Kinevezésemet a Brampton városában letelepülő több-nemzetiségű lakosok között végzett 13 évi társadalmi munkámnak köszönhettem. Péterrel együtt fáradhatlanul dolgoztunk egy olyan közfelfogás kialakításában, ahol senkit, tehát gyermekeinket sem érhet sérelem: származásuk, politikai hovatartozásuk, vallásuk, színük, fajuk, nemük, vagy szexuális partnerválasztásuk miatt. Élveztük, hogy itt lehetőségünk van erre a munkára.

Boldogan és büszkén fogadtam el a magas fizetéssel és presztízzsel járó kinevezést 1988. szeptember
elején.

Munkám a Kanada területén menedékjogot kérő egyé­nek kihallgatása volt, akikről történetük alapján döntöttük el, hogy megfelelnek-e az ENSZ 1951-ben lefektetett nemzetközi protokolljának, amit 1989-ben Kanada is törvénybe iktatott. Ennek értelmében menedékjog jár minden olyan egyénnek, aki hazáját elhagyva fél oda visszatérni, mert faji hovatartozása; vallása; nemzetisége, egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai véleménye miatt üldöztetésben lenne része.

Barátaim zömében nagy örömmel, de néhányan mégis kételkedve fogadták kinevezésemet:

– Hihetetlen! Ritkán neveznek itt ilyen helyre valóban rátermett embert. Gyanús ez az ügy. Én a helyedben nyitva tartanám a szemem.

– Micsoda közép-európai cinizmus ez? – legyintettem derűsen.

1988-89 nemcsak az én életemben volt sorsforduló. Gorbacsov, talán akarata ellenére, de reformpolitikájával gyökereiben rengette meg a Vörös Bizáncot, és harminc év után megtörtént a nagy csoda: szüleim részt vehettek Nagy Imre és társai dísz-temetésén Budapesten.
Megrögzött félelmeken nehezen teszi túl magát az átlagember, én is könnyes haraggal szemléltem eleinte az eseményeket. Nem gondoltam volna, hogy alig egy éven belül, 1990 nyarán gyermekeimmel együtt állunk az őrségváltást nézni a Hősök terén; és saját kezünkkel fogjuk meg a jugoszláv követség kapujának kilincsét. Nem gondoltam volna, hogy szüleim lakótelepi lakásában fogunk lakni, és hogy apámat, az Ontariói Áramfejlesztő Vállalat nyugdíjas takarítóját, mint a magyar rendőrség nyugalmazott tábornokát tisztelhetem. De új szekrényükben beakasztva ott szerénykedett az egyenruha, és nekem nem lehetett kétségem a változások felől.

Tizenhét rémálmokkal telített év után bizonytalanul bot­ladoztam régi hazámban. Tájak, emberek, épületek bukkantak fel emlékezetemben, próbáltam összeilleszteni őket a valósággal. Tapogatózva kerestem régi barátaimat, volt köztük olyan is, akit ellenségnek véltem; gyermekeim erőltették, legtöbbjükkel lépjek kapcsolatba. Itt az ideje kitörölni a lidérceket; megtudni: múltamból szerzett keserves tapasztalataim befolyásolják-e munkámhoz oly fontos józan ítélőképességemet…

1990. augusztus elején, pár héttel visszatérésünk után a torontói repülőtér közelében fekvő bevándorlási iroda egyik tárgyalótermében, jelenlétemben folyik a kihallgatás. Már késő délutánra jár az idő. Az ügyfél egy Dél-Amerikából származó sűrű fekete hajú fiatalember, aki az argentínai határszélen bányászként dolgozott. Vallomása szerint testvérbátyja hivatásos katona volt, aki felfedezte, felettes tisztjei fegyver és narkotikum csempészésével egészítik ki fizetésüket. Utolsó határszéli kiküldetéséből zárt koporsóban érkezik a testvér haza; szigorúan figyelmeztetik a családot: ha túlságosan érdeklődnek a részletek iránt, maguk is a testvér sorsára juthatnak.

– Makacsok a bányászok – állapítom meg magamban, amikor a vallomás során gördül a történet tovább: a testvér kíváncsiskodott bátyja halálának körülményeiről. Válaszként éjszakai látogatókat kapott, akik műszakváltáskor teherautóra dobják, egy földalatti katonai bunkerben félig agyonverik, és napokkal később kirakják otthonához közel, figyelmeztetve, családja életével játszik, ha elmeri mondani, mi történt vele.

– Ennek majdnem két éve – meséli a fiú,- és én azóta nem kapok állást. Akárhova megyek, pár héten belül jön valaki a rendőrségről, letartóztat, egy pár napig bent tartanak, aztán kiengednek. De az állásomból mindig elbocsátanak, azt mondják, bajkeverő vagyok.

A bevándorlási minisztériumot képviselő tisztviselőnek itt az a munkája, hogy hitetlenkedjen. Szerinte gazdasági és nem politikai okok vezérelték ide a fiút. Ezt felderítendő cselkérdések tömegeit teszi fel a „vádlottnak”:

– Mondja, mikor a katonák magát elvitték, és vallomása szerint összeverték, az ugye törvényellenes volt?

– Igen.

– És akkor miért nem jelentette ezt maga a rendőrségnek? – hangzik a meglepett kérdés.

Nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nagyot nyelek. Kísért a múltam. Ahonnan én jöttem; ahol szüleim, nagyszüleim éltek; fasizmusban és kommunizmusban, katonai diktatúrában a rendőrség nem a köznép védelmére volt fölállítva. Elönt a kétségbeesés, az elmúlt két év összes keserve, főnökeim hülyesége, naivsága, kollégáim többségének vaksága!!! Időnként próbálok még mentséget is keresni kollégáim irigylésre méltó naivságára. Kanada hosszú, demokratikus múltja legtöbb lakójának felfoghatatlanná teszi a diktatúrák által elkövetett atrocitásokat. Fintorogva keresik a logikát, megpróbálnak széles vonalat húzni törvénysértő, büntetendő cselekedetek és az üldözés esetleges okai között.

– KINÁBAN DEMOKRÁCIA VAN, – közli Dorothy Davey, egyik főnököm 1989. április elején. Meghökkenten hüledezek.

– Honnan veszi ezt az információt? – kérdem.

– Egy nagyon barátságos kínai diplomata biztosította szenátor férjemet erről pár héttel ezelőtt – felelte halál komolyan.

– Az mindjárt más – mondom gúnyosan.

– KINÁBAN NÉGY-ÖT ÉVI MUNKATÁBOR IGAZÁN NEM ÉLETVESZÉLYES – nyugtat meg egy másik kolléga.

– Sőt, jó edzés is lehet, igaz? Nem kéne előbb személyesen kipróbálnod? – kérdem kedvesen.

De az bánt a legjobban, hogy nem is érdekli Őket az igazság. Amikor egyikük kezébe nyomom Gábori György: AMIKOR ELSZABADULT

A GONOSZ meg Faludy Gyurka:

P0-KOLBELI VIG NAPJAIM című, angolul is megjelent könyveiket, amikben a recski munkatábor vidám napjait ecsetelik, kollégám lenézően legyint.

– Attól tartok, hogy tapasztalataid elködösítik ítélőképességedet.

– KÜLDD VISSZA ŐKET A FRANCBA – utasít másik főnököm, Anna Kerr, egy különlegesen nehéz kihallgatás után. Összevillan tekintetünk. Nem tartja véleményét véka alatt, minden menekült szemét jött-ment, Kanadának nincs szüksége ilyen népségre.
A nigériai diákvezértől megkérdezik: békés tüntetésnek induló felvonulásuk, amit a rendőrség fegyverrel kergetett szét, hogyan fajulhatott több napos utcai közelharccá?

– Uram, mikor látta, hogy a kedélyek elszabadultak, miért nem állította le az egészet?

Lelki szemeim előtt látom a rendőröket, amint célba veszik a védtelen tömeget, a diákvezér vérző társa fölé hajol, S mire felnéz, már elszabadult a pokol. Buszokból, feltépett utcakövekből épülnek a barikádok, petróleummal öntik le a riadóautókat….

És gondolom, ebben a pillanatban kellett volna felnyújtania a kezét, és kihirdetni:

– Fiúk, hagyjátok abba! Minket emiatt izgatással, köztulajdon megrongálásával, rendőrségi járművek felgyújtásával, hatósági közegek tettleges bántalmazásával fognak gyanúsítani! Most szépen takarítsunk fel magunk után, kérjünk bocsánatot a zavargásért, és menjünk haza. Igaz, miért is jöttünk ide eredetileg?

– Hülye vagy, ha beleártod magad ebbe az ügybe – figyelmeztetnek kollégáim. – Itt te sem okos, sem szép nem lehetsz – figyelmeztetnek – ha meg akarod tartani az állásodat, jobb, ha csöndben leszel!

1990. augusztus 8-án minden porcikámban remegve állok fel a kihallgatás után. Elsötétül előttem a világ. Tudva tudom, menekültügyi bíróként a pályámnak vége. Ha akarnék, sem tudnék a bőrömből kibújni. A világ végére is a hátamon fogom cipelni az ősök csontjaival telített láthatatlan zsákot, ami engem életem végéig kötelez.

Kopácsi Judith

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Tárgy: Vásárhelyi Miklósné és Kopácsi Sándorné

Jelentés: Budapest, 1960. március 30.

1960. március 7.-én este lakásán látogattam meg Vásárhelyinét, ott volt Kopácsiné is. Olvastam Kopácsi néhány bizakodó hangulatu levelét.

Vásárhelyiné mondotta, hogy Rajkné volt saját ügyei miatt Sándor Józsefnél, aki kérdezte, szokott-e találkozni „az asszonyokkal”. Igenlő válaszra azt mondta: mondja meg nekik, hogy fel a fejjel’ – Burkoltan a 15. évfordulóval kapcsolatos remények realitására utalt.

Kopácsiné arra számít, hogy ápr.4-én kezdik felnyitni a zsilipet, s az év folyamán fokozatosan lehet számitani a szabadulásokra.

Érdeklödtem, hogy Kopácsiné miért dolgozik olyan nehéz körülmények között. (Ez időben Anyám a Kisszinpadon dolgozott, mint bűffés, elötte pedig, apám bebörtönézése után a Bábszinházban és az állatkertben, mint perecárusitó.) Mondta, hogy mindenkit a régi munkahelye helyezett el, de Ő nem fodul Galamboshoz, mert ha ő helyezné el, annak ára lenne. Kopácsiné pedig, mint mondja, inkább éhezne, de nem lesz becstelen.

Majd Vásárhelyiné elmondotta, hogy a szomszédjukban lakó Gondosék sokszor átjöttek hozzájuk váratlanul, majd 1956-ban könnyek között bevalották, hogy meg voltak bízva Vásárhelyi megfigyeléséve és jelentéseket adtak, kikkel érintkezik, hogyan él.

K-né elmondotta, hogy apósa nagyon beteg a fiával történtek miatt. Fiának rosszabb, mint neki a Horthy-börtönökben.

Utaltam Kopácsi egyik levelére, amelyben azt irja, ha módja lesz, megint dolgozni akar az eszméért, amelyért fél életét leülte. Erre K.né azt mondta, hogy majd felvilágositja, nem fogja engedni.

Megjegyzés: Kopácsiné korábban az ÁVH-nál dolgozott és beszélgetés során Galambos ezr. elvtársra utalt. Azért nem fordul Kopácsiné a BM-hez jobb elhelyezés érdekében, mert attól tart, hogy ügynöki munkára akarják beszervezni.

Értékelés: Most nemcsak a börtönben lévők, hanem családtagjaik is szinte biztosra veszik az amnesztiát a 15-ik évfordulóra.

Kopácsiné nem ért egyet férje politikai állásfoglalásával, mert Ő továbbra is szembenáll a párttal és a kormánnyal.

Vette: Kovács Tibor. r.örgy

***

Az ügynök élete.

Jelentés: Budapest 1961 április 15.

1961. ápr. 7.-én este voltam …….-nél. Ők akkor még nem tudtak a szabadulásokról. …..nak az volt a megjegyzése, hogy nem baj, akármilyen csendben, csak jöjjenek ki. Meglepőnek találta, hogy Kopácsi nem jött ki.

Vette: Söjtöri Géza r.szds.

***

Jelentés: Budapest, 1961. április 15.

1961. ápr. 11.-én a Ped. Könyvtárba felkerestem …..

Nem tudja értékelni ……hogy milyen szempontok szerint engedték ki az embereket, érdekesnek tartja, hogy Kopácsi nem jött ki.

Vette: Söjtöri Gáza r.szds

***

Jelentés: Budapest. 1962. április 3.

……szerint az amnesztia szélességére vonatkozó hírek csökkenő tendenciát mutatnak. Ma már nincs is szó egyáltalán közkegyelemről, amiben még két hónapja reménykedtek, csak egyéni kegyelemről, amiben tudomása szerint Lőcsei, Kopácsi és még páran részesülnek.

Vette: Lencsés Miklós r.szds

***

Jelentés:Budapest.1963 május hó 28.-án.

1963 április 26-án du. felhívtam Radónét, megállapodtunk, hogy este együtt megyünk sétálni.3/4 9-kor felmentem értük, akkor kiderült, hogy Radó közben telefonon megállapodott Hardyékkal, hogy séta közben felmegyünk hozzájuk. Kopácsiék voltak hivatalosak Hardyékhoz. Mint Radó mondotta „megyünk híreket hallani”.

Megérkezésünk után Radó rögtön föltette a kérdést, hogy mit tudnak a lengyelországi eseményekről – ő ugyanis egy ujságiró paciensétől /valamelyik képes ujság munkatársától/ azt hallotta, hogy varsóban lázadás volt. Hardy ezt cáfolta mondván, hogy neki a napokban jött egy ismerőse Lengyelországból, s az nem beszét ilyesmiről.

Elmondta azonban Hardy, hogy tudomása szerint valami ideologiai értekezletről, ahol azt ismertették, hogy vetődnek fel jelenleg az irodalmi, művészeti kérdések a Sz.U-ban, elzavarták a szovjet küldöttet, bizonyos Gurkovot.

Szó volt azután arról, hogy mik Kopácsi kilátásai az elhelyezkedésre vonatkozólag. Egyhangulag megállapitották, hogy a helyzet e téren általában kedvezőtlenebb, mint ahogy közvetlenül az amnesztia kihirdetése után látszott.Ezt annak tudták be, hogy a párttagok között erős baloldali propaganda folyik Albán – illetve közvetve nyilván kinai – eredetü anyagok fordulnak közkézen.

Szó esett a legfrissebb Hruscsov nyilatkozatról is. Az esélyesek latolgatták: Sikerül-e Hruscsovnak egyensulyban maradnia, nem fog-e megbukni, vagy balratolódni. A belgrádi utazás bejentését kedvező jelnek tekintik.

A továbbiakban börtönélményekre terelödött a szó.

Az ügynök élete.

A fellelt másolatokat több un. M-dossziéban találták, melyek a hálozat ügynökeinek, titkos megbizottainak illetve titkos munkatársainak eredeti jelentéseit tartamazzák.

Több M-dossziéhoz tartozó fedőneves hálózati személyt sikerült beazonositaniuk, amelyek iratait szintén mellékelték.

Miután ez, az anyagnak csak egy töredékét tartalmazza, igy szives türelmemet kérték a következő szakasz elkészültéig.

A beazonositott személyek közül csupán egyet ismerünk, egy néhai börtöntárs, és későbbi családi jóbarát is egyuttal. A jelentéseket, az ügynökök neve alatt, dátum szerint csoportositom. Esetenként hozzáfűzöm saját gondolataimat is.

„Meszlényi” nevű ügynök 1956 XI. 14-én egy kézzel irott jelentést egy cirilbetűs nevű egyénnek „cimezte”.

Kopácsi Bp.-i főkapitányának a kislánya Szilágyi Józsefnél van. Szilágyi, a Dániel útón lakik, az ellenforradalom idején a Nemzetörség helyettes parancsnoka volt.

Megjegyzés: Kopácsi megfogása és esetleg felhasználása a kislánya gondnoksága esetén lehetséges lenne.

Ugyanehez a csomaghoz csatolva egy másik jelentés „Meszlényi” ügynök által egy eredeti, kétoldalas gépelt példány az 1956 Oktober 31.-án kelt ”Felkelő Forradalmi Erők megbizottai, valamint a Néphadsereg Forradalmi tanácsáinak küldötteknek kiadott felhívását” 1957. Január 9.-én nyujotta át. Az ügy kezelője a következő megjegyzést füzte hozzá:

Meszlényi nevű ügynökünk a felhívást 1957 Január 6.-án az Ujságiró klubban megszerezte. Mivel az eredeti példányt csak rövid időre kapta kézhez, így arról másolatot készitettem.

A felhívás egyuttal a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottság Tagjainak a névsorát is közli.

(Meszlényit eddig nem sikerült beazonositani.)

Saját megjegyzés:

Meszlényi 1956 November 14.-i dátumú jelentése és egyuttal javaslata már nem volt időszerű. Ténykérdés, hogy 1956 Október 23-tól valóban Szilágyiéknál voltam. Viszont azon a Dániel úti címen November 14.-ével már senki sem találhatott volna meg. Ugyanis November 4.-ének hajnalán Szilágyiékkel együtt én is egy nagy fekete autóba ültem, és elöször a Parlamentbe, majd a Jugoszláv követségre távoztunk. Én csupán tíz napot tartozkodtam ott, ugyanis sullyos torokgyulladásom miatt úgy döntöttek, hogy miután sem orvos, sem gyógyszer nem állt rendelkezésükre a követségen belül, (az orvost nem engedte be az orosz őrség) no meg félő volt, hogy betegségem esetleg ragályos is lehetett, így engem kiszöktettek a követségről és Kopácsi nagyszüleimhez, Rákospalotára vittek. Ennek a dátuma valószinüleg a jelentéssel esett egybe.

A javaslat, hogy Apámat befolyásolni lehetne az én állami gondozásba vételem által, még ma is hátborzongató ötlet, de egyuttal rávilágít az akkori „elvtársak” gondolat világára is. (Mint ismeretes, a kis Rajk Laci is állami gondozás alatt állt, szülei bebörtönzése után, és Rajk Julia néni szabadulása után legalább hat hónapjába került, amíg sikerült Lacit kikaparnia onnan. Még gondolni sem merek rá, hogy ezek az évek milyen mély sebet hagyhattak Laciban.)

***

„Mároti Lajos”, fedőnevű ügynök, beazonositott Márkus László, (Szül: 1923, Anyja neve: Kaffehr Mária – beszervezés időpontja 1957. November 16.. Beszervező: Bárány Vilmos nny.szds. A foglalkoztatás vonala: kémelháritás).

1958. Julius 1.-én jelenti:

Nagy Imre és társainak itéletével kapcsolatos közvélemény megfigyelése tapasztalatom szerint főleg két kérdés köré csoportositható.

Az első kérdés az, hogy miért ilyen pontatlan közlemény jelent meg, mely sem az időpontot, sem a tanácsot nem tünteti fel, amely az ítéletet kimondta.

A második kérdés pedig, hogy most, amikor különösen a Szovejtunió komolyan fáradozik egy csúcs értekezlet összehozásán, miért hozták nyilvánosságra, illetve miért hajtották végre az ítéletet, amikor ez károsan befolyásolja a nemzetközi helyzetet? Ide tartozik még az is, hogy az ujságok szerint a magyar kormány büntetlenséget biztositott az önként vállalt emigrációba menő Nagy Imrének és társainak. A kormány nem tartotta be igéretét.

A két kérdés minden beszélgetésben felmerült, amely az eseménnyel foglalkozott.

Ismerőseim és azok ismerőseinek véleménye mindkét kérdés találgatása körül mozgott.

Az ítélet nyilvánosságra hozatala megitélésem szerint sem tulzott megdöbbentést nem keltett, mert a vélemények abban megegyeztek, hogy az ellenforradalmi ügyek itéletéhez viszonyitva a biróság nem itélt szigoruan /Kopácsi, Tildy/, de helyeslést sem váltott ki. Főleg a nemzetközi helyzet alakulása miatt.

(Folyt. köv.)

Kopácsi Judith

Az 56-os magyar forradalom igencsak komoly feladatot ró a történészekre. Az eddig feltárt anyagokból kedvére válogatva az immár hagyományossá vált mitológia azt sulykolja, hogy a magyar nép, a forradalomban, hatalmas áldozatokkal megállította a szovjet birodalom terjeszkedését, és hogy 1956 volt az első szög az államszocializmus majdani koporsójában.

A másik tipikus változatot a Nagy Imre perre felkészülendő vádiratokban olvashatjuk. Bizonyítandó, hogy csupán e csoport volt felelős egy nyugati befolyással előre megszervezett összeesküvéséért, amelyben részt vett Nagy Imre közvetlen baráti köre, ügyesen beszervezve az írókat, a rendőrséget, és a fegyveres erőket is, hogy megdöntsék a dolgozó nép hatalmát és visszahozzák az 1945 előtti feudális állapotokat.

A harmadik jellemző változat a szovjetek által előre eltervezett és időzített provokáció valószínűsítése, ami egy ártatlannak tetsző, a lengyelekkel szimpátiázó felvonulás közben, provokátorok által kirobbantott fegyveres felkeléshez vezetett. A felkelést az 1955. május 14-én kötött Varsói Szerződésre hivatkozva a szovjet vezetés – némi ingadozás után – nagyméretű katonai túlerővel leverte. Ezzel elérték a vasfüggöny leszögezését a magyar osztrák határnál, egyúttal megfélemlítették a csatlós államokat és bemutatták a nyugat számára katonai fölényüket, a Szovjetunió felkészültségét egy villámháborús akcióra.

Az utóbbi változat érdekes, meggondolandó összefüggéseire Dr. Szatmári Jenő István, „A magyar forradalom titkos története” című könyve hívta fel figyelmemet. További olvasmányaim révén arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar forradalom, már 1955 tavaszán eldőlt (bár lehetősége akkor még senki fejében nem fordult meg), mégpedig nem a mi javunkra. Kifejtem koncepciómat.

Az 1956-os robbanáshoz vezető események láncolatát három történés fűzi össze :

1955. május 15–én megszületett az osztrák államszerződés, amelynek értelmében a Vörös Hadsereg először vonult ki önként egy általa megszállt területről. A szovjet kivonulás Ausztriából egyszersmind megszüntette a legális alapot a romániai és magyarországi szovjet katonai jelenlétre is.

1955. május 14-én egy nappal az osztrák semlegesség kimondása előtt megalakult a Varsói Szerződés. Ez a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés” teremtett lehetőséget a Szovjetuniónak, hogy rendezze a népi demokráciákban állomásozó csapatai státuszát.

1955 augusztusában a Szovjetunió, Csehszlovákián keresztül Egyiptommal kötött fegyvereladási szerződést, jelezve egyúttal a közép-keleti politikájában beállott drasztikus váltást. Ugyanis addig Izraelt támogatta, és – szintén – Csehszlovákián keresztül látta el fegyverekkel.

Mind a három esemény szorosan egymásba fonódik és komoly nemzetközi kapcsolódásik voltak.

Amikor Nyugat Németországot felvették a NATO-ba, és a nyugati nagyhatalmak 1955. május 9- én engedélyezték a Bundeswehr, az új nyugatnémet hadsereg felfegyverzését, a döntés előkészületeire válaszul alakult meg, mint említettem, 1955. május 14-én – a Szovjetunióból és az általa irányított, zömében megszállt csatlós kelet-európai államokból – a Varsói Szerződés.

A szovjet politikusok és főleg katonák félelme az esetleges német revánstörekvésektől zsigeri és ösztönös volt. Az „enyhülés” rögtön alábbhagyott, és újra helyet kapva a „megelőző csapás elve”, magyarán a Nyugat-Németország és esetleg egész Nyugat-Európa ellen viselendő preventív háború koncepciója, amelyet egyébként a szovjet vezetés a nyolcvanas évek közepéig, mint katonapolitikai alapelvet kezelt.

Szóval – a szovjet politikai és katonai vezetés, bár félt, de készült a „megelőző háborúra”. És ehhez fel kívánta használni a második világháborúból levont tapasztalatokat. Elsősorban azt, hogy „akié az olaj, azé a győzelem!”

A Szovjetunió tudatában volt a ténynek, hogy Nyugat-Európa sebezhető pontja: nincs saját kőolaj. Szovjet támadás esetén Nyugat-Európa csak a felhalmozott készletek erejéig bírná a háborút üzemanyaggal.

Ráadásul, ha sikerülne Nasszer törekvő-igyekvő Egyiptomját megnyerni szövetségesnek, és azt ajánlani neki: államosítsa a Szuezi-csatornát, ezzel két legyet lehet ütni egy csapásra. Egyrészt, amennyiben Nasszer kellőképpen gyűlöletes háborúba bonyolódna az államosítás miatt az angolokkal és a franciákkal, Egyiptom feltételezhetően nem engedi majd át az olajszállítmányokat egy Nyugat-Európát érő szovjet invázió esetén, másrészt a szovjet birodalmi flotta régi álma is teljesülhetne: távol-keleti egységeik a Szuezi-csatornán át az Indiai-óceánról végre bejutnak a vágyott Földközi-tengerre, amit 300 éve hiába sóvárogtak az orosz tengernagyok. És ha már bent vannak, akkor a török, illetve algériai kikötőkből Marseille felé induló olajszállítókat is elsüllyesztheti.

Ebben az esetben a francia tengerpartig 1-2 hónap alatt elfoglalható Nyugat-Európa. Szovjet számítások szerint a brit szigetek önmagukban elszigetelhetőek (blokád alá vehetők), hiszen üzemanyaghiány miatt örülhettek volna, ha a partraszállást kivédik. Persze, teszem hozzá, az USA-nak is volt hadi ereje és olajkészlete… Ez volt a szovjet tervek nagy bizonytalansági tényzője. Nem véletlen, hogy utóbb, Hruscsov akkor döntött végleg a második magyarországi intervenció mellett, amikor – 1956. október 30-án – eljutott hozzá az amerikai kormány jelzése: az USA közömbös a magyar eseményeket illetően.

Mindezeken felül kalkulálandó, hogy Hruscsovnak 1956 elején már volt olyan rakétája, amellyel szovjet területről elérhette Londont, Párizst. A Nyugat akkor még nem rendelkezett ilyennel. 1957 nyarán Amerikát elérő interkontinentális rakéták is lesznek orosz kézben, talán 1956 nyarán is vannak, csak még nem jelentik be, míg az USA csak 1957 végén tud műholdat fellőni, bizonyítva: ő is birtokol interkontinentális rakétát. Tehát a rakéták terén ideiglenesen szovjet fölény volt.

Tehát a szovjet stratégia szempontjából 1956 nyarán-őszén a legfontosabb a Szuezi-csatorna működésképtelenné tétele, ami a szovjet logika szerint Nyugat-Európa vereségét is ”beprogramozza”. Így Szuez volt elsődleges cél. Minden más, történjen akár a szovjet birodalmi szférán belül is, ehhez képest csak másodlagos. Főleg, mert Jalta garantált bizonyos „eddig a tiéd – innen az enyém” egyensúlyokat, amelyeket Hruscsov az osztrák és a finn viszonylatban be is tartott, az Egyesült Államoknak pedig nem állt érdekében 1956 őszén rakétahátrányban, az elnökválasztás miatt egyébként is „béna kacsa” periódusban felrúgni. És – minő „véletlen”! – az amerikai elnökválasztás mindig november első keddjén van, ami 1956-ban november 6.-ra esett. Tehát a „jaltai övezeten belül”, így Lengyelországban is, Magyarországon is Hruscsovnak eleve szabad keze volt, Amerika itt és akkor eleve– lehetőség híján – nem kívánt beavatkozni.

Bár igaz, hogy a Jaltai Szerződés sok évre „bebetonozta” a határokat, az érdekszféra felosztását, és biztosította azt, hogy a nagyhatalmak nem avatkoznak be tevőlegesen egymás befolyási övezeteibe – azért azt nem lehetett szerződésben megtiltani, hogy az érintett országok népei ne tiltakozzanak, lázongjanak. A sztálinizmus ellen több, a szovjet birodalomhoz tartozó országban voltak megmozdulások 1953-1956 között. 1953-ban Kelet-Berlinben kezdődött, de a szovjet tankok igen hamar szétoszlatták a lázongó tömeget.

1956-ban már több az elégedetlenségre utaló jel. A szovjet kommunista párt huszadik kongresszusa, a hivatalos hírzárlat ellenére kiszivárogtatott Hruscsov-beszéddel a sztálinizmus rémtetteiről, megállíthatatlan erjedést indított el. Lengyelországon és Magyarországon volt ez leginkább megfigyelhető.

A lengyel eseményekről Magyarországon az átlagember csupán annyit tud, hogy a magyar forradalom a lengyelekkel szimpatizáló egyetemisták tüntetéséből alakult ki október 23-án.

Mivel utólag sokan összekeverik Poznant az októberi lengyel eseményekkel, mely utóbbiak miatt kezdődtek a budapesti lengyelbarát rokonszenvtüntetések, érdemes tisztázni: Poznan csak „előjáték”. 1956 június 28-án a lengyel munkások, diákok, kistisztviselők tüntettek, majd fegyvert szerezve megostromolták a lengyel biztonsági erők épületeit, a kommunista párt objektumait. Mivel ezzel már felrémlett egy általános lengyel felkelés veszélye, a lázadást a hadsereg – elég sok áldozat árán – egy nap alatt felszámolta.

Azonban a lengyel vezetés elindult a desztalinizáció útján. A lengyel vezetők jól megszervezték a fegyveres erők vezetésében a váltást, az új hadsereg és a belbiztonsági erők élére is a reformerek hívei kerültek. Október 19.-re összehívták a Lengyel Egyesült Munkáspárt központi bizottságának sorsdöntő ülését. Ezen a reformerek végleges győzelmet arattak a sztálinisták felett.

Persze, a sztálinista, pro-szovjet politikai vezetők nem adták meg magukat könnyen. Csapatokat vezényeltek a főváros ellen. De a katonák csak ímmel-ámmal teljesítették a parancsot, ráadásul a reformisták irányítása alatt álló belbiztonsági csapatok nyilvánvalóvá tették: az új vezetés védelmében lőni fognak a támadókra. Amikor Hruscsov odaérkezett néhány társával, nyomást gyakorolni a lengyel vezetőkre, az egykori szemtanúk szerint a váratlanul Varsóba érkező szovjet különgépet, amely hozta a szinte teljes moszkvai vezérkart, egy órán át leszállni se engedték a varsói repülőtéren, addig a levegőben kellett körözniük. A földet érés után pedig Hruscsov testőreit a Gomulkához hű belbiztonságiak fogták körbe fegyverrel.

Moszkva engedett, miután a nagy városok munkássága is jelezte: ha kell, fegyverrel védi meg az új, reformista vezetőket. A börtönből kiszabadult Wladislav Gomulka, a sztálinista koncepciós perek egyik áldozata lett a párt első titkára október 21-én. És a mozgósított szovjet csapatok október 23-án parancsot kaptak, hogy vonuljanak vissza támaszpontjaikra, laktanyáikba.

Jogosan merül föl a kérdés, mi lehetett az oka annak, hogy lengyel ügyben két nap alatt meghátráltak a szovjet vezetők, akiket szabályosan megaláztak Varsóban? „Lenyelik” a sértést, sőt, később sem állítják félre Gomulkát és társait. Holott a megtorlásra több mint elegendő erő állomásozott Kelet-Németországban, Fehéroroszországban, és magában Lengyelországban is. Nemcsak, hogy nem indulnak el, de mint utólag kiderül Zsukov külön parancsa volt, a Kelet-Németországban tartózkodó csapatok ne moccanjanak a helyükről, be ne nyomuljanak Lengyelországba.

Pedig Lengyelország a tervezett európai háború szempontjából sokkal fontosabb volt, mint Magyarország. Csehszlovákiával együtt e két országon át lehetett a Nyugat fő erői ellen támadni, míg Magyarország felől csak Jugoszláviát lehetett sakkban tartani, a semleges Ausztrián, annak hegyein át Németország felé törni jóval nehézkesebb volt hadászatilag.

Mi volt az a tényező, ami, úgy tűnik, arra intette a szovjet katonai és politikai vezetést, hogy a birodalom lázongása ellenére Lengyelországban október 19-21-én még korai volt a fegyveres beavatkozás. Mi az, amire még várni kellett, és ami Magyarországon, November 4-én már nem volt korai?

A Kádár-korszak hivatalos történetírása nagy előszeretettel bizonygatta, hogy „az ellenforradalom a nyugati titkosszolgálatok által irányított” eseménysorozata volt. Miközben a nyugati világ sűrűn tagadta, hogy néhány túlbuzgó „alvállalkozása”, például a Szabad Európa Rádió magyar adása kivételével egyáltalán nemhogy beavatkozott volna, de előzetesen akár tudomása lett volna az eseményekről. Valósan hivatkozva arra, hogy, semmi jel nem mutatott fegyveres felkelés közeledtére vagy érlelődésére. A Rajk-temetés kivételével még csak tömeges megmozdulás sem volt.

Elvi viták, igaz, zajlottak sokfelé, az Írószövetségben, a Petőfi Körben és másutt, de konkrét, lázadó cselekvési programot október közepéig, amikor is a szegedi diákok úgy döntöttek, elsőként az országban, hogy a DISZ-t, a kommunista ifjúsági szervezetet otthagyva önálló diákszövetséget hoznak létre, nos, ilyen programot addig senki sem adott. És a budapesti tüntetést eredetileg kiváltó lengyel események, október 19-21-én kezdődtek. Más konkrét „tünete” a tömeges elégedetlenségnek, pláne fegyveres szervezkedésnek nem volt.

Lezáratlan a vita arról, hogy a szovjet csapatokat mikortól helyezték hadikészültségbe a magyar események miatt. Azaz, mikor határozták el magukat a katonai vezetők fegyveres beavatkozásra?

A magyar kérdéssel foglalkozó ENSZ-vizsgálóbizottság rengeteg tanút hallgatott meg. Ezek szerint bizonyítható, hogy már október 23.-a előtt is történtek szovjet katonai mozgások a magyar határon. Például már október 12-én jöttek értesülések hogy a szovjet hadsereg megkezdte a felvonulást Huszt környékén. Október 20-án Hegyeshalmon riadókészültséget rendeltek el a határőröknek, mondván, nagyszámú határsértőre számíthatnak, akik el akarják kerülni a közelgő bevonulást. Ugyanezen a napon Nyíregyházán új szovjet csapatok érkezését konstatálták.

Hitelt érdemlő jelentések futottak be arról, hogy október 21-én és 22-én Románia Magyarországgal szomszédos területein szabadságon tartózkodó szovjet tiszteket, valamint németül és magyarul beszélő román tartalékos tiszteket hívtak be. Mindez a mozgósítás jele minden hadseregnél. Két nappal a magyar események előtt.

Október 20-án és 21-én pontonhidakat szereltek egybe Záhonyban a szovjet-magyar határon, és az orosz csapatok a Szovjetunióból jövet ezeken a pontonhidakon vonultak át október 24-ének reggelén. Hitelt érdemlő jelentéseket kapott a bizottság arról is, hogy már október 22-én szovjet kötelékeket láttak menetelni Szombathely és Székesfehérvár között, nyugat felől jövet, Budapest irányában. Október 23-ról 24-re virradó éjszaka szovjet kötelékek kezdtek átvonulni Szegeden majd vagy 36 órán át folytatták felvonulásukat a Budapest felé vezető úton.

Sőt, október 23-án Szerov hadseregtábornok, a Szovjetunió állambiztonsági hivatalának elnöke, vagyis a szovjet politikai rendőrség vezetője, már mint tanácsadó vett részt Budapesten, a belügyminiszteri tanácskozáson, ahol erőteljesen kifejtette nézeteit, hogyan kéne az egyetemisták, azaz szerinte fasiszták és az imperialisták csapata által meghirdetett békésnek induló tüntetést, ha kell fegyveres erőkkel is leverni.

Levonható a következtetés, egyértelmű, hogy Moszkva már korábban elindított egy folyamatot. Nemcsak csapatokkal, hanem az igen hatékony titkosszolgálat révén is. És bizonyos, hogy jó előre telepített Budapestre néhány embert, a megfelelő felszereléssel, akik képesek voltak a tömegben elvegyülve minden kulcsfontosságú helyen és napon provokációkat elkövetni.

Az eseményeket 1956-ban úgy a szovjetek által megszállott országokban, mint a közel-keleten is szovjet legszűkebb vezetés tartotta kézben, és egyedül a Szovjetuniónak állt érdekében – és lehetőségében! – kiprovokálni pontos időzítéssel, azaz a Szuezi válsággal azonos időben egy véresnek tűnő „ellenforradalmat” Magyarországon, amit aztán a Varsói Szerződésre hivatkozva hatalmas erővel elfojthatott, ezzel is megmutatva a világnak katonai erejét.

Ez lett volna számára a legjobb pillanat elindítani a megelőző háborút, azaz lerohanni Nyugat-Európát, még akkor is, ha az USA beavatkozna, hiszen a szovjet rakéták már elérhetik, mielőtt az USA-ból kilőtt rakéták becsapódnának a szovjet hátországba.

