Az előválasztás véleményem szerint egy jó lehetőség lehetett volna, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk Orbán Viktor leváltásához. Bíztunk abban, hogy jelöltjeink és programunk egy demokratikus választás során megmérettetésre kerülhetnek majd más jelöltekkel és programokkal. Természetesen voltak aggályaink is. legfőképpen az, hogy alacsony előválasztói regisztráció esetén a választás azoknak kedvezett volna aránytalanul, akik több párttagjukat tudják választóként regisztrálni. Joggal tartottunk tőle, hogy a Magyar Szocialista Párt és a Demokratikus Koalíció az egész dolgot arra használhatja, hogy ezzel is bebiztosítson olyan embereket, akiket egy sima országgyűlési választáson nem választanának meg egyébként. A nagypártok azonban láthatóan még belemenni sem kívántak egy olyan kezdeményezésbe, amelyben nemkívánatos politikai programpontok és új népszerű politikai karakterek tűnhettek volna fel. Ezért egy vehemens aknamunkával az egész kezdeményezést jégre vitték, olyan helyzetet alakítottak ki, hogy értelmetlen folytatni, jobb elfelejteni az egészet.

Az például sehol nem volt meghatározva, hogy bárki bárkit kiutálhat a meghívottak közül. Gyurcsány Ferenc azonban pofátlan módon egy zsarolással indított, első körben rámutatott a Liberálisokra és kijelentette, hogy ha ők ott lehetnek, akkor ő fel fog állni. Ez a vétózása nem volt legitim, miként a második körben Bokros Lajos Gyurcsány által támogatott vétózása sem, amely második kiutálandó szereplőnek a Balpártot határozta meg. Érvelése szerint velünk az a baj, hogy nem vagyunk elég elszánt antiorbánisták. Ez ugye azért vicces kritika, mert aki ma Gyurcsánnyal és Bokrossal egy asztalhoz ül, az már ezzel az egyetlen tettével is bizonyítja, hogy szinte bármire képes azért, hogy Orbán leváltásra kerüljön.

Vitatkozhattunk volna, ragaszkodhattunk volna a jelenléthez, hangoztathattuk volna az egész vétózás illegitim voltát, de nem tettük. Amikor egyértelművé vált, hogy Gyurcsány és Bokros csak ártani és rombolni érkezett, akkor szépen fel kellett állni és ott kellett hagyni az egész szánalmas gittegyletet. Főleg akkor, amikor a vendéglátó, Karácsony Gergely is belátja, hogy van abban valami, amit nevezett urak mondanak és az MSZP képviselője pedig sietve jelzi, hogy elfogadja a Balpárt kigolyózását. És főként akkor láttam indokoltnak a gyorsított ütemben való lelépést, amikor elhangzott, hogy egy nulladik találkozáson lényegében volt egy megállapodás, amely arról szólt, hogy az előválasztás nem más, mint egy új összefogás. Azért ez egy nagyon súlyos dolog, ami bizonyítja, hogy a szereplők egy része ebben a játékban a biodíszlet kategóriába tartozik. Nem meglepő módon Bokros Lajos már első lépésként azt vetette fel, hogy minden választási blikkfang nélkül írjunk közös programot, találjunk nevet az új összefogás pártnak és ha még marad kedv, akkor lehet választani a jelölteket valami választásosdival, de ez a gondolat mindvégig valami szükséges rosszként merült fel csupán. Azon balpárti álláspont, hogy legyen valóban választás az előválasztás programok és személyek ütköztetésével, általános felháborodást keltett.

Minket kigolyóztak, tudomásul vettük és elegánsan távoztunk. A két illegitim vétó és bukott politikusok dominanciája az egész előválasztást hiteltelenné és értelmetlenné tette. Sokan ma arról beszélnek, hogy újra el kell kezdeni az egészet, mintha ez a vásári komédia meg sem történt volna. Azt mondják, hogy felejtsük el, hogy minket megalázott két olyan alak, akik Orbán szálláscsinálói voltak. Bokros nélkül nem lett volna első, Gyurcsány nélkül pedig nem lett volna második Orbán-kormány. Szégyene a demokratikus oldalnak, hogy ezek az emberek még ma is játszhatják pitiáner játszmáikat a politikai palettán. Ha rajtam múlik, velük többet nem ülünk egy asztalhoz és együttműködni csak azokkal tudok, akik hozzám hasonlóan látják ezt a dolgot. El kell felejteni mindenkit, aki 2010 előtt meghatározó politikus lehetett. Új és erős ellenzék csak akkor tűnhet fel, ha minden szempontból markáns és valóban baloldali programmal, valamint hiteles politikusokkal állunk elő. Mi minden bohóckodást mellőzve készülünk immár 2018-ra. Jelöltjeink száma folyamatosan gyarapodik, az már most biztos, hogy Óbudán, Újpesten, Angyalföldön, Erzsébetvárosban, Józsefvárosban, Kőbányán, Miskolcon, Szegeden és Szentesen jelen leszünk, de a választási együttműködésnek köszönhetően Nógrádban, Baranyában és Komárom-Esztergom megyékben is már biztos az indulás. Jelenlétünk sokaknak fájni fog, de akinek ez nem tetszik az moralizálásval ne minket háborgasson, hanem Bokros Lajost, Gyurcsány Ferencet és Neményi Andrást, mert ezt ők kúrták el ismét. Nem kicsit, nagyon…

Kalmár Szilárd (Munkások Újsága)

Illusztráció: 3 Quarks Daily.

*

Pukli István

Pukli István az utóbbi hetekben folyamatosan azt jelezte, hogy az oktatás ügye nem a napi politika szintjére lezüllesztendő szakpolitikai terület. Érthető módon arra világított rá, hogy ezen a területen addig van lehetőség változtatni, míg ügyének támogatottsága mögött a társadalom elégedetlen többségének támogatását tudja.

Sajnos előre borítékolható módon a “tanítanék mozgalom” a gagyi antiorbánista zsákutcába futott, hasonlóan sok más civil kezdeményezéshez, amelyekben liberális értelmiségiek lettek irányadókká. Olyan emberek, akik nem akarják felfogni, hogy ez már nem a rendszerváltás, itt már nem elég az SZDSZ-t valamilyen formában újraálmodni, valódi és hatalmas társadalmi bázis kell a rezsimmel szemben.

Azt viszont szerencsétlennek tartom, hogy Pukli pont a menekültekkel való szolidaritási demonstrációt találta kifogásolhatónak. Ez az ügy legalább olyan szintű társadalmi támogatottságot igényelne, mint az oktatás ügye, mert a hivatalos kormányzati programmá tett gyűlölet ennek az országnak a totális szétrohasztását eredményezi sokkal hamarabb, mint gondolnánk.

Ez ellen ki más küzdhetne, mint a pedagógus, akinek át kell adnia gyermekeinknek az elvárt humanista minimumokat?

Kalmár Szilárd

Európa integrációs és szociális válsága a napnál világosabban mutatja a politikai és gazdasági elitek embertelenségét, a megtermelt javak egyre igazságtalanabb elosztását, az osztályharc egyre gátlástalanabb valóságát. A történelem már bizonyította, hogy a fasizmus a kapitalizmus válságának mellékterméke. Álproblémák gerjesztésével az emberek figyelmét el lehet terelni a valódi bajokról. Így van ez ma is, egyszerűen ezért fordulnak tömegek gyűlölettel a bevándorlók és a náluk még kiszolgáltatottabb helyzetben lévő menekültek irányába.

Baloldaliként a valódi problémákat és a valódi megoldási lehetőségeket kell látnunk! Nem retteghetünk azoktól az emberektől, akik éppen Európa vélt szabadsága, demokráciája és jóléte miatt indultak el hozzánk reménytelenné és gyilkossá vált hazájukból. Nem tekinthetünk ellenségként sok millió emberre egy maroknyi őrült miatt. Nem ítélhetünk el valakit pusztán a vallása miatt, főleg nem akkor, amikor az a vallás sok évszázad alatt azt bizonyította be, hogy képes együtt élni békében más vallásokkal.

Be kell látnunk, hogy a világ mind nagyobb része destabilizálódik, azaz megszűnik élhető hely lenni. Egyértelmű tény, hogy a hidegháború győztesei rossz lépések sorozatával maguk is hozzájárultak ehhez. A nyugatias demokrácia exportja sehol sem tudott sikeres lenni, mert szinte minden érintett országban súlyos gazdasági visszaesés, szociális válság is követte a politikai változásokat, az esztelenül végrehajtott kapitalista fordulatot. Sok országban mindez együtt járt polgárháborúba sodródással is. Az új gyarmatosítás, a piacokért, nyersanyagokért és politikai befolyásért való harc melléktermékeként legalább százmillió ember volt kénytelen elhagyni az otthonát. Az utóbbi másfél évben ebből kevesebb, mint kétmillió ember érkezett a kontinensre, azaz egész Európa nem vállal a teherből annyit, mint például a majd ötmilliós tömeget befogadó és ellátó Jordánia.

Európa olyan országaiban is sikerült a közhangulatot a menekültkérdéssel szélsőséges irányba terelni, amely országokba még egyetlen menekült sem tette be a lábát. Egyértelmű, hogy a szélsőjobboldali előretörés hátterében elsősorban uszítás, hangulatkeltés áll és csak másodsorban azok a terrorcselekmények, amelyek többségét muszlim kötődésű, de valójában az erőszak kultúrájának hódoló emberek hajtottak végre.

Stanley William Hayter (1901-1988) / World Socialist Website

Mi, baloldaliak nem sodródhatunk egy táborba a fasisztákkal. Nem fogadhatjuk el, hogy a tanácstalanul maradt és a kollektív félelem által megfertőzött követőink támogassák a gyűlöletmegoldásokat. Hangosan nemet kell mondanunk minden olyan megoldási javaslatra, amely katonai vagy biztonságpolitikai kérdéssé degradálja le a bevándorlók és a menekültek helyzetét Európában. Mindazt, ami történik sem megérteni, sem megoldani nem lehet, ha nemzeti vagy uniós keretek közt gondolkodunk. Ez egy globális probléma és globális válaszokat kíván. Az első és legfontosabb, hogy megállítsuk a világ egyre nyilvánvalóbb sodródását a harmadik világháborúba. Minden háborús válságövezetben, így Szíriában és Ukrajnában is nagyhatalmi, imperialista küzdelem zajlik. Ezek a nagyhatalmak nem tudnak, de nem is akarnak békét, így vagy úgy, de egymás szövetségeseit támogatják csupán. A valódi fegyvernyugvást csak az Egyesült Nemzetek Szövetségének megfelelő erővel és anyagiakkal rendelkező fellépése tudna elhozni. Nem Európa határait védő uniós hadseregre, hanem a menekültválság kialakulásának helyszínén való ENSZ béketeremtő és békefenntartó tevékenységre van szükség.

Ahhoz persze, hogy ez egyáltalán szóba jöhessen, le kell számolni a fegyvergyárakkal, amelyek profitra csak háborúk révén tudnak szert tenni. Nyilvánvaló tény, hogy a harcoló felekhez eljut a legmodernebb haditechnika és alkalmazzák is azokat. Uniós stop, azaz a fegyverexport teljes felszámolása egy fontos lépés lehet a háborús helyzetek kezelése irányába.

Sajnos Európának semmi elképzelés nincs arról, hogy miként kezelje a menekültválságot, ezt a nyilvánvaló hiányosságot használják ki az Orbán Viktorhoz hasonló politikai kalandorok. Az EU ebben a helyzetben nem torz félmegoldásokban, hanem integrációs stratégiában kell gondolkodjon.

Az uniós menekültpolitika legfontosabb alapelvei a nyitottság és a befogadás kell legyenek és a valódi esélyteremtés. Nyelvi, munkaügyi képzésekre, lakhatási alternatívára van szükség, nem arra, hogy a menekülteket zárt táborokba zárják hosszú hónapokra minden elképzelés nélkül.

Mi, baloldaliak nem kell kétségbeessünk a szándékosan gerjesztett tömeghisztéria miatt. Nem fordulhatunk a terelés fontos elemének számító kultúrharc irányába az osztályharc helyett. Tisztán kell látnunk, hogy a kapitalista világrend válsága és az azt kihasználó demagóg politikusok, mint Orbán Magyarországon újra embertelen pusztulásba készülnek taszítani az emberiséget. A mi feladatunk az, hogy rámutassunk a nyilvánvaló tényekre, cáfoljuk a nyilvánvaló hazugságokat és minden körülmények között képviseljük határozott baloldali, humanista álláspontunkat!

Kalmár Szilárd

Halkan ugyan, de most is hallani összefogás sürgetését, de ezt igazából senki sem gondolja komolyan, mert az ellenzék még akkor sem lenne képes lenyomni Orbánt, ha támogatóik számát összeadnánk. Ebben a helyzetben be lehet állni az esélytelen nagyok mögé, de azzal mást nem lehet elérni, csak azt, hogy azok maradnak kizárólag ellenzéki pozícióban, akik garantálják Orbán hatalomban maradását.

Mi, radikális baloldaliak csak elveink feladásával csatlakozhatunk bármilyen összefogósdihoz. Ráadásul úgy várják el ezt tőlünk, hogy a politikai fordulatra esély sincs. Új utakat kell keresni, össze kell hozni a hasonlóan gondolkodó, de ma még külön-külön próbálkozó közösségeinket és egy olyan politikai formációt kell segítenünk, amelyben leginkább hinni tudunk. Nem az elvekről való lemondás, hanem épp ellenkezőleg, a kiállás ideje jön el mindenki számára. Egy egészséges verseny, amely valódi választási lehetőséget biztosít Magyarországon is. Ebben a helyzetben az alternatív, radikális baloldalnak képesnek kell lennie arra, hogy megmutassa magát. Önálló arculat, támogatható szociális és demokratikus megújulást mutató program és természetesen politikusi karakterek kellenek. Összefogásra azokkal van szükség, akik hozzánk hasonlóan látják a világot, azaz szociálisan igazságos társadalmi rendben gondolkodnak, illetve elutasítják a gyűlöletmozgalmakat, a szélsőjobboldal minden formáját. A 2018-as választásig bő másfél év van még vissza. Ennyi idő alatt meg kell találni a közös választási indulás formáját, a legalább negyven egyéni jelöltet és szinte a nulláról kell felépíteni egy jól beazonosítható, markáns politikai formációt. A mi feladatunk az, hogy a számtalan kudarc ellenére, ismét nekiszaladjunk annak a kísérletnek, hogy a hazai politikai viszonyokat felborító pártot hozzunk létre. A Nemzeti Együttműködés rendszerének egyik alapja az, hogy lényegében három oldal van. A szélsőjobb két formációja, a Fidesz és a Jobbik és mellettük az önmagát demokratikusnak nevező oldal, melybe az MSZP, a DK, az Együtt és a PM sorolható. Utóbbi csoport ebben a leosztásban képtelen arra, hogy többséget szerezzen Orbánnal és Vonával szemben. Változást csak az jelenthet, ha teret nyer egy negyedik oldal, a radikális baloldal is, amely felborítja a jelenlegi erőviszonyokat.

Miért a radikális baloldal? Részben azért, mert a jelenlegi súlyos szociális válságra csak ez az oldal tud valódi megoldási lehetőségeket kínálni, részben pedig azért, mert csak a radikális baloldal az, amelynek elvi alapjai kizárják a szélsőjobboldali és neoliberális megszorító politikák támogatását. Hogy mit kell képviselnie egy ilyen rendszerkritikus baloldali pártnak? Legtermészetesebb módon olyan jóléti, szociális ügyeket, amelyek ma az ország többségét jobban zavarják, mint Habony Árpád ügyei vagy a felcsúti kisvasút. Zászlóra kell tűzni jelentős bérnövekedést a munkások többsége számára, a feltétel nélkül járó szociális minimumjövedelmet a jelenlegi segélyek helyett. Már rövid távú célként meg kell határozni a munkások jogainak és jogosultságainak kérdését, el kell takarítani a munka világából az olyan torz, a munkásokon élősködő szervezeteket és formációkat, mint a munkáskölcsönzők vagy a közmunka. Az egészségügy és az oktatás válsága is megoldásra vár, miként a minimálnyugdíj és a nyugdíjkorhatár rendezése is kiemelkedő feladat.

Az említett feladatok sürgetőek egy súlyos szociális válság sújtotta országba, a radikális baloldal nem áll meg a romeltakarítás után, hanem antikapitalista, a szocializmus vízióját sem kizáró újjáépítésbe kezd. Gazdasági téren a magánérdek elé helyezi a közösségi érdekeket és tulajdonformákat.

Egy radikális baloldali párt ma Magyarországon legtöbb embert a bizonytalanok közül tudna megszólítani, nyilván venne el valamennyi szavazatot a magukat baloldalinak mondó pártoktól, de legkomolyabb veszteséget annak a Jobbiknak tudna okozni, amely több százezer dühös, a gyűlöletpolitikát egyébként elutasító választót tart maga mellett. A baloldali rendszerkritika felvállalása és képviselete már rövidtávon is tíz százalék alá nyomná vissza a szélsőjobbot Európa azon országaiban, ahol a radikális baloldal erős, a szélsőjobb marginális helyzetben van. Ha a negyedik oldal megerősödik, akkor felborul a Nemzeti Együttműködés Rendszere és Orbán nem csak a kétharmadot, hanem az egyszerű többséget is elfelejtheti, azaz még Vonával együtt sem lesz képes a hatalomban maradni.

Kalmár Szilárd
A szerző cikke eredetileg a Munkások Újságában jelent meg.

Kalmár Szilárd. Fotó: Balpárt / Facebook.

*

Bíró Mihály híres vörös kalapácsos embere.

A kapitalizmus válsága világszinten egyre súlyosabb! A féktelen profitéhség visszafordíthatatlannak tűnő szociális katasztrófát okozott az emberiségnek, és ökológiait a Földnek. Ez a rendszer minden szempontból gyilkossá vált, a fiatalabb generációk jogosan elégedetlenek, radikalizálódnak és új rendszert keresnek a fenntarthatatlan kapitalizmus helyett.

Magyarország kiemelkedő válsággóca ennek a beteg gazdasági- és társadalmi rendszernek. Százezrek menekülnek külföldre a kilátástalanság elől, mert képtelenek az otthon- és létfenntartás költségeit itthon előteremteni. A fiatalok többségének esélye sincs a munkavállalásra, családalapításra. Ma már a munkabérből élők többsége is csak tengődik, egyre jellemzőbb a dolgozói szegénység. A negyedszázada még virágzó falvaink elnéptelenednek vagy gettósodnak, tömegek vesztették el a házukat vagy a lakásukat, rengetegen tengődnek embertelen körülmények között utcán, aluljárókban, lakhatásra alkalmatlan viskókban. Egyértelmű tény, hogy az utóbbi évtizedekben szociális népirtás zajlott Magyarországon.

Saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy miként működik a kapitalizmus, milyen gyorsan tud lényegében halálra ítélni embereket, közösségeket, sőt városokat, országrészeket is. Mindeközben a társadalmi és gazdasági összeomlás közvetlen felelősei, az elmúlt negyedszázad politikai- és gazdasági elitje a szándékosan is gerjesztett válságot kihasználva taszította mélyebb és mélyebb nyomorba az ország többségét. A szövetkezetek szétverése a kárpótlásnak nevezett bohózattal, a tömeges gyárbezárást eredményező privatizáció, a milliókat élethosszig eladósító és kifizethetetlen devizahitelek mind-mind arról szóltak, hogy az országban a teljes reménytelenség legyen úrrá! Ez a folyamat vezetett oda, hogy ma már az emberek vállrándítással veszik tudomásul, hogy az országot zsebre vágó politikusok és strómanjaik kendőzetlen pofátlansággal rabolják el az ország megmaradt javait!

Sokan abban reménykedtek, hogy az EU tagság majd segíteni fogja az egyre súlyosabb gondok megoldását, azonban a hanyatlás, a tömeges elnyomorodás nem állt meg, sőt inkább gyorsult a csatlakozást követően. A ma Brüsszelből érkező milliárdok szinte automatikus tűnnek el a politikai elit feneketlen zsebében.

Nyilvánvaló, hogy zsákutcába jutottunk, de senki sem mutat világos és járható kiutat ebből a szörnyű helyzetből. A kormány és parlamenti ellenzéke egyaránt gumicsontokkal tereli el a figyelmünket a valódi bajokról és arról, hogy ezekre megoldást kell találjunk. Nem a Németországba tartó menekültek áthaladása miatt lettünk négymillió koldus országa, és nem is attól fogunk jobban élni, ha vasárnap is elkölthetjük az egyébként is szűkös pénzünket. A valódi probléma egyrészt a kapitalizmus embertelensége, másrészt az, hogy korlátlan hatalomra tett szert egy szűk politikai- és gazdasági elit, amely lopott milliárdokat menekített adóparadicsomokba, amely elit gátlástalanul manipulálja a választási rendszert és a választásokat hatalma megőrzése érdekében.

Ma már egyértelmű, hogy valódi megoldást kell találjunk! Korlátok közé kell szorítani a végletesen eltorzult kapitalizmust, amely rendszerben egyre többen és többen lesznek a feleslegesnek bélyegzett, tengődésre és éhhalálra ítélt emberek. Magyarországon ez csak úgy lehetséges, ha előbb elzavarjuk és elszámoltatjuk azt a politikai maffiát, amely tönkretette és szolgasorba taszította ezt az országot! Elég volt a modern feudalizmusból, az országrészeket uraló narancsbárókból! Valódi változás kell, de valódi változás csak akkor lesz, ha egyszerre harcolunk a demokratikus és a szociális fejlődésért, egy új rendszerváltozásért. Olyan társadalmi és gazdasági alternatívára van szükség, amelyben a legfőbb cél a többség jólétének és szociális biztonságának radikális növelése. Ehhez elengedhetetlen, hogy a gazdasági életben háttérbe szorítsuk a kizsákmányolásra épülő tőkés rendszert, határt kell szabni az egyéni gazdagodásnak, átláthatóvá kell tenni a magánvagyonokat és teret kell biztosítani a közösségi vállalkozásoknak, a szövetkezeteknek.

Kimondjuk, hogy amiért küzdünk, az a szocializmus! Egy olyan új társadalmi rendszer, amely a kifejlett kapitalizmus vívmányait felhasználva egyesíti a tőke által szétválasztott munkát és a tulajdont, a termelőket és a termelési eszközöket.

Nem tagadjuk meg a hazai és a nemzetközi munkásmozgalom pozitív értékeit, és büszke örökösei vagyunk minden olyan politikai és társadalmi kísérletnek, amelyben a szociális haladást demokratikus vagy alulról szerveződő forradalmi úton kívánták elérni!

Magyarországon olyan új rendszerre van szükség, ahol mindenki jogosult a feltétel nélküli alapjövedelemre és bárki számára adott a lehetőség, hogy ezt munkajövedelemmel egészítse ki! Nem lehet a vagyonosok kiváltsága a munkahely, a fűtött otthon, az egészség, a tiszta víz, a diploma vagy a gyermekvállalás. A demokratikus, az érintettek bevonásával történő döntéshozatal nem szűkíthető négyévenkénti, manipulált bohózattá. A munkahelyi, gazdasági, helyi demokrácia legalább annyira fontos, mint a politika élet valódi demokráciája, ezért támogatjuk a termelési demokráciát, a társadalmi önigazgatást, önkormányzatot, a vállalatok, intézmények munkásainak, alkalmazottainak jogokkal biztosított ellenőrző szerepét.

Ma még utópisztikusnak tűnő, de nagyon is reális változásokkal kell elérni, hogy újra elérhetőek legyenek szociális bérlakások, radikálisan növekedjen a dolgozók munkabére, olcsóbb, sőt hosszútávon ingyenes legyen a tömegközlekedés. A földmutyik alól felszabadított területeken alulról szerveződő szövetkezeteknek kell teret kapniuk.

Mindez nem a végcél, de fontos állomások egy igazságos világ felé vezető úton. Fenti, rövidtávú céljaink megvalósításához a források már most előteremthetőek:

• Egy progresszív jövedelemadó-rendszerrel,
• Az általános forgalmi adó csökkentésével,
• A nagyvagyonok, nagyértékű ingatlanok, luxusjárművek, százmilliós örökségek és a tőkejövedelmek megadóztatásával.
• Az elmúlt negyedszázad politikai és gazdasági elitjének elszámoltatásával,
• Az évtizedek óta törlesztett, de vissza soha nem fizethető hitelek újratárgyalásával,
• Az egyházak közvetlen támogatásának megszüntetésével,
• A mindent behálózó korrupció felszámolásával.
• A katonai és a védelminek hazudott kiadások csökkentésével, a válságot sehol meg nem oldó nemzetközi katonai missziókból való kiszállással, a NATO tagságról való megismételt népszavazással.

A szociális haladás Magyarországon sem elképzelhető a fenntarthatóság és a környezetvédelem középpontba helyezése nélkül. Ha élhető bolygót akarunk hagyni a következő generációk számára, akkor a megújuló erőforrásokkal kell kiváltani mind nagyobb arányban a szenet, a földgázt és a kőolajat és az atomenergiát hazánkban is!

Mozgalmunk ma is nemzetközi, azaz internacionalista. A világ egyre több pontján kerülnek előtérbe elvbarátaink és üzennek hadat újra a kizsákmányolásnak, a régi politikai eliteknek, a nemzetieskedő népbutításnak és bátran vallják, hogy a megoldás: Új Szocializmus! Hozzánk hasonlóan küzdenek a nemek valódi egyenjogúságáért a köz- és magánéletben valamit a munkahelyeken, a sokszínű társadalomért, a szociális és demokratikus jogok kiterjesztéséért, és hangos nemet mondanak mindenhol a valódi problémákról a figyelmet elterelni próbáló szexista, rasszista, fasiszta uszításra!

Várunk mindenkit, aki a leírtakkal egyetért, aki hozzánk hasonlóan tenni is hajlandó azért, hogy Magyarországon is végre elinduljunk egy igazságos, demokratikus, az általános jólétet megvalósító társadalmi, politikai és gazdasági rendszer irányába!

Barát Endre, Berta Tibor, Ecser Máté, Fogler Tibor, Galba-Deák Ádám, Gulyás Szilárd, Hortobágyi Anna, Kalmár Szilárd, Nagy László, Róna Péter, Sólyom Attila, Tamás Gábor, Zollai András

Magyarországon a helyzet – nem meglepő módon – tragikomikus. Itt a szélsőbal néhány tucat embert megmozgató szerveződései súlyos identitásválsággal küzdenek és sokan igen rossz irányba fordulnak. Az európai integráció elutasításának, a kádárista nosztalgia mindent eluraló gyakorlatának, vagy cári rendszert újjáépítő Putyin istenítésének semmi köze a modern baloldalhoz. A helyzetünket csak súlyosbítja az a tény, hogy Kész Zoltántól kezdve, Tóbiás Józsefen át, Gyurcsány Ferencig mindenkit baloldalinak mondanak, így nem kell meglepődni azon, hogy az emberek elutasítóak a baloldallal szemben.

Szintén komoly probléma, hogy nincs megfelelő utánpótlásunk és kevés a kapcsolódási pontunk a társadalom többsége, az alsó kétharmad irányában. A baloldal, a szakszervezetek, a baloldali civilek marginalizálódása azzal járt együtt, hogy ezen a területen jól megszervezte magát a szélsőjobboldal, erős gyűlöletmozgalmak szerveződtek, és ebben a közegben a baloldali alapértékek elutasítottsága szinte maximális. A modern magyar munkásosztály nem szolidáris a szegényekkel, sőt megvetéssel fordul a segítségre szorulók irányába. Nem toleráns, sőt mindenféle kisebbséggel szemben ellenséges és nem veszik észre, hogy ezt a tömény gyűlöletet egy egyébként marginális politikai kisebbség gerjeszti, amelynek egy egészséges társadalomban a befolyása nem lehetne több néhány százaléknál. Tehát, ma Magyarországon a baloldalnak számolnia kell egy nemzetközi válsággal és egy hazai identitásválsággal, és szembe kell néznie a baloldal ősellenségének számító, társadalmilag beágyazott fasiszta politikai szerveződésekkel. Jelen helyzetben reménytelen vállalkozásnak tűnik saját politikai alternatívánk újjászervezése, megerősítése és egy új társadalmi többség kialakítása. Sokak szerint nincs reális esélye annak, hogy egyszerre lehessen elmozdítani a hatalomból az önmagát ravasz törvények sorával bebetonozó Orbánt, és megakadályozni, hogy helyére Vona kerüljön. Lehet ebben a helyzetben nagy ugrásra, csodára várni, de racionális helyzetfelmérés, a célok felvázolása, az azok elérését lehetővé tevő stratégia kidolgozása nélkül már most borítékolható 2018-ra az ellenzéki kudarc és a szélsőjobb további erősödése.

Magyar bélyeg 1918-ból.

Ha mégis elindulunk egy hosszú és rögös úton, akkor mi a teendő? A baloldal egyik legfontosabb feladata a teljes megújulás és az egyértelmű strukturálódás ideológiai alapon. Nem elegendő Orbán gyalázása, nem elegendő az antifasiszta közhelyparádé. Éles választóvonalat kell húzni a polgári liberális és a baloldali, azaz a szociálisan elkötelezett, az általános rendszerkritikát is felvállaló politikai formációk közé. Az a zavaros és átláthatatlan politikai mix, amely önmagát demokratikusnak és valami összefogásnak mondja, képtelen arra, hogy egyszerre képviselje önmaga jobb -és baloldalát. Ez a kívánatos strukturálódás azoktól követel egyértelmű állásfoglalást, akik szociálisan elkötelezett liberálisként határozzák meg ma önmagukat. Ők, a zömmel fiatal barátaink évek óta őrlődnek, egyre reménytelenebb szélmalomharcot folytatnak, radikalizmusuk jelenlegi formájában inkább már a rendszer része, mint annak alternatívája. Ez a jelentős bázissal rendelkező mozgalom csak akkor lehet veszélyes a hatalomra, ha nyitni tud azon alsó kétharmad irányába, amely a modern munkásosztálynak tekinthető. Természetesen szükséges, hogy a baloldal is egyértelművé tegye, hogy fontos kérdésekben milyen állásponton van. A térségünket is lángra lobbantó nacionalizmussal való szembehelyezkedés, vagy a multikulturalizmusnak, mint alapértékként való meghatározása mind egy-egy fontos kérdés, de nem nézhetjük cinkos némasággal a másságuk miatt támadott és kirekesztett társadalmi csoportokat, hisz a velük való szolidaritás nélkül a baloldal nem baloldal, hanem a fasizmus vörösre pingált változata.

A teljes megújulás másik sarokköve a strukturálódás és az ideológiai újragondolás mellett a jelenleg domináns, alkalmatlanságát évtizedes távlatban is bizonyító politikai elit leköszönése kell legyen. A másfél évtizede tartó lejtmenet emblematikus figurái még statiszta szerepet sem kaphatnak abban a színdarabban, ami a valódi megújulásról szól. Mondhatja azt valaki, hogy politikai háttéralkuk, összefogási kényszer miatt őket is fel kell vállalni, de be kell látni, hogy szerepeltetésük garancia arra, hogy Orbán hatalomban marad és váltópártjává a Jobbik erősödik.

Új program, új jelszavak, új szerveződések és új arcok nélkül a baloldal kudarcra van ítélve. Mit kell programunk legfontosabb alapjaként meghatározni? Egyértelműen azt, hogy egy erős, szolidaritási alapokon működő Köztársaságot akarunk, amely képes a demokratikus hatalommegosztás alapján funkcionálni. Ez az új Köztársaság minden szempontból ellentéte kell legyen Orbán Magyarországának, azaz legfontosabb közös feladatunk az, hogy a diktátort a hatalomból eltávolítsuk és egész rendszerét földig romboljuk. A kirekesztő törvényeket pont úgy, mint az új vasfüggönyt. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak farigcsálunk egy velejéig romlott, cinikus, szélsőségesen jogfosztó elnyomó rendszert.

Nem tévedhetünk abba a csapdába sem, hogy Vonától való félelmeink miatt Orbán hatalomban maradását segítjük. Be kell látnunk, hogy egy kétfejű, de egylényegű politikai szörnnyel harcolunk. Két egymástól alig különböző politikai klikk, akik ilyen-olyan manipulációkkal képesek többségnek vagy tömegpártnak hazudni magukat, de lényegében egy agresszív politikai kisebbséggel állunk csak szemben, amelyet marginális helyzetbe lehet és kell is visszaszorítani.

A következő választás 2018-ban lesz. Az évszázados elnyomás utáni függetlenség és az első köztársaság kikiáltásának 100. évfordulóján. Ez a centenárium valamelyest kötelez is minket arra, hogy Károlyi, Garami méltó utódjaiként induljunk neki ennek a választásnak. Határozott, bátor és okos politikával igenis lehet reális, hogy 2018-ban újra valódi Köztársaság, valódi demokrácia legyen Magyarországon és lemossuk azt a temérdek gyalázatot, amelyet Orbán Viktor kormányzása rakott erre az országra.

Kalmár Szilárd

Ha valakiknek szégyellniük kell magukat, akkor az ájtatos, az önmagát keresztényinek mondó jobboldaliaknak kell, akik Krisztus és a pápa legfontosabb üzenetét, a felebaráti szeretetet mulasztják el akkor amikor gyűlölnek mindenkit. A menekültet, a menekülteknek ételt adó segítőt, sőt legyünk nyugodtak, ők gyűlölik azt a magyar szegényt is, akit most olyan nagyon védelmeznek.

Mask of hypocrisy / Moses Foresto.

Az Alexis Tsipras vezette kormány egy rendkívüli felhatalmazást nyert arra, hogy tovább vívja az ország gazdasági és jóléti szabadságharcát. A népszavazási győzelem azt is jelenti, hogy véget kell érjen az a rémálom, amely egy fejlett és jómódban élő országot alig több, mint egy évtized alatt a teljes összeomlás szélére sodort.

Miként jutott idáig Görögország? A lavinát egyértelműen a feneketlen pénzeszsákként működő Olimpia indította el. Ki kell hangsúlyozni, hogy a görög elitpártok és politikusaik nyakló nélkül adósították el az országot, a felvett hitelek jelentős részét egyszerűen ellopták az Syriza előtti évtizedben. Természetesen azt sem feledhetjük, hogy az Európai Unió illetékes szervezetei, akiknek ugyan látnia kellett a kialakuló és mélyülő válságot, cselekvés helyett egyértelműen hagyták lopni az elitpártokat, sőt az eladósodásnak javarészt francia és német haszonélvezői voltak, az itteni bankok és fegyvergyárak.

A görög kormány most népszavazással is megerősített stratégiája egy kompromisszumokat kínáló megoldás. Alexis Tsipras elsősorban fizetési haladékot kér, olyan átmeneti időszakot, amely alatt a görög társadalom és gazdaság legalább levegőhöz juthat. Sokan joggal vetik fel alternatív megoldási javaslatként, hogy ezeket a kölcsönöket nem is kellene visszafizetni, mert azok kihelyezése felelőtlen pénzügyi lépés volt a hitelnyújtó bankok részéről. Az EU és az IMF illetékesei az elmúlt években éppen emiatt nem is Görögországot mentették, hanem azokat a jellemzően francia és német bankokat, amelyek a görög elitpártokkal közösen egy klasszikus pilótajátékban vettek részt. Azt a hitelt, amelyet lényegében már a kiutalás előtt elloptak, nem lehet visszafizettetni a görög néppel.

A népszavazás nem csak a megszorításokról, hanem a szolidaritásról is szólt. A helyi televíziók, rádiók, újságok, média és a munkáltatók egész kampánya arra épült, hogy az Igen szavazat mellé állítsa azokat, akiknek még van munkája, jövedelme és valamilyen egzisztenciája. A görög középosztály azonban hátat tudott fordítani állítólagos osztályérdekének, nem dőlt be az elitpártok hazugságkampányának, nem hitték el, hogy nekik lehet úgy jó, ha mindenki másnak rosszabb lesz. Nem véletlenül mondta a görög kormányfő a választás éjszakáján, hogy a döntés az egész görög nép győzelme volt, mert a Nem szavazatok elsöprő többsége valódi nemzeti egységet mutatott.

Ciprász miniszterelnök diadalma.

Magyarországon kevesen tudtunk és mertünk kiállni a görögök és Alexis Tsipras kormánya mellett. Tisztelet és köszönet azoknak a szakembereknek, akik a magyar közéletet eluraló görögellenes lincshangulat ellenére merték vállalni véleményüket a nagy nyilvánosság előtt is. Nem feledhetjük, hogy milyen kártékony és ostoba kampányt folytatott a liberális-polgári média, ki kell emelni az ATV és a HVG csúcsra járatott görögellenes gyűlöletkampányát.

Azt sem feledhetjük, hogy a hazai pártok többsége az Igen mellett állt közvetve vagy közvetlenül. Orbán Viktornak hatalmas pofont jelent, hogy miközben ő minden szempontból megfelel az EU és az IMF elvárásainak, szabadságharcos szólamai cifra hazugságok csupán, immár láthatunk Európában olyan valódi államférfiakat, akik tudják és merik azt tenni, amire felhatalmazást kaptak a választóktól. Természetesen a Jobbik politikusai sem örülhetnek a Syriza kormány sikerének, mert az a szolidaritásról, a nép minden tagjának összefogásáról szól. A Jobbik azonban csak a gyűlöletre, a kollektív félelemre tud építeni, támogatottsága csak addig lehet a mostani szinten, míg fel nem tűnik a hazai politikai palettán a magyar Syriza.

Az önmagát baloldalinak hazudó MSZP és a többi polgári párt is a behódolást, Görögország gazdasági kapitulációját támogatta. Ez jól mutatja, hogy mire lehet számítani, ha ismét a hatalom közelébe kerülnének. Ők bármikor kéjes örömmel vállalnának újabb megszorításokat, szorgalmas helytartói lennének ismét az EU és az IMF illetékeseinek.

A Kádár János sírjánál megemlékezést tartó Thürmer Gyula is Görögországra hivatkozott, tette ezt úgy, hogy az ő helyi szövetségese, a Görög Kommunista Párt (KKE) lényegében egy platformra helyezkedett azokkal, akik az igenek mellett kampányoltak. Miközben Thürmer úr a nyilvánosság előtt Alexis Tsipras vezette szabadságharc mellett szónokol, aközben azon hazug baloldaliakkal van, akik epekedve várják a Syriza és vele együtt a görög nép bukását.

Abban biztosak lehetünk, hogy a népszavazási győzelem csak egy fontos mérföldkő egy egyenlőtlen gazdasági háborúban, a valódi harc csak most kezdődik, hisz az a nyilvánvaló puccsista hozzáállás, amely az EU és az IMF illetékeseire volt jellemző az elmúlt időszakban, várthatóan nem fog megváltozni, minden eszközzel azon lesznek, hogy polgárháborús hangulatot teremtsenek az országban és bármilyen eszközzel eltávolítsák a hatalomból Alexis Tsiprast és a radikális baloldalt. Egyértelmű, hogy már keresik azt, aki Görögországban el tudja vállalni azt a hóhérfeladatot, amelyet Pinochet tábornok Chilében elvállalt Allende megbuktatása után. Ebben a helyzetben nélkülözhetetlen, hogy az egész görög nép érezze a szolidaritás erejét. Fontos, hogy Magyarországon legyünk minél többen, akik a széles nyilvánosság előtt is támogatjuk az ügyüket, segítjük, hogy ne a jobb vagy a liberális oldal hazugságaiból tájékozódhasson a hazai közvélemény.

A görögök bátorsága és sikereik ösztönzően kell hassanak ránk is! Magyarországon is meg kell erősíteni azt a pártot, amely képes alternatívája lenni az elitpártoknak. Szükség van magyar Syrizára, biztos vagyok benne, hogy kitartó és hiteles munkával el tudjuk érni, hogy a Balpárt a hazai baloldal vezető ereje, a magyar Syriza legyen. Ami ma Athénben megvalósítható, az holnap Budapesten is az lehet, de csak akkor, ha merünk és akarunk egy szolidáris és erős magyar társadalomban hinni. Ehhez nemet kell mondjunk a szolgaságra, a mindent eluraló hazugságra és a gyűlöletmozgalmakra és igent a szabadságra, az igazságra és szolidaritásra! Valódi összefogásra, valódi nemzeti egységre van szükség!

Kalmár Szilárd

(Szerkesztői megjegyzés: Kalmár Szilárd írását a Kanadai Magyar Hírlap angol nyelvű testvérlapja – a Hungarian Free Press – lefordította. Akik esetleg angolul is kiváncsiak a fenti írásra, itt olvashatják a HFP fordításában!)

Volt ebben az országban két kommunista. Sallai Imre (1897-1932) és Fürst Sándor (1903-1932). Nem ártottak a légynek sem, igazából egy jobb világot szerettek volna. Aztán egy szép napon egy őrült felrobbantott egy viaduktot és a politikai balhéra kiéhezett politikusok azonnali hatállyal a kommunisták nyakába varrták az egészet, Sallait és Füstöt azonnal le is tartóztatták, komolyabb bizonyítékok nélkül is bíróság elé állították és a felhergelt vérbíró mindkettejüket halálra is ítélte. Tehette ezt pusztán azért, mert egyrészt ez volt az elvárás, másrészt pedig azért, mert kedvező volt a jogi környezet, azaz volt paragrafus, amire rá lehetett mutatni, mielőtt valakit felkötöttek. Az ítélet végrehajtása ellen közéletünk olyan jelentéktelen képviselői tiltakoztak, mint József Attila. Eredménytelenül, így röviddel a valódi elkövető felbukkanása előtt Sallait is Fürstöt is felakasztották.

Aztán néhány évvel később újabb kommunista, egy Rajk került a bíróság elé mondvacsinált ürüggyel, természetesen őt is kivégezték. Sajnos a szomorú sztorinak nincs vége. 1956 után is újra jól jött az a halálbüntetés, amikor Nagy Imrét kellett hirtelen felakasztani vagy azt az Angyal Istvánt, aki megjárta Auschwitzot is és kommunistaként vett részt a forradalomban.

Szóval a fenti sorokból talán érthető, hogy mi baloldaliak miért is nem szeretjük az ön által olyan jó eszköznek tartott halálbüntetést. Kicsit sok elvtársunkat lógattak már fel mindenféle rendszerekben, így eszünk ágában sincs támogatni, elfogadni egy ilyen ostoba kezdeményezést.

Kalmár Szilárd

Death Gallows / Diane Carsey (UK)

Kalmár Szilárd. Fotó: Balpárt / Facebook.

Vona Gáborhoz intézett nyílt levelemet – melyben a Jobbik és a Fidesz összefogása miatt elbontásra ítélt újpesti vörös katonáknak emléket állító szobor megmentését szorgalmaztam, több, mint háromszázan osztották meg a Facebookon. Jellemzően olyan magyar baloldaliak, akik évek, évtizedek óta azt hallgatják, hogy nemzetietlenek, hogy rossz magyarok, a “világszdsz” tagjai. Azért örültek ezek az elvbarátaim a szélsőjobboldai pártelnöknek írt levelemnek, mert abban olyan tényeket soroltam fel, amelyek a napnál világosabban mutatják meg, hogy a jó értelemben vett hazafiság szempontjából a baloldalnak nincs mit szégyellnie, sőt van mire büszkének lenni.

1919-ben a nyilvánvalóan igazságtalan diktátumoknak való katonai ellenállás elválaszthatatlan azoktól a szociáldemokrata és kommunista vezetőktől, akik vállalták a harcot, vállalták a hadsereg megszervezését, a hadműveletek irányítását. Általános iskolában is tanítják nekünk, így illik tudni, hogy Vix alezredes jegyzéke már tisztán magyarlakta területek és nagyvárosok megszállóknak való átadását szorgalmazta, nem csak Erdély, a Felvidék és a Vajdaság elvesztése, hanem a teljes Tiszántúlé is felmerült olyan városokkal mint Szeged vagy Debrecen. Az 1919-es romániai országgyűlésben már képviselője volt Békéscsabának. Akkor egyedül a baloldal volt hajlandó megszervezni azt az ellenállást, amire igény volt.

A revizionizmussal vagy nacionalizmussal egy cseppet sem vádolható polgári radikális Jászi Oszkár erről így írt: “A megalázott magyar közvélemény gyűlölettel fordult el a wilsoni hipokrízisektől s a […] társadalom egyedül Leninben látta a jövőt. Ez a hangulat a magasabb rangú tisztekre is átragadt.”

Nem véletlenül fogalmazok úgy Vona Gáborhoz intézett levelemben,

“Tudod. 1919 tavaszán ebben az országban kétféle ember volt. Volt egy kisebbség, amely csak saját magára gondolt, amely hazaárulásra is kész volt a hatalomért és volt egy többség, amely látva az egyre igazságtalanabb diktátumokat a fegyver után nyúlt. A hazaáruló kisebbség szegedi kávézókban antant tisztekkel kvaterkázott, a honért aggódó és tenni is kész többség Budapest első valóban szabad Május elsejei felvonulásáról egyenesen a frontvonalba masírozott.”

Ez azért fontos, mert a magyar úri elit – amelynek szellemi örökösei a baloldaliakat előszeretettel taszítanák ki a nemzetből – a legnemesebb egyszerűséggel árulta el a hazáját. Horthy hatalomra kerülése elképzelhetetlen lett volna Románia katonai győzelme nélkül. Ennek az úri elitnek a ténykedése végén, huszonöt évvel később az esélyét is elbuktuk annak, hogy valamivel igazságosabb békében részesülhessünk, pedig még az utolsó előtti háborús évben is felmerült szovjet részről egy olyan lehetőség, amelynek értelmében, Erdélynek, a Felvidéknek és a Vajdaságnak egy jelentős része Magyarországé maradhatott volna. A magyar jobboldal 1919-ben és 1920-ban nem küzdött a diktátumok ellen – sőt elfogadta, aláírta azokat – 1944-1945-ben pedig képtelen volt kiszállni a nácizmussal való szövetségből, így nem csak egy igazságos béke lehetősége úszott el, de hazánk frontországgá vált, emberveszteségünk, anyagi kárunk alapján pedig Európa harmadik legtöbbet szenvedő országa lettünk.

Vonának írt levelem után sok liberális vagy önmagát baloldalinak mondó liberális azzal kritizál, hogy revizionista hangot hozok a baloldalra. Volt olyan, egyébként az ÉS-be rendszeresen publikáló közszereplő, aki arra sem volt hajlandó, hogy elolvassa a teljes írást, két sor után rájött, hogy én az alternatív baloldaliságot úgy képzelem, hogy a gárda, a betyársereg irányába nyitok. Ez természetesen szamárság. Egyszerűen azt mondom, hogy a baloldalnak ki kell alakítani a maga egészséges viszonyulását az 1920-as trianoni békediktátumhoz. Ez egy megkerülhetetlen és fontos kérdés majd száz évvel később is. Emberként és baloldali politikusként is azt mondom, hogy ez nem volt igazságos béke, nem is lehetett az. Anyai ágon erdélyi vagyok, nagyapám négy évet szenvedett az első világháború poklában és onnan már egy idegen országba tért haza, mert az úri elit, Tisza, akinek Orbán – hasonlóan Horthyhoz – szobrot állíttatott, az utolsó utáni pillanatig a vesztes oldalán tartotta Magyarországot.

Erdélyi magyarokat meggyőzni arról, hogy Románia számukra jó hely, nem lehet. Már csak azért sem, mert a trianoni döntést követően egy szörnyű kolonalizáció indult el, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a vegyes népességű területeken a románság többségét biztosítsa. Ez a legbrutálisabban a falurombolások rémképét is felvető ceausescu-i időkben lett felpörgetve. Aki ilyen folyamatokat helyesel, joggal számíthat a határon túl élő magyarok ellenszenvére. A Mezőségben, Marosvásárhelyen a nyolcvanas évek szocialistának hazudott, de a valóságban soviniszta, nacionalista elnyomása visszataszító volt. A rendszerváltás után a maros megyei pogrom pedig egy máig élő szégyenfoltja az együttélésnek, de azt is látni kell, hogy akkor történt egy éles váltás, a határon túl élő magyar kisebbség legnagyobb ellensége nem Bukarest, Pozsony, Belgrád vagy Kijev lett, hanem Budapest. A hazai nacionalista fordulatot követően a jobboldal politikai eszközzé silányította a kisebbségi létben élő magyarokat. Itthonról korbácsolták a nacionalista indulatokat, amelynek eredményeképpen a kint élőkben nem a békés együttélés, hanem az elválás iránti vágy erősödött meg, így százezrek hagyták el szülőföldjüket és telepedtek át Magyarországra. Amit hetvenévnyi tudatos többségi asszimilációval nem tudtak elérni, azt két évtized alatt Budapestről irányítva megvalósította Antall József, Orbán Viktor és Vona Gábor. Mára Kárpátalja, Vajdaság magyarsága eltűnőben van, Szlovákiában és Romániában pedig csak a korábban is tömbben élő magyar közösség van még meg, a szórvány, amely képes volt az együttélésre úgy, hogy nem fordult el magyarságától, vallásától, szinte teljesen felszámolódott.

Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a magyarországi jobboldal ellensége a határon túli magyar közösségeknek, mint a tény, hogy szinte minden országban megpróbálták szétverni a helyi magyar érdekvédelmi-politikai szerveződéseket. Láttuk, hogy Szlovákiában és Romániában mit művelt Orbán és azt is láttuk, hogy egy szerbiai magyar politikai vezetőhöz miként viszonyultak a jobbikos országgyűlési képviselő által felhergelt szélsőjobboldaliak.

Az tehát természetes, hogy baloldaliként nem megyünk el Trianon mellett. A nyugatról való gyarmatosításunk szomorú következményét kell lássuk a döntés mögött és látnunk kell, hogy abban milyen közvetlen felelősség terheli az úri vagy jobboldali elitet. Azonban, itt nem ragadhatunk le. Stromfeldék megpróbálták, szép sikerek után kudarcot vallottak, így maradtunk, így kell élnünk, száz esztendő múltán realitása semmiféle revíziónak nincs, ezt ki kell mondani. Sajnos baloldaliként a nemzeti sorskérdésekről ma nagyon nehéz beszélni, mert a jobboldal kisajátította a „nemzeti” retorika egészét. Aki ma önmagát „nemzeti” jelzővel illeti, az automatikusan a jobboldalra sorolódik. Az első és legfontosabb feladat, hogy ennek ellenére is rendelkezzen a baloldal saját politikai vízióval ezen a területen is. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert az egészséges hazafiságot, egy paraszthajszál választja el a nacionalizmustól és a sovinizmustól. Éppen az olyan torzszülött ideológiák, mint Ceasescu és Milosevics baloldalisággal vegyített politikái mutatták meg, hogy szocializmust hirdetve lehet építeni fasisztoid rendszereket is.

Ha mégis baloldali nemzetpolitikában gondolkodunk, akkor abban központi helyet kell kapjon az autonómia, azaz a minél szélesebb körű önállóság. Nem csak az adott ország fővárosától való viszonylagos függetlenséget is jelenti. Jelenti azt is, hogy Budapest nem telepedik rá, nem nyomja agyon ezeket a kisebbségi létbe szorított magyar közösségeket, hanem tesz azért, hogy az autonómia minden értelemben tartalommal bírjon. Nem három-négy „kismagyarországra” van szükség a határokon túl, hanem önálló közélet, azaz kulturális élet, sajtó, belső politikai szerveződések kellenek. Nem Budapestről delegált helytartókra van szükség, akik a magyar állam pénzéből dőzsölve, azt politikai lojalitás alapján kiosztva kiskirálykodnak, hanem minél egyszerűbb és átláthatóbb támogatás kell ezen helyi közélet számára. A nyolcvanas évek Marosvásárhelyére visszaemlékezve az a benyomásom, hogy az elnyomás ellenére, az akkori magyar kormányok által magára hagyott magyar kisebbség sokkal autonómabb, sokszínűbb volt, mint a mai. Ma nincs olyan szintű elnyomás, mint akkor, bár a szörnyű, tradicionálisnak álcázott vasbeton ortodox templomok gombamód szaporodnak Erdélyben. Alapvetően a magyar kormány is kiszorult erről a területről, mert a határon túli magyar szövetségesei egyrészt elbuktak, másrészt pedig ott tartunk, hogy Romániából, Szerbiából vagy Szlovákiából szociális okokból egyre kevesebben akarnak már áttelepülni a a gazdaságilag lecsúszó, politikailag fullasztó Magyarországra. A kettős állampolgárságot a kint élő fiatalok inkább csak arra használják, hogy könnyebben tudjanak angliai vagy németországi munkát vállalni.

A határon túl élő magyarok jelentős része tehát azt tudja, hogy mit kínál neki a budapesti jobboldal és nem kér abból. Itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy van élhető és elfogadható baloldali nemzetpolitika is, amely valóban segíti a világ bármely részén élő magyar közösségeket.

Kalmár Szilárd