Európa késő ókori történelme sok olyan meglepetést tartogat számunkra, melyeket a mai történetírás szakmai szempontból földolgozott, ám a köztudatban kevéssé ismert.

Julius Caesar Kr.e. 4-ben a Római Birodalom számára öt hadjáratban meghódította Galliát, vagyis a Rajna folyam és az Atlanti-óceán közé eső területet, az Alpoktól északra. A Rajnától keletre húzódó vidéket, mely nagyjából a Visztuláig terjedt, Germániának nevezték el. Az elnevezés „germánok” nem a germán törzsek önmeghatározása volt, hanem a rómaiaktól származik. Idősebb Pliniusnál is már előfordul a megnevezés, de igazán közismertté Julius Caesar tette. A germánok – az eredetüket terjedelmi okokból most nem részletezzük – kb. a Kr.e. 2-3. században a mai Skandinávia felől kezdték benépesíteni az európai kontinenst és eljutottak egészen a Fekete-tengerig. Nem voltak egységes nép, s legtöbbjük rendszeresen háborúzott egymással. A keruszkok, frankok (Franken=bátor, v. rettenthetetlen), szvévek, keleti és nyugati gótok, langobárdok (Longbart=hosszúszakáll), burgundok, alemannok, vikingek, normannok (normann=nordmann=északi ember), frízek, markomannok, szászok, angolok és még számtalan más nevű törzs két dologban volt közös: a vallásban és az egymás által többé-kevésbé érthető nyelvben. Ez utóbbi a mai német dialektusokban is tetten érhető: egy fríz (északnémet) nyelvjárásban beszélő ember alig érti meg a bajort, a svájci „switzerdütsch”-t meg pláne nem. A tiroli dialektus pedig külön fejezet, amit az osztrákok esetleg hézagosan értenek, de más területeken nem igazán.

Caesar, miután meghódította Galliát, megpróbálta uralmát a Rajnától keletre is kiterjeszteni. 1935. októberében találtak egy kurgánt, azaz sírdombot a dániai Fünen szigeten, mely a Kr.e. 1.sz-ból származik. A nyughely egy papnőé volt, amit a sírmellékletekből lehetett megállapítani. A germánok hitvilága gyakorlatilag azonos volt. Az óskandináv népek, mint pl. a vikingek, ugyanazzal a hitvilággal rendelkeztek, mint a kora középkori Meroving-uralkodók, akik közül Klodvig később keresztény hitre tért. A főisten óskandinávul Odin volt, a többi germán törzs Wodan-nak mondta. Ezt leszámítva a vallási rendszerük a kelta gallokat leszámítva, lényegében egyforma volt. A nyelvük is ugyanazokat a nyelvtani szabályokat követte mindenütt, ám a helyi kiejtések és dialektusok gyakran érthetetlenné tették a másik törzshöz tartozó előtt a beszédet.

A germánok nem voltak írástudók, olyannyira, hogy, a IV. sz.-ban keresztény hitre tért frank uralkodó, Klodvig is analfabéta volt. Így tőlük csak néhány rúnajel maradt fenn. Amit a germánokról tudunk, római forrásokból áll rendelkezésünkre: Tacitus, Suetonius, Cassius Dio és Florus írásai tudósítanak minket. Közülük elsősorban Tacitus Kr.u.98-ból származó „Germania” című munkája számol be bővebben a Rajnától keletre élő népekről, mai olvasatban is meglepő objektivitással. Részletezi a hadjáratokat, a germánok szokásait és a különböző törzsek egymáshoz való viszonyát, meg persze egymás közötti konfliktusaikat, amelyek bőven voltak.

Az ókor kevés megmaradt germán-ábrázolásaiban és –leírásaiban egy dolog közös: magas termetű, erős fizikumú és félelemkeltő harcosok voltak. A római légióknak nem volt könnyű dolga velük. Caesar egy csatában megsemmisítette a szvévek Elzászba benyomuló törzsét és megszilárdította a Rajna nyugati partján a római fennhatóságot. A folyó egyben a határt is jelentette a Római Birodalom és a barbárok között, noha később a rómaiak egészen az Elbáig meghódították Germániát – igaz nem hosszú időre.

A római uralkodási rendszer nem elnyomáson alapult. Először katonai erővel meghódítottak egy területet, majd településeket alapítottak, melyekbe először római telepesek érkeztek. Ennek célja az volt, hogy a meghódított népek megismerjék a római civilizáció, meg kultúra előnyeit és úgymond, átszocializálódjanak, ennélfogva értékrendjük megváltozzon, s maguktól váljanak Róma szövetségeseivé. A hadsereg nem is volt képes Germániát megszállni, mert a terület túl nagy volt hozzá. Ezért a rómaiak által létesített településekre vonták össze a katonaságot, melyet, ha szükséges volt, onnét vetettek be.

A másik római módszer a tússzedés volt. A túszok általában a meghódított népek fejedelmeinek, vagy vezető rétegeinek gyerekei voltak. A túszokat nem tartották fogva, hanem előkelő római családok nevelésébe adták őket, hogy felnővén rómaivá szocializálódjanak. Ez egy hosszú távú politika volt, ugyanis ha a meghódított népek kihaló vezetői helyébe római módon civilizált utódaik lépnek, akkor az általuk vezetett nép, vagy nemzetség nem fog fellázadni a rómaiak ellen. Emellett az a fejedelem, akinek a gyereke Rómában volt túsz, nem mert fellázadni a gyarmatosítók ellen, mert azzal a gyerek, vagy gyerekei életét veszélyeztette volna. Ez a germánok esetében hosszú távon azt eredményezte, hogy sorra behódoltak az ókor szuperhatalmának – ahogy más területek is.

A rómaiak nemcsak adtak, de el is vettek. Adót szedtek és más módokon is megsarcolták az általuk elfoglalt területeket. Ha valahol nem fizettek adót, kirendelték a hadsereget, amely kíméletet nem ismerve lefoglalta az adó értékének megfelelő vagyontárgyakat, állatokat, vagy ami éppen a kezük ügyébe esett. A rómaiakkal való együttműködést viszont jutalmazták. Így pl. a Kr.e. I. sz.-ban a Rajna bal partján megépítették a késő ókor legnagyobb városát az Alpoktól északra: Uppidum Ubiorumot, a későbbi Colonia Agrippinát, a mai Kölnt. Ónémet nyelven Coelle, a helyi dialektusban pedig Kölle volt a neve. A város az ubiuszoknak készült, mely egy Rómához hű germán törzs volt, s egyfajta kirakatvárosként fungált, bemutatandó a római civilizáció előnyeit a barbárok előtt.

A római hadsereg Kr.e. 12-ben kezdte a Rajna és az Elba közötti területet meghódítani, mert a korábbi években a germánok rendszeres rablóhadjáratokat vezettek Galliába. Drusus 6 légióval kezdte meg a hadjáratot. Paterculus szerint: „Drusus térdre kényszerítette Germániát és eközben sok vért ontott” Augustus császár viszont Rómában diadalívet állíttatott neki. Drusus utódja Tiberius lett, aki a meghódított területen bevezette a már említett hatalmi rendszert: adó- és tússzedés, települések létrehozatala, a római civilizáció és kultúra ezáltal történő terjesztése.

Ekkor kezdődött az a folyamat, ami a Rajna és az Elba között a Római Birodalom teljes kivonulását eredményezte.

Kb. Kr.e. 8-ban a keruszkok is alávetették magukat a római hódítóknak és szövetséget kötöttek velük. A szövetség ára egyebek mellett az volt, hogy a fejedelem túszul adja fiát, akit a rómaiak Arminiusnak neveztek el. Mai német nyelven: Hermann, ám eredeti keruszk neve nem ismert. Rómába vitték és a császári családban nőtt föl. 20 év múlva neki volt köszönhető, hogy Közép- és Kelet-Európa Dunától északra eső területein megszűnt a római fennhatóság, s a hatalmi vákuumba betörő népvándorlás a IV-V. századra egy teljesen más világot hozott létre, mint amit az Imperium Romanum képviselt.

Arminiust római lovaggá ütötték, arisztokrata lett, és 20 év múlva elküldték Germániába, hogy „bennszülöttként” a helytartót, Quintillius Varust segítse a tartomány irányításában. Római lovagként és Varus bizalmasaként senki nem sejtette, hogy mit fog tenni.

Arminius, amikor visszatért szülőföldjére, mélységesen felháborodott azon, ahogy a rómaiak bántak a népével.

