Így elfeledkezett megemlékezni arról, hogy az egész kvótamizéria valójában nem betelpítésről, hanem lefolytatandó eljárásról szól. Ami nagyjából annyit is jelenthet, hogy a folyamatosan duzzadó közszolgálati nyaloncbanda nem képes másfélezernél is kevesebb ember esetében lefolytatni a regisztrációs, és az ezzel kapcsolatos felülviszgálati eljárást. Aztán arról is „elfeledkezett” a hívei szemében szinte már szent ember, hogy Brüsszelben mindent aláírt, amit elébe tettek, és mindent megszavazott, amelynek a szavazására bemerészkedett. A kvótákat is! Igazi uniós szűzkurvaként.

Miközben adós maradt azzal is, hogy felsorolja az elmúlt negyven generációból valamennyi biológiai ősét. Nem elsőként mulasztva el ezt az apróságot azok közül, akik szinte már Isten által is ideteremtett hülyegyerekként feledkeznek el a történelemről. Noha elfogadom, hogy a potom 549.755.813.888 ős felsorolása nehezebb dió, és tovább is tart, mint belenyöszögni az éterbe azt, hogy ő, Orbán Viktor sosem fog hozzájárulni, hogy Magyarországot “bevándorlóországgá” váljon. Amellyel kapcsolatban van egy rossz hír számára. Tőle függetlenül már régen azzá vált. Annyira, hogy akként is alakult annak idején.

De talán be kellene perelni a vándorló törzsek vezéreit. Mert nem kértek engedélyt Orbán Viktortól a honalapításra. Attól az Orbán Viktortól, aki némi késéssel érkezett a pénteki észosztásra. De a jelek szerint nem késett eleget. Az orvosi-, vagy a felkészítőkar nem kapott elég időt arra, hogy rendbe szedjék az orcára ejtett vezér zaklatott tekervényeit.

De ha már annyira szeretne hivatkozni a magyar emberek véleményére, akkor érdekelne pár egyéb vélemény is. Az, hogy mikor tartottak eredményes népszavazást a letelepedési kötvényekről? Mikor tartottak népszavazást arról, hogy másfélezer menekült letelepítése problémás, de a tízezres nagyságrendben eladott kötvényekkel beengedett akárkik letelepedése rendben van? Nemkülönben érdekes lenne egy népszavazás arról, hogy a letelepedési kötvények haszonélvezőinek kiket jelölne meg a társadalom. Hátha nem pontosan azokat a pénznyelőket nevezné meg, akikhez most a bevétel vándorol(t).

Mert a kép az ilyen, és a hasonló, kérdésekkel lenne teljes. Kiegészítve talán azzal, hogy a gazdasági exodus kormányának ténykedéseként kimenekült százezrek hiánya, vagy a most letelepítendő másfélezer menekült veszélyezteti-e az ország jövőjét? Vagy esetleg az, hogyha kiderül: a letelepedési kötvénnyel érkezők sem teljesen makulátlanok. Legfeljebb van pénzük. De a kormány nem csak az uniós szolidaritás menükártyájáról szeret szemezgetni. Abban nem kevésbé diszkriminatív, hogy amikor éppen hadat üzen a józan észnek is, akkor hivatkozik bőszen az akár sosemvolt magyar véleményekre is. De akkor, amikor a saját tagok, és az oligarcha haverok, a nekik gazsuláló szolgák zsebét kell tömni, akkor baromira nem érdekli sem Orbánt, sem a talmi hatalmi siserebanda többi tagját az ország állampolgárainak a véleménye.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Korán kezdődött: alig voltam hét éves, amikor az egyik nagy egyház szolgája vette zokon értetlenkedő kérdéseimet hite dogmáival kapcsolatban. Húszévesen az állítólag közösségi társadalmat építők dogmáiba botlottam: azt nem értettem: ha közösséget építünk, akkor miért vannak egyenlőbbek az egyenlőek között? Megfogadtam az elzavaróim tanácsát: fejlődnie kell még elvtársnő! De úgy tűnik, ezt is rosszul gondoltam: könyvtárakban kerestem a ”fejlődés” útját – és mit ad isten, megint egy csomó kérdésem támadt. Hogy van ez az ”élcsapat” dolog? Miért egy pártnak, és miért pont annak az egy pártnak a kiváltsága a vezető szerep? És mit jelent ez? Hogy nekik joguk van meghatározni, hogy kinek milyen jog jár, kinek mekkora a jussa?

Már éppen ott tartottunk, hogy megint takarodnom kell, amikor új elzavaróim támadtak. Ezúttal eltorzult fejjel a magyarságomat vonták kétségbe. Amiről ráadásul nem is tehetek: ebbe az országba születtem, itt ért minden jó és minden rossz. Mellesleg a „magyarabbak” is mintegy véletlenül születtek ide: ha hutunak születnek, nyilván előbb emelnék a fegyverüket a nem eléggé hutukra, mint a tuszikra. A világban ugyan keveset utazhattam, de szerintem nincs olyan sok magyar, aki annyifelé járt volna ezen a 93ezer négyzetkilométeren, mint én. Nem welness panziókban pihenni, hanem a soproni, kisvárdai, mohácsi, komáromi vasöntödében, Hajdúhadház, Mezőtúr és Ásotthalom kultúrházaiban, Veszprém, Pér eldugott sportrepülőterein, Kecskemét és Sármellék repülőbázisain. Minden évben – 1965-ben és 1972-ben is kitűztem a kokárdát március 15-én. 1982-ben tanultam meg az erdélyi himnuszt az Öreggellán (hegy a Balaton-felvidéken) egy tábortűz mellett. (Megjegyzem: már akkor sem tetszett a giccses versezet.) Nekem nem kell a költővel fohászkodnom, hogy „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”

Mert része vagyok ennek a hazának, ugyanúgy, mint az Erzsébet híd, meg a Gyöngyösvisonta melletti felhagyott külszíni bánya, mint Szentgyörgyi Albert és Mindszenthy, mint Kalocsai Miklós és Boda Marcsi. A hazából ugyanis nem lehet kiválogatni a nekem tetszőt, úgy lehet csak elfogadni, ahogy van. Nem szabad persze feladni azt sem, hogy e haza minél többeknek legyen élhető otthon, táj, népe megbecsült tagja a Földlakók közösségének. Ehhez persze sokkal kevesebb harcias „büszkeség”, és sokkal több mosoly, vidámság, – no meg persze teljesítmény kellene. Ha például anno Neumann János nem kényszerül idegenbe, hanem zsenije idevonzza a hozzá hasonlókat, lehet, hogy ma a világ nem a PC-t (personal computer) ismeri, hanem személyi számítógépnek (vagy szemszám-nak, ahogy én ismerem az áámerikai rövidítési mániát) hívja azt az okos masinát, amin én is pötyögök most.

Nehéz engem eltakarodásra késztetni, de megint megpróbálják. Takarodjon mindenki, aki 1990 óta (no pláne, még korábban) rész vett a haza dolgaiban, a maga posztján belepofázott az ügyekbe – hajtogatják egyébként értelmes, tán még jó szándékú ifjak is. Hát, igen – megöregedtem. Az idén betöltöm a hetvenet – illik már halkan hozzátenni: ha megérem. Keveset ismerek az új generáció közös pontjaiból: nem láttam, nem olvastam a Trónok harcát, sem a Gyűrűk urát, a troll-t eddig északi népek mesebeli manójának ismertem, hetekbe tellett, mire kikutattam, mi a fenét jelent a LOL. Sőt, van egy bűnöm is: a Csillagok háborújából (Star Wars) egyetlen részt láttam, azt is untam. Éktelen lövöldözés, félelmetes gépek – bugyuta mese. Jó, igaz, a mi generációnk kulttotemjei sem voltak nagyon bonyolultak: az Imagine (John Lennon) mondanivalója kihüvelyezhető egy egyszerűbb lélek számára is.

A fiatal generációknak nemcsak joguk, kötelességük is, hogy új gondolatokkal, más szempontokkal gazdagítsák közös életünket, döntögessék a tabukat, lerántsák a leplet betokosodott álszentekről, legyenek akárhány évesek.

De ne tiltsanak ki büszkén mindenki mást: hátha mondták már előttük is ugyanazt, amiről ők beszélnek. Végül egy orbitális közhely: az öregség nem érdem, hanem állapot. Hozzáteszem: a fiatalság is – csak az múló állapot.

Utóirat: Na, most jól „összemomentumoztam” magamat.