Első lépésként – ahogy már utaltam rá – felbíztatták Nasszer Egyiptomi elnököt a Szuezi csatorna államosítására, és 1955 nyarán a szovjet blokk, eddigi, Izraelt támogató gyakorlatával ellentétben, Csehszlovákián keresztül nagy mennyiségű fegyver eladásával támogatta az ötletet. Több száz tank, tüzérségi eszköz, MIG harci repülő és több ezer kézi fegyver mellé csehszlovák és szovjet tanácsadók is érkeztek, akik közül többen aktívan részt is vettek a későbbi harcokban, pl. pilótaként. Számítva arra, hogy ekként az „olajcsapra” is rátehetik a kezüket, és a Földközi-tengerre is bejuthat a szovjet flotta, ha másként nem, tengeralattjárók formájában. Ha pedig ez megtörténik, akkor a támadás „déli szárnya” is fedezve van, és a nyugati ellenállás 2-3 hét alatt, üzemanyag hiányában, megtörik.

A szovjet hírszerzésnek tudomása volt a Nasszer által „provokált” Anglia és Franciaország készülő szuezi intervenciójáról. Ők viszont tudták, amit London és Párizs még nem, hogy a két nyugati ország simán zsarolható atomcsapással, amit Amerika még nem tud elrettenteni. Egy pár hónapig legalábbis nem. Így az felelt meg legjobban Moszkva céljainak, ha Anglia és Franciaország kezdi el a háborút, és Moszkvának csak válaszolni kell.

A szovjet stratégia véglegesült, megvárni az angolok és franciák Szuezi támadását, és amikor már teljesen lehetetlenné teszik magukat az arab országok és a világ előtt, akkor kizavarni őket a Szuezi-övezetből. Két-három hónap elteltével, amíg az olajból is kifogynak, és lelki harckészségük is megrendül a súlyos kudarc után – jött volna el az ideje elindítani a szovjet tankokat, irány az Atlanti-óceán, de hamar, mielőtt még elkészülnének az amerikai interkontinentális rakéták. Mindenesetre, a háború első csatáját, a szuezit, meg kell nyerni, de úgy, hogy egy árva szovjet katona se lépjen Egyiptom földjére, mert akkor ugyanúgy meggyűlölik őket is az arab államokban, és jobb elkerülni egy gerillák elleni, elhúzódó sivatagi háborút.

Hogy lehet ezt megoldani? Úgy, hogy csendben kell maradni, Szueznél legalábbis. Mert ha a támadásra készülő angolok és franciák szagot fognak, hogy Hruscsovnak bármi kapcsolódása is van a szuezi eseményekhez, akkor lehet, hogy nem támadnak és akkor oda a szépen előkészített csapda.

Viszont ezt az időt fel lehetett használni arra, hogy a XX. kongresszus, Hruscsov „sztálintalanító” beszéde után az egyre jobban fortyogó szövetségeseknek megmutassa: ki az úr a háznál. Mindezt úgy, hogy Sztálin kompromittált tanítványait a többi megbízhatatlan elemekkel együtt el lehessen egy füst alatt takarítani, és helyükbe új, megbízható helytartókat ültetni.

A kérdés az volt, hogy hol történjék a példa statuálása? Az NDK-ban ne, hiszen az lett volna a támadás kiinduló frontországa. A cseheknél szintén ne, ők mélyen be voltak ékelődve, mint legnyugatabb kiindulópont, a „német front” oldalába. Bulgária, Románia valahogy nem akart forrongani, no meg az sem lett volna jó, mert az a déli hátvéd volt, a görög-török „második front” felől.

Maradt Lengyelország és Magyarország. Ebből a lengyel ügy volt a rázósabb, hiszen ez az ország lett volna a „nyugati front” fő utánpótlási vonala. Magyarország kockáztathatóbb volt pár napra. Mert Titóval akkor már béke honolt, és különben is, arrafelé Románián át megvolt az összeköttetés a tenger felé. Magyarország lenne a támadó front „zsákutcája”, innen csak a semleges Ausztrián és a jól védett, magas hegyekkel borított Svájcon át lehet támadni nyugat felé. Ha meg Olaszország lenne a cél, az a román-jugoszláv irányon át volt elérhető, Titónak amúgy is volt elszámolnivalója néhány vitatott város és körzet miatt az olaszokkal. Tehát a demonstrációs játékot Magyarországon lehetett és csak itt volt érdemes lejátszani, felhívni a világ figyelmét addig is, amíg az angolok és franciák csendben elkészülnek a szuezi támadásra.

Az időpontok egybeesését érdemes figyelemmel kísérni. Október 22-én reggel titokban Párizsba érkezik David Ben Gurion, izraeli miniszterelnök. Háromoldalú megállapodást akart kötni az angolokkal és a franciákkal, mielőtt belépne a háborúba, amelynek következményei előreláthatatlanok voltak. Ma már megállapítható, hogy a támadás napját a párizsi találkozón rögzítették. Sem Párizs, sem London nem számított az amerikaiak erőteljes reagálására. Kétségtelen, hogy a két kormány nem közölte terveit Washingtonnal; abban bíztak, hogy nagy szövetségesük végül is tudomásul veszi a kész helyzetet.

Sokkal bizonytalanabbak voltak Moszkva reagálása felől. Noha nem tartották valószínűnek, hogy a Szovjetunió fegyveresen beavatkozik Egyiptom védelmébe, mégis leginkább Moszkva esetleges reagálása aggasztotta őket. Nos, ez a veszély látszott elhárulni október 23-án, amikor megtudták, hogy a Szovjetunió még ki sem lábalt a kínos lengyel ügyből, és máris új válsággal néz szembe Budapesten.

Október 23.-án reggelre Moszkva – a brit hírszerzésbe beágyazott Kim Philby-Macleod-Burgess csoport ténykedése jóvoltából – már tudott a szuezi támadások időpontjáról, legfeljebb plusz-mínusz egy-két napnyi eltéréssel.

Kellett hát a „budapesti válság”, a rádió és a telefonközpont ostroma, a szovjet tankok bevonulása, némi tűzharc, hogy a „hitet” a szuezre készülő angolokban és franciákban fenn lehessen tartani, sőt, a támadás időpontját előbbre hozatni velük.

Ezért játszatta úgy végig a budapesti fegyveres cselekményeket, hogy higgyék nyugodtan az angolok és franciák, hogy Moszkva van csávában Budapesten, amiből nem tud kimászni. Miközben pont a fordítottja készülődött, őket csalták a szuezi csáva kellős közepébe (provokálva a Szuezi-csatorna államosításával és Izrael kizárásával használatából), ahonnét már nekik nem volt visszaútjuk.

Izrael október 29-én támadt. Addig Budapesten Ljascsenko különleges hadteste és Malinyin Vezérkari fönökhelyettes abszolut halogató politikát folytatott. Az angolok és a franciák október 30-án adtak ultimátumot Nasszernek. E nap volt a Köztársaság téri ostrom napja, és már bent voltak a zsákutcában a nyugatiak, már kezdődhetett az ürügy a varsói szerződésben kikötött baráti segitség indokolására.

Oktober 31-én kezdték bombázni a brit és francia gépek Egyiptomot. És e napon jutott el a nyugati sajtóhoz a Köztársaság téri dokumentumfotó-sorozat, mintegy rendelésre. Mintha az angolok és a franciák maguknak rendezték volna a Köztársaság teret, ködfüggönynek. Pedig nekik rendezte – Moszkva. És végül, november negyedikére tervezték az angol-francia partraszállást Egyiptomban. Ezért ment ki a támadási parancs e napra, amit már nem lehet leállítani, de még így is jó volt, mert erre figyelt jobban a világ, és nem arra, hogy az angolok és franciák akkor másztak csak bele igazán a szuezi csapdába.

A magyarországi események miatt az oroszok fenyegető üzenete november 5.-re datálódik, amit az izraeli hadvezetés szerencsének tartott, hiszen ha Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael október 29.-e előtt kapja a szovjet figyelmeztetést, nem valószínű, hogy sor került volna a Sinai hadjáratra. Bár Izraelnek ez persze jól jött, bizonyíthatta szárazföldi harci fölényét az egyiptomi hadsereggel szemben, de tragikus lett a britek és a franciák számára. Ugyanis a szovjet jegyzék, Hruscsov aláírásával a következőket tartalmazta:

„Ha Önök úgy vélik, hogy légierejükkel és flottájukkal egy távoli, Önöknél sokkal kisebb országot megsemmisíthetnek, ajánljuk figyelmükbe azt a tényt, hogy van Önöknél nagyobb ország is. És ez az ország rendelkezik olyan fegyverekkel, hogy területéről megsemmisítheti az Önök fővárosait. Döntésüknél ezt vegyék figyelembe!”

A hatás megsemmisítő volt. A megfélemlített angolok és franciák visszavonultak. Ekkor szűntek meg elsőrendű világhatalomnak lenni és váltak „másodosztályú nagy¬hatalommá”. A szovjet terv bevált, lelkileg összeomolva, vesztesként távoztak Szueztől. Már csak a tartás nélkül maradt brit és francia hadsereg elleni szovjet támadás időpontját kellett volna kitűzni.

Szerencsére a szovjetek által eltervezett Nyugat-Európa elleni támadás mégsem valósult meg, annak ellenére hogy a Szovjetunió 1956 nyarán-telén érte el szuperhatalmi csúcspontját. A Kreml urai ugyanis előbb akarnak osztozni a hatalmon és a zsákmányon, mintsem az utolsó győzelmet, Nyugat-Európában learatnák. Közrejátszott a két erőközpont, „Sztálin régi harcosai”, a hadvezetés tagjai és Hruscsov által képviselt „reformerek” közötti vetélkedés, intrikák felszámolása, mindez 1957 őszéig is elhúzódott. Ami nagy hiba volt, mert 1957 késő őszére már az Egyesült Államoknak is lett interkontinentális, bevethető rakétája. Akkortól „büntetlenül” Nyugat-Európa nem volt lerohanható. A „történelmi pillanat” örökre elmúlt. A birodalom elindult a megállíthatatlan lefele sodródás útján, a végszakaszban nyilvánvaló zuhanással. És, bár mint Rómában vagy Bizáncban, jönnek még fényes sikerek, de azok már csak arra voltak jók, hogy takarják a haldoklást.

De tény, hogy 1956-ban a három főkérdés a Szovjetunió számára: a megelőző támadás szovjet részről, nyugat felé, azután Szuez – az átkaroló hadművelet, amely a fő csapást megelőzi és a Magyar Ügy – ami egyuttal alkalmat adott a Szovjeutniónak, hogy a Varsói Egyezmény érdekében, egy másik szocialista állam „segitségére sietve”, Magyarországgal és a többi Szocialista országon belül elismertesse katonai hegemóniáját és egyuttal a nyugat számára is bemutassa katonai fölényét.

Mindezek tudatában hogyan értékeljük akkor a magyar forradalmat, és főleg a harcokban résztvevő, életüket kockáztató forradalmárokat? Veszít-e értékéből a független Magyarországba vetett hitűkért való lelkesedésük és önfeláldozásuk, csupán azért, mert az egy kierőszakolt, és manipulált provokáció áldozatául estek?

Semmi esetre sem. A fegyveres provokációkra nem lehetett másként reagálni, mint fegyverrel. Mert az ún. magyar ügy nem ”egyszerű” lázongás, hanem egy idegen hatalom elleni fegyveres harc, sőt elemi erejű népfelkelés volt. Igaz, ez a háború a hatalmas túlerővel szemben csakis vereséggel végződhetett. De alkalmat adott több százezer magyar embernek külföldre jutnia, menteni nemcsak az életét, de megalapozni jobb jövőjét is. És ez a vesztes harc egyúttal bemutatta a Szovjetek brutális hataloméhségét, ami nagyban hozzájárult a nyugati világon élő kommunista szimpatizánsok kiábrándulásához is.

Viszont ez a manipuláció még inkább kihangsúlyozza, mennyire erkölcstelen és cinikusak voltak a szovjet hatalom és a Kádár-uralom által „legázolt ellenforradalom” után kierőszakolt tömeges perek, ahol ártatlan emberek ezreit vontak felelőségre olyan tettekért, amiket még álmukban sem követhettek el. Ugyanakkor az igazi tettesek, a provokátorok, soha nem voltak megnevezve, vagy felelőségre vonva.

Azt még hozzá kell tennem, hogy szovjet provokáció ide-oda, azonban a magyar antisztálinista forradalom éppen úgy – mutatis mutandis – megérlelődött a hazai államszocializmus méhében, éppannyira indukálták az ország saját társadalmi-nemzeti ellentmondásai, mint annak idején az 1918-19-es forradalmakat a Monarchia, s azon belül a dualista Magyarország idült megoldatlanságai. Tehát ha nincs szovjet provokáció, valamilyen módon és formában a robbanás bekövetkezik. Ahogyan történelmietlen és erkölcstelen a bolsevikokat és követőiket hibáztatni, hogy az első világháború kínálta-teremtette helyzetben harcba indultak a világforradalom győzelméért, a kommünárokat pedig, hogy 1871-ben felvették a burzsoá kormány által elébük dobott kesztyűt vagy az 1789-es francia, majd az 1848. márciusi magyar forradalom felkelőit, hogy éltek a lehetőséggel, ugyanúgy cinizmus a magyar 1956 forradalmárait és szabadságharcosait „lesajnálni”, erőfeszítéseiket, áldozataikat feleslegesnek nyilvánítani.

Ötvenhat évvel az események után, talán tisztábbak a vonalak, érthetőbbek az összefüggések is. De semmi esetre sem kisebbítik az eseményben résztvevő, lelkes emberek tetteit, akik életüket áldozva is mentették a menthetőt.

Kopácsi Judith

2012, október 20.

Köszönettel tartozom Fekete György történelem tanár és mentálpedadogus segitségéért, amivel hajnalol hajnalán hajlandó volt irásomat korrigálni és fontos észrevételekkel, tanácsokkal ellátni.

Forrásaim:

Dr. Szatmári Jenő István: A Magyar történelem titkos története

Titkos jelentések 1956. okt. 23.-nov. 4. (A budapesti és moszkvai brit és USA-nagykövetségek korabeli dokumentumainak válogatása.) Kiadta: Hírlapkiadó Vállalat, Budapest.

1956. Az Egyesült Nemzetek Szervezete különbizottságának jelentése. (Korabeli szemtanúk vallomásai alapján.) Hunnia Kiadó, Budapest, 1989.

Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956. (A magyar október törté¬nete, a Svájcban élő történész adatai alapján.) Népszava Kiadó, Budapest.

Gosztonyi Péter: A magyar Golgota. (Az 1956 utáni megtorlások krónikája és egyéb fontos részlet-tanulmányok.) Százszorszép Kiadó, Budapest, 1993.

Encyclopedia of the Cold War, Kiadó:Taylor & Francis US 2006

ISBN: 0415975158, 9780415975155

The Suez War of 1956, http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/History/Suez_War.html

Király Béla: Az első háború szocialista országok között (New Brunswick: Magyar Öregdiákok Szövetsége-Bessenyei György Kör, 1981).

Dokumentumok az ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenységéről http://www.osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=1543&Itemid=1517&lang=h

Álmomban sem gondoltam, hogy rendőr legyen belőlem. Fiatalon, ha rendőrrel találkoztam, inkább átmentem az út másik oldalára. Jól éreztem magam Diósgyőrben, szép gyárunkban. Hatalmas üzem volt : úgy 30 hektárnyi területen kb. tízezer munkást foglalkoztatott. A hengermű ontotta magából az acélt és éjszaka a kemencék tüzet húsz kilométerre is látni lehetett.

Szerettem ezt a Bükk-hegység tövében épült gyárat, ahol télen a frissen esett hó néhány órán belül koromszínűre változott és a széndioxid-dús levegő a gyári kolónia kertjeiben nyáron oly jóízű gyümölcsöt érlelt, mint sehol másutt.

A Bükk-hegység alján hosszan elnyúló völgyben van Miskolc városa. A város és környéke már a kőkorszak óta lakott település. (Avas hegy, Szeleta barlang.) Hosszú főutcáján döcögött a villamos, hogy a Tiszai pályaudvartól (vasútállomás) a vasgyári (új-diósgyőri) kolónián keresztül a diósgyőri várrom végállomásig vigye az utasokat.

A Nemzeti Színház a város egyik híressége, tetején a tűztorony, négy oldalán órával. A budapesti Nemzeti Színházzal egy időben épült a múlt század közepén közadakozásból. Kiváló színészgárdájával kultúr központja volt a városnak, a vasgyári kolónia lakóinak.

Szenvedélyes színházjárók voltak szüleim is. A családi emlékek között őrizték Kálmán Imre „Tatárjárás”című operettjének színlapját az 1922. március 5-i előadásról. Édesanyámnak az előadás II. felvonás utáni szünetében távoznia kellett, hogy világra hozzon engem.

Édesapám a Diósgyőri Vasgyárban volt esztergályos. A tanulóévek után belépett a vasmunkás szakszervezetbe, követve nagyapám példáját, aki szintén szervezett munkás volt. 1919 tavaszán a csehszlovák hadsereg megszállta Miskolcot. Édesapám több munkástársával együtt átszökött a demarkációs vonalon és beállt Budapesten a magyar Vörös Hadseregbe. A kommün bukása után a román hadsereg megszállta Budapestet és az elfogott katonákat megtizedelték (minden tízedik embert agyonlőttek), a többieket, köztük édesapámat is, barbár módon megbotozták. Életre szólóan elkötelezték őt ezek az élmények a baloldali mozgalom mellett.

1921-ben megnősült. Születésem után a Miskolci Villamos Műveknél dolgozott, vasesztergályosként. 1924-ben tagja lett a szociáldemokrata pártnak.

Első gyermekkori emlékeim a karácsonyestékhez fűződnek. A csillogó, szikrázó fenyőfa alatt a sok ajándék, a betlehemesek, a duruzsoló kályha a békés otthon melegét árasztották.

Négy éves lehettem; ma is felejthetetlen emlékként őrzöm az első családi kirándulás élményét. Erdők, hegyek között kanyargóit a lillafüredi kisvasút. Nyitott szerelvénye viaduktokon, a csobogó Szinva patak mentén haladt, míg végül egy alagút után kibukkant és én megérkeztem meseországba : a hegyektől körülvett Hámori tó sötétzöld vizéhez. A tó mögött a Garadna patak partján a nyílt tűz fölött főtt a bográcsban az illatozó gulyás. Bárhová vetődtem életemben, ha megéreztem a tábortűz füstjét, az első kirándulás képe villant fel előttem. A természettel való benső kapcsolat vágya és szeretete mindmáig elkísért.

Kora tavasztól késő őszig a Miskolc mellett kanyargó Sajó partján vártuk munkából megtérő édesapámat, párolgó étellel. Nagyapámnak volt a parton egy kunyhója. A vasgyárban töltött 40 munkásév után csekély nyugdíját egy nagy konyhakertészet csőszeként e munkával egészítette ki.

A fűzfához kikötve ringatózott a családi kétpárevezős. A csónak édesanyám után az „Ica” nevet viselte. Még nem voltam iskoláskorú, mikor a folyó holtágában megtanultam úszni a velem egyívású gyerekektől. A tanítás kissé drasztikus volt. Bedobtak a folyóba, ahol literszámra ittam a «hallevest», de a kapálózásnak úszás lett az eredménye.

Egyke gyerek voltam. Unokatestvéreimmel, Simon Lukáccsal, Gézával és Gáborral csatangoltunk. Lukács, a legidősebb olvasta fel a parti bozótban összegyűlt csapatnak Cooper indiántörténeteit, May Károly Winnetou-ját és Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyvét. A fejezeteket megelevenítve a folyóparton iszappal és krétával ijesztő harci színekre mázolva, magunk készítette nyilakkal és dárdákkal, alkonyaiba nyúló csatákat vívtunk. Várakat védtünk és rohamoztunk, vagy lombokkal álcázott fatörzsek mögött úszva foglaltuk el a szigeteket. A játék hevében gyakran az igazi vér is kicsordult.

Ugyanezzel a játékos természetességgel nőttem bele a munkásmozgalomba is. A romantikus, gyermekes könnyedségből mindig megőriztem valamit, s talán ennek köszönhettem, hogy a harc nem jelentett számomra fogcsikorgatóan elkeseredett küzdelmet.

Még alig látszottam ki a földből, amikor nagyapám kezét fogva betipegtem a gyárba, ő már negyven éve gürcölt ott.

– Kenőolaj! Kenőolaj!

Nagyapám bajsza, galambszárnyhoz hasonlóan, ütemesen rezgett, miközben maga előtt tolta a talicskáját, rajta a kenőanyaggal teli hordókkal. Az emberek odajöttek a munkapadoktól és gépektől, kezükben olajos kannákkal és zsírozókkal : körülvették, mintha nagyapám lenne a Mikulás.

– Aztán kié ez a srác?

– A fiamé!

– Aki a szerszámgépeknél dolgozik? Hasonlít is rá a gyerek. Aztán továbbmentünk egy másik csarnokba, óvatosan kikerülve a füstöt okádó mozdonyokat. Egy három éves kisfiúnak ez volt a meseország.

Ötéves koromban a család barátaival együtt hallgattam a moszkvai rádió magyar adását. Mindenki csodálattal suttogta :

– A Komintern adója, ötszáz kilowattal sugároz, a legerősebb a világon!

Szüleimmel együtt minden évben részt vettem a május elsejei ünnepségeken. A Kerekhegyre vonultunk ki „majálisra” , ahol a vasgyári Vasas dalárda és a munkás színjátszók szórakoztattak bennünket.

Tizenegy éves koromban hajtottam végre az első mozgalmi megbízatásomat : elkísértem a pályaudvarra egy fiatal, szőke osztrákot, akit Willynek hívtak. Bécsből menekült az 1934. februári munkásfelkelés leverése után és nálunk húzódott meg, amíg át tudott jutni Csehszlovákiába.

Még 15 éves sem voltam, amikor átestem a tűzkeresztségen.

1937-ben, egy hűvös februári napon történt. Már sötétedett. Nyolc fiatal munkás társaságában jártuk a várost apám vezetésével, aki a szociáldemokrata párt ifjúmunkás csoportjának volt a vezetője. „A torzkeresztek árnyékában” című röplapot osztogattuk. A röplap a városban alakuló gyűlésre készülő Nyilaskeresztes Pártot tette nevetségessé. Ajtóról-ajtóra jártunk, és már majdnem befejeztük küldetésünket, amikor a csoport két tagja tévedésből egyenesen a nyilasok párthelyiségébe nyitott be.

Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Apám és én, akik már elhaladtunk e sötét udvar mellett, futólépésben tértünk vissza. Apám rögtön belevetette magát a verekedésbe. Az éjszaka sötétjébe beledördült az első lövés. Az udvar másik oldaláról láttam a torkolat tüzeket felvillanni. Az ötödik lövésnél hirtelen égő fájdalmat éreztem a combomban. Felkiáltottam :

– Jaj, Apám! Meglőttek!

Két kézzel a kapufélfába kapaszkodtam és lassan a kövezetre csúsztam majdnem úgy, ahogy azt az idegenlégiós filmekben láttam.

A golyót a kórházban távolították el. Csontot nem ért. A kórteremben két rendőrnyomozó várt rám.

– Hány éves vagy?

– Tizenöt leszek.

– Meséld el, mi történt.

– Sétálni indultunk apámmal és egyszer csak lövéseket hallottunk. Az egyik eltévedt golyó megsebesítette a jobb combomat. Mást nem tudok mondani.

A két hekus egymásra nézett. Egy percig sem hitték el a mesémet. Egyikük, egy vén róka, keményen a szemembe nézett.

– Vigyázz kölyök! Túl korán kezded és túl magasan fogod végezni.

„Túl magasan…!?” — ez magas pozíciót, vagy akasztófát jelenthet. Az öreg rókának jó volt a szimata.

Apám ottmaradt a betegágyam mellett. S anyám bűnhődött meg értem. A következő napon szakadt ruhában és kék foltokkal a homlokán jött látogatni a kórházba.

– Mi történt?

Elmondta, hogy mintegy ötven szociáldemokrata munkással behatolt a Korona Moziba, ahol Szálasi zászlóbontó gyűlését tartotta. A rendőrség az utcára szorította ki őket. Anyám szembeszállt a rendőrökkel. Az összecsapásnak csak a rendőrök részéről 18 sebesültje volt, akik az akkor divatos Molotov koktéltól, a kátránnyal töltött villanykörtéktől sérültek meg.

1939 augusztus utolsó vasárnapján a Bükk hegységben, a Szentléleki zárda romjaihoz vezetett turistautunk. Csodálatosan tiszta nyári idő volt. Apámmal együtt a Látókő szikláiról gyönyörködve szemléltük a ritka látványt : a Magas-Tátra hófödte csúcsait. Minden olyan csendes és békés volt ezen a napon.

Egy hét múlva kitört a II. világháború.

A háború második hetének közepén a lengyel-magyar határon át özönlöttek a szétvert lengyel hadsereg katonái Magyarországra, menekülő civilekkel vegyest. Magyarország Hitler katonai szövetségese volt, a lengyelekkel viszont ezeréves barátság fűzött össze minket. A menekülthullám elérte Miskolcot. Ezen az éjszakán senki sem aludt a városban. Álltunk az utcán, ahol végeláthatatlan sorokban gördültek a zsúfolt katonai és civil gépkocsik. Élelemmel megrakott kosarakat nyújtottunk fel a portól szürke, halálosan kimerült embereknek. A németek követelték a menekültek kiadatását, de a magyar kormány ezt elutasította. A menekülteket a szikszói internálótáborban helyezték el.

Nyílt titok volt, hogy a tábor állománya napról-napra fogy és a menekültek Jugoszlávián át a brit 8. hadsereg kötelékében szervezett lengyel légióhoz igyekeznek. A menekítésben a város katonai és polgári vezetői is részt vettek a politikai pártokkal, az egyházak és a cserkészek aktív közreműködésével (a nyilasok kivételével). Az akció országos szervezője, Antal József, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, a háború után a legmagasabb lengyel állami kitüntetést kapta.

Néhány hónap múlva magam is részt vettem a miskolci Nyomdász Otthon udvarán azon a búcsúztatáson, ahol a lengyel katonák eladták a megmaradt katonai felszerelést, és zárt egységben, de már civil ruhában, az egyik cserkészcsapat kíséretében mentek ki a vasútállomásra.

Volt ebben valami szimbolikus, hogy az utolsó távozó lengyel katonai egység abban a munkásotthonban tartotta felszerelésének végkiárusítását, ahol három évvel előbb véres fejjel verték vissza a nyilas legények támadását. A kótya-vetyére nem árverési hiénák gyűltek össze. Az embereket nemcsak az olcsó katonai hátizsák, vagy takaró vonzotta. Demonstráció volt ez a letiport lengyelek mellett. Ott voltak a pártok küldöttei, az egyházak, a zsidó egyház is (a menekültek között sok volt a zsidó), a szakszervezetek, a munkás turisták és tornászok is nagy számban ; és a távozó regimentek örök kísérői, a síró-rívó barna, szőke kislányok is.

Minden búcsú egyszer véget ér. Valaki elkezdte énekelni a lengyel himnuszt. A lengyel és magyar szöveg egybefolyt. Az udvar sarkában a rend őrei is csákóhoz emelt kézzel tisztelegtek a már kettéosztott és hivatalosan nem létező lengyel állam himnuszának.

Az állomás felől egyre halkabban szólt az annyiszor hallott katonadal :

— Amase batterja v Lombardovje stoi… (A mi ütegünk Lombardiában áll…)

Pár év múlva a Monté Cassino-i apátság falai visszhangozták a lengyel katonák dalát, és a háború utolsó évében eljutottak a sokszor megénekelt lombardiai mezőkre.

A lengyelek nemcsak dalaikat hagyták Miskolcon, hanem egy város polgárai első sikeres és szinte példa nélküli összefogásának szívderítő emlékét, amikor a katonai, polgári vezetők és a lakosság cinkosán összekacsint a nagy szövetséges háta mögött. Nem sejtettük, hogy a közös segítés élménye a háború utolsó óráiban a szűkebb haza : városunk megmentéséhez is példa lesz.

A fa- és fémipari szakiskolát végeztem el. 1940 nyarán a diósgyőri hadiüzembe helyeztek, több frissen végzett társammal együtt, esztergályosnak. A családi hagyományt követve én is beléptem a Vas- és Fémmunkások Szakszervezetébe. A szociáldemokrata párt ifjúsági csoportjának már évekkel előbb tagja voltam.

A gyárban hamarosan a megrázó történelmi események hatása alá kerültem.

A fokozódó infláció a gyári munkásokat sújtotta a legjobban. A feketepiaci élelmiszerárak egyre megfizethetetlenebbé váltak számunkra. Az első «olajos kenyér” tüntetésen, amelyet a helyi szakszervezet kezdeményezett, már én is részt vettem, 1940 őszén.

Hitler 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, és a magyar kormány napokon belül követte példáját. A munkaidőt hadiüzemünkben 8 óráról 12 órára emelték. A háborúnak már nemcsak gazdasági terheit viseltük, de magunk és családunk életét is veszélyeztetve láttuk. A gyárvezetés semmibe vette az emberi életet. 1942 őszén szovjet bombázók húztak el a gyár felett Budapest irányába. Utána lázasan fúrták a hegyoldalba az „óvóhelyeket” , amelyekbe épeszű ember a fenyegetés ellenére sem tette be a lábát. (1944 őszén egy amerikai légitámadás valamennyi bunkert megsemmisítette a néhány tucat hiszékeny munkással együtt.) Amint a sziréna megszólalt, a gyárőrséget elseperve rohantunk ki az erdőbe.

A munkahelyen ismerkedtem meg Barbai Ferenccel, Fekete Mihállyal és Bánhegyi Bélával, akiknek később döntő szerepük volt az ellenállási mozgalom megszervezésében. Barbai átlagon felüli műveltségű marós szakmunkás volt. Szerinte a szigorú illegalitás, a sejtszervezet, a hivatásos forradalmárok intellektuális romantikája a biztos lebukáshoz vezet. (Pl. Vincze Oszkár, Alpár Mihály, Fekete Mihály stb.)

„Nekünk nincs titkos pénzalapunk – mondotta, – mi a bérünkből élünk. Minden nap találkozunk a munkahelyen. Nincs szükségünk konspiratív bújócska-játékra, hamis papírokra. A munkahelyen véleményt és híreket cserélünk az angol és moszkvai rádió adása alapján, és cselekszünk, amikor eljön az idő.”

Felvonulást szerveztünk az irodaépület elé a rossz élelmiszerellátás miatt, vagy 1943-ban az olasz fegyverletételt követően mi is követeltük a háborúból való kilépést. Ez utóbbi pl. a Kállay-kormányt is erősítette kiválási szándékában.

A tüntetések előkészítő megbeszéléseit gyakran Fried Sándor varrógépműszerész műhelyében tartottuk apám barátja és harcostársa volt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregben. Ennek a műszerésznek volt egy szép barna lánya, Ibolya. Egymásba szerettünk. Ibolyának nagy huncut szemei voltak, de látszólagos szelídsége mögött nagy eltökéltség lakozott. El volt szánva arra, hogy harcol a munkásmozgalomban, és arra is, hogy szeretni fogja azt a lompos, sírni valóan sovány fiút, aki én akkoriban voltam.

Azóta az évek során felszedtem néhány kilót, de még ma sem hozok döntést anélkül, hogy meg ne kérdezném Ibolyát.

Mindketten fiatalok voltunk, de ugyanúgy harcoltunk, mint szüleink. A diósgyőri üzem híres volt arról, hogy amolyan munkásmozgalmi fellegvárként béketüntetéseken hallatta szavát, vagy sikeresen szabotálta a német hadsereg megrendeléseit. Műszaki rajzokat tüntettünk el, összeszerelés előtt álló német lövegek fontos alkatrészeit cseréltük fel. Röplapokat terjesztettünk, vagy munkásmozgalmi jelszavakat festettünk az üzem falára.

1944. március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot. A következő napon a megszállás elleni tiltakozásul kabátunkon nemzetiszínű szalaggal mentünk a gyárba dolgozni. A Gestapo egymás után hurcolta el a munkásvezetőket a gyárból, a baloldali és ellenzéki polgári pártok vezetőit Miskolcról, köztük édesapámat is.

A németekkel szembeni ellenállás gondolata szerte az országban sokak fejében megfordult, de hiányzott a szervezet.

Miskolc környékén Tóth Béla, Fekete Mihály és Barbai Ferenc szervezte meg a mozgalmat, MOKAN Komité elnevezéssel.

A honvédtisztek megnyerése nem ment könnyen. A közismerten németellenes tisztek is tartózkodással fogadták felhívásunkat az ellenállásban való részvételre.

1944 szeptemberében a szovjet hadsereg átlépte a magyar határt. Horthy kormányzó a nyílt németbarát kormány helyett Lakatos Géza vezérezredes katonai kormányát nevezte ki. Az új kormány családunknak is jó hírrel mutatkozott be : édesapám hazatért (sok más társával együtt) a nagykanizsai internálótáborból.

Horthy Miklós az olasz Badoglio és a finnek példáját követve 1944. október 15-én bejelentette a fegyverszünetet a szövetséges hatalmakkal. A Nyilaskeresztes Párt a németek segítségével még aznap puccsot hajtott végre, s ezzel történelmünk egyik legvéresebb terrorakciójának nyitott utat.

A nehéz idők átvészelésére a diósgyőri Hermann-telepen rendeztünk be egy ellenállási fészket.

Amikor reményünk a háborúból való tisztességes kiválásra meghiúsult, a cselekvésnek egy útja maradt : a front felszakítása vagy fellazítása, hogy a háború minél kevesebb ember- és anyagveszteséggel gördüljön át városunkon.

A Szálasi hatalomátvételét követő napon a diósgyőri vasgyárban több mint kétezer munkás tüntetett a kormányzó és fegyverszünetet kérő kiáltványa mellett, csak az SS-katonák megjelenése vetett véget a demonstrációnak. A leventeszázad a város főutcáján vonult végig Szabó Lajos őrmester, leventeoktató vezetésével és a „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetű katonanótát énekelték. Az utcán cirkáló néhány nyilas pártszolgálatos nem mert ujjat húzni az állig felfegyverzett leventékkel.

A németek megkezdték a gyári felszerelés elszállítását és a visszamaradó berendezéseket aláaknázták.

A kiürítési rendelet sokak szemét felnyitotta : városunk már csak egy lerombolásra szánt objektum a késleltető hadműveletek sorában. A lakosság mintegy 3-5 %-át akarták elszállítani, főleg a műszaki értelmiséget, művezetőkig bezárólag, képzett közigazgatási szakembereket, orvosokat. A visszamaradókat pedig a totális rombolással akarták megfosztani az életlehetőségtől.

Az esztelen rombolás szülte felháborodás miatt a gyár katonai parancsnoka, Ginzery ezredes, Szalay tüzér alezredes, Fodor tüzér százados, Jándy tüzér hadnagy és mások is csatlakoztak a MOKAN-hoz. Az ütemtervnek megfelelően robbantgatták a szeptemberi amerikai légitámadás következtében már amúgy is sérült gépeket. A németeknek valami feltűnt, ezért a vezérkartól kértek egy tisztet a robbantás ellenőrzésére. Kilczer főhadnagy megérkezett Budapestről és hozzákezdett a felülvizsgálathoz. Rövid pár napon belül őt is sikerült meggyőzni, hogy hazafias kötelessége a rombolást akadályozni.

A magyarországi északkeleti német front hadseregparancsnoka Hans Friessner vezérezredes „Elárult csaták A német véderő tragédiája Romániában és Magyarországon» c. könyvében a következőket írja : „20.000 munkás kelt fel ellenünk, miközben a harc a kapuk előtt tombolt…” , holott a mozgalom néhány száz emberből állott és a fegyveres felkelés stádiumáig nem jutott el.

Friessner vezérezredest inkább a felkelés lehetősége aggasztotta. Sztálingrád, Kurszk és a román kiugrás óta minden vezető német tisztben élt a bekerítéstől és a hátbatámadástól való félelem. A németek magyarországi visszavonulásuk közben első ízben Miskolcon találták magukat szembe tömeges ellenállással. Friessnert, ezt a sok vihart átélt hadseregparancsnokot nem zavarta az ellenállók által okozott néhány ezrelékes ember- és anyagi veszteség. Mindez a tervezett veszteségek rovatába tartozott, amely nem rendíthette meg hadserege ütőképességét.

A nyilas hatalomátvétel utáni gyári tömegtüntetés, a MOKAN szervezet több ezer példányban megjelenő, kitűnő nyomdatechnikával előállított röplapjai (amelyről a rendőrség, tehetetlenségét leplezve, azt jelentette, hogy a szovjet repülők szórták le a városra), a gyár gépeinek elszállítását és felrobbantását késleltető szabotázsakciók sorozata Friessner szemében nagy tömegek részvételére utalt.

November elején a kohók és az áramfejlesztő berendezések bénító robbantására adott utasítást. Ennek az volt a célja, hogy a németek visszavonulása után legalább 6 hónapra lehetetlenné tegyen bármiféle termelést. A robbantás végrehajtását a németek is ellenőrizték. November közepén Ginzery Sándor ezredest a Gestapo letartóztatta és családjával együtt Mauthausenbe hurcolta. A magas rangú magyar katonatiszt ellenállási részvétele megdöbbenést keltett bennük, s egyben a magyar hadsereg ingatagságát is jelentette a német vezetés számára.

1944. november 17-én nagyban alkudoztam egy magyar katonával, aki Nyugat felé vonult vissza a Wehrmacht egységeivel. Volt egy vadonatúj német karabélya, amelyet 200 pengőért akart nekem eladni. (Akkoriban ez egy munkás havi fizetése volt.)

– Idehallgass! Ha te igazi hazafi volnál, ideadnád nékem ingyen.

– Elment az eszed? És akkor miből vennék magamnak harapnivalót az útra?

Végül is a puskát megkaptam 150 pengőért és kaptam hozzá egy zsák töltényt, kb. hétszáz darabot. Alig töltöttem meg a fegyvert, amikor pokoli fegyverropogás hallatszott a gyár felől.

Az történt, hogy ezen a napon a Tatárdombon át Diósgyőrbe behatolt a 29898-as szovjet közel felderítő alakulat, amely pár napra megszakította a kapcsolatot a lillafüredi kormányzati bunkerben berendezkedett német frontparancsnokság és a Miskolcot védő német alakulatok között. Néhány szovjet tüzér egy páncéltörő ágyút állított fel a lillafüredi út irányában.

Csoportunkból Világh Miklós és Márkus Dezső jelentkeztek a felderítő egység parancsnokánál, Usztyinov kapitánynál. A szovjet hadsereg Magyarországon még nem találkozott ellenállókkal, így érthető gyanakvással fogadta az orosz-magyar kétnyelvű igazolvánnyal jelentkező MOKAN tagokat.

Világh Miklóst végül is elengedték, hogy órákon belül térjen vissza a MOKAN vezetőivel. A heves utcai harcok miatt Fekete és Béla bácsi nem tudott átjutni a frontvonalon. Végül Barla Anna és Nemes Éva érkezett meg rejtekhelyünkre és a helyi MOKAN parancsnok, Nyírő Sándor jelent meg Usztyinovnál, hogy igazolja a MOKAN-osokat.

Usztyinov erőnkről tájékozódván azt javasolta, hogy ne bocsátkozzunk nyílt fegyveres harcba, inkább derítsük fel a németek ütegeit.

A tanácsot megfogadtuk. Az ágyúgyár munkásai könnyen felismerték a német ütegeket. Az összesített térkép gyorsan elkészült. Szalay alezredes ellenőrizte. Még aznap Barla Anna és Nemes Éva élelmiszeres kosaruk alján elhozta rejtekhelyünkre.

Fekete Mihály és Orosz Kálmán kísérte el a két lányt illő távolságból. Rövid pihenő után Fekete, Orosz és Nyíró vitte el a térképet Usztyinovnak. Az adatok ismeretében még aznap este a szovjet tüzérség és másnap a légierő súlyos veszteséget okozott a német állásokban.

Friessner haragját a látható ellenségen töltötte ki. A németek november 20-án páncélosokkal és gyalogsággal ellentámadásba kezdtek és heves utcai harc után visszafoglalták Diósgyőrt. Usztyinov egysége súlyos veszteséget szenvedve vonult vissza a hegyeken túlra.

A falu utcáit német és nagyrészt orosz katonák holttestei borították. A németek eltemették halottaikat, de azt nem engedték meg, hogy a lakosság eltemesse az oroszokat. A foglyokat a helyszínen agyonlőtték. Dancza Lajos házába menekült be egy megrémült szovjet katona, ő egy napig a padlásán rejtegette, de a házba német egészségügyi alakulatot szállásoltak be. Alkonyatkor kék munkásruhába öltöztettük a katonát és elvittem a majláthi menedékhelyünkre. Pjotr Anikiejevics Petrov, Zsitomirból származó 41 éves katona nálunk vészelte át a zaklatott napokat a község felszabadulásáig.

A sikeres légi és tüzérségi támadás Friessner vezérezredes előbbi gyanúját látszott megerősíteni. Azt feltételezte : ahol ilyen szervezett együttműködés jött létre, ott bármely pillanatban általános támadással egybekötött felkeléstől is tartani lehet. Miskolcot és Diósgyőrt december 3-án a német csapatok feladták.

Az ellenség megtévesztése fontos ütőkártya lehet egy-egy csata eldöntésében. A városért folyó harcban a MOKAN Komité a valóságosnál több erőt sejtetett a német vezérkarnak. A pszichológiai háborúban eredményesebbek voltunk, és Friessner tényként jelentette feletteseinek a lakosság felkelését. Meglepetésünkre a londoni Reuter és a moszkvai TASZSZ hadijelentése is több ezres tömegfelkelésről adott hírt. Ebben a felértékelésben nyilván szerepet játszott, hogy magyarországi viszonylatban az első szervezett ellenállásnak kívántak a követendő példa reményében propagandát csinálni.

Mihajlov, a város szovjet katonai parancsnoka a MOKAN tagjait fegyveres karhatalomnak ismerte el.

Az élet beindításához szükséges szenet szállító vasúti kocsik még a németek által ellenőrzött területen voltak. Ennek a szerelvénynek a kimentése volt a mozgalom utolsó fegyveres akciója, melynek végrehajtásához Mihajlov tábornok szovjet tüzérségi támogatást adott. Ebben az akcióban csoportunk egyik tagja, dr. Gyarmati Mihály is részt vett.

Tíz nap múlva a megmentett gyári felszerelés segítségével, a munkások és a műszakiak áldozatos erőfeszítésével megindult az áramszolgáltatás és az élet Miskolcon és Diósgyőrben.

A korabeli riportok az elragadtatás hangján számoltak be a csodának tűnő eseményről, „A magyar Ruhr-vidék feltámadása” , „Egy nagyüzem tetszhalála és feltámadása” címekkel.

*

Egy napon a felszabadult város főutcáján velünk szemben magas rangú szovjet tiszt lépkedett. Nagyon elegáns volt. Egyenruhája angol szövetből készült, csizmája a legfinomabb kecskebőrből. Hosszú szipkából szívta a cigarettát. Olyan feltűnő jelenség, hogy a nők megfordultak utána. A 2. Ukrán Front politikai főcsoportjának vezérőrnagya a Kárpátok katonai körzetében : a neve Leonyid Brezsnyev.

– Vezérőrnagy elvtárs! Hadd mutassam be önnek Kopácsi Sándort és feleségét, Ibolyát, az unokahúgomat. Mindketten itt, a hegyekben harcoltak.

Ibolya szép fekete szemei Brezsnyevet bókra ihlették. Fazekas György bemutatónk —, Ibolya unokabátyja, akiről azt hittük, hogy eltűnt a doni áttörésnél, valójában hadifogságba esett, és most a szovjet hadsereg tisztjeként tért haza mosolyogva fordított :

– Te vagy a legszebb partizánlány, akit a háború kitörése óta látott…

A Szovjetunió későbbi párt- és állami vezetője két hétig maradt városunkban.

A MOKAN egység legtöbb ellenállóját 1945 januárjában automatikusan besorolták az új demokratikus rendőrség kötelékébe, így lett belőlem rendőr…

*

Hosszadalmas lenne leírni az első négy szolgálati évemet, amit Miskolcon töltöttem. Annyi bizonyos, hogy jó néhány súlyos csalódást éltem át. Az ellenállásban a szociáldemokraták és a kommunisták kéz a kézben harcoltak. A felszabadulás után a rendőrség politikai osztályának vezetői (mind gondosan összeválogatott kommunista) furcsa háborút kezdtek el. Még hallottuk a front ágyúdörejét, de ezek az elvtársak nem a fasiszták elleni harcot, hanem a szociáldemokraták üldözését tekintették fő feladatuknak.

Így tartóztatták le Poprádi Pált, apám régi barátját, aki több mint húsz éve vele együtt harcolt a mozgalomban, majd Dancza Lajost, egy másik ismert szocdem vezetőt Diósgyőrből. Az állambiztonsági szervek helyi vezetői meglehetősen sablonos ürügyet találtak a letartóztatás igazolására. Mindig csak azt fújták : a gyanúsítottak együttműködtek Horthy és Szálasi rendőrségével.

Kihallgatást kértem a főnökömtől.

– Idehallgasson! Az apám és én Poprádi Pál minden lépését jól ismerjük. A legjobb szónok volt a mozgalomban. Szervezője és kiváló baritonistája a vasgyári Vasas Dalárdának. Ami pedig Danczát illeti : a saját élete kockáztatásával bújtatott egy szovjet katonát és amikor a németek a nyomára bukkantak, elhozta hozzánk. Ez a katona egészen a város felszabadulásáig nálunk maradt. Aki ilyen kockázatot vállalt, az nem lehetett besúgó! A válasz a következő volt :

– Ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem magára tartozik. Bizonyítékaink vannak ellenük.

Miközben ez a párbeszéd folyt, beérkezett a diósgyőri rendőrőrs, hogy kiszabadítsa az általuk is jól ismert Dancza Lajost. Az egységet lefegyverezték és a fogdába zárták. Erre 15 fős küldöttséget alakítottunk : valamennyien ellenállók voltak. Kecskés őrnagy, a politikai osztály vezetője őket is őrizetbe vette. Ekkor betelt a pohár. Mi, a MOKAN csoport többi tagja, fegyveresen megszálltuk a rendőrségi épület egyik szárnyát, elbarikádoztuk magunkat és telefonon bejelentettük a parancsnoknak :

– Sztrájkba lépünk mindaddig, amíg elvtársainkat szabadon nem engedik!

– Szóval lázadnak! Ezt drágán fogják megfizetni!

Minden percben vártuk, hogy a politikai osztály vezetője támadást kezd ellenünk. Fegyverünk és lőszerünk bőven volt. Közben hallottuk, hogy lefogott társaink az Internacionálét éneklik. Néhány óra múlva Kecskés és társulata elvesztette a bátorságát, s mást terveltek ki. Az elfogottakat szabadon bocsájtották, de másnap Poprádit és Danczát ismét lefogták és ismeretlen helyre szállították. A lázadás résztvevőit, köztük engem is, vidékre helyezték. Néhány hét múlva beadtam leszerelési kérelmemet, mire minden magyarázat nélkül visszahelyeztek Miskolcra.

*

1946 nyarán alkalmam volt találkozni az ország néhány vezetőjével, sajnos elég rossz körülmények között…

Egy valóságos pogrom során a környék üzemeinek munkásai és szénbányászai meglincseltek egy molnárt, aki feketepiaci áron árulta a lisztjét. A rendőrség több bányászt és munkást letartóztatott és megkínozta őket. A kínzásnak hamar híre futott. Két nappal később húszezer munkás és bányász vette körül a rendőrséget és a kínzók fejét követelte. A tárgyalások eredménytelenek maradtak. A tömeg behatolt a rendőrkapitányság épületébe, megölte a politikai részleg helyettes vezetőjét, Fogarassi főhadnagyot. Ezt követően elindult egy másik tiszt, Borús főhadnagy lakása felé.

Én már néhány hete ágyban fekvő beteg voltam, az elégtelen táplálkozás következtében kapott tüdőcsúcshuruttal. Egyszer csak azt látom, hogy nyílik az ajtó. Egy nő lépett be rajta egy nyolc év körüli gyerekkel, mind a ketten halottsápadtak.

– Borús főhadnagy felesége vagyok. Kérem, védjen meg bennünket!

Ibolya bevezette őket a hálószobába. Én pedig telefonáltam a rendőrségre, hogy küldjenek fegyvereket.

Egyik bajtársam, Simon Lukács érkezett meg, két katona kíséretében. Karabélyokkal, géppisztollyal és kézigránátokkal felfegyverezve.

A tömeg közben gyülekezni kezdett az ablakunk alatt. Kiáltások hallatszottak be az utcáról :

– Kopácsi! Te a bűnös feleségét és gyermekét rejtegeted. Add ki őket, különben meggyűlik velünk a bajod!

– Elment az eszetek? Az asszony és a gyerek semmiről sem tehet!

– Ne okoskodj! A rendőrségen már kikészítettük Fogarassit. A bányászok is velünk vannak. Ha nem adod ki a gyereket és az asszonyt, dinamitot dobunk a házra, akkor valamennyien ott maradtok!

Eközben a gyermek és az asszony majd meghaltak a félelemtől. Ibolya nyugtatgatta őket. Azután fogott egy puskát és egy gránátot, s mindketten az ablak mögött helyezkedtünk el. A két honvéd tiszthelyettes, Bedő és Koltai őrmester, a másik ablak mögött foglalt tüzelőállást.

Megpróbáltam a kint lévőkkel beszélni :

– Idehallgassatok emberek! Régóta ismerjük egymást. Jól tudjátok, hogy nem szokásom össze-vissza beszélni. Ártatlan asszonyt és gyereket fogadtam a lakásunkba. Aki közületek először lép a ház előtti járdára, vagy dinamitot akar dobni a házra, azt minden további nélkül lepuffantom.

Érezhető feszültség állt be. Egyesek elmentek, de mások jöttek a helyükre. És még mindig legalább százan voltak. Tudtuk, hogy az első lövés végzetessé válhat. Hiszen megölheti valamelyik régi elvbarátomat, vagy munkatársamat és egyidejűleg jelt ad a mi legyilkolásunkra is. Összenéztünk Ibolyával. Ha most vége van, akkor az életünk nagyon rövid volt. Az ellenállásban töltött szép napok, a felszabadulás utáni nélkülözések, most pedig meghalni egy ilyen ostoba félreértés miatt. Ibolya sírt, de elszántan tartotta kezében a puskát. Majd felkiáltott :

– Odanézz!

A tömeg oszladozni kezdett. Ügy látszik, az emberek okosabbnak látták, ha felhagynak ezzel a haszontalan és kegyetlen bosszúállással. Egy vagy két óra múlva még láttunk kisebb csoportokat az épület körül, de a tömeg haragja már kialvóban volt. Délután három óra körül kürtszó hallatszott. Akárcsak egy filmben, megérkezett a budapesti rendőrség központi karhatalmi zászlóalja és megszabadított bennünket.

Negyven fokos lázzal zuhantam vissza az ágyba. Rövid idő múlva Péter Gábor, az állambiztonsági szervek főnöke jött be a szobába, hogy kikérdezzen. Társaságában volt Rajk László, egy sasszemű fiatal pártvezető és Kádár János, egy magas növésű, sovány fickó. Felvilágosítást kértek tőlem az eseményekről, hogy a másnapra tervezett munkásgyűlésen szembe tudjanak nézni a válságos helyzettel.

Nem tudom, hogy másnap mit mondtak a Diósgyőri Vasas Otthonban. Azt hallottam, hogy a gyűlés igen viharos volt, s úgy hírlett, hogy egy forrófejű bányász megpofozta Kádárt.

3. fejezet

AKADÉMIA UTCA

1949 kora tavaszán Budapestre helyeztek, egyenesen a hatalom központjába, a Kommunista Párt Központi Vezetőségének székházába. Itt dolgozott a párt összes vezetője, köztük Rákosi Mátyás is. Közvetlen főnököm Szilágyi József ezredes, széles vállú, magas termetű és nyílt tekintetű ember volt. Az ország keleti részéről származott, szegényparaszt szülők gyermeke. Jogi tanulmányait jelesen végezte. Az illegális Kommunista Párt tagjaként (a háború alatt) három évet húzott le a szegedi börtönben, felforgató tevékenységért. Mi, fiatal tisztek, valamennyien példaképként csodáltuk, és megtiszteltetésnek vettük, hogy naponta szemtől-szembe láthattuk.

Szilágyival hamar összebarátkoztunk. Gyakran kérdezgetett az északi iparvidék életkörülményeiről. Amikor megtudta, hogy vidéki lakásunkat feladtuk, Pesten meg nehéz volt lakáshoz jutni, mindent megtett, hogy valami megoldást találjon. És még azt sem hagyta, hogy köszönetet mondjunk.

A marxizmus-leninizmus szinte a kisujjában volt. Olyan magas szinten beszélt az osztályharcról, az állam szerepéről a proletárdiktatúra korszakában, a múlt nagy parasztmozgalmairól, vagy a Francia Forradalomról, hogy az ember azt hitte, egyetemi előadásra tévedt be.

Szilágyi mutatta be nekem ezt a hatalmas és titokzatos régimódi épületet az Akadémia utcában, amit a Központi Vezetőség rendezett be székháznak.

Egyik nap úgy déltájban félre vont.

— Nekem most el kell mennem. Tizenkettőkor vigye be az öregnek ezt a jelentést!

Az öregnek!

A jelentés a rendőrség kommunista alkalmazottairól szólt. Azt hittem, hogy megnyílik a föld a lábam alatt. Jól tudtam, hogy a párt főtitkára, a legendás hős, minden délelőtt az irodájában dolgozik. Csakhogy én még soha nem láttam. 16 évet töltött Horthy börtöneiben! És Sztálin kedvence volt! Valamennyi kommunista pártvezér közül a leghíresebb.

Remegett az akta a kezemben, amikor bevittem Rákosi elvtársnak.

Előszobájában, plafonig emelkedő könyvespolcok között, halk szavú fiatal nő dolgozott. Simon Jolán volt, az ÁVO hírhedt főnökének, Péter Gábornak a felesége.

Rákosi dolgozószobájának párnázott ajtaja előtt Simon Jolán megtorpant egy percre, mielőtt beengedett volna.

– Ön…?

– Kopácsi rendőr százados vagyok, a fegyveres erők osztályáról… Ezt az aktát hoztam át…

Ennél a pontnál már csak dadogni tudtam. Simon Jolán elmosolyodott. (Milyen nyugodtnak és bíztatónak tűnt nekem a mosolya! Később, amikor Rákosi őt is az inkvizíció poklába vetette, hogy kicsikarjon belőle valamilyen terhelő vallomást a férje ellen egyébként sikertelenül —, a legkegyetlenebb módon kínozták meg: súlyokat akasztottak gyenge testére és görgőkre húzták fel…)

– Igen, már tudok róla. Rendben van…

Minden további formaság nélkül kinyitotta előttem az ajtót és beengedett, miközben még mindig mosolyogva, halkan bejelentett:

– Itt a jelentés a rendőrségről, Rákosi elvtárs…

Az íróasztal mögött ülő ember felemelte tekintetét az előtte fekvő papírokról. Furcsa, egészen kerek és teljesen kopasz feje volt, amely mélyen behúzódott a vállai közé. De az egész megjelenése erőteljesnek hatott, s kétfelé álló, dióbarna szemei bátorítóan néztek rám.

– Ja igen, az akta… Tegye csak le ide, elvtársam, köszönöm szépen… Hogy is hívják magát?

Annyira meg voltam illetődve, hogy csak a keresztnevemet tudtam kinyögni, ahelyett, hogy megmondtam volna a teljes nevem és rendfokozatom.

– Sándor.

Rákosi kedves grimaszt vágott.

– Na persze, Sándor…

Aztán felkelt (megdöbbentem, hogy milyen alacsony termetű), majd kövérkés kezével megfogta egy oldalajtó kilincsét, ami a mosdófülkéhez vezetett. De még mielőtt belépett volna, felém fordult :

– Melyik környékről is származik maga? Fogadni mernék, hogy Miskolc-Diósgyőrből való.

– Igen, valóban, Rákosi elvtárs.

Elképesztett, hogy milyen jó megfigyelő ez az ember : egyetlen szó apró északi akcentusából meg tudta állapítani, hogy melyik környéken születtem.

– S, ugye, a Bükk hegységben harcolt a szovjet hadsereg oldalán?

– Igenis, Rákosi elvtárs!

Hihetetlen ez az ember tényleg mindent tudott. Bement, hogy kezet mosson, de a kis mosdófülke mélyéről is további kérdéseket tett fel :

– Mondja, Diósgyőrött nem találkozott véletlenül egy bizonyos szovjet vezérőrnaggyal, akit Brezsnyevnek hívtak? Vidám fickó.

Most értettem meg végre, hogy valaki már referált neki rólam, méghozzá nagyon aprólékosan.

– De igen, Rákosi elvtárs. Megismerkedtem egy magas rangú szovjet tiszttel, akit Brezsnyevnek hívtak.

– Magas rangú, magas rangú! Annak idején még csak az ukrán front haditanácsának egyszerű tagja volt, amikor én Sztálin jobbján ültem a győzelmi banketten. De…

Kijött a mosdófülkéből, törülközővel a kezében, és rám kacsintott.

– … úgy hallottam, hogy ez a fiatal szovjet tiszt nagyon szereti a nőket. És a szubretteket különösen…

Ahá, szóval Szilágyi volt az, aki az én bizalmas közléseimet elmesélte Rákosinak. Kicsit feszélyezve éreztem magam.

– Igen, valóban ezt mondogatták róla, Rákosi elvtárs.

A győzelmi bankett! A nagy Sztálin jobbján! Teljesen megfordult velem a világ. Rákosi élesen rám nézett. Megértette, hogy a beszédtéma kimerült. Intett, hogy elmehetek.

Ezután már naponta láttam Rákosit, a párt „koponyáját” és helyettesét, az aszkétikus külsejű és éhenkórász kinézésű Gerőt, aki a Kommunista Internacionálé komisszárja volt a spanyol polgárháborúban, most pedig a szovjet biztonsági szervek elsőszámú megbízottja Budapesten. Az ő irodáik foglalták el a régi Akadémia utcai épület elnöki szárnyát. Nem messze volt tőlük a Központi Vezetőség másik két hangadójának irodája. Ezek egyike a szadista, kövérkés és dadogó Farkas Mihály volt, az ország fegyveres erőinek főparancsnoka, a másik pedig az előkelő és megnyerő modorú Révai József, a párt főideológusa, aki tudós szemüveg mögé rejtette szép kék szemeit. Ezek a férfiak, a „négyesfogat” tagjai, akik valamennyien a Szovjetunióban töltötték az emigrációt, gyakorlatilag egyedül tartották kezükben az ország vezetését. Rajk László belügyminiszter, az illegalitás bátor vezetője és Kádár János, aki hozzám hasonlóan munkásszármazású volt, nem sokat nyomtak a latban a Moszkvából hazatért nagyvezérekkel szemben.

A Központi Vezetőség székházának másik szárnya egy mellékutcára nyílt. Itt helyezték el a kisebb fontosságú osztályokat, és itt dolgoztak az olyan vezetők is, mint Nagy Imre. Ő is tagja volt a Központi Vezetőségnek, régi szovjet emigráns, de az ő hatásköre ezidőtájt nemigen haladta túl a szocialista mezőgazdaság kereteit.

Nagy Imre ritkán mutatkozott, ő volt az egyetlen a magas rangú vezetők között, akiből a méltóságos egyházi vagy az újságírói „manír” hiányzott, amely a többieket annyira jellemezte. Nagy Imre valójában egy magyar földműveshez hasonlított (hiszen paraszti származású is volt), de olyan földműveshez, aki nagyon sokat tanult életében. Sallangtalan megjelenése, közvetlen modora, somogyi hanghordozása igen népszerűvé tette. Cvikkere, valamint a moszkvai kutatóintézetekben eltöltött huzamos tanulmányok professzoros külsőt kölcsönöztek neki. Bizalomgerjesztő, apai figura volt.

Az, hogy ez az ember, akit a történelem vihara magával sodort, hogyan jutott olyan magas posztra, amelyre soha nem törekedett, és hogyan jutott osztályrészéül a véres mártíromság, mint előtte senki másnak : ez lesz elbeszélésem fő tárgya, nem utolsó sorban azért, mert saját megpróbáltatásaim gyakran az övéhez kapcsolódtak.

(folyatjuk…)

Sajto alá rendezte: Gebergerné Kopácsi Judith

1975 tavaszán vagyunk. Megyek a pesti utcán. A nevem most „Doktor Kopácsi Sándor”. Ha ezt Édesapám megérhette volna! Neki szegénynek csak azt lehetett látnia, hogy munkás fia pár évig rendőr ezredes, aztán pár napig a Nagy Imre-kormány fegyveres karhatalmának egyik vezetője, majd életfogytiglanra ítélt fegyenc. Mikor hét év után általános amnesztiával kiszabadultam, apám már nem élt. Hat újabb esztendő telt el, befejeztem a börtön előtt megkezdett tanulmányaimat, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán letettem az utolsó államvizsgát. Elnyertem a „jogtudományok doktora” címet. Utána elvégeztem a vállalati jogtanácsosi tanfolyamot. Hiába végeztem el. Ezt a foglalkozást nem gyakorolhattam. Minden valamirevaló munkakör betöltéséhez erkölcsi bizonyítvány kellett, feddhetetlen előéletet tanúsító okmány. Ilyet a verőfényes pesti utcán a villamoshoz siető „Doktor Kopácsi Sándor” ex-börtöntöltelék nem kaphat.

Több kérvényt küldtem az igazságügy miniszterhez, hogy töröljék el a büntetett előéletemet. Kitűnően működött a posta. Gyorsan visszajött mindegyik, benne piros ceruzával áthúzva a kérés tárgya, s alágépelték :

VISSZAUTASÍTVA

Felkerestem a Jogi Kar dékánját. Komoly szakértő. A fejét csóválta.

– Maga szerintem alkalmas bármely munkakör betöltésére. Általános amnesztiával jött ki? A polgári jogainak elvesztésére vonatkozó büntetést közvetlenül az amnesztia után fel kellett volna oldani. Milyen indokra hivatkoznak az elutasításnál?

– Semmilyenre.

Megmutattam neki a piros ceruzás papírt.

– Az lehetetlen. Minden elutasítást meg kell indokolni. A maga helyében én minden követ megmozgatnék, hogy fényt derítsek erre a titokzatos ügyre.

Hagytam volna a fenébe az egészet.

De a feleségemet, Ibit nem olyan fából faragták, hogy eltűrné, hogy kikukoricázzanak a férjével vagy a gyerekével.

Egy reggel, mielőtt elindultam a munkába, kezembe nyomta a telefont :

– Most szépen felhívod.

– Kit, te?

– Mihály haverodat.

Másképpen szólva Korom Mihályt, az akkori igazságügy minisztert.

Munkás volt, mint én, a jogi tanfolyamot valaha együtt kezdtük, vacsorázni esténként gyakran mihozzánk jártunk, Ibi nagyszerű paprikást tud főzni. Ezt az embert én tizenöt éve nem láttam.

– Ugyan, majd éppen ő fog fogadni! Semmi dolga neki egy ilyen börtön viselt pasassal, mint én vagyok.

Dehát… a torkomon a kés, nem volt visszaút. És csodák csodája, hamarosan megkaptam a kihallgatást. A minisztérium hatalmas barokk épület, melynek oromzatán Juszticia istennő bekötött szemű szobra tartja a patikamérleget. A titkár elém jött a folyosón.

– Ez és ez tetszik lenni? Tessék erre, a miniszter elvtárs már várja.

Tágas, napsütéses irodában állva fogad Mihály, rám mosolyog.

– Sándor, de örülök, hogy látlak! Hogy van a család?

– Köszönöm, megvan.

– Feleséged?

– Könyvelő egy szövetkezetben.

– És a kislányod? Ugye, kislányod volt?

– Azóta megnőtt. Nemrégiben ment férjhez. A férjével most ott él Kanadában.

Zavart kis csend lett, annyi víz lefolyt közben ezen a fránya Dunán… Én diósgyőri esztergályosból lett főkapitányként ültem mellette a tanulópadban, ő meg fővárosi születésű melósból lett a Központi Vezetőség belső munkatársa. Akkor egysütetűek voltunk.

Ma?

A titkár behozta a kért kávét, megittuk. Előhúztam zsebemből a piros ceruzás elutasításokat. A miniszter arca kínos kifejezést öltött.

– Őszinte leszek hozzád, Sándor! Már régen el kellett volna törölni az állampolgári jogoktól való eltiltást. Az első semmisségi kérelmedet támogattam. Nagy meglepetésemre az Elnöki Tanács elutasította. Először történik velem ilyesmi! Gondolhatod, hogy nem erőltettem a dolgot.

– Legalább mondd meg, hogy milyen indokkal utasítják vissza a kérelmeimet. Az indoklásra vagyok kíváncsi, ahogy azt a jogászzsargonban mondják.

Rám nézett. Ceruzát, papírt vett elő, s néhány sort írt.

– Menj el erre a címre! Nagyon sajnálom, Sándor. Ennél többet nem tehetek érted. Az ügy meghaladja a hatáskörömet.

A Legfelsőbb Bíróság címét adta meg és a megjelölt iroda a II. emelet 51. szám volt. Egy fiatal nő várt rám.

– Kopácsi Sándor? Már értesítettek a jöveteléről. Jöjjön velem!

Hatalmas kulcscsomóról kiválasztott egy kulcsot és kinyitott egy ajtót. Üres termen mentünk keresztül, aztán egy második kulccsal egy másik ajtót nyitott ki. Ezúttal egy szűkös kis helyiségben találtam magamat, ablaka nem volt. Villanyt gyújtott a nő. A szoba közepén egy asztal és egy szék volt. Körbepillantottam, láttam, hogy a falak és az ajtók acélból vannak.

– Foglaljon helyet, el fogja olvasni az önre vonatkozó aktát. Az asztalfiókból vékony dossziét vett elő, kinyitotta és elém tette. Egyetlen papírlap volt benne, azon ceruzás kézírással rendezetlen, áthúzásokkal és beleírásokkal tarkított piszkozat.

A kézirat nagyobbik része adatokat tartalmazott : hivatkozási számokat, dátumokat, iktatószámokat. A papírlap közepén mégis találtam valamit, ami hasonlított indoklásra : „Tekintettel arra, hogy az ítélet életfogytiglani börtönbüntetésre szól, az érdekelt soha nem nyerheti vissza állampolgári jogainak gyakorlását és a bűnügyi nyilvántartásból sem törölhető a büntetett előéletű megjegyzés.”

Azt hittem, álmodom.

– Hölgyem…

– Tessék?

– Annak, amit itt olvasok, nincsen semmi értelme!

– Hogyan?

– 1962-ben egy törvénycikk minden életfogytiglani börtönbüntetést 15 évi szabadságvesztésre változtatott át. Az igaz, hogy a múlt évben ismét bevezették az életfogytiglani börtönbüntetést, de ennek nincs visszamenő hatálya.

Közönyös arccal rám nézett :

– Én itt csak az iktatással vagyok megbízva.

– Elvihetem a dokumentumot?

– Lehetetlen.

– Akkor fotókópiát kérek.

– Ahhoz nincsen felszerelésünk.

– Készíthetek legalább jegyzeteket?

– Az tilos.

Megnézte az óráját : a kijelölt idő letelt. Visszatette a papírlapot a dossziéba, a dossziét pedig a fiókba. Mögöttünk háromszor ráfordította az acélajtóra a kulcsot.

Kétségbeesve kószáltam az utcákon. A hatóságok visszadobták a kérelmeimet. A visszautasítások okát eltitkolták. Azt is megakadályozták, hogy törvénytelenségeik bármiféle bizonyítékához hozzájussak. Holott 56 már messze volt, egy ideje a megbékélés szelei fújtak, és a Nagy Imre-per másik két életben maradt elítéltje tovább űzhette eredeti foglalkozását.

Egy heti betegszabadságot kértem az üzemben. S feleségemmel egyre csak törtük a fejünket. Annyi bizonyos, hogy csak az úgynevezett biztonsági szervekről lehetett szó. A biztonsági szolgálat már akkor is az életemre tört, amikor börtönben voltam. Soha nem nyugodtak bele abba, hogy életben maradtam.

A biztonsági szervek… a titkosszolgálat…

Mit tegyek? Hogyan szabaduljak meg ezektől a patkányoktól, ezektől a piócáktól?

Végső kétségbeesésemben elhatároztam, hogy apám egyik gyerekkori barátjához fordulok, aki igen magas tisztséget töltött be abban az időben, de a hatalom hivatalos körein kívül.

Az illető nem öregedett meg, mióta találkoztunk apám hivatalos temetésén láttam utoljára, ahol ő a ravatal másik oldalán állt, néhány civilbe öltözött szovjet tisztségviselővel, akik azért jöttek, hogy leróják végső kegyeletüket idősebb Kopácsi, a volt partizán előtt. Pár napja szabadultam a börtönből…

Apám barátja könnybe lábadt szemmel nézett rám. (Apám miatt? Vagy énmiattam? Valószínűleg mindkettőnk miatt…)

– Nahát, Sándor, most hallom, hogy vissza akarod nyerni a választójogodat.

Mondtam neki, hogy valami komolyabb dologról van szó. Attól félek, hogy a biztonsági szervek nem hagynak békén.

– Na jó, gyere, sétáljunk egyet!

A kertbe vezető ajtóra mutatott. Még egy olyan minden gyanú felett álló személyiségnek, mint ő neki sem ízlett olyan falak közelében beszélgetni, amelyeknek füle lehetett.

– Sándor, a mi biztonsági szerveinknek semmi közük a te ügyedhez. Utánanéztem a dolgodnak. Az aktáid nyomtalanul eltűntek az irattárakból!

Mintha fejbe vágtak volna! Apám barátja intett, hogy csak nyugodtan sétáljunk tovább.

– Hallottál már valaha arról az orosz tisztről, akit „Memóriának” hívnak? Nincs kizárva, hogy nála vannak a dossziék.

Ismertem ezt az embert. A Belügyminisztériumban a szovjet titkosszolgálat egyik magas rangú tisztjét, Iscsenko tábornokot hívtuk így. Már akkor, amikor még én voltam Budapest rendőrfőkapitánya, kezében tartotta az egész magyar vezetőséget. Ha nála vannak az aktáim, ez azt jelenti, hogy az oroszok nem bocsátottak meg nekem. Vagy kivégzőosztag vár rám, vagy a Gulág. Ezt meg is mondtam idős barátomnak.

Sajnálattal nézett rám.

– Szegény Sándor, úgy látszik nem örökölted apád realitásérzékét. Az idők megváltoztak. „Memória tábornok” nem foglalkozik már apró-cseprő ügyekkel. Nagykutya lett belőle, mindenki hallgat rá. Ha érdeklődik az ügyed iránt, az azt jelenti, hogy az oroszok tartalékban tartanak téged.

Megmagyarázta, hogy a felkelés során játszott szerepemet többféleképpen lehet értelmezni. Mint a párt legfelső vezetésének egykori tagja és mint a miniszterelnök mártíromságának életben maradt társa, olyan személy voltam, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válsághelyzetben igényt tarthat.

– A diplomácia útjai kifürkészhetetlenek. Adott esetben az olyan ember, mint te, az ország legelső funkcióinak egyikébe is kerülhet.

Látta, hogy elsötétül az arcom. Megkérdezte, mi bajom. Megmondtam neki :

– Mint tudod, apám a börtönből való szabadulásom előtti estén halt meg. Hét évig várt rám, magát vádolta az én tragédiám miatt. Ugyanis az ő révén kerültem a munkásmozgalomba… Holott számomra ő volt és maradt a világon a legkedvesebb ember. Ha úgy van, ahogyan gondolod, akkor nincs mit várnom. Legjobb, ha már ma délután lepuffantom magamat.

Tovább lépdelt mellettem, lehajtott fejjel, s alig hallhatóan azt dörmögte maga elé :

– És én? Beszéltem én valaha is arról, hogy lepuffantom magamat?

A beszélgetés végén beszámolt nekem arról, hogy milyen benyomásokat szerzett legutóbbi moszkvai utazása során. Egészen felélénkült, arról beszélt, hogy Brezsnyev egyre türelmetlenebbül várja helsinki taktikájának sikerét. Felém fordult :

– Te fiam! Mi lenne, ha emigrálnál?

Beszélt az orosz írókról és más polgárjogi ellenzékiekről, akiket Moszkva Szolzsenyicin nyomdokain nyugatra száműz. Persze, a fegyveres erők tisztje eddig még nem került ezek közé. Még a nagyon gyűlölt Grigorenko tábornokot is inkább pszichiátriai klinikán tartják. De talán ha a dolgokat jól időzítjük…

– Kész vagy komoly rizikót vállalni annak érdekében, hogy emigrálhass?

Mindenre kész voltam. A lányom várt bennünket Kanadában. Nem akartam tovább életre-halálra kiszolgáltatva lenni annak a hatalomnak, amely ilyen szemérmetlenül játszhatott velem.

Ahogyan az várható volt, rögtön a kivándorlási kérelmünk beadásának másnapján elvesztettem az állásomat. Az üzem főmérnökének, aki egy idősebb úr volt, olyan nyilatkozatot kellett aláírnia, miszerint megszegtem a Munka Törvénykönyvének előírásait, és ezért azonnali hatállyal elbocsátanak. Szegény, talán a lelkiismeret furdalástól, talán a szégyentől szívrohamot kapott és rokkant maradt.

A második nehézség a kanadai követségen várt ránk. A konzul egyáltalán nem volt biztos benne, hogy országa menedékjogot tud adni egy politikailag ennyire kompromittált személynek.

– Semmit sem tudok magának ígérni… Majd utánanézek… Jöjjön vissza!

Látogatásunk a kanadai követségen elég volt ahhoz, hogy riadóztassa a magyar biztonsági szerveket. A velünk szemközti ház egyik emeleti lakását kiürítették (kilakoltatták onnan az ott lakó luxus kurvákat, akik devizáért fogadtak külföldi vendégeket).

Másnapra benépesült a kiürített lakás. Az új lakók behúzott függönyök mögé rejtőztek. Amint elhagytuk a házat, rögtön követni kezdtek : vagy egy pár, vagy egy férfi, vagy egy nő jött utánunk. Hogy mire voltak kíváncsiak? A feleségem meg én egyszerűen azért mentünk sétálni, hogy ne kelljen közvetlenül a „poloskába” diktálni a beszélgetéseinket (a rejtett mikrofonokat mi a rendőrségen poloskáknak csúfoltuk). Ha túl hosszúra nyúlt a séta, akkor váltották egymást a követőink. Szegény „kukkok” , ahogy neveztük őket, elég rosszul végezték munkájukat. Ha rendőrfőkapitány koromban ilyen rossz személyzettel kellett volna dolgoznom, elég hamar kirúgtak volna az állásomból (s ez mennyi bajtól mentett volna meg).

Munkanélküliségem ötödik vagy hatodik napján, amikor éppen az utcán sétálgattam, egy bútorszállító autó majdnem elgázolt. Áttörte a járda szélére kifeszített láncot és súrolta a vállamat. Ibolya gyors reflexe nélkül, aki hátrarántott, otthagytam volna a fogamat.

– Hé, mi ez? Hát nem tud vigyázni!?

De senki sem nézett ki a vezetőfülkéből. Mintha egy láthatatlan kéz vezette volna a bútorszállítót gyorsan hátratolatott és elviharzott.

Másnap megismétlődött az incidens, de ezúttal közvetlenül akkor, amikor kiléptem a házból. Nagyon figyeltem, úgyhogy egyetlen ugrással sikerült visszahúzódnom. Ez a teherautó is eltűnt, miután felborogatta a járda szélére kirakott kukákat.

Vajon a két egymás utáni incidens csak a véletlen játéka volt vagy gyilkossági kísérlet? Úgy határoztunk, hogy nem teszem ki többé a lábamat a lakásból, csak a legszükségesebb esetben.

Két nappal később csengettek. A feleségem nyitott ajtót. A látogató úgy mutatkozott be, mint a belügyminiszter küldötte. Jelezte, hogy az útlevélosztály vezetője sürgősen látni kíván engem.

– Mi a garancia arra, hogy nem tartják benn a férjemet?

– De asszonyom… Benntartani… manapság? Hogy lehet ilyesmit elképzelni is?

– Nem érdekel. Előre megmondom, ha a férjem két órán belül nincs itthon, rengeteg hívás megy Kanadába, és holnapra a nyugati újságok mindent tudni fognak! Akkor aztán maga és a főnöke megnézhetik magukat.

– De asszonyom…

– Csak semmi „de asszonyom”! Mondja meg a miniszternek, amit most mondtam.

Az útlevélosztályon egy napbarnított arcú, kedves fiatalember fogadott, aki úgy mutatkozott be, mint a miniszter titkára.

– Kopácsi elvtárs (bebörtönzésem óta soha senki nem hívott elvtársnak), két hírem van a maga számára, egy jó és egy rossz. Először a rosszat mondom. Nem tudjuk teljesíteni kivándorlási kérelmét. Azonkívül tárgytalanná is vált. A második hír meg fogja magyarázni, hogy miért. Igen, Kopácsi elvtárs, mi megsértettük az ön jogait. Elismerjük a hibánkat. Holnaptól kezdve olyan állást kaphat, amely megfelel a képzettségének.

Ezen egy kicsit meglepődtem.

– No, nézd csak. Ez azt jelenti, hogy vissza fogom nyerni a büntetlen előéletemet?

A fiatalember megköszörülte a torkát.

– Nézze… azért nem azonnal.

– Ja úgy.

– De azért felírom erre a papírlapra, hogy ez a kívánsága és referálni fogok a miniszter elvtársnak. Közben azonban az a kérésem, hogy beszéljen az elvtársnővel… a feleségével.

– Beszéljek?

– Igen, abban az értelemben, hogy tanúsítson egy kicsit több bizalmat és legyen türelmesebb. És mondjon le a kivándorlásról. Jobb volna, ha megszokna azokat az új, kellemesebb életfeltételeket, amelyeket hamarosan biztosítunk az önök számára.

Otthon sorra vettük mindazt, amit hallottam. A Belügyminisztérium állást ajánl nekem? Világos volt, hogy ez mit jelent : a biztonsági szervek számára végzendő munkát. Megnéztük a naptárt.

Másnapra vártuk a kedvező választ a kanadai követségtől. No nézd csak! A Belügyminisztérium megvárta az utolsó pillanatot, hogy visszacsábítson.

Telefonáltunk a kanadai követségre :

– Van valami hír a vízumkérelmünk ügyében?

– Miért? Meggondolták magukat? Mégis kérik a kiutazást?

– Ki mondta azt, hogy nem kérjük? A konzul meg volt hökkenve.

– Az ottawai magyar diplomáciai képviselet éppen most informálta a kanadai kormányt arról, hogy a Kopácsi házaspár lemond bevándorlási kérelméről.

Majd hanyatt estem.

– Ilyesmiről szó sem volt. Kérjük a beutazást.

Úgy látszik, a hatóságok bolondnak néznek bennünket. A tűzzel játszanak. Biztos voltam benne, hogy nem informálták manővereikről „Memória tábornokot” , és az adott nemzetközi helyzetben páratlan botránynak néznek elébe.

Este tízkor a lányunk telefonált Kanadából. A beszélgetés kétszer szakadt meg. Mielőtt végleg megszakították volna a vonalat, megértettem, hogy tengerentúli barátaink el vannak szánva a legkomolyabb lépésekre is. Kanadában jelentős számú magyar él. Az ottani magyarok között voltak személyes barátaim, részben az ellenállás idejéből, részben abból az időből, amikor rendőrfőkapitány voltam. Újságírók látogatták meg lányomat, akinek lakása valóságos propaganda irodává változott. A CBC, a kanadai televízió a lakáson készített riportot kivándorlási kálváriánkról.

Lányom és férje, Péter kapcsolatban volt az Újvilág és Európa leghíresebb személyiségeivel, Habsburg Ottótól kezdve akinek komoly szava volt az Európai Parlamentben egészen a dalai lámáig. Megtudtam, hogy a Szabad Európa Rádió „Reflektor” című műsorában Gallicus (Mikes Imre) foglalkozott a „Kopácsi üggyel” : „Igen rossz előjel a helsinki konferenciához” .

A magyar hatóságok reagálása gyors volt.

Csengettek. „Sürgős” jelzéssel idézést kaptunk az útlevélosztálytól, másnap reggel 9 órára.

Ügyintéző kinézésű tisztviselő fogadott sokdioptriás szemüveg­gel. Felénk nyújtott egy nagyalakú papírt és az iktatókönyvet. Megszólalt :

– A konzuli útlevelet nem érdemelték meg. Amit most kapnak, az visszatérésre nem jogosít.

– Egyszóval kiutasítási végzést kaptunk!

– Ezt harcolták ki maguknak. Vegyék, ahogyan akarják. Ha óhajtják, lemondhatnak a magyar állampolgárságukról.

– Önként nem mondunk le – válaszoltuk szinte egyszerre. – Vegyék el, ha úgy tetszik. Hatalmukban áll, hogy megfosszanak tőle!

Az ügyintéző hátralökte székét.

– Végeztünk!

A naptárra esett a pillantásom : 1975. június 13. Péntek. Antal napja.

Akkor hát… a jövő héten a tengeren túlra repülhetünk innen. Kis híján táncra perdültem.

Naiv borsodi vasesztergályos fejemmel nem tudtam : elrepülni elrepülhetek, de ami történt velem, az elől el nem menekülhetek.

S az, ami velem megtörtént, nem volt kevés.

Hogyan kezdjek hozzá?

Hogyan mondjam el?

(Folytatjuk…)

Egyik alkalommal egy volt Gestapós tisztel, raktak egy zárkába. Wurmbouer Adolfnak hívták. 1945-ben, mint gestapós a háború végén esett francia hadifogságba. Elmondása szerint először a Dosven Buro használta fel az idegen légióban, szaharai, vagy indokinai területen. Utána az angol intelligencia szerviznek adták át, végül a CIC dobta be Magyarországra. 1955-ben ítélték tizenhat évre kémkedésért. Bécsújhelyen született, osztrák fiatalemberként került egy csereakcióval Szegedre, ott tanult meg magyarul. Ami furcsa volt nekem, hogy a kémekkel általában nem nagyon vicceltek, és legtöbbjük halálos ítéletet kapott, különösen ilyen professzionista esetben, aki már a német kémszolgálat és kémelhárítástól kezdve a világ valamennyi kémszervezetében teljesített szolgálatot. Az életét, állítólag, az, mentette meg, – nem tudom ez igaz-e vagy sem – hogy van Bernben egy nemzetközi kémbank, egy archívum, ahol a hivatalos, nemzetközileg jegyzett kémeknek van a névsora, és ezeket nemzetközi megegyezés értelmében nem ítélnek halálra. És, állítólag, így kapott ő 16 évet. A forradalom napjaiban kiszabadították, de egy nőügy miatt ott maradt egy vidéki városban, és amikor el akart menekülni, akkor bukott le. Visszavitték a börtönbe, ahol folytatta 16 éves ítéletét. Olyan ember volt, aki egy-egy apróbb sérelemért képes volt majdnem halálra menő éhség sztrájkolni. Az egyik alkalommal 27 napig húzta, és még mesterséges táplálással is nehezen tudták megmenteni. Még viccesen meg is jegyeztük, hogy sikerült neki már életében elérnie a súlytalanság állapotát. Ez a fickó, mint a fasiszta Németország neveltje, egyszer azt mondta nekem a zárkában, hogy, „Na, párttitkár, ahogy megváltozik a helyzet a legújabb gázkemencét veled, fogom kipróbálni.”

Teljes lelki nyugalommal feleltem neki, „Idefigyelj, te hülye ürge. Téged a megbízóid legfeljebb lassú tűzön fognak megégetni, amiért Te, túlteljesítve minden normát, itt elmondtál róluk. Nem hiszem, hogy mint bukott kém, ezek után túl sokat érnél nekik. Ha Te történetesen amnesztiával szabadulnál is, akkor te nem mész majd a megbízóidhoz, se kemencét építeni, se másmilyen szolgálatot teljesíteni, hanem el fogsz menni a szovjet követségre és verklis szó mellett, fogod a szovjet himnuszt énekelni és politikai menedéket kérni.”

Mérgében nekem ugrott és elkezdett verekedni. Nem ez volt az első eset, hogy verekedést kezdeményezett, máskor is, pl. amikor sakkozás közben megvertem, akkor is tettlegességre került a sor. De nem volt különösebb dolog lefogni és legyűrni, mert egy cingár ember volt. De, hogy ebben az esetben mennyire fején találtam a szöget az is bizonyította, hogy nem egészen egy hónappal ezelőtt megkért, hogy írjam le részére az orosz himnusz szövegét, mert meg akarja tanulni. „Rendben van”, – mondtam neki – „de cserébe akkor leírod nekem az Idegen Légió dalának a szövegét.” Le is írta, és mindketten fújtuk a megtanult indulót.

56-tal kapcsolatosan, nagyon sok orvos került börtönbe, mert egy-egy megyében, kerületben, korházban legismertebb ember, szimpatikus, a néppel önzetlenül segítő orvos volt. Volt olyan orvos, akit, mialatt a járásban betegeket látogatott és gyógyított 1956. októberi – novemberi napokban, távollétében választották meg a forradalmi bizottság elnökének. Ennek alapján ítélték el több, mint tízévi börtönbüntetésre. Ezek az orvosok teljesítettek szolgálatot aztán úgy a váci, mint a Gyűjtő börtönkórházában is. Éppen ezért az orvosi ellátás, ebben az időben magas színvonalú volt ezeken a korházakon belül.

Egyik ilyen érdekes alakja volt a börtönorvosoknak dr. Mészáros Gábor, aki a tatabányai korháznak volt egyik nőgyógyász főorvosa. Mint mélyen vallásos református ember, nem volt olyan reggel vagy étkezés, mikor magába szállva, időnként hangosan is, ne imádkozott volna. Egy cellában voltam vele, és mi ilyenkor mindig néma tisztelettel hallgattuk. A nyugalom és a derű áradt belőle. Sokat beszélgettünk. Egy egészen más világnézetű, polgári ember volt, aki a háború alatt a Kassai korháznak volt a főorvosa. Semmi köze nem volt a kommunizmushoz, de mélységesen humanista, demokrata ember volt. A család eredetileg lengyel származású volt, mesélte, hogy egyik testvére részt vett a lengyel ellenállási mozgalomban, és amikor az a terület a Szovjetunióhoz tartozott, az oroszok felszólították, hogy működjön velük, Ö megtagadta azt, amiért tíz évet volt börtönben.

Csak azt nem értettem, hogy miképp lehet egy anatómiát tanult ember, ilyen mélységesen vallásos? Meg is kérdeztem tőle egy alkalommal. „Tudod fiam,” – válaszolta, – „éppen, azért mert orvos vagyok, nagyon sokszor találkoztam az életben olyan jelenséggel, esettel, amikor csak az isteni csoda segített, és én ennek számos tanújelét láttam. Ezért lett az én hitem ilyen meginghatatlan.”

Egy ízben nagyon depressziós hangulatban voltunk a zárkában, és ekkor Gábor bácsi nyugodt, higgadt, emberi bölcsességgel teljes szavai ráztak fel bennünket. Akkor kérdeztem meg tőle, „Gábor bácsi, mi az, ami téged olyan otthonossá tesz ebben a körülményben? Olyan megelégedett vagy, nem látszik rajtad semmi depresszió, semmi kisiklás, ami a mi napjainkban előfordul.”

„Édes fiam,” – válaszolta szerényen, – „én beszéltem nektek már az Istenbe vetett hitről. Én meg vagyok arról győződve, hogy az Isten mindenkinek elrendeli, hogy milyen lesz a sorsa. Ha az én Istenem az Ö végtelen bölcsességében azt rendelte számomra, hogy nekem ide kell kerülnöm, veletek együtt, akkor valamilyen célja volt ezzel. De,” –szakította magát félbe, „gyere ide az ablakhoz. Neked jó szemed van. Itt van velünk szemben a köztemető, és a kerítésen belül láthatók a sírkövek. Látod ott jobbról a harmadikat?”

„Látom, Gábor bátyám.”

„El tudod olvasni, mi van ráírva?”

„Igen. Az van ráírva, hogy dr. Mészáros Istvánné.”

„Ez az én édesanyám. Hát nem az Isten végtelen bölcsessége, hogy amikor kitekintek az ablakon az én drága jó édesanyámnak a sírját, láthatom? Hogyne lennék boldog, és megelégedett, amikor még a rabságban is a közelében lehetek.”

Én csak némán nyeltem egyet, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a hittel. De Gábor bácsi tovább folytatta, „Fiam, ahogy szavaidból kiveszem te meg vagy győződve, hogy ateista neveltetésed miatt nem hiszel Istenben. De én tudom, hogy Te emberi vonásaidban, természetedben, valójában közel állsz az Istenhez, anélkül, hogy tudnál róla. És hidd el, hogy egyszer meg fogod találni, hogy Istennek milyen célja van veled. Egyszer majd kinyilatkoztatja, mert én úgy érzem, hogy Te még gondolataidban és lelkileg is egy nagy változáson fogsz keresztül menni, mert neked még beszélned kell.”

Ezt a végtelenül türelmes embert, és aki soha egy csúnya szót nem mondott, csak akkor lehetett kihozni sodrából, amikor néhanapján sakkban megvertem. Olyankor olyan dühös volt, szinte az önérzetében volt megbántva, hogy elszállt tőle néhány zamatos káromkodás is. Miután felállítottuk a figurákat, a partit általában azzal kezdte, „Add fel szerencsétlen.”

Mikor kikerültünk, Ő Miskolcra került le orvosnak. Egy alkalommal meglátogattuk. A lánya, és annak a férje is szintén orvos volt, és amit nagyon érdekesnek tartottam, hogy a magyar intellektueleknél teljesen szokatlanul, hét gyermekük volt. Mindketten mélységesen vallásos volt, és az volt a felfogásuk, hogy általában a szegény embereknél van sok gyerek, holott a középosztály, az értelmiségnél kellene sok gyermeknek lenni. Soha nem felejtem el, hogy egy Diósgyör közelében lévő lakásban hét gyermek nyüzsgött a szobában és mászkált jobb-balra. Mint később hallottam, a Nők Lapjában egy cikk is megjelent róluk, miután, kérelműket egy mikrobuszra elutasították, arra hivatkozva, hogy az csak egy vállaltnak jár. Gábor bácsi azzal érvelt, hogy a társadalom mikromodelja a család, és emiatt nekik jár egy mikrobusz. Ki is utaltak erre nekik egyet.

Egy másik ilyen intellektuális alak a régi úri Magyarországnak volt reprezentánsa. 56-tal kapcsolatban került be. Dr. Lukács Elemérnek hívták. Egy Sorbonban végzett, európai műveltségű, rendkívül konzervatív ember volt. Már elmúlt hatvan éves, és bár nézeteivel nem értettem egyet, tudása miatt rendkívül tiszteltem. Óriási irodalmi és általános műveltsége és remek előadó készsége volt. Híres volt arról is többek között, hogy tenyérből tudott jósolni, – állítólag a Sorbonon ezt a tantárgyat, mint kiromanciát is tanították. Foglakozott ezen kívül még Freudi álomfejtéssel is. Egy alkalommal nekem csinált tenyérelemzést. „Nehogy azt hidd,” – mondta, – „hogy miután Te innen kiszabadulsz, a rendszer valaha is meg fog neked bocsátani. Te elindultál egy úton, és még mindig hordod a hátadon, puttonyként azt az eszmét, amely gyermekkorod álomvilága volt. De ezt előbb-utóbb le fogod vetni, és meg fogod találni, amit talán ma még lehetetlennek tartasz, a te kommunista világod a humanizmusban fog feloldódni és nem ezen a kontinensen fogod befejezni az életedet.”

Én akkor ezen a jóslaton egy nagyot nevettem, bár utóbb megtudtam, hogy a feleségem is fordult ezekben az időkben egy jósnőhöz. Ez egy elég hétköznapi dolog volt, hogy a börtönkörülmények között, akármilyen materialista gondolkodású is egy ember, de a csodavárásban és a rettegésben eljutnak odáig a hozzátartozók is, hogy higgyenek az ezoterikus hókusz-pókuszokban is. Tény, hogy a jósnő is ugyanezt mondta neki, hogy kiszabadulásom után tengeren túlra fogunk menni.

Szabadulásom után találkoztam vele, semmiféle nyugdíjat nem kapott, mert mint reakciós elem még a Rákosi időben is börtönben volt.

Amikor a Róka féle brigádban dolgoztam a cipész üzletben, volt alkalmam megismerkedni egy Varga nevezetű Horthysta kémelhárító tisztel. Nagyon érdekes történetet mesélt el a német megszállás idejéről. A német vezérkar, a megszállás után követelte a magyaroktól, hogy az angol és amerikai repülőtiszteket, akik itt voltak hadifogságban, adják ki nekik. Volt köztük egy angol gróf is, aki az ifjú Horthynak volt valamilyen vadász cimborája. A Gestapó követelésének nem lehetett ellenállni, így került sorra, hogy a Gestapó és az SS tisztek a hadifoglyokat átvették és Budapestről, Szentendrén keresztül szállították volna őket tovább. A magyar vezérkar azonban kiadott egy parancsot, amelynek értelmében magyar tisztek, német egyenruhába öltözve megállították a konvojt és mire az SS-ek észhez tértek, az egész galerit lekaszabolták, és a foglyokat kiszabadítva egy rejtekhelyre vitték őket.

Ez a Varga, mielőtt a kémelhárításhoz került, egyetemet végzett, és antropológiát is tanult. Egyik alkalommal meg kérdezte tőlem, hogy készíthet-e rajtam is egy ilyen vizsgálatot, amikor is a koponya alkatából és a dudoraiból ki lehet valakiről következtetni, hogy milyen karaktere van. Persze bele egyeztem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan is zajlik le egy ilyen vizsgálat. Végig tapogatta a fejemet és közben néhány jellemző tulajdonságot mondott el rólam, pl. hogy „bajtársias, társai mellett kiáll”, és végső következtetésként kinyilvánította, hogy „ne féljetek tőle, nem vamzer, bármit is beszélhettek előtte, nem fog elárulni benneteket.”

Többek között ennek is köszönhettem, hogy a vagányok, no meg az a jó néhány egyén, akik háborús bűncselekményért ültek, akik a volt kommunista rendőrtiszttel eleve rendkívül bizalmatlanok voltak, maguk közé fogadtak engem.

Úgy 1961-62 táján a Gyűjtőfogházban megengedték, hogy a politikai rabok felállítsanak egy önképzőkört. Ezen belül verseket, színdarabokat, és zeneszámokat adhattak elő. Ebben főleg olyanok vettek részt, akik a magánéletükben is folytattak irodalmi tevékenységet, mint pl. Fekete Sándor, és Gáli Jóska. Érthető, hogy az egész börtön óriási izgalommal várta az előadást. 1962 őszén volt megtartva az első előadás, két hétig, folyamatosan, egy közepes méretű teremben. Míg a korházban voltunk, majd kétnaponként mentünk be az előadásra, részben jutalomból, valamelyik nővér elvitt bennünket. De minden alkalom óriási élmény volt számunkra. Az egyik alkalommal a Piros Bugyelláris című darab, a másik, pedig egy szovjet tárgyú egyfelvonásos vígjáték volt. A kosztümös darabnak óriási sikere volt, az egyik női szerepet egy szintén Rácz Sándor nevű, egy nagyon jóképű, lányos képű, egyetemista, játszotta, olyan átéléssel, hogy szerintünk jobb volt, mintha egy igazi nő lett volna. A zenekar is felejthetetlen élmény volt számunkra.

A negyedik, vagy ötödik előadásnál tartottak, amikor mellém, a fapadra került egy volt Horthysta alezredes, akit nem sokkal előtte hoztak át Mária-Nosztráról a Gyűjtőbe. Mária-Nosztrán az osztályidegen elemek ültek, és ekkoriban oszlatták fel ezt a börtönt. A Gyűjtőben a beszédmód és a koszt is emberibb volt, és már ez egyedül is megrendítette ezeket az embereket. De ezen a napon, mellettem ülve a fapadon, ez az ember szinte tátott szájjal nézte az előadást, és amikor megszólalt a rabzenekar, ennek az embernek kigördült a szeméből a könny és átszellemült arccal, zokogva hallgatta végig Eszmerelda keringőjét. Elmondásaiból kiderült, hogy milyen megfélemlített emberek voltak, alig mertek az első időkben beszélni azokról a szörnyűségekről, amelyek az osztályidegen börtönökben uralkodott. Ez az osztályidegen börtön még lényegében őrizte az ÁVH-s börtönöknek a Rákosi időkben lévő szellemét. Az ébresztőjük és takarodójuk korábban volt, ordítással, – időnként fegyelmire kiválasztott alanyokat – anélkül, hogy fegyelmi vétségeket követtek volna el, – bevittek egy külön zárkába, ahol hatalmas mészároslegénynek kinéző örök gumibottal félholtra verték őket. Ez a fegyelmezési forma szinte mindennapos jelenség volt. Az örökös félelem, hogy ebbe akárki, akármikor bekerülhet, mert ez csak kiválasztás kérdése, hogy mikor kire kerül a sor, nem egyet közülük az őrületbe is sodort. Ezeket az embereket, akik onnan érkeztek még sokáig fel lehetett ismerni a testtartásukról, az alázatos görnyedtségükről.

Földes Péterrel is a börtönben ismerkedtem meg. Ő tizenkét évet kapott kémkedésért. Péter a második világháború alatt Párizsban élt és Pierre néven részt vett a kommunista ellenállási mozgalomban. A Gestapó elfogta, de mivel „nagy hal” volt, nem végezték ki. 1943-ban egy sikertelen szökési kísérlet után egy légiriadó alatt sikerült megszöknie és újból csatlakoznia ellenálló bajtársaihoz. A háború után hazament Magyarországra. Az 1956-os események után találkozott a francia követség kultur-attaséjával, akivel kapcsolata volt a háború alatt, mint De Gallé féle mozgalom összekötőtisztje. Neki mondott el részleteket Nagy Imre elhurcolásáról és a terrorról. Az attasé jelentette az információt feletteseinek – a hitelesség kedvéért a hírforrást is megnevezve. A II. Bureau-ba beépült kommunista ügynők ezt az adatot eljutatta az oroszokhoz és ezen keresztül az AVH is megkapta. Földest letartóztatták. Hiába tagadott mindent, a bizonyíték alapján 12 évre ítélték. Kémkedésre az 1963-as amnesztia nem vonatkozott, és így csak hosszú évek múlva szabadult.

1962-ben több orvos is szabadult egyéni kegyelemmel. Így maradt, pl. a Gyűjtő korháza is felelős laboráns orvos nélkül. Egyik nap hozzám lép az egyik görög őr, és közli velem, „Kopácsi, mától te fogsz lenni laboráns doktor.” Én élénken tiltakoztam, hogy azt nem lehet, mert nekem nincs orvosi diplomám. „Te végeztél egyetem, nem?” Válaszol az őr. „Jelenetem alássan, végeztem, de csak jogi karon, és még azt sem sikerült teljesen befejeznem.”

„Te vagy itt szabotálni engem?” Kérdi fenyegetően az őr.

Dr. Klébert Marci, civilben fogorvos, az immár majdnem egyetlen raborvos, ragadta meg a karomat. Arrébb húzott és mélyen a szemembe nézve tagolta, „Sándor, ne bolondozz. Most miért kell neked, hogy az ötödik pofon után valljad be doktori mivoltodat.” Ezek után lettem én a Gyűjtő fogház korházának kiemelt Laboratórumi főorvosa.

1963. március 25. én, csaknem hétévi rabság után lépem át a börtönkaput, a parlamenti választásra készülő olasz TV-riportere kameráinak kereszttüzébe. A Szabadulók első csoportjával engedtek ki, humán meggondolásból, hogy részt vehessek édesapám temetésén, akinek a szíve pár órával szabadulásom előtt szűnt meg dobogni. Fogságom óta ez volt az ötödik szívtrombózisa. Ez idő alatt egy ízben láthattuk egymást, ezt a beszélőt is Fazekas százados már az első percekben megszakította. És már soha többé nem találkoztunk az életben.

Híréhségünket végül is a kisrádiók oldották meg. A börtönben volt egy speciális részleg, ami az ÁVO-nak dolgozott. Itt, miután telefonokkal és lehallgató készülékek gyártásával foglakoztak, meg voltak azok az alkatrészek, különböző elektromos szerkezetek, amivel össze lehetett állítani kisméretű diódás rádiókat. Az elektromérnökök kidolgoztak egy tervet, amelyben a telefonra ráépítettek egy diódát, és mint a régi detektoros rádiók, az erősebb budapesti rádiókat is lehetett vele fogni. Ezt a dióda kristályt viszont csak kívülről lehetett behozatni. De persze a börtönön belül is működött a besúgó, azaz a vamzer-hálózat, és ettől kezdve a hipiseknek, azaz a kutatásoknak a céltáblája a rádió lett. Megindult tehát a háború, és a verseny, hogy minél hamarabb egyre kisebb rádiók készüljenek. Az első készülékek még antennával és földeléssel működtek, de hamarosan ezeken az immár két forint nagyságú készülékeken már hangszint is lehetett szabályozni. Később már elég volt egy vékony drót is, ami hasonlított a katonai cérna anyagához, és azt a varró szerszámok között lehetett tartani. Az ember a feje alá tette, és amikor eloltottak a villanyt, a drótot a radiátorra kellett csatlakoztatni. Nemcsak a hírekről volt szó, a zene után is sóvárogtunk. Óriási megnyugtató ereje volt. Volt olyan este, mikor nyolc óra után végighallgattam az egész műsort, cigányzenét, hangjátékot, híreket, a himnuszt. Hiába voltam másnap egészen kifáradva, másnap este megint végighallgattam a műsort. A rádió nemcsak a hír-szomjat de kulturális éhségemet is kielégítette.

Ezt a rádiót eredetileg nekem Róka szerezte, de egy idő után elajándékoztam, mert éjjelente hallgattam, és nem tudtam magam emiatt kialudni. Kértem Rókát, hogy szerezzen nekem egy másikat, egy kisebb készüléket. Addigra a készülékek mértéke már olyan kicsire zsugorodott, mint egy ostyába burkolt kinin-tabletta. Ezt egy hipis alkalmával le is lehetett nyelni, megvolt az előnye, hogy működőképes maradt még akkor is, amikor kikerült a gyomorból. Mondtam, rendeljen nekem egyet a „speciálban”, és majd elszámolunk, szokás szerint. „Jó,” – azt mondja – „majd kapok egy fél liter rumot vagy likőrt.” Ugyanis akkor, én ekkor már a korház laboratóriumában dolgoztam, ahol hozzájutottam alkoholhoz, és kitűnő piákat készítettem, de én nem nagyon ittam, úgyhogy mindig volt a készletből. De közben én egy másik csatornán keresztül szereztem rádiót, nem a Róka segítségével. Egyik nap átjött hozzám, a korházba és azt mondja, van itt az egyik fogtechnikus, szintén rab. – „Vigyázz”, – mondtam neki, – „erről a pasasról elterjedt, hogy vamzer.” Róka csak legyintett és mondta, – „Ez nevetséges, olyan bulikban vettem vele részt együtt, hogy gyilkolni elmennék vele, nem félek attól, hogy beköp.” De azért, mint később kiderült, elhatározta, hogy „szondázza” ezt az alakot. Elmondta hát neki, hogy épp most szerzett egy új rádiót a Kopácsinak. Nem egészen egy óra múlva, épp a sötétkamrában a tíz órás híreket hallgatva, hívtam elő egy törést, amikor jön az őr. És bár én még egy nagyobb rádiót is könnyen el tudtam rejteni a laboratóriumban, mert voltak itt olyan készülékek, amelyekbe elrejthettem egy-egy dobozt, mintha annak az alkatrésze volna, de amikor kézben van a rádió, akkor már alig lehet elrejteni az ellenőrzés során. Én zsebre tettem a rádiót és kezemben a röntgen képpel, hirtelen kiugrottam az ajtón, félrelökve az őrt, kiáltottam, hogy – „Törés, törés! Az alezredes úrhoz viszem megmutatni!” – Az meglepett őr elengedett, én lerohantam a kazánházba, bedobtam a rádiót és utána mentem az alezredeshez. Mérges voltam Rókára, aki ugyan nem tudta, hogy máshonnan van rádióm, de akkor is figyelmeztetnie kellett volna.

A végén a mérnökök szerkesztettek még egy világvevő rádiót is, amit beépítettek a falba. Lehetett vele fogni Szabad Európát, Londont, sőt, Amerika hangját is. Az elhárítók agyba-főbe keresték, hogy honnan keringenek a hírek a börtönön belül, amiket biztos, hogy nem a budapesti rádióból szerzünk.

Egy alkalommal egy tiszt beült a röntgenkészülékbe, a vállát kezeltetni. Közben, mintegy mellékesen, kezdi kérdezni, – „Milyen érdekes ez, maga biztos ért a készülékekhez, ez is lámpákkal működik, mint a rádió, ugye?” – Mondtam neki, hogy igen. – „Kis átalakítással talán rádióvá is át lehet alakítani, ugye?” – Mondom neki, hogy én ugyan nem értek hozzá, de könnyen elképzelhető. – „Kopácsi, hol a rádió?” – kérdezi hirtelen éles hangon. -„Tudja?”

– „Igen, tudom,” –felelem- „Bródy Sándor utca 5-7 alatt.”

– „Na, menjen a picsába,” – mondta csalódottan, – „nem ezt kérdeztem.”

Végül is a kutatás abba az irányba terelődött, hogy valószínűleg a házi munkások, akik az ÁVH-s elhárító tisztek irodáit takarították a börtönön belül, azok hallgathatták, ott az irodán ezeket a híreket. Úgyhogy ezt a készüléket sosem találták meg, mint ahogy a falba épített pálinkafőzőt sem.

Egy másik érdekes figurája volt a börtön korháznak egy volt honvéd főtörzsőrmester, aki azért kapott életfogytiglani fogházbüntetést, mert parancs alapján felrobbantott egy észak felől tartó szovjet katonavonat mozdonyát, s így késleltette a szovjet csapatok bevonulását. Ezt az embert a kazánházba osztották be munkára, a Gyűjtőben levő rabkórház alagsorában. Ezért a rabnyelv Patkánynak nevezte el. A Patkány egy nagytermetű, angyalföldi munkás volt, nagyhangú, joviális fickó. Egyik nap meghívást adott át, hogy egyik orvoskollégámmal menjünk le hozzá vacsorára, nyúlpörkölt lesz és jamaikai rum. A nyúlpörkölt valóban csodálatos volt, a jamaikai túlzásnak bizonyult. A valóságban denaturált szeszből kotyvasztották, és csak a rabfantázia emelhette a márkás italok közé. Nagyon jól éreztük magunkat. Viszont másnaptól kezdve a korházparancsnokság, de különösen az egyik körletparancsnok nagyon kereste a korház macskáját. A Patkány égre-földre esküdött, hogy nincs összefüggés a vacsora és a macska között, és csak szabadulása után vallotta be, hogy mert nem kapta meg a beígért nyulat, és gentleman akart maradni, ő a bűnös macska ügyben.

Ez után a bizonyos nyúlpörkölt vacsora után megbeszéltük Patkánnyal, hogy ez a pince jó terület arra, hogy ott üvegeket lehet elrejteni. Almabort kezdtünk ott érlelni, és nagyon jó volt, hogy a kazánok mögötti üres térben el lehetett rejteni. Karácsonyra készültünk, a többi orvosokkal, és majdnem 50 litert érleltünk ott. Mikor az első tíz megvolt, Patkány rögtön megkóstolta, és lehívott bennünket a kazánházba egy kis kóstolóra. 1962 utolsó hónapjaiban történt ez, a kubai válság idején. Ez nagyon megijesztett minket, mert tudtunk a készülő amnesztiáról és nekünk egy válság azt jelentette, hogy az amnesztiára esetleg nem kerül sor.

A válság látható jele az volt, hogy a rab kőműves brigáddal óvóhelyet kezdtek építtetni. A kőművesek a korház pincéjébe is bevonultak, és ott valamiféle óvóhely ajtót kezdtek építeni. A Patkány őket is megkínálta a borból, és a vamzerek révén az őrség is megtudott valamit. Megindult a nyomozás, és a szóban fogó üveget azonnal megtalálták. A többi ugyan el volt rejtve, de mi megelőzve a nyomozást beöntöttük az összest a kazánba. De ezt az üveget bűnjelként lefoglalták. A Patkány azzal védekezett, hogy ez egy szörpféle ital, amit ő a meleg ellen használ. A körletparancsnok kijelentette, hogy szakértőket hivat ennek megvizsgálására. Persze az alkohol szaga érződött. Erre mi a laboratóriumban azt tettük, hogy az egyik velünk, szimpatizáló őrrel kinyitattuk ennek a szobának az ajtaját – ez egy raktárféle helység volt, – az őr néhány percre magára hagyott és ami „citrát”-ot, tehát citromsavat öntöttünk az üvegbe, és az elvette a forrásban levő bor erejét. A Patkány nagyon meg volt ijedve, és mondta: – „Most ellenem, indul az egész dolog, holott kollektívában voltunk”. – Mire az egyik orvos így válaszolt: – „Édes komám. Kollektívában voltunk, az igaz, de a hülye egyedül te voltál, mert azt senki sem mondta neked, hogy az utcán át borkimérést is nyissál a kőművesek részére.”

A kubai válságról, pedig mindannyian tudtunk, mert addigra már alig volt olyan zárka, ahol ne lett volna rádió. Azoktól a társainktól, akinek a cellájában, pedig világvevő volt már, meghallhattuk a Szabad Európa és más külföldi adók híreit is. Ebben az időben már volt kapcsolatunk kifelé is. A kubai válság idején már komoly tárgyalások folytak az amnesztiát illetően, mert Kádárék szalonképessé akartak válni az ENSZ-ben, csak az árban nem tudtak megegyezni, mert árucikké vált az amnesztia. Kádárék hajlandóak voltak eleget tenni a folyamatos követelésnek, mert az ENSZ állandóan napirenden tartotta az amnesztiakövetelést és a részletes listát, átnyújtották úgy az orosz, mint a magyar küldöttségnek. Ezen a listán első volt Bibó István, a Nagy Imre kormány államminisztere, aki a Harmadik út című könyvet írta, a második volt Rácz Sándor, az Országos Munkástanács elnöke és a harmadik Kopácsi Sándor, a budapesti rendőr főkapitány, a Politikai Bizottság tagja, a Nagy Imre kormánynak szintén reprezentánsa – én. Ezt követte még több száz név, amelyről tudtak az ENSZ-ben. U Thant-nak, az ENSZ főtitkárának tervbe vett utazása is csak a politikai foglyok kiengedése után jöhetett létre. A tárgyalások folytak és a megegyezés január-február környékén született meg. Erről a feleségem is tájékoztatott, akit bizalmasan értesítettek arról, hogy április negyedikén kiengedik a politikai foglyokat, utána U Thant Magyarországra látogat. A Szabad Európa mérsékeli hangját, és a nyugat német kormány 22 millió dollár gyorssegélyt – hosszú lejáratú kölcsönt ad a magyar kormánynak. Mi szinte hihetetlennek tartottuk, hogy az ember árucikk legyen, és gyorsan kiszámítottuk, hogy egy darab politikai fogolyért 22 ezer dollárt fizet a nyugatnémet kormány. Viszont félő volt, hogy a kubai válság megtorpedózza nemcsak a tárgyalásokat, hanem még háborús válság is van, mert mindkét fél megkötötte magát és kardcsörtető nyilatkozatok is elhangzottak már. A feleségem ijedten keresett föl egy jól értesült barátunkat, aki megnyugtatta, emlékeztetve őt 1955-re, amikor az oroszok megkötötték magukat, és nem akarták aláírni a Bécsi Államszerződést, mindig csak ismételve, hogy, nyet, nyet, nyet, aztán tíz perccel előbb, hogy kenyértörésre került volna a sor, Molotov váratlanul kijelentette, hogy aláírják a szerződést, és annak értelmében kivonulnak Ausztriából. Bár volt ennek a szerződésnek egy másik kivonata is, amely szerint három hónapon belül Magyarországról is ki kellett volna vonniuk az orosz csapatokat. „Emlékezz erre,” – mondta barátunk feleségemnek, „ha keményen fellépnek az oroszokkal szemben, akkor nemhogy háború, de nyelves puszi lesz a dologból.” Ez is történt, és Hruscsov három nap múlva látványosan megette a békát, és kivonta a rakéta támaszpontokat. Pedig azelőtt azt mondta, hogy nincsenek is támaszpontok, mert csak az Alekszandra együttes látogatott Kubába…

Tehát a börtönben is erős óvóhely-építkezés folyt és a raboknál ez óriási izgalmat okozott. Mindenki tudott a készülő amnesztiáról és a tárgyalások kútba esésétől tartottak. Volt olyan rab is, történetesen egy orvos, aki szinte kategorikusan taglalta, mintha nem is a mi bőrünkről lett volna szó, hogy szerinte válság esetén a rendszer elsősorban tőlünk akar majd megszabadulni, tehát ne csodálkozzunk rajta, ha tömegesen elintéznek minket. „Csak az vigasztal,” – mondta – „hogy bár mindenki egyedül hal meg, de ha egymás kezét fogjuk, talán bajtársakként könnyebb a halált elviselni.”

Tény, hogy általában mindenkin a félelem lett úrrá. De azok is féltek, akik a másik oldalon álltak. Az őrök beszélgetéséből lehetett látni, hogy féltek, féltették önmagukat meg a családjukat, azon kívül sem bíztak az óvóhelyben, meg a vasablakokban, mondták is, hogy ez az építkezés is olyan, mint halottnak a csók. Még azokban a körökben is általános volt az ijedelem, amelyeket az egész élet-beállítottsága a hatalomhoz fűzte, még azoknak a szájából sem hallottunk optimista szavakat. Az atomháború veszélye mindenkit fenyegetett. Az ÁVÓ-s tisztek egymásközti beszélgetésében is az aggodalom csengett, nem a magabiztosság. Az általános pusztulás képe lebegett előttük, nem a szovjet fegyverekbe vetett hit.

A Gyűjtőben összebarátkoztam az egyik görög származású magasrendű börtönőr tiszttel. Százados volt, Nikosz Makaraidasznak hívták. Nálam alacsonyabb, zömök, fekete, görögös arcélű, kicsit örmény vonású ember volt. Jól beszélt magyarul, de csak tegezni tudott. Gazdasági tiszt volt. A korházba járt be, rövidhullámú kezelésre. Egyszer azt mondta nekem, „Ismerlek téged. És nem szeretem, ha kommunisták vannak a börtönben.” Csodálattal hallgattam, aztán megkérdeztem, „Miért nem szereted?”

„Én még Venizelosz idején, 1938-ban a Görög illegális kommunista párt vezetőségi tagja voltam. A Metaxasz-diktatura idején tartóztattak le és elvitte az egyik szigetre, ahol az illegális kommunistákat őrizték. Mielőtt a német megszállás bekövetkezett, nekünk már megvolt a szökési tervünk. Egy orosz teherhajóra menekült át a szigetről a görög kommunista párt politikai bizottsága. Engem akkor betegség miatt egy másik szigetre szállítottak, a szökésben nem vehettem részt. Néhány hét múlva a németek megszállták az országot, és az őrséget SS katonák vették át. Nagyon keserves tíz évet húztam le még a börtönben. Megértem a háború végét, kiszabadultam. Amikor a polgárháborúnak vége volt, és az összeomlás bekövetkezett, Jugoszlávián át kerültem Magyarországra. Itt nyelviskolát végeztem, hogy jobban megszokjam az új hazámat. Az életem nagy tragédiája, hogy én, a kommunista, a börtönnek és az SS-nek köszönhetem, hogy életben maradtam, mert azok a szerencsések, akiket Sztálin kiszabadított, mind elpusztultak egy titkos per folyamán.”

Ez a tiszt a kubai válság idején is felkeresett. Ő is meg volt ijedve, de reményét hangoztatta, hogy a józan ész felülkerekedik és nem lesz háború. Ő egyébként nemcsak napilapot, a Népszabadságot adott nekem, hanem folyóiratokat is, mint például a Pártélet és a Kommunista. Egyetemet végzett ember volt és a helyi görög pártvezetésben is rész vett.

Én mondtam neki, hogy nagyon örülök, hogy megismerhettem, mert eddig a görögöket csak janicsároknak hívtuk, olyan piszkosul viselkedtek az őrszolgálatban. Kétféle típusú szolgálatra osztották be őket. Akik csak alig tudtak egy-két szót magyarul, azokat külső, un. Torony szolgálatra. Néhányan, akik jobban tudtak magyarul, azok egészen fanatikus gyűlölettel közeledtek a rabokhoz. Ezekkel állandó konfliktusban voltunk, különösen a termelő üzemekben dolgozó a görög őrökkel, -mert ha fegyelmire került a sor, világos, hogy mindig az őrnek volt igaza. A rabot meg sem hallgatták, a rabnak nem lehet ellenvéleménye, legfeljebb olyan mértékben volt enyhítő a parancsnok döntése, hogy a javasolt tíz napot leszállíthatta öt napra.

Ezeknek nagy többsége a polgárháború bukása, a baloldal veresége után Jugoszlávián át került Magyarországra, és a Dunántúlon egy „Görögfalvát” és Budapesten egy kolóniát létesítettek számukra. Ezek egy része igen primitív hegylakók voltak, és megtörtént, hogy a villanymelegítővel felgyújtották a házat, vagy tüzet raktak a szoba közepén. Pontos számukat soha nem ismertük, de lehettek úgy 20-25 ezren, családtagokkal együtt. Sokan közülük részvettek az új ipartelepek és városok építkezésén, pl. Sztálinvárosban is volt egy görög kolónia. Sztálinvárosban napok alatt győzött a forradalom, a hadsereg is rögtön átállt, csak a görög negyedben álltak ellen fegyveresen. Máshol is kivonultak és együtt működtek a szovjet hadsereggel. Ebből adódott később is ez a vadállati gyűlölet, amellyel az 56-osok ellen viseltettek. A nyelvi nehézségek miatt csak a fegyverek nyelvén tudtak beszélni. Egyébként az 56 utáni szovjet intervenció rendkívül kedvező helyzetet teremtett számukra. Ez a börtönszolgálat egyenruhát, ellátást biztosított nekik. Csizma és ököl – ezt értették.

Egyik alkalommal a Gyűjtő börtönkórházában az egyik vasárnap délután, amikor épp zárkán voltunk és olvasgattunk, nyári idő volt és nézegettünk a temető felé. Vasárnap lévén a temetőben nagyobb volt a látogatottság. A temető felé eső részen, a toronyban volt szolgálatban egy magyarul alig beszélő görög. Észrevette, hogy kifelé nézünk és rendkívül dühösen kiabálni kezdett. „Suk be ablak! Suk be ablak!”

Mi csak nevettünk rajta, de ő dühödten tovább kiabált és mivel nem engedelmeskedtünk, a telefonhoz nyúlt. Kis idő múlva a körletparancsnok, aki a szolgálati szabályzat kistükre volt, Pali bácsi, egy igazi katonatiszt, benyitott, és kérdezte, hogy miért nem engedelmeskedünk a kapott parancsnak. „Ki állt az ablak előtt?” kérdi.

„Tisztelettel jelentem, én.”

„És miért nem csukta be az ablakot, amikor az őr felszólította?”

Mondom, engem nem szólított fel, mert én csak azt hallottam, hogy: „Csuk, csuk…”. „Tisztelettel jelentem, azt hittűk, csuklik az illető, még aggódtunk is, nehogy valami baja legyen.”

„Ne hülyéskedjenek, hanem csukják be az ablakot.”

A börtönön belül egyetlen görög 56-os rab volt, akit 15 évre ítéltek, mert részvett a forradalomban, meg volt néhány görög fiatal, aki nyugatra akart menekülni, ezért disszidálásért ítélték el. A forradalomban részvett görögöt rendkívül vegyesen kezelték a honfitársai. Egy részűk, a legfanatikusabbak megvetéssel sújtották, a többiek bizonyos elnézéssel, nemzeti szolidaritással kezelték. Egyébként, váltig hangoztatta az ártatlanságát, hogy ő nem vett részt semmiben, hogy őt be akarták varrni ebbe a dologba, és nyelvi nehézségek miatt nem tudott védekezni. Együgyűnek tetette magát, holott egy rendkívül ravasz fickó volt. Nyilván arra az oldalra keveredett, ahova a baráti kör, vagy nője tartozott, a csoportérdek határozta meg a magatartását.

Meg kell említenem még egy börtönőrrel kapcsolatos epizódot. Ez még a váci börtön korházban, 1960 februárjában történt, amikor is becsempészett magyar kártyával, -ami szintén tiltva volt, – éppen ultipartit játszottunk. Este nyolckor volt zárás és egy nagyon jó őr volt szolgálatban. Ez még beszélni is lusta volt, ami persze kiválóan predesztinálta börtönőrségre. Mi csak arra kértük, hogy a kutyát rendesen zárja be. Kutyának hívták azt a kallantyút, ami úgy rákattant a zárra, ugyanis ha nem zárja rá, az a veszély meg volt, hogy nem halljuk meg, ha jön az ellenőrzés. Megígérte, de természetesen nem zárta rá, így nem hallottuk meg, amikor jött az ellenőrzés Pápai főtörzsőrmester, a körletparancsnok személyében. Én éppen osztáson kívül voltam, csak kibicként néztem. Ő persze nagy örömmel csapott le a zsákmányra. Én mondtam neki, hogy ne forszírozza a dolgot, mert Mengele, a korházparancsnok, rettenetes nagy balhét fog kiverni. De Ő csak hajtogatta, hogy ez neki kötelessége és igenis jelentést fog tenni. Már el is képzeltem, hogy milyen boldogsággal fogja tálalni az ő eredményes nyomozómunkáját. Dr. Mengele reggelente olyan nyolc-kilenc óra tájban jött be, és hat órakor volt az ébresztő. Mondom az egyik vagánynak, – Tóthnak hívták, – akit kiengedtem a zárkából felmosásra, hogy bajban vagyunk, mert elkobozták a kártyánkat és a corpust el kéne tüntetni, de én nem mehetek be a körletirodára. Ez egy zsebes volt, és azt felelte, hogy ezen ne múljon, öt pakli dohányért megcsinálja. Nem alkudoztunk, és csak a szemével intett egy óra múlva, hogy minden rendben van.

Nyolc órákkor bejött a Mengele, a jelentés le volt adva, azonnal hivatta a főtörzsőrmestert. Az kihúzta a fiókot, ahol a corpus volt, de nem találta. Nagy idegesen kihúzta a többi fiókot is, sehol semmi. Azt mondja, „nem értem, százados úr, tisztelettel, hát én itt őriztem….úristen, a kajám hol van?” Ez ugyan nem volt az alkuban, de mindenesetre Tóth azt is elvitte, egy kicsit túlteljesítette a tervet. Persze így a letolást a főtörzsőrmester kapta, mert corpus azaz bizonyíték nélkül nem lehetett a dolgot felterjeszteni.

Egyszer ugyanez a Pápai főtörzsőrmester magához rendelt és azt mondta. „Kopácsi, maga egy régi kommunista vezető volt, én szeretnék magától valamit kérdezni. Mondja, hogy megy ez a kolhozosítás, és ez a szövetkezeti dolog? Mert a testvéremnek, a sógoromnak, az apámnak van egy kis földje, és a munkásőrség körülvette az egész falut. Én úgy tudtam eddig, hogy ez egy önkéntes dolog.”

Nem akartam elkeseríteni, és azt mondtam, hogy biztosan egyéni túlkapásról van szó. „Sajnos,”- azt mondja, – „az ángyomnak egyik rokona tegnap felakasztotta magát, mert megverték, vagy csináltak vele valamit.”

Még ezek a parasztgyerekek, akik bennünket őriztek és kiszolgálták a rendszert, is belerendültek az eseményekbe. Hát ilyen alapokra épült a rezsimnek a fegyveres ereje is, hogy amikor történt valami, ami a húsukba vágott, tőlünk, például tőlem, a rabtól kérdezte meg, hogy mi ez? Nem mondhattam meg neki, hogy ez a hivatalos vonal, legfeljebb azt, hogy egyéni atrocitás történt. De az őrség elkeseredett hangulatából is azt láttam, hogy mivel akkor az egész őrség ezzel foglakozott, erről pusmogtak, nem különítették el a börtön és a külvilág problémáit. Ezeket az őröket már nem lehetett azzal a gyűlölettel uszítani a rabokra, amit az államvédelem tőlük megkívánt.

Kopácsi Sándor a budapesti rendőrség főkapitányaként és a megalakuló nemzetőrség helyettes parancsnokaként vett részt az 1956-os forradalom eseményeiben. A szabadságharc leverése után, 1958 júniusában a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélték. A börtönből csaknem hétévi rabság után, 1963 márciusában szabadult. Azonban emberi jogainak korlátozása, s a személyét és családját sújtó diszkrimináció miatt 1975-ben Kanadába emigrált, ahol jelenleg is él. A magyarországi rendszerváltás következtében rehabilitálták, visszakapta rangját és becsületét.

– Milyen célokkal alakult meg az 1956-os nemzetőrség?

– A nemzetőrség egy integráló szervezet volt, mely lazán összefogta a honvédséget, a rendőrséget, a felkelő csapatok túlnyomó részét, azokat, amelyek egyetértettek a Nagy Imre-kormány programjával, s a kollégista egyetemista zászlóaljakat. A nemzetőrség vezető szerve, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság október 31-én alakult meg a Kilián laktanyában. Parancsnokká Király Bélát, helyettes parancsnokká engem választottak meg, s a választás eredményét a kormány utólag megerősítette. A gyűlésen egy küldött kifogást emelt személyem ellen, mondván, hogy október 24-én felkelőcsoportja tűzharcba keveredett a főkapitányság rendőreivel. Az előzményekhez tartozik, hogy korábban kiadott utasításom értelmében a rendőröknek kerülniük kellett a fegyveres konfrontációt, kivéve, ha fegyveres támadás éri a kapitányságokat. Mindössze egy-két esetben fordult csak elő lövöldözés. Válaszként az alábbi történetet mondtam el a jelenlévőknek: „A bíróságon János bácsit megvádolták, hogy a felperes kutyáját vasvillával leszúrta. Kérdi tőle a bíró : – „Nem lehetett volna az állatot a villa másik végével távol tartani?”

– De lehetett volna – felelte János bácsi -, ha a kutya is a másik végével jött volna.

Fegyver elé nem lehetett kiállni magyarázkodni, s a kérdéseket tárgyalással megoldani. Ezt követően választottak meg a nemzetőrség parancsnokhelyettesének. A nemzetőrség az összes fegyveres erőt összefogta, ami abban is megnyilvánult, hogy az utcán járőröző egységeknek három tagja volt: egy honvéd, egy rendőr és egy felkelő vagy egyetemista nemzetőr. November 4-től a nemzetőrség képviselte volna egyedül a fegyveres hatalmat, biztosítva a kormány kibontakozási politikájához szükséges erőt, s a fővárosban az élet normalizálását.

– November 1-jén Nagy Imre az orosz inváziós előkészületekre adott válaszként bejelentette Magyarország semlegességét. A minisztertanács ülésén Kádár úgy nyilatkozott, ha a korábban kivont orosz csapatok visszajönnek Budapestre, akkor ő puszta ököllel szerez elégtételt. Kádár azonban hamarosan eltűnt, hogy majd az orosz szuronyok mögött érkezzen viszsza. Mivel magyarázható ez a metamorfózis?

– Kádárral kapcsolatban egyelőre kevés a konkrétum. Amikor eltűnt, vélhetően találkozott Münnichhel, majd egy gépkocsiba tuszkolták és elvitték. Lehet, hogy erőszakot is alkalmaztak. Ezután az oroszok feltehették neki a kérdést, hogy akar-e első ember lenni, vagy inkább az eseményekért felelős személy marad. Kádár választott. Egyébként engem is megkörnyékeztek: valószínű, hogy Kádárral együtt én is szerepeltem az oroszok terveiben. Az oroszok oldalán azonban már nem lehetett választani, csak a kötél vagy a korona között. Letartóztatásomkor Szerov tábornok azt mondta: „Maga őrült, miért nem hallgatott ránk, most minisztert csináltunk volna magából is. Így viszont a legmagasabb fára akasztjuk fel.”

Kádár sokáig egyáltalán nem volt a helyzet ura, a hatalom gyakorlatilag 1957. március végéig az oroszok, Szerov tábornokék kezében volt. Mindent az oroszok intéztek, Kádárt többnyire nem is tájékoztatták, a csicskás szerep jutott neki.

– Idáig ismert a történet, de ez önmagában nem magyarázza a véres megtorlást…

– Mi úgy gondoltuk, hogy Csou-en Laj magyarországi látogatása váltotta ki a terrort. A Jelcin-jegyzőkönyvből viszont kitűnik, hogy Marosán szigorú megtorlást követelő beszédére a kínai vezető azt felelte, ítéljék ugyan halálra Nagy Imrééket, de ne végezzék ki. Érdekes oka volt a Nagy Imre-per félbeszakításának is 1958 februárjában. Eisenhower és Hruscsov közeledése miatt ekkor nem lehetett volna a későbbi, második fordulóban, 1958 júniusában meghozott halálos ítéleteket végrehajtani. Kádár nem élt a kínálkozó lehetőséggel, az adott helyzetben az oroszok által is tolerált enyhébb ítélettel, hanem a per elhalasztása mellett döntött, a számára kívánatos ítélet érdekében. Kádár machiavellista szellemű felfogása szerint ugyanis nem volt célszerű életben hagynia azokat az embereket, akik potenciálisan megkérdőjelezhették volna hatalmának jogszerűségét. Érdekes Horn Gyula Cölöpök című könyvében a Kádárral és velem kapcsolatban leírt történet: az 1980-as évek közepén Kádár és Horn együtt repültek nyugatra. Horn azt kérdezte Kádártól, hogy tett-e élete során olyan intézkedést, amelyet később megbánt? Kádár nem tett utalást a Rajk-perben, vagy később a Nagy Imre-perben játszott szerepére, hanem a következő választ adta: Egy intézkedést megbántam, hogy Kopácsi Sándort kiengedtem külföldre. Mert ő ott írt egy könyvet, melynek minden sora igaz, s ez ebben a politikai helyzetben megengedhetetlen.

– A Nagy Imre-perben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Hogyan élte meg a börtönt, a magánzárkát?

– A börtönben azt láttam, hogy aki elhagyta magát és lemondott a szabadulás reménységéről, az rövidesen, általában egy éven belül meghalt valamilyen betegségben. Rólam köztudomású volt, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is megőrzöm vidám természetemet. Előfordult, hogy a kétméternyi, szűk és sötét magánzárkában kérdezték meg tőlem, ebben a helyzetben milyen pozitívumról tudok számot adni? Mire én elkezdtem sorolni: nem kell járkálni, helybe hozzák az ebédet… A börtönben az embernek legelőször a belső megnyugvást kell megszereznie, s azután mindjárt könnyebb a túlélés és a kapcsolatteremtés. A börtön egyébként nagyon jó iskola volt a számomra, mivel rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. Általában négy embert helyeztek el egy egyszemélyes zárkában, mivel annyira magas volt az elítéltek száma.

Három hónapon keresztül Bibó István volt a zárkatársam. Dolgozott a börtönben egy politikai tiszt, aki a rabok politikai átnevelését irányította. Egy ízben ez a tiszt nyilvános vitát kezdeményezett Bibóval 1956-ról, megengedve neki a szabad véleménynyilvánítást. Bibó körülbelül fél óra alatt mélyreható elemzést nyújtott a forradalomról, ellenfelét valósággal elsöpörte érvelésével, aki paprikavörösen, ordítozva és magánzárkával fenyegetőzve rohant el a rabokból álló alkalmi szeminaristák gyűrűjéből.

– Mi vezetett végül a szabadulásukhoz?

– Figyelemre méltó előzményei voltak az 1963-ban bekövetkező általános amnesztiának. Az ENSZ-ben évről évre visszatértek a magyar kérdésre, ami egyre kellemetlenebbé vált az orosz és magyar politikusok számára. A kubai rakétaválság után tárgyalás kezdődött a kérdés megoldásáról, s az alkut, vagyis a magyar politikai foglyok szabadon bocsátását 22 millió márka kamatmentes kölcsönnel pecsételték meg, melyet a nyugatnémet kormány nyújtott Magyarországnak. Mivel az amnesztia közel 1000 politikai foglyot érintett, ez azt jelentette, hogy személyenként 22 ezer márkára taksálták a fejünket.

– Évtizedekkel 56 után miben látja a forradalom jelentőségét?

– Akkor az eseményekbe úgy kerültünk bele, mint Pilátus a credóba, s a történések tettek bennünket azzá, akik lettünk. Azonban az 1956-os forradalomnak is meglett a hazai és nemzetközi kihatása, majd pedig utóélete. Ha Nagy Imre nem áll a forradalom mellé, sőt élére, s nem vállalja fel az ügyet, akkor az események nem emelkedhettek volna világtörténelmi jelentőségre, hanem a szocialista lágeren belüli házi torzsalkodás szintjére süllyedtek volna. A levert magyar forradalom mérte az első súlyos csapást a moszkvai bizánci kapura s a kommunista rendszerre. A nyomában fellépő hajszálrepedések vezettek el később, 1989-90-ben a rendszerváltáshoz, s végeredményben a szovjet birodalom bukásához is. Másrészt itthon sem maradt hatás nélkül a forradalom, hiszen a kegyetlen megtorlás után a szovjet és magyar vezetésnek látnia kellett, hogy a magyarokkal nem lehet úgy bánni, mint a többi lágerbeli néppel. Ezért engedték meg a háztáji gazdálkodást, és tettek különféle engedményeket, amelyek messze túlmutattak a környező, blokkbeli országok lehetőségein. A Kádár-rendszernek oda kellett figyelnie a lakosság helyzetére, s a nyugattól kapott kölcsönök egy részét az életszínvonal emelésére kellett fordítania. A magyar forradalom világtörténelmi jelentőségét egyébként jóval hamarabb felismerték külföldön, mint itthon, Magyarországon. Az USA szenátusában kezdeményezték először 1956-nak és ezen belül Nagy Imre szerepének a méltatását, s a kongresszusi jegyzőkönyvben is rögzített elismerését. Amikor 1975-ben kijutottunk Kanadába, úgy rendeztük be az életünket, hogy soha többé nem jövünk vissza. 1989-ben, hazatérve Nagy Imre temetésére, felemelő érzés töltött el bennünket. Nagyon kevés olyan emigráció volt a magyar történelemben, melynek tagjai azzal a jó érzéssel térhettek haza, hogy az eszméik győztek. Mert bizonyos értelemben győztünk, hiszen 1956 alapkövetelései hamarosan teljesültek. A gond később az volt, hogy a sokféle 56-os szervezet többet harcolt egymás ellen, mint 56 megismertetéséért, s ez az egymást marcangolás ellenérzést váltott ki a társadalomból. Első hazatérésünkkor, 1989-ben még nem dőlt el teljesen, hogy békés lesz-e a rendszerváltás. A Ferihegyi reptéren ért bennünket az utolsó piszkálódás: bár minden okmány rendben volt, mégis fél órára feltartóztattak bennünket, s magyarázatként felsőbb parancsra hivatkoztak. Később megtudtuk, hogy a szállodában, ahol megszálltunk, az elhárítók fél órát totojáztak a poloskák elhelyezésével, ezért kellett bennünket visszatartani.

– 1975-ben, 53 évesen, a börtönévek után befejezett jogi doktorátussal, nyelvtudás nélkül emigrált feleségével Kanadába, ahol lánya, veje és unokái várták. Volt pincér, konyhai dolgozó, takarító. Majd a rendszerváltás után itthon is szerepet vállalt, és az év egy részét Budapesten töltötte. Milyen területen tudott bekapcsolódni az itthoni közéletbe?

– Nagy Imre temetése után megtörtént a rehabilitációm: 1990-ben visszakaptam a rendfokozatomat, sőt előléptettek altábornaggyá és az annak idején itthagyott lakásunkat is visszaadták. Az újrainduló politikai életben többen is megpróbálták személyemet zászlajukra tűzni, ezt azonban én nem vállaltam. Úgy éreztem, hogy két területen tudok hasznos lenni. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnökeként az egykori bajtársak rehabilitációjának a meggyorsítását segítettem, a másik terület pedig a bűnmegelőzés volt. 1991-től 1995-ig a polgárőrség elnöke voltam. 78 éves vagyok, nemrég a lányom kérdezte: „Papa, nem volt még elég a világmegváltásból, s nem kellene egy kicsit már a családodnak élni?” Ezért minden társadalmi tisztségemről lemondtam, s végleg visszamegyünk Kanadába, legfeljebb egyszer-egyszer eljövünk még Hévízre.

– Önéleti könyvében leír egy érdekes esetet. 1973-ban, az izraeli-arab háború időszakában utazott a villamoson, amikor egy utas a nácikra emlékeztető módon, habzó szájjal szidta a zsidókat. Az utasok közül senki sem kockáztatta meg, hogy szembeszálljon a pocskondiázó, de a hivatalos politikával megegyező véleménnyel. Azt írja, ez a megalázás volt az utolsó csepp a pohárban. Később Kanadában megkapta Izrael államától a Világ Igaz Emberei kitüntetést, s fát is ültethetett Jeruzsálemben, a Yad Vashem Intézetben, az Igazak fasorában. Hogyan történt mindez?

– A német megszállás alatt 14 zsidó ember volt nálunk, családok, illetve munkaszolgálatosok, akiknek segítettünk. Az 1980-as évek közepén, tudtunk nélkül indították el a Yad Vashemnél a kitüntetésünket, s néhány évbe telt, míg Miskolcról és egyéb helyekről beszerezték az írásos nyilatkozatokat, illetve bizonyítékokat, hogy zsidó személyeket mentettünk meg. 1988-ban, Toronto egyik nagy zsinagógájában vehettem át az ENSZ izraeli nagykövetétől a kitüntetést. A következő évben kéthetes izraeli zarándokútra utaztunk, s amikor megérkeztünk Jeruzsálembe, a Yad Vashembe vittek bennünket. Itt Káddist mondtak a szüleimért, akikkel együtt csináltuk annak idején a mentést, majd az intézet vezetője és én mondtunk beszédet, ezután fát is ültettünk.

– Könyvének végén írja, hogy miután leírta az utolsó oldalt, attól kezdve soha nem gyötörték többet az éjszakánként visszatérő rémálmok. A könyv megírásával beváltotta kivégzett bajtársai kérését, valamint megtalálta lelkének békéjét. Ez azt jelenti, meg tudott bocsátani egykori ítélőbíráinak?

– Még a pártállam kellős közepén, 1972-ben történt, hogy vacsorameghívást kaptunk egy régi barátunktól. Előzőleg megkérdezte, nem baj-e, hogy a vacsorán Szalay József, a nyugdíjas főügyész is részt vesz, aki a Nagy Imre-perben a vádat képviselte. Szalayt jól ismertem, kezdetben egyetértett Nagy Imre reformjaival, de 1956 után köpönyeget fordított. Feleségem, Ibolya úgy nyilatkozott, ha mi nem zavarjuk Szalayt, akkor ő sem zavar minket. A vacsora során kedélyesen elbeszélgettünk, eliszogattunk, majd Szalayékkal felültünk a villamosra, s kiderült, hogy egymás közelében lakunk. A villamoson szemben ült a két asszony, mi pedig Szalayval szemközt, amikor a beszélgetés közben váratlanul a következő kérdéssel fordult hozzám: „Sándor! Meg tudnál-e nekem bocsátani?” Először meglepődtem, majd valami hallatlan jó érzés töltött el. Ha ez az ember, aki korábban olyan fontos pozíciót töltött be, s tisztában volt azzal, ami valójában történt, most a bocsánatomat kéri, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy mi győztünk! Majd visszakérdeztem Szalaytól: „Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?” Ő azt felelte: „Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk, Jézus Krisztus, a Megváltó nevében.” Mire én azt válaszoltam: „Az Úr Jézus nevében megbocsátok neked.” Az élő ember tehát meg tud bocsátani, de ki bocsát meg a kivégzettek nevében?

Interjút készítette Szarka Lajos 1999-ben

Másnap, ahogy megérkeztem a Gyűjtőfogházba, Sziklai Laci, mint a börtön borbélya nyitotta rám az ajtót és mondta, – „Tudtam, hogy jössz. Ha akarsz melózni, csak szólj az őrmesternek, és mond, hogy értesz a szobafestő és mázoló szakmához.” Másnap, miután valóban ezt válaszoltam az őrmesternek, átvittek a „jobb csillag” egyik szárnyába, amit a Vácról ideszállítandó politikai foglyok számára készítettek elő. Itt főleg köztörvényesek dolgoztak, nekik volt egy szobafestő brigádjuk. Ezek közé vitt engem Sziklai. Egy forradásos arcú, tipikus tizenharmadik kerületi vagány volt a vezetőjük, aki így fogadott: – „Komám! Hallom, hogy te rendőrfőkapitány voltál.”

Egy pillanatra elállt a lélegzetem, – „Kész a számlám,” – gondoltam. –„Ezek fel fognak aprítani.”

Ehelyett a fickó kedélyesen folytatta, – „De nincs semmi baj, mert ennek ellenére igen jó információkat kaptam rólad a haveroktól.” Aztán barátságosan megveregette a hátam és hozzátette, – „Mostantól kezdve a mi védelmünk alatt állsz. Meglátod, úgy fogsz élni, mint Ábrahám kebelén.” Hálásan pislogtam Sziklai Laci felé.

Délfelé, pár órai munka után, magához hivat a vagányok vezetője, aki egy magas, fekete, kicsit cigányos képű, igazi angyalföldi gyerek volt, civilben szállítómunkás. Többszörösen büntetett előéletű gyerek, aki lopásért, betörésért, hivatalos közeg elleni erőszakért, (tehát rendőrverésért) és egy erőszakos nemi közösülésért, amit Ő csak „gyorsbaszásnak” emlegetett, éppen négyévi büntetését töltötte le. Közli velem: – „Mivel te nyilván műveltebb ember vagy, lesz neked egy bizalmi feladatod. Te leszel a csoportunk sajtófelelőse.” – Bambán nézhettem rá, mert rögtön megmagyarázta: – „Én, tudod, Népszabadság előfizető vagyok, és naponta kapom az újságot. Mostantól te fogod majd a déli szünetekben az arra érdemes cikkeket ismertetni.”

-„De tudomásom szerint a börtönben nem jár a Népszabadság, csak a hivatalos Börtönújság.”

-„Hát, aki nem fizet elő, annak valóban nem jár, csakhogy én előfizető vagyok. Igaz, nem hat forintot fizetek, mint a kintiek, hanem valamivel több, mint száz forintot, ezért az őr naponta szállítja nekem a Népszabadságot.”

Ez egy érthető dolog volt, mivel a csöveseket éppúgy érdekelték a politikai hírek, mint a politikai foglyokat, hiszen egy amnesztia éppúgy, sőt hamarabb vonatkozhatott rájuk, mint a politikaikra.

Az én érkezésem éppen karácsonyra esett, és még mindig kedvezmény elvonás alatt voltam, ami azt jelentette, hogy nem kaphattam meg a karácsonyi csomagot. Ünnep estélyén az ágyam tele volt pakolva jobbnál jobb falatokkal. Körülnézek és kérdem a fiuktól, hogy ez meg micsoda?

-„Te most éppen diétás vagy, azért ez most jár neked.”

– „Én ezt nem fogadhatom el,” – szerénykedem.

– „A pofádat befogod, vagy szétverem,” – mondja a srác kedvesen.

Karácsony másnapján Sziklai Laci állit be és csomagjából mindent megfelezve, elém tette. Szabadkozásomra közvetlenül csak így felelt, – „Az anyádnak a picsáját. Hát te mit tettél velem, amikor a Doberdón voltam? Úgy vágom ki az ablakon a csomagot veled együtt, hogy repül, ha megsértesz.” – Majdnem könnybe lábadt a szemem hallván a káromkodással kevert mondatokat.

Itt kerültem össze Rókával is. Kicsit cigányos, ravasz kifejezésű figura volt, innen kaphatta a nevét. Ö is a tizenharmadik kerületi Dzsumbujból jött, és ö is volt már büntetve hatóság elleni erőszakért és „gyorsbaszásért”. Ezekért, meg az 56-os forradalomban való részvételéért 14 évet kapott. Mikor megismertem, a vagány múltját már elfeledtette a „politikai” jelen, mert 56 miatt ö is politikainak számított, és úgy is viselkedett, mint egy politikai. Sok személyes emlékét mesélte el nekem, de másoktól is hallottam, hogy habár harcolt 56-ban, sokszor mentett meg ÁVÓ-s tiszteket az atrocitástól. Nem a pisztolyt gyorsan elsütő, vérengző típus volt. Mély humanitásról tett tanúságot, az volt a véleménye, hogy azon kell segíteni, aki éppen üldözve van. Így személyes tekintélyével mentett meg embereket. Ezt a nézetét a börtönben is vallotta, sőt, gyakorolta. Például a váci börtönkórházban ö járta körbe a zárkákat egy nyakába akasztott tálcával, és az orvos által felirt gyógyszereket, szállította az egészségügyi őrmester felügyelete alatt. Közben szállította a híreket, üzeneteket is, rendkívül találékony módón. Volt ebben az őrségnek is cinkossága, mert az igen drága külföldi gyógyszerek, amiket a fogoly orvosok megrendeltek „kipróbálásra”, időnként kijutottak a börtönből. Amikor ez Dr. Mengele tudomására jutott, és vizsgálatot rendelt el, Róka megbotlott a tálcával és fél emeletet gurult lefelé. A gyógyszerek persze szétszóródtak, szedte boldog-boldogtalan, őr és rab, egyaránt. Persze a nyilvántartás ezek után úgy összekuszálódott, hogy lehetetlen volt a vizsgálatot lefolytatni.

Róka az éhségsztrájk idején is különböző híreket szállított, ezért a sztrájk szervezői egyikének tekintették, és beszállították Vácról a Fő utcára. Mint megtudtuk, ellenük a „népi demokrácia megdöntésére szőtt összeesküvés” vádjával folytattak eljárást. Ez igen komikus volt, mert hogyan dönthetnék meg a börtönben őrzött emberek a Népköztársaság rendjét? De az Ávó-sok végig akarták vinni ezt a játékot egészen a bitófáig. Aztán nem tudom milyen politikai erők szóltak bele, mert a tárgyalást ugyan megtartották, hónapokig gyötörték őket, de végül is egy-két évet kaptak, és az amnesztia rájuk nem vonatkozhatott. De Róka ezt nem tudta előre, és bár nem volt gyáva ember, most úgy érezte, hogy itt valójában az életéről van szó, és lenyelt egy húszcentis drót-darabot. Mivel itt nem tudták megoperálni, Tökölre szállították, és ott vették ki a gyomrából a drótot. Rókát utána a sátoraljaújhelyi szigorított büntetőintézetbe vitték.

Külön ki kell térnem arra, hogy az ÁVÓ-sok ezt az éhségsztrájkot akarták felhasználni, hogy ellenem is eljárást indíthassanak, és ha már az első per alkalmával nem tudtak eltenni láb alól, reménykedtek, hogy akkor majd valamilyen formában ennek a pernek a keretén belül sikerülni fog. A Fő utcából visszatért rabtársak is mondták, hogy a kihallgatások menete is ebben az irányban folyik. Róka igen szellemesen védett engem meg: – „Ugyan mit akarnak attól a szemellenzős kommunistától? Hát még ez most is hithű kommunista, nem megy az bele ilyen dolgokba…”

Később, miután őt már visszahozták a Gyűjtőbe, megint összekerültünk. Ő egy-éves összkedvezmény-elvonásban részesült. Ö is bekerült a dzsumbujos festő brigádba, és együtt festettük az ágyakat. Amikor én megkaptam Sziklaitól a fele csomagját, odamentem hozzá, hogy felezzünk. Azt mondta, – „Édesapám, te nem felezel velem, legfeljebb én felezek Veled, mert én is kaptam csomagot.”

Kiderült, hogy az ő hozzátartozói nem törődtek a kedvezmény elvonással, küldtek neki csomagot, és Róka a dumájával úgy megzavarta az őrt, hogy az odaadta neki. Erre a hozzátartozói a másnapi váltáskor megint beadtak egy csomagot és az őr ezt a csomagot is, engedélyezte Rókának.

– „Ezt hogy csináltad, Róka?” érdeklődtem.

– „Ó, hát az nem volt olyan nagy dolog. Az őrmester egy jó gyerek, de olyan bunkó amilyen csak egy fegyőr lehet.”

Az őrmester, akit mi csak egyszerűen „Su betűnek” tituláltunk, valóban hírhedt volt a butaságáról. Egyik alkalommal, épen, amikor csomagot veszünk át, megjelenik a Gyűjtő nyilvántartó vezetője, akit úgy hívtak, hogy a Szép-Kovácsné. A főtörzsőrmesternő egy babaarcú kövér szépség volt, és persze ahányszor megláttuk, mindig röpködtek a megjegyzések: – „Jaj, az a Szép-Kovácsné, az Isten csak egyszer segítene rá…” – „Igen, tényleg jó nő, csak egy kicsit molett…” Erre az őr, – mert az övé az utolsó szó-, így zárta le a diskurzust: – „Hát, én nem tudom emberek. Velem szemben még sosem volt molett…”

1961-ben a Gyűjtőfogház egyik munkatermében berendeztek egy cipészüzemet, és mi Rókával együtt bekerültünk ebbe a részlegbe. Ez az üzem egy zseniális, ravasz zsidó őrnagy újítási ötlete volt. A hadseregnek voltak annak idején orosz típusú vászonszárú csizmái, amiket kiselejteztek. Ott álltak nagy halomban használatlanul, vagy csak alig használva. Az újítás abból állt, hogy a kiselejtezett csizmákból a felsőrészt kibontják, és ebből vászon-tornacipőket készítenek. Az őrnagy, aki eredetileg cipész volt, kidolgozta ennek a technikáját és ezért lényeges újítási díjat vett fel. Mivel ennek a feldolgozása a börtönben, a börtön-munkaerővel volt a leggazdaságosabb, itt kezdték meg a termelést. A cipőfelsőrész-készítést fázisokra osztották fel: az első volt a szabászat, aztán a cipőknek az összeragasztása, a cipőknek az összedolgozása, a talpnak a megmunkálása. Ez manufakturális jellegű munka volt és norma alapján ment a munka végzése. Nagyon fontos volt, hogy ki milyen helyen ült és dolgozott a szalagnál, mert aki lassú munkás volt, az meg tudott állítani egy munkafolyamatot, és így a teljesítményt is lelassította. Én épp Róka mellett ültem, ő intézte így a dolgot, és egymás kezére dolgoztunk. Egyik nap Róka odaszólt nekem:

– „Figyelj ide. Most te lazítani fogsz, és a többiek is lazsálni fognak. Ez így megy majd egy-két hétig, és aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz…”

Na, a termelékenység szépen leesett, és mivel a parancsnok és az ott dolgozó börtönőrök, akik művezetők voltak, vagy előmunkások prémiuma a termelés eredményétől függött, elkezdtek siránkozni a zsebűk miatt. Az őrnagy akkor engem és még valakit magához hivatott és kérte, hogy tegyünk valamit, szervezzük újra az egész munkafolyamatot, mert ez így nem jól van, ha az egész csoportnak lerontjuk a tevékenységét. Nagy mérgesen mentem vissza és mondtam Rókának, – „Én nem tudom, mi volt a politikád ezzel a dologgal, hogy lelassítottad a termelést. Most az őrnagy a másik taggal együtt jól leszúrt bennünket, és tudod, hogy börtönön belül még fegyelmi is lehet ebből.”

– „Csak bízd rám ezt a dolgot,” – mondja Róka – „tudom én, mit teszek. Most szépen megcseréljük a helyeket. Te ide ülsz, és most rápörkölünk a dologra. Dumálhatunk közben, de a munkának mennie kell.”

És valóban, napokon belül lehetett látni a termelési eredményeken, hogy napról-napra növekednek. Egy hónap múlva az őrnagy magához kérte a munkalapot, hivatta Rókát, aki belső munkavezető volt, és Ő adott referenciát, hogy mint szervezték meg a munkát. Ezek után, legnagyobb meglepetésemre az őrnagy magához hivat, és azt mondja,

– „Úgy látom, önnek használt a kritika, és ezért egy rendkívüli levélírást engedélyezek az Ön számára és a beszélőt a feleségével tíz perc helyett meg fogom hosszabbítani harminc percre.”

Mikor mindezt közöltem Rókával, így szólt: – „na látod, ürge, így kell politizálni, nem úgy, ahogy ti tettétek. Először egy kicsit rosszabbul, aztán feljönni. Akkor jön a vállveregetés. Becsületből lófaszt élsz! Gógyival kell dolgozni, nem úgy, mint ti!”

Így jutottam egy rendkívüli levélíráshoz, és amikor letelt az összkedvezmény-elvonásom, akkor a beszélőt a feleségemmel jutalmul a termelési eredményért tíz perc után még húsz perccel meghosszabbították.

Így dolgoztunk három-négy hónapig a cipészüzemben. Az ebédszünetben többször voltam tanúja, amint a cigányok, – mert a csoportunknak több mint ötven százaléka az volt, – önfeledten elkezdtek dúdolni, az egyik a földet, a másik a talpát verte és pillanatokon belül hangulatos cigánymuzsika és tánc kerekedett. Akkor láttam először ezeket a folklór jellegű táncokat és akkor hallottam először azokat a bús keserves és fülbemászó igazi cigány dalokat, amelyeket máig szívesen őrzök és éneklek. Itt van belőlük néhány:

Kertem alatt jár a posta

Talán a levelem hozza

Hozd el postás a levelet

Ne szomorítsd a szívemet.

Sárga kocsi, sárga szerszám

Szépen pereg négy pej után

Nem pörög az, senki másnak

Csak az én mágnás babámnak.

Devla, devla, de megvertél

De szerencsétlenné tettél

Elvetted a feleségem

Kiben volt a reménységem.

Megbotlott a lovam lába

A vármegye kapujába

Azért botlott meg a lába

Mert a romnyim be van zárva

Börtönajtó szakadjon ki

Te meg rózsám szabadulj ki

Szabadulnék, de nem lehet

A fegyőrök nem engednek.

Miután a cigányok, akik otthonról nemigen voltak olyan jól eleresztve és emiatt nem is kaptak csomagot, no meg, miután csak akkor kerültek be a termelésbe és ezért a spájzolási lehetőségük is kisebb volt, egy-egy cigarettáért olyan táncolást rendeztek, hogy még az örök is szívesen nézték. Persze ezeknek a cigányoknak legnagyobb többsége kis tolvaj volt, maximum hat hónap vagy egy évre ítélve. De nagyon sok volt köztük a TBC-s, és mivel Vácott volt az egyetlen TBC-s korház, volt rá eset, hogy egy ősszel szabaduló csöves, akinek se kutyája, se macskája nem volt odakint, a fülem hallatára mondta a főtörzsőrmesternek, „Itt a korházba megvan a meleg helyem. Mint TBC-s itt minden nap kapok egy liter tejet, megvan a kajám. Kérem, ne dobjanak ki télvíz idején.”

De hát senkit nem lehet benntartani a büntetése letöltése után, így, aztán amikor lejött a fickó a ruharaktárba, ahol átadtam neki a civil ruháját, azt mondta: – „Idefigyelj komám. Egy kérésem van: ezt a rabruhát tedd félre, mert egy héten belül megint itt leszek. Nem megyek a betoncsőbe aludni, mért dögöljek ott meg.”

Pontosan olyan bűncselekményt tett, – mert jobban ismerte a paragrafusokat, mint bárki, – amiért hat-hét hónapot kapott. És egy hét múlva megint ott volt, és szépen átvészelte a telet. Hihetetlen volt számomra: az ember legnagyobb kincse a szabadsága, és vannak olyanok, akiknek a börtön falai biztonságot jelentenek a téli megfagyás ellen.

A cipő-szaküzemben volt köztünk egy közismert vamzer, akinek a neve Kovács József volt, de mindenki csak Parasztbárónak hívta. Ez valamikor egy rendőr-törzsőrmester volt, egy parasztgyerek, de a fellépése, mint egy báróé. Olyan dumája volt, hogy a nőket pillanatok alatt levette a lábukról. Egyébként disszidálókból gazdagodott meg, amikor ítéletet mondtak fölötte, már másfél millió forint körül járt az az összeg, amit, mint rendőr így összeharácsolt. Úgy lépett föl, mint egy rendőrnyomozó, tehát álrendőrként, szedte rá az embereket. Tíz-tizenkét évet kapott, mert valamilyen hivatali titok kiszolgáltatásával is vádolva volt. De a börtönben a rabok és az őrök is szájtátva hallgatták a dumáját. Az őrök mesélték, hogy a tárgyalásán szebbnél szebb nőkkel volt tele a terem, akik elragadtatva hallgatták. Egyetlen idős nő vádolta csak, hogy házasságot ígért neki. Erre a Parasztbáró így szólt, – „Tisztelt bíró úr, tessék szétnézni a hallgatóság között. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők ülnek itt, ez mind a szeretőm volt, de egyik sem mondja, hogy házasságot ígértem neki. Csak pont ennek a nőnek ígértem volna, aki markotányosnő volt a Rommell hadseregben, aki Sztálingrádnál az ágyút húzta?” A hallgatóság olyan röhögésbe tört ki, hogy azonnal felfüggesztették a tárgyalást.

A Parasztbáró magas, széles vállú, markánsarcú, férfias ember volt, behízelgő modorú, szuggesztív egyéniség. Akkor is, amikor Háry Jánoskodott, akkor is, amikor tudtuk, hogy sötét vamzer dolgai vannak, szívesen hallgattuk, mert kiválóan tudott mesélni. Lebilincselő elbeszélő volt, és valóban tátott szájjal hallgattuk. Ő volt ekkor mindennek a központja, minden mást elhomályosított, úgyhogy teljesen értettük sikereit a nőknél, és azt is, hogyan tudott milliókat kicsalni emberektől, és mindenkit becsapni. Sokszor még a korház helyettes parancsnoka, egy BV százados orvosnő is hatása alá került, Ö sem mert vele szemben szigorúan fellépni, sőt talán még titkos borzongással is hallgatta, pláne amikor a parasztbáró ezzel szédítette, – „Százados úrnő, tisztelettel, ha kijutok innen, én gyémántból fogom az utat kikövezni, amerre jár, és kacsalábon forgó kastélyt építek magának, a jóságáért.”

Egyszer viszont a Parasztbáró valamilyen üzleti ügyben keresztezte a vagányok útját, ha jól emlékszem beárulta őket, hogy van náluk kis rádió. Tény, hogy a műhelyben összeült a „vamzer-ellenes bizottság” és ítéletet hozott a Parasztbáró ellen. Azt nem tudtuk pontosan, hogy kikből áll ez a bizottság. Csak elejtett szavakból tudtunk következtetni, hogy Róka is benne van a dologban. Egyik nap délután befejeztük a munkát, felsorakoztunk és hármas sorban megindultunk a lépcsőn. Az egyik fordulóhoz értünk, amikor egy nehéz test zuhanását hallottam. Mellettem egy csíkos ruhás test húzott el, és beleállt a falba. Aki fejjel lezuhan, az, természetesen elveszti az eszméletét, és a Parasztbáró is véres fejjel, mozdulatlanul feküdt a földön. Azonnal hozzá rohantak az őrök, és eszméletlenül, súlyos állapotban szállították a korházba. Csak napok múlva tudták kihallgatni, akkor azt vallotta, hogy hirtelen egy rúgást érzett, ezért zuhant le.

– „Hogyan, hát nem nézett körül, vagy hátra, hogy ki volt?”

Mire a Parasztbáró így felelt, – „a százados úrnak lenne ideje hátranézni, mikor jól seggbe rúgják, hogy fejjel lefelé repül?”

Utána óriási nyomozás kezdődött, mindenkit külön kihallgattak ebből a csoportból, aki ott lement a lépcsőn. Lehettünk vagy húsz, huszonöten, de senki sem tudott felvilágosítást adni. Rókát többször kihallgatták, ö azt mondta, ő még a fordulóban volt akkor és semmit sem látott. A központból is jöttek vizsgálni a történteket, nemcsak a helyi ÁVÓ-sok, mert a Parasztbárót többször is felhasználták, időnként még a Fő utcába is elvitték, és fogda ügynökként dobták be kihallgatás alatt lévő emberekhez. A nyomozás hatalmas apparátussal folyt, de nem tudtak kideríteni semmit. A Parasztbárónak olyan súlyos sérülései voltak, hogy csak lassan gyógyult. Utána még egyszer átvitték a Fő utcába, és amikor onnan visszakerült, egy egyszemélyes zárkába tették. Egyik éjszaka riasztották az egyik raborvost, aki velünk egy zárkában volt, hogy futólépésben induljon. Mint kiderült a Parasztbáró felakasztotta magát, és az orvos akkor érkezett a helyszínre, amikor a szíve éppen megállt. Közvetlen artériás injekcióval aztán sikerült neki újra megindítani a szívét, de aztán a többi rabok jól leszidták az orvost, hogy -„Nem tudtál megbotlani, te rühes?” Az, szegény szabadkozott, hogy Ö mint orvos cselekedett, és bár igazán tudja, hogy ki ez a Parasztbáró, de nem tehetett egyebet, mint az utolsó tíz pillanatig is kötelességből küzdeni az életéért.

Persze vagány és vagány között is volt különbség. Vegyük például Kuksit, aki elálló fülei miatt kapta a nevét. Különben egy teljesen kopasz, alacsony ember volt, repedt-fazék hangja Lenin hangjára emlékeztetett. A váci börtön korházába igazi, vagy csinált betegségét kipihenni, visszaeső bűnözőként került. Épp akkor politikainak volt minősítve, mert, mint mondta, a forradalom alatt „fegyveres kéregető” volt.

– „Tudod,” – mesélte nekem egyszer, – „én így szóltam az ürgékhez este az utcán: kérem szépen, segítsen a bajba jutottan, és adjon néhány száz forintot. Nagyon udvariasak voltak velem, és átadták a párszáz forintot. És képzeld, az a hülye bíró, az azt mondta, hogy én raboltam, mert gitár volt a nyakamban. Hát rablás ez?” Miután ezt November 4.-e, azaz az oroszok bejövetele után cselekedte, ezért, mint fegyverest, életfogytiglanra ítélték.

Felgyógyulása után bekerült a Filatélia üzembe, ahol más Nagy Imrések között Fazekas Gyuri is dolgozott. Ez egy harmincfős üzemrész volt, ahol bélyegeket válogattak, amiket exportra küldtek ki. Így hát valutát hozó műhelynek is lehetett tekinteni. Külön teremben dolgoztak, az asztalon rengeteg bélyeg, csipesszel válogatták őket, és különböző tasakokba rakták. A parancsnokuk Mari Néni volt, aki arról volt híres, hogy az ötvenes években, mikor még az AVH kötelékébe tartozott, asszonyos vonásai ellenére egy rabot, aki egyébként villanyszerelő volt, beküldött a börtön fala és egy villanyvezeték-rendszer közé, és agyonlőtte „szökésért”.

Dolgozott itt egy Rézvári nevezetű ember is, egy közismert vamzer, aki többször feljelentette a Népszabadság előfizetőket, azaz, akiknek az őrök jó pénzért naponta szállították kívülről az újságot. Ezt az alakot már többször is megverték emiatt, maga Róka is részvett egyszer egy ilyen vamzer-megfenyítő akcióban. Az egyik Népszabadság lebukás után elhatároztuk, hogy a Rézváriból most már elég, meg kell büntetni, de úgy, hogy a tetteseket ne lehessen megtalálni.

Kuksi mondta, – „Édes fiaim, ezt csak tömegverekedés formájában lehet megoldani. Ketten majd összeszólalkoznak, mások odamennek csitítani, ők is belekeverednek, aztán úgy intézzük, hogy Rézvári barátunk a kupac aljára kerüljön és a pofonok meg a rúgások kilencven százalékát ő fogja kapni. De,” –tette hozzá Kuksi – „én vagány gyerek vagyok, nálam ennek szabott ára van, részben a kidolgozásért, részben a kivitelezésért. Tíz pakli dohányt és tíz pakli cigarettapapírt fogok kapni!” – Heves alkudozás következett, végül is megegyeztek nyolc pakliban.

Másnap aztán a tíz órás munkaszünetben megkezdődött az akció. Kuksi és még valaki összeszólalkozott, -„Te szidtad az anyámat?” felkiáltással. Elcsattant egy-két műpofon, nemsokára az egész Filatéria ott verekedett, természetesen a kupac alján a Rézvári-gyerek, aki a végén elvesztette az eszméletét is. Mari Néni, a parancsnok először megpróbálta csitítani a társaságot, de nem bírt velük, végül kiugrott az ajtón segítségért. Közben Kuksi olyan pofont kapott valami bivalyerős embertől, hogy szaltót csinálva repült föl az asztal tetejére. Később, letépett füllel behozták a korházba, ahol röhögve mesélte, hogy Martiniquec-tól Trinidád-ig minden bélyeget lesöpört erről az asztalról. Aztán berohantak az őrök és puskatussal szétválasztották a társaságot. Rézvárit eszméletlenül hozták be a korházba. A végén csak apróbb fegyelmi büntetéseket osztottak szét a verekedésért, mert nem derült ki, hogy az egész célja a vamzer megverése volt. És bár csak alig páran tudták az igazi okot, a többiek is kiváló levezetést találtak a nagy verekedésben, mert minden feszültség, kezdve a szexuális frusztrálástól, a lehető legjobb módón vezethető így le. Úgyhogy a végén mindenki kielégült, az is, akinek betörték a fejét és kékre-zöldre verték.

Rézvári a zuhogó pofonok fergetegéből kiszámíthatta, és sejthette is, hogy mire ment ki a játék, de mivel bizonyítani semmit sem tudott, csendben maradt. De ettől kezdve amúgy sem láthatott bele a kártyákba, így nem volt veszélyes senkire.

Sajtó alá rendezte: Gelbergerné Kopácsi Judith

A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha azt mondom, hogy provokáció áldozata vagyok, semmiről nem tudok semmit és kitartok emellett az álláspont mellett. De az volt a baj, hogy velem együtt elvittek egy csöves rabot, aki a korház raktárában segített gépelni és javítani a ruhákat. A Váci börtönkórház az országos börtönök közül az egyetlen volt, ahol tüdőbetegeket gyógyítottak és ez a fiú is tüdőbeteg volt. Rettenetesen megijedt, hogy, mint TBC-s, ilyen körülmények között el fog pusztulni, bár Ő is hibás volt a dologban, mert mondtam neki, hogy a császárhúst, amit vele is megosztottam, tegye bele az egyik szakaszvezetőnek a zsebébe, amit éppen javításra adott le, de valami butaságból inkább elrejtette. Mondhattam volna neki, hogy edd meg amit főztél, ha már ilyen hülyeséget tettél, de nagyon megsajnáltam, mert tudtam, hogy a Doberdói körülményekbe tényleg belepusztulhat a fiú. Az első kihallgatásnál így azt mondtam, hogy ez az ember nem tud semmiről, a császárhús az enyém. A fiút azonnal el is engedték, de viszont ezzel elesett az a lehetőségem, hogy provokációra hivatkozva védekezhessek. A következő napi kihallgatáson Rózsa őrnagy, a börtön ÁVH-s főnöke közölte velem, – „na, Kopácsi, már bevallotta, hogy a császárhús a magáé, most pedig mondja meg, hogy kitől kapta.”

– Őrnagy Úr, a császárhús tényleg az enyém, az nem vitás, de azt nem fogom megmondani, hogy kitől kaptam.

-Ember, – mondta Rózsa őrnagy, – maga rendőr főkapitány volt, és nagyon jól tudja, hogy a börtönben csak két lehetőség van. Vagy azt mondja, hogyha maga elé teszik is, hogy azt sem tudom, mi az a császárhús, életemben sem láttam még olyat, és tagad a végtelen hülyeségig, vagy elmondja, hogy az övé, de aki ezt bevallja, annak végig kell mennie az útón és bevallani, hogy honnan kapta. Ez a rendőri gyakorlat, amit maga nagyon jól ismer.”

„Őrnagy úr, tisztelettel,” –válaszoltam – „ezt én tudom, de most fog a praxisában először találkozni azzal, hogy bár én bevallottam, hogy enyém a hús de én ezt magának nem fogom bevallani, hogy kitől kaptam.”

„Ember, ne beszéljen félre, nekünk megvannak az eszközeink arra, hogy ezt kiderítsük.”

„Ismerem az eszközöket, de önnek igen hosszú csatája lesz, mert ennek ellenére ezt Kopácsi Sándortól nem fogja megtudni.”

„Maga tudja, mit beszél?”

„Tudom.”

„Akkor most maga visszamegy az elkülönítőbe, és majd csak akkor tárgyalunk egymással, ha közölnivalója lesz…”

„Arra őrnagy úr várhat, ítélet napjáig is, mert én nem fogok ezen az ajtón kopogni,” – mondtam határozottan.

Visszakísértek a zárkába, ahol legnagyobb meglepetésemre az én régi barátomat, a börtönőr-verő Jocót találtam.

Jocó egy határőr főhadnagy, szintén hosszúidős, vékony, szinte törékeny alak, de csupa izom, szelíd arcú, vidám, humoros fickó volt. A látszat gyakran csal és a kissé félszegnek tűnő Jocót a börtönőrök hecc céltáblának szemelték ki. Az egyik görög őr még a Kisfogházban egyszer kihívta a sétáról, és a falhoz állította, majd az arcát a Jocó arcához dugva sziszegte, „Nem tudsz, hogy rab és őr három lépés távolság?”

Jocó a faltól hátrább nem léphetett, ezért az őrt rúgta el öt lépésre. Fütyülés, riadó! Jocó 10 nap sötétzárkát kapott. Ezután több őr is be akarta „törni”, mint a vadlovat, de ezzel csak a „keresztfiúk” számát szaporították. A szigorított sem puhította meg Jocó tenyerét. Aztán hosszú ideig nem próbálkoztak, mert a megkapott pofonért az őr céltáblája lett társai gúnyolódásának. 1959. tavaszán, amikor Vácra szállították a politikai foglyokat, az őrök elérkezettnek látták az időt egy kis zenés búcsúztatásra. A rabomobilból kiszólították Jocót és bevitték a kisfogház irodájába. Hat válogatott, gumibotos, mészáros termetű legény gyűrűjébe lökték be őt, ahol először Karácsony főtörzsőrmester tartott egy rövid bevezetőt. – „Egy kis ízelítőt adunk magának, hogy a Gyűjtőt megemlegesse,” – jelentette be. A szemináriumi bevezetővel szúrták el a dolgot, mert Jocó a másodperc tört része alatt felismerte a helyzetet, és ha már úgysem kerülheti el a verést, Ő kezdte a támadást. Jocó elég ismert boxoló volt és a mondat végére öt fegyőr hevert egy kupacban, a hatodik a félszemű „Vak Bottyán” főtörzsőrmester az íróasztal mögül nyögte, hogy, – „Jézus Mária! Jocó, szálljon be a „rabóba” és el ne mondja senkinek, hogy így elgyalázta az őröket, mert a kezünk messzire ér.”

Jocó illemtudóan elköszönt és a kocsi sarkában heverte ki a gyors izommunka fáradalmait. Nem kereste mindenáron a balhét és majdnem egy évig nem is hallottunk róla. A nagy éhségsztrájk utáni megtorlás Fazekas századost és legényeit azonban ismét elemükbe szólította. Egy nyári napon romlott grenadírmarsot adtak ebédre. Az első falat után legtöbben odaadtuk az „életfogytosnak”, azaz beöntöttük a WC-be. Fazekas készült a leszámolásra és ott állt az ételosztásnál, Jocó zárkájánál. Egyenként kényszeríttette a rabokat a romlott étel elfogyasztására. Többen rosszul lettek. Aztán Jocóhoz ért. „Éhségsztrájk? Lázadás?” Kérdezte kajánul. Jocó szó nélkül a fejére borította a csajka tartalmát. Elvitték a Doberdóra. Fazekas most már a lázadás és a börtön rendjének megbontása, hatósági közeg elleni erőszak és a jó ég tudja még, hogy hány paragrafussal a zsebében ment a Doberdóra egy kis egyéni „szórakozásra”. Ecsetelte Jocónak a jövőjét, amelyben az akasztófa csak megváltó jótétemény lesz számára szörnyű bűneiért.

„Itt valami tévedés van, százados úr! Tisztelettel! Én nem tagadtam meg az étkezést, csak nem tudok enni, ha sürgetnek és a hátam mögött állnak. Egy falat sem megy le a torkomon, és ilyenkor ideges vagyok.”

Fazekas halálosan felbőszült, és az ordítozásra az őrség is előrohant, amikor Jocó egy váratlan mozdulattal a zárka küblijét Fazekas fejére húzta. Az őrség kényszerzubbonyba húzta Jocót és átvitték a korházba. Dr. Soós-Mengele, készségesen tett eleget a kérésnek, hogy fegyelmezzék meg Jocót és csavarják vizes lepedőbe. Az egészségügyi őrök pillanatok alatt sürgős külső elfoglaltságot találtak és így Dr. Mengele az egyik házimunkásnak, Tönköly Gábornak, adott parancsot a lepedőzésre. Gábor azzal védekezett, hogy ő nem egészségügyi és nem ért ehhez a művelethez. Közben Jocót lehozták a ruharaktárba, és ez is igazolta, hogy nem legális orvosi akcióról volt szó, mert azt a rendelőben vagy az ambulancián szokták végrehajtani. Kezében a lepedővel, Tönköly Gabi sírva jött a raktárba, – „Inkább vállalom én is a fegyelmit, de a rabtársamat nem vagyok hajlandó kínozni,” – mondta.

-„Derék fiú vagy Gábor,”- válaszolta Jocó nevetve, -„de most kérlek, hogy teljesítsd a parancsot. Nekem teszel szívességet.”

-„Ezt nem értem,” – mondta az a nagydarab legény, szepegve, -„de ha te kéred, megteszem.”

Jocó nekifeküdt és elégedetten mondta, -„így ni. Most a fejem alá a párnát és minden rendben van.” – aztán kárörvendve hozzátette, -„Elnézegettem a Jagellóknak a buta pofáját, ahogy rázták a fejüket, amikor kényszerzubbonyba húztak engem. Az a szép magyar nóta jutott eszembe, hogy „Nem akar az ökörcsorda legelni.” Ami igaz, az igaz: egyetemi tanár nem jön fegyőrnek. Fazekas már a tisztikarhoz tartozik, de az értelemhez több köze van annak, amit a fejére húztam, mint ami a koponyáján belül van. De itt van ez a dr. Mengele. Nyugodt álmai lehetnek az életében, mert nem kell félni az éjszakai csöngetéstől, hogy meghozzák a Nobel díjat. Csík megyei gyerek vagyok és elküldtem az egész bandát, makkot szedni. Ők akarnak a székely góbé eszén túljárni? Még beletelik egy-két nap, amíg derengeni kezd nekik, hogy ellenem nemhogy büntető, de fegyelmi eljárást sem lehet lefolytatni. A kényszerzubbony meg a vizes lepedő nekem jobb mentőöv, mint a bírói felmentő határozat.”

Felsüvít a körletparancsnok hangja, – „Kopácsi! A százados úrhoz!”

-„Lepedőben van a Jocó?” –kérdi.

-„Igen.”

-„És mit csinál?”

-„Magyar nótákat énekel,” –jelentem.

-„Ez a fickó tényleg frankó bolond,”- állapítja meg Dr. Mengele.

Én csöndesen mosolygok az orrom alatt, és arra gondolok, hogy ha tudnák, hogy Ő az egyedüli normális ember e kis dunakanyari üdülőtelepen.

Fazekas századost három napig széles ívben elkerülte mindenki, aki csak tehette. Az őrség is csak a „szaros” néven becézte ez időtől. Jocó ellen kezdeményezett eljárást senki sem kavarta, miután az ügynek a fejétől kezdve szaga volt.

Lebukásom után megint összekerültünk Jocóval a Doberdón. Jocónak röviden elmondtam, hogy miért kerültem ide. Mire ő mondta, hogy, – „Itt a zárkán belül nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt veled részletesen. Elvégre te is tudod, meg én is tudom, hogy minket azért tettek ebbe a speciális zárkába, mert Rózsa őrnagy úr is jelen van,” – és rámutatott a szellőzőnyílásra, ahol nyilván bent volt a mikrofon. – „Mindenesetre úgy fogjuk tölteni az időnket, hogy Rózsa őrnagy úr tudja azt, hogy szeretettel gondolunk rá, ezért talán kezdjük meg mai műsorunkat azzal, hogy szív küldi szívnek szívesen, magyar népdal estet fogunk rendezni. Ajánljuk ezt a szöveget Rózsa őrnagy úrnak,” – és ezzel megkezdtük a magyar nótaéneklési estet. Én egy kicsit mélyebb hangon, mert a nyári ruha, s a jégveremtől annyira megfáztam, hogy a kettévágott hagymának a szagát sem tudtam volna megérezni. Majd két nap elteltével kaptam meg a nyári ruha helyett az u.n. szomán ruhát, ami egy durva daróc, de mégis melegebb volt, de akkor még benne voltam a náthában. Időnként a WC tartályból állott vizet vettünk le a lavórba és tetőtől talpig lemosakodtunk, mert nem vittek minket fürdetni; úgy látszik, az is el volt tiltva.

Jocóval nagyon jól megvoltunk. Egyik nap elővarázsolt a ruhája szegélyéből egy saját maga készítette cigány vetőkártyát. Azzal szórakoztunk, hogy különböző embereknek vetettük ki a dolgait, természetesen a saját dolgainkat is. Az egyik napon például Varró Jocó azt mondja, -„Sándor, ma a te napod következik, neked fogok kártyát vetni.” Nagyon szórakoztatóan kezdte mondani, -„Itt áll egy nő, aki nagyon közel áll a szívedhez,” -Valószínű a feleségem,- gondolom, – „és ő itt van a közeledben. Feltehetően a Te ügyedben jár itt. Ezt nem értem,” – áll meg Jocó az egyik lapnál fejcsóválva, – „mert mi még itt a börtönön belül is el vagyunk zárva a külvilágtól, de akárhogyan is forgatom ezt a kártyát, mégis azt látom, hogy neked ma ajándék áll. Csomagot fogsz kapni.”

-„Jocó,”- válaszolok nevetve, – „ez nagyon jó volt, de ez egy abszurd dolog, mert ajándék már az is, ha nem ordítanak ránk, ha éppen kikísérnek a folyosón kihallgatásra, és nem rúgnak fenékbe, szóval ez az ajándék itt nagyon relatív fogalom.”

-„Nem, nem,”- állítja Jocó, – „materiálisan megfogható ajándékot fogsz ma kapni.”

-„Jocó” – mondom – „rendben van, jót szórakoztunk, de most beszéljünk másról.”

Nem telt bele egy óra, kinyílt a börtön tátika, ahol a csajkát szokták beadni. Csak egy kezet láttam, s mögötte a szürke köpeny ujját, – tehát börtönőr lehetett az illető,- és egy barna csomagolópapírba burkolt csomag hullott be a tátikán keresztül. Odamentünk, felemeltük és legnagyobb meglepetésemre egy pár nagyon jó kolbász volt benne. Jocó rám nézett nevetve. – „Tudod, a liló nem hazudik.”

A liló cigány nyelven a vető kártya. És később derült ki, hogy azon a napon járt ott a feleségem, hogy a börtönparancsnokkal és a politikai tiszttel beszéljen, hogy mi lehet velem, mert nem kapta meg tőlem a soros levelet.

A börtönparancsnok közölte vele, hogy súlyos fegyelmi vétséget követtem el, mert találtak nálam egy 20dkg császárhúst, és nem akarom elárulni, hogy kitől kaptam. A feleségem erre fölháborodva közölte vele, hogy – „rémes, hogy a férjemet még a börtönben sem hagyják békén, provokálják, és mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák. Ennek én nyilvánosságot fogok adni,” tette hozzá erőteljesen. – „El fogok menni a párközpontba és elmondom Sándor Józsefnek, hogy önök vadállati módón hajszát kezdtek a férjem ellen.”

Béres, a főparancsnok, megrökönyödve kérdezte a feleségemtől, – „csak nem tételezi fel rólam, hogy én, aki a Rajk ügyben is ültem, a férjét üldözöm?”

Mire a feleségem megkérdezte Bérestől, hogy most milyen alapon beszélnek egymással: – „mint az elítélt rab felesége a börtönparancsnokkal, vagy miután már ismerem önt, a volt partizán a partizánnal?”

– „Természetesen, elvtársnő, beszélgessünk, úgy, mint volt partizán a partizánnal,” egyezett bele Béres.

– „Rendben van,” mondta a feleségem, – „akkor most még egyszer megkérdem öntől, miért csinálják ezt a hajszát?”

– „Nézze elvtársnő, minden megkönnyebbülne, ha a férje megmondaná őszintén, hogy mi van.”

– „Gondolom, a férjem nem mondhat semmit, mert nem követett el semmi olyat, ami a szabályzatba ütközik, hanem az itteni ellenségei, az ÁVH-sok azok, akik még itt sem hagyják élni,” felelte a feleségem.

– „De elvtársnő,” – mondta Béres, – „nekem ezt az ügyet végig kell vinnem. De maga mit tenne az én helyemben?”

– „Béres elvtárs, miután mi úgy beszélünk most, mint volt partizán a partizánnal, nyugodtan mondhatom magának, hogy ez a kérdés föl sem merülhetne nálam, mert én semmiképpen sem képzelném magam az ön helyébe. Pláne, miután már ültem a Rajk ügyben, nem vállalnék egy ilyen beosztást, ahol egy más előjellel ugyan, de volt bajtársaimat kell, hogy üldözzem.”

Ettől Béres annyira megijedt, hogy nem mert a feleségemmel négyszemközt maradni és tanúként behívta Czeba őrnagyot, a politikai helyettesét, hogy most már előtte folytassák a beszélgetést.

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy a feleségem kiprovokálta, hogy írhattam neki egy néhány soros levelet, dokumentumként, hogy még nem öltek meg. De azt a levelet már nem kaptam kézhez, amiben a feleségem irt nagyanyám halálhíréről.

Két és fél hétig tartottak engem a Doberdón, de mivel még mindig nem voltam hajlandó elárulni kitől kaptam a császárhúst, levittek egy zárkába, ahol négyen voltunk, nagyrészt Jehovisták. Már másnap reggel 6 órakor, eléggé leromlott szervezettel, minden átmenet nélkül kivittek az uszályra, amely a börtön részére hozott szenet, kirakodni. A szénkirakodás azt jelentette, hogy egy nagyon keskeny pallón kellett egy talicskát feltolni. Miután megpakolták, meg kellett fordulni, és egy másik pallón végig balanszírozni. Egy-egy mázsát kellett 100 m-re elvinni sáros talajon, és utána egy halomra feltolni, ahol összegyűjtötték a szenet és azt ott kidönteni. Ez önmagában is nehéz munka, de itt Fazekas őrnagy, – aki már első pillantásra egy szadista SS tisztre emlékeztetett, – annak ellenére, hogy ilyen kemény munkánál minden órában legalább 10 perc szünetet szoktak tartani; minket megállás nélkül délig dolgoztatott. Délben kaptunk ebédet és egy óra szünetet, utána dolgoztunk megint, megállás nélkül sötétedésig. Ez egy embertelen munka volt még azoknak is, akik fizikumban jóval erősebbek voltak, hát még nekem, két és fél hetes „fogyókúra” után, betegen, legyengült szervezettel. Három nap után megértettem, hogy gyorsan ki kell másznom a csapdából, mert ha nem, halál vár rám. Ziháló tüdővel tántorogtam az imbolygó pallón és éreztem, ha elvétem a lépést és a vízbe zuhanok, percnyi tétovázás nélkül agyonlőnek „szökési kísérlet” miatt.

Tudtam, hogy az éhségsztrájk után Vácra helyezett új börtönparancsnok, Béres őrnagy Auschwitzot túlélt zsidó. De azt is tudtam, hogy több évet ült a Rajk perben Vácott is, és gyűlölte a vele akkor kegyetlenkedő őröket. Úgy hallottam, hogy Fazekas sem bánt vele annak idején kesztyűs kézzel. Erre építettem tervemet, amikor kihallgatást kértem tőle.

Kihallgatást kérni a parancsnoktól – ebben a helyzetben – kockázatos dolog volt. Tetőtől-talpig megmotoztak és órákon keresztül álltam a napon a fallal szemben, tarkóra helyezett kézzel. Végül is bevezettek az őrnagyhoz.

Dupla vagy semmit játszottam. – „Mit szólna ahhoz, ha valaki azt kiáltaná, hogy ön egy auschwitzi hóhér?”

Felpattant, mintha kést vágtak volna belé. – „Hogy merészel ilyet…”

– „Csak jelezni kívántam önnek, hogy a parancsnoksága alatt álló börtönben vannak tisztek, akik ugyanolyan kápó módszerekkel dolgoznak, mint azok, akik Auschwitzban mészárolták a zsidókat.” Felhasználtam elképedését és ecseteltem Fazekas börtönszabályzattal ellentétes kiskirálykodását. Paprika vörösen, nyomban hivatta Fazekast és utasította, hogy tartsa be a szabályzatot: a nehéz szenelési munkánál a csoportokat óránként kell váltani.

Béres megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e megmondani az illegális ételcsomagot hozó őr nevét.

– „Nem mondhatom meg. Ön sem mondta volna meg hasonló helyzetben.”

Megköszörülte torkát: – „A börtönszabályzat megszegésért fél év összkedvezmény elvonással büntetem. Elmehet!”

Elégedett voltam vállalkozásommal. Azzal is, hogy a parancsnok fegyelmi fenyítéssel zárta le az ügyet. A „kápók” külön mutatványszámainak ezzel vége,- gondoltam.

Míg Fazekas visszakísért a partra, kígyóként sziszegte a fülembe, – „Kopácsi! Ezért még fizetsz. Kikészítem a bőrödet. Az én kezem kemény és messzire elér!”

Derűsen néztem vele szembe, és közöltem vele, – „Még ha olyan hosszú, hogy Moszkváig ér, akkor is lekéstél a skalpolásról.”

Mire visszaértünk már ott volt a váltás is. Egy órát pihentünk és cigarettáztunk, aztán újra dolgoztunk egy másik órát.

Társaim között csöves is volt már, köztük elég sok cigány, akik kisebb bűncselekményekért kaptak 6 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést. Így lehettem fültanúja néhány beszélgetésnek is, ami két fiatal „füstös képű” között zajlott le.

– „Másfél évet kaptam első fokon.”

-„Hát miért?”

-„Mert hülye volt az ügyész, és hülye volt a bíró.”

-„Miért, mit csináltál?”

-„Tudod, hogy van ez. Ráverik a balhét az emberre.”

-„Nem baj, komám,” vigasztalja a haver, -„majd másodfokon kiderül az igazság.”

-„Na, az baszna be nekem,” – mondja ijedten a fickó.

A másik sarokból ugyancsak hallom, amint két fickó érdeklődik egymás balhéja után. -„Egy évet kaptam. Azt mondták, hogy betörtem és elvittem ezt meg azt.”

-„Mond, hát nem tudtál alibit igazolni?”

-„Mit kellett volna igazolni nekem?”

-„Hát hogy nem voltál ott, ahol voltál.”

A munkaidő végeztével összeszedették velem a holmim és átvittek egy úgynevezett fegyelmi zárkába, ahol mind olyanok voltak, akinek valami miatt kedvezmény elvonása volt. Itt főleg 56-os fiatalok voltak, akik valamennyien a gombgyár különböző üzemrészeiben dolgoztak, mint szerszámkészítők vagy esztergályosok. Közölték velem is, hogy ettől kezdve én is esztergályos leszek. Ennek a hírnek még külön örültem is, mert tudtam, hogy a szabadulásom után mindenképpen fizikai munkán kell majd kezdenem, és minél jobban belejövök a szakmába, annál több esélyem és lehetőségem van.

Elérkezett a spájzolás napja, amikor mindenki más, aki nem volt fegyelmin, megkapta a megrendelt dolgokat. Visszatértünk a zárkára a műhelyből és legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy valamennyiünk ágyán ott van egy halomban, más élelmiszerrel együtt, cukor, zsír, szalonna, de az én ágyamon volt a legtöbb, legalább 5 kg kockacukor, vagy másfél kg zsír, 1 kg szalonna, keksz, és alma is.

– „Hát ez meg micsoda?” –kérdeztem társamtól elámulva.

– „Ez, kérlek” – mondja, – „az 56-os rabok szolidaritás ajándéka a fegyelmi zárka részére. Azok adták össze, akik ezen a folyosón dolgoznak.”

– „Jó, de hogy került be ez a zárkába?” – kérdem.

– „Tudnak róla az őrök is, mert közöttük is vannak szimpatizáns emberek.

És másnap, amikor az egyik őrmester, aki éppen az ebédet osztotta, odaszólt hozzám, amikor a csajkával elé álltam, – „Maga az a Kopácsi, aki nem volt hajlandó elárulni az őrt?”

-„Kérem, tisztelettel, igen,” – válaszoltam.

– „Na, akkor jöjjön ide, ha megette a kaját,” – és kimért nekem a krumplira a megszokott pár darab cafatka húsdarab helyett egy fél csajka tiszta húst.

És bár, mint fegyelmisek, el voltunk tiltva a havi mozi látogatástól is, de aznap az ajtó kinyílt és elhangzott a parancs, – „Fegyelmisek, odavágódni a sor végébe.”

Egy szovjet filmet láttunk, bár a címére nem emlékszem, de arra igen, amikor a közönség nagyot derült azon a jeleneten, ahol a csekisták és határőrök valakit kísérnek és az ÁVH-s tiszt, meghajol, és kezet csókol valakinek. A mellettem lévő sorban felállt az egyik vidám fickó, és a nevetés után azt mondja, – „Nézzétek, megdőlt az ÁVH.”

Ez a kiváltságos kapcsolat, ami az őrök meg társaim között velem szemben kialakult, valószínű, hogy nagyon gyorsan a parancsnokság fülébe jutott, mert nem egészen egy hónap után megint összeszedették velem a holmimat és a fegyelmi zárkáról elszállítottak a Gyűjtőbe.

Kopácsi Judith dolgozata a második komolyabb tényfeltáró esszé, melyet e héten közlük a KMH-ban Raoul Wallenberg svéd diplomatáról. Wallenberg bátorsága és emberisége a Vészkorszak idején a magyar történelem egyik kimagasló szereplőjévé emelte.  Idén lenne száz éves a magyar zsidók megmentéséért ismertté vált néhai diplomata. – A szerk.

Orosz beismerés: Wallenberg Sztálin utasítására lett kivégezve

Raoul Wallenberget, a svéd diplomatát, – aki a második világháború utolsó hónapjaiban az Amerikai Menekültügyi Bizottság megbízottjaként több ezer magyar zsidót mentett meg Budapesten -, 1945. január 17-én vették őrizetbe a szovjet csapatok. Attól a naptól kezdve Wallenberg sorsa több mint 55 éven át homályba borult, egészen 2000. év végéig, amikor is a Kreml által kinevezett vizsgálóbizottság – amelyik Wallenberg sorsát volt hivatva felderíteni – végre bevallotta, hogy „Wallenberget egy moszkvai börtönben a KGB fogságában lőtték agyon”. Egyúttal kiadtak egy hivatalos közleményt is, aminek értelmében „Wallenberg a bizalmatlan és cinikus sztálini rezsim áldozata lett”, – és kijelentették, hogy „Wallenberget és sofőrjét, Langerfelt Vilmost, utólag, felmentik a kémkedés vádja alól”. (i)

De ez a közlemény még mindig nem magyarázza meg, hogy ez a két ember miért és milyen körülmények között halt meg. Leonyid Trosin, az orosz főügyészség szóvivője szerint az esetre továbbra sem derül majd fény, egyszerűen azért, mert az erre vonatkozó dokumentumoknak az irattárból nyoma veszett. Valakiknek – ezek szerint – még mindig érdekében áll, hogy az adatokat erről az esetről elrejtsék, vagy elpusztítsák. A jelenlegi orosz kormány továbbra is ragaszkodik ama álláspontjához, hogy „ugyan lehetetlen kideríteni pontosan, hogy Wallenberg és sofőrje milyen körülmények között halt meg, de a dokumentumok eltűnése arra mutat, hogy sorsuk azonos volt azokkal, akiket Sztálin utasítására végeztek ki”. ii

Miért kellett Wallenbergnek meghalnia?

Raoul Wallenberg halála okának kulcsát Magyarországon találjuk meg. Két fontos forrás is próbálja bizonyítani, hogy Raoul Wallenbergnek az 1940-ben elkövetett katyini tömeggyilkosság igazi elkövetőinek eltusolása érdekében kellett elpusztulnia. A közel négyezer lengyel tisztnek a katyini erdőben történt brutális kivégzésével eredetileg a náci németek voltak meggyanúsítva és ezt mind a szovjet propagandagépezet, mind a szövetségesek több évtizeden át náciellenes propagandaként alaposan ki is használták. A második világháború végnapjaiban Wallenberg számos, ezt az adatot cáfoló, és a szovjet titkosszolgálatot vádoló dokumentumot kapott kézhez, megőrzés végett. 1945 elején a szovjeteknek nem állt érdekükben, hogy erről a tettükről a világ értesüljön, ezért minden olyan személyt, akiről gyanítható volt, hogy tudomása van az igazságról, Sztálin külön utasítására el kellett tenni láb alól.

A katyini tömeggyilkosság

Az 1939. augusztus 23-án kötött Hitler és Sztálin közötti titkos, egymással kötött megnemtámadási szerződés második passzusa szerint a náci Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot egymás között. Németország, fittyet hányva Anglia és Franciaország tiltakozásának, 1939. szeptember 1-én bevonult Lengyelországba, és ezzel megindította a második világháborút. A szovjetek viszont vártak egészen szeptember 17-ig a támadássaliii. A lengyel hadsereg egy része, a német támadástól alaposan megtépázva ugyan, de nemcsak hogy fölvette keleten a szovjetekkel a harcot, de néhány csatát meg is nyertek a beözönlő Vörös Hadsereggel szemben. 1939. szeptember 27-én a lengyelek végül is kénytelenek voltak kapitulálni a hatalmas túlerő előtt.

1939 szeptemberében és októberében a szovjetek több százezer lengyel hadifoglyot ejtettek. 1939 November 19-én az NKVD kezén volt 40 ezer lengyel hadifogoly, köztük 8500 hivatásos és tartalékos tiszt, 6500 rendőrtiszt, és legalább 25 ezer közkatona. . Köztük igen sokan tartalékos tisztek voltak, akik a civil életben, mint orvosok, mérnökök és egyetemi professzorok funkcionáltak. A hadifoglyokat három hadifogolytáborba szállították: a Moszkvától délnyugatra eső Kozielszkbe, a Moszkva és Leningrád között fekvő Ostasovskba, és Harkovtól délkeletre fekvő Sztarobjelszkbe.

1939-40 telén az NKVD, (a KGB elődje) mindent megpróbált, hogy a lengyeleket megnyerje a sztálini szovjet kommunizmus számára. Néhány kivétellel, a primitív és drasztikus módon lefolytatott kihallgatásokat és a propaganda-hadjáratot a hűséges, és művelt tisztek többsége visszautasította. A végén az NKVD csak egy pár száz potenciális közreműködőt volt képes megagitálni. A többieket 1940 tavaszán, élelemmel ellátva és biztosítva őket, hogy haza lesznek szállítva, százasával vonatra rakták őket. A családtagok 1940 tavaszáig bezáróan rendszeres levelezésben álltak ezekkel a tisztekkel. Utána minden egyes levél – a címzett ismeretlen – pecséttel ellátva, visszament a feladóknak. A Londonban székelő, száműzött lengyel parlament által küldött, és az eltűnt lengyel tisztek sorsáról érdeklődő leveleket a szovjet kormány válaszra sem méltatta.

Mint később kiderült, a tiszteteket három különböző kivégzőtáborba szállítottak. A Kozielszkből elszállított rabok Katyinba, az ostasovszkiak a kalinyini, és a Sztarobielszkieket a harkovi vasútállomáshoz irányították. Az utolsó két helyen talált tömegsírt 1992-ben tárták fel iv.

A Szovjetunió 1942. június 22-én történő német megtámadását követően a Londonban székelő száműzött lengyel kormány új szövetségeséhez, a szovjet kormányhoz folyamodott, amiben az eltűnt lengyel tisztek sorsáról, és hollétéről tudakozódtak. Sztálin válasza az volt, hogy: – Előfordulhat, hogy Mandzsúriába menekültek. v

Azután 1943. április 13-án a berlini rádió bejelentette, hogy az orosz Katyin település erdejében egy nagy tömegsírra bukkantak. A sírban több ezer lengyel tiszt holtteste volt, akiket – a rádióhír szerint – 1940 nyarán az NKVD gyilkolt meg. A szovjetek válasza erre az volt, hogy ezt a gyilkosságot csakis a nácik követhették el, mert most jutott eszükbe, hogy míg ők a németek elöl vonultak vissza, „véletlenül” hátrahagytak néhány lengyel tisztet, akiket a németek 1941 őszén kivégeztek. vi

Amikor a londoni menekült lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, hogy az ügyet kivizsgálja, a Szovjetunió, tiltakozásul, megszakította diplomáciai kapcsolatát a lengyelekkel. Viszont több nemzetközileg is elismert szakértő, így a Svájci és a Lengyel Vöröskereszt is, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a kivégzések pontos időpontja 1940. április 4-e és 13-a között történt. A dátumot a holtestek, az egyenruhák zsebében található naplók, levelek és szovjet újságpapírfoszlányok is alátámasztották. Összesen 4143 személyt azonosítottak. Sajnos, a felfedezés időpontja a győztes sztálingrádi csata utánra esett, amikor is Anglia és az USA – mint a Szovjetuniónak hálás szövetségesei – hajlandók voltak szemet hunyni az események felett. vii

A katyini tömeggyilkosságról szóló akták Magyarországon

Varga Béla, pápai prelátus – aki a Kisgazdapárt képviselőjeként 1945 és 1947 között a magyar parlament országgyűlési elnöke – volt az első, aki felvillantotta, hogy a katyini tömeggyilkosság és Wallenberg sorsa között kapcsolat van. Varga Béla 1947 és 1991 között az USÁ-ban élt. 1995-ben halt meg Budapesten. 1980-ban az Új Látóhatár című, egy – a Német Szövetségi Köztársaságban kiadott – magyar nyelvű magazinban adott interjújában a következőket mondta: – A Szovjetuniónak olyan fontos volt, hogy a katyini mészárlás felelősségéről eltereljék magukról a figyelmet, hogy Sztálin parancsára minden személyt, aki tudta az igazságot, el kellett tenni láb alól.

1939 őszétől majdnem 200 ezer lengyel katona és civil lépte át a magyar határt. A lengyel menekülteket mind a lakosság, mind a magyar kormány szeretettel fogadta. Az elsők között érkezettek közül igen sokan voltak tisztek, sőt jó néhány pilóta is, akik közül majdnem 55 ezernek sikerült a menekülését biztosítani Olaszországon keresztül Franciaországba, ahol sikerült megalakítaniuk a Lengyel Hadsereget, amelyik aztán Hitler ellen harcolt. Igen sokan közülük később részt vettek London védelmében isviii. És szinte nyílt titok volt, hogy az illegális Lengyel Honi Hadsereg végig tartotta a kapcsolatot a Londonban tartózkodó menekült lengyel kormánnyal, a Magyarországon tartózkodó lengyel menekülteken keresztül.ix

Amikor 1943-ban a katyini mészárlásokra fény derült, a londoni lengyel menekültkormány kétségbeesetten próbált információkat szerezni. Varga Bélát kérték föl a majdnem 15 ezer hiányzó lengyel tisztről szóló információk összegyűjtésére és azok továbbítására. Varga Béla összeszedte a Nemzetközi Vöröskereszt szakértőinek törvényszéki leleteit, amiben a svájciakon és a lengyeleken kívül magyar részről részt vett Orsós Ferenc egyetemi tanár, a Bonctani Intézet igazgatója is. Ez a bizottság aztán megállapította, hogy a kivégzések kétségkívül 1940. április 4-e és 13-a között zajlottak le, és ezt akkor és ott csakis a szovjetek követhették el. Varga Béla az adatok nagy részét átadta a Londonba távozó lengyel tiszteknek, de néhány bizalmasabbat sajátkezűleg szállított el Svájcba.x A maradék dokumentum – egy nagyobb pénzösszeggel együtt – a budapesti Hitelbank páncélszekrényében lett elhelyezve.

A Wallenberg-kapcsolat

1944. március 19-étől, a német megszállás napjától kezdően Per Anger, a Svéd Követség másodtitkárának egyik legfontosabb feladata lett az ideiglenes útlevelek kiállítása olyan zsidó személyeknek, akiknek rokonai vagy üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Ezek az útlevelek eredetileg ideiglenes dokumentumok voltak olyan svéd személyek számára, akik utazás közben elvesztették papírjaikat. Csakhogy ebben az időben a svéd követség egyszerre hét másik országot is képviselt, így a segítséget kérők száma egyik napról a másikra megsokszorozódott. A követség sürgős segítséget kért. Ez a kérelem egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, amelyek az Amerikai Menekültügyi Bizottság, a svéd külügyminisztérium és a Zsidók Világkongresszusa között zajlott arról, hogy a magyar zsidókat mentendő misszióra egy személyt küldjenek Magyarországra. xi

Raoul Wallenberg, a svéd delegáció titkáraként lett erre a misszióra kijelölve. Wallenberg közvetlen főnöke Iver. C. Olsen, aki nemcsak mint a (War Refugee Board) Háborús Menekültek szervezete nevében működött Stockholmban, de egyúttal az Office of Strategic Services-t is képviselte (ami a CIA elődje volt) Svédországban. Ez a tény valószínűleg felkeltette később a Kreml bizalmatlanságát, különösen arra való tekintettel, hogy a szovjetek ügynökök agresszív munkát végeztek, hogy behatoljanak az OSS körébe.xii

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, négy hónappal a német megszállás, és annak agresszív antiszemita politikájának végrehajtása után. A magyar határon számtalan marhavagont látott, telezsúfolva zsidó személyekkel, akik a „munkatáborokba” való deportálásukra vártak. Augusztusban érkeztek a titkos hírek a „munkatáborokról” szóló borzalmas igazságról, amikor is Wallenberg nemcsak Horthy beleegyezésétxiii, de határozott felkérését is megkapta a budapesti zsidók megmentésére. Wallenberg, amerikai pénzzel, mint svéd diplomata, a svéd koronát képét viselő védelmi papírokat kezdett osztogatni az arra szorulóknak. Számos épületet vásárolt vagy bérelt ki, ahol svéd zászló védte az odaköltözőket. Amikor októberben, a szovjetekkel való különbéke-tárgyalása miatt a nácik letartoztatták Horthyt, Wallenberg, a többi semleges ország képviselőjével egyetemben, mint pl. Svájc, rábeszélték az új, a németek által támogatott báb- kormányt egy közel 33 ezer zsidót befogadó „nemzetközi gettó” felállításáraxiv. Számos lengyel menekült, akiknek sikerült kikerülniük a Gestapó markából, talált oltalmat ezekben a védett házakban. Több mint valószínű, hogy ezek a lengyel menekültek egyedül Wallenbergre merték bízni fontos és titkos irataikat. És ezek között nemcsak a katyini mészárlásokról szóló adatok, de más, fontos diplomáciai papírok is voltak, amik bizonyították, hogy a magyar kormány aktívan részt vett a lengyel menekültek mentésében, és azok biztonságba helyezésében is.xv

A CIA által 1990-ben feloldott titkos anyagokból számos amerikai, orosz és más európai forrás is arra mutat, hogy Wallenberget az amerikai titkosszolgálat értékes információs forrásként tartott számon. Franklin Roosevelt, amerikai elnök hagyta jóvá kinevezését és missziója nem csupán a zsidók megmentésére terjedt ki, hanem a Berlinnel szövetkező magyar nácikat szabotálandó antináci csoportok felderítésével és azokkal való kapcsolatfelvétellel is meg lett bízva. James McCargar, aki a budapesti amerikai követség titkosszolgálati specialistája volt 1946-ban, állította, hogy „az amerikai titkosszolgálatnak a háború végén Wallenberg volt a legmegbízhatóbb összekötője Budapesten.” Neki volt lehetősége titkosírással Stockholmon keresztül, diplomáciai zsákok segítségével hetente többször is beszámolni az ellenállás vezetőivel való együttműködésről is. xvi

Az ellenállás egyik vezetője volt Mikó Zoltán vezérkari százados is. Wallenberg számos alkalommal vette igénybe Mikó szolgálatait, többek között a svéd házakba történő élelem beszerzésében és szállításában is.xvii 1944 karácsonyán Mikót égetően sürgős dologra kérte fel Wallenberg. Addigra Budapestet már körülvette a Vörös Hadsereg és az ostrom elkerülhetetlennek látszott. Wallenberg segítséget kért a követség által tárolt értékek és papírok biztonságos helyre történő azonnali elszállítására. A papírok között voltak többek között azok a dokumentumok, amelyek a svéd követség közvetítésével a magyar és az angol parlament közti titkos tárgyalásokról számoltak be. xviii

A svéd követségnek már előzőleg is voltak bérelt biztonsági páncélszekrényei a Magyar Nemzeti Bank pincéjében, amelyek a Magyar Hadsereg által őrizve, tűz- és bombabiztosnak is bizonyultak. Más követség is használta ezeket értéktárgyaik és bizalmas dokumentumaik tárolására. Mire Mikó a követséghez érkezett, az iratok már az autóban voltak. Wallenberg és Mikó egy másik gépkocsiban a teherautó előtt hajtottak és amint az iratok a bankban biztonságba lettek helyezve, útjaik elváltak egymástól. xix

A szovjet megszállás

Amikor 1945. január közepén a németek föladták Pestet, nem volt idejük arra, hogy akármilyen értéket is magukkal vigyenek. Az oroszok feltörték a bankokat és minden különösebb probléma nélkül felrobbantották a biztonsági páncélszekrényeket is. Pár nappal ezután tartóztatták le Raoul Wallenberget, Varga Bélát, Mikó századost és segédjét, Bondor Miklós főhadnagyot is.

Varga Bélát Kispestre, a szovjet katonai börtönbe szállották, ahol az NKVD faggatta ki arról, hogy postosan mit is tud a katyini mészárlásokról. Az egyik jóindulatú tolmács oktatta ki Vargát arra, hogy ha életben akar maradni, vallja azt, hogy erről az esetről nincsenek értesülései. Ugyanis, a tolmács szerint Sztálin külön utasítására, „minden személyt, akinek bármi tudomása van Katyinról, ki kell irtani”xx.

Az NKVD Bondor Miklós főhadnagyot 1945. február 13-án tartóztatta le, pár nappal azután, hogy sikerült annak elszöknie a Gestapó fogságából. Saját vallomása szerint a két szervezet kihallgatása között csak annyi volt a különbség, hogy amíg a Gestapó őt Mikó kapitánnyal való kapcsolatáról faggatta, akit ők hazaárulónak tartottak, mert Budapestet akarta a teljes lerombolástól megvédeni; addig az NKVD Bondort a Mikó és Wallenberg közötti kapcsolatról vallatta. Bondor csak annyit mondott, hogy tudtával Mikó csupán élelem- és gyógyszerszerzésben és annak a szállításában segédkezett Wallenbergnek, és Bondor a felpakolt teherautóknak csupán a fegyveres őrségét látta el, amíg azok a védett házakhoz nem értek el. De a kihallgatókat csupán a „dokumentumok” érdekelték, amire Bondor nem tudott kielégítő választ adni. Egy alkalommal közvetlenül is neki lett szögezve a kérdés: pontosan mit tud Katyinról. Bondor válasza, hogy ő a németeket tartja felelősnek a kivégzésekért, és hogy azok próbálják az atrocitásokat az oroszokra kenni, – ez valószínűleg az életét mentette meg. Ezek után legalább egy fél tucat fényképet nyomtak az orra alá és követelték, hogy nevezze meg, kiket ábrázol. Amikor Bondor kijelentette, hogy életében nem találkozott egyikkel sem, akkor a kihallgatók megnevezték őket. Mindegyiknek lengyel hangzású neve volt. Viszont az oroszok soha nem világosították fel Bondort arról, hogy szerintük mi lehet a kapcsolat a lengyelek, Mikó és Wallenberg között. Bondor emiatt meg volt róla győződve, hogy az oroszok azt hitték, Wallenberg egy kém volt, és mind Mikó, mind Bondor az ő bűntársai voltak.

Mikó százados és Bondor főhadnagy tárgyalására 1945. július 9-én került sor a romániai Konstanza (Constanţa) nevű városban. Mindkettőjüket golyó általi halálra ítélték kémek kiképzésével vádolva őket, akik „ártatlan, jóindulatú embereket tévesztettek meg és akartak felhasználni a szovjet hadsereg feltartóztatására.” Ítélethirdetés után elvezették őket a halálra ítéltek cellájába, ahol Mikó elmondta Bondornak Wallenbergnek a katyini dokumentumokkal való kapcsolatát. Mikó szerint Wallenberg komolyan hitt abban, hogy az amerikaiak meg fogják őt menteni az oroszoktól.

Hasonlóságok Wallenberg és Mikó eltűnése között

Wallenberg és Mikó sorsa között igen sok a párhuzam. Eredetileg mindketten a lakosság érdekében és saját akaratukból vették fel a kapcsolatot a Budapestet ostromló szovjet parancsnoksággal.

Wallenberg 1945. január 17-én indult el Budapestről, az ideiglenes magyar országgyűlés városába, Debrecenbe, hogy Malinovszkij marsallal, a szovjet megszálló csapatok főparancsnokával megtárgyalja a svéd követség által kidolgozott tervet a budapesti gettókat túlélő zsidók megsegítésére.xxi

Mikó 1945. január végén Vörös János, a magyar honvédelmi miniszter, felkérésére indult el a szovjet csapatokhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest kapitulációjáról, lehetőleg elkerülve azt a teljes pusztítást, amit a németekkel szimpatizáló magyar csapatok ellenállása váltott ki.

Mindkét esetben az egyéneket letartóztatták és sorsuk utána ismeretlen lett.

Wallenberg fogadtatása a szovjet parancsnokságon igen hézagos. Annyi még tudunk, hogy a budapesti szovjet parancsnokságon barátságosan és közreműködően bántak vele, és engedélyt kapott a város elhagyására is, hogy Malinovszkij marsallal találkozhasson. A következő információ Wallenbergről már Moszkvából érkezik, ahol udvarias fogadtatás részeként körbeviszik megmutatni neki Moszkva turista nevezetességeit is. Utána, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, letartóztatják és a hírhedt Ljubjanka börtönbe szállítják.xxii

Mikót szintén a legnagyobb szívélyességgel fogadják és majdnem egy hétig még készségesen kikérik véleményét a magyar hadsereg akkori körülményeiről is. Azután minden teketória nélkül letartóztatják őt is.

Wallenberg, még mielőtt Mikó a szovjet katonai parancsnokságon jelentkezett volna, már 1945. január 17-én szovjet fogságban volt. Ez elegendő idő lehetett arra, hogy a szovjetek információkat szerezzenek mind Wallenbergtől, mind az elfogott lengyel tisztektől Mikó szerepéről, az iratok elhelyezésének segítésében a Nemzeti Bank pincéjében. Mikó már az NKVD őrizetében volt, amikor egy detektívcsoport a lakására ment és őszintén meg voltak lepődve, amikor közölték velük, Mikó már jelentkezett a szovjet parancsnokságon. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ez a csoport már megkezdte a nyomozást a Wallenberg és Mikó közötti kapcsolat felderítésére.

A szovjetek mind Wallenberg, mind Mikó ügyében kategorikusan megtagadtak minden információt. Wallenberg esetében a nemzetközi nyomás sem működött. Csak Gorbacsov hatalomra kerülése után vallották be, hogy Wallenberg eltűnéséért ők a felelősek, de még ezek után sem adtak erre elfogadható magyarázatot. Mikó esetében a szovjetek 1990-ig tagadták, hogy ő valaha is a fogságukban lett volna. Ez igen meglepő volt, miután Mikó a magyar honvédelmi miniszter felkérésére indult el tárgyalásokat folytatni a szovjet csapatok vezetőivel, és Mikó kapitány legközelebbi rokonai és barátai is tudták, hogy Mikó 1945. január utolsó napjaiban jelentkezett a Szovjet Parancsnokságon.

Folyamatos hamis propaganda Wallenberg sorsáról és a katyini tömeggyilkosságról

Wallenberg esetében a szovjetek közel 55 éven át folytatták hamis propagandájukat. Sztálin idejében a félrevezetések négy, egymásnak ellentétes verzióban lettek tálalva.

Először a Kreml ugyan elismerte, hogy Wallenberg szovjet fennhatóság alatt áll, de azt már tagadta, hogy a svéd diplomatát elrabolták és a ljubjankai börtönben tartják fogságban.

Két évvel később a szovjetek kategorikusan kijelentették, hogy a szovjet hatóságoknak semmiféle tudomása nincs Wallenbergről.

A harmadik változat egy évtizeddel későbbi, Hruscsov idejéből származik, amikor is a szovjetek elismerik, hogy Wallenberg a ljubjankai börtönben volt, ahol valószínűleg szívtrombózisban halt meg, még 1947-ben. Ehhez a változathoz majdnem 25 éven keresztül ragaszkodtak, amikor is ezt a gorbacsovi felmelegedés alatt felváltotta a negyedik változat: Wallenberg meghalt, de halálának részletei ismeretlenek.xxiii

Ugyan az orosz kormány 1992-ben kiadott olyan dokumentumokat, amelyik beismeri, hogy a szovjet vezetőség és az NKVD voltak felelősek a katyini mészárlásokért, de ennek a tagadása hosszú évekkel ezután is folyamatban volt. Például, még 1998 nyarán a washingtoni Ronald Reagan épületben, egy USA által szponzorált, az orosz Katonai Múzeum által kölcsönadott Második Világháborús Fényképek kiállításán, az egyik orosz program szerint a lengyel tisztek katyini meggyilkolásáért változatlanul a németeket és nem az NKVD-t tartották felelősnek. xxiv

És amíg a lengyel parlament egy csoportja azon igyekezett, hogy kicsikarjon egy elismerést az orosz kormánytól, amiben az elismerné részvételét ebben a tömeggyilkosságban, 1998 őszén Jurij Csajka, az orosz kormány által kinevezett biztos levéllel fordult a lengyel igazságminiszterhez, és követelte, hogy hozzanak létre egy vizsgálóbizottságot, ami felderítené azon orosz katonák halálának okát, akik 1919/20-ban az orosz-lengyel háborúban estek lengyel fogságba. A levél szerint legalább 83500 orosz hadifogoly halt meg embertelen állapotok miatt lengyel koncentrációs táborokban. Az 1990-es évek elején az a hír terjedt el Varsóban, hogy Gorbacsov adott ki utasítást beosztottjainak, amely szerint olyan adatokat találjanak, amivel a katyini eseményeket ellensúlyozhatják. A lengyelek ugyan tiltakoztak a gyanúsítások ellen, de egyúttal kijelentették, hogy hajlandók lennének egy közös bizottságot létrehozni, amelyik mind a lengyel, mind az orosz levéltárakban korlátlanul kutathatna további információkért. Az ajánlat kategorikusan vissza lett utasítva. xxv

Miért volt fontos a szovjeteknek, hogy a katyini atrocitásban való részvételüket titokban tartsák?

Az incidens egy maradandó politikai következménnyel járó, az emberiség ellen elkövetett bűnügynek számit. A lengyel foglyok tömeges kivégzése a második világháborúban nem a csaták hevében történt, hanem bizonyíthatóan egy hidegvérrel elkövetett politikai gyilkosság volt. Az áldozatok, 1939 szeptemberében a szovjet Vörös Hadsereg által, Lengyelország keleti részének lerohanása közben elfogott lengyel tisztek, katonák, és civilek voltak. Igazából ezek a lengyel katonák nem is számíthattak hadifogolynak, mert a Szovjetunió nem üzent háborút Lengyelországnak és a lengyel katonai parancsnokság parancsba adta, hogy ne vegyék fel a harcot a szovjetekkel. A közel 15 ezer lengyel tiszt kivégzése egy nemzet vezetőrétegének szisztematikus kiirtásának számit és az megfelel a genocídiumxxvi, azaz a népirtás fogalmának.

A Szovjetunió soha nem lett hivatalosan elitélve a katyini mészárlások miatt. A Szovjetunió több mint 50 évig tagadta felelősségét ez ügyben. A katyini mészárlásért a németek lettek okolva, és ezt mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak is, náciellenes propagandának használták fel. Katyin tiltott téma volt mind a háború utáni Lengyelországban, mind a szovjetek által ellenőrzés alatt tartott mindegyik országban. Cenzorok töröltek ki minden erre vonatkozó adatot, és még említése is komoly következményeket vont maga után.

1945-ben, Wallenberg eltűnése idejében a szovjetek mindent elkövettek annak érdekében, hogy erről az ügyről eltereljék magukról a figyelmet, olyan mértékben, hogy Sztálin külön utasítására, mindenkit, akinek tudomása van az igazságról, el kell tenni láb alól. A bizalmatlan és paranoid sztálini szovjet vezetés szempontjából az 1940-ben történt katyini erdőben elkövetett tömegmészárlás felelősségének eltusolása érdekében teljesen jogosultnak tartotta Wallenberg kivégzését. Így lett Wallenberg a katyini tömeggyilkosság utolsó áldozata.

***

Wallenberg – forrásmunkák

i.  “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

ii. “Wallenberg: Russia ends a mystery” The Toronto Star, 23 December 2000.

iii. Edward J. Rozek, Allied Wartime Diplomacy: A Pattern in Poland (New York: John Wiley & Sons, 1958), 34. By invading Poland, the Soviets violated their 1932 non-aggression pact with Poland (which had been extended to 31 December 1945), as well as the 1929 Treaty of Paris, outlawing war, which they had signed. Ibid., 18-9, 35.

iv. Robert Conquest, historian, U.S. State Department Soviet affairs strategic analyst, interviewed by Louis R. Coatney, 18 June 1992.

v. “Katyn Massacre,” Encyclopaedia Britannica” (on-line)

vi. Janusz K. Zawodny, Death in the Forest: The Story of the Katyn Forest Massacre, (Notre Dame IN: University of Notre Dame, 1962). Pg.15.

vii.  Christopher Andrew & Oleg Gordievsky, KGB: The Inside Story, pg. 270, 273

viii. John Flournoy Montgomery, American Ambassador to Hungary,: Hungary, The Unwilling Satellite

ix. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

x. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. Pg. 363.)

xi. Per Anger, The Jewish student centre online resource http://fcit.usf.edu/holocaust/People/Rescuer.htm

xii. David E. Murphy, Sergei A. Kondrashin, and George Bailey, Battleground Berlin: CIA vs. KGB in the Cold War (New Haven: Yale University Press, 1997), p. 4.

xiii. On July 29, 1944, in a report to his government Raoul Wallenberg wrote: “Horthy’s position is illustrated by the very real fact that the deportations were cancelled per his order, but also by a number of smaller interventions. Among them, two verified instances of trains loaded with prisoners being ordered to turn back just before reaching the border. That Horthy’s power is a factor to be reckoned with is shown by the fact that while the above- mentioned trainload of intellectuals was sent across the border, the entire Jewish Council was detained by the Gestapo, so that they would not be able to report the matter to the head of state, who was judged to have enough power to order the train to turn back.” (U.S. Holocaust Museum: Raoul Wallenberg: Letters and Dispatches 1924-1944; New York: Arcade, 1995, p. 241.)

xiv. Elenore Lester and Frederick E. Werbell, “The Lost Hero of the Holocaust.: The Search for Sweden’s Raoul Wallenberg,”

xv.Vilmos Bondor, The Mikó Puzzle. (A Mikó-rejtély) 1995. Puski., ISBN 963-8256-65-6. Pg.37.

xvi. “Evidence that Raoul Wallenberg was a U.S. espionage asset.” U.S. News Online, 13 May 1996.

xvii. Bondor, pg. 37

xviii. Bondor, pg.159.

ixx. Bondor, pg. 73.

xx. Radio Interview with Bela Varga: Új Látóhatár (New Horizon), a West Germany based Hungarian language literary magazine, that frequently published radio interviews that appeared in Radio Free Europe, published in 1980. (Dokumentum: Varga Béla – Kovács Imre: Lengyel menekültek és Francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945. Rádióbeszélgetés. pg. 363.)

xxi. John Bierman, Righteous Gentile: The Story of Raoul Wallenberg, Missing Hero of the Holocaust (New York: Viking Press, 1981), pp. 117-19.

xxii. Maria Ember, Wallenberg Elrablása, (The Kidnapping of Wallenberg), Budapesti Negyed 8.(1995/2)

xxiii. The Wallenberg Mystery: Fifty-five Years Later http://www.ajc.org/site/c.ijITI2PHKoG/b.848905/k.1BFE/The_Wallenberg_Mystery_Fiftyfive_Years_Later/apps/nl/newsletter3.asp

xxiv. See Benjamin J. Stein, “Can We Talk?” American Spectator, November 1998, p. 66.

xxv. Zdzislaw M. Rurarz, former Polish ambassador to Japan, who was granted asylum in the U.S. in 1981. “Soviets Murder Truth in Memorial to Katyn Massacre.” Wall Street Journal, 6 January 1989, p. A10: 3

xxvi. “Genocide – 1) the use of deliberate systematic measures (as killing, bodily or mental injury, unliveable conditions, prevention of births) calculated to bring about the extermination of a racial, political, or cultural group or to destroy the language, religion, or culture of a group . . . .” Webster’s Third New International Dictionary of the English Language, Unabridged, (Springfield MA: Merriam-Webster, 1986.)

A háború megindulásakor, – amikor a villámgyőzelmek néhány napon belül bekövetkeztek, már a második napon nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael legyőzi az ellene fordult arab hadseregeket,- már jóformán az emberek 90%-nak a szimpátiája Izrael oldalán volt. Bár a hivatalos propaganda, – különösen a szovjet, – egyoldalúan az arab oldalt támogatta, de mindenki tudta, hogy az agressziót az arabok és Nasszer követte el és Izrael önvédelemből, a halálos veszedelemből igyekezett kiszabadulni. Azon kívül, eddig a zsidókról az volt elterjedve, hogy kereskedők, puhány emberek, és amikor azok most ilyen keményen és katonai fellépéssel, szinte a német katonai gépezethez hasonlóan vették át a villámháború taktikáját, csodálattal szemlélték az emberek, még azok is, akik nem egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.

Ezt tapasztaltam például Solymáron, ahol a Svábok közismerten antiszemiták voltak. Én akkoriban, mint beosztott kistisztviselő a Solymári műanyagipari vállalatnál dolgoztam, ami akkoriban legalább ezer embert foglalkoztatott három műszakban. Ezekben a napokban szinte nem volt olyan ember az üzemben, aki ne Izrael győzelméért szurkolt volna. Például amikor benyitottam egy műhelybe, ahol éppen tízóraira összecsődült emberek ültek a padokon, az egyik sváb művezető tartott előadást a „sin bétről” azaz az Izraeli titkosszolgálatról.

„Ez a titkos szolgálat olyan jól működött és olyan jó felderítése volt, hogy a levegőben levő egyiptomi pilótákat név szerint szólították és bemondták, hogy hány gyereke van, és hogy kapatultáljon a gépből, mert a repülőteret lebombázták, és Őt meg akarják menteni. Mondhatnám Nektek fiuk, hogy a Gestapo az ipari tanuló lehetne ezekhez képest.”

Persze a háború kitörésének a másod vagy harmadnapján már többen is felkerestek és a véleményemről érdeklődtek. Tisztában voltam azzal, hogy ezek közül, bár valóban voltak olyanok is, akik csak a véleményemet akarták hallani erről a jelentős eseményről, de olyan is, aki az államvédelmisek számára vinné az információt, amit aztán a dossziémba el lehet majd helyezni. Mert persze az határozta meg mindig, hogy kit hogyan ítélnek meg, hogy milyen állást foglal el egy olyan kérdésben, amire a szovjetunió, no meg a magyar kormány is úgy reagált, hogy megszakította diplomáciai kapcsolatát Izraellel.

Bár az utóbbi években igen visszahúzódtam, különösen röviddel a szabadulásom után történt besúgás után, (amikor is egy rám állított „kolléga” miatt behívattak egy „barátságos beszélgetésre” a Fő utcába), de most úgy döntöttem, hogy ez egy olyan jellegű kérdés volt, amikor az ember az önmagára kényszerített öncenzúrát muszáj feloldania, mert az gombócként az ember torkában már fuldoklásra kényszeríti. Szóval azt mondtam magamnak, hogy a káderlapom nekem már ennél rosszabb nem lehet, és jobb, ha nyilvánosan is kijelentem álláspontomat, mert előbb-utóbb valahol úgyis elszólóm magamat.

Kifejtettem, hogy nézetem szerint Izrael igenis önvédelmi háborút folytat és Izraelnek van igaza, mert már csak akkor nyomta meg a hadigépezetet, miután már Nasszer tankjai is felvonultak a határon. Persze voltak olyanok, akik elítélték Izraelt, mint agresszort, mint például egyik ismerősöm is, aki szintén partizán volt 44-ben. Mondtam neki, ha példának okáért 44-ban négy nyilas pártszolgálatos kísér géppisztollyal ötven zsidót a Duna parton, ismert szándékkal, és esetleg van négy fasza gyerek a zsidók közül, akik azt gondolják, hogy úgyis elpusztulunk néhány perc múlva, nekiugranak a nyilasoknak, és kicsavarják a géppisztolyt a kezükből és belelövik a nyilasokat a Dunába, akkor ki az agresszor? A kisnyilasok, vagy a négy tökös zsidó srác?

Az ismerős persze azt mondta, hogy nem lehet így feltenni a kérdést, rosszul közelítem meg a dolgokat. Mondtam, én így teszem fel. Ami fasizmus volt 1944-ben, amikor az auschwitzi kemencékbe vitték a zsidókat, az 1967-ben, amikor a tengerbe akarják őket beszorítani, szintén az, és hogy most nem gyáva zsidókkal állnak szemben, hanem olyanokkal, akik az életükért harcolnak, azt csak üdvözölni lehet, hogy ilyen módón változott meg egy kis népnek az önvédelmi reflexe.

Persze igen sok józan gondolkodású is volt a partizán társak között. Az egyik, pl. akit a minisztériumi munkahelyén felkerestek azzal, hogy mint régi munkásmozgalmi ember jó példával járhatna elöl, ha Ö lenne az első felajánló, aki az „áldozatul esett arabok” számára önkéntesen felajánlana egy nagyobb összeget.

„Készséggel,” mondta. „Mi lenne, ha egy havi fizetésemet ajánlanám fel?”

„Óriási” örvendezett a felszólító.

„Viszont szeretnék egy záradékot írni hozzá, hogy mit kívánok ezért.”

„És mi lenne az?”

„Hogy ezt az összeget, én, mint régi partizán, felajánlom Egyiptomba, a Nasszer által kivégzett kommunisták özvegyei és árvái javára. „

Abban a pillanatban a gyűjtés leállt, miután igen sok helyen hasonlóak voltak a reagálások.

De életem egyik legmegrázóbb epizódja 1973-ban történt, három hónappal a Yom Kipurri háború kitörése előtt. A reggeli órákban munkahelyemre utazva felszálltam a 6-os villamosra. A villamoson egy magam korabeli, bőrkabátos, kackiás bajuszú férfi állt egy barátjával, akivel hangos beszélgetésbe kezdtek. A beszélgetésre azonnal felfigyeltem, mert sajátos témát ütöttek meg.

„Hát édes komám, tudod, a gyerek elvégezte a katonai iskolát és itt már teljesített szolgálatot a légierőnél, pilóta és egy különleges, speciális kiképzésen van, Moszkvában, két évre. Nem régen látogattam meg Őt, és rengeteg arab katona és pilóta kiképzése folyik az iskolákban és most jött el az idő, amikor a zsidó kérdést végképpen el fogják intézni. Mert meg kell neked mondanom, komám, hogy a történelem folyamán annak idején Titusz óriási hibát követett el Jeruzsálem elfoglalása és a templom lerombolása után, hogy nem az eredeti tervet hajtotta végre, a zsidók fizikai megsemmisítését, hanem a világban való szétszórását. A Hitler sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mert nem csinált teljes tabula rázát, és meg kell mondani, hogy én voltam kint ebben az időben a fronton, és a Wermacht sem úgy teljesítette a feladatát, ahogy kellett volna. Az egyedüli igazi katonák ebben a háborúban az SS-ek voltak.”

Ez a beszélgetés rendkívüli hangerővel zajlott le, és én azt láttam, hogy az egész villamos dermedt csendben hallgatja, senki sem mer egy szót sem szólni. Énrajtam átvillant az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a párt vagy a magyar kormány hivatalos Izrael elleni politikája, hanem kifejezetten büntetőjogilag is üldözendő antiszemita uszításnak vagyok tanúja.

Felvillant előttem a kép, amikor 1944 nyarán utaztam a miskolci villamoson, a német megszállás alatt, amikor a németek fiatal magyar suhancokat toboroztak az SS kötelékébe. Miskolcon is láttam már ilyen fiatalokat, akiknek a civil ruháján már ott volt a piros alapon a két villámszerű S-betű, a német SS-ek jelzése, akik italos állapotban randalíroztak, és zsidóztak, és belekötöttek emberekbe. Ezen a napon találkoztam egy ilyen fiúval a villamoson, és amikor elkezdett hőbörögni, hogy „Zsidóvérben fogok fürdeni”, az egyik megállóban dühömben megfogtam és a villamosról lerúgtam. Tettem ezt akkor, amikor az életem veszélyben forgott, mert illegalitásban voltam, de megtehettem, mert a zsebemben fegyver volt. 1944-ben meg mertem engedni magamnak azt a luxust, hogy egy fasisztát, egy szélsőséges antiszemitát lerúgjak a villamosról. Most viszont azt éreztem, hogy a szocializmusban, ahol büntetőjogilag elitélendő és erre vonatkozó törvények is vannak, én, Kopácsi Sándor nem tehetem azt, hogy beleszóljak, mert én, Kopácsi Sándor, ha bevisznek, mint ellenforradalmárt, én húzom a rövidebbet. Mert én lettem az az állampolgár, aki bármit csinál, abból csak kára lesz.

Fizikai rosszullét környékezett, amikor leszálltam a villamosról, és miután hazamentem, szinte zokogva meséltem el az esetet a feleségemnek. És ekkor mondtam azt a felségemnek, hogy ebből az országból el kell mennünk. Érdekes módón nem akkor telt be a pohár, amikor engem bántottak, vagy mellőztek, nem adták meg azt, ami nekem jár. Gondoltam, hogy ezzel még valahogy el lehet vegetálni, de ez az incidens rávilágított arra, hogy én itt egy ötöd rendű állampolgár sem vagyok, akit meg lehet verni akármikor, mindenképpen őneki van vége, és ö húzza a rövidebbet.

Ez volt az, amire azt mondtam a feleségemnek, hogy talán ez a magyar sors, talán szörnyű, de így igaz, a Himnusz szavaival: „Szertenézett, és nem lelé honját a hazában.”

„Szovjet gyártmányú fegyvereket láttam” – feleltem.

„Nem erre gondoltam. Nyugati gyártmányú fegyvert látott-e?”

„Igen. Német Mauser pisztolyokat.”

„Helyben vagyunk. Hol látta, kiknél és milyen mennyiségben?”

„Sashalmon, a szovjet parancsnokságon az engem letartóztató tábornokok derékszíján lógott, fatokban.”

„Maga viccel velem?” – kérdezte fenyegetően.

„Eszem ágában sincs” –feleltem nyugodtan.

„Itt van egy vallomás,” – és mutatta a fehér könyvet, – „amelyben Kecskés Ferenc azt vallja, hogy Győrben látta, hogy a nyugatról érkezett vöröskeresztes autókból fegyvereket raktak ki az ellenforradalmárok részére.”

Elolvasom az aláhúzott részt. Milyen szemérmesek, – gondolom – Kecskés Ferencnek nincs feltüntetve a foglalkozása. Most már bizonyára ÁVH-s alezredes az én régi diósgyőri marós szaktársam. Úgy látszik az Árpádsávos karszalag, elkötelezte őt a mindenkori hatalom kiszolgálására. Munkásmozgalmi embereket letartóztatni, vagy vérplazma helyett gépfegyvert látni – egyre megy. „Nem jártam Győrben.”- válaszoltam, majd hozzátettem, – ”Máshol nem láttak hasonlót?”

„Ne maga kérdezzen! Éppen azt keressük.”

De bármilyen szorgalmasak voltak nem tudtak még egy szemtanút produkálni.

1960 elején újabb kíváncsi látogatóm érkezett. Nagy ezredes három fényképet tett elém. „Kit ismer fel a képeken és mit csinált az illető az ellenforradalom alatt?”

Az első pillanatban felismertem az egyik honvéd alezredest, aki a Honvédelmi Minisztérium részéről összekötő tiszt volt a Nemzetőrség felé. Nézegettem a képeket és elgondolkoztam. Nem oszt és nem szoroz, ha felismerem. De akkor bevisznek napokra a Fő utcába, kezdődik az „Álljon a falhoz”. „Ne nézzen hátra.” „Szétrúgom a valagát, rohadt fasiszta.” Ebből már elég volt.

„Gondolja el, hogy nem civil ruha van rajta.”- segített a jóságos ezredes a gyenge emlékezetemnek.

„Megvan! Ezt felismerem!”- mutattam rá az egyik képre.

„Úgy van! Ki az illető, hol látta, mit csinált, milyen kapcsolata volt vele?”

„ A nevére már nem emlékszem, mert rengeteg embert ismertem és rossz a névmemóriám. De ezt az arcot ezer közül is felismerem. Ez az ember a Szirmabesenyői plébános, akivel 1955-ben Miskolcon a Mindszenti temetőben egy rokonom temetésén találkoztam.”

Kerekre nyílik az ezredes szeme. „Biztos ebben? Mondtam, hogy gondolja el, hogy nem civil, hanem valamilyen egyenruhában van.”

„Igaza van,” –bólogatok – „hiszen a katolikus papok öltözéke is bizonyos értelemben valamilyen formaruha, amely megkülönbözteti őket a civilektől.”

Hosszan nézett a szemembe mielőtt válaszolt,- „Menjen maga a bánatos picsába! Egyébként még találkozunk”, – tette hozzá fenyegetően.

Visszavezettek a korházba és többé börtönéveim alatt, nem háborgattak hasonló ügyekkel. Leírtak, mint alkalmatlan tanút.

De az államvédelmi vezetés mindent megpróbált, hogy a börtönben is olyan helyzetet teremtsenek, amivel öngyilkosságba tudnak zavarni, vagy valamilyen véletlen baleset áldozata lévén moshassák kezeiket.

Miután minden igyekezetük ellenére sem tudtak rám bizonyítani semmit az éhségsztrájkkal kapcsolatban, így más módszert választottak. Egy volt postarablót, Sziklai Lászlót tették a cellánkba, akit történetesen én fogattam el, testvérével együtt 1952 őszén.

Ehhez tudni kell, hogy a politikai foglyok és a köztörvényesek általában külön voltak választva. Azonban a Váci börtönben, a gombgyári részlegben, ami termelőüzem volt, a termelés biztosítására, a sztrájk után, a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe elhurcolt politikai rabok helyét csövesekkel kellett pótolniuk. Világos volt mindenki előtt, hogy a csövesek a politikaiakkal összekeverve már eleve vérre menő konfliktusok forrása. Ez eléggé ismert probléma a Gulág szigetcsoportból. Erre számítva raktak minket össze Sziklai Lacival is.

A Sziklai testvérek, keménykötésű, húsz év körüli fiatalok voltak, akik 1952 őszén több fegyveres bankrablást hajtottak végre a fővárosban, de egyik helyen sem jutottak komolyabb pénzösszeghez. Egy csendes utcában végre találtak maguknak egy postát, ahol rájuk mosolygott a szerencse. Fejükre húzott harisnyával, kezükben fából készített, de mesteri faragású pisztollyal kényszeríttették a postáskisasszonyt a pénzes zsák átadására. A zsákban csaknem százezer forintot találtak. Taxiba ugrottak, a sofőrt kitették és elszáguldottak a tetthelyről.

Rákosi magánkívül hívott fel. – „Tűrhetetlen, hogy szocialista fővárosunkban a dolgozók gengsztertámadásoknak legyenek kitéve, mintha Chicagóban lennénk. Nyolc órát adok, hogy kézre kerítse a bűnözőket, vagy… nagy bajok lesznek.

Úttorlaszokat állítattam minden Budapestről kivezető útra. A pest-hidegkúti sorompónál a rendőr meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő taxit. A taxi átrohant a sorompón. Az egyik rendőr pisztolyából tüzet nyitott és eltalálta az autó kerekét. Az egyik testvér kiugrott a kocsiból és bemenekült az erdőbe. A másik, a karamboltól félájultan, a kocsiban maradt. Behozták a főkapitányságra az elrabolt postazsákkal együtt. A bizonyíték elegendő volt a beismeréshez, egyébként is a budapesti főkapitányság területén hivatalom elfoglalásától kezdve minden bántalmazást megtiltottam. Ebben az esetben kivételesen a kihallgatáson, ugyan a háttérben ülve, de én is jelen voltam. Bár Sziklai László pisztolya csak egy fából faragott replika volt, a postarablást mégis sikeresen elkövették vele. Mint kiderült, a két testvér az egyik nyíregyházi tanító fiai voltak, akiket a gimnázium elvégzése után nem vettek fel egyetemre a származásuk miatt. Vidéki viszonylatban, ugyanis ez a tanító, aki ezelőtt igazgató volt, a szocialista rendszerben kuláknak, azaz osztályidegennek minősült. A két fiú közül az egyik az orvosi, a másik meg a gyógyszerészi szakra jelentkezett, és elutasításuk után, végső elkeseredésükben akartak nyugatra szökni és a határőrök lefizetésére kellett nekik a pénz. Helyzetüket súlyosbította, hogy a nyugatra való szökés miatt követték el ezt a bűncselekményt.

Rákosi példás büntetésként az akasztást helyezte kilátásba a két fiúnak. Ezen megdöbbentem, mert szerintem ez a két fiatal, akinek a terve és életlehetősége, karrierje azért tört derékba, mert az édesapjuk nem jó helyre született, nem voltak megrögzött bűnözők. Hosszú vita után sikerült rábeszélnem Házi Árpádot, az akkori belügyminisztert, hogy próbálja megmenteni a két fiút. A Sziklai testvérek elkerülték a halálos ítéletet és húsz év börtönbüntetést, kaptak. A forradalom idején kiszabadultak. Azonnal nekivágtak a határnak, de azon kevesek közé tartoztak, akiket elfogtak és visszavittek a börtönbe.

Amikor Sziklai Laci belépett a terembe, rögtön felismert, és ellenségeskedés helyett a nyakamba borult és megölelt.

„De jó, hogy látlak,” mondta, de rögtön hozzátette, hogy „na persze nem annak örülök, hogy pont itt látlak. Sose fogom elfelejteni, amit értünk tettél. Nélküled Kopasz atyánk felkötetett volna”.

Egymás mellett feküdtünk és elmeséltük egymásnak történeteinket.

A tiltott határátlépés, és fegyverrel elkövetett rablás miatt félig meddig a Sziklai testvéreket politikainak tekintették és emiatt, amikor elfogták, minden különösebb eljárás helyett egyszerűen csak visszavitték őket a börtönbe. A novemberi napok elején egyszerűbb volt a régi büntetés folyamatosságára hivatkozni, mint bírósági eljárást indítani ellenük.

Sziklai Laci, mint borbély dolgozott a Váci börtönben, ami egy komoly presztízzsel járó beosztás volt a börtönön belül. Közelebb volt emiatt a fazékhoz, több levest is mértek számára. Egyúttal ezermester is volt, hangszereket készített, többek között egy kis zongorát is, és gólyos-csapágyakból kovácsolt olyan csodálatos borotvákat, meg késeket, amit a fegyőrök egy liter pálinkáért vásároltak tőle meg. Amúgy egy nagyon értelmes és vidám fickó is volt.

Egyik nap Dr. Soósnak, akit mi csak Dr. Mengeleként emlegettünk, a fülébe jutott Sziklai Laci üzleti tevékenykedése és fegyelmi eljárást indított ellene. Súlyosbította a dolgot, hogy Sziklai nem volt hajlandó elárulni az őrök nevét, akiknek a megbízásából készítette a késeket, tudván, hogy azokat is komoly büntetésbe részesítenének: a kötelékből való elbocsátást, esetleg még hadbíróság is fenyegette volna őket, amiért egy rabbal üzleteltek. Emiatt Sziklai 15 napi szigorítottat kapott, amit a börtönnyelv által Dóberdóként ismert, nedves földalatti zárkában, egy vékony pokróccal letakart szalmazsákon, töltött el. Egyik nap kenyér és víz, a másik napon fél adag élelem. A börtönkörülmények között amúgy sem különösen jól táplált raboknál egy-egy ilyen fegyelmi 10-12 kg-os súlyvesztést garantált, amit aztán börtönviszonylatban nehezen, vagy egy év alatt lehet csak visszaszerezni.

Nekem volt egy régi, a rendőrségen szolgáló beosztottam, aki átkerült a börtönőrséghez. Neki mondtam el, hogy egy jó barátom került a fegyelmi zárkába és szeretnék neki valahogy segíteni. Ez éppen a hivatalosan engedélyezett féléves 3 kg-os csomag érkezésekor történt, és többek között Laci is megkapta az övét. Mondta, hogy távollétében együk meg, nehogy megromoljon. Volt rendöröm egy kis vonakodás után hajlandó volt velem jönni a rabnyelven hívott „diétás napokon”, amikor Laci csak egy szelet kenyeret és egy kancsó vizet kapott. Én, mint a börtön ruharaktárosa, a tiszta ruhába tekertem a kolbászt, kenyeret, szalonnát, süteményt, meg dohányt. Miután ezen a zárkán dohányozni sem lehetett, amíg Laci elfogyasztotta az ennivalót és elszívta a cigarettáját, addig az őr szóval tartotta kollégáját. Amikor két hét múlva Laci visszatért a fegyelmiből, Dr. Mengele elé került, akinek hivatali kötelessége közé tartozott, hogy a büntetését letöltött rab súlyát lemérve bejegyezze a súly vesztességet. Nagy fejcsóválva vette tudomásul a különleges esetet, amiről talán még tanulmányt is lehetne írni, mert akárhogy is konzultáltunk jobbra-balra, alig tudtunk a mérlegről egy fél kg-ot lecsalni.

Ezzel persze tovább erősödött barátságunk Sziklai Lacival, akinek jóindulatára később is számíthattam.

De Dr. Mengelének még volt néhány ötlete, hogy miként lehetne engem kikészíteni. Egyik nap egy Pillok nevű ÁVH-s őrnagy közölte velem, hogy én egy piszkos ellenforradalmár vagyok, akit még régi mozgalmi múlttal rendelkező édesapja is nyilvánosan megtagadott. Nem reagáltam rá egy szóval sem, pedig zsebemben volt a két nappal ezelőtt érkezett levél, amelyben az egész család, így édesapám is, egy jó pár sorban melegen üdvözölt. Másnap közöltem Dr. Soós századossal, hogy parancsnoki kihallgatást kérek, hogy panaszt tegyek egy előző napi ügyben, amikor bűncselekményt követtek el velem szemben. Higgadtan soroltam az okokat:

„Törvénytelen kínzás hatósági személy jelenlétében és közreműködésével egy előttem ismeretlen civil személy részéről. Hamis hír keltésével a lelki terror alkalmazása még csak nem is vallomás kicsikarása, hanem szórakozás, elferdült lelki kéjelgés céljából.”

Dr. Soós majdnem sírva kért tőlem bocsánatot és kérve kért, hogy ne tegyem meg ezt vele. Lépésről lépésre hagytam magam megpuhítani, és hajlandó voltam a végén elállni kihallgatási kérelmemtől. Alig telt el másfél óra, amikor a parancsnokságra hivattak és a nevelőtiszthez, Czeba őrnagyhoz kísértek.

„Van valami panasza vagy problémája” kérdezte.

„Nekem semmi.” – mondtam én.

„Nem érte önt az utóbbi időben valami sérelem?”

”Tudtommal nem.”

„Márpedig itt fekszik előttem egy jelentés, hogy nem a börtön állományába tartozó személy a büntető intézet szabályával ellentétes, meg nem engedett atrocitást követett el önnel szemben.” Az őrség több tagja is hallotta Soós századossal való beszélgetésemet és sürgősen „törlesztettek” valamit múltbeli sérelemiekért. A parancsnokságnak sem az én kálváriám bántotta az igazságérzetét. Az ÁVH-s tisztek, áttétesen az elhárítók elleni gyűlölet most tápot kapott egy baklövéssel, amikor egyenlítési alkalom kínálkozott.

A szó szerinti idézet után nem sok értelme volt a további tagadásnak. Pillok ÁVH-s őrnagyot kitiltották és Mengele is kapott egy fricskát, ami ha lehet, még bizalmatlanabbá tette a börtönőr beosztottjaival szemben. Az ilyen jellegű torzsalkodás a rabok számára előnyös, mert mindig adott egy kis kaput az enyhítésre, és hallgatólagos szövetséget kaptunk az őrség egy részétől.

Sajtó alá rendezte Gelbergerné Kopácsi Judith

Az „ellenforradalom értelmi szerzőjével” szemben a gyakorlati végrehajtás azonban sajátosan zajlott le. A korház parancsnoka, Dr. Soós Zoltán belügyvédelmi orvos százados volt, (azelőtt ÁVH orvos), aki szinte üldözési mániát kapott a forradalom alatt. Saját elmondása szerint félelmében kiugrott a felkelők elől az első emeleti ablakon. Lábát törte és a felkelők hordágyon vitték be a korházba. A rabok dr. Mengele néven emlegették maguk között. Dérinek külön zárkát biztosított, hogy nyugodtan dolgozhasson. Adott mellé egy másik rabot „társnak”, aki a zárkát is kitakarította. Ez a Jóska nevű társ, „véletlenségből” egy kegyelmi útón életfogytiglanra ítélt keretlegény volt, aki élvezettel mesélte Dérinek, hogyan és hány zsidót irtott ki. Hetenként kétszer-háromszor felpofozta Dérit, hogy ki ne jöjjön a keretlegényi gyakorlatból. A megfélemlítés olyan mérvű volt, hogy Déri, aki kilencévi börtönbüntetést kapott, már csak akkor mert szólni, amikor úgy érezte, egy út maradt számára: az öngyilkosság. Sírva jött le a raktárba elbúcsúzni tőlem. Dérit megnyugtattuk, és megkértük legyen egy-két napig még türelemmel, a dolgot meg fogjuk oldani.

A börtönkórház ruharaktárában, – ahova, mint raktáros nem sokkal Vácra érkezésem után kerültem, – ruhacsere ürügyén feltűnés nélkül tudtunk összejönni. A korházon belül a raborvosok, egészségügyiek és házimunkások szabadon közlekedhettek. Több javaslatot vitattunk meg. Az első verzió szerint nekem kellett volna beszélnem Soóssal, mint földije, akivel szemben még semmiféle túlkapást nem tett.

„Nem helyeslem”- Dr. Radó György szólt közbe, – „mivel szerintem Ö sem magától találta ki ezt a módszert. Ö csak alkalmas személy ennek a végrehajtására. Akik mögötte állnak, azoknak érdeke Déri szisztematikus elpusztítása. Soóst ismerjük. Kiszámíthatatlan a reakciója, mert szabályos elmebeteg. Skizofrén típus, aki éjszakákat bent tölt, hogy egy-egy beteget megmentsen és ugyanazt felgyógyultan sötétzárkára vagy szigorítottba küldi, attól függően, hogy melyik énje kerekedik felül. Azon felül megalomániás, mert mindannyiunk előtt mondta el, hogy vendéglőben a sarok asztalhoz ül, farzsebében csőre töltött pisztollyal. Azt hiszi, hogy olyan fontos személy, akinek az életére törnek. Szót sem szabad vele váltani, mert csak a leghalványabb célzás is kegyetlen megtorlást vonhat maga után.

N. N. honvéd alezredes szerint nem jó ötlet a Büntetés-végrehajtás vonalon sem elindítani az ügyet, mivel a fegyvernemi rivalizálásban a Büntetés-végrehajtás a gyengébb fél, habár tudjuk, hogy a börtön parancsnok szívből gyűlöli a Börtön-elháritósókat és szíve szerint örömmel törné ki a nyakukat.

Marad tehát a keretlegény. Mint az önkéntesen megalakult Társadalmi Bizottság tagjai, kezdjük majd a meggyőzéssel és a többit, majd meglátjuk.

„Nézd Jóska,” – kezdem a beszélgetést a raktárba behívott emberrel, – „Régi börtönlakó vagy, több mint egy évtizedet már lenyomtál. Lassan közeledik a szabadulásod. Miért kell neked részt venni egy másik rabtársad gyötrésében? Mi is sokfelől jöttünk, ahány ember, annyi elképzelés. Még az 56-osok soraiban is baloldaltól-jobboldalig minden árnyalat megtalálható. Veszekszünk is eleget. De egy kérdésben egyformán gondolkozunk. Az ellenségünk az, aki az ajtó túlsó oldalán áll. Egy fazékban fövünk, tehát a bajban társak vagyunk. Aki ezt az íratlan szabályt megszegi és a másik oldalra játszik, az szembekerül ezzel a közösséggel.”

Kis szünetet tartottam, majd így folytattam, – „Te sem vagy már mai gyerek. A korlapod szerint magas a vérnyomásod és a szíved sem a legjobban működik. (Dr. Radó mellettem részvevően bólogatott.) Könnyen megszédülhetsz a trepnin, leeshetsz két-három emeletet és megvan a baj. Apropó, Jóska, mit kapsz te ezért a „külön házimunkás” szolgálatért?”

Először felháborodva tagadott.

Dr. Radó György nyugodtan megfogta pulzusát, és mondta, „Látod Jóska, máris felizgattad magad. A te korodban és a te szíveddel ez nagyon veszélyes. Nem akarunk neked rosszat. Segíteni szeretnénk rajtad.

Jóska összeroppant.

„Minden napra egy pakli dohányt ígértek és hétvégeken egy-egy deci pálinkát. És egy negyeddel elengednek, ” – felelte Jóska halálsápadtan.

„Ezt a jövőben is megkapod.” – mondom, és hozzáteszem, – „a jelentésen nem kell változtatni, de a verést és a gépfegyveres történeteidet mellőzd. Ha ezt betartod, tőlünk is megkapod a pakli „Tiszait”, cigarettapapírral együtt. Hétvégén egy deci tiszta szeszt és még egy csomag „Kossuthot” is vasárnapra.”

„ A tisztából nem lehet egy kis előleget kapni?”- kap Jóska mohón az ajánlat után.

„Jelenleg csak denaturált szesz van a raktáron.”

„Fejedelmi ital, az is jöhet.” Szemrebbenés nélkül dobta be az adagot.

Jóska az áldomással megpecsételt szerződést betartotta, Déri, pedig nagyrészt megírta „MG. X-ben” című regényét a börtönben.

Déri 1960. Április 2.-án szabadult, mint később megtudtam a világközvélemény nyomására. Vele együtt több író is egyéni kegyelemben részesült. Mulatságos volt végignézni, hogy a tegnapi gyötrők milyen igyekezettel buzgólkodtak és még a személyi holmiját sem engedték Dérinek, hogy Ö cipelje, a jóságos felügyelő urak saját kezűleg vitték a kapuig.

Déri szabadon bocsátását mi, a korházban dolgozó „Nagy Imrések” pozitív lépésnek értékeltük, hiszen Dérit az ellenforradalom eszmei atyjának kiáltották ki. Ezek után nem tarthat hosszú ideig a mi raboskodásunk sem. De nem így értékelt az átlag rab. A szenvedély hullám másnapra, magasra csapott. Ha a vezéralakot kiengedték, milyen alapon tartanak itt bennünket? Általános éhségsztrájkkal tiltakozunk a szabadságunkért – terjedt el a jelszó az egész börtönben. A józan ész ködbe veszett és az érvek sem tudtak áttörni a szenvedélytől elvakult és elkeseredett rabok gondolatvilágán. A korházban kezelt politikai foglyok is elhatározták, hogy reggel megkezdik az éhségsztrájkot és gyógyszert sem vesznek magukhoz. A többségükben TBC-s betegeknél a PASCH és IZONICXD kúra beszüntetése éhségsztrájkkal legyengített szervezetnél életveszélyes következményekkel jár – mondták a rab orvosok. De mindenre elszánt emberek fanatizmusán ez már mit sem változtatott. Sok zárkában a Nagy Imrések, miután a többség megszervezte a sztrájkot – jobb meggyőződésük ellenére – a kollektívával együtt tartott.

Életem talán egyik legnehezebb döntése előtt álltam. A nap folyamán az operatív, azaz elhárító osztályra tucatjával kisérték a vamzerokat. A Rózsa őrnagy vezette börtönelhárítás mindenről tudott, de semmi intézkedés nem történt, amit ilyen esetben, de még egy lokális verekedésnél is megtettek: zárás elrendelése és teljes izoláció! Sőt, mintha megkönnyítették volna a szabad mozgást a börtön egyes részei között.

A korház raktárába hívtam össze délután az orvosokat és néhány házimunkást. A híreket kicserélve világos volt, hogy a valóságos szenvedélyeket kihasználva az ÁVH maga is önti az olajat a tűzre, provokálják és várják a sztrájk kitörését. Nem kis vita után sikerült egy olyan álláspontot kialakítani, amely kielégítette a forrófejűeket is és a csapdát is elkerülhetővé tette számunkra. Dr. Radó Györggyel együtt képviseltük ezt a felfogást, hogy az egészségügyi dolgozók éppen sajátos életmentő ténykedésüknél fogva még az általános sztrájkok idején is dolgoznak. „Nekünk az a kötelességünk – ha másképp nem sikerül a politikai fogoly TBC-s betegeket a sztrájkról lebeszélni” – mondta Dr. Radó, – „titokban kell adni nekik élelmet és gyógyszert.”

Ez a módszer hivatalosan éhségsztrájk, de az illegálisan alapvető étkezés és gyógyszerellátás, különösen megnyerte a résztvevők tetszését. Így mégiscsak valamilyen módón részt veszünk a közös megmozdulásban. Az egyik orvos ment fel a II. emeleti 12.-es politikai zárkába, ahol ismertette az elgondolást. Rövid vita után elfogadták és a részleteket, a gyakorlati kivitelezést is megbeszélték. Csak kenyér, tej, és hideg élelem jöhetett szóba, mert csak ezeket lehetett, valamint a gyógyszert, feltűnés nélkül beadni. A fürdőszoba ablaka egy világítóaknán keresztül ugyanoda nyílt, ahol a mi első emeleti házimunkás zárkánk volt. Egy vödörbe tettük az élelmet és ezt fonallal felhúzták a zárkába.

Április 2.-án a reggeli elosztásnál a rabok több, mint 60%-a éhségsztrájkba lépett, az élelmet nem vették át. Néhány zárkában a szobagazda közölte az őrparancsnokkal: a politikai foglyok általános amnesztiát követelnek. Legtöbb helyen azonban szótlanul álltak és nem válaszoltak a kérdésekre. A börtönparancsnokság riadóztatta az őrséget. Munkahelyre nem vittek le rabokat. A zárkák között minden érintkezést megszüntettek. A körletek ajtajában géppuskát állítottak fel. A házimunkások sem hagyhatták el a zárkát, az őrség osztotta a kosztot, már ahol azt átvették.

Három napig tartott a sztrájk. A börtönparancsnokot és a helyettesét azonnal leváltották. A Belügyminisztériumból külön bizottság szállt ki és az ÁVH kihallgatások és puhítások megszakítás nélkül folytak. Lényegében az egyéni kihallgatásokon mondták el a sérelmet, mert a rab csak saját nevében beszélhet, ha közösséget képvisel, azt már könnyen börtönlázadásnak lehet minősíteni a szocialista törvények szerint. Az elhárító osztály vezetőjét, akinek hivatása ismerni a börtönhangulatot, csodák-csodájára nem váltották le. Rózsa László ÁVH-s őrnagy a helyén maradt, mert bebizonyította, hogy íme ez az 56-os társulat egy veszélyes ellenforradalmi banda, még a börtönben sem nyugszanak. Az ideiglenes parancsnokság, (Belügyminisztériumi bizottság) a sztrájk után egy rendkívüli parancsot tett közé: ebben, valamennyi sztrájkban részvett rab fegyelmi büntetésként egy év összkedvezmény elvonásban részesült. Egy évig nem írhatott és látogatót, sem fogadhatott. Akik a sztrájkban nem vettek részt, 3kg-os csomagot kaphattak otthonról.

A hangadókat, vagy akiket annak neveztek ki, a Fő utcába vitték és népi államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének gyanújával, eljárást kezdtek ellenük. A halálos ítélettel fenyegetett rabok közül többen kíséreltek meg öngyilkosságot. Az összeesküvés vádját végül is elejtették. Nevetséges lett volna államellenes bűntettel vádolni azokat, akiket hasonló cselekményért tartanak elitélve az ország legszigorúbban őrzött börtönében.

Végül 3-4 hónapos nyomozás után többeket 6 hónaptól 2 évig terjedő börtönre ítéltek, amely visszaesővé minősítette őket, és így kizárta a negyeddel való szabadulás vagy az esetleges amnesztia lehetőségéből.

A korházban a megbeszélés szerint titokban gyógyszerrel és élelemmel láttuk el a sztrájkolókat. A fokozott felügyelet mellett ez már a második napon lelepleződött. A korház parancsnoka azonban hallgatólagosan tudomásul vette az esetet, mivel a betegekért Ö vállalta a felelősséget, és most már annyiban változott a börtönállapot a Rákosi időkhöz viszonyítva, hogy a rabokkal el kellett számolni. A jutalom csomagot viszont nem „érdemeltük” ki és ezt megkönnyebbüléssel vettük tudomásul. A börtönkollektíva a segítő szimpatizánsok közé sorolt bennünket.

Az új parancsnok, Béres őrnagy elkezdte a külön megtorlást. Ébresztő az eddigi reggel 6 óra helyett 4. 45-kor. Az egy éves fegyelmiseket, közel 500 embert, folyamatosan a Sátoraljaújhelyi fegyelmi börtönbe szállították. Helyettük köztörvényes rabokat hoztak. A gombgyár termelése 30%-ra esett vissza. Az őrség durvasága fokozódott. Béres, aki a Rajk ügyben 4 évet ült, most fizetett a börtönőröknek is. Velünk csak ordítozott, de az őröket szolgálati mulasztásért rugdosta is. Számunkra ez nem volt sem öröm, sem elégtétel, mert az őrség a rettegést és dühöt a rabokon vezette le. Néhány hónapnak kellett eltelni, amíg a közös sors valamiféle cinkos egység frontot alakított ki a parancsnok ellen.

Sajtó alá rendezte: Gelberger Kopácsi Judith. Kopácsi Sándor Börtöntörténeteinek harmadik fejezete.