Kr.u. 9-ben Arminius vezetésével a germánok elkezdik kivívni a szabadságukat. Sikerült neki az, ami korábban egy germán fejedelemnek sem: több germán törzset egyesített. Mivel Varus bizalmasa volt, meg tudta győzni arról, hogy Észak-Germániában egy Róma-ellenes fölkelés tört ki, ami veszélyezteti a tartomány biztonságát. Varus 3 légiót indított útnak saját vezetésével, Arminius pedig tanácsadóként kísérte.

A germánoknak nyílt ütközetben nem volt esélyük a rómaiakkal szemben. Ezért Arminius egy nagy kiterjedésű erdőn, a mai észak-Németországban, vezette át a római csapatokat, ahol a katonák menetoszlopa egy több kilométer hosszú sorrá keskenyedett. Amikor az összes római az erdőben volt, a germánok lecsaptak. Három légió, összesen kb. 18 ezer ember esett el a háromnapos csata során. Egyetlen római túlélő nem maradt.

A csata a mai németországi Osnabrück közelében, a teutoburgi erdőben zajlott. Maga Varus öngyilkos lett, levágott fejét Arminius megküldte Augustus császárnak. Utóbbitól származik a felkiáltás: „Quintillius Varus, add vissza a légióimat” Három légió elvesztése ugyanis szinte kiheverhetetlen csapás volt a birodalom számára. Olyannyira, hogy hadrendi számukat törölték és attól kezdve egyetlen újonnan fölállított római légiónak sem adták ki.

Ezek után a Római Birodalom visszavonult a Rajna mögé, kivéve egy kisebb területet a Majna és a Rajna között, mely nagyjából a mai német Hessen tartomány területe.

Ez az egyetlen csata megváltoztatta Európa történelmét. Róma többé nem próbálta meghódítani a Rajnától keletre eső területeket, ahol a germán törzsek ezután önálló életet éltek és folytatták egymás közötti összetűzéseiket, melyeknek Arminius is áldozatául esett.

300 év múlva már több germán törzs, köztük a frankok felvették a kereszténységet, önálló birodalmat alapítottak, s még később, a 8-9. században a frank-karoling Nagy Károly országa egészen a Dunáig terjedt, beleértve a mai Dunántúlt is. Még később, a 10. században Nagy Ottó a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat, majd német-római császár lett, s ezáltal a nyugatrómai birodalom örökébe lépett, így az Alpoktól északra a germánok utódai lettek a zsidó-keresztény kultúrkör örökösei és továbbvivői. Nem mellesleg a későbbi Nagy Ottó Arminiushoz hasonlóan egyesítette a német törzseket a kalandozó magyarság ellen, majd lett később császár, mert csak így tudták megállítani elődeink pusztító hadjáratait. Nem merészség azt megállapítani, hogy ez az első német egység (is) a magyaroknak köszönhető, az pedig közismert, hogy II. Henrik német-római császár húga, Liudolf (Bajor) Gizella lett Szent István király felesége, s a magyarság belépett az európai keresztény államok közösségébe.

Ehelyütt nem célom tovább bontogatni a kereszténnyé vált magyarság szerves beépülését Európába a kora középkortól kezdve egészen mostanáig, ám ténykérdés, hogy a magyar és német történelem az évszázadok során rengeteg ponton kimutatható sorsközösséget mutat. Hazánknak pedig, ha csupán a magyar-német kapcsolatokat vizsgáljuk, történelme révén is Európa népei között a helye, hiszen keletről és délről az elmúlt évezredben csak háborút és pusztítást kaptunk a nyakunkba, s ez a megállapítás akkor is igaz, ha a 20. század legnagyobb népirtását, a holokausztot németek követték el.

Egri-Eiben István

A mai magyar kormányzat úgymond ideológiai alapja a római katolikus felekezet, amint ezt a KDNP nevű pártféleség mint koalíciós partner jelenít meg. Ezzel a ténnyel úgy vélem, a legtöbb magyar politikus és gondolkodó ember tisztában van. Azzal viszont már kevesebben vannak képben, hogy e felekezet milyen történelmi gyökerekkel rendelkezik, s ezek folyományaként milyen motívumok állnak tetteik mögött, s az sem nagyon ismert, hogy amiképpen a leopárd sem tudja levetni a foltjait, a katolicizmus teológiája, működési struktúrái és reflexei alig változtak az elmúlt kb. 1700 évben. A mai észak-amerikai és európai emberek túlnyomó többsége köztudatában ez csak egy vallás a sokból, igaz régebb óta van jelen, mint a többi keresztény irányzat, szép katedrálisokat épített, jelentős műalkotások kötődnek hozzá, karitatív tevékenységet végez és vallási rendezvényeik pompázatosak és méltóságteljesek. Azt is tudjuk, hogy a katolikus kápolnák, templomok, székesegyházak Európa legnagyobb részén falvaktól a városokig mindenütt meghatározzák a látképet.

Ezek köztudott tények, mint ahogy az is, hogy a középkor hajnalán az írástudatlanságba süllyedt Európában az akkor egyetlen és egyetemes – katolikus – egyház volt a megmaradt kultúra és írásbeliség őrzője. Még Nagy Károly császár is, aki a IX. században az Atlanti-óceántól a Dunáig uralta Európát, csak nehézkesen tudott írni-olvasni, udvaráról nem is beszélve. Ez a kulturális és politikai fölény a római felekezet számára azt eredményezte, hogy az európai uralkodók nélküle és ellenében lényegében a kisujjukat sem tudták mozdítani. Még akkor is csak nehezen, amikor főleg a későbbi német-római császárság egyes uralkodói a saját szájuk íze szerinti pápákat ültették Szent Péter állítólagos trónjára. A trón és az oltár szövetsége századokon át kiválóan működött. A tudás birtoklása több mint ezer éven át egyben oktatási egyeduralmat is jelentett, amire a katolicizmus mindig is gondosan ügyelt. Nem véletlen, hogy jelenlegi kormányzatunkban is katolikus kézbe került a teljes képzési rendszer. Az oktatás által ugyanis úgy lehet az iskolai évek során gondolkodási mintákat beépíteni az emberek fejébe és lelkébe, hogy később, felnőttként, ösztönösen azok motiválják tetteiket és gondolkodásmódjukat. A római egyház soha nem a pillanatnyi politikai-gazdasági állapotok alapján hozza döntéseit. Évezredes tapasztalatai vannak az emberi gondolkodás befolyásolásában, s amit ma vet, pontosan tudja, hogy húsz-harminc, vagy száz év múlva bőségesen le fogja aratni. Ebben óriási előnyük van az ún. világi iskolarendszerekhez képest. De térjünk vissza egy kicsit annak mozaikszerű és rövid fölvázolásához, hogy Európa és a világ mit köszönhet a római katolikus felekezet létének.

A középkori Európa a VII. századtól kezdve de facto a katolikus vallás vezetése alatt egyesült. A római felekezethez kötődik a nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása is, mely 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a “levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14-e a “nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és muzulmánokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír templomban celebráltak hálaadó misét. A keresztes háborúk története hű tükre a vallás motiválta emberi cselekedetek szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében. Persze nemcsak a Tengerentúlon (így is nevezték a Szentföldet) voltak keresztes háborúk: 1208-ban III. Ince pápa keresztes háborút hirdetett a dél-franciaországi katarok, vagy albigensek ellen, akik szintén kereszténynek vallották magukat. Az egyházfő parancsba adta, hogy válogatás nélkül gyilkolják le az összes “eretneket”. Az eredmény felperzselt föld és legalább 50 ezer halott volt.

Ugyanakkor tény az is, hogy a XV. században, nem sokkal Amerika fölfedezése után a római felekezet mozgósított a török hódítás ellen, s az amúgy antiszemita Kapisztrán Szent János inkvizítor, akinek kezéhez sokezer ember vére tapad, bejárta fél Európát, hogy mozgósítson a török hódítás ellen. Nándorfehérvár ostromakor pedig tüzes szónoklatai hatására a védők kitörtek a várból, megfutamodásra késztetve az ostromló törököket, Hunyadi Jánosnak örök hírnevet szerezve. A pápa rendeletére pedig egész Európában azóta harangoznak délben. Ugyanennek az évszázadnak a végén kezdődött meg Amerika meghódítása, melynek következtében Közép-és Dél-Amerika spanyol és portugál uralom alá került. 1494. június 7-én VI. Sándor pápa szentesítette a tordesillasi szerződést, mely az Európán kívüli, újonnan fölfedezett területeket osztotta fel Spanyolország és Portugália között.