Rátesi Margit

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Mind ezidáig azt gondoltam, hogy azért adják ki a baltás gyilkost Orbán és Szíjjártó haverjának, az azeri diktátornak, hogy ezzel az undorító gesztussal tovább mélyítsék Orbán és Aliev örök és megbonthatatlan barátságát. És most kiderül, hogy annak hátterében, hogy a magyar állam kiadta a baltás gyilkost Azerbajdzsánnak – ahol azonmód szabadon engedték és azóta is nemzeti hősként ünneplik -, egész egyszerűen magánszemélyek adásvételi ügylete áll, a kiadással egy időben ugyanis dollármilliók landoltak egy kibogozhatatlan tulajdonosi hátterű magánszámlán. A pénzt pedig az az Azerbajdzsánban bejegyzett alapítvány utalta át, amelyet azért hoztak létre, hogy dollármilliárdokat költsön újságírók és politikusok megvesztegetésére azért, hogy az azeri diktátort és az általa működtett diktatúrát kedvező színben tüntesse fel külföldön.

A magyar állam tehát jó pénzért eladott egy gyilkost, az ezért kapott pénz pedig csak olyasvalakinek a számláját hizlalhatta, aki döntést hozhatott a kiadatásról. Márpedig tekintettel az ügy súlyára nehéz elképzelni, hogy a kiadatással kapcsolatos – óriási nemzetközi felháborodást kiváltó – döntést nem személyesen Orbán Viktor hozta meg. A dollármilliók néhány – könnyen körülírható – magánszemély számláját gyarapítják, a lemoshatatlan szégyen az országé.

Az ilyesmit hívják a tengeren túl lator államnak.

Vásárhelyi Mária

(Örmények tüntetnek Magyarország ottawai nagykövetsége előtt 2012-ben az azeri gyilkos kiadatása ellen. Fotó: C. Adam / KMH.)

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

– Nem tudom. Ilyet még tényleg nem csináltunk. De bízunk az embereink szakértelmében, és reméljük a legjobbakat.

Föld S. Péter

Ami nem újdonság. Mert a Fidesz pannon géniusza már annyiszor tekintette egy jó képességű amőbával egyen-szellemiségűnek a híveit, hogy azoknak talán már fel sem tűnik egy újabb eset. Vagy eddig is azért tehette meg, mert valóban azon a morális és szellemi színvonalon vannak. Mert lehet ugyan azt mondani, hogy a „rendszerváltást” követő kormányok között a hülyének nézés fokában volt legfeljebb eltérés. Mármint a támogatóik felé való megnyilvánulásuk során. De ezen a téren Orbán valószínűleg rekorder. A kerítés kapcsán több szempontból is. Azért is, mert az EU valójában sosem kérte annak felállítását. Legalább is 2015-ből nem rémlik olyan publikussá tett uniós direktíva, megrendelés, kötelezettség, ami a kerítés felállítására adott volna fel megrendelést.

A mostani költségbenyújtás kapcsán különben érdekelne a kerítésépítést minden fórumon népszerűsítő, illetve pártoló figurák reakciója arra, ha valaki az ő költségükre építene valamit, amit köszönettel nem kértek. Alighanem tiltakoznának. Mármint akkor, ha nem az ő házi szentjük, Orbán próbálná ezt megtenni. Mert akkor még a maltert is hurcolnák. A saját pénzükön. Mert a híveknek minden pénzt megér az ország zsenijének minden egyes szusszanása. Így aztán az is érdekelne, hogy milyen reakciókat szülne, ha a kerítés költségét Orbán szavazóinak kellene összedobni. Elvégre egy hitvilágot tápláló médium hóbortjait fizessék a hívei. A kerítés után rögtön elkezdhetnék a stadionok költségeit is összedobni. Az egészségügy és az oktatás valószínűleg egész jól járna az így összegyűlt pénzzel.

Ugyanakkor az is elég nyilvánvaló, hogy Brüsszel sem fog első szóra fizetni. Nem a felét, hanem esetleg egy petákot sem. Így kilométer-hosszan lóg ki a kommunikációs lóláb az egész ügy alól. Orbánnak valószínűleg nem elsősorban a pénz kell, hanem a kommunikációs tőke. Ahhoz, hogy ismét brüsszelezhessen egy kicsit. Valószínűleg azt is beleszőve majd, hogy az EU tulajdonképpen Soros pénzéből simán fizethetné a nagy nemzeti szarvas-csapda egész költségét. Ami a Fidesz szavazóinak a választások alkalmából alighanem elég lehet ahhoz, hogy leadják, ködösre pillogott szemmel, a szükséges papírmennyiséget az urnáknál. De nem csak kellő tompán-látással, hanem kellő amnéziával is. Mert az, ahogy a menekültkérdést kezelte a kormány, Orbánt már két éve is felemelte a morális árulók panteonjába.

De amnéziára egyébként is számít a kormánypárt. Mert még Rogánt is reaktiválták annak sulykolására, hogy Brüsszel márpedig fizessen, és ősszel márpedig zavargások lesznek. Na, jó! Lehetnek. Valószínűleg ez a szerep, a várható hatalmi provokációk kommunikációs előkészítése az a szívesség, amit most kérnek Rogántól. A korábbi jelmezes főpróba után. Talán annak a fejében, hogy még egy kicsit nem feszegetik hivatalosan a helikopteres akciót, és az ingatlanügyeit. Mint az elmúlt évek rogáni eredményeit. Amit meg kell védenie a kormánynak. Leginkább az átláthatóságtól. Ráadásul Rogán azt is tudni véli, hogy a zavargások esetében „vannak olyan külföldi erők, amelyek ezeknek a szervezésében aktívan szerepet vállalnak”. Ami vagy blöff, vagy nem blöff. Ha blöff, akkor nem több egy hangulat-, és félelemkeltő gesztusnál. Ha azonban nem blöff, akkor a miniszterelnök kabinetfőnöke azt is elmondhatná, hogy az információi alapján tett-e már tisztelgő látogatást a belügyminiszternél? Mert amennyiben neki megbízható információi vannak arról, hogy zavargásokat készít elő bárki, akkor ez a legkevesebb, ami egy kormánypárti politikustól elvárható.

Ellenkező esetben még azt gyaníthatná bárki, hogy a zavargásokat az ő tudtával és belegyezésével készítik elő. Ami a beosztása miatt még azt is jelenthetné, hogy a miniszterelnök tudtával és belegyezésével. Ez pedig nem lenne szép dolog. Így várjuk meg türelemmel, hogy Pintér Sándor milyen jelentést tesz le az asztalra a kabinetfőnök bejelentésével kapcsolatban.

Szilárd meggyőződésem, hogy a köztársaság, amelyet az Orbán kormány, demokratikus felhatalmazása ellenére, felszámolt és kirabolt, egyszerűen a helyreállítása révén feltámasztja az elvesztett demokratikus jogokat és intézményeket, amelyek nélkül ezidőszerint Magyarország alig különbözik egy szerencsésebb banánköztársaságtól. A szerencsénk pedig mindössze annyi, hogy történetesen Europa közepét foglaljuk el. Itt és most nincs helye egy banánköztársaságnak. Igaz viszont, hogy a miniszterelnök mégis megpróbálja, hogy azzá tegyen bennünket.

Minél inkább látom, hogy mire megy ki a Fidesz játéka, annál inkább érzem szükségét annak, hogy valamit tegyek ellene. Ez a video sorozat egyike azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeknek a megtételére rákányszerültem, annak érdekében, hogy felhívjam a demokratikus ellenzék figyelmét a közelgő súlyos szükségállapotra és arra ösztökéljem őket, hogy megtegyék a szükséges, sőt, elkerülhetetlen lépeseket a katasztrófa elhárítására. De nem csak az ellenzéknek, hanem a teljes magyar közéletnek rá kell ébrednie, hogy ha egy tisztességes, jómódú, élhető országot akarunk, márpedig azt akarunk, akkor azért egy tisztességes erőfeszítésre lesz szükség. Ez a video sorozat annak az erőfeszítésnek az első aktusa kíván lenni.

*

Előbb-utóbb talán mindenki megérti, hogy ha egy tisztességes, jómódú, élhető országot akarunk, márpedig azt akarunk, akkor azért egy tisztességes erőfeszítésre lesz szükség. Ez a video sorozat annak az erőfeszítésnek az első aktusa kíván lenni.

Egy ideje, hallgatom, olvasom azokat a nagyon remekbe szabott ellenzéki megnyilvánulásokat, amelyek a választási rendszer kritikáját igyekeznek megfogalmazni. Nehéz is lenne velük nem egyetérteni. Ugyanakkor van egy apró problémám a kritikai hangok közül nem is eggyel. Azokkal, amelyek szerint a választási rendszer tehet mindenről. Amiből következik, hogy Orbán hatalma a választási rendszer következménye.

(Where’s Waldo? és Andy Warhol kombináció)

Holott tudhatjuk, hogy a 2010. év előtti bénázások nyomán a „régi” választási rendszer alapján kaptak kétharmados jogosítványt az országgyűlésben. A választási rendszer átalakítása csak ezt követte. Azon is érdemes lenne elgondolkodnia a társadalomnak, hogy miként jött össze az a 2010-es Fidesz-győzelem. De a történelem számos más esetet is tartogat, ahonnan meríthetnénk tanulságokat. Arra nézve, hogy a tömeges szellemi gumicsont-osztogatás, azaz a programtalan demagógia miként győzedelmeskedhet. Akkor, ha kellő mennyiségű féligazságokkal van alámelegítve. Felhasználva az akár jogos ellenérzéseket is, mint gyújtóst. Úgyhogy maradjunk a választási rendszernél.

A Fidesz által kreált választási rendszerről tudható, hogy manipulatív. Pontosabban azt az elvet ülteti át a gyakorlatba, hogy a győztes mindent visz. Ezt 2014-ben, de már korábban is tudhatta az ellenzék. Nem véletlenül hangoztatták annyira, hogy a választási rendszer hibája, hogy kikényszeríti az összefogást. Innen szinte egyenesen következik, hogy mit kellett volna tenni korábban. Összefogni. Tehát mit tettek az ellenzéki pártok és mozgalmat? Nem fogtak össze. Kihasználtak minden egyes kis személyes ellenérzést. Annak megmagyarázására, hogy melyik párt miért nem szövetkezik még véletlenül sem a másikkal. Esetleg a másik vezetőjével. Amolyan igazi „ősdemokrata” módon megszabva azt, hogy egy tőle teljesen független politikai szerveződésnek ki legyen a vezetője. Úgyhogy ebből a szempontból Botka, manapság, csak folytatja azt a visszahaladó hagyományt, amit annak idején Juhász indított útjára. Amikor látványosan kirohant Gyurcsány ellen. Hosszú távra meggátolva minden értelmes összefogást.

Ha ezzel összevetem azt, hogy ma sem sokkal jobb a helyzet, akkor legfeljebb egy tanulsággal lehet az ember gazdagabb. Azzal, hogy az ellenzék egyes hangadói a saját, illetve pártszintű, hülyeségükből sem tanulnak. Ezzel szemben találtak páran egy remek vesszőparipát. A választási rendszert. Azt, amelyik minden manipulatív hatásával, de adott. Amely két irányba ígérhet ésszerű kiutat. Amelyik három. De a harmadik egy olyan alternatíva, ami a pártokon is túlmutat. az, amikor egy olyan népszavazás következik be a politikáról, amelyben flaszterből vannak a szavazócédulák. A két lehetséges út egyike aktív választási bojkott. Amelyet egyik ellenzéki párt sem akar, illetve mer kezdeményezni. A bojkott kapcsán megmaradva a „maradj otthon piálni” jellegű passzív bojkott ötleténél. Ami baromi jól hangzik, nem is tartogat felelősséget, a nagy vízen túlról is „bátran” hangoztatható. Amellett, hogy oltári baromság. A maradék lehetőség az összefogás lenne. Amellyel kapcsolatban jelenleg is a kölcsönös köldöknézés zajlik.

Ellenben lehet kritizálni a választási rendszert. Elfeledkezve egy „apróságról”. Azzal a taktikával, és programtalansággal a 2014-es zakó egyenes következménye volt az ellenzéki produkciónak. Egy 2012-től zajló folyamatnak. A választási rendszer lehet oka egy elsöprőnek tűnő győzelemnek, de nem a győzelem tényének. A Fidesz országgyűlési többségének mértékét okozhatta csak a választási rendszer manipuláltsága. Azonban egy futóversenyen az aranyérmet az sem kapja meg, aki egy lépéssel marad le. Nem csak az, aki méterekkel.

Amikor ma, a kompromisszumos összefogás helyett azt hangoztatja egy politikai erő, hogy a választási rendszer a hibás, akkor nem politikai erő, hanem legfeljebb erősködő. Olyan kocsmabivaly, aki előre mentséget keres az irgalmatlan pofonokra. Amit majd kapni fog. Előre megmagyarázva, hogy az ellenzéket megosztó, szétosztó, újraosztó pofázás okozta választási vereség nem következett volna be, ha arányosabba választási rendszer. Holott a győztes akkor is mindent vinne, ha az ellenzék szerezne több mandátumot. akkor a Fidesz lenne irgalmatlanul megverve. Ehhez „csak” együtt kellene tudni fellépni. Ha valóban Orbánt és nem egymást akarnák leváltani.

Aki tehát ma a kölcsönös kompromisszumok keresése helyett egy másik párt vezetőjét akarja leváltani, a választási rendszeren rugózik, nem a kölcsönösen előnyös kompromisszumos összefogás kereteit keresi, hanem a választókat is megosztva izmozik, az egyszerűen nem ellenzéki.

Az alapkérdés alapja az az írás, amely az ellenzéki kudarcszéria okát is vizsgálta. Kimutatva, hogy az autoriter vezetőnek, a hatalom stabilizálását követően már nincs szüksége kommunikációs legitimitásra. Addigra ugyanis a társadalom absztrakt alfa-szereplője kiválasztásra került, egyfajta pót-apjaként is funkcionálva sokaknak. Így elmondható, hogy amennyiben: „egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.”

Illusztráció: Linda Apple

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő szerepkő igencsak messze van ebből a szempontból. Azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Azoktól, akik az alfa-szereplő iránti horda-lojalitás tüneteként mutatják a társadalmi pót-apakeresés tüneteit. Ugyanakkor az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálja, és szolgálta a történelem során. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez utóbbi jelenség két ponton is jól tetten érhető a történelmi folyamatokban. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Nem egy esetben a világi hatalomért versengő vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár „csak” olyan formában is, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Így aligha meglepő, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai vezető tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen nagy sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, hogy több diktátor is igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor a bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakció éppen úgy lehet, mint egy társadalmi absztrakció. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy. Ha ezen gondolat mentén elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből más is következhet. Azt, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Különösen, ha mögötte érezhető az össznépi alfa, például a kormányfő, támogatása. Akinek a tényleges személye ebből a szempontból részletkérdés. Ha a helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó, társadalmi vezér-szerepet betöltő, személy vagy testület személye, illetve összetétele.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a 2014-es választások előtt is. Amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik nyugodtan lehetnek akár önjelölt zsenik, illetve egy szűk kör közjelölt zsenijei. A maguk körein kívül szinte senkit nem szólítanak meg. A társadalmi hierarchia „alján” pedig már a puszta létezésük is részletkérdés. 2014-ben az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Hozzátéve, hogy ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni a mai napig. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről, amíg csak a hangszórón szűrődik le a „csatazaj”, addig úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

(Fotó: cityscouter.de)

Luxemburg déli kantonjában bukkanunk a Rue Karl Marxra. Bécsben egy nagyon nagy lakótelep a Karl Marx Hof nevet viseli. Klagenfurtban ugyancsak utcát neveztek el a kommunista filozófusról, ugyanígy Ennsleitenben és Badenben. Olaszország is kitesz magáért több tucat via, viale és piazzale viseli a Karl Marx nevet, többek között Rómában, Milánóban, Pármában és Celseában. Franciaországban még ennél is számosabb place, boulevard, rue, és avenue dícséri a világ leghíresebb társadalomtudósának nevét keresztül-kasul az országban. Még Belgium is büszkélkedhet két Karl Marxstraattal és a kicsi Szlovéniában is találunk egy Marxova ulicát. Nagyjából ilyen Európa szebbik orcája, a Momentum meg a másik orcája. Ezt talán jó tudni az esti tüntetés előtt.

Eva Horvath-Bentz

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

(Fotó: Orbán Viktor tésztagyárat avat…)

Mellékszál: magyarországi jobbosoknak ugyan „ilyen állat nincs” kategória a szabadgondolkodó konzervatív, jobboldali, sőt, nacionalista, de most az egyszerűség kedvéért higgyék el: vannak emberek, akik ugyan ragaszkodnak a hagyományokhoz, vallásukhoz, nemzetükhöz, mégsem gondolják, hogy mindenki ellenség, aki más úton, más eszközökkel gondolja elérni a népe jobblétét.

A cikk kitért arra is, hogy nem csak Közép- és Kelet Európában, hanem Nyugat-Európában, Amerikában is erősödik az ellenérzés a liberális demokráciák iránt, főképpen a nyolcvanas években született korosztály körében.

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: nem vagyok társadalomtudós, semmilyen tudós, sőt még egy komolyan vehető diplomám sincs. (Papírom van.) Erkölcseimet elsősorban Apukám, Anyukám formálták – később a tanárok, az olvasott történetek, gondolatok, meg a körülöttem lévő szakik, bölcsészek, világmegváltók és szkeptikus beletörődők. És persze főként az elmúlt hetven évem tapasztalatai. Amiknek a veszélyére egyébként bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov is figyelmeztet az Empiriokriticizmus című művében. Egyszerűen szólva: amit egy ember a saját, személyes sorsán megtapasztal, az nem föltétlenül érvényes nagyobb közösségekre, történelmi léptékű időszakokra.

Nos, hogy a mai magyar kormányfő, és számtalan társa a különböző államok irányításában Erdogantól Alijevig és Kaczinskytől Putyinig diktátor, az nem kétséges. Hogy az általuk irányított államok mennyire diktatúrák, az eltérő, és függ az adott államok gazdasági helyzetétől, az ott élők felfogásától, hagyományaitól, tűrési képességeitől stb.

A félreértés szerintem abból adódik, hogy sokaknak a ”diktatúra” kifejezésre sötét szemüveget viselő egyenruhások jutnak eszükbe, akik kérdés nélkül lőnek, és stadionokba, táborokba, börtönökbe „koncentrálják” mindazokat, akik kétségüket is kinyilvánítják, akár részletkérdésekben az uralkodó diktátum ellenében. Az már nem diktatúra – az terror. (Ami szerintem minden diktatúra szinte szükségszerű következménye, de erről később.)

Ezzel szemben diktatúrában élni nagyon kényelmes, kiszámítható, sőt kellemes a nagy többség számára. Aki azt gondolja, hogy az 1957. május elsején Kádárt éltető milliós tömeget kizárólag a pufajkás fegyveresek verték egybe, az éppúgy téved, mint aki azt hiszi: a minapi ostoba, nemzetinek hazudott propaganda állításait megerősítő, csaknem kétmillió magyar csakis kényszer nyomására dobta postaládába a kormány számára jól használható bőrpapírt.

Ugyan már, rendes embert nem zavarhat, ha pl.48 órán belül köteles jelentkezni a tartózkodási helyén illetékes rendőrségnél – még ha csak két hétre is érkezett oda nyaralni. Mi a baj azzal, hogy a rendőrség (vagy a diktatúrákra nagyon jellemző módon szaporodó védelmi, meg elhárító hatóságok bármelyike) minden, a gyanúsítottal is kötelezően közölt gyanúsítás nélkül bármikor házkutatást tarthat? Hozzám akármikor bejöhetnek: nincs lopott ékszer, bomba, kábszer. De a tolvajok, bombakészítők, kábszerdílerek igenis féljenek!

Magyarországon 1960 és 1990 között igen keveseket zavart, hogy csak háromévente kaphattak „nyugati” útlevelet. A többségnek még háromévente sem volt elég pénze a turistautakhoz, később egyébként is könnyítettek: csoportos, szervezett utazáson akár évente is részt vehettek. Ilyenkor ugyan nem kaptak egyéni útlevelet: a csoport vezetőjénél volt a közös passzus. De ez még azokat sem zavarta, akik lelépési szándékkal fizettek be egy-egy bécsi útra: Ottani szervezetek papír nélkül is fogadták, segítették őket.

Az a bizonyos, Hegyeshalomnál fellépő szorongás a vámvizsgálattól is csak kétféle magyart érintett. Azt, aki a Nyugaton beszerzett Fa szappanok, dobozos kólák, rádiósmagnók eladásából akart nyereséghez jutni, meg azt az értelmiségit, aki tiltott gondolatokkal üzletelt. A többségnek azonban gőze nem volt a tiltott gondolatokról, kapcsolat, nyelvtudás híján tudomást sem szerzett ilyesmiről.

Kis kitérő. Én először 1979-ben léptem át a vasfüggönyt: elég későn, hiszen minden anyagi erőnket lekötötte, hogy a nagymama fotelágyából – már gyerekkel – eljussunk legalább egy szoba-konyháig, ahol magunkra zárhatjuk a lakást. Így is csak egy nagyon olcsó szakszervezeti üdülés keretében, a Szocialista Forradalom nevű üdülőhajó fedélzetén közelíthettünk Bécshez. Persze a pozsonyi, nyitrai kitérő után. A csehszlovák-magyar-osztrák határon a kabinunkba betérő vámtiszt elámult: Maguk Fa szappant visznek Bécsbe? Ugyanis a szappantartóban az a különleges alkalomnak kijáró zöldalma illatú Fa szappan dekkolt, amit a nővéreméktől kaptunk, akik viszont végigjárták Európát – hol szervezett úttal, hol csak egyénileg. (Nekik volt lakásuk – megtehették.) A koronát kivihettük volna – még az sem érdekelte őket, hogy vajon csak az engedélyezett deviza van-e a birtokunkban? Egyébként annyi volt – a pénztárcánkban. És még azt is a nővéremék adták kölcsön. Bécs egyáltalán nem nyűgözött le. Nyilván a monarchia idejéből származóan, épületei nagyon hasonlóak Budapestéhez, azzal a különbséggel, hogy ott nincsenek budai hegyek, és a város a Dunát is inkább leküzdendő forgalmi akadálynak tekinti, mint a város meghatározó elemének.

A Maria Hilfer Strasse elborzasztott: Jesszusom, ez a gagyi csili-vili kinek hiányzik?

A hetvenes évekbeli két, egymás után következő válság – a’72-es, majd a ’79-es – azonban brutálisan világított rá minden diktatúra eredendő gyengeségére. Az alkalmazkodásra, az új feladatok megoldására való képtelenségére.

Az MszMP fokozatosan enyhített a diktatúrán. Amikor végül, már MSZP-ként, végső hadállását, az ideológiai hegemóniát is feladta, akkor félig-meddig el- és felismerte, hogy nem tartható egyetlen pártban – és az általa egyetlenként irányított államban a közös életünk irányítása.

Bizonyos vagyok abban, hogy a Párt(a néhai fiatal demokraták) főként a békességes Kádár rendszer idejéből fennmaradt, és a nyolcvanas években születettekre örökített „boldog békeidők” illúziójára építve regnál. Ilyen szempontból tényleg impotens a látható ellenzék. Ugyanúgy nem néz szembe változó életünkkel, és legfeljebb az elosztás módját akarja megváltoztatni. A Jobbik ilyen szempontból a lehető legrosszabb alternatíva: nemcsak a változásokat képtelen felismerni, egyenesen tagadja azok létét. Sőt, ellenségként bélyegzi meg mindazokat, akik bármilyen szelíd módon próbálnák felhívni a figyelmüket ezekre.

Annak, hogy a Magyarországon 1990 előtt létezett diktatúra nem váltott terrorra, sok oka van. A belső okok a kisebb jelentőségűek. Bár már a nyolcvanas évek elejétől érezhetővé vált valamiféle belső ellenzék léte még a párton belül is, ez elhanyagolható mértékű lett volna. Magyarán: ha a „népen”(tömegeken) múlik, Magyarországon sose lett volna rendszerváltás. Ahogyan már említettem, a diktatúra ugyanis nagyon élhető, kényelmes, kellemes rendszer bír lenni. Hogy bármikor házkutatást tarthat nálam bármilyen védőszervezet?

Ugyan már, nyugodtan: nálam nincs lopott ékszer, kábítószer, tiltott könyv. Hogy határozatlan ideig tarthat, és rugalmasan alakíthatóak a feltételei az előzetes letartóztatásnak? Hát féljenek ettől azok, akik tilosban járnak! Én becsülettel dolgozom, nem lopok, az adót is csak az elfogadott mértékben csalom: nem kérek számlát mindenért. Naná, így megspórolom az amúgy is combos áfát! Különben is: minden adó kész pénzpocsékolás! Úgyis csak magukra költik! (Hogy kik, ez változó.) Ez a mentalitás azzal nem számol, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen diktatúra bármikor lecsaphat bárkire. A „becsületesen dolgozó, egyszerű” állampolgárra is. Hiszen a kis korrupciók és megalkuvások világában egyedül a centrális erőtér szándékán múlik, melyik cselekedet válik tiltottá. Ez az egyik oka annak, hogy a diktatúrák egyben virágzó korrupciót üzemeltetnek.

A magyar diktatúra 1990-es bukásának külső okai erősebbek voltak. A gyakorlatilag a szovjet diktatúra nyomása alatt, és nem mellékesen gazdasági erejétől támogatva működő államok egyre kevésbé tudták népeiket a boldog együgyűség keretei között tartani. Magában a Szovjetunióban is felütötte a fejét a kétség: ugyan már, mi vagyunk a nagyhatalom, az űr meghódítói, akkor hogy van az, hogy a magyarok, csehek, lengyelek bármikor vehetnek 10 deka kávét, nálunk meg legfeljebb Moszkvában juthat ilyesmihez az ember, meglehetősen drágán. Ennek jeleivel bőven találkoztam 1988-ban, amikor sok szovjet emberben (szovjet, nem orosz!) még az is felmerült: de hát Ti ellenségek voltatok, vesztettetek a háborúban, hogy lehet, hogy százszor jobban éltek, mint mi? Hogy lehet, hogy az Ikarus busz sokkal jobb minőségű, mint a ZIL, vagy bármelyik szovjet gyár ruhájánál a VOR zakója?

Mielőtt még magyar „hazafiak” felcsattannának: hát persze, hogy jobb, mi okosabbak, ügyesebbek vagyunk! Le kell hűtenem őket: mi csak az „ahhoz képest” kategóriában voltunk jobbak – vagyis vakok között félszemű a király. Abban a pillanatban, amikor nem irányított, zárt közösségen belül kellett megmérettetnünk, azonnal tönkrement az Ikarus, a VOR, a Globusz, a Ganz-féle összes cég a motorvonattól a hajókon, turbinákon, kikötői darukon át a mérőműszerek gyártóiig, amint a Volvo, a Scania, a Lewis termékeivel kellett volna versenyezni.

Talán azért, mert a magyarok butábbak más nemzetbélieknél? Vagy az oroszok, akikhez egyébként a XX. században is sok nagy teljesítmény fűződött?

Egészen biztos vagyok a válaszban: nem.

Csak a diktatúrák rendszere – ismétlem, nem terrorizmusok, hanem az egyetlen központból (centrális erőtérből) diktátumokkal irányított rendszerek nem kedveznek semmiféle egyéni gondolatnak, innovációnak (magyar szóval: újításnak). Még a technológiában sem, és ennek aztán a gazdaság látja a kárát, azt meg az élet minőségének romlása követi. Hozhatnék erre számtalan példát, de mindennél szemléletesebb, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a legnagyobb csáberővel az ”exportból visszamaradt” áru bírt. Kanadaiaknak: akkor már sok magyar cég dolgozott bérmunkában nyugati vállalatoknak. Azokat a termékeket, amik nem feleltek meg az ottani minőségi követelményeknek, belföldön dobták piacra. Ezekért még busás baksist is hajlandóak voltak fizetni a magyarok – természetesen az eladó zsebébe.

Az MSZMP 1965-től fogva próbálta működőképesebbé tenni a diktatúrát. A gazdasági mechanizmus reformjához még a meghirdetésétől (1965. május) is három évnek (1968. január) kellett eltelnie, hogy a számtalan kompromisszummal szelídített rendelkezéseket fokozatosan életbe léptessük. Már az első (1972) olajválság megmutatta az óvatos változások sok gyengéjét, de akkor a Szovjetunió még ereje teljében volt: mivel az olaj drágulásából nagy haszonra tett szert – ezt nem hárította egy az egyben a népgazdaságokra. (Nem gyűrűzik be az olajválság – emlékszünk?) De a cserearány-romlás mindennapos kifejezés lett Magyarországon. Vagyis – egy hordó olajért a korábbinál több buszt, vonatot, ruhát, konzervet stb. kellett szállítani. A hét év múlva következő második árrobbanás végképp padlóra tette a magyar gazdaságot. A magyar vezetők a magyar áruk felértékelését akarták elérni a Szovjetuniónál (a magyar export csaknem fele oda irányult). Ennek az alkudozásnak lett az eredménye egy torzszülött fogalom: a dollárelszámolású rubelexport. Vagyis, hogy a fontos termékekért nem a hivatalos rubel-dollár árfolyamon fizettek – az politikai kérdés volt, hogy a dollár mindig legalább 5 kopejkával olcsóbb legyen a rubelnél – hanem a nemzetközi olajárat vették alapul. Naná, hogy megindult a lobbizás, hogy mely termékek kerüljenek ebbe a körbe. A vezetők nagy aduásznak gondolták az élelmiszert, de azt nem sikerült elérni, hogy minden agrártermék ebbe a körbe kerüljön.

Kis kitérő: a magyar mezőgazdasági export ekkor csúcsra járt – persze leginkább a volt szocialista országokba. Markolókkal rakták a nyírségi almát a Szovjetunióba induló vagonokba, ugyanígy a gabonát, egyebet. Minden agrárterméket megvettek, de csak ritka kivételeket vettek be a dollár-elszámolású körbe. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a magyar mezőgazdaság már akkor is iszonyú drágán termelt. A másik a mennyiség: Moszkva már akkor is 9 milliós város volt, a teljes magyar export eltűnt a moszkvai, leningrádi üzletekben, sok vizet nem zavart. Dollárért bármikor vehettek több, olcsóbb húst, gabonát, zöldséget a nemzetközi piacon – minek adtak volna „konvertibilis rubelt” a drágább magyar termékért?

Akkor jött az új jelszó: az intenzív termelésről át kell állni az extenzív termelésre. Vagyis nem több, hanem jobb áru kell, amit bárhol el lehet adni, akár drágábban is, hogy fedezni tudjuk a folyamatosan dráguló energiaimportot. Bár nemcsak az energiáról volt már szó: egyre mélyülni látszott a szakadék a „nyugati” és a „szocialista” termékek között, legyen az televízió, szerszámgép, ruhanemű, sőt, élelmiszer.

Vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen a vállalatok immár önállóak, egyesével számoljuk a teljesítményüket, nyereségrészesedés is jár a jó munkáért. Sőt, valamikor a hatvanas évek végén jelentősen változott a kinevezések rendszere is. Megváltozott a hármas követelmények – vagyis a párt iránti lojalitás, a szakértelem és az emberi minőség – sorrendje: első helyre került a szakértelem. A „politikai szempontok” azonban erőteljesen befolyásolták egy-egy termelőegység megítélését – és nem feltétlenül pártszempontból.

Politikai szempont volt, hogy nem lehet munkanélküliség – így a sok embert foglalkoztató cégekhez akkor sem lehetett hozzányúlni, ha azok termelését folyamatosan finanszírozni kellett a közös pénzekből. De a fejlesztési hitelek sorsa sem azon dőlt el, hogy a beruházás kitermeli-e a kölcsön fedezetét. Hanem azon: elég neves-e a nagyvállalat, mekkora a lobbiereje a vezetőjének a pártközpontban. Az 1990-re összegyűlt tetemes adósság meghatározó része volt ez a hitelmennyiség. Cikkek százai szóltak arról, hogy a méregdrága nyugati gépek használatlanul rohadnak a gyárudvaron – vagy nem volt elképzelés sem arról, hogy mit lehet ezekkel kezdeni, vagy csak a technológia egy-egy részletét vették meg, ami így nem működött. A hitelek odaítélésének a gyakorlata nagyjából a következő volt: a nemzeti bank megfelelő főosztályán (csak később lettek kereskedelmi bankok) a pénzügyi szakember optimális esetben megvizsgálta a beruházás lehetőségeit, hogy érdemes-e kölcsönt adni a projektre – aztán jött a telefon a K-vonalról, hogy melyik elvtárs gyárának kell odaítélni a hitelt. Pont, ahogyan manapság: megy a hitel (akár kamatmentesen), az ingyen támogatás, EU-pénz földvásárlásra, kastélyra, tópartra, hizlaldára. A hitelezettek névsora is hasonlóan egysíkú – lojális gázszerelőnek, szállodatulajdonosnak bármennyi, bármikor. Kockázatos új vállalkozást építőnek – nehezen, súlyos feltételekkel.

Nem különbözik a pangás éveinek (az 1979-1987 közötti időszakot szokták így nevezni) a gyakorlatától szinte semmiben a mai magyar kormány. Minden gazdasági, kulturális, szociális döntést egy szűk kör határoz meg (azelőtt Politikai Bizottságnak hívták), nem készül semmiféle hatástanulmány semmilyen invesztícióhoz, nincs vita. Aki vitatni meri a központi bölcsesség forrását, az „nemzetáruló”, ellenség, legújabban sorosbérenc. Olyan hajmeresztő fogalmakat hoznak törvénybe, mint a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt kormányberuházások”, amelyeknél nem szükséges semmiféle hatósági engedély, környezeti, gazdaságossági számítás. Aki azt hinné, hogy a közösségnek fontos ügyek gyorsítására született a fogalom, téved. (Pl. az M7-es autópálya vonalán a mai napig vád az MSZP-SZDSZ kormány ellen a kőröshegyi völgyhíd, ami amiatt született, mert a déli parti települések a külterületeiken sem engedték átvezetni a sztrádát.) Nem. Ilyen „nemzetgazdasági szempontból kiemelt kormányberuházás” volt a Szabadság téri ormótlan, hazug szobor. Mivel szinte semmilyen kritérium nem kapcsolódik a „kiemeléshez”, bármikor kerülhet bárkinek a háza egy ilyen beruházás útjába. Jelentősen megkönnyíti az ilyen létesítményekhez szükséges kisajátításokat is a törvény.

A magyar társadalom már 1990-ben sem könnyen emésztette meg a plurális rendszer szükségességét – jónéhány politikus ki sem tudta mondani a szót. De a rendszerváltó követelmények között szerepelt a politikai sokszínűség, a többpártrendszer. Ez a fogalom mára teljesen eltűnt – jóhiszemű vagyok: talán nem azért, mert a jelenleg uralgók között sem sokan tudják kimondani. De amikor centrális erőtér-t emlegetnek, lesajnálóan nyilatkoznak a parlamenti vitákról, akkor a politikai sokszínűség, a többpártrendszer ellen szólnak. Amikor a házelnök keresetlen szavakkal kérdőjelezi meg a parlamenti ellenzék létjogosultságát, azt a kb. kétmillió szavazót sajnálja le, akik az ellenzéki képviselőkre voksoltak. Vagyis a demokrácia alapjait utasítják el. Tehát diktatórikus uralmat gyakorolnak.

És ne tévedjünk. A diktatúráknak ugyan látványos elemük az „ideológiai hegemónia” – marxizmus-leninizmus vagy keresztyén-nemzeti – de valódi hátrányuk a gazdasági, társadalmi életben mutatkozik élesen. A nemzetek közötti bármely rangsorban egyre lejjebb csúszásban, a társadalmi különbségek mélyülésében, az életminőség romlásában. Ez utóbbi nemcsak a legatyásodott kórházakban, sorsukra hagyott régiókban érezhető. Hanem a minden szinten megnyilvánuló eszetlen lojalitás megkövetelésében – vajon tudják-e, hogy ma Magyarországon egy tanárt el lehet bocsátani azért, mert nem jár templomba (nem egyházi iskolából)? Egy köztisztviselő szedheti a sátorfáját, ha „megrendül iránta a bizalom” nem kell hozzá semmiféle ok. Közhivatalokban teret nyert az impotencia: nemcsak azért, mert a kinevezett főnöknek gőze nincs az államigazgatás működéséről, hanem azért is, mert addig marad főnök – de beosztott is, – ameddig hibátlan az alkalmazkodása a felsőbbséghez. Ez pedig nem könnyű, ha egymásnak ellentmondó törvények kergetik egymást.

Az oktatás, a kultúra, az egészségügy állam általi gyarmatosítása gyakorlatilag befejeződött. A média kormánymegszállása 98 százalékos.

A gazdasági élet leuralása viszont még nem teljes. A mindenütt állami monopólium szerencsejáték, dohány, alkohol üzlet ugyan baráti kezekben van már. Gőzerővel zajlik a természetes monopóliumok – energia-, víz-, távközlési stb hálózatok megbízható gázszerelők, tanácsadók, futballszakértők tulajdonába adása is. A következő behabzsolandó ágazatnak a turizmus tűnik – ehhez már készültek-készülnek rendeletek, törvények.

Nagy falat azonban a pénzügyi rendszer teljes szétverése. Az eddigi kísérletek látványos kudarcokat hoztak a takarékszövetkezetekben, baráti brókercégekben. Az OTP – Magyarország változatlanul legnagyobb kereskedelmi bankja, amely már a térségben is terjeszkedik – leuralása nem sikerült teljesen. Nagyhatalmú – mellesleg a közelmúltig a leggazdagabb ismert magyar – elnök-vezérigazgatója Csányi Sándor ugyan még a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is tanult, de példaszerű tőkés. (Érdekes lenne életútját összehasonlítani az őt gazdagságban nemrég megelőző gázszerelővel.) Ráadásul, ha összehúzza a szemöldökét, bizony nem sok jó terem egyetlen potentátnak sem. (Például bedönti a bank részvényeit a tőzsdén: ez egyben a magyar tőzsde végét is jelentené.) A „termelőüzemek”, vagyis gyárak közül szinte kizárólag az nyereséges, amely külföldi kézben van: Mercedes, Chinoin, GEC (volt Egyesült Izzó). Akad persze néhány – pár tucat embert foglalkoztató – palacsintázó, hőforrásra épült panzió, valamelyik nagy cég beszállítójaként működő lemezleszabó, amelyik eredményesen működik: az egész gazdaság szempontjából a teljesítményük elenyésző.

A „munka alapú társadalom” – ahogyan a kormánypotentátok értik, teljes zsákutca, amennyiben „munka” alatt kizárólag a fizikai erőkifejtést értik. Szögegyenesítésből csak rabszolga szinten lehet megélni. (Ebben a jobbikák rátesznek: de a zsákutcában való gyors hajtás csak a fal elérését hozza közelebb.) Gazdasági értelemben semmilyen koherens elképzelés nem létezik kormányzati fejekben. (Hacsak az összes boltbejárat, gyárkapu piros-fehér-zöldre mázolását nem tekintjük annak.) A gazdaság makroszámainak (államadósság némi csökkenése, infláció, költségvetési hiány) javulása mögött a mai kormány kemény, neokon (mások szerint neolib) megszorító politikája áll. A jövedelmek protekcionista átcsoportosítása a teljesítménytől a lojalitáshoz, a szociális transzferek átirányítása a rászorultaktól a hangosabb érdekvédelemre képes csoportokhoz. Az egésznek van egy hetvenes évekbeli hangulata, amit megerősít egy-egy kormányzati elszólás a „rendeleti kormányzásról”, és egyéb, a diktatúrákból jól ismert eszközökről.

Az ellenzék? Persze, nem tökéletes, de ennek kifejtését a következőkre hagyom.

Rátesi Margit

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Vona Gábor az úton… (Forrás: Vona Gábor Facebook oldala)

Már csak azért is, mert egy menetben kért bocsánatot, és éltette a gárdát. Amit szerinte félreértettek, félremagyaráztak, félre vittek. De amely gárda vonulásai, megfélemlítésre alkalmas akciói, paramilitáns egyenruházkodása ellen nem szólalt fel. Ahogy nem szólalt fel érdemben a kampányérdekek által meghatározott politikai szakasz előtt a zsidózás, a cigányozás ellen sem. Amennyiben a tettei tudatlanok voltak, akkor alkalmatlan politikusnak, mert nincs tudatában a tetteinek. Bár illethetné bocsánat. Az Úrtól. Ahogy Jézus is bocsánatot kért atyjától azoknak, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek.

A szándékolt tettek, gesztusok nem attól lesznek bocsánatosak, hogy hangosan bocsánatot kér valaki. Hanem attól, sokkal inkább attól, hogy kiérdemli. Ahogy a tiszteletet is kiérdemelni kell, és nem elvárásra, megrendelésre jár. Ha Vona Gábor valóban megbánt volna bármit, akkor nem a médiában kérne bocsánatot, hanem tettekkel igyekezett volna felmentést kérni. Elsősorban a saját lelkiismeretétől. Az országban elég sok szegény, támogatásra érdemes lakos van. Kicsik és nagyok. Csendben, és nem médiafelhajtás keretében, elmehetett volna önkéntes gondozónak egy hajléktalanszállóra. Nem egy TV-híradónyi időre, hanem évekre. Ahogy támogathatna állami gondozottakat, elesetteket, fiatalkorú bűnösöket is.

Ezzel, emberként hitelesebb lenne. Ha nem is lenne a Jobbik féligazságaira támaszkodó hatalomvágyó jelöltje. Vona a hatalmi aspirációt, és a szólamokat választotta. A bocsánatkérése hangos, de semmit sem jelentő. Nem a megbánás, hanem a hatalomvágyó, önmagát reklámozó hazugság jele. Legfeljebb.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Fotó: Mohai Balázs / MTI

Még akkor is, ha szerinte a méhen kívüli megtermékenyítés bűn. Mely véleménye alapvetően az ő személyes problémája. Lenne. Lenne, ha nem az egyházi hierarchia súlyával próbálná lenyomni a hívők torkán. Mert egy püspöktől való bűnnek nyilvánítás lehet egyeseknek a kiátkozással is határos. Márpedig Veres András szerint egy katolikus nem tekinthet másként a mesterséges beavatkozással elért gyermekáldásra, mint bűnre. Ez az általa megfogalmazott gondolatkörnyezetben még akkor is igaz, ha arra a kérdésre, hogy „Bűnben fogannak a lombikgyermekek?” csak odáig merészkedett a közvetlen válasszal, hogy „Azt el kell mondjam, hogy a lombikbébiprogram nem járható út az élet továbbadására”. Bízva abban, hogy az ilyen leterelő válaszokkal nem fogható meg jobban, mint egy angolna egy vödör takonyban. Noha valójában csak egy politikailag korrektnek hitt megfogalmazása annak, hogy a lombikbébik tulajdonképpen a fogantatásuk révén is eleve bűnösök. Mert olyan úton születtek, amely a katolikus egyház magas rangú bürokratája szerint nem járható.

Azt feszegetve, hogy mennyire is bűnös a lombikbébi programban részt vevő megtudhatjuk: „Attól függően, hogy mennyire volt tudatos részéről a döntés, ennek mértékében a bűne súlyosabb vagy kevésbé súlyos”. Amihez érdemes tudni, hogy a méhen kívüli megtermékenyítés nem egy bódult kocsmai pillanat pár perces folyománya. Papírmunkát, és elég komoly orvosi előkészületet is igényel. Időben is meglehetősen elhúzódva. Így a püspök megfogalmazása alapján minden résztvevő nagyon bűnös, mert egy ilyen folyamatot öntudatlan állapotban elég nehéz lehet végigvinni. Amikor tehát a püspök úr azt feszegeti, hogy a lombikbébi programokban részt vevők alapvetően tudatlanok, akkor elég magasan érkezik a labda. Az a labda, hogy egy katolikus püspök, aki hivatalból nem keletkeztethet terhességet vajon mennyire kompetens a gyermek utáni vágy meg-, illetve elítélésében. Mert könnyen lehet, hogy olyan, mint az elméleti úszóbajnok. Aki minden, vízben megteendő, mozdulat elméletével tisztában van. Az utolsó izomrost biofizikájáig bezárólag. De belefulladna egy sekély tóba is, mert víziszonya van.

Miközben a püspök megállapítása más tekintetben is elég necces. A méhen kívüli megtermékenyítés lehetőséget adhat a genetikai sérülések kiszűrésére is. Aki erre tudatosan, és indokoltan vállalkozik, az a családjában esetleg előforduló, az emberhez méltó életvitelt esetleg korlátozó károsodások csökkentésére is vállalkozik. Innen nézve az emberhez méltó élet biztosítása is tekinthető bűnnek a katolikusok szerint? Esetleg csak a püspök szerint? Ha nem, akkor a határt valószínűleg nem ezen a ponton kellene meghúzni. A lombikbébi programokkal tehát közel az a helyzet, mint a genetikailag módosított organizmusokkal. Mindent egy kalap alá véve, és kategorikusan elutasítva, elég ostoba véleményeket sikerülhet artikulálni.

Valójában egy vallási vezető felelőssége talán ott lehetne tetten érhető, hogy ne üljön fel, és ne legyen terjesztője, az általánosítva címkéző címszavaknak. Ha tetszik, legyen mértékletes. Ne a bűnt próbálja kidekázva méricskélni, hanem az emberi megértést. Már csak azért se, mert a bűnök és bűnösök megítélését a legfőbb főnöke fenntartja magának. Míg az emberi megértéstől a mindennapok lehetnének jobbak. Ha valamit, akkor ezt illene egy püspöknek figyelembe venni. Még akkor is, ha katolikus.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Olyan ellenzék, amelyik gyakorlatilag beült Orbán ladikjába, és igyekszik ott csavargatni a gombokat. Időnként kikiabálva a partra a szurkolóknak. Olyasmit, hogy ők tulajdonképpen az evezőket akarják megkaparintani. De vigyázva arra, hogy a lózungok főcsapás-irányába ne sok ellenszelet generáljanak. Holott van jó néhány olyan markáns kérdés, amivel kapcsolatban igencsak elkelne egy nem kevésbé markáns válasz. Illetve. Mindenképpen el kellene dönteni, hogy milyen választ akarnak adni egy-egy kérdésre. Függetlenül attól, hogy Orbán és egylete mit ugat ezekkel kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor nincsenek válaszok, és csak a demagógia kötőszavain vitáznak a hatalom jelenlegi mikrofonhasználóival, akkor valójában nem mondanak semmit.

The Mask She Hides Behind / Sara Riches

Ilyen kérdések lehetnek például:

1. A határon túl élő, ott született, és mindössze papír által állampolgárosított emberek szavazati jogához való viszony. Orbán azt mondja, hogy ez márpedig jár. Különösen, ha bízhat a szavazatikban. Az ellenzéknek el kellene döntenie, és egészen pontosan kommunikálnia, hogy szerintük jár, vagy nem jár. Ameddig a fogalmazás olyasmi módon szól, hogy „nem igazán szeretnénk, de talán…”, addig ez nem válasz.

2. Az előzőhöz kapcsolódik, és nem kevésbé kényes kérdés, hogy milyen támogatást, és különösen milyen anyagi támogatást kívánnának nyújtani a határon kívüli szervezeteknek, településeknek, egyházaknak. Jelenleg a kormánynak minden pénzt megér a szavazótoborzás. Ugyanakkor szinte kizártnak tartom, hogy a határ innenső oldalán élők mindegyike határtalan boldogságot érez a lepukkant iskolaépületre révedve. Az ellenzék jelenleg nem látszik elég bátornak arra, hogy ebben a kérdésben határozott „igent” vagy „nemet” mondjon.

3. Ha már határon kívüli egyház. Valójában a határon belüli egyházaknak nyújtandó támogatás tekintetében legalább ilyen határozott választ kellene adni. Arra, hogy az ellenzéki pártok melyike támogatná szinte feltétel és keret nélkül az egyházakat. No meg arra is, hogy melyiket és mennyivel. Külön kihangsúlyozva, hogy nem az egyes tevékenységeket, hanem az intézményrendszert. Alkalmasint kivizsgálva azt is, amikor felmerül a gyanú, hogy az intézményrendszer a tevékenységi fejpénzen játszik piócát.

A sort valószínűleg lehetne folytatni. Azoknak a kérdéseknek a sorát, amelyekre az ellenzéki pártok ma nagyon gyenge választ képesek, illetve hajlandók adni. Valószínűleg azért, mert feltételezik: a politikailag aktív emberek szavazatát akkor lehet megszerezni, ha ezekre a kérdésekre valami se hideg, se meleg választ adnak. Illetve nem adnak. Holott könnyen lehet: akkor tudnának sokkal több embert aktivizálni, ha ezekre a kérdésekre, valamint a többire is elkezdenének határozott válaszokat adni. Akár igent, akár nemet. Mihez tartás véget. Akár olyan viták lefolytatásának az árán is, hogy a szekularizált államban milyen helye lehet az egyházaknak. Nem a hitnek, nem a vallásnak, hanem az egyházaknak. Amelyek korántsem azonosak sem a hittel, sem a vallásokkal.

De azt is tudom, hogy ez nehéz dió lehet. Mert fel kellene tételezni azt, hogy a szavazó olyan autonóm személyiség. Olyan, aki egy konkrét válasz kapcsán képes eldönteni, hogy az tetszik-e neki, vagy sem. Márpedig könnyedén kiderülhet: az autonóm személyiségek és –döntések valójában a szíriuszi sörpártot is hamarabb juttatnák be az országgyűlésbe, mint a kommunikációs maszatolás nagymestereit.

Holott a támogatások, pénzelfolyatások kapcsán valószínűleg csak egy dolgot kellene megértetni az emberekkel. Azt, hogy az ország ebből a szempontból olyan, mint egy társasház. Ahol csak egy feltétellel lehet arannyal futtatott linóleumot lefektetni a folyosóra. Azzal a feltétellel, hogy az ezt javasló megmondja, hogy miből, illetve milyen más kifizetés rovására tegyék. De azt is tudom: ez is nehéz dió lehet az ellenzéknek. Mert az elszámolás ízére egyszer már rákapott választói tömeg esetleg egy kormányváltás után is elvárná a pontos kimutatásokat a főkönyvben.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Az egyik ellenzéki párt szerint nem szavazhatna az, aki nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ezzel nem értek egyet: véleménye neki is lehet, joga van ahhoz, hogy ezt kinyilvánítsa.

Ámde: nem adnék hitelt annak, aki nem tud különbséget tenni valuta és deviza között, nem tudja, hogyan számolják a kamatos kamatot (hetedik osztályos tananyag, nem matek, csak sima számtan). Akkor sem, ha van neki öt diplomája, három dr. címe, meg két prof. stb-je.

Szocialista ugyan a felfogásom, de szeretném tisztázni: a szocialista nem szinonímája a lúzernek, mint ahogy a szolidaritás sem egyenlő a jótékonykodással.

Arról a bizonyos „devizahitelről” van szó. Egészen pontosan devizaalapú forint hitelről születtek kb.15 éve a szerződések. Nem mellékesen: a lehetőséget 2002-ben nyitotta meg az akkori Fidesz-kormány, de a hitelekre már 2003-ban, az új, MSZP-SZDSZ kormány idején került sor. Ez volt a Medgyessy kormány egyik nagy hibája: a konstrukciót azonnal be kellett volna szántani.

Miről is szólt ez a kölcsön? Arról, hogy a bankok tulajdonképpen a saját hiteleiket közvetítették ki az ügyfeleknek úgy, hogy a teljes kockázatukat az ügyfélre terhelték.

Talán nem egészen köztudott, de a bankoknak nincs saját pénzük!!! Nagyon vázlatosan: a náluk őrzött betéteket kölcsönzik ki, a nyereségük meg a betétre adott és a hitelért kapott kamat különbözete – lenne, de ez ma már nem igaz, a fő bevételi forrásuk a különböző címeken szedett költség, meg a pénzpiacokon szerzett nyereség, de ezeket az egyszerűség kedvéért most hagyjuk.

A hitelek iránt nagyobb az igény, ezért a bankok a nemzetközi piacon vásárolnak pénzt, és azt kölcsönzik tovább – ez ma megszokott ügymenet.

A magyar finesz ebben az volt, hogy a devizában (vagyis nem az országban használatos pénznemben) a nemzetközi piacokon megvásárolt pénzeket a bankok a lakosságnak forintkölcsönként (tehát valutában) adták tovább, pár százalékot rátéve a kamatra persze. De úgy, hogy a kölcsön összegét végig devizában számolták – a pofátlanabbak még az átváltás költségeit is az adóson hajtották be.

Mi volt ebben az üzlet az adósnak? Hát az, hogy akkor már a pénzpiacokon erősen süllyedtek a kamatok – a svájci frank pl. már a negatívnak tekinthető 0,5-0,75% körül járt, a forint meg erősen tartotta az évi mintegy 10%-os alapkamatot. (ennek oka elsősorban az államadósság csökkentésének szándéka volt.) Ami azt jelentette, hogy a forintkölcsönökért kb. 18-19%-ot kértek. Ez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy ugyanolyan hitelösszegért mintegy 30-40 százalékkal kisebb törlesztőrészletet kellett fizetni.

Én is megnéztem annak idején: elhagyta a tizedik évét a kocsi, 1 millió kölcsönnel tudtunk volna újabbat venni. A svájci frank alapú konstrukció volt a legolcsóbb. Aztán megnéztem egy blankettaszerződést (kanadaiaknak: blankettaszerződésnek hívják az olyan kontraktusokat, amelyeket sokan használnak: csak az adatokat írják be egyedileg, a feltételek azonosak.)

Benne volt fehéren-feketén, hogy az adós vállalja a deviza-árfolyamkockázatát. És hoppá!!!! Még egy mellékesnek tűnő mondat az írás vége felé, ami szerint a kölcsön nem törleszthető devizában, csakis forintban!!! Na, kösz, akkor ez nem az én utam. Mellékszál: sosem ódzkodtam a hiteltől, a lakástól a kocsiig, a tévétől a hűtőig szinte mindent kölcsönre vettünk, amit kivétel nélkül rendben vissza is fizettünk.

De hát itt az én nem létező végtagommal akarják verni a csalánt! Hát akkor marad az öreg Suzi. Miközben körülöttem boldog-boldogtalan vette föl a „devizahitelt” – és nemcsak első lakásra. A tehetősebbek bevásároltak a gyereknek – amíg fölnő, behozza az árát a bérlőn. Budapesten ma egy lakótelepi 50 nm-es lakásért 120-160 ezer forint a bérleti díj – plusz a rezsi.

A fiam akkoriban (2003-ban) vásárolta az első lakását, amihez forintkölcsönt vett föl, bár a bank nagyon ajánlotta a devizát, kb. 35 százalékkal lett volna alacsonyabb a törlesztőrészlet. Csakhogy akkor már sejteni lehetett, hogy kevés az esélye annak, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány harmadszorra is győzzön – márpedig, ha a Párt(a néhai fiatal demokraták) jönnek még a futamidő lejárta előtt, akkor a „devizahitelek” törlesztőrészlete legalább megháromszorozódik.

Miért, amikor a forint árfolyama legfeljebb 30-40 százalékot esett?

Amikor valaki fölvett 100 ezer svájci frankot, kapott 17 és fél millió forintot. Mai árfolyamon (eladási, Commerzbank) ez 26 millió 741 ezer forint. Ennyivel tartozik az adós. (Mínusz az eddigi törlesztések, plusz a kamatok.)

Látta ezt sok szakember, jelezte is, a kormánynak is, meg az adósoknak is. A kormány nem merte meglépni a konstrukció betiltását. Látja valaki azt a lelki szemeivel, amint százezrek üvöltenek, hogy a gaz kormány nem engedi az olcsó hitelt, mert a magas kamatokkal tömi a bankokat?

Hogy miért vagyok felettébb dühös? Nem, kérem, nem hagynám ki a probléma megoldásából az adósokat. Amikor felvették a pénzt, jópár évig hasznuk volt az ügyletből. Tessék most ezt a hasznot visszatenni. Nem mindig a közös pénzért ácsingózni. Vagy a fiam, meg a többi millió, aki nem ugrott be, az most megkapja az akkori években fizetett részlete 35 százalékát?

Ha valaki azzal érvelne, hogy nem tudták, attól megkérdezném: ha a piacon rohadt almát sóznak rá, mert nem figyelt, akkor vegyek neki helyette szépet?

Az adósok tehetős rétegét a Párt(a néhai fiatal demokraták) már kisegítette sok-sok milliárdnyi közpénzzel, amikor lehetővé tette, hogy egyösszegben visszafizessék az eredeti árfolyamon a hitelt. (Vagyis a példában szereplő 17 és félmillió forintot, miközben a közös devizaadósságban ott ketyeg a 26 millió 741 ezer forintot érő svájci frank.)

Bár a Párt szokásához híven elsunnyogta a hétfői parlamenti napot, azért ne feledjük: a devizaalapú forinthitel konstrukciót ők dolgozták ki, még a 2002-es kormányváltás előtt. A szocialisták és a szabaddemokraták hibája, hogy azonnal nem tiltották be az egészet.

Jól tudom azt is, hogy kb. hetvenezer adóst már a kilakoltatás veszélye fenyeget. Van elég üres lakás Magyarországon: kapjanak ilyet bérbe. (A lakáshelyzet is megérne egy misét, de majd később.) Ha indokolt: pl. munkanélküli lett az adós, vagy elhunyt a családfő: kapjanak segélyt a megélhetéshez.

És végül: ez az eset is azt bizonyítja, hogy nem hittanra lenne szükségük a embereknek – akinek arra van, az kapja meg a vallási közösségétől, ne állampénzen – ,hanem alapvető állampolgári(jogi), pénzügyi ismeretekre. Legalább annyira, hogy ne dőlj be, ha szépen csillog egy lábas, és a „náza” fejlesztette, százezerért sem magától kerül bele a húsleves.

Utóirat: ha valaki kedvet kapna napi x euró pénzkeresetre, mert a neten olyan szépen mosolyog az a fiatalember, és netán rámegy a háza a bótra, nálam ne keressen támogatást. Csak akkor fogjon bele, ha van TŐKÉJE, és hajlandó (és képes) 0-24 órában a nemzetközi híreket bújni (nyelvtudás!).

Rátesi Margit

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */