Rátesi Margit – Kanadai Magyar Hírlap http://kanadaihirlap.com Sat, 09 Sep 2017 13:57:23 +0000 hu-HU hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.8.1 Maradok! http://kanadaihirlap.com/2017/09/06/maradok/ http://kanadaihirlap.com/2017/09/06/maradok/#comments Wed, 06 Sep 2017 15:50:43 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=32345 Nem vagyok egy forradalmár alkat – húszévesen sem voltam az. Ezért is furcsa, hogy eddig minimum háromszor szólítottak föl, hogy álljak félre, takarodjak, fogjam be a szám. No, nem név szerint – nem vagyok neves személyiség, nem ettem bogarat, nem közösültem nyilvánosan senkivel, de mégcsak nem is ordítoztam, hogy éppen ki és éppen miért takarodjon.

Korán kezdődött: alig voltam hét éves, amikor az egyik nagy egyház szolgája vette zokon értetlenkedő kérdéseimet hite dogmáival kapcsolatban. Húszévesen az állítólag közösségi társadalmat építők dogmáiba botlottam: azt nem értettem: ha közösséget építünk, akkor miért vannak egyenlőbbek az egyenlőek között? Megfogadtam az elzavaróim tanácsát: fejlődnie kell még elvtársnő! De úgy tűnik, ezt is rosszul gondoltam: könyvtárakban kerestem a ”fejlődés” útját – és mit ad isten, megint egy csomó kérdésem támadt. Hogy van ez az ”élcsapat” dolog? Miért egy pártnak, és miért pont annak az egy pártnak a kiváltsága a vezető szerep? És mit jelent ez? Hogy nekik joguk van meghatározni, hogy kinek milyen jog jár, kinek mekkora a jussa?

Már éppen ott tartottunk, hogy megint takarodnom kell, amikor új elzavaróim támadtak. Ezúttal eltorzult fejjel a magyarságomat vonták kétségbe. Amiről ráadásul nem is tehetek: ebbe az országba születtem, itt ért minden jó és minden rossz. Mellesleg a „magyarabbak” is mintegy véletlenül születtek ide: ha hutunak születnek, nyilván előbb emelnék a fegyverüket a nem eléggé hutukra, mint a tuszikra. A világban ugyan keveset utazhattam, de szerintem nincs olyan sok magyar, aki annyifelé járt volna ezen a 93ezer négyzetkilométeren, mint én. Nem welness panziókban pihenni, hanem a soproni, kisvárdai, mohácsi, komáromi vasöntödében, Hajdúhadház, Mezőtúr és Ásotthalom kultúrházaiban, Veszprém, Pér eldugott sportrepülőterein, Kecskemét és Sármellék repülőbázisain. Minden évben – 1965-ben és 1972-ben is kitűztem a kokárdát március 15-én. 1982-ben tanultam meg az erdélyi himnuszt az Öreggellán (hegy a Balaton-felvidéken) egy tábortűz mellett. (Megjegyzem: már akkor sem tetszett a giccses versezet.) Nekem nem kell a költővel fohászkodnom, hogy „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”

Mert része vagyok ennek a hazának, ugyanúgy, mint az Erzsébet híd, meg a Gyöngyösvisonta melletti felhagyott külszíni bánya, mint Szentgyörgyi Albert és Mindszenthy, mint Kalocsai Miklós és Boda Marcsi. A hazából ugyanis nem lehet kiválogatni a nekem tetszőt, úgy lehet csak elfogadni, ahogy van. Nem szabad persze feladni azt sem, hogy e haza minél többeknek legyen élhető otthon, táj, népe megbecsült tagja a Földlakók közösségének. Ehhez persze sokkal kevesebb harcias „büszkeség”, és sokkal több mosoly, vidámság, – no meg persze teljesítmény kellene. Ha például anno Neumann János nem kényszerül idegenbe, hanem zsenije idevonzza a hozzá hasonlókat, lehet, hogy ma a világ nem a PC-t (personal computer) ismeri, hanem személyi számítógépnek (vagy szemszám-nak, ahogy én ismerem az áámerikai rövidítési mániát) hívja azt az okos masinát, amin én is pötyögök most.

Nehéz engem eltakarodásra késztetni, de megint megpróbálják. Takarodjon mindenki, aki 1990 óta (no pláne, még korábban) rész vett a haza dolgaiban, a maga posztján belepofázott az ügyekbe – hajtogatják egyébként értelmes, tán még jó szándékú ifjak is. Hát, igen – megöregedtem. Az idén betöltöm a hetvenet – illik már halkan hozzátenni: ha megérem. Keveset ismerek az új generáció közös pontjaiból: nem láttam, nem olvastam a Trónok harcát, sem a Gyűrűk urát, a troll-t eddig északi népek mesebeli manójának ismertem, hetekbe tellett, mire kikutattam, mi a fenét jelent a LOL. Sőt, van egy bűnöm is: a Csillagok háborújából (Star Wars) egyetlen részt láttam, azt is untam. Éktelen lövöldözés, félelmetes gépek – bugyuta mese. Jó, igaz, a mi generációnk kulttotemjei sem voltak nagyon bonyolultak: az Imagine (John Lennon) mondanivalója kihüvelyezhető egy egyszerűbb lélek számára is.

A fiatal generációknak nemcsak joguk, kötelességük is, hogy új gondolatokkal, más szempontokkal gazdagítsák közös életünket, döntögessék a tabukat, lerántsák a leplet betokosodott álszentekről, legyenek akárhány évesek.

De ne tiltsanak ki büszkén mindenki mást: hátha mondták már előttük is ugyanazt, amiről ők beszélnek. Végül egy orbitális közhely: az öregség nem érdem, hanem állapot. Hozzáteszem: a fiatalság is – csak az múló állapot.

Utóirat: Na, most jól „összemomentumoztam” magamat.

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/09/06/maradok/feed/ 43
A diktatúrák hétköznapjai http://kanadaihirlap.com/2017/08/27/a-diktaturak-hetkoznapjai/ http://kanadaihirlap.com/2017/08/27/a-diktaturak-hetkoznapjai/#comments Sun, 27 Aug 2017 15:07:02 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=32247 Ahogyan várható volt, főként a magukat jobboldalinak tartók háborodtak föl Christopher Adam minapi írásán, amelyben arról adott hírt, hogy a kanadai konzervatív, liberális körök egyik jelentős alakja, Yasha Mounk professzor őrült diktátornak nevezte a mai magyarországi kormányfőt, ráadásul a konzervatívok országos fórumán, a National Post-ban.

19989323_10155352366781093_4191036323033805325_n

(Fotó: Orbán Viktor tésztagyárat avat…)

Mellékszál: magyarországi jobbosoknak ugyan „ilyen állat nincs” kategória a szabadgondolkodó konzervatív, jobboldali, sőt, nacionalista, de most az egyszerűség kedvéért higgyék el: vannak emberek, akik ugyan ragaszkodnak a hagyományokhoz, vallásukhoz, nemzetükhöz, mégsem gondolják, hogy mindenki ellenség, aki más úton, más eszközökkel gondolja elérni a népe jobblétét.

A cikk kitért arra is, hogy nem csak Közép- és Kelet Európában, hanem Nyugat-Európában, Amerikában is erősödik az ellenérzés a liberális demokráciák iránt, főképpen a nyolcvanas években született korosztály körében.

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: nem vagyok társadalomtudós, semmilyen tudós, sőt még egy komolyan vehető diplomám sincs. (Papírom van.) Erkölcseimet elsősorban Apukám, Anyukám formálták – később a tanárok, az olvasott történetek, gondolatok, meg a körülöttem lévő szakik, bölcsészek, világmegváltók és szkeptikus beletörődők. És persze főként az elmúlt hetven évem tapasztalatai. Amiknek a veszélyére egyébként bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov is figyelmeztet az Empiriokriticizmus című művében. Egyszerűen szólva: amit egy ember a saját, személyes sorsán megtapasztal, az nem föltétlenül érvényes nagyobb közösségekre, történelmi léptékű időszakokra.

Nos, hogy a mai magyar kormányfő, és számtalan társa a különböző államok irányításában Erdogantól Alijevig és Kaczinskytől Putyinig diktátor, az nem kétséges. Hogy az általuk irányított államok mennyire diktatúrák, az eltérő, és függ az adott államok gazdasági helyzetétől, az ott élők felfogásától, hagyományaitól, tűrési képességeitől stb.

A félreértés szerintem abból adódik, hogy sokaknak a ”diktatúra” kifejezésre sötét szemüveget viselő egyenruhások jutnak eszükbe, akik kérdés nélkül lőnek, és stadionokba, táborokba, börtönökbe „koncentrálják” mindazokat, akik kétségüket is kinyilvánítják, akár részletkérdésekben az uralkodó diktátum ellenében. Az már nem diktatúra – az terror. (Ami szerintem minden diktatúra szinte szükségszerű következménye, de erről később.)

Ezzel szemben diktatúrában élni nagyon kényelmes, kiszámítható, sőt kellemes a nagy többség számára. Aki azt gondolja, hogy az 1957. május elsején Kádárt éltető milliós tömeget kizárólag a pufajkás fegyveresek verték egybe, az éppúgy téved, mint aki azt hiszi: a minapi ostoba, nemzetinek hazudott propaganda állításait megerősítő, csaknem kétmillió magyar csakis kényszer nyomására dobta postaládába a kormány számára jól használható bőrpapírt.

Ugyan már, rendes embert nem zavarhat, ha pl.48 órán belül köteles jelentkezni a tartózkodási helyén illetékes rendőrségnél – még ha csak két hétre is érkezett oda nyaralni. Mi a baj azzal, hogy a rendőrség (vagy a diktatúrákra nagyon jellemző módon szaporodó védelmi, meg elhárító hatóságok bármelyike) minden, a gyanúsítottal is kötelezően közölt gyanúsítás nélkül bármikor házkutatást tarthat? Hozzám akármikor bejöhetnek: nincs lopott ékszer, bomba, kábszer. De a tolvajok, bombakészítők, kábszerdílerek igenis féljenek!

Magyarországon 1960 és 1990 között igen keveseket zavart, hogy csak háromévente kaphattak „nyugati” útlevelet. A többségnek még háromévente sem volt elég pénze a turistautakhoz, később egyébként is könnyítettek: csoportos, szervezett utazáson akár évente is részt vehettek. Ilyenkor ugyan nem kaptak egyéni útlevelet: a csoport vezetőjénél volt a közös passzus. De ez még azokat sem zavarta, akik lelépési szándékkal fizettek be egy-egy bécsi útra: Ottani szervezetek papír nélkül is fogadták, segítették őket.

Az a bizonyos, Hegyeshalomnál fellépő szorongás a vámvizsgálattól is csak kétféle magyart érintett. Azt, aki a Nyugaton beszerzett Fa szappanok, dobozos kólák, rádiósmagnók eladásából akart nyereséghez jutni, meg azt az értelmiségit, aki tiltott gondolatokkal üzletelt. A többségnek azonban gőze nem volt a tiltott gondolatokról, kapcsolat, nyelvtudás híján tudomást sem szerzett ilyesmiről.

Kis kitérő. Én először 1979-ben léptem át a vasfüggönyt: elég későn, hiszen minden anyagi erőnket lekötötte, hogy a nagymama fotelágyából – már gyerekkel – eljussunk legalább egy szoba-konyháig, ahol magunkra zárhatjuk a lakást. Így is csak egy nagyon olcsó szakszervezeti üdülés keretében, a Szocialista Forradalom nevű üdülőhajó fedélzetén közelíthettünk Bécshez. Persze a pozsonyi, nyitrai kitérő után. A csehszlovák-magyar-osztrák határon a kabinunkba betérő vámtiszt elámult: Maguk Fa szappant visznek Bécsbe? Ugyanis a szappantartóban az a különleges alkalomnak kijáró zöldalma illatú Fa szappan dekkolt, amit a nővéreméktől kaptunk, akik viszont végigjárták Európát – hol szervezett úttal, hol csak egyénileg. (Nekik volt lakásuk – megtehették.) A koronát kivihettük volna – még az sem érdekelte őket, hogy vajon csak az engedélyezett deviza van-e a birtokunkban? Egyébként annyi volt – a pénztárcánkban. És még azt is a nővéremék adták kölcsön. Bécs egyáltalán nem nyűgözött le. Nyilván a monarchia idejéből származóan, épületei nagyon hasonlóak Budapestéhez, azzal a különbséggel, hogy ott nincsenek budai hegyek, és a város a Dunát is inkább leküzdendő forgalmi akadálynak tekinti, mint a város meghatározó elemének.

A Maria Hilfer Strasse elborzasztott: Jesszusom, ez a gagyi csili-vili kinek hiányzik?

A hetvenes évekbeli két, egymás után következő válság – a’72-es, majd a ’79-es – azonban brutálisan világított rá minden diktatúra eredendő gyengeségére. Az alkalmazkodásra, az új feladatok megoldására való képtelenségére.

Az MszMP fokozatosan enyhített a diktatúrán. Amikor végül, már MSZP-ként, végső hadállását, az ideológiai hegemóniát is feladta, akkor félig-meddig el- és felismerte, hogy nem tartható egyetlen pártban – és az általa egyetlenként irányított államban a közös életünk irányítása.

Bizonyos vagyok abban, hogy a Párt(a néhai fiatal demokraták) főként a békességes Kádár rendszer idejéből fennmaradt, és a nyolcvanas években születettekre örökített „boldog békeidők” illúziójára építve regnál. Ilyen szempontból tényleg impotens a látható ellenzék. Ugyanúgy nem néz szembe változó életünkkel, és legfeljebb az elosztás módját akarja megváltoztatni. A Jobbik ilyen szempontból a lehető legrosszabb alternatíva: nemcsak a változásokat képtelen felismerni, egyenesen tagadja azok létét. Sőt, ellenségként bélyegzi meg mindazokat, akik bármilyen szelíd módon próbálnák felhívni a figyelmüket ezekre.

Annak, hogy a Magyarországon 1990 előtt létezett diktatúra nem váltott terrorra, sok oka van. A belső okok a kisebb jelentőségűek. Bár már a nyolcvanas évek elejétől érezhetővé vált valamiféle belső ellenzék léte még a párton belül is, ez elhanyagolható mértékű lett volna. Magyarán: ha a „népen”(tömegeken) múlik, Magyarországon sose lett volna rendszerváltás. Ahogyan már említettem, a diktatúra ugyanis nagyon élhető, kényelmes, kellemes rendszer bír lenni. Hogy bármikor házkutatást tarthat nálam bármilyen védőszervezet?

Ugyan már, nyugodtan: nálam nincs lopott ékszer, kábítószer, tiltott könyv. Hogy határozatlan ideig tarthat, és rugalmasan alakíthatóak a feltételei az előzetes letartóztatásnak? Hát féljenek ettől azok, akik tilosban járnak! Én becsülettel dolgozom, nem lopok, az adót is csak az elfogadott mértékben csalom: nem kérek számlát mindenért. Naná, így megspórolom az amúgy is combos áfát! Különben is: minden adó kész pénzpocsékolás! Úgyis csak magukra költik! (Hogy kik, ez változó.) Ez a mentalitás azzal nem számol, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen diktatúra bármikor lecsaphat bárkire. A „becsületesen dolgozó, egyszerű” állampolgárra is. Hiszen a kis korrupciók és megalkuvások világában egyedül a centrális erőtér szándékán múlik, melyik cselekedet válik tiltottá. Ez az egyik oka annak, hogy a diktatúrák egyben virágzó korrupciót üzemeltetnek.

A magyar diktatúra 1990-es bukásának külső okai erősebbek voltak. A gyakorlatilag a szovjet diktatúra nyomása alatt, és nem mellékesen gazdasági erejétől támogatva működő államok egyre kevésbé tudták népeiket a boldog együgyűség keretei között tartani. Magában a Szovjetunióban is felütötte a fejét a kétség: ugyan már, mi vagyunk a nagyhatalom, az űr meghódítói, akkor hogy van az, hogy a magyarok, csehek, lengyelek bármikor vehetnek 10 deka kávét, nálunk meg legfeljebb Moszkvában juthat ilyesmihez az ember, meglehetősen drágán. Ennek jeleivel bőven találkoztam 1988-ban, amikor sok szovjet emberben (szovjet, nem orosz!) még az is felmerült: de hát Ti ellenségek voltatok, vesztettetek a háborúban, hogy lehet, hogy százszor jobban éltek, mint mi? Hogy lehet, hogy az Ikarus busz sokkal jobb minőségű, mint a ZIL, vagy bármelyik szovjet gyár ruhájánál a VOR zakója?

Mielőtt még magyar „hazafiak” felcsattannának: hát persze, hogy jobb, mi okosabbak, ügyesebbek vagyunk! Le kell hűtenem őket: mi csak az „ahhoz képest” kategóriában voltunk jobbak – vagyis vakok között félszemű a király. Abban a pillanatban, amikor nem irányított, zárt közösségen belül kellett megmérettetnünk, azonnal tönkrement az Ikarus, a VOR, a Globusz, a Ganz-féle összes cég a motorvonattól a hajókon, turbinákon, kikötői darukon át a mérőműszerek gyártóiig, amint a Volvo, a Scania, a Lewis termékeivel kellett volna versenyezni.

Talán azért, mert a magyarok butábbak más nemzetbélieknél? Vagy az oroszok, akikhez egyébként a XX. században is sok nagy teljesítmény fűződött?

Egészen biztos vagyok a válaszban: nem.

Csak a diktatúrák rendszere – ismétlem, nem terrorizmusok, hanem az egyetlen központból (centrális erőtérből) diktátumokkal irányított rendszerek nem kedveznek semmiféle egyéni gondolatnak, innovációnak (magyar szóval: újításnak). Még a technológiában sem, és ennek aztán a gazdaság látja a kárát, azt meg az élet minőségének romlása követi. Hozhatnék erre számtalan példát, de mindennél szemléletesebb, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a legnagyobb csáberővel az ”exportból visszamaradt” áru bírt. Kanadaiaknak: akkor már sok magyar cég dolgozott bérmunkában nyugati vállalatoknak. Azokat a termékeket, amik nem feleltek meg az ottani minőségi követelményeknek, belföldön dobták piacra. Ezekért még busás baksist is hajlandóak voltak fizetni a magyarok – természetesen az eladó zsebébe.

Az MSZMP 1965-től fogva próbálta működőképesebbé tenni a diktatúrát. A gazdasági mechanizmus reformjához még a meghirdetésétől (1965. május) is három évnek (1968. január) kellett eltelnie, hogy a számtalan kompromisszummal szelídített rendelkezéseket fokozatosan életbe léptessük. Már az első (1972) olajválság megmutatta az óvatos változások sok gyengéjét, de akkor a Szovjetunió még ereje teljében volt: mivel az olaj drágulásából nagy haszonra tett szert – ezt nem hárította egy az egyben a népgazdaságokra. (Nem gyűrűzik be az olajválság – emlékszünk?) De a cserearány-romlás mindennapos kifejezés lett Magyarországon. Vagyis – egy hordó olajért a korábbinál több buszt, vonatot, ruhát, konzervet stb. kellett szállítani. A hét év múlva következő második árrobbanás végképp padlóra tette a magyar gazdaságot. A magyar vezetők a magyar áruk felértékelését akarták elérni a Szovjetuniónál (a magyar export csaknem fele oda irányult). Ennek az alkudozásnak lett az eredménye egy torzszülött fogalom: a dollárelszámolású rubelexport. Vagyis, hogy a fontos termékekért nem a hivatalos rubel-dollár árfolyamon fizettek – az politikai kérdés volt, hogy a dollár mindig legalább 5 kopejkával olcsóbb legyen a rubelnél – hanem a nemzetközi olajárat vették alapul. Naná, hogy megindult a lobbizás, hogy mely termékek kerüljenek ebbe a körbe. A vezetők nagy aduásznak gondolták az élelmiszert, de azt nem sikerült elérni, hogy minden agrártermék ebbe a körbe kerüljön.

Kis kitérő: a magyar mezőgazdasági export ekkor csúcsra járt – persze leginkább a volt szocialista országokba. Markolókkal rakták a nyírségi almát a Szovjetunióba induló vagonokba, ugyanígy a gabonát, egyebet. Minden agrárterméket megvettek, de csak ritka kivételeket vettek be a dollár-elszámolású körbe. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a magyar mezőgazdaság már akkor is iszonyú drágán termelt. A másik a mennyiség: Moszkva már akkor is 9 milliós város volt, a teljes magyar export eltűnt a moszkvai, leningrádi üzletekben, sok vizet nem zavart. Dollárért bármikor vehettek több, olcsóbb húst, gabonát, zöldséget a nemzetközi piacon – minek adtak volna „konvertibilis rubelt” a drágább magyar termékért?

Akkor jött az új jelszó: az intenzív termelésről át kell állni az extenzív termelésre. Vagyis nem több, hanem jobb áru kell, amit bárhol el lehet adni, akár drágábban is, hogy fedezni tudjuk a folyamatosan dráguló energiaimportot. Bár nemcsak az energiáról volt már szó: egyre mélyülni látszott a szakadék a „nyugati” és a „szocialista” termékek között, legyen az televízió, szerszámgép, ruhanemű, sőt, élelmiszer.

Vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen a vállalatok immár önállóak, egyesével számoljuk a teljesítményüket, nyereségrészesedés is jár a jó munkáért. Sőt, valamikor a hatvanas évek végén jelentősen változott a kinevezések rendszere is. Megváltozott a hármas követelmények – vagyis a párt iránti lojalitás, a szakértelem és az emberi minőség – sorrendje: első helyre került a szakértelem. A „politikai szempontok” azonban erőteljesen befolyásolták egy-egy termelőegység megítélését – és nem feltétlenül pártszempontból.

Politikai szempont volt, hogy nem lehet munkanélküliség – így a sok embert foglalkoztató cégekhez akkor sem lehetett hozzányúlni, ha azok termelését folyamatosan finanszírozni kellett a közös pénzekből. De a fejlesztési hitelek sorsa sem azon dőlt el, hogy a beruházás kitermeli-e a kölcsön fedezetét. Hanem azon: elég neves-e a nagyvállalat, mekkora a lobbiereje a vezetőjének a pártközpontban. Az 1990-re összegyűlt tetemes adósság meghatározó része volt ez a hitelmennyiség. Cikkek százai szóltak arról, hogy a méregdrága nyugati gépek használatlanul rohadnak a gyárudvaron – vagy nem volt elképzelés sem arról, hogy mit lehet ezekkel kezdeni, vagy csak a technológia egy-egy részletét vették meg, ami így nem működött. A hitelek odaítélésének a gyakorlata nagyjából a következő volt: a nemzeti bank megfelelő főosztályán (csak később lettek kereskedelmi bankok) a pénzügyi szakember optimális esetben megvizsgálta a beruházás lehetőségeit, hogy érdemes-e kölcsönt adni a projektre – aztán jött a telefon a K-vonalról, hogy melyik elvtárs gyárának kell odaítélni a hitelt. Pont, ahogyan manapság: megy a hitel (akár kamatmentesen), az ingyen támogatás, EU-pénz földvásárlásra, kastélyra, tópartra, hizlaldára. A hitelezettek névsora is hasonlóan egysíkú – lojális gázszerelőnek, szállodatulajdonosnak bármennyi, bármikor. Kockázatos új vállalkozást építőnek – nehezen, súlyos feltételekkel.

Nem különbözik a pangás éveinek (az 1979-1987 közötti időszakot szokták így nevezni) a gyakorlatától szinte semmiben a mai magyar kormány. Minden gazdasági, kulturális, szociális döntést egy szűk kör határoz meg (azelőtt Politikai Bizottságnak hívták), nem készül semmiféle hatástanulmány semmilyen invesztícióhoz, nincs vita. Aki vitatni meri a központi bölcsesség forrását, az „nemzetáruló”, ellenség, legújabban sorosbérenc. Olyan hajmeresztő fogalmakat hoznak törvénybe, mint a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt kormányberuházások”, amelyeknél nem szükséges semmiféle hatósági engedély, környezeti, gazdaságossági számítás. Aki azt hinné, hogy a közösségnek fontos ügyek gyorsítására született a fogalom, téved. (Pl. az M7-es autópálya vonalán a mai napig vád az MSZP-SZDSZ kormány ellen a kőröshegyi völgyhíd, ami amiatt született, mert a déli parti települések a külterületeiken sem engedték átvezetni a sztrádát.) Nem. Ilyen „nemzetgazdasági szempontból kiemelt kormányberuházás” volt a Szabadság téri ormótlan, hazug szobor. Mivel szinte semmilyen kritérium nem kapcsolódik a „kiemeléshez”, bármikor kerülhet bárkinek a háza egy ilyen beruházás útjába. Jelentősen megkönnyíti az ilyen létesítményekhez szükséges kisajátításokat is a törvény.

A magyar társadalom már 1990-ben sem könnyen emésztette meg a plurális rendszer szükségességét – jónéhány politikus ki sem tudta mondani a szót. De a rendszerváltó követelmények között szerepelt a politikai sokszínűség, a többpártrendszer. Ez a fogalom mára teljesen eltűnt – jóhiszemű vagyok: talán nem azért, mert a jelenleg uralgók között sem sokan tudják kimondani. De amikor centrális erőtér-t emlegetnek, lesajnálóan nyilatkoznak a parlamenti vitákról, akkor a politikai sokszínűség, a többpártrendszer ellen szólnak. Amikor a házelnök keresetlen szavakkal kérdőjelezi meg a parlamenti ellenzék létjogosultságát, azt a kb. kétmillió szavazót sajnálja le, akik az ellenzéki képviselőkre voksoltak. Vagyis a demokrácia alapjait utasítják el. Tehát diktatórikus uralmat gyakorolnak.

És ne tévedjünk. A diktatúráknak ugyan látványos elemük az „ideológiai hegemónia” – marxizmus-leninizmus vagy keresztyén-nemzeti – de valódi hátrányuk a gazdasági, társadalmi életben mutatkozik élesen. A nemzetek közötti bármely rangsorban egyre lejjebb csúszásban, a társadalmi különbségek mélyülésében, az életminőség romlásában. Ez utóbbi nemcsak a legatyásodott kórházakban, sorsukra hagyott régiókban érezhető. Hanem a minden szinten megnyilvánuló eszetlen lojalitás megkövetelésében – vajon tudják-e, hogy ma Magyarországon egy tanárt el lehet bocsátani azért, mert nem jár templomba (nem egyházi iskolából)? Egy köztisztviselő szedheti a sátorfáját, ha „megrendül iránta a bizalom” nem kell hozzá semmiféle ok. Közhivatalokban teret nyert az impotencia: nemcsak azért, mert a kinevezett főnöknek gőze nincs az államigazgatás működéséről, hanem azért is, mert addig marad főnök – de beosztott is, – ameddig hibátlan az alkalmazkodása a felsőbbséghez. Ez pedig nem könnyű, ha egymásnak ellentmondó törvények kergetik egymást.

Az oktatás, a kultúra, az egészségügy állam általi gyarmatosítása gyakorlatilag befejeződött. A média kormánymegszállása 98 százalékos.

A gazdasági élet leuralása viszont még nem teljes. A mindenütt állami monopólium szerencsejáték, dohány, alkohol üzlet ugyan baráti kezekben van már. Gőzerővel zajlik a természetes monopóliumok – energia-, víz-, távközlési stb hálózatok megbízható gázszerelők, tanácsadók, futballszakértők tulajdonába adása is. A következő behabzsolandó ágazatnak a turizmus tűnik – ehhez már készültek-készülnek rendeletek, törvények.

Nagy falat azonban a pénzügyi rendszer teljes szétverése. Az eddigi kísérletek látványos kudarcokat hoztak a takarékszövetkezetekben, baráti brókercégekben. Az OTP – Magyarország változatlanul legnagyobb kereskedelmi bankja, amely már a térségben is terjeszkedik – leuralása nem sikerült teljesen. Nagyhatalmú – mellesleg a közelmúltig a leggazdagabb ismert magyar – elnök-vezérigazgatója Csányi Sándor ugyan még a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is tanult, de példaszerű tőkés. (Érdekes lenne életútját összehasonlítani az őt gazdagságban nemrég megelőző gázszerelővel.) Ráadásul, ha összehúzza a szemöldökét, bizony nem sok jó terem egyetlen potentátnak sem. (Például bedönti a bank részvényeit a tőzsdén: ez egyben a magyar tőzsde végét is jelentené.) A „termelőüzemek”, vagyis gyárak közül szinte kizárólag az nyereséges, amely külföldi kézben van: Mercedes, Chinoin, GEC (volt Egyesült Izzó). Akad persze néhány – pár tucat embert foglalkoztató – palacsintázó, hőforrásra épült panzió, valamelyik nagy cég beszállítójaként működő lemezleszabó, amelyik eredményesen működik: az egész gazdaság szempontjából a teljesítményük elenyésző.

A „munka alapú társadalom” – ahogyan a kormánypotentátok értik, teljes zsákutca, amennyiben „munka” alatt kizárólag a fizikai erőkifejtést értik. Szögegyenesítésből csak rabszolga szinten lehet megélni. (Ebben a jobbikák rátesznek: de a zsákutcában való gyors hajtás csak a fal elérését hozza közelebb.) Gazdasági értelemben semmilyen koherens elképzelés nem létezik kormányzati fejekben. (Hacsak az összes boltbejárat, gyárkapu piros-fehér-zöldre mázolását nem tekintjük annak.) A gazdaság makroszámainak (államadósság némi csökkenése, infláció, költségvetési hiány) javulása mögött a mai kormány kemény, neokon (mások szerint neolib) megszorító politikája áll. A jövedelmek protekcionista átcsoportosítása a teljesítménytől a lojalitáshoz, a szociális transzferek átirányítása a rászorultaktól a hangosabb érdekvédelemre képes csoportokhoz. Az egésznek van egy hetvenes évekbeli hangulata, amit megerősít egy-egy kormányzati elszólás a „rendeleti kormányzásról”, és egyéb, a diktatúrákból jól ismert eszközökről.

Az ellenzék? Persze, nem tökéletes, de ennek kifejtését a következőkre hagyom.

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/08/27/a-diktaturak-hetkoznapjai/feed/ 106
A szocialista nem szinonímája a lúzernek http://kanadaihirlap.com/2017/08/22/a-szocialista-nem-szinonimaja-a-luzernek/ http://kanadaihirlap.com/2017/08/22/a-szocialista-nem-szinonimaja-a-luzernek/#comments Tue, 22 Aug 2017 12:19:07 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=32183 Most olyan dühös vagyok, hogy nagyon csúnyákat fogok írni. Majd lebarmoltok emiatt.

Az egyik ellenzéki párt szerint nem szavazhatna az, aki nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ezzel nem értek egyet: véleménye neki is lehet, joga van ahhoz, hogy ezt kinyilvánítsa.

Ámde: nem adnék hitelt annak, aki nem tud különbséget tenni valuta és deviza között, nem tudja, hogyan számolják a kamatos kamatot (hetedik osztályos tananyag, nem matek, csak sima számtan). Akkor sem, ha van neki öt diplomája, három dr. címe, meg két prof. stb-je.

Szocialista ugyan a felfogásom, de szeretném tisztázni: a szocialista nem szinonímája a lúzernek, mint ahogy a szolidaritás sem egyenlő a jótékonykodással.

Arról a bizonyos „devizahitelről” van szó. Egészen pontosan devizaalapú forint hitelről születtek kb.15 éve a szerződések. Nem mellékesen: a lehetőséget 2002-ben nyitotta meg az akkori Fidesz-kormány, de a hitelekre már 2003-ban, az új, MSZP-SZDSZ kormány idején került sor. Ez volt a Medgyessy kormány egyik nagy hibája: a konstrukciót azonnal be kellett volna szántani.

Miről is szólt ez a kölcsön? Arról, hogy a bankok tulajdonképpen a saját hiteleiket közvetítették ki az ügyfeleknek úgy, hogy a teljes kockázatukat az ügyfélre terhelték.

Talán nem egészen köztudott, de a bankoknak nincs saját pénzük!!! Nagyon vázlatosan: a náluk őrzött betéteket kölcsönzik ki, a nyereségük meg a betétre adott és a hitelért kapott kamat különbözete – lenne, de ez ma már nem igaz, a fő bevételi forrásuk a különböző címeken szedett költség, meg a pénzpiacokon szerzett nyereség, de ezeket az egyszerűség kedvéért most hagyjuk.

A hitelek iránt nagyobb az igény, ezért a bankok a nemzetközi piacon vásárolnak pénzt, és azt kölcsönzik tovább – ez ma megszokott ügymenet.

A magyar finesz ebben az volt, hogy a devizában (vagyis nem az országban használatos pénznemben) a nemzetközi piacokon megvásárolt pénzeket a bankok a lakosságnak forintkölcsönként (tehát valutában) adták tovább, pár százalékot rátéve a kamatra persze. De úgy, hogy a kölcsön összegét végig devizában számolták – a pofátlanabbak még az átváltás költségeit is az adóson hajtották be.

Mi volt ebben az üzlet az adósnak? Hát az, hogy akkor már a pénzpiacokon erősen süllyedtek a kamatok – a svájci frank pl. már a negatívnak tekinthető 0,5-0,75% körül járt, a forint meg erősen tartotta az évi mintegy 10%-os alapkamatot. (ennek oka elsősorban az államadósság csökkentésének szándéka volt.) Ami azt jelentette, hogy a forintkölcsönökért kb. 18-19%-ot kértek. Ez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy ugyanolyan hitelösszegért mintegy 30-40 százalékkal kisebb törlesztőrészletet kellett fizetni.

Én is megnéztem annak idején: elhagyta a tizedik évét a kocsi, 1 millió kölcsönnel tudtunk volna újabbat venni. A svájci frank alapú konstrukció volt a legolcsóbb. Aztán megnéztem egy blankettaszerződést (kanadaiaknak: blankettaszerződésnek hívják az olyan kontraktusokat, amelyeket sokan használnak: csak az adatokat írják be egyedileg, a feltételek azonosak.)

franc

Benne volt fehéren-feketén, hogy az adós vállalja a deviza-árfolyamkockázatát. És hoppá!!!! Még egy mellékesnek tűnő mondat az írás vége felé, ami szerint a kölcsön nem törleszthető devizában, csakis forintban!!! Na, kösz, akkor ez nem az én utam. Mellékszál: sosem ódzkodtam a hiteltől, a lakástól a kocsiig, a tévétől a hűtőig szinte mindent kölcsönre vettünk, amit kivétel nélkül rendben vissza is fizettünk.

De hát itt az én nem létező végtagommal akarják verni a csalánt! Hát akkor marad az öreg Suzi. Miközben körülöttem boldog-boldogtalan vette föl a „devizahitelt” – és nemcsak első lakásra. A tehetősebbek bevásároltak a gyereknek – amíg fölnő, behozza az árát a bérlőn. Budapesten ma egy lakótelepi 50 nm-es lakásért 120-160 ezer forint a bérleti díj – plusz a rezsi.

A fiam akkoriban (2003-ban) vásárolta az első lakását, amihez forintkölcsönt vett föl, bár a bank nagyon ajánlotta a devizát, kb. 35 százalékkal lett volna alacsonyabb a törlesztőrészlet. Csakhogy akkor már sejteni lehetett, hogy kevés az esélye annak, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány harmadszorra is győzzön – márpedig, ha a Párt(a néhai fiatal demokraták) jönnek még a futamidő lejárta előtt, akkor a „devizahitelek” törlesztőrészlete legalább megháromszorozódik.

Miért, amikor a forint árfolyama legfeljebb 30-40 százalékot esett?

Amikor valaki fölvett 100 ezer svájci frankot, kapott 17 és fél millió forintot. Mai árfolyamon (eladási, Commerzbank) ez 26 millió 741 ezer forint. Ennyivel tartozik az adós. (Mínusz az eddigi törlesztések, plusz a kamatok.)

Látta ezt sok szakember, jelezte is, a kormánynak is, meg az adósoknak is. A kormány nem merte meglépni a konstrukció betiltását. Látja valaki azt a lelki szemeivel, amint százezrek üvöltenek, hogy a gaz kormány nem engedi az olcsó hitelt, mert a magas kamatokkal tömi a bankokat?

Hogy miért vagyok felettébb dühös? Nem, kérem, nem hagynám ki a probléma megoldásából az adósokat. Amikor felvették a pénzt, jópár évig hasznuk volt az ügyletből. Tessék most ezt a hasznot visszatenni. Nem mindig a közös pénzért ácsingózni. Vagy a fiam, meg a többi millió, aki nem ugrott be, az most megkapja az akkori években fizetett részlete 35 százalékát?

Ha valaki azzal érvelne, hogy nem tudták, attól megkérdezném: ha a piacon rohadt almát sóznak rá, mert nem figyelt, akkor vegyek neki helyette szépet?

Az adósok tehetős rétegét a Párt(a néhai fiatal demokraták) már kisegítette sok-sok milliárdnyi közpénzzel, amikor lehetővé tette, hogy egyösszegben visszafizessék az eredeti árfolyamon a hitelt. (Vagyis a példában szereplő 17 és félmillió forintot, miközben a közös devizaadósságban ott ketyeg a 26 millió 741 ezer forintot érő svájci frank.)

Bár a Párt szokásához híven elsunnyogta a hétfői parlamenti napot, azért ne feledjük: a devizaalapú forinthitel konstrukciót ők dolgozták ki, még a 2002-es kormányváltás előtt. A szocialisták és a szabaddemokraták hibája, hogy azonnal nem tiltották be az egészet.

Jól tudom azt is, hogy kb. hetvenezer adóst már a kilakoltatás veszélye fenyeget. Van elég üres lakás Magyarországon: kapjanak ilyet bérbe. (A lakáshelyzet is megérne egy misét, de majd később.) Ha indokolt: pl. munkanélküli lett az adós, vagy elhunyt a családfő: kapjanak segélyt a megélhetéshez.

És végül: ez az eset is azt bizonyítja, hogy nem hittanra lenne szükségük a embereknek – akinek arra van, az kapja meg a vallási közösségétől, ne állampénzen – ,hanem alapvető állampolgári(jogi), pénzügyi ismeretekre. Legalább annyira, hogy ne dőlj be, ha szépen csillog egy lábas, és a „náza” fejlesztette, százezerért sem magától kerül bele a húsleves.

Utóirat: ha valaki kedvet kapna napi x euró pénzkeresetre, mert a neten olyan szépen mosolyog az a fiatalember, és netán rámegy a háza a bótra, nálam ne keressen támogatást. Csak akkor fogjon bele, ha van TŐKÉJE, és hajlandó (és képes) 0-24 órában a nemzetközi híreket bújni (nyelvtudás!).

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/08/22/a-szocialista-nem-szinonimaja-a-luzernek/feed/ 211
Hamis képzetek világa http://kanadaihirlap.com/2017/08/10/hamis-kepzetek-vilaga/ http://kanadaihirlap.com/2017/08/10/hamis-kepzetek-vilaga/#comments Thu, 10 Aug 2017 11:19:11 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=32046 Szögezzük le: az, hogy valamennyiünk életét átszövik az illúziók, nem baj, nem erény: tény. Sőt. Bizonyára sokkal kevesebbek lennénk, ha időnként nem esnénk neki alaptalannak tűnő reménnyel egy-egy feltételezés bizonyításának. Galileinek kevés reménye lehetett arra, hogy valaha is a saját szemünkkel győződhetünk meg arról, hogy otthonunk, a Föld nem lapos és mozdulatlan. Ezekből a reményekből épül fel egész világunk, ez hajtja a megismerés felé legtöbbünket.

Úgy tűnik azonban, van életünknek egy része, amely titokzatosabb minden űrbéli jelenségnél – mégpedig a saját viselkedésünk. Ami ráadásul gyökeresen más, ha egyedül vagyunk, vagy a családunk körében, és akár ellentétes is lehet, ha sokaságot tudhatunk magunk mellett. De eltérő lehet akkor is, ha a holnapot kell megítélnünk, vagy a jövő hetet, esetleg a következő évtizedeket.

Vajon mi befolyásolja döntéseinket, egyénileg és kisebb-nagyobb csoportokban? Vagy 170 éve keresnek erre választ a társadalomtudományok, különböző szempontok alapján. Miért fogadunk el állításokat egy csoporttól, egy másiktól meg azt sem, hogy a Föld gömbölyű? (Nem gömbölyű egyébként, ahogy ma már tudjuk, hanem „geolit, azaz Föld formájú”, de ez most mindegy is.)

Minél kevésbé lehet mérni, – hosszát, szélességét, mélységét meghatározni valaminek, annál könnyebben kapcsolhatók ehhez illúziók, hitek, remények. Ilyen „valami” a politika. A görög kifejezés eredetileg annyit jelentett: az állam életének irányítására tett ajánlat. Az állam – és nem a nemzet. Ez fontos különbség, hiszen az állam szervezett kereteket, általánosan elfogadott szabályokat – törvényeket – jelent. A nemzet pedig – ami mellesleg nem is létezett a hellén korban –, más. Reményekből, hitekből, tapasztalatokból, érzelmekből összeálló idea/ideológia, ami erőt is adhat, de védtelenné is tehet. A „nemzetállam” korcs fogalom: olyasmi, mint a „szűzkurva”.

Hogy valaki/valamely csoport elnyerje a számbeli többség bizalmát az állam irányítására – és ennek hasznaira –, ahhoz a lehető legpontosabban be kell lőnie, a társadalom mely csoportját érdemes megcéloznia. Ennek jól kidolgozott technológiája van: a felmérések, közvélemény-kutatások rendszere. A neten zajló beszélgetések, hírekre, eseményekre adott reakciók követése, elemzése pillanatok alatt jelzi egy-egy döntés visszhangját. Ne becsüljük le, ma Magyarországon tán a szavazók harmada használja rendszeresen a hálót tájékozódásra. Egyrészt ez a harmad képes befolyásolni a közvetlen környezetét – másrészt meg a mai választási törvény alapján Magyarországon 33 százaléknyi szavazattal kétharmados parlamenti többség szerezhető. Másutt is elég többnyire a voksok fele az abszolút többséghez – tömegdemokráciában sokféle tényező befolyásolja a megszerezhető parlamenti helyek sorsát. Ennek becélzásával ún. választási matematikusok foglalkoznak – elég jó hatásfokkal.

Még mielőtt azonban túlságosan belemerülnénk a közösség irányítására tett ajánlatok elfogadtatásának technikai részleteibe, nézzünk egy konkrét példát.

Az egészségügyét.

Elsőként szögezzük le: függetlenül attól, hogy állami, vagy biztosítási alapon működő rendszerről van szó, valamennyi ország kormánya küzd ezzel, csak különböző szinteken. A kevésbé fejlett országokban nagy eredmény, hogy a földrészeken is átterjedő járványokat többnyire sikerül lokalizálni. Míg a gazdagabb államokban mások a gondok: legyen-e kötelező az egészségbiztosítás, és ha igen, akkor hogyan, milyen módon költsük el az így befolyó pénzeket? Döntsenek a magánbiztosítók? Vagy legyen a mindenkori kormány joga és felelőssége a döntés? Mert ne tévedjünk: az állam eszközeinek – pénz, erőszakszervezetek – használatára a mindenkori kormány kap jogosultságot: vagyis annak van hatalma. (Mellékszál: a hatalom önmagában nem jó vagy rossz: lehetőség.) A problémakört árnyalja, hogy rohamléptekben fejlődnek az egészségügyi technológiák. De olyan bonyolult szerkezetről van szó, mint mi magunk vagyunk – ráadásul darabonként eltérő módszerrel összerakva. Igen nehéz olyan megoldásokat találni, ami minden egyes emberre azonos módon hat, árt vagy használ. Ezért aztán az egészségügyi innováció iszonyú drága, évekig, gyakran évtizedekig tart, mire egy-egy kór okára pontos magyarázatot találnak – és csak ezután jöhet az ellenszer kikutatása.
Az egészségügy ugyanakkor hatalmas piac. Amíg egy ember elhalaszthatja pl. az autója cseréjét kényelmesebbre, gyorsabbra – ha eltöri a lábát (hogy bonyolultabb kórokról ne is essék szó) muszáj segítséget keresnie. Lehetőleg olyat, aki képes szakértő kézzel összeilleszteni a csontvégeket, és az izmokat, idegeket nem károsító módon teszi föl a rögzítőkötést.

És igen, bizony az egészségügy emiatt óriási üzlet is. Kéretik elfelejteni az ötvenes évek Ludas Matyijában (magyar vicclap 1948-199???között) megjelent karikatúrákat a sötétben bujkáló feketézőkről, vigécekről, és értsük az üzletet/piacot úgy, ami: hely, ahol az igényeinket kielégítjük. Persze az egészségügy speciális piac: hiszen a vakbélgyulladásunkat nem „igényeljük”, a műtétre mégis szükségünk van. A kezelés meg pénzbe kerül, hiszen sok ember munkáját, eszközöket, anyagokat használnak föl a reparálásunk érdekében. A költségek is igen eltérőek lehetnek: használhat az orvos egyetlen szikét, meg egy segítőt, aztán a seb gyógyulását már a családi körben kell megoldani. De történhet a kór megállapítása bonyolult és drága diagnosztikai berendezésekkel, az operáció steril környezetben, olyan eszközzel, ami nem ejt az elkerülhetetlennél nagyobb sebet, majd a gyógyulás szakértő ápolás, színvonalas ellátás mellett. Ezzel növelve a gyógyulás esélyét, és csökkentve a fertőzés lehetőségét. És még csak egy „egyszerű” vakbélműtétről beszéltünk.

Ismétlem: minden ország kormánya küzd ezekkel a gondokkal, csak a színvonal eltérő. Magyarország e tekintetben szerintem úgy az országok alsó harmadának a felső szintjén áll, bár több szempontból csúszik szépen lefelé.

huge.99.499780

Mi lehet ennek az oka? Ami nagyon látszik: az a szegénység, sőt a folyamatos szegényedés. A negyven éven keresztül kizárólag állami irányítással, kötelezően befizetett járulékokból működő rendszer megroppanása akkor vált élesen láthatóvá, amikor a ’90-es években az öt millió foglalkoztatott létszáma – és ezzel a fizetések után befizetett járulékok – 1-2 év alatt 3 és fél millióra csökkent. Ne tévedjünk: ebből a szempontból teljesen irreveláns a mai 4 milliós „dolgozói” állomány, hiszen a kb.300 ezer közmunkásnak (+a kb. 600 ezer köztisztviselőnek, közalkalmazottnak) nemcsak a járulékait, a nettó fizetését is a költségvetés állja: a büdzsé tehát nem lett gazdagabb, ebből nem osztható többlet sem az egészségügynek, sem más, fontos területnek.

Induljunk ki abból: nincs a világon olyan kormány, amelyik szánt szándékkal akarna kárt okozni az országának, népének. Már csak a saját, jól felfogott érdekei miatt sem, hiszen ez a bukásával járna. Kivéve persze a fegyveres erőszakkal – azaz terrorral – életben tartott rendszereket. A diktatúrákban azonban adni kell „a nép akaratára”, meg kell vásárolni a voksait. Nincs erre alkalmasabb terep az egészségügynél, hiszen mindannyian féltjük a szeretteink – meg persze a saját – életet.

Magyarországon az államosított egészségügy adott állapot. Már a kilencvenes évekre kiderült, az ellátás színvonala nem tartható fenn: nemcsak a járulékok vészes csökkenése miatt, hanem az egészségügyi technológiák rohamos fejlődése – és drágulása – miatt sem. A ”hálapénz” bonyolult, az orvosok és az állampolgárok számára egyaránt megalázó, erkölcstelen rendszere nemcsak igazságtalan, de egyenesen szétzilálja, lezülleszti a rendszert.

A járulékok további emelése lehetetlenné vált: miközben a régióban a magyar lett az egyik legdrágább munkaerő, aközben a valójában megkapott fizetés az alkalmazásban állók mintegy fele számára még a létfenntartás korábbi szintjét sem képes biztosítani. Különösen igaz ez a közalkalmazottak sok százezres körére. (Magyarországon az állami oktatásban és egészségügyben dolgozók – orvosok, ápolók, tanárok – közalkalmazottak, bérüket a központi költségvetésből állják.)

Ilyen körülmények között az egészségügy (és az oktatás) teljes rendszere az épp aktuális kormányzati szándékokon múlik. Egészen odáig, hogy pl. egy város kórházában ki legyen a vezető főorvos. Az aktuális kormányhoz való lojalitás határozza meg, hová jut fejlesztés. És ahogyan az ilyen kontroll nélküli „centrális erőtérből” irányított rendszereknél törvényszerű: a nyomorúság és a pazarlás egyaránt jellemző. (2003-ban írt erről egy riportkötetet Moldova György. Találó címe volt: A tékozló koldus.)
Diktatórikus rendszerekben természetes, hogy a kormányzat ragaszkodik az egészségügy kézben tartásához: az egyik olyan kérdés, amivel a legtöbb szavazatot lehet begyűjteni – de elveszíteni is.

Sokan látták-látják: a helyzet egyre tarthatatlanabb. Nagyjából két út lehetséges. Az egyik, hogy a költségvetésből több pénzt áldoznak az ügyre. Ennek persze vannak korlátai. Ráadásul 2002-2003-ra kiderült: ha a rendszer változatlan marad, hiába öntik bele a pénzt, az nem hoz változást. A Medgyesi kormány által 2002-ben adott 50%-os béremelés nem szüntette meg, sőt nem is mérsékelte a „hálapénz” szerepét – a nagy lemaradás miatt meg alig csökkentette a versenyszférához képest a jövedelemelmaradást. Az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány egészen 2006-ig halogatta a megoldást. De a költségvetés adósságának növekedése – aminek jelentős tétele volt a 4 évvel azelőtti oktatási és egészségügyi bérek jelentős emelése – elodázhatatlanná tette a változást. Sokféle döntés született, ebből a leglátványosabb a vizitdíj bevezetése volt. Vagyis, ha valaki orvoshoz ment, 300 forintot (kb.1,5 CAD) kellett fizetnie, kórházi ellátás után pedig naponta 600 forintot(kb. 3 CAD). Széles kör mentesült a fizetés alól: 14 éves korig a gyermekek, afelett a diákok, a valamilyen szociális ellátásban részesülők (segélyen lévők, munkanélküliek stb.), valamint a minimálnyugdíj másfélszeresénél kisebb nyugdíjjal rendelkezők, bizonyos akut betegségben szenvedők (pl. rákosok), baleset miatt ellátásra szorulók. De további kompenzáció is létezett: ha valakinek egy évben több mint hússzor kellett vizitre mennie, a 6000 forinton felüli részt az önkormányzat kifizette. A vizitdíj lényegéről azonban kevés szó esett: érthetetlen módon ma sem hangsúlyozzák ezt az ellenzéki pártok. Az a pénz ugyanis nem került be a „nagykalapba”, ott maradt az orvosnál-kórháznál, ahol befizették. Vagyis nem a kormányzati elöljáróknál kellett kuncsorogni érte. Sok kórház, háziorvosi közösség fejlesztésekbe is fogott: pl. egy helyen rendelő háziorvosok laboratóriumot alakítottak ki, hogy ne kelljen a cukorbetegeknek a rendszeres laborvizsgálatok miatt a szakrendelőkben sort állniuk.

Ezerrel indult meg a támadás: illetve a „védelem”, az ingyenes egészségügyért. Hiába mondták a kormányerők, hogy az egészségügy sincs „ingyen”, súlyos pénzekbe kerül a költségvetésnek. Az egyetlen kormányfő volt, aki azt is hozzátette: a költségvetés mindannyiunk közös pénze. Egyetlen kormánynak sincs egyetlen fillére sem: csak a mindenki által befizetett pénzből gazdálkodhat.

Muszáj pár szót szólni a magyarországi ”hálapénz” gyakorlatról. Már évtizedek óta nem azt jelenti, hogy egy beteg a sikeres kezelés, a gondos ápolás elismeréseként, felgyógyulásakor külön pénzben fejezi ki a háláját. Évtizedek óta előre adják a magyarok a baksist, mára már sok esetben maga az orvos határozza meg, hogy mekkora összeg kell a műtét, szülés, drága kezelés ellenében. Elég elterjedt gyakorlat, hogy az orvos magánrendelésén (ennek tarifája ötezertől húszezerig terjed) fogadja a beteget, majd beutaltatja az állami kórházba, ahol állami eszközökkel diagnosztizál, műt vagy kezel – természetesen (gyakran megszabott) hálapénz ellenében. Ez a gyakorlat az orvosoknak is megalázó, torzítja a teljesítményeket. Nem ritka, hogy a „prof” vállalja a magánbetege műtétjét, aztán a fiatal operátor várhatja, amíg lehetőséghez jut. (A szegényebb betegről nem is beszélve.) Ha megkérdezik az országból távozott orvosokat, egészségügyiseket, sokakat nem is a nagy jövedelem motivált: a feudális viszonyok, a szakmai érvényesülés buktatói kényszerítették a távozásra.

Még itthon is kevesen tudják, hogy – főként vidéken – a körzeti orvosnak is dukál már a hálapénz, és nemcsak a háztáji munkák dandárja idejére kapott táppénzes napokért, hanem minden látogatáskor. Az egyik pestkörnyéki falu háziorvosa minden vizitnél elkérte az 500 forintot, akkor is, ha csak a szokott gyógyszerek receptjéért jelentkezett a páciens. (A gyógyszertámogatások rendszere külön téma lehetne.) Ez a titka annak, hogy sok „szociálisan érzékeny” orvos is felháborodott a vizitdíjon – ha a páciens ott is hagyta a megszokott ötszázast, abból háromszázról nyugtát kellett adnia az orvosnak, és még adózott is.

2006-ban terv volt az is, hogy a tisztán az állami költségvetéstől függő egészségügybe bekapcsolódhatnak az egészségbiztosítók – így remélve fejlesztést az ágazatba. Nehéz tárgyalások kezdődtek: naná, hiszen a biztosítóknak érdeke, hogy a magas járulékot fizető, fiatal (tehát ellátásra még kevésbé szoruló) ügyfeleket mazsolázzák ki. A kormánynak viszont felelőssége, hogy a járulékot nem fizető gyermekek, nyugdíjasok se szoruljanak ki a szolgáltatásból. Nem könnyítette meg a kormány dolgát az a botránysorozat, ami az egyik ilyen magánbiztosító kezdeti lépéseit kísérte. Néhány helyen néhány kórházat ugyanis magánbiztosítók üzemeltetésébe adtak ki, ahol azok változásokat kezdtek.

Az akkori közszolgálati tévék, rádiók, a „balliberálisnak” tartott újságok is tele voltak rémtörténetekkel. A „kedvencem” egy tévében látott riport volt, amelyben azt panaszolta egy édesanya, hogy a lisztérzékeny gyermekének ingyen járó különleges élelmet már nem adagokra bontva, hanem nagyobb kiszerelésben kapja meg. „Elég baj a gyereknek, hogy nem eheti azt, amit a többi. Most még szégyenkezzen a kilós konzervdobozával is?” És nem kérdezte meg a riporter, hogy mi lenne, ha az édesanya maga adagolná ki az ételt? Az ilyen és hasonló „apróságok” jelentősen megterhelték a központi költségvetést. Volt olyan beteg, akinek a nevére naponta 30 pelenkát írtak ki – miközben a kórház már akkor is kérte, hogy, ha tehetjük, vigyünk pelenkát a betegünknek, mert „erre sincs pénz”.

Az elégedetlenség fokozódott: sztrájkok, tüntetések követték egymást. Ezek ugyan nem voltak nagy létszámúak, de minden médium hírt adott róluk. (Nem úgy, mint a mostaniakról a közszolgálati média, illetve a kormányközeli kézben lévő – 95%-nyi –újság.)
A vizitdíjról szóló népszavazás megpecsételte – no, nemcsak a kormány – hanem a magyar egészségügy sorsát is. A biztosítók szedték a sátorfájukat: látták, bármiben is állapodnak meg, azt a következő rezsim nem fogja betartani.

Maradt minden a régiben. Illetve romlott. A 2010 előtt sok pénzt felemésztő fejlesztések, béremelések, szociális intézkedések nyomán keletkezett adósságteherre még rátett a 2008-as válság is. Az új kormánynak elemi érdeke volt (ha másik kormány van, annak is dolga lett volna) az adósság csökkentése, hogy a továbbra is érkezzenek az EU-s támogatások. A mostani kormány onnan vett pénzt, ahol volt: a magánnyugdíj-pénztárakból, a közszolgáltatásoktól, az önkormányzatoktól.

A korábbi elképzelések lényege az volt, hogy erősítsék a háziorvosi hálózatot, valamint támogassák a munkáját területileg épített, korszerű diagnosztikával felszerelt rendelőkkel. Sok kicsi, inkább csak ispotályként működő városi kórház helyett legyenek nagy, jó technikával rendelkező kórházak. Az elv az volt: az ország valamennyi településéről 50 kilométerről elérhető legyen egy ilyen kórház. Mindenkinek. Legyen világos: milyen egészségügyi szolgáltatás jár a kötelező társadalombiztosításért – mindenkinek.
A jelenlegiek viszont egészen másképp vélekednek: továbbra is az „ingyenes egészségügy” hamis képét prédikálják. Ugyanakkor az egészségügyben számtalan magánvállalkozás működik már: a CT-MR laborok, a műveseállomások, fogászatok kivétel nélkül magánvállalkozásban működnek. A kezelésekért a tb fizet – de csak meghatározott számban. Ezért van az, hogy aki képes egy CT vizsgálatért 10-12 ezer forintot fizetni, az hamarabb sorra kerül: ha az államilag fizetett helyek elfogynak, magánbetegként még beférünk. A magán egészségügyi szolgálatokat (telki kórház, Budai Egészségcentrum, Medicalcenter stb.) csak a nagyon tehetősek tudják igénybe venni. A gazdagabb munkahelyek ugyan dolgozóik számára is lehetővé teszik ezek elérését – de rendkívül nagy az eltérés a „gyalogos alkalmazott” évi 1-2 szűrésre való befizetése, meg a menedzserszerződésekben szereplő évi akár több százezer forintot is elérő egészségügyi szolgáltatás között.

Az élet tehát lépett: az „ingyenes” egészségügy járni jár – de, hogy kinek mi jut ebből, azt a pénz dönti el. A közös pénzeinkből gazdálkodó jelenlegi kormány pedig a legkevésbé sem törekszik arra, hogy közelítse az állam polgárainak esélyét a gyógyulásra. Sőt.
Még az is lehet, hogy a központi költségvetésben emelkedik az egészségügyre fordított kiadások összege. Az a nem mindegy, mire költik. A kormány tervei között szerepel egy, csak a kormányzati alkalmazottak számára igénybe vehető hálózat kiépítése. Nyilván ennek része a budai gigakórház terve, ahová ugyanolyan eséllyel kerülhet be beteg egy eldugott faluból, vagy a Nagykörúton kívülről, mint annakidején „a Kútvölgyibe”. (Kanadaiaknak: a Kútvölgyi ’90 előtt csak a pártkádereknek, illetve kiemelt státuszú művészeknek, sportolóknak stb. járt.) Pedig biztosan nincs szükség új kórházra: inkább a hasonló célra szánt, ám mára teljesen legatyásodott Állami Egészségügyi Központot (ismert nevén a Honvéd kórházat) kellene végre befejezni. A telepen méltatlan körülmények között működő osztályok és kész, üres épületek egyaránt vannak. Esetleg ki lehetne festeni néhány intézményt, talán ezzel is csökkenthető lenne a mostanában elszaporodott kórházi fertőzések száma.

Hosszan lehetne sorolni az eltérő felfogásokból (ideológiákból) adódó következményeket, amelyek nemcsak az egészségügyet, de az oktatást, az államigazgatást is súlyosan érintik. De így is igénybe vettem az olvasók türelmét.

Még egy esetet mégis meg kell említeni. A nemrégiben elhunyt kislány esetét, akit nyitott mellkassal szállítottak CT-re, mert a szívműtő közelében ilyen készülék nincs. Nagyon örültem, hogy az általam preferált párt nem adott ki felháborodott közleményt. Elhiszem ugyanis a főorvos nyilatkozatát, hogy a kislány nem a szállítás következtében vesztette életét, hanem korábban is meglévő más, súlyos betegségei miatt. És eszembe jutott egy, az egészségügyi reform idején (tán 2007-ben) történt ügy. Akkor egy mindszenti férfi halt meg a mentőautóban – a sajtóban bőven tálalt indulatos vélemények szerint azért, mert a közelebbi szentesi kórházat megszüntették, így mintegy 20 kilométerrel távolabbra kellett vinni. Akkor is hiába mondta az orvos: az elhunyt végső stádiumban lévő alkoholbeteg volt, egyébként pedig a mentőautóban jobb volt a felszerelés, mint a megszüntetett kórházban, tehát semmivel nem lettek volna jobbak a túlélési esélyei. De akkor sem használt semmi: a minisztert „mengelézték” ordítva.

Nem célom bántani, sem piadesztálra emelni az egészségügyet. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet: ha a közös ügyeink irányítására tett ajánlatokat (röviden: politikai ígéreteket) mérlegeljük, vegyük számításba az ajánlkozó felfogását, világszemléletét (ideológiáját) is. Ha úgy gondoljuk, hogy mi beférünk majd a csili-vili kórházba, a mi gyerekünk eljut a közös pénzen tartott táborba, a többség meg le van tojva: nyugodtan ikszeljünk a jelenleg uralgókra. Lehet ugyan, hogy mégsem sikerül beutalót szerezni a gigakórházba, és a gyerekünknek se tudjuk kifizetni a ma már milliós egyetemi, vagy csak a százezres középiskolai díjakat – de legalább annak az átkozott, hőbörgőnek se jut, ott a falu/utca/lakótelep szélén.

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/08/10/hamis-kepzetek-vilaga/feed/ 57
Kormányzás – titokban http://kanadaihirlap.com/2017/08/07/kormanyzas-titokban/ http://kanadaihirlap.com/2017/08/07/kormanyzas-titokban/#comments Mon, 07 Aug 2017 19:22:47 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=32038 Nem szokásom minden szire-szóra a képviselőmet zargatni. Se a helyit, se az országost. De van, amikor nem tudja az ember elkerülni.

Helyi lapból hiányzanak a hírek, valamint az ök. képviselők elérhetősége, fogadónapjának ideje, helye. 2010 előtt benne volt, félre is tettem egy példányt, hogy kéznél legyen, ha valami miatt kellene. De most csak képviselők kétdimenziós képe virít minden oldalon. Három dimenzióban még nem sikerült találkoznom a területem felelősével. Igaz, nem rá szavaztam: de itt lakom, ő nem válogathat. Elméletben.

daniel-arsham-sculptures-feature

(Illusztráció: Daniel Arsham)

Az történt, hogy van a ház előtt négy öreg fa. Egy ideig vártam, mert a túloldalon, meg feljebb mindenütt megújították az utcai fákat – hátha ideérnek. Miután az egyik fa teljesen elhajlott és gyakorlatilag ráborult a tetőmre, sürgetővé vált a dolog. Gondoltam, mielőtt egy szél végképp rámdönti a súlyos növényt, és betöri a tetőt, szólok. De kinek? A városgazdának nevezett cég központi számán nem tudtak felvilágosítást adni, hogy hová forduljak. No, gondolom, erre is van a helyi képviselő. Se címe, se telefonja, se e-mailje nyilvánosan. A fogadóórákról nyilván leszoktak a képviselő urak-hölgyek.

Végül a Párt (a néha fiatal demokraták).hu címen sikerül elérnem az urat. Annyit kértem, hogy adjon egy telefonszámot, meg egy nevet, ahol az ilyen ügyeket intézik. Tavaly júliusban írtam az e-mailt – novemberben hívott fel az úr, miután jeleztem, hogy legalább választ várnék. A fa közterületen áll, így önhatalmúlag nem nyúlhatok hozzá – nem vagyok én kormánytényező.
Akkor megígérte, hogy kiküld a cégtől valakit: nézze meg a fákat. Jelzem 2010 előtt is volt ilyen gondom, akkor egy héten belül kijöttek, megnézték, két nap múlva levágták a tetőre boruló ágakat – a törzs akkor még nem volt annyira megdőlve, mint most.

Tavaly november óta is eltelt néhány hónap. De nem vagyok telhetetlen, igen megörültem, hogy az önkormányzati cég kisbusza állt meg a kapu előtt, és egy fiatalember csengetett. De korai volt az öröm: a fiatalember ugyanis ADOMÁNYT GYŰJTÖTT, munkaidőben, a helyhatóság autójával valamilyen alapítványnak. A fára rá sem nézett. Augusztus végén megpróbálom ismét: hátha még az idei téli álom előtt sikerül a fákat megrendszabályozni. Ha addig tetőstül össze nem töri egy, a tegnapihoz hasonló vihar. Kíváncsi leszek, akkor mit mondanak majd, ha követelem, hogy a tetőmet is javítsák meg.

Más. Van egy kormányzati pályázat: energiatakarékos háztartási gépek vásárlására lehet 25-40 ezer forintot kapni állami támogatásként. A kormány erre 630 millió forintot szán: ez több mint a harmada annak, amibe a vizes vb gagyi megnyitója került! Igazán gáláns! A nagynéném már régóta szeretné kicserélni a régi nagy fagyasztóját takarékosabbra. Két és fél órát töltöttünk – ketten összesen ötöt – ő a telefonnál, én a neten, mire kiderült. 1. A kormányablaknál intézik 2. A kormányablaknál csak elveszik a kérelmeket, pályázati ívet nem adnak. Pályázati ívhez úgy jut az ember, hogy nyit egy ügyfélkaput, hogy intézkedni tudjon. Nekem volt ilyen, de amikor megszűnt az önfoglalkoztató cégem, nem használtam, így megszüntették az elérést. Az ember beballag az okmányirodába (bocsi, már ott is a kormány kandikál kifele, az már a kormányablak). Ott megadja az e-mail címét, és kap egy belépési kódot. Akkor hazabandukol, belép a kormány.hu-ra – ha eléri, mert most pl. két órája nem lehet elérni –, hosszasan kibogarássza a megfelelő oldalt. Ehhez jó, ha valahonnan megtudja a rendelet számát, mert pl. az „támogatás takarékos háztartási gépekre” előforduló kifejezésre 0 találatot ad az oldal. Kinyomtatja a pályázati ívet, kitölti, beballag a kormányablakhoz, beadja… Nem tudom hogyan tovább, mert eddig az öt órai nyomozás után nem jutottunk el.

Néhány éve óriási felháborodást keltett, hogy a nemzeti bank elnökének a felesége (az úrnak havi 5 millió a fizetése) is igénybe vette a maximális, 40 ezer forintos támogatást, amikor hűtőt vásárolt.

Hát, istenem! Ki tehet arról, hogy neki van számítógépe, e-mail postafiókja, tudja is kezelni (vagy van ember, aki kezeli helyette), Miskolcalsón meg a hatgyerekes Kovácsnénak nincs ilyesmije. Há’ mer’ élhetetlenek, azé’ olllyan szegények!

2008-ban egy adóbevallásomat vesztette el az akkori fővárosi önkormányzat – a pénz a folyószámlán megvolt: többletfizetésként kezelték. Napokig jártam utána, hogy egyrészt igazoljam a feladóvénnyel az elküldést, másrészt elérjem, hogy töröljék a kiszabott büntetést. Akkor azt mondtam: na, ennek az adminisztrációnak nem jósolok nagy jövőt.

Két év múlva jött 2010…

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/08/07/kormanyzas-titokban/feed/ 7
Bálványos fenyegető rémképeiről… http://kanadaihirlap.com/2017/07/25/balvanyos-fenyegeto-remkepeirol/ http://kanadaihirlap.com/2017/07/25/balvanyos-fenyegeto-remkepeirol/#comments Tue, 25 Jul 2017 11:43:32 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31917 Meglepő felvetés volt egy kommentelőtől, hogy a magyarországi kormányfő múlt vasárnapi bálványosi* beszédéről én is adjak hírt. Politikusi beszédeket ritkán ítélek meg hallomás alapján, tehát végigolvastam a fogalmazványt, itt.

Előre szólok: a szónoklat 39 ezer 704 karakter, több mint tízszer hosszabb, mint az itt szokásos írások. Ígérem, nem leszek ennyire terjengős, de nem biztos, hogy belefér a szokásos terjedelembe, ha tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy „mitismondahogyishívják”.**

Kezdjük a viszonylag egyszerűvel: a gazdaságról szóló fejtegetéssel. Köztudott a miniszterelnök teljes érintetlensége a gazdasági fogalmaktól: lehet, hogy ellenállásibul nem látogatta annak idején, a jogon is kötelező gazdaságpolitikai stúdiumot, de mindegy is. Biztos, hogy sokan elismerően csettintenek, ha meghallják: ma 4.400 ezer ember dolgozik, és 4.400 ezren fizetnek adót. De jusson eszükbe: 2010 előtt a minimálbér után senki nem fizetett adót (a magasabb keresetűek sem, ők adóvisszatérítés formájában kapták meg a minimálbér adókedvezményét). A legalacsonyabb keresetek megadóztatása tette lehetővé, hogy a magas jövedelműeknek jelentősen csökkenjenek az adóterheik. Hasonló alapjai vannak a ner családtámogatási rendszerének. Miközben a minden gyerek után járó támogatás összege 2008 óta nem változott, aközben a havi 300-400 ezer forintot kereső szülők gyerekére jutó pénz háromszorosára nőtt! A „multik” adóztatását különösen nagy fegyverténynek tartja a szónok: minden állattartó tudja: ha a birkát nyírni akarja, etetni is kell. Ahhoz már tényleg ismerni kellene az alapfogalmakat, hogy tudja: ha a bevételt adóztatja, az nem a nyereséget(profitot) csökkenti, hanem a működést lehetetleníti el. Az „az energiaszektorban, a bankszektorban és a médiaszektorban egyértelmű nemzeti tulajdoni többség van.” – büszkélkedő kitétel felér egy beismerő vallomással. Aha, hát ezért nem érvényesülhettek a mintegy 50%-kal olcsóbb energiaárak a rezsicsökkentés című parasztvakításban! Hol a 25-30%-os különbség? Nyilván a „nemzeti” tulajdonosok zsebében. Ahol egyébként a teljes magyarországi média 95 százaléka is. Egyetlen szó nem esik az energiagazdálkodás jövőjéről, útjairól, – ok, tömeg előtt elmondott beszédtől nem várja az ember részletes elképzelések felvázolását. De annyit talán megemlíthetett volna: a legolcsóbb energia az, amit megtakarítunk. Igaz, akkor mi van a paksi fejlesztéssel? A fél mondatban említett ipari és informatikai „forradalomhoz” való felzárkózás kapcsán egyetlen konkrét gazdasági ágazat fejlesztéséről esett szó: a hadiiparról. Ezek szerint mégiscsak említésre került az atomerőmű, csak fedett jelentésben?

A beszéd nagyobbik része Európáról, főként a migránskérdésről szólt. Nyomta keményen az életre lehelt dakota lovat: „Kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy ország etnikai összetételét megváltoztatni azonos a kulturális identitás megváltoztatásával.”

Igen. És? Ez bűn? Akkor István királyunknak ott a helye Soros György mellett: hiszen alaposan megváltoztatta a „kulturális identitásunkat” – és nem válogatott a meggyőzés eszközeiben sem: a felnégyelés, kerékbetörés elég hatásos rábeszélésnek bizonyult. És az a sok migráns! Ebben meg részes volt még IV.László –aki meg a kunok „identitását” változtatta magyarrá, igaz, évtizedekig tartott a villongás a kunok és a magyarok között. IV. Béla sem úszná meg a vádlottak padját, hiszen azért is nevezzük második honalapítónak, mert a tatárjárás után szinte kiürült országot külföldi telepesekkel népesítette be. De a későbbi századok folyamán is érkeztek népek, jászok, morvák, tótok az akkori magyar király birodalmába. Nem is beszélve az egész 1100 év során szinte folyamatos német, osztrák betelepülésről, és a vándorcigányság itt letelepedett jelentős létszámú csoportjáról. Mégsem valószínű, hogy egy soroksári sváb, meg egy jászkiséri jász mai vitáját identitásválságnak tekintjük.

Az „identitás” – ha a vallást, a kultúra különféle (művészeti, kifejezésbeli, társadalmi érintkezést, munkavégzést szabályozó) kereteit tekintjük identitásnak – nem valamiféle befejezett állapot. Ha a magyar identitás nem változott volna, már régen csak néhány település nevében létezne a nemzet.

Ettől még igen fontos és veszélyes kérdés, hogy mit kezd Európa a meglóduló népvándorlással. Ha a miniszterelnök fennen hangoztatja, hogy ezt csak együtt tudja megoldani a kontinens, akkor miért feszegeti a közös fellépés kereteit? Most azt mondja: megvétóztam a kvótarendszert – holott aláírta az erről szóló dokumentumot. Ha azt tekinti „vétónak”, hogy később kijelentette: juszt se tartja be az aláírtakat, az legalábbis érdekes. Aztán azt mondja: „a bizottság oldaláról indítottak egy olyan jogi eljárást, amelynek a befejezéséhez már elegendő volt a tagállamok négyötöde, és az én egyetlen vétóm, illetve Magyarország vétója nem segített.” Pontosan ugyanúgy, ahogyan az általa vezetett Párt parlamenti többsége teszi: ha nincs kétharmad, majd rámondjuk, hogy elég az egyszerű többség.(Hasonló módon született az egypárti alaptörvény is: eredetileg négyötödhöz volt kötve az alkotmány módosítása, ezért azt mondták: nem módosítottunk Alkotmányt, alaptörvényt gyártottunk.)

balvanyos

Egy egész ménesnyi ló kandikál ki a „Brüsszelt” ostorozó indokok alól., amelyek vezérfonala a mániákusan emlegetett szuverenitás. A francia eredetű kifejezés szerint a szuverenitás: ”az államnak saját területe felett mindenre és mindenkire kiterjedően gyakorolt fő hatalma, valamint más államoktól és a nemzetközi szervezetektől való teljes függetlensége”. Hát igen. Mivel a Párt feje is híve a lenini (bolsevista) többségi demokráciának, naná, hogy prüszköl attól, hogy bárki és bármi korlátozza a személyes hatalmát. A „nemzetközi szerződésektől” való függetlenség nem is érthető, ha az EU-t nézzük, hiszen Magyarország az egész jogrendszerét átalakította, hogy megfeleljen a csatlakozás kritériumainak, és tagja az Uniónak, nem tétlenségre ítélt elszenvedője. Ebbe természetesen belefér a keleti terület, vagy a magyar, görög stb, népek érdekeinek képviselete is. Nem titok, a föderáció híve vagyok: a tapasztalatok alapján a szövetségek tudták már a múlt században is érvényesíteni az érdekeiket, kiterjeszteni az identitásukat – ez lehet Európa útja is. Igen tetszetős érv a német és magyar munkabérek különbségével való példálózás – csak hamis. Mert talán a kormányfő is tudja, mi vezetett-vezet ehhez a különbséghez, de ez hasonló ahhoz, mint amikor egy vidéki város lakosságát uszítják a fővárosi metró ellen. Arról nem is beszélve, hogy éppen a Párt (a néhai fiatal demokraták szövetsége) volt az, ami elvette a magyar munkások szinte minden törvényes lehetőségét az érdekérvényesítésre.

Egyetértek azzal: Oroszország és Törökország még sokáig nem lehet az Unió tagja, de az EU partnerének kell tekinteni. Nemcsak azért, mert mindkét ország jelentős területe Európa földrajzi határain belül van. Azért is, mert ebben a két országban él a muzulmán hit békés ágát követők többsége. Az USA nyilván nem szeretné feladni európai hadállásait, sőt nem érdeke egy gazdaságilag versenyképes EU sem – ezt azért jó, ha figyelembe vesszük. Amellett az Egyesült Államoknak jelentősebb érdekei fűződnek a Távol-Kelethez, és amint gyengült Európán az orosz hatalmi ambíciók nyomása, rögtön kevésbé lett érdekes ez a pici, tulajdonképpen félszigetnyi kontinens, a „veszekedő népeivel”. Az „Amerika first” nem sok jót jelent Európa népeinek. Azt hiszem, a magyar kormányfő félreérti ezt az elvi „egyezést”: mert ha „Amerika First”, akkor Magyarország mi? First a megyei ligában?

Bár csak a beszéd utolsó harmada szólt (a 13 oldalból négy) konkrétan a jövő évi magyarországi választásokról, azért az összes előzmény ide lett kihegyezve: vagyis, ha Magyarországon veszít a mai kormány, akkor rombolás, dögvész, pestis következik. Mivel a kormányfő és udvartartása – kormánynak csak erős eufémiával lehet a mamelukok hajbókoló körét nevezni, – érzékeli, hogy nem lesz elég a 100 százalék, ezért igyekszik felszítani a szavazólap-kitöltési kedvet a határokon kívül is. Mert ugyan harsogják, hogy a kormánypárti szavazók 98,9%-a kormánypártra szavazott a legutóbbi nemzeti inzultáció során, azért combos bukták karcsúsítják az „egyatábort”.

Elég nehéz valamiféle jövőképet kiolvasni a kormányfői szózatból, amelyet inkább fenyegető rémképek uralnak – amelyek persze csak akkor válnak valóra, ha megesik az a „csúfság”, hogy a kormánypárti szavazóknak legközelebb csak a 95%-a szavaz a kormánypártokra. Vagy uramatyám! el sem mennek megerősíteni az egyre inkább „szuvenír”-ként viselkedő kormányfőt. Így azután nem válhat valóra a fényes jövő, amelyben a dolgos munkáskezek szerelik Pakson vagy másutt a löveget, miközben sugárzó arccal aratják nagyuraik birtokán a kalászt. Nem kell olyan bonyolult dolgokkal foglalkozni, hogy jogállam, meg ilyesmi. Majd a nagyúr képe(ernyője) eligazítja, hol vannak az ő jogai. Vasárnap, mise után megtekintheti a stadionjában azt, amit éppen mutatnak – az egészséges életmódnak megfelelően. Értelmesebb fizikusok, részecskekutatók akár Iránba is eljuthatnak, a nemrégiben megalapozott magyar-iráni nukleáris együttműködés keretében. Persze jó, ha a nyakláncaikon lógó kereszteket inkább a ruhájuk alatt hordják, és a nőknek sem ártana egy méretesebb kendővel eltakarni magukat. Egy a fontos: ne dőljenek be a hanyatló Nyugat csábításainak!

Rátesi Margit

• *- tusványosinak is mondják a ”szabadegyetem” helyszínét, de úgy tudom, a Tusványos a Bálványos nevű település egyik része (tusványos – ingoványos, vizes, gazzal, bokrokkal benőtt terület)
• ** – „mitismondahogyishívják” – utalás egy, a hetvenes években népszerű kabarészámra, amely „mitisírahogyishívják” címmel újsághírek alapján fogalmazott meg szúrós kritikát

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/07/25/balvanyos-fenyegeto-remkepeirol/feed/ 51
Beszélgetéseink a Kanadai Magyar Hírlapban… http://kanadaihirlap.com/2017/07/21/beszelgeteseink-a-kanadai-magyar-hirlapban/ http://kanadaihirlap.com/2017/07/21/beszelgeteseink-a-kanadai-magyar-hirlapban/#comments Fri, 21 Jul 2017 15:51:08 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31877 Régóta fontolgatom már, hogy írok egyszer saját magunkról, vagyis a kommentjeinkről.

Nagyon sokan, eltartott kisujjal finnyázzák az egész „műfajt”, a nyakába varrva még az ”édes anyanyelv” lealacsonyítását is. Szerintem épp ellenkezőleg: a fogalmazási készség éppúgy megtanulható, mint bármely más tevékenység, de gyakorolni kell. Akinek életében eddig legfeljebb egy üdvözlőlap, vagy hogylétéről tudósító rövid levél megfogalmazása volt a lehetősége, nyilván gyakorlatlanabb, amikor a gondolatait, érveit, – esetleg indulatait – akarja szavakba önteni.

„Sose olvasok kommenteket” – vágja oda büszkén egyik-másik írogató „értelmiségi”. Rosszul teszi: ha például olvasgatna időnként kommenteket az a tévés műsorvezető, aki nemrégiben értetlenkedett azon, hogy miért nem háborog a „nép” Horthy feldicsérésén, tudná. A valahai kormányzót mentegetők legfontosabb érve: a deportálások a német megszállás után kezdődtek, és néhány hónap – a vidéki zsidóság szinte teljes kiirtása – után le is álltak. Nem véletlenül erőlteti a mai magyarországi kormány ezt az opciót, kezdve a hazug, giccses – mellesleg idomtalan és aránytalan – Szabadság téri szoborral, folytatva szinte minden egyes megnyilatkozással. Ennek okai, céljai elég összetettek, külön írás kellene kifejtésükhöz. Most legyen elég annyi: a sovinizmusnak (és nem nacionalizmusnak!) óhatatlanul szüksége van mentségekre, mert egyébként minden civilizált ember számára vállalhatatlan.

Pedig csak abba kellene belegondolni: az antiszemitizmus – és minden más ”anti” – nem azzal kezdődik, hogy lezárják a vagonajtókat.

Óriási lehetőség, hogy azok is kifejthetik álláspontjukat egy viszonylagos nyilvánosság előtt, akik korábban csak családi, baráti körben dohoghattak. Megismerni – még ha csak a sokszor ügyetlen mondatok alapján is – egy másik ember véleményét: nagy kaland. Érdekesebb, mint bármely valóságos utazás képről már ismert csodás palotákhoz, hegyekhez, vizekhez.

Vajon mi motiválja azt a hazánkfiát(lányát), hogy dühödten hajtogassa a lenini többségi demokrácia mindent elsöprő jogát az elnyomásra, miközben állítólag antikommunista? Vagy az, aki állítása szerint korábban börtönbüntetést szenvedett egy korábbi kormány intézkedései elleni protestálásával, miért tartja bűnnek, hazaárulásnak, ha egy másik kormány cselekedetei ellen lép fel valaki? Vagy azt, aki szerint a szabadelvűség (liberalizmus) káros és káoszt okoz? Aztán lassan kiderül: egyszerűen fél a szabadságtól. Pont úgy, ahogy 1700 évvel ezelőtt is voltak rabszolgák, akik a rabszolgaság megszüntetésekor tanácstalanul pillogtak: Hátakkormost én hová vigyem az adománygyűjtő tarisznyámat, amit eddig megrakhattam a patrónusom dús lakomáinak maradékával?

Lehet lenézni mások tájékozatlanságát, de nem célszerű. Nemrégiben itt folyt közöttünk kemény vita arról, hogy ki kell-e tiltani a gyakran durván fogalmazó „náci” kommenteket? Amellett voltam, hogy nem, és ezzel sokan nem értettek egyet, úgy érvelvén, hogy ez hozzájárul az aljas, kirekesztő eszméknek a terjedéséhez. Szerintem viszont az, hogy nem tudunk ezekről, és nem próbáljuk megfejteni az indítékokat, az nem teszi semmissé ezeket. Az indok sokféle lehet: személyes sértettség, abszolút tájékozatlanság, – jóhiszemű vagyok, nem veszem ide a tudatos hazugságot, bár az is előfordul.

Thinking mechanisms. Concept image

Nagyon tanulságos volt, hogy amikor leszögeztem: szabadelvű szocialista szempontból mérlegelem az eseményeket, többen elismeréssel szóltak a nyíltságról, de megkaptam a véreskezű kommunista titulust is. Sőt, a későbbiekben is visszautaltak erre: nem lehet igaz, hogy „kék az ég” (tetszés szerint helyettesíthető állítás), hiszen egy „kommunista” mondja. Cseppet sem zavartatva magukat attól, hogy egészen más a kommunista és a szocialista (ráadásul szabadelvű) felfogás. Tudom, hogy nagy a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus között is: ezért sose nácizok.

Amikor életem egy szakaszában aktív újságíróként működtem, úgy véltem: nekem a ’híd” szerepét kell betöltenem.

Mivel megéltem a munkáslétet – nem átmenetileg, amíg fel nem vesznek az egyetemre, hanem perspektívaként –, és ismerem az „egyszerű” emberek gondolkodásmódját, nyelvezetét, az a kötelességem, hogy rábírjam őket arra: fogalmazzák meg, hogy miért gondolkoznak egy-egy helyzetről, eseményről úgy, ahogy. Szerény eszközeimmel pedig igyekezzek a magam elveit elfogadtatni, vagy akár elfogadni a másik érveit. (Volt ilyenre is példa, sok.)

A komment erre nagyon jó terep, hiszen szélesíti az elérhetők körét. Arra törekszem, hogy megértsem a másik szempontjait, és ha nem tudom elfogadni, én is elmondjam: miért nem fogadhatóak azok el számomra. Egyetlen határ létezik: beszélgetésben fenyegetőzésnek helye nincs. Arra ráemelem a verbális szívlapátot.

Ezért nagyon nem tetszik például, hogy az épp regnáló magyarországi kormányzatot lépten-nyomon lopással vádolják. Ha tolvaj lennék, kikérném magamnak, hogy egy nagy múltú „szakmát” így lejáratnak. Sokkal bonyolultabb, és némi társadalmi, közgazdasági ismeretet is igénylő módszerről van szó, ami nem nélkülözi a parvenü úrhatnámság és a szimpla ámítás eszközeit.

A Párt (a néhai fiatal demokraták) és vezére elvi szempontok alapján uralkodik. Elviszem, pont.

Rátesi Margit Talalom

U.i.: A „Talalom” a neten való járatlanságom következménye: amikor kommentelni kezdtem (évekkel ezelőtt), azt hittem, kötelező nicknevet választani. Ezt dobta ki a klaviatúra véletlenszerű pötyögtetése. Azóta megszoktam, lusta vagyok minden bejelentkezésemet módosítani. De sokan ismerik, ki van a Talalom mögött – sőt, a gmail-es fiókom automatikusan csatolta az e-mail címemhez…

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/07/21/beszelgeteseink-a-kanadai-magyar-hirlapban/feed/ 91
Nép-nemzeti focializmus http://kanadaihirlap.com/2017/06/22/nep-nemzeti-focializmus/ http://kanadaihirlap.com/2017/06/22/nep-nemzeti-focializmus/#comments Thu, 22 Jun 2017 07:34:13 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31644 Sok szempontból lehetne a mai magyar kormányzatot bírálni, elítélni, egyet nem érteni az intézkedéseivel, ahogyan meg is teszik sokan, sokféleképpen. Ez is érthető: szerencsére, mi magyarok sem gondolkodunk egyformán, ennek hangot is adunk, ahol még lehet. Nincs ebben semmi különös, legalábbis normális körülmények között. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy jómagam sosem értettem egyet a jelenleg uralkodó Párt (a néhai fiatal demokraták szövetsége) elképzeléseivel. Most mégsem ismételném a gyakori bírálatokat az ordító korrupcióról, a jogok, sőt a törvények gyakori áthágásáról, az egész
feudális szisztémáról, a szabadgondolkodás gyalázásáról.

De lenne egy kérdésem a Kanadában, vagy a világban másutt élő olvasóinkhoz. Mit szólnának ahhoz, ha országuk vezetőjének hobbija egyszer csak „stratégiai” ágazattá lépne elő? Már az sem volt túl ízléses, hogy a kormányfő a kertje végébe közpénzekből építtetett egy olyan futballstadiont, aminek a befogadóképessége háromszorosa a falu teljes lakosságának, futballcsapata 2010 előtt valahol a megyei bajnokságban szerepelt. Közpénzből alapította az akadémiát, Puskás Ferenc nevével jócskán visszaélve: pl. az összes, a tehetséges focistához kötődő relikvia elcsaklizásával. Holott Öcsi köztudottan a főváros XIX. kerületéhez, Kispesthez kötődött, ahol felnőtt, és focizni kezdett. Az elmúlt években mintegy 600 milliárd forint jutott a focira: minden vazallus települése kapott modern stadiont: más kérdés, hogy a 3000-15 ezer közötti nézőhelyeket meccsenként alig pár százan töltik meg.

Az azonban több mint vicces, hogy a foci immár bevallottan a jelenlegi kormány stratégiai ágazata. Pontosabban a sport, és azon belül kiemelten a futball. Még ezt is el lehetne fogadni: egye fene, sokan szeretik ezt a játékot, nemcsak játékot, hanem életcélt, igazodási pontot is jelent a számukra.
De akkor nézzük meg, mit ért el a kormány a stratégiai ágazatával? Jó, a válogatott évtizedek után kijutott az Európa Bajnokságra, bár ebben segítették az új szabályok, a jelentősen kibővített mezőny. Ráadásul nem is szerepeltek rosszul, majdnem bekerültek a legjobb nyolc közé, és játszottak néhány, akár élvezetesnek is mondható mérkőzést. De azóta?

Nem ismerem a foci világát, de a legutóbbi, az Andorra teljesen amatőr, hobbi focistáitól elszenvedett vereség minden fociértő szerint szégyenletes.

Azért még maradt egy kérdésem. Miféle kormány az, amelyik a saját maga által stratégiainak tekintett területen sem képes elérni számottevő eredményt?

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/06/22/nep-nemzeti-focializmus/feed/ 24
A Guttenberg-galaxis vége http://kanadaihirlap.com/2017/06/12/a-guttenberg-galaxis-vege/ http://kanadaihirlap.com/2017/06/12/a-guttenberg-galaxis-vege/#comments Mon, 12 Jun 2017 17:29:14 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31586 Nálunk a könyv, a betű „felelőse” Édesanyám volt. Mint korosztálya nagyobbik része (1919-ben született) négy osztályt végzett a faluban, ahol gyermekkorát töltötte. Óvónő szeretett volna lenni, de ahhoz legalább a polgárit abszolválnia kellett volna, ilyen iskola meg a faluban nem volt. Nyolcgyerekes család legidősebb gyerekeként esélye sem volt – bár az iparos (kovácsmester) apja az iskola költségeit előteremtette volna, de a közeli városkában a lakhatást, az életet már nem volt képes. A nagypapa napilapot, két hetilapot is járatott, még a Kis Újságért is gyakran elszalasztotta a vasútállomással bíró szomszéd faluba. Gyakran emlegette: „Olyan jó szemem volt, hogy hazafelé (4 kilométerre volt az ”újságos”) teliholdnál kiolvastam az egész lapot.” Telepes rádiójuk is volt: a horvát határhoz közeli községbe csak a hatvanas években jutott el a villany.

A fővárosba kerülvén (ideszakadt nagybácsihoz jött, átmeneti segítségül, itt ismerkedett meg apámmal) aztán az esti villanyfényes olvasás pótolta némiképp az élete végéig hiányzó gyanta-ciklámen-gomba illatú erdőket. Apám sem volt „tanult” ember – a mai értelemben -, de ő a négy év elemi után inasként szakmát tanult, amiből később mestervizsgát is tett, hogy önálló lehessen. Elég kalandosan alakult az életük, ahogyan nemzedékük legtöbb tagjának: 1941-ben házasodtak össze, 1947-ben testálta rájuk a nagybácsi az üzletet, az eltartása fejében. A bácsi tovább „tartott”, mint az üzlet: azt 1952-ben „a dolgozó nép nevében” állami kezelésbe vették.

De vissza a könyvhöz, vagy inkább az írott betűhöz. Nagypapa segítette a pestieket – az üzlethez tartozó nagy borpincében 1944-re már bödönben állt a zsír, zsákban a liszt, cukor, krumpli, bab, borsó, aszalt gyümölcs, gesztenye, szalonna – szóval minden olyasmi, amivel egy család átvészelheti a közeledő nehéz időket. Mégis úgy alakult, hogy a szüleim a faluban ragadtak, csak 1945 tavaszán tértek vissza. A hatemeletes bérház lakói a pincében vészelték át az ostromot, és persze felélték a család készleteit. Anyu ezen nem bánkódott: mégis, mit ettek volna? – mondogatta. De azt nem bocsátotta meg, hogy a pincébe menekített könyveit feltüzelték a csikókályhában.

A következő – súlyos szegénységben töltött évek alatt pótolni igyekezett a veszteséget. Mi, gyerekek minden alkalomra, ha mást nem is, könyvet biztosan kaptunk – a könyv, az újság, a színház- és mozijegy tényleg fillérekbe került. Napilap is járt, a hét végi bevásárlásoknál meg a piacon többnyire kiszorított annyit, hogy megvegye a kedvenc hetilapját. A közeli könyvtárban is gyakran megfordultunk – felnőttnek 5 gyereknek 1 forint volt az évi(!) kölcsönzési díj.

Lassan, de gyarapodott a „könyvtár”. Reprezentatív sorozatokra nem nagyon tellett, antikváriumokból, vagy éppen az Olcsó Könyvtár darabjaiból jöttek a könyvek, főként magyar klasszikusok: Jókaik, Mikszáthok, – vers persze Petőfi, Arany. A válogatásban nem nagyon segítettek irodalmi ismeretek, olvastunk mi mindent. Az ötvenes években pl. az asszonyok egymás között kölcsönözték az olyan tiltott írók könyveit, mint Zilahy, Erdős Renée, Vaszary. Leginkább olyan művek kerültek a mi kezünkbe is, amiket kényes ízlésű kritikusok szeretnek az ún. „női irodalom” kategóriába sorolni. Fordulatos történetek világnagy szerelmekről, szegénységről, gazdagságról, háborúról és békéről. Aztán bővült a könyvtár szovjet, magyar ifjúsági regényekkel is: mindhárman jó tanulók voltunk, év végén biztos volt a jutalomkönyv. Igen büszke voltam, hogy amikor férjhez mentem, a „stafírungom” belefért egy nagy bőröndbe – csak a nagymamámtól kapott nagypárnát kellett kívülről rákötözni – de a mintegy 200 kötetes „könyvtáramat” csak több részletben tudtuk elvinni a férjem nagymamájához – aki a konyhájában adott egy fotelágynyi otthont az új családnak.

Otthon nagy becsülete volt az írott szónak, meg az iskolának. Anyukámat gyakran bírálták Apám bátyjai: minek egy lánynak tanulni? Majd férjhez megy, és passz. De Anyám nem engedett: a lecke szent volt előtte, minden házimunkát maga végzett, ha könyvet látott a kezünkben, nem zavart meg mindenféle takarítási, vagy főzési feladatokkal. Érdekes, a zene más volt. Mondjuk nem is volt ehhez instrumentumunk – a meglehetősen dobozhangú néprádió nem sok élvezetet nyújtott. De, ha rákérdezett: mit csinálsz?, én meg éppen zenét hallgattam, akkor rávágta: Szóval, semmit. Légy szíves, segíts lesöpörni. (Házmester volt – a lesöprés a lépcsőházak letakarítását jelentette, ami kétnaponta volt kötelező, nyáron hetente egyszer le is kellett mosni a lépcsőket, függőfolyosókat. A járdát, kapualjat, udvart minden nap söpörni kellett, ha hó volt, naponta többször is.)

Szóval nálunk a könyv volt a „műveltség” alfától omegáig. A látókör persze bővült az iskolában – de alapvetően megmaradtak a kisgyerekkori hatások. Főként persze Anyukám racionális, két lábbal a Földön álló szemlélete, amitől nem idegen a „fölösleges studírozás” valamelyes lenézése. Nem is tudtam igazán megbarátkozni pl. Thomas Mannal, Settembrini és Naphta „szócséplése”, Hans Castorp tétovázása olyan távol állt tőlem, mint, mint…. Talán, mint az álomluxus szanatóriumi világ a szoba-konyha szűkösségétől. Sinclair Lewis szívós munka és szorgalom teremtette hőseit viszont nagyon is értettem, ahogyan a lelkemig hatoltak az öreg halász koppanó mondatai Hemingway tolmácsolásában. Nemzedékem állítólagos ”kultkönyve” a Zabhegyező sem érintett meg: na, ez se tudja, jódolgában mit csináljon – ezt gondoltam. A trágárság akkor sem volt, ma sem érték a szememben: hallottam én annál jóval cifrábbakat is az utcán, meg a műhelyben.

Illusztráció: Karoly (Charles) Roka

Illusztráció: Karoly (Charles) Roka

Az évtizedek alatt jócskán felgyűltek a kötetek, pedig – főként a mindig kevés hely miatt – már évek óta válogatok: szótárakat, lexikonokat, verseskötetet veszek, regényt nem. Persze így is becsúszik egy-egy másként nem hozzájutható krimi, divatos regény. A párom is hasonlóan viszonyult az írott szóhoz: így azután most úgy 2000 körüli kötetről kell döntenem. (800 kötetig katalogizáltam, a cédulákon még azt is feltüntettem, a könyv melyik polcon, szekrényben, melyik sorban található.)

Muszáj válogatni –egyedül maradtam egy házban, sok nekem már a kert, a nagy lakás, minek. Van jópár könyv, amitől szívfájdalom nélkül válok meg: egyszer olvasható regények, ajándékba kapott protokoll-kötetek, lejárt szavatosságú műszaki könyvek. Négy halmot jelölünk ki a fiammal, aki segít a nehéz munkában. Az elsőbe kerülnek a kidobandók: valamikor elázott, szétesett kötetek. A másodikba azok a jó állapotú könyvek, amik adományboltba kerülnek – nem tudom, van-e ilyesmi Kanadában. Itthon pár éve működik egy szerény hálózat: használt könyvet, ruhát, egyéb apróságot bevesznek ingyen, és nagyon szerény összegért árulják – egy könyvért 50-100 forintot kérnek. Az adományozó választhat valamit ingyen a kínálatból. A harmadikba azok a könyvek, amik az internetes hálózaton még értékkel bírnak – megdöbbenve láttam, hogy A vitorlázórepülés története-ért 3800 forintot kérnek.

Hát persze, hogy a negyedik halom a legnehezebb: a megtartandók. (Bizonyára rájöttek az olvasók, hogy nem valamiféle tudatosan válogatott értékes könyvtárról van szó: csak egy eléggé heterogén gyűjteményről.) Felháborodva kapom ki a kidobandók közül a rongyosra forgatott, papírfedelű József Attila Válogatott versei-t, amit még az ipari tanuló ösztöndíjamból vettem – és odateszem a keményfedelű, kétkötetes Összes mellé. De megmenekül Abigél is, pedig már antikváriumból került hozzám vagy 55 éve. Iskolás voltam, nem volt karácsony, sem más ünnep nem közeledett – Anyukám mégis így szólt: Gyere, elmegyünk a népszínháziba, elkölthetsz 25 forintot. A „népszínházi” egy nagy antikvárium volt a nyolcadik kerületi úton, sok kötet került onnan hozzám. Abigélt a „csíkos” lányregény sorozat darabjaként adták ki. Onnantól kezdve Szabó Magda minden megjelent sorát elolvastam. Hogyan dobhatnám ki Gina, az elkényeztetett lányka történetét, amikor mögötte mindig felsejlik Anyu alakja, ahogy mosolygós örömmel válogat a polcokon, hogy azután a pénztárnál aggodalmasan számolja ki a forintokat. Az Öreg néne őzikéje óvó borítót kap: még olvasni sem nagyon tudtam, amikor első saját könyvemként találtam a karácsonyfa alatt.

A fiam meg is sértődött, amikor elkérte az unokám számára, én meg azt mondtam: ne haragudj, azt nem adom. Megveszem neki újan. A megsebesült őzikét felnevelő, majd útjára engedő néni verses meséjét ugyanis 1952-es kiadása óta folyamatosan kínálatukban tartják a boltok: legutóbb 2010-ben adták ki. Szerintem nincs olyan öt évnél idősebb ember az országban, aki, ha meghallja, hogy „Mátra alján, falu szélén”, akkor ne vágná rá: „Lakik az én öreg néném”. Fazekas Anna – az úgy tűnik, halhatatlanná vált – mű írója. Ki ez a Fazekas Anna? Már gyerekkoromban is megjegyeztem az írók nevét, később meg „íróra” olvastam. Szabó Magdát követte Zola, Balzac, Lewis Sincairt Fitzgerald, Walter Scott, Hemingwayt Bellow és Malamud. De Fazekas Annáról nem rémlik, hogy mást is írt volna, mint az „Öreg nénét”. Megnézem a wikin. A művei felsorolása így kezdődik: Ünnepi köszöntő Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára (1952 Ifjúsági Könyvkiadó). Ja! Bár azért Fazekas Annánál nevesebb, ma már klasszikusnak számító költők írók is „büszkélkedhetnek” hasonló opuszokkal, ő megmaradt a továbbiakban a gyermekeknek írt verseknél, meséknél. Bár lehet, magasabbra is vihette volna, hiszen

1924-től való munkásmozgalmi múltja mellett Gerő Ernő sógornője is volt.

Hát, ilyen bonyolult az élet – meg az irodalom, az írott szó sorsa is. Változik, alakul, hol jobb lesz, hol rosszabb, ahogyan a kinyomtatott gondolatok világa is tűnőben. Ahogyan mondani szokták: közeledik a Guttenberg galaxis vége. Ahogy nézem a kupacok között a legnagyobbat, a megtartandó feliratút: az a vég még odébb van.

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/06/12/a-guttenberg-galaxis-vege/feed/ 64
A sötét, gátlástalan és cikinus “hazafiság” ide vezet… http://kanadaihirlap.com/2017/06/08/a-sotet-gatlastalan-es-cikinus-hazafisag-ide-vezet/ http://kanadaihirlap.com/2017/06/08/a-sotet-gatlastalan-es-cikinus-hazafisag-ide-vezet/#comments Thu, 08 Jun 2017 13:14:03 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31550 Furcsa gyümölcsöt termett a Magyarországon és a más államokban élő magyarok közötti mesterséges hergelés, aminek fő felelősei azok, akik olyan kifejezésekkel játszadoznak, hogy „ki a magyarabb”, meg „ki az igazi”.

Első ránézésre azt hinné az ember, sajátságos kinézésű kotlóst ábrázol a Győrhöz közeli Mórichidán felállított mű, amint éppen fel akar csippenteni valamit. A körítés azonban eligazít az installáció mibenlétéről: június negyedikéről emlékeztek meg a kisközség derék lakói ezzel az izével. Ezt támasztja alá a két oldalon álló honleány (egyik szőke, a másik barna – még ha csak festett is) a nemzetiszín lobogókkal, meg a felirat a francia kiskastély nevével.

Fotó: HVG

Fotó: HVG

Szóval akkor nem torz kotlósról van szó. Vélhetőleg az Osztrák-Magyar Monarchiának a Magyar Királyság alá eső területének határait akarta ábrázolni az alkotó – esetleg a Nagy Lajos Anjou-házból (már megint ezek a franciák!) származó magyar király birodalmát. A kisebb körvonal ezek szerint a mai Magyarország határait jelezné. Jelentem: nem sikerült. Nem az ilyen típusú ábrázolásoknál óhatatlan egyszerűsítés miatt, hanem egyáltalán nem: egyik alak sem hasonlít, még csak nyomokban sem a térképeken fellehető formákhoz.

OK. Az alkotónak joga van eltérni a naturális formavilágtól az eszmei mondandó érdekében –bár ebben az esetben én inkább hiányzó manuális képességekre gyanakszom. De mi lehet az eszmei mondandó?

Hát a luk! A belső, kisebb körvonalakból hiányzó anyag. Vagyis a szép fehér sávon élő – és élt – horvátok, szerbek, ruszinok, románok, szlovákok, székelyek és magyarok – azok mind-mind fehérlelkű „magyarabbak”, mint megmaradt 93 ezer négyzetkilométeren valaha élt, és 1920 óta született népek. Mehetnek a lukba. Még Boda úrasszony is, akinek a mindenhová nyíló ablakai Budapesten találhatók. Egyelőre csak képletesen.

Gratulálok! Ide vezet az ismerethiányra építő sötét, gátlástalan és cinikus hazzaffy-ság. És ezért a legkevésbé a pici falu jobb ügyeket érdemlő lakói tehetők felelőssé.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/06/08/a-sotet-gatlastalan-es-cikinus-hazafisag-ide-vezet/feed/ 223
Vona Gábor és a Pride felvonulás http://kanadaihirlap.com/2017/06/04/vona-gabor-es-a-pride-felvonulas/ http://kanadaihirlap.com/2017/06/04/vona-gabor-es-a-pride-felvonulas/#comments Sun, 04 Jun 2017 13:27:26 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31518 Vona Gábor hosszú interjút adott az azonnali.hu portálnak, amelynek során főképp a Jobbik néppárti ambícióiról volt szó. Ebben tette föl a kérdést az interjúzó, hogy mit tenne kormányra kerülése esetén a Jobbik a budapesti Pride-vel, vagyis az eltérő identitásúak cikornyás felvonulásával.

„Ha Budapest főpolgármestere lennék, betiltanám” – válaszolta a pártelnök.

Leszögezem: a hasonlóan csicsás, magamutogató megmozdulások nem az ízlésem szerint valók, és néhány érintett ismerősöm is inkább szégyelli az ott megnyilvánuló obszcenitást.

Vona azonban súlyosan téved. Nem tilthatná be a felvonulást akkor sem, ha miniszterelnök, vagy államfő lenne, ugyanis nem kell semmilyen felsőbbségtől engedélyt kérni egy rendezvényre.

14359121182724H9UZIgCYJZxz_O

Magyarországon ugyanis a ma is hatályban lévő 1989. évi III. törvény rendelkezik a gyülekezési jogról, és eszerint senkitől nem kell engedélyt kérnie a tüntetést szervezőknek, ahogyan ez egyébként a legtöbb normális jogállamban így van. Van, aki emlékszik rá: 1956-ban az egyetemistáknak a lengyel munkásokkal szolidáris tüntetését először betiltották, majd – látva a fölháborodást – mégis engedélyezték: dehát 1956-ban deklaráltan proletárdiktatúra volt.

Bejelentési kötelezettsége természetesen van a szervezőnek, méghozzá három nappal az esemény tervezett időpontja előtt, írásban, a rendezvény helyszínén illetékes rendőrségnél. Jelezniük kell a pontos helyszínt, a várható létszámot, időtartamot, valamint a kapcsolattartót. Fontos! Jogállamban a rendőrség az ÁLLAM, vagyis mindannyiunk erőszakszervezete, és nem az éppen uralmon lévő kormánytöbbségé.

A rendőrség két okból tilthatja meg a rendezvényt: ha az veszélyezteti a népképviseleti szervek vagy a bíróságok működését, illetve ha a közlekedés más úton nem biztosítható. Főpolgármesteri ellenkezésről szó sincs a törvényben. A rendőrségi elutasítás ellen a szervezők bírósághoz fordulhatnak, ahol az ügyet nemperes eljárásban, három napon belül, népi ülnökök bevonásával vizsgálják meg, és határozatuk ellen fellebbezésnek helye nincs.

A törvény meghatároz még néhány fontos szabályt a szervezők személyével kapcsolatban (csak magyar állampolgárok, vagy rendelkezik itt a szabad mozgás és tartózkodás jogával); a résztvevők kötelezettségeit (nem lehet náluk fegyver); a feloszlatás feltételeit (pl. uszítás, erőszak.

Látható, hogy az állampolgárok gyülekezési jogának szabályozása meglehetősen megengedő, és épít a felvonulók, demonstrálók, tiltakozók polgári öntudatára: vagyis arra, hogy nem kell ahhoz sem főmesteri szigor, se kancsuka, hogy a tüntető ne gyújtogassa föl az utcán álló autókat, kukákat, ne törjön-zúzzon. Persze ez nem mindig jön be, ahogy láthattuk pár éve. Reméljük, bármelyik erő is kerül kormányra jövő tavasszal, bízik annyira hazája polgáraiban, hogy ne akarjon kalodát ácsolni minden hangosabban kiabálóra. Meg persze a rend őreiben, hogy törvényadta jogukkal élve megfékezik a dühöngőket – mindannyiunk érdekében.

Amelyik „erő” mégis egyik alapvető jogunk korlátozására vetemedne – az gyenge, és beszari.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/06/04/vona-gabor-es-a-pride-felvonulas/feed/ 67
Szálljatok le Bözsi néniről! http://kanadaihirlap.com/2017/05/18/szalljatok-le-bozsi-nenirol/ http://kanadaihirlap.com/2017/05/18/szalljatok-le-bozsi-nenirol/#comments Thu, 18 May 2017 12:13:39 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31407 Minden despotának előbb-utóbb útjába esik egy dús kalászt lengető búzamező, vagy egy bizakodva toporgó Röfi. Mintegy véletlenül.

Még velem is előfordulhat, hogy a repülőtérről jöttében, vagy oda haladtában szükségében befordul a kapumon egy kormányfő. Bár a jelenlegi magyarországiról ezt nem feltételezem: a főváros közigazgatási határain belül nem nagyon mer mostanában kiszállni a páncélozott autóból, hacsak nem veszi körbe jól látható hadsereg, meg legalább pár ezer zsoltibácsi, lacisógor, jancsifiam.

Vajon mit tennék, ha mégis? Nem valószínű, hogy átesnék az előzetes biztonsági vizsgálaton, de hát a szükség nagy úr. Szóval megáll a kapu előtt az autó – az utca hosszában meg a kíséret – kiugrik a nagyember, nyomja a csöngőt, sietős a dolga. Beengedném szépen a kertkapun, mutatnám az utat a szebbik WC-be. Nem köpném le – nem vagyok egy Fábry kvalitású humorista. Nem húznám ki a mosdó mellől a taknyán-vérén, – lovagkeresztes publiciklista sem vagyok. Sőt, kerítenék egy tiszta kéztörlőt is. Igaz, nem tudna kezelni Röfivel – errefelé tilos a disznótartás –, de azért megszemlélhetné indokolatlanul felszaporodott cicaállományomat. (Tényleg, nem kell valakinek 10-20 kismacska?)

70RTT0c3m1ZWEW8Bs

Ha még beszélgetésre is futná a pr-percekből, nem esnék neki a partvisnyéllel. Megtörölném a széket, amelyikre leül – senki nadrágján nem mutat jól a macskaszőr, lemosnám a poharat, ha elfogadná a pohár vizet. (Magam két poharat használok, a ”szép” poharak meg mindig porosak lesznek a szekrényben.)

Aztán csak annyit kérdeznék tőle: Miért a BözsinénikNEK, és miért nem a BözsinénikÉRT csinálja a politikáját?

Rátesi Margit

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/05/18/szalljatok-le-bozsi-nenirol/feed/ 86
Egy kis mosoly http://kanadaihirlap.com/2017/05/14/egy-kis-mosoly/ http://kanadaihirlap.com/2017/05/14/egy-kis-mosoly/#comments Sun, 14 May 2017 12:23:45 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31383 Sokféle szempont alapján listázzák a világ ismert embereit: színészeket és sztárokat, sportolókat és gazdagokat, no meg a politikusokat is.

Kanada miniszterelnöke egy ilyen listán első helyezést kapott: Justin Trudeau a legszexisebb politikus! Bizonyára sokan vannak Kanadában, akiknek nem tetszenek a miniszterelnök intézkedései, nem tudom, annyira nem ismerem a kanadai mindennapokat. Azt sem tudom, inkább konzervatív, vagy inkább szociális beállítottságú-e, egy biztos: szabadgondolkodó, idegen szóval liberális. (A Liberális Párt vezetőjeként nyert a választáson.)

Nézem a mosolygó képét – tényleg baromi jóképű pasas. Semmi különös: átlagos férfiarc, szabályos vonások, barna haj, a felvételekről a szeme színét nem lehet tisztán kivenni: az egyiken villogóan sötét, a másikon inkább sötétkéknek hat. A termete sem különösebb: nem kövér, de nem is piszkafa sovány, nem nyápic fickó, de nem is az a kigyúrt anatómiai szemléltetőtábla. Milliószám találhatnánk hasonló fizimiskákat.

Miért nagy mégis a nemzetközi egyetértés abban, hogy a legszexisebb állami vezető? Nyilván közrejátszott ebben az is, hogy miniszterelnököket általában nem a szépségversenyek résztvevői közül választunk, könnyebb dolga volt hát, mintha a férfiszínészek mezőnyében mérték volna vonzerejét.

Nem tudok más megoldást: nekem a mosolya a megnyerő. Nyílt, kíváncsi és vidáman bizakodó. Akkor sem vált gúnyos vigyorra, amikor egy újságíró gúnyolódó kérdésére a kvatumszámítógépek mibenlétéről beszél…

A miniszterelnökök körében fiatalnak számít – 1971-ben született. De jó, ha tudja: ebben a korban az ember már felelős az arcáért. Most dől el, hogy a miniszterelnöki teendőkkel, felelősséggel járó élet összehúzott szemű, szorosra zárt szájú, erőszakosan kimeredő szemű képmássá teszi-e. Vagy megmarad az évek előre haladtával a megráncosodott arcból kivillanó kíváncsi szem, bizakodó mosoly.

Ez persze attól is függ: lehet-e neki ellentmondani, bírálni, ha melléfog? Vagy ellenséget, „kanadai-gyűlölőt” lát minden bokorban? Ha a következő választáson a kanadaiak mást emelnek a miniszterelnöki székbe, vajon megkeseredett vénemberré válik, aki „árulót” keres lépten-nyomon, vagy megmarad ez a kíváncsi és bizakodó mosoly: mit rontottam el, mit kell másképpen tennem? Elbizakodottá teszi a nemzetközi népszerűség hulláma, vagy tisztában van azzal: az ő személye csak egy a sok kanadai közül, akik között nyilván vannak hasonlóan szexis jóképű pasik és dögös lányok-asszonyok.

Politikusok hamar öregszenek: pár év, és láthatjuk a Trudeau-fotókról, melyik utat járja.

Rátesi Margit

Justin Trudeau feleségével, Sophie Grégoire-ral.

Justin Trudeau feleségével, Sophie Grégoire-ral idén áprilisban.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/05/14/egy-kis-mosoly/feed/ 40
A “sorosista postások” nem viszik ki a nemzeti konzultációt? http://kanadaihirlap.com/2017/05/04/a-sorosista-postasok-nem-viszik-ki-a-nemzeti-konzultaciot/ http://kanadaihirlap.com/2017/05/04/a-sorosista-postasok-nem-viszik-ki-a-nemzeti-konzultaciot/#comments Thu, 04 May 2017 12:53:37 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31304 Valami zavar támadhatott az ERŐ-ben. Ugyanis a ”brüsszelezés” magasabb fokozatba kapcsolt: a kormánykanálisokon egyre gyakrabban védik ordítva a „rezsicsökkentést”, sőt még a nem orbánbarát médiumok is kapnak némi kormányzati pénzt, ha közlik az imbecillis kék feliratot. (Mellékesen: helyes, hogy közlik. A közönségük tudja, hol a helye ennek az értelmetlen felszólító mondatnak, hát miért ne részesülhetnének valamelyest a közös pénzünkből?)

Hanem pár napja azt hallom: „már több mint 500 ezren visszaküldték” a kérdező-válaszoló ívet. Csak 500 ezren? Hiszen pár éve a milliót is meghaladta a válaszolók száma, de a legutóbbinál is 900 ezren felüli válaszokról beszéltek! Már csaknem egy hónapja megkaptam én is, írtam is erről.

Csak nem lanyhult a „nép” konzultációs kedve? Vagy ami még rosszabb: egyre többen jönnek rá, hogy szemérmetlen átvágás az egész, és oda teszik, ahová való: a kördossziéba. (Kanadaiaknak: a kördosszié a magyar szlengben a hivatalokban lévő, jellegzetesen kör alakú szemétkosarat jelenti.)

Ilyesmi történhetett, mert a Párt esze, a Rezsiszilárd (Németh Szilárd, a Párt alelnöke) a napokban a Magyar Posta ellen indított támadást, mondván: Soros emberei a Postára is beszivárogtak, és szabotálják a „konzultációs levelek” kézbesítését.

Azért elég erős anyagot kell tolnia annak, aki azt hiszi, bármiféle „fellazítási” politika ilyen faék egyszerűségű – mellesleg nagyon drága és kockázatos – eszközzel operálna. Bár, egy magyar mondás szerint „Ki, mint él, úgy ítél”, és láthattuk az eltelt években, hogy a hatalmon lévő Párt eszközei nem épp kifinomultak.

Az alelnök azért feltételezte, hogy „az ellenség keze betette a lábát” a magyar Postára, mert többen jelezték, hogy nem kapták meg a levelet. Bennem meg felmerül: az egyik kommentelő társunk jelezte. Ahol él, a posta körzetében lévők ismerik egymást, és ott is sokan kifogásolták, hogy nem érkezett meg a nevükre szóló küldemény. Viszont elterjedt a pletyka, hogy egyeseknek nem kézbesítik a kormányfő levelét, hanem már a postán felbontják, kitöltik, és visszapostázzák az ívet.

Na most, akkor mi van??? A „sorosista”(mi más?) postások nem viszik ki a levelet, vagy túl lassan töltögetik ki az íveket, ezért aztán a nagyívű „konzultáció” visszaküldői nem érik el egy kis parlamenti párt szavazóinak számát sem?

De legalább a bűnbak megvan. Nem, nem a hazug kérdésekből, és a rájuk adható, teljesen indifferens válaszokból van elege egyre többeknek. A postás a hibás.

Rátesi Margit

il_340x270.977758780_36b8

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/05/04/a-sorosista-postasok-nem-viszik-ki-a-nemzeti-konzultaciot/feed/ 55
Magyarország jövője — Néhányak dicsőséges álma, vagy sokak élhető országa http://kanadaihirlap.com/2017/04/27/magyarorszag-jovoje-nehanyak-dicsoseges-alma-vagy-sokak-elheto-orszaga/ http://kanadaihirlap.com/2017/04/27/magyarorszag-jovoje-nehanyak-dicsoseges-alma-vagy-sokak-elheto-orszaga/#comments Thu, 27 Apr 2017 12:49:08 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=31210 Kíséreljük meg a jelenlegi kormány teljesítményét az intézkedései – és azok várható következményei alapján mérlegelni. Hagyjuk a lopás-rablás indulatos emlegetését – a dolog szerintem ennél bonyolultabb, és nem véletlen, hogy egyik előző kormány ”elszámoltatása” sem volt eredményes.

Talán az oktatás az a terület, ahol a legszembetűnőbb, hogy milyen eszközöket használ egy vezetés a „nép felemeléséért”. Miután nyilvánvaló, hogy mindenkinek jár a legjobb – de nem jut, ezért minden kormánynak döntenie kell, mégis kinek-mi jusson. Az egyik szemlélet szerint kis lépésekkel, szívós munkával és a közpénzek támogatásával kell lehetőséget teremteni arra, hogy a nemzet kevésbé tehetős, kisebb tálentumú tagjai is képesek legyenek élni, dolgozni a képességeik szerint. A másik szemlélet úgy tartja: „nagy dolgokat” kell teremteni, aztán majd a butábbja is rájön a dicsőség ízére. A jelenlegi magyar kormány ezt a „dicsőséget” hajtja – minden áron (amit persze a közösség fizet meg.)

Derék elképzelés, hogy a magyarok a mainál többet mozogjanak, és így egészségesebben éljenek? Hát persze, csak egyetérteni lehet a céllal. De biztos, hogy ehhez „a világ legszebb” – mellesleg legüresebb – stadionjai, sportcsarnokai kellenek minden kis faluba?

Éppen mostanában alapozzák a sportcsarnokot Magyarország legszegényebb falujában, Tiszabőn. Nem is lesz túl drága, 100-120 milliócskából kijön az egész. Vajon a 3200 lelkes, 40 százalékos munkanélküliséggel küzdő faluban mit kezdenek majd a sportcsarnokkal? Tekintve, hogy úgy tűnik, hogy iskola nincs a községben – legalábbis a 2016-os költségvetésben nincs ilyen intézmény támogatásáról szóló összeg. A tavalyi teljes költségvetés összege majdnem 642 millió forint, amiből az állami támogatás valamivel több, mint 274 millió forint. Az egyes tételeket is precízen felsorolja a – vezetés dicséretére legyen mondva – nyilvánosan elérhető közgyűlési határozat. A helyi óvoda, orvosi rendelő, védőnői szolgálat támogatásától a közmunkáig minden tétel szerepel. Sőt, 2 és fél millió forint tartalékot is képez az előrelátó képviselő-testület. Csakhogy: ha azt a 100-120 milliócskát a kormányzat oda is adja az építéshez: ki fogja azt a sportcsarnokot fenntartani? Fűteni, világítani, javítani, ha majd kell? És miből? Ennél is fontosabb kérés.

Vajon mire használják majd ezt a létesítményt? Arra, mint az üres stadionokat? Bemehetnek-e helyiek egy sörmeccsre, egy tornaórára? Vagy az történik, mint az isaszegi vadászházzal, amiben a polgármester lakik, mondván: ne császkáljanak benne mindenféle népek, még tönkretennék. (Holott turisztikai célra kapták az európai pénzt a házra.)

Hasonló kérdéseket lehetne feltenni Balog Zoltán lelkésznek – mellékállásban „emberminiszternek” – aki kijelentette: a zenei műveltség fokozása érdekében minden iskolának vesznek zongorát – de legalább pianínót. Derék gondolat. Persze egyszerre nem futja mintegy 10 ezer hangszerre (nagyjából ennyi iskola működik a közoktatás keretében), így a következő évben háromezer darab beszerzésére kerül sor. Szakértők szerint ugyan ez is óriási szám, nehéz lesz megfelelő minőségű és áru termékre lelni – de talán ez megoldható.

Hanem: vajon melyik háromezer tanintézet lesz az első, amelyik hozzájuthat? Legyünk jóhiszeműek: azok, amelyeknek szükségük van erre. Mit kezd egy 8-10 osztályos iskola egyetlen hangszerrel? Még ha van is hozzáértő tanerő. Talán észszerűbb lett volna szintetizátort adni a tanárok kezébe, sok gyereknek meg már van saját ilyen instrumentuma.

Még mielőtt felfalnának a komolyzene értők és rajongók: tisztában vagyok azzal, hogy a szintetizátor hangminősége nem ér fel egy nagyzenekar hangzásával. De talán arra megfelel, hogy a gyerek általa ismerkedjen meg a dallamok és hangzások törvényszerűségeivel, szerkezetével, esetleg maga is megpróbálkozzon a „komponálással”. Talán nem lenne olyan unalmas a szolmizálás sem, ha maga is nyomogathatná a billentyűket, mintha csak feszes áhítattal figyelhetné, mit művel a kiválasztott a billentyűkkel.

A fenti két példa tényleg felfogás, szemlélet kérdése. Nekünk lehet eldöntenünk, melyikre voksolunk? Néhányak dicsőséges álmára, vagy sokak élhető országára?

Rátesi Margit

balatonvilagos-christopher-adam(Fotó: Balatonvilágos – Christopher Adam)

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/04/27/magyarorszag-jovoje-nehanyak-dicsoseges-alma-vagy-sokak-elheto-orszaga/feed/ 37