A spanyol-portugál gyarmatosítás teljesen megváltoztatta Közép- és Dél-Amerika arculatát. Nem véletlenül nevezik ma Latin-Amerikának a Földnek ezt a részét, a latin rítusú kereszténység után. Az őslakos, az európaihoz képest semmivel sem elmaradottabb, fejlett civilizációk: inkák, maják, aztékok, stb. gyakorlatilag eltűntek. Lényegében eltűnt a nyelvük, építészetük, vallásuk, hagyományaik, vagyis mindaz, ami egy népcsoportot civilizációvá emel. A hódítók bő száz év alatt a teljes kontinensen meghonosították saját nyelvüket, (katolikus) vallásukat, építészetüket és gazdasági rendszerüket. Ez a teljes nyelv- vallás- és kultúracsere, melyet a hódítók az egyház támogatásával és katonai erővel vittek véghez, ekkora méretekben példátlan az emberi történelemben. Ezt az is lehetővé tette, hogy az amerikai földrészen a hódítók technikai fölényüknél fogva szinte minden ellenállást megtörtek, szabaddá téve vallásuk előtt is az utat.

Mindeközben Európában dúlt az inkvizíció. Igaz, már korábban létrejött, de csúcspontját a XV-XVII. században érte el. Máig sem tudható pontosan, hogy tevékenysége hány millió ember halálát okozta. Amikor a reformáció elkezdett terjedni, szintén bevetették a Szent Hivatalt az új eretnekség megfékezésére. Amúgy Rómában mindmáig létezik az inkvizíciós hivatal jogutódja, csak más néven: Hittani Kongregáció. Feje, amíg pápává nem választották, Ratzinger bíboros volt. Persze ez az intézmény ma már nem az eretnekeket üldözi, hanem fő feladata a katolikus tanítások tisztasága fölötti őrködés, tehát egyfajta oktatási főhatóság.

A XVII. századra a protestantizmus jelentősen előretört. Nem kis mértékben azért, mert egyre több országban fordították le nemzeti nyelvre a Bibliát, megjelent a könyvnyomtatás, s a mai szóval “közművelődés” monopóliuma kezdett kikerülni a római felekezet kezéből. A bibliai világkép elterjedésével pedig milliók előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a katolicizmus nem azonos azzal a kereszténységgel, amit a Szentírás mutat be. A protestantizmus elterjedése váltotta ki 1618-ban a harmincéves háborút, mégpedig egy tragikomikus eseménnyel, melyet még gimnazista történelemóráimon jegyeztem meg.

Csehország akkoriban a Német-Római Birodalom tartománya volt. Az országot Prágából a katolikus helytartó irányította, ám a cseh rendek és a nép javarészt protestáns hiten volt. II. Ferdinánd császár trónra lépése után fel akarta számolni az addigi vallási türelmet a tartományban, s a helytartónak kiadta, hogy vonja vissza a protestánsok privilégiumait. A cseh rendek képviselői kihallgatást kértek a helytartónál, majd miután az fogadta őket, a helytartót és embereit rövid úton kihajították a palota ablakából. Az áldozatoknak szerencséjük volt, mert egy paraszt szénásszekerével pont az ablak alatt “parkolt”, így senkinek nem esett baja, ám ez az esemény egy példátlan erőszaksorozatot váltott ki Európában, de főleg a Német-Római Birodalom területén. A háború 30 éven át dúlt és “Európa első világháborújaként” ment be a történelmi köztudatba. Áldozatainak száma több volt, mint 10 millió, egész országrészek elnéptelenedtek, a birodalom teljes lakosságának kb. egyharmada pusztult el. Mindez vallási okokból történt, s kiváltó oka a protestantizmus visszaszorítása volt. 1648-ban azután a vesztfáliai békével – legalábbis a Német-Római Birodalom területén – létrejött a katolikusok és protestánsok többé-kevésbé békés együttélése.

Nem így történt viszont a Habsburg-birodalom keleti felében, Magyarországon. Hazánkban ekkorra a lakosság és a nemesség nagyobbik része protestáns volt, s a Habsburgokat mit sem zavarta, hogy birodalmuk nyugati felében vallásbéke van, ugyanis ahogy a birodalom hadai a század utolsó harmadában szorították ki hazánkból a törököket, a katonákkal együtt jöttek vissza a katolikus “funkcionáriusok” is és a hadsereg segítségével megkezdődött az erőszakos ellenreformáció. Egy évtizedes barátom, aki egy 400 éves bárói család aktuális leszármazottja, mesélte nekem, hogy egyik protestáns lelkész felmenőjét Antonio Caraffa császári generális Eperjes főterén elevenen megnyúzatta, mert nem volt hajlandó katolizálni és átadni a református templomot.

Ha a fölvázolt eseményeket áttekintjük, látható, hogy hegemóniájának biztosítására a római felekezet módszerei nem sokat változtak az évszázadok során. Igaz, a XIX. századra megszűnt a pápaság tényleges uralma az országok vezetői fölött, ám az egyéb módszerek mit sem változtak. Az ellenreformációs kísérletek áthelyeződtek a politika, az oktatás, a kultúra és a művészetek területére. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy pl. hazánkban is több olyan katolikus szervezet van, mely karitatív tevékenységével sokat segít a bajbajutottakon.

Mindemellett a római katolikus felekezet is sokszínű. A XIX. századtól kezdve integrálódott a társadalmakba, s ahogy a polgári demokráciák létrejöttek és megerősödtek, kénytelen volt elfogadni a vallásszabadság létét, egyház és állam szétválasztását. Bár ez nem ment könnyen, ugyanis a mostani kormányzat által piedesztálra emelt Horthy-rendszer parlamentjének felsőházában örökös tagsággal bírtak a katolikus felekezet vezetői – igaz a protestáns és izraelita felekezeteké is. Löw Immánuel főrabbi is felsőházi tag volt 1939-ig, őt 1944-ben 90 éves kora ellenére deportálták.

A szocialista/kommunista hatalom, ha nem is tudta fölszámolni a vallásfelekezeteket, de háttérbe szorította őket, ügynököket szervezett be közülük és egyházügyi hivatala révén igyekezett teljes kontrollt gyakorolni felettük. Rendszerváltás után mindez megszűnt. Néhai Antall József egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy – nem szó szerint idézve – “az MDF egyetlen ideológiai alapja a római katolikus egyház lehet”.

Ha pedig megvizsgáljuk a mai kormányzatot és intézkedéseit, az új alkotmányt (pardon, Alaptörvény), az új oktatási törvényt, meg egyéb intézkedéseket, lehetetlen nem észrevenni a római felekezet tudatos térnyerési törekvéseit az országnak nemcsak az irányításában, hanem a nemzet gondolkodásának befolyásolásában, más szóval: a trón és az oltár szövetségének szorosra fűzésében. Meg kell, hogy jegyezzem, nem hagy nyugodni az a gondolat sem, hogy országunk hivatalos átnevezését “Magyar Köztársaságról” is a római felekezet demokráciaellenessége motiválta. Persze ez csak spekuláció és újságírói vélemény. Ami az új egyházügyi törvényben is fölsejlik: olyan felekezetek kaptak állami elismerést, akik/amelyek vagy valamilyen szinten együttműködnek a római felekezettel, vagy veszélytelenek számukra.

Lehet, hogy sebtében odavetett tablóm túl sötét, ám ha egy egyház, vagy szervezet több mint másfélezer éve létezik és történelme java része azzal telt, hogy erőszakkal igyekezett kontinenseket a maga képére formálni, akkor kevéssé tartom valószínűnek, hogy alapvető jellemvonásai az elmúlt kétszáz évben megváltoztak volna. Ahhoz, hogy ez így legyen, bibliai, újszövetségi módon meg kellene térnie. És jelenlegi (k)ormányzatunknak is.

Egri-Eiben István

Hangsúlyozom, nem valamely konkrét kelet-európai rendszert szeretném tollhegyre tűzve vitriolba mártani, bár ezt nagy örömmel szoktam tenni más fórumokon, hanem azokat a talán kevéssé figyelembe vett történelmi tényezőket fölvázolni, melyek ide vezettek.

E mai folyamatok gyökerei az elmúlt kb. 500 év európai- és világeseményeiben keresendőek, de az időben még jobban visszalépve, első jelei már a 4. század végén, a keresztyénség államvallássá tételével megjelentek.

