatának részeként hitelesen lesz képes bemutatni a foglyul ejtett magyar állam felszabadításának, az oligarchikus korrupció felszámolásának programját, akkor tőle sem a hazánk legfőbb külföldi partnerei, sem pedig a saját támogatói nem fogják elvárni a nyugatias jogállami és liberális demokrata sztenderdeknek való teljes, formális megfelelést. Az elmúlt három évtized privilégium-teremtő politikai-gazdasági korrupciójával, a függő helyzetbe hozott hivatalnokok tömegével, az ellenőrizhetetlen pénzekből felhalmozott belföldi vagyonokkal szemben éppen ezért nyitva áll az út a jogfolytonosság megszakítása, a régi rend vezetőinek hivatalból történő, azonnali, jogon kívül, politikai döntéssel történő felmentése, az ellopott és belföldi vagyonok kompenzáció nélküli állami tulajdonba vétele, és a teljes, átlátható magyarországi adófizetési és vagyonleltár bevezetése felé. Különben sem biztonság, sem szabadság, sem kapitalizmus, sem erős középosztály, sem pedig csökkenő szegénység nem lesz hazánkban, mert a fehérgalléros bűnözés jogtechnikai mentegetésének évtizedei után egyre többen és többen fognak igazságtételt követelni hazánkban is, és amíg ezt nem kapják meg, kivonulnak a közéletből.

Addig jó, amíg ezt liberális demokraták próbálják megadni úgy, hogy közben liberális demokráciát teremtenek, komoly fékekkel és egyensúlyokkal, erős önkorlátozással. De abba akkor nem fér majd be a nekünk tetsző pártsajtó lopott pénzből való „megmentése”, nem fér bele a saját, többpárti, az Európai Unió által is kimutatott milliárdos infrastruktúra fejlesztési korrupciós botrány elhallgatása, és nem fér bele a magyar titkosszolgálati világ magánérdekből történő használata sem bankbiztonságnak hazudva.

Ha ezt nem mi tesszük meg, akkor majd jön a Jobbik, megígéri, és nem teszi meg, persze. És abban aztán nem lesz köszönet.

Szigetvári Viktor

Egy évszázaddal ezelőtt amerikaiak milliói tartottak attól a vallási csoporttól, amely fegyverarzenálokkal készül egy titkos, előre megtervezett hatalomátvételhez az Egyesült Államokban. A rettegett csoport, amely nőket tart fogva és elöljárói kíméletlenségükről váltak híressé nem a muszlimok voltak. Hanem a veszedelmes római katolikusok.

Katolikus-ellenes propaganda az USA-ban (1926).

A Los Angeles Times-ban 2015-ben megjelent riport beszámol egy katolikus ellenes hetilapról, amely címoldalán mindenkit óva intett a kíméletlen papságtól, illetve beszámol zárdákban fogva tartott nőkről és a római katolikusok által szőtt összeesküvésről Amerika átvételéről. Ma, a szeptember 11-e után, csak egy halvány emlék Amerika mély és mindent átható szkepticizmusa a katolikus hit iránt, írja Matt Pearce. A 2015-ben kelt cikk szerzője párhuzamot állít a terrormegelőzés címén szövetségi őrizet alá vont mecsetek és egy évszázada még a szerzetesrendeket és templomokat felbolygató lelkiismeret nélküli kutatások közt, melynek célja a csapdába csalt nők megmentése és a “minden kétséget kizáróan” létező, titkos, katolikus fegyverraktárak leleplezése volt.

Talán ma már nevetségesnek tűnik, de valódi félelem volt a protestáns amerikaiakban a katolikus hatalomátvétel rémképe miatt. Ez a félelem komoly erőszakhoz is vezetett több esetben: olasz katolikusok meglincselése, felgyújtott templomok, katolikus ellenes zavargások. Igen hasonló napjaink iszlamofóbiájához, ami sok amerikait vezet arra a megoldásnak tűnő álláspontra, mely szerint be kell zárni mecseteket, akár erőszakkal kényszeríteni a nemzeti adatbázisba való regisztrációra a muszlim vallásúakat vagy akár arra, hogy betiltsák az iszlám vallást.

Az összehasonlítás nem állítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ugyanazzal a problémával áll szemben, mint egy évszázaddal korábban vagy, hogy a katolikusokkal szembeni diszkrimináció és a muszlimok hátrányos megkülönböztetése napjainkban teljesen ugyanaz lenne. De ha visszatekintünk az USA történelmére, akkor igen könnyű felfigyelni a (maga nemében) következetes idegengyűlölet és a kívülállóktól való félelem mintázatára.

A világot átjáró terrortámadások a menekültek és bevándorlók felé fordította a figyelmet, amit tovább színezett a frissen beiktatott elnök, Donald Trump muszlimellenes politikája. De az efféle hozzáállás nem újkeletű az USA-ban. A Pew Research Center kutatásai szerint az amerikaiak jellemzően menekültellenesek, akkor is, ha befogadandók jól ismert, szörnyű válsághelyzetből jönnek. Ennek alátámasztására szolgál többek között egy 1958-as felmérés eredménye. 65 ezer, a kommunista rezsim elől menekülő magyar befogadásáról kérdezték az amerikai közvéleményt. Mindössze 33% hagyta volna jóvá a tervet. 13%-os tartózkodás mellett 55% ellenezte a befogadást.

Sok minden változott, de a közvélemény és a törvényhozás mindig ugyanazokat a politikai érdekeket ismétli: nemzetbiztonság, az amerikai munkavállalók versenyképességének megtartása a munkaerőpiacon és a kábítószeres visszaélések megelőzése. De e politikai alapok hátterében mindig az amerikaiak félelme húzódik azoktól, akik mások, mint ők.

Most, hogy az iszlámellenesség ismét felütötte fejét Amerikában, megéri elgondolkodni a történelmen és azon, hogy ismét el akarjuk-e követni ugyanazon hibákat, teszi fel a kérdést a szerző.

German Lopez

Magyarra fordította: SZEMlélek

Oroszországban a rendszer már évek óta működik. Vlagyimir Putyin elrendelte, hogy minden olyan civil szervezetet vegyenek „górcső” alá, melyről bizonyítható, hogy külföldről kap támogatást. Pillanatok alatt összegyült egy lista és ezek alapján, elkezdődhetett egy kampány, a „tisztogatás” ami még a régi szovjet rendszerből lett átvéve. Minden olyan szervezet, amely valamilyen külföldi civil, vagy állami szervezettől kap támogatást, az ellenség. Eléggé jól bevált a módszer. Sorra záratta be az olyan civil szervezeteket amik egyfelől az antidemokratikus törvények ellen mentek, és a kormány legfőbb bírálói voltak. Akiket nem tudott eltünteni a porondról, illetve ellehetetleníteni mint számos politikust és újságírót, azokat a régi „recept” alapján likvidálta.

Jött a nagy fekete autó, és véletlen halálra gázolta a renitenseket. Úgy tünik, hogy a jelenlegi Orbán kormány is hasonlókra készül.

(Realization / Nathan Paul Gibbs)

A dolog pikantériája, hogy a legnagyobb ellenség a Soros alapítvány, akinek a pénzéből a jelenlegi kormányvezetőség elég szépen kapott. (Szinte valamennyi mai főmufti Soros alapítványi pénzeken hizlalta fel magát.)

Ne gondoljon most arra a kedves olvasó, hogy mint zsidó védelmembe akarom venni Sorost. Semmi köze a kettőnek egymáshoz. Soros mindenütt alapítványokat hozott létre ahol csak tudott. Ezek az alapítványok néha eléggé furcsa dolgokat is képesek csinálni. Nem csupán demokratikus erőket támogatnak, hanem jópárszor kormányok működését próbálják befolyásolni. Ez nem összeesküvés elmélet.

Soros zsidó létére, elég szép aknamunkát fejt ki Izrael ellen. Egyáltalán nem támogatja a jelenlegi telepítéspolitikát, és Izraelt megszálló hatalomnak tekinti. Ezt csupán azért írtam ide, hogy nehogy véletlen tőkét próbáljanak ebből azok kovácsolni, akik azt állítják, hogy a zsidók akarják irányítani a világot.

Annó még az Obama éra idején számtalan támadás érte Sorost a Demokrata párt részéről. Az i-re a pontot az tette fel amikor kiderült, a demokraták belső emeil boxainak a meghekkelése. Ezekből kiderült, hogy a Soros alapítványnak mennyire szerteágazó kapcsolatrendszere van a világban. Most hogy az Obama kormány leköszönt, úgy tünik gyökeres változások fognak életbe lépni. Nem csak az USA-ban hanem szerte a világon. Ami eddig antidemoratikusnak számított, azt most elfogják mindenütt fogadtatni. Szabad utat fognak kapni az olyan kormányok amelyek fittyet hányva a nép akaratára, fognak döntéseket hozni.

Zöld utat fog kapni az Orbán kormány, hogy az ellenzéki civil szervezeteket tönkretegye, bezárassa, és helyükre olyan könnyen és jól irányítható szervezeteket állítson be akik mindent az ő szájízük szerint tesznek. Egy példát megemlítenék, hogy a jelenlegi rezsim Magyarországon milyen kettős játékot játszik. 2010-ben egy nemzetközi konferencián a milliárdos Soros tárgyalt Orbánnal. Orbán később kérte Sorost, hogy adjon némi támogatást az iszapkatasztrófa okozta károk helyreállítására. 2012-ben Balog Zoltán is tárgyalt Sorossal, majd 2013-ban Bajnai Gordon nevét kezdték emlegetni a Fidesz soraiban, hogy Soros „átnyergelt’ és az ellenzéket támogatja.

2013 augusztusában azzal kampányolt a Fidesz Soros ellen, hogy egyik fő támogatója a TASZ-nak, a Helsinki Bizottságnak, valamint az Amnesty International magyarországi szervezeteinek. Hoppál Péter egy sajtótájékoztatón nyíltan azzal vádolta Sorost, hogy ő pénzel minden kormányellenes szervezetet és legfőbb támogatója a DK-nak és a szociknak. Egy ideig elcsitultak ezek a hangok egészen 2016-ig. Ekkor a Fidesz Sorost tette felelőssé a magyar oktatási rendszer átszervezése kapcsán kirobbant válságért. De még ez sem volt elég. Bill Clinton Orbánellenes nyilatkozatát is Soros „munkásságaként”’ aposztrófálták. Akadtak olyanok is akik egyenesen ’nemzetbiztonsági gondnak” tekintették Sorost.

Ezek után úgy gondolom nyugodtan mondhatom, azt hogy az Orbán kormány azért rohant ki Soros ellen, mert Soros bezárta azokat a pénzcsapokat, amiket eddig élvezhettek. Kissé olyannak tünik ez, amikor egy óvodástól egy másik ovis elveszi a kedvenc játékát és tiltakozásképpen ahol csak tudja megpróbálja befeketíteni a társai és az óvónéni előtt. Ám ezzel nem elégszik meg, és egy olyan törvény tervezetet akar kidolgozni, amely korlátozná a Soros alapítványok, és a civil szervezetek működését. Megszüntetni persze nem tudja majd a civil szervezeteket amiket annó a Soros pénzekből hoztak létre, de a vezetőséget lecserélve állami ellenörzés alá vonhatja őket. Ha meg még ez sem lenne elég, akkor megszüntetné azokat teljesen. Elvégre ők bizony nem korrumpálhatóak és ahogy Oroszországban is elterjedt és teljesen elfogadott, hogy aki nem melletünk van az ellenség és üldözendő.

Összefoglalva az eddigieket, mindenből az tünik ki egyértelmüen, hogy szabaddá vált az út, hogy a még ,meglevő és működő civil szervezeteket kormányzati ellenörzés alá vegyék avagy megszüntessék. A rászorulók ezek bevezetése után még arra sem számíthatnak majd, amit eddig nyújtottak nekik. A nyomor csak nőni fog miközben a Parlamentben arról fognak szónokolni, hogy „szarnyakat kapott a gazdaság” és kevesebb a nyomorgó szerencsétlen.

Avi Ben Giora

Még akkor is, ha ez az üzenet inkább közvetetten érkezet. Azzal, hogy érthető, ha a reformok ellenállást váltanak ki. De ugyanakkor a reformok folytatását is említette. Így az ellenállás szinte permanens ellenállása lehet azoknak, akik zsigerből elutasítanak minden lényegi változást. Különösen, ha az a személyes hatalmukat, nehezen megszerzett, kilobbizott pozíciójukat veszélyezteti. Mert valószínűleg tévedés lenne azt hinni, hogy ez a fajta hatalomféltés csak a világi hierarchiákba betekert csavaroknak lenne a sajátja- Már csak azért is, mert az egyházi hierarchiák elég régóta fennállnak ahhoz, hogy bőven legyen idejük kialakítani az egyes, parciális, kontraszelekciós ösvényeiket. S ez független attól, hogy Jézus tanításai nem a hatalomról, a vagyonról, és mások megvetéséről, gyűlöletéről, kirekesztéséről szólnak. Akkor sem, ha Jézus nevében tagadták meg nem egy esetben az emberséget, a segítséget a szegényeknek, illetve az elesetteknek. Nem csak a történelemben, hanem napjainkban is. Elég a menekültekkel kapcsolatos álláspontokat, akár csak hazánkban áttekinteni. Ugyanannak a kereszténységnek az égisze alatt nyitották meg a pannonhalmai kapukat, amelynek nevében Erdő Péter a menekültek elutasítását, illetve a menekültek ellen uszító világi hatalom kiszolgálását hirdette meg. Talán nem volt véletlen az az elhatárolódással egyenértékű gesztus, amit az Orbán-Erdős páros felé gyakorolt a pápa májusban.

Mely világi hatalom, magát különben keresztények, demokratának és népinek hirdető szakosztálya részéről szintén olyan hangok síkoltottak elő, amelyek alapján az éhező gyermek tulajdonképpen megérdemli, mert csak rossz szokásból nyomorog. Miközben egy államtitkári banánhámozója gyakorlatilag meg is dicsérte a gyermekszegénységet. Felvetve különben azt is, hogy egy kádéenpés egyáltalán azonosulhat-e a pápai keresztényképpel? Hogy a különben lelkészként miniszter Balog Zoltán cselekedeteit már ne is emlegessük. Mert valószínűleg nem egy lapon, de egy könyvtárban sem emlegethető Jézus eredeti szellemiségével a szegregáció pártolása, a gyermekek kiválasztott néhányának demonstratív, hivalkodó megetetése, és a nemzeti elbutítás intézményesítése. Szemben azzal, hogy Jézus egyfajta tanítóként „működött” a saját korában. Meghallgatva és nem elhallgattatva az ellene szólókat. Már akkor, ha megtisztelték azzal, hogy szemében kritizálják.

Ahogy mostani beszédében Ferenc pápa is különbséget tesz az ellenzők csoportjai között. Megkülönböztetve az érvekkel, szemtől szembe vitatkozókat azoktól, akik csak a háttérben lapítva, hangulatkeltéssel, és obstrukcióval élve rombolják a pápa által is képviselt reformokat. Mely ellenállás talán speciális esete lehet az, amikor szemtől szembe bólogat valaki, majd hátba szúr mindent. Mint amikor valaki Jézusra és a kereszténységre hivatkozva tapossa meg, tapossa el a másikat. Így csak egyet lehet érteni Ferenccel, aki külön kiemelte, hogy nem optikai tuningra van szükség. Nem ráncfelvarrásra, és sminkelésre, hanem mélyreható, a lelket, a szemléletet elérő változásokra. Mely utóbbi valószínűleg hosszabb, akár generációkra kiterjedő folyamat lehet.

Amely idő alatt bizony előfordulhat, hogy a sok disznó mégis legyőzi a pápát, és konkolyt fog vetni az eredeti szándékok sorai közé. Elég annak az irányzatnak a sorsát látni, amivé Jézus tanításai váltak az egyházi keselyűk szárnyai alatt, vagy amivé a reformáció elvei, vagy akár diktátorfétiseket avató szolgái váltak az idők során.

Nem volt nagy részvételi arány, és a választási eredmény szinte döntetlen állást jelzett az első pillanatokban. Végül is Van der Bellent hozták ki győztesnek, potom 33 ezer szavazattal kapott többet mint riválisa Hofer.

Ám az FPÖ nem fogadta el ezt az eredményt és „óvást” nyújtott be az alkotmánybíróságnak. Az alkotmánybíróság az óvást elfogadta (nem bizonyítható de némi köze lehetett a dologhoz a néhai FPÖ-s igazságügy miniszternek Bömdorfernek) mondván, hogy szabálytalanság történt. Kiírták az új választások időpontját szeptemberre. Ám ezt is módosítani kellett mivel az FPÖ még egy „sérelmet” nyújtott be. Nehezményezte, hogy a levélben leadott szavazatok manipulálhatók voltak, mert a boritékok (nem vicc erre hivatkoztak) nem voltak ellátva elég ragasztóval és rosszul zártak. Augusztusban még azt állították, hogy Bécs úgynevezett „zsidó kerületében”(ez a második kerület Bécsben)a Leopoldstadban volt a legtöbb és a legnagyobb „csalás”. Meghamisították a valódi eredményeket.

Hogy elvegyék az élét a saját antiszemita és rasszista kijelentésüknek, Strache és Hoffer Izraelbe látogattak. Szerették volna elérni, hogy izraeli részről valamilyen hivatalos formát kapjon a látogatásuk, kvázi valaki a Kneszetből fogadja őket de erre nem került sor. Ausztria eleve közölte, hogy az utazásnak semmi hivatalos jellege nincsen ez pusztán magán „szimpátia” látogatásnak kell tekinteni.

Ezután került sor a borítékos kampányra, miszerint a borítékok egy része nem zárt rendesen és a szavazatokat manipulálták. Ekkor a szeptemberi dátumot módosították december negyedikére. Már november elején elkezdődött a médiákban a választási kampány. Van der Bellen a saját költségein és adományokból készítette el az új választási plakátot, míg ellenfele a pártpénzekből és a jelentős állami támogatásokból. Még azt sem rejtetták véka alá, hogy ők igenis szimpatozálnak azzal a gondolattal, hogy kilépjenek az EU-ból. Strache pedig közben a szélső jobbosok európai nagy találkozóján külön gratulált és támogatásáról biztosította Mari Le Pent a francia szélső jobb vezetőjét. A választási kampány során sok sértést kapott Van der Bellen, többek közt azzal gyanusították meg, hogy apja nemzeti szocialista volt és tagja a náci pártnak. Van der Bellen végig megőrizte a nyugalmát, nem bocsájtkozott éles vítákba Hoferrel. Csupán csak megkérte, hogy ha erre vonatkozólag kézzelfogható bizonyítékai vannak, akkor azt ossza már meg vele és a választó polgárokkal. Hofer és az FPÖ ahol csak tudott kampányolt. Plakátoltak még ott is ahol nem lehetett volna, sőt sok helyen Van der Bellen plakátjaira ragasztották rá a sajátjukat. Sokáig úgy nézett ki, hogy Hofer lesz a győztes. Szerintem (ez magénvélemény) de ott szurták el az egészet, hogy többször is azt hangoztatta, hogy megválasztása esetén átírják az alkotmányt. Szerintük ebben a mai nehéz gazdasági helyzetben felesleges, hogy az országnak két közjogi méltósága legyen. Nevezetesen államelnök és kancler (miniszterelnök magyarul) mert ez feleleges pénzkidobás. Az államelnöknek nincsen politikai jogköre (kivétel a parlament feloszlatása és új választások kiírása. Erre még nem került sor, igaz közel álltak hozzá egyszer amikor Wolfgang Schüssel lett a kancler és Jörg Haidert akarta helyettesének kinevezni. Csak a nemzetközi nyomás és az akkori államelnök Thomas Kleistil nemtetszésének köszönhetően nem lett megválasztva Haider alkanclernak) csupán reprezentációs feladatai vannak. Elképzelése szerint egyesítették volna a két posztot hogy az államelnök egyben a kancellári széket is megkaphassa. Mint azt ahogy sokan gondolták, az FPÖ ezt a választást egyfajta szinfalak mögötti pucsra akarta volna felhasználni.

A vasárnapi választás eredménye Van der Bellen győzelmével végződött. Magasabb részvételi arány is volt mint májusban, és a szavazatok 53 százalékát szerezte meg. Ezzel egy új korszak vette kezdetét Ausztriában, mely kihatással lehet az egész Európai Unió további sorsára.

Az amerikai elnökválasztás után tüntetések zajlottak a végeredményt kifogásolva több városban is. A texasi Austinban is sor került ilyen megmozdulásra. Az állam ugyan a republikánusok egyik támaszának számít, a várost viszont inkább liberális fellegvárként tartják számon. Az eset egyik főszereplője, Eric Tucker sem Trump-szavazó de hevesen Clinton ellenesként jellemzi magát. Inkább felháborították tehát a szavazás végeredményét kétségbe vonó megmozdulások. A városban lefényképezett egy parkolót, ahol rengeteg egyforma busz sorakozott, mintegy 5 kilométerre a tüntetés helyszínétől. A fotót azzal a kommentárral küldte föl a twiterre, hogy lám, szervezett, valakik által pénzelt megmozdulásokról van szó.

Mr. Tucker mintegy 40 követője sebtében továbbadta a „hírt”, ami szélsebesen – november 9-én estétől 11-én délelőttig – bekerült a jelentősebb újságok, tévék híradásaiba is, sőt Mr. Trump egy bejegyzésében úgy fogalmazott: hivatásos tüntetők demonstrálnak ellene. Így gyakorlatilag az egész jobboldali blogoszféra értesülhetett az „ármánykodásról”.

11-én délelőtt az ABC helyi adásában a Tableau szóvivője elmondta: a buszok annak a 12 ezer fős konferenciának a résztvevőit szállították, amelyet a cég rendezett a városban. A cáfolat csaknem azonnal megjelent a neten, az újságokban, tévéadásokban. Maga mr. Tucker is elnézést kért a twitteren, nagy piros FALSE felirattal ellátva a fotókat.

Kérdés, hogy a cáfolat mennyi emberhez jutott el végül, de még az is, hogy hányan hitték el. Minden társadalomban vannak a konteókban hívők, akik szerint a cáfolat is lehet valamiféle láthatatlan „vezérkar” műve.

Nemcsak a pszichológusok állítják, mi magunk is tapasztalhatjuk: az emberek szívesen elhiszik a téves, hamis hírt is – főként, ha passzol a világlátásukhoz, előítéleteikhez.

Mi magunk okozzuk tehát a világháló ártalmait.

A Facebook most kísérletet tesz az álhírek kiszűrésére. De nincs könnyű dolga, hiszen nem szeretné elveszíteni azokat a milliókat, akik éppen amiatt járnak az oldalra, hogy ott minden korlát nélkül kifejtsék nézeteiket – gyakran használva ehhez ellenőrizetlen információkat.

Nem új jelenség ez, hiszen Magyarországon is gyakori érv volt régebben, hogy: Megírta az újság, hallottuk a tévében! Csakhogy amíg egy újsághír több nap alatt jutott el százezrekhez, és a tévéből sem tájékozódott 1-2 milliónál több ember (magyar viszonyokról van szó), addig a twitter üzenet vagy facebook bejegyzés órák alatt elér akár több százmillió embert is.

Mit tehetünk ezellen? Az okos tanácsok egyike szerint csak olyan információkat fogadjunk el, amiről olyan helyen értesültünk, amelyről joggal és okkal tételezhetjük fel, hogy az alaphírt ellenőrizték. A forrás megjelölése (honnan tudja) többnyire erősíti a hitelességet, de azért nem minden. Nem véletlen, hogy hivatásos újságírónak kötelessége hogy információiért felelősséget vállaljon. A forrás megjelölése persze nem egyszerű, hiszen az informátort is fenyegetheti veszély. Ne csak arra az esetre gondoljunk, amikor „közelálló” súg egyet-mást az újságírónak. Vagy amikor az újságíró egy elejtett megjegyzést félreértve kombinál tovább. Akár az életét is veszélynek teheti ki, aki hatalmas vagyonok keletkezésének bűnös útjaira világít rá.

Persze, nem ma jöttünk a hathuszassal, okkal gyanakszunk, ha egy személyt, vagy egy zárt kört gyakran ér ilyen-olyan vád. Van erre egy kifejező magyar mondás: Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja…

Viszont nem járhatunk utána személyesen minden hír hátterének. Kinek-minek hihetünk tehát? Például az amerikai esetet én sem személyesen láttam, nem jártam Austinban, nem beszéltem mr. Truckerrel, sem más szereplőkkel, sőt – mivel nem twitterezek – a lavinát elindító fotókat is csak az index.hu cikkében láttam. Akkor mire alapozom, hogy valószínűleg megtörtént az eset?

Több megfontolás is szerepet játszhat. Miért lenne érdeke egy magyar honlapnak az amerikai választások körüli eseményeknek ilyen interpretálása? Ráadásul nem is a külpolitika, vagy a vélemény rovatban jelent meg, hanem a tech rovatban, ami mindig kevésbé látogatott az előbbieknél.

A döntő érv mindig az marad: elég hiteles-e az illető médium, bízom-e abban, hogy nem a cikkíró találta ki az egészet?

Úgy vélem, ebben az esetben a kulcsszó a bizalom. De nemcsak ebben az esetben. Úgy gondolom, hogy a politikai történések, vagyis a közügyek elérhetőségének tömegessé válása, no meg persze az a tény, hogy a választásokkor ez a tömeg döntheti el egy-egy politikai szereplő helyét a társadalom irányításában, nélkülözhetetlenné teszi a nyilvánossághoz szóló minden időben meglévő felelőssége mellett a hírfogyasztó felelősségét is.

Akik olvasták más írásaimat, tudhatják: viszonylag szilárdak a nézeteim, és a legkevésbé sem kedvelem a jelenlegi magyar kormány intézkedéseit. Tagjairól nem tudok beszélni, hiszen nem ismerem őket, bár vannak kirívóan bugyutának tűnő, és feltűnően mellébeszélő személyei. Mégsem gondolom, hogy az a két és fél millió magyar, aki a mai kormányra szavazott, mind „megvezetett birka” vagy „lefizetett nyalonc” lenne. Nem kedvelem azokat a hozzászólásokat sem, amelyek kizárólag a másik (vagy a szerző) ostorozásával vannak elfoglalva, láthatóan tudomást sem véve az eredeti cikkben leírtakról. De szívesen meghallgatnám azok véleményét is az adott témáról, akiknek a szókészlete kimerül a „gyilkos hazug komcsik” hangoztatásában.

Vannak természetesen a jobboldalon is olyan orgánumok, amelyek cikkeit érdemes olvasni – sok megfontolandó érv jelenik meg ezekben. Ilyen pl. a mandiner.hu vagy a Heti Válasz, legújabban a Hír TV. Persze senki sem folttalan – még a hitelességére mindig kényes Népszabadság is beleszaladt 22 évvel ezelőtt egy nem kellően ellenőrzött esetbe.

Sokan siránkoznak a „magyarok széthúzásán”, holott többnyire csak arról van szó: nem látjuk egyformán az életet mi magyarok sem. Tegyük hozzá: szerencsére.

Talán élhetőbb lenne a világ, ha néha szóba állnánk egymással, vitáznánk arról, ki hogy látja a magyar jövőt, és miért éppen úgy?

Az indító történetet itt olvashatják, A következtetéseket pedig mindenkinek magának kell levonnia.

Ps: Arról is érdemes lenne vitázni, hogy miért „bűn”, ha egy tüntetést megszerveznek? Mindenki tudja, ahhoz, hogy egy helyen, egy időben, egy célból sokan összejöjjenek, ahhoz legalább egy meghívó kell, helyszínnel, időponttal, minél több emberhez eljuttatva. Ez meg már költség, ahogy a hangosítás, vagy – ó borzalom! – az egyetértők eljutásának megszervezése is. Jókora álszentség kell ahhoz, hogy valaki egyrészt ostorozza a választópolgárok közönyét, másrészt meg forgassa a szemeit, hogy „ki fizette?”.

Rátesi Margit