Tudvalévő, hogy a demokráciát a vallásszabadság hozta létre, nem pedig fordítva, noha a közgondolkodás pont az ellenkezőjét tekinti igaznak. De mi köze a vallásszabadságnak a demokráciához? Lényegében az, hogy a vallásszabadságot elfogadó országok, tartományok, vagy fejedelemségek lakói megtanulták, hogy szomszédjuk másként gondolkodik mint ő, de attól még emberileg és gazdaságilag együtt tudnak működni. Ez az egyszerű fölismerés egy kisebb vagy nagyobb politikai és gazdasági közösségben (ország, tartomány, stb.) létrehoz egy olyan megosztottságot, mely paradox módon a polgárok közötti hatékonyabb együttműködést segíti elő, hiszen megszűnt a felekezeti szembenállás és létrejött a szabad, más által nem zavarható vallásgyakorlás.

Európában a demokráciák kvázi „jogelődje” az Erdélyi Fejedelemség volt, melyben az 1568-as tordai országgyűlés több határozat mellett kimondta: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” (Ez a szabadság négy keresztény vallásra: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallásra vonatkozott.)

E döntés kétszáz évvel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat előtt született, s Európában jórészt ismeretlen maradt. Erdélyben viszont olyan társadalmi folyamatoknak ágyazott meg, melyek következtében az országrészt nemsokára „tündérkertnek” nevezték. A polgárság megerősödött, a vallási szembenállások szinte eltűntek, a gazdaság pedig – természetesen a korabeli viszonyok tükrében – fellendült. Eközben a három részre szakadt Magyarország egyik felében a katolikus Habsburgok, a másikban pedig a törökök voltak az urak.

Húsz évre rá, 1598-ban IV. Henrik francia király kiadta a nantes-i ediktumot, mely biztosította a hugenották (francia protestánsok) szabad vallásgyakorlatát, megszüntetve a vallásháborút. Franciaországban hasonló folyamatok játszódtak le, mint Erdélyben: megerősödő polgárság felívelő ipari termelés, vallási tolerancia. Persze a képet jelentősen árnyalja, hogy a franciák a hugenottákat még ezután is üldözték, s 1670 és 1720 között kb. 160 ezren külföldre menekültek, főleg Brandenburg-Poroszországba, mely ennek következtében szintén gazdasági csodát élt meg, de erre később visszatérek.

E példák csak szemelvények, mert nem említettem pl. az angol protestantizmust, mely egy felülről irányított vallási váltás volt, amikor a katolikus VIII. Henrik el akart válni Aragóniai Katalintól, szintén katolikus feleségétől, s a pápa nem hagyta jóvá. Henrik ekkor megszakította a kapcsolatot a római egyházzal, önmagát téve az immár anglikánnak nevezett felekezet fejének. A sajátos angol „protestantizmus” hosszabb távon hasonló társadalmi folyamatokat eredményezett, mint már írtam. Szűk 100 év elteltével az angol polgári forradalom végleg elsöpörte az abszolutisztikus monarchia helyreállítására törekvő I. Jakab királyt, majd Britanniában létrejött az a rendszer, hogy az uralkodó „nem kormányoz, csak uralkodik”, a hatalom a parlamenté, illetve a bírói és végrehajtó (állami) hatalom különvált, s létrejött a ma fékek és ellensúlyok rendszerének nevezett hatalommegosztási struktúra.

Európa középső részén a „német nemzet szent római birodalmában” és a Habsburg Császárságban 1618-ban kitört a 30 éves (vallás)háború, ahol katolikusok és protestánsok estek egymás torkának. Történészek szerint ez volt Európa első világháborúja, mert a becslések szerint 15 milliós német lakosság kb. 2/3-a pusztult el. Az amúgy protestáns Brandenburg-Poroszország szinte teljesen elnéptelenedett, s a Nagy Választófejedelem, I. (Hohenzollern) Frigyes Vilmos tízezrével hívta be elszegényedett országába a Franciaországban üldözött hugenottákat és a Habsburgok által éppen kiebrudalt zsidókat. Eredmény: a porfészek Berlin-Kölln (kb. mint Pest-Buda) ikerváros néhány évtized alatt ipari központtá emelkedett, s Poroszország idővel nagyhatalommá vált. De itt is minden azzal kezdődött, hogy az elnéptelenedett területen katolikusok, francia és német protestánsok, meg zsidók társadalmi és gazdasági érdekközösségbe kerülvén, újjáépítettek egy országot. Ettől kezdve Poroszország nagyhatalommá emelkedése töretlen volt. Egy érdekes adalék: Oroszország utolsó cári dinasztiája, a Romanov ház is porosz származású: a Holstein-Gottorp-Romanov családból eredt. II. (Nagy) Katalin orosz cárnő pedig nem is volt orosz, eredeti neve: Sophie Friderike Auguste von Anhalt-Zerbst hercegnő, aki férje, III. Péter cár halála után lépett trónra.

A további történelmi részletek elemzésének és értelmezésének mellőzésével egyvalami világosan kirajzolódik: Európában ott, ahol a protestantizmus, s ezzel a vallásszabadság meggyökeresedett, rövid időn belül megindult a polgárosodás, s folyományaként az iparosodás. Az egyeduralkodó király (császár, őrgróf, stb) hatalma pedig egyre névlegesebbé vált, a hatalmat egyre növekvőbb mértékben a polgárság vette át. Még a protestáns Poroszországban is, ahol a császárság intézménye 1918-ig fennmaradt, az államforma alkotmányos monarchia volt, éppúgy, mint a mai Britanniában is, s a császár a parlament ellenében csak korlátozott mozgástérrel bírt.

A demokratikus államberendezkedés Európa azon területein, szilárdult meg egyre jobban, melyeket nem egyeduralmi rendszerek irányítottak. Ezek a (protestáns) skandináv országok, Britannia, Nyugat-Európa államai, kivéve az Osztrák Császárságot és a 18. század végén természetesen az USA, ill. Kanada, de az akkoriban brit külbirtok volt.

Ezzel szemben Európa teljes keleti felében maradtak a monarchiák, a szabad vallásgyakorlás igen korlátozott volt, s ami a lényeg: rövid interregnumokat leszámítva a kora középkortól kezdve egészen az 1989-es rendszerváltozásokig szinte az összes kelet-európai államban egyeduralmi rendszerek működtek, lett légyen az monarchia, kommunizmus, fasizmus vagy nemzetiszocializmus.

Miért fontos ezt megállapítani? Mert a demokrácia alapja a különbözőségek ellenére a közös érintkezési pontok keresése, az egyeduralmi rendszerek alapja pedig a vezetőnek való feltétlen egyéni engedelmesség. Kelet-Európa népeit évszázadokon át úgy szocializálták, hogy mindig valamely feljebbvaló mondta meg, merre van az előre, a személy dolga pedig az engedelmesség volt. Ez természetesen meglátszott a gazdasági eredményekben és teljesítőképességben: a demokratizálódó országok messze maguk mögött hagyták az egyeduralmi rendszereket.

Természetesen ez a megállapítás ebben a formában sematikusnak tűnhet, de írásom keretei nem engedik meg a társadalomlélektani folyamatok részletes elemzését.

Mit eredményezett a kelet-európai egyeduralmak évszázados működése a kelet-európai népek köztudatában?

Mivel elmaradt a polgárosodás folyamata – gondoljunk csak arra, hogy az 1848-49-es magyar polgári forradalmat és szabadságharcot is többségében nemesek irányították – ezért nem jött tömegméretekben létre az, amit ma civilkurázsinak mondunk. Az alattvalók problémáik megoldását a mindenható királytól, cártól, pártfőtitkártól, führertől vagy egyéb felsőségtől várták, a hatalmi rendszerek piramisszerű felépítése nem tette lehetővé a hatékony információáramlást, csak felülről lefelé, a mindenkori uralkodó réteg kegyosztóként azt emelte föl és juttatta kedvező lehetőségekhez, akinek feltétlen lojalitásáról meg volt győződve.

Ez a rendszereken, ideológiákon és politikai beállítottságokon átívelő helyzet Kelet-Európában csak 1989-90-ben szűnt meg. Gondoljuk meg, Kelet-Európához képest a kontinens északi és nyugati felének, meg az USA-nak kb. 400 év előnye van a demokratikus berendezkedés működtetésében, s ez nemcsak elvont fogalom, hiszen minden államot emberek alkotnak és a polgárok gondolkodásmódja határozza meg az állam arculatát is. Kelet-Európa népeinek kollektív tudata, az egyik nemzedékről a következőre szálló magatartás- és gondolkodási mintái e téren jelentősen eltérnek a nyugattól. Ezért lehetséges az, hogy a rendszerváltás idején hiába kiáltották ki a demokráciát, nem változott meg az egyes emberek gondolkodásmódja csupán egy jogi aktus és az állampárt által irányított ipar és mezőgazdaság rendszerének fölszámolása révén.

Feltűnő, hogy azok a személyek, a teljesség igénye nélkül: Demszky Gábor, Rajk László, Magyar Bálint, Hodosán Róza, stb., akik 1989 előtt börtönbüntetést kockáztatva aktívan harcoltak a kommunizmus ellen, rendszerváltás után nem tudták lényegesen befolyásolni a magyarországi politikai folyamatokat, csak részsikereket értek el, pedig szándékaik őszinteségéhez nem fér kétség. Mintha légüres térbe kerültek volna, nem tudván mit kezdeni azzal a rendszerrel, amelyért küzdöttek. Mára azt tapasztaljuk, hogy a jelenlegi rezsim népszerűsége némi csökkenést leszámítva töretlen, s a demokratikus ellenzék jelentéktelenné vált, holott semmi olyant nem tettek, amely oka lehet ilyen visszaszorulásnak. Hasonló folyamatok láthatók Oroszországban, Lengyelországban, meg másutt a környékünkön.

Mivel magyarázhatjuk ezt?

„Az, ki a szerelmet soha nem próbálta, csak álomnak alítja” mondja a népdal. Vagyis aki a szerelmet soha nem ismerte meg, nem is tudja elképzelni, milyen az.

Ugyanígy vagyunk a demokráciával is. Mivel errefelé soha nem volt ilyen, s a felmenőinktől örökölt gondolkodási mintáink változásához több nemzedék kell, most még ragaszkodunk a megszokotthoz, tehát ahhoz, amiről generációk óta tudjuk, hogy működik, egyfajta biztonságot nyújt és nem utolsósorban leveszi vállunkról a gondolkodás terhét. Ne csak a kommunizmusra gondoljunk, hanem minden azt megelőző rendszerre is: ideológiától függetlenül mindegyik közös jellemzője a piramisszerű társadalmi berendezkedés és az egyszemélyi főhatalom volt.

Mi lehet a megoldás?

Röhrig Géza, a „Saul fia” c. film főszereplője egy beszélgetés végén azt mondta, szeretné megérni, hogy olyan miniszterelnököt választanak, aki már a rendszerváltás után született. E mondatával összefoglalta a lényeget: legalább két, de leginkább három generáció szükséges, hogy egyéni, állampolgári szinten kialakuljon a demokratikus gondolkodásmód és a dolgokhoz való demokratikus viszonyulás. Ezt a mostani idősödő generációnak úgy gondolom, fájdalmas tudomásul venni, de gondoljunk a történelem nyújtotta példákra: a 30 éves háború lezárulta után legalább egy évszázadra volt szükség, amíg az új rend, a demokrácia egyéni szinten, a fejekben is létrejött.

Egri-Eiben István

Johann David Yorck, Wartenburg későbbi grófja 1759-ben született Potsdamban, egy porosz százados törvénytelen fiaként. Szülei csak négyéves korában házasodtak össze, ami a protestáns Poroszországban nem keltett akkora megütközést, mint Európa katolikus felében.

Miután Napóleon meghódította Európa nyugati részét, s térdre kényszerítette a Habsburg- birodalmat, a nyugati német államok határait és fejedelmeit pedig kénye-kedve szerint változtatta, Poroszország vette a bátorságot, hogy szembeszálljon a gall parvenü hódításaival. Hiába, mert 1806-ban a Jena és Auerstädt melletti csatában megsemmisítő vereséget szenvedett a Grande Armée-től. Napóleon tarolt, s erőszakolt szövetségi rendszerének Európa szinte minden állama része lett, kivéve a mérhetetlen nagyságú Orosz Birodalmat. III. Frigyes Vilmos király Poroszországa kényszeredetten bár, de beállt a sorba, s az ingadozó, megalkuvásra hajlamos király szövetségre lépett Napóleonnal.

Amikor a francia császár 1812-ben megtámadta Oroszországot, a porosz király 21 ezer katonát bocsátott rendelkezésére a hadjárathoz az időközben tábornokká emelkedett Ludwig Yorck von Wartenburg gróf parancsnoksága alatt. Eközben összesen 300 (háromszáz!) porosz katonatiszt dezertált, hogy Spanyolország, illetve Oroszország oldalán harcoljon a franciák ellen. A későbbi híres porosz tábornagy, ekkor még vezérőrnagy August Neidhardt von Gneisenau pedig nem sokkal később népfelkelést szervezett Napóleon ellen. Ő amúgy anyai ágon Stauffenberg ezredes, a Hitler-ellenes merénylet kulcsfigurája és mártírja üknagyapja volt.

Napóleon oroszországi hadjárata kudarc volt, ám a császár európai hatalma nem rendült meg, s a lipcsei csata, melyben döntő vereséget szenvedett, még odébb volt. Yorck tábornok porosz alakulatai visszavonultak a keleti porosz államhatárra, s farkasszemet néztek a szintén porosz származású Diebisch tábornagy (oroszul: Ivan Ivanovics Diebisch-Zabalkanszkij) cári orosz csapataival, melyek felzárkóztak az ellenfél frontvonalára. Diebisch édesapja amúgy Nagy Frigyes porosz király szárnysegédje volt, s származása révén is utóbb könnyen szót értett a vele szemben álló Wartenburggal. Napóleon nem sokkal korábban, sejtve az oroszországi hadjárat kudarcát, 1812 október-novemberben Yorckot kedvezményekkel, birtokokkal és pénzadományokkal igyekezett lekenyerezni, de Wartenburg ekkor már nem állt kötélnek, mert látta, hogy hazája érdeke nem a Napóleonnal való szövetség, hanem az abból való kiválás.

A porosz tábornok a vele szemben álló orosz csapatok porosz származású parancsnoka, s a dinasztikus kapcsolatok révén meglátta a lehetőséget arra, hogy hazáját kivonja a Napóleonnal való szövetségből úgy, hogy saját legfelsőbb hadura, a porosz király által a francia császárral kötött szövetséget önkényesen fölrúgja.

Andrej Csernodarov, a kortárs így számol be az eseményről: (Andrej Tschernodarow: Und Frieden aller Welt gebracht, KLAK-Verlag, Berlin, 2013): „Szerdán, 1812. december 30-án

(Wartenburg) aláírta a megállapodást, mely a tauroggeni szerződés (ma Tauragé, Litvánia) néven ismert. Orosz részről Diebisch tábornok, részünkről Clausewitz és von Dohna gróf (meg persze Wartenburg) írták alá. A király (III. Frigyes Vilmos) narancsligetében sétálva szerzett róla tudomást és a dühtől magán kívül volt. 1813. január 22-én Yorck egy leiratot kapott Bülow gróf, Kelet-Poroszország kormányzójától, mely a Poroszország, Ausztria és Oroszország közötti viszonyt elemezte.” Ez lett Wartenburg hazaárulásának vádirata.

Yorck a megállapodással életét kockáztatta, noha helyesen értékelte a helyzetet. A megállapodás híre otthon a francia fennhatóság elleni lázadást szította föl, mely átterjedt Észak-Németországra is. Egy hónapra rá, 1812. februárjában a porosz király sem vonhatta ki magát az események hatása alól, s Wartenburgnak bitófa helyett kegyelmet adott. Az általa kinevezett bizottság a tábornokot fölmentette a haza- és felségárulás vádja alól. Yorck 1813. március 17-én hadteste élén a tömeg ünneplése közepette bevonult Berlinbe, s később, a lipcsei „népek csatájában” vitézkedett és győzött Napóleon csapatai ellen.

Yorck von Wartenburg tábornagy tette egyedinek tűnhet, ám ha figyelemmel kísérjük a történet szereplőinek neveit és leszármazottaik életét, érdekes dolgokra figyelhetünk fel.

Három név: Gneisenau, von Dohna, Wartenburg. Mindhármuk leszármazottai a 20. század első fele német társadalmi elitjének tagjai voltak. Hitler idején is megbecsült tagjai a társadalomnak, a hadseregnek és a nagypolgárságnak, s mivel nem vettek részt a náci bűntettekben, bízván remélhették, hogy a háború utáni új rend nem fogja őket elítélni. De nem érték meg a háború végét. 1944. július 20-a után Gneisenau leszármazottját, Stauffenberget, von Dohna leszármazottját, Dohna grófot, s Yorck ükunokáját, Peter Yorck von Wartenburg jogászt a nácik meggyilkolták. Mindnyájan morális okokból jutottak el a zsarnokgyilkosságig.

Helmuth James von Moltke, a híres porosz generális unokája, Wartenburg jóbarátja és összeesküvőtársa, kivégzése előtt feleségének ezt írta búcsúlevelében: „Fölakasztanak minket, mert gondolkodni merészeltünk”.

Egri-Eiben István

Victor Brauner | A la découverte de la conscience [discovering consciousness] (1956)

Barbarossa hadművelet

Lengyelországnak a németek és szovjetek közötti 1939. augusztusi, titkos szerződésben elhatározott felosztását követően a Szovjetunió berendezkedett az általa elfoglalt területeken, s ez a tevékenységük a katyni tömegmészárlás mellett főleg a támadó jellegű katonai infrastruktúra kialakításában mutatkozott meg. Így 1940 elejétől északon az elfoglalt balti államoktól kezdve a Kárpátokig összesen 190 tábori repülőtér kiépítését kezdték el. Amennyiben a szovjet hadvezetés védekezésre akart volna berendezkedni, a repülőtereket nem az újonnan elfoglalt területeken, hanem inkább az ország belsejében kezdték volna építeni, mert még a korabeli repülőgépek hatótávolsága is elegendő volt ahhoz, hogy a támadókat 4-500 km távolságból felszállva, a határokon túlra űzzék vissza. A repülőterek határközeli telepítése csak egy célt szolgálhatott: azt, hogy támadás esetén a hadműveleti területnek lehetőleg minél nagyobb mélységében tudják támogatni az előnyomuló csapatokat. A németek éppen azért tudták támadásuk első néhány napján szinte teljesen kikapcsolni az orosz légierőt, mert repülőtereik bőven a német Luftwaffe hatótávolságán belül voltak, s a meglepetésszerű támadás nem adott módot az orosz gépek visszavonására. Ez önmagában is árulkodó jel, s érdekes következtetésekre ad okot.

1940. elején megkezdődött a Szovjetunió által elfoglalt balti államokban, a korábbi Kelet-Lengyelországban és Nyugat-Ukrajnában a meglévő vasúthálózat átállítása az Oroszországban szabványos széles nyomtávúra, valamint szállítási kapacitásuk drasztikus bővítése, ami csak azt a célt szolgálhatta, hogy egy esetleges támadás esetén az ország belsejéből rövid idő alatt lehessen nagy mennyiségű csapatot és hadianyagot a határ közelébe juttatni.

A német támadás kezdetéig a határ menti szovjet katonai körzetek – a harckocsiágyúkat is beszámítva – összesen mintegy százezer különböző űrméretű löveget kaptak, és a mozgó háború alapját képező páncélos alakulatok zömét is a határ közelébe vonták össze. Az erőltetett orosz fegyverkezési program keretében az 1938-as adatokhoz képest a harckocsigyártás több mint háromszorosára növekedett, ami egyértelműen az orosz vezérkari doktrína elmozdulását jelentette a gyorsan mozgó támadó hadműveletek irányába, melyekhez a tankok elengedhetetlenül szükségesek, ám a páncélos hadviseléshez elengedhetetlenül szükséges, védelmi hadműveletekre készülvén, a megfelelő hadműveleti mélység kialakítása. Mind mindjárt látjuk, nem ez volt a szovjet célkitűzés.

Sok adatot lehetne még felsorolni, de hadd idézzek Zsukov marsall emlékirataiból, aki – véleményem szerint erősen kódolva – megírta a Lev Bezimenszkij által is megfogalmazott feltételezést, miszerint az oroszok már régebb óta készültek a Nyugat elleni támadó háborúra. Zsukov a következőképpen írja le a felügyelete alá tartozó Vezérkari Akadémián tett 1940-es látogatása és az oktatási módszerek tapasztalatait:

„A hallgatókba belenevelték azt a gondolatot, hogy a mai korban nem üzennek hadat, hogy az agresszor igyekszik kihasználni a meglepetésszerű támadás minden előnyét. Tényként fogadták el, hogy a hadműveletekben kezdettől fogva részt vesznek a szemben álló felek főerői. Az ebből következő hadászati és hadműveleti sajátosságot, lényegét értették. Hangsúlyozták a fegyveres küzdelem kérlelhetetlenségét, elkeseredett jellegét, azt, hogy esetleg elhúzódik és mozgósítani kell az egész nép erőfeszítését, arcvonalnak és hátországnak össze kell fogni a küzdelemben. A hadászat főként arra a helyes tételre épült, hogy csak támadó tevékenységgel lehetséges az agresszor szétzúzása….” (G.K. Zsukov: Emlékek, gondolatok, Zrínyi Katonai Kiadó, 1970)

Az idézett részből tehát – a freudi elszóláson kívül – az derül ki, hogy a szovjet és német vezérkar alapvető hadászati elgondolásai azonosak voltak a tekintetben, hogy a legjobb védekezés a támadás, melynek gyorsnak és könyörtelennek kell lennie, hogy az ellenfél ne tudjon magához térni az első csapás után. Ezt támasztja alá Werner Maser német történész műve, a „Der Wortbruch” (a szószegés), mely fakszimilében közli az egy példányban, kézírással készült szovjet fölvonulási tervet az elfoglalt Kelet-Lengyelországból a Német Birodalom ellen. (Werner Maser: Der Wortbruch, Olzog Verlag München, 1994.) Ha ehhez hozzátesszük Sztálinnak, illetve a bolsevizmusnak a világforradalom erőszakos kirobbantásáról szóló elméletét, erősen feltételezhető, hogy 1940-41 fordulójára a szovjet hadászati doktrína is a németektől megismert villámháborún alapult, s csak idő kérdése lehetett, hogy mikor szabadul rá a világra. Hogy ez nem így történt, különös kegye a sorsnak, mert 1945 után Európa jelentős része nem került kommunista uralom alá. Ezt a kérdést a történészek mindmáig kutatják és vitatják, de ismervén a szovjet „maszkirovka” (elrejtés, elfedés) igen kifinomult tudományát, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ, kiváltképpen azért, mert az orosz (szovjet) levéltárak vonatkozó dokumentumai mindmáig nem hozzáférhetőek. Werner Masernak nem tudni miért, szerencséje volt, hogy az egyetlen, kézírásos szovjet fölvonulási tervet valamelyik, általa nem közölt levéltárban megtalálta, s közzétette.

Írásom mellékletében Maser könyve alapján az eredeti, Vasziljevszkij marsall vezérkari főnök által írt egyetlen példányban készült orosz kézírásos szöveget, s annak német fordítását teszem közzé.

Egri-Eiben István

*

Máriának

*

Vannak helyzetek, amikor egy, a választók akaratával, legitim választásokon hatalomra jutott pártot vagy rendszert, amikor bebizonyosodik róla, hogy a saját nemzete sírját ássa, morális okokból, a nemzet érdekeinek fölismerése révén, erőszakkal kell eltávolítani azoknak, akik vállalják ennek minden kockázatát és ódiumát.

Adolf Hitler 1933 január 30-án a német demokrácia kereteiben biztosított legitim módon került hatalomra, s a parlamenti kétharmad birtokában törvényesen megszavazott ún. felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz) lényegében Németország egyeduralkodójává emelkedett. A következő 12 évben a világtörténelem legnagyobb és legpusztítóbb háborúja szakadt a világra, 52 millió áldozatot követelve, köztük 6 millió, származásuk miatt meggyilkolt zsidót. Történetünk azoknak a németeknek az életútját járja körül, akik a legnagyobb sötétség idején, életük feláldozása árán is készek voltak a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjét és rendszerét megsemmisíteni.

Stauffenberg feladata emberfelettien nehéz volt. Nemcsak előkészítenie és vezetnie kellett a puccsot, de ő volt az egyetlen személy, aki a bombát Hitler közelébe el tudta juttatni. A merénylet után pedig a várhatóan hermetikusan lezáródó kelet-poroszországi főhadiszállást el kellet hagynia, hogy Berlinbe visszatérve a tartalékhadsereg vezérkari főnökeként koordinálhassa az államcsínyt. Parancsnoka, Fromm vezérezredes nem szerette a nácikat, de néhány hónappal korábban Stauffenberg puhatolódzó kérdéseire válaszolva, esküjére hivatkozva, elzárkózott a szervezkedéstől.

Ez az eskü volt az, ami a náci vezetés alatt álló Wehrmachtot mássá tette, mint a korábbi német katonanemzedékek: 1918. előtt ugyanis közkatonától a főtisztig mindenki az uralkodó és a haza szolgálatára esküdött fel, a náci hatalomátvétel után pedig a hazára és Adolf Hitlerre tették le a fogadalmat. A haza, a hazaszeretet és az uralkodóhoz való hűség az európai történelemnek is egyik erkölcsi pillére, s a porosz szellemiségben nevelt hadsereg számára az önfeláldozásig is terjedő ragaszkodást jelentette. Ebbe a fogalomkörbe került be egy új elem, a szakrális jelentőségű uralkodó helyébe lépő Führer személye, s ilyenformán az esküt tévő katonák gondolkodásában a hazáért való önfeláldozással egyenlő fontosságúvá lépett elő. Ma lehet hogy nehezen érthető ez a hozzáállás, de a XX. század első harmadában az ilyen és ehhez hasonló fogalomkörök még sokkal jobban motiválták az emberi gondolkodásmódot. A merényletben részt vevők számára pedig hosszan tartó lelki vívódást okozott, amíg szinte saját árnyékukat átlépve döntöttek úgy, hogy a haza érdeke előbbre való, mint az uralkodó rezsim szándékai. Ebből a szempontból vizsgálva az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet azért is figyelemre méltó, mert végrehajtói tudták, hogy országuk háború utáni pozícióját már nem tudják megváltoztatni, de tettüket mégis vállalták. Ennek oka nem volt kevesebb, mint az, hogy a világ akár életük árán is megtudja: Németországnak van „jobbik énje”, s ez a hozzáállás Európa XX. századi történelmében teljesen egyedülálló.

1944. július 20-án reggel 7 órakor Stauffenberg és segédtisztje, Werner von Haeften főhadnagy türelmetlenül várták a rangsdorfi repülőtérre telepedett köd eloszlását. Nyolcra kiderült az ég és a futárgép felszállt, hogy utasait a kelet-poroszországi Rastenburg mellett berendezett vezéri főhadiszállásra vigye. Stauffenberg és Haeften aktatáskáiban egy-egy kb. egy kiló robbanóanyagot tartalmazó bomba lapult. Semmit sem akartak a véletlenre bízni: a két időzített szerkezetnek nagyjából egy időben kellett felrobbannia. Az idegfeszültségben eltöltött eseménytelen repülőút két és egynegyed óra múlva véget ért, s a rastenburgi repülőtérre érkező tisztek a futárgépből átszálltak a várakozó Mercedesbe. Rövid autózás és az ellenőrző pontokon való áthaladás után megérkeztek a „Wolfschanze”, vagyis „farkasodú” névre keresztelt főhadiszállásra, mely egyben az OKW és az OKH kihelyezett vezetési pontjaként is szolgált. Miután az újonnan érkezettek csatlakoztak a várakozó főtisztekhez, az ügyeletes adjutáns közölte mindnyájukkal: a megbeszélést a szokásos bunkerből egy fából készült barakk-épületbe helyezték át. Mindenki örült a változásnak, hiszen a nyári kánikulában senkinek nem volt kedve órákat tölteni egy fülledt levegőjű vasbeton építményben. A csoport a gyönyörűen parkosított sétányok egyikén átballagott a kijelölt házhoz, s halkan beszélgetve, egymás után beléptek. Stauffenberg, hogy a megbeszélés előtt megigazíthassa egyenruháját, engedélyt kért az egyik üres iroda igénybevételére. Mivel jobb kézfeje és bal kezének két ujja hiányzott, mindenki tudta, hogy ezt mások előtt nem szívesen teszi, így Haeftennel együtt beléptek az üres irodába, s a feltűnés elkerülése végett résnyire nyitva hagyták az ajtót. Stauffenberg balkezével kinyitotta aktatáskáját, az abban előkészített fogót három ép ujjával megragadva, elroppantotta a tizenöt percre időzített vegyi gyújtó indítókapszuláját. Haeften is kinyitotta saját táskáját, de az élesítésre már nem maradt ideje: egy tiszt dugta be a fejét az ajtón azzal, hogy megérkezett a Führer.

12.37-kor Stauffenberg belépett a tárgyalóterembe, ahol már folyt a megbeszélés. Megállt Kortenbach repülőtábornok és Brandt ezredes, Hitler segédtisztje között. Táskáját letette a földre, s lábával óvatosan az asztal közepe felé tolta, így a táska a Führertől kb. másfél méterre került. A robbanásig öt perc volt hátra a tizenötből. Stauffenberg szomszédainak valamit dünnyögött egy berlini telefonhívásról, kilépett a teremből és az épületből is, majd sietve a szintén beszervezett Fellgiebel tábornoknak mintegy 200m-re lévő 88. számú bunkeréhez ment, hogy abban várja meg a detonációt. Hitler halála után ugyanis Fellgiebel dolga volt a „Walkür” jelszó kiadása.

Közben a megbeszélésnek helyet adó barakkban Brandt ezredes véletlenül belerúgott az otthagyott táskába, majd hogy ez ne ismétlődjön meg, átrakta a masszív tölgyfa-asztal lábának túloldalára. Két perccel később ez a mozdulat Brandt életébe került, Hitler pedig megúszta.

Időközben témát váltottak, a sor Stauffenbergen lett volna, de ő nem volt sehol. Hitler törzsfőnöke, Keitel kinézett az előtérbe, de ott sem látta, majd visszalépett a terembe, ahol az ezredes utáni előadó, Heusinger tábornok már a következő témánál tartott. Hitler mélyen az asztalra terített térkép fölé hajolva hallgatta a keleti front értékelő jelentését: „…az oroszok a Dvinától nyugatra nagy erőkkel most fordulnak észak felé. Ha nem vonjuk vissza a hadseregcsoportot, katasztrófa…..” Ebben a pillanatban, 12.42-kor robbant a bomba. Fülsiketítő dörrenés, a levegőben emberek és épületrészek repültek szerteszét. Stauffenberg számára nem volt kétség: a merénylet sikerült. Most gyorsan vissza Berlinbe, mert ott van rá szükség!

Haeften az autónál várta, a sofőr, ahogy az ezredes beült, azonnal indított. Az ellenőrzőpontokat egyből lezárták, de Stauffenberg lélekjelenléte miatt a szökevények átjutottak: az elsőnél magához kérte a szolgálatvezető tisztet, s jelenlétében úgy tett, mintha valakivel telefonon beszélne. „Hadnagy, engedélyezték, átmehetek” közölte. A tiszt precízen bejegyezte a szolgálati naplóba: „Stauffenberg ezredes 12.44-kor áthaladt”. Csodával határos módon a következő két ellenőrzőponton is hasonlóképpen átjutottak, s egyenesen a repülőtérre hajtottak. Ott még senki nem tudott semmit, így akadálytalanul feljutottak a rájuk várakozó Heinkelre, s a gép kigurult a felszálláshoz.

A háromórás repülőút idegfeszítő várakozásban telt. A fedélzeti rádiókészülék alkalmatlan volt a Berlinnel való kapcsolatba lépésre, csak remélhették, hogy minden terv szerint halad.

Berlinbe megérkezve kiderült, hogy semmi nem megy terv szerint. Fellgiebel ugyan röviddel 13.00 óra után kiadta a jelszót, de a rossz vonal miatt nem értették, s az sem volt világos, hogy Hitler halott-e. A Gestapo-t és az SS-t nem semlegesítették, a fővárosban tartózkodó náci vezetőket, köztük Goebbelst nem vették őrizetbe. Röviddel ezután megjött a hír: Hitler él, sőt csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Az összeesküvők az élő Hitlerrel szemben tehetetlenek voltak.

Amikor Fromm vezérezredes, a tartalékhadsereg parancsnoka megtudta, hogy a Führer él, Stauffenberget, Haeftent és két másik társukat azonnal letartóztatta és egy hevenyészett rögtönítélő bírósággal a helyszínen halálra ítéltette. Sietnie kellett, mert ha foglyai a Gestapo kezei közé kerülnek, elmondhatják, hogy őt is félig-meddig beszervezték. Az ezredest és három társát levezették az udvarra, ahol a sebtében felállított kivégzőosztag agyonlőtte őket. Stauffenberg nem halt meg azonnal. „Éljen a szent Németország” kiáltotta, majd a következő golyótól végleg elnémult.

Claus Schenk Graf von Stauffenberg mellszobra.

A puccs összeomlott, következett a bosszú. Több mint ötezer embert végeztek ki, többségüket a „Volksgerichtshof”, vagyis a népbíróság látszatperei során. Az államügyész Hitler egyik kedvenc jogásza, a meggyőződéses kommunistából hithű nácivá „megtért” Roland Freisler volt. A vezetőket henteskampóra erősített vékony zongorahúrra akasztották fel, s Goebbels utasítására haláltusájukat végig filmezték, majd az anyagot bemutatták Hitlernek. De nemcsak a kivégzéseket filmezték, hanem a bírósági tárgyalásokat is, mert szerették volna ország-világ elé tárni az előzetesen kínzásokkal megtört összeesküvők „bűnbánatát”. A film elkészült, de miután Goebbels megnézte, azonnal utasítást adott az összes kópia megsemmisítésére. A filmen ugyanis alig volt egy-két összeesküvő, aki megbánta volna tettét, holott tudták: ha nem teszik, halál vár rájuk. Az anyag egy példánya hiányosan mégis fennmaradt, s ma is megrendítő tanúbizonysága az emberi helytállásnak, annak az emberi nagyságnak, ami gyakran csak a halál torkában nyilvánul meg.

Hans-Bernd von Haeften, Stauffenberg segédtisztjének öccse külügyminisztériumi tisztviselőként vett részt az összeesküvésben. Bíróság előtti vallomása Freislert kihozta a sodrából, Hitlernek pedig a szívébe talált. Ezt mondta: „Úgy éreztem, már nem köt a hűségesküm. Az a nézetem alakult ki a Führerről, hogy ő a világtörténelem legnagyobb gonosztevője.” – „És Ön így merészelt külügyi szolgálatba állni?” förmedt rá Freisler. „Igen” hangzott a lakonikus válasz. Egy óra múlva kivégezték.

Freisler nem érte meg a háború végét. 1945. február 3-án egy légitámadás során fejbe találta egy bombaszilánk. A bíróság udvarán vérzett el.

Stauffenberg bátyját, Bertholdot is kivégezték, másik bátyjának, Alexandernek az volt a szerencséje, hogy nem tudták rábizonyítani az összeesküvésben való részvételét, de őt és a család életben maradt tagjait letartóztatták, s a buchenwaldi, illetve a ravensbrücki koncentrációs táborokba deportálták. Alexander felesége, a félig zsidó Melitta szabadlábon maradt: tudására és munkaerejére szükség volt. Hadifontosságú beosztását rokonainak segélyezésére használta fel: az új fejlesztésű repülőgépekkel végzett próbarepüléseket, s különleges engedélye birtokában gyakran repült Buchenwaldba, ahová élelmiszert és gyógyszert csempészett férjének és rokonainak. A háború végét mégis Alexander élte meg: 1945. április 8-án Melitta fegyvertelen Bü 181-es repülőgépét egy amerikai vadász lelőtte. Még le tudott szállni, de lőtt sebeibe két óra múlva belehalt. Utolsó útján is Buchenwaldba igyekezett.

1946-ban, a merénylet után két évvel nem kisebb személy, mint Winston Churchill kijelentette: „…Németországban létezett egy ellenzék, amely áldozatai és a reménytelen nemzetközi helyzet tükrében egyre gyengült, de tagjai a legnemesebbek és legnagyobbak közé tartoznak, akiket a nemzetek történelme valaha is a felszínre hozott.”

Egri-Eiben István

The last great wave — Courage or fear. Andrew Corp.

Vannak helyzetek, amikor egy, a választók akaratával, legitim választásokon hatalomra jutott pártot vagy rendszert, amikor bebizonyosodik róla, hogy a saját nemzete sírját ássa, morális okokból, a nemzet érdekeinek fölismerése révén, erőszakkal kell eltávolítani azoknak, akik vállalják ennek minden kockázatát és ódiumát.

Adolf Hitler 1933 január 30-án a német demokrácia kereteiben biztosított legitim módon került hatalomra, s a parlamenti kétharmad birtokában törvényesen megszavazott ún. felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz) lényegében Németország egyeduralkodójává emelkedett. A következő 12 évben a világtörténelem legnagyobb és legpusztítóbb háborúja szakadt a világra, 52 millió áldozatot követelve, köztük 6 millió, származásuk miatt meggyilkolt zsidót. Történetünk azoknak a németeknek az életútját járja körül, akik a legnagyobb sötétség idején, életük feláldozása árán is készek voltak a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjét és rendszerét megsemmisíteni.

1944. júniusában az Európát Angliától elválasztó La Manche-csatorna brit oldalán négyezer vízijármű és kétmillió katona várta az átkelési parancsot. 6-án, hogy teljessé váljon a náci birodalmat összeroppantó gigantikus harapófogó, megkezdődött az „Overlord”, azaz „hűbérúr” fedőnevű hadművelet. Rommel tábornagy szerint, ha a partraszállt csapatokat 24 órán belül nem vetik vissza a tengerbe, az ellenség visszavonhatatlanul meg tud kapaszkodni Európa nyugati szélén. Igaza lett: az angol-amerikai szövetségeseket sem az első 24 órában, sem a következő hetekben nem tudták megállítani, s tizenegy hónap múlva az Elbánál fogtak kezet a keletről támadó oroszokkal.

A nyugati partraszállás máig páratlan teljesítménynek számít. Hadászatilag is, de ami a hadtörténelem kiemelkedő sikerévé tette, az a logisztika volt. Ekkora kiterjedésű partraszálló hadműveletet ugyanis, melynek sikerét a még ötven év múlva is elkápráztató, a legapróbb részletekig megtervezett műveletsorozatok hozták meg, addig nem ismert a történelem. A háború után Dwight D. Eisenhower, a nyugati szövetséges erők európai főparancsnoka egy kérdésre azt a furcsa választ adta, hogy a második világháborút négy, fegyvernek nem számító eszköz nélkül lehetetlen lett volna megnyerni. „Az első a partraszállító hajó, aminek hiányában nem lett volna lehetséges a normandiai partraszállás és a csendes-óceáni győzelem, a második a 2,5 tonnás GMC-teherautó, mellyel a szétbombázott európai út- és vasúthálózat helyreállításáig a csapatok és az utánpótlás rendeltetési helyére való eljuttatása folyt, a harmadik a buldózer, ami ott csinált utat, ahol nem volt, és lehetővé tette az áthaladást ott, ahol egykor út volt. A negyedik pedig a Douglas C-47 kétmotoros szállítógép, a Dakota, amely nélkül nem lehetett volna nagy mennyiségű hadianyagot és ejtőernyős deszantot légi úton szállítani.” A szovjetekkel történt hadműveleti egyeztetés alapján ekkor már a keleti fronton is végső szakaszába lépett annak a támadás-sorozatnak a tervezése, mely két héttel később ezer kilométeres szélességben zúdult a német vonalakra.

Pontosan egy hónappal a szövetségesek partraszállása után fontos megbeszélés volt Hitler berchtesgadeni főhadiszállásán. A Führer elfogadta és aláírta a „Walkür” fedőnévre hallgató tervet, mely bizonyos esetekre teljhatalommal ruházta fel az úgynevezett tartalékhadsereget. Ez a hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a német befolyási övezet határain belül egy esetleges lázadás vagy felkelés esetén átvegye az irányítást és gondoskodjon a rend fenntartásáról. Németországban és az általa birtokolt területeken több millió hadifogoly és a megszállt országokból elhurcolt kényszermunkás dolgozott a különféle üzemekben, sőt a mezőgazdaságban is, így esetleges felkelésük komoly veszélybe sodorhatta volna a hátországot. A milliós tömeg megfékezéséhez ugyanis sem az SS helyi alakulatai, sem pedig a rendőrség nem lettek volna elegendőek, csak a Wehrmacht, vagyis a szárazföldi hadsereg hátországban állomásoztatott, vagy kiképzés és feltöltés céljából ott tartózkodó csapatai.

A megbeszélésen a végleges változatot Hitler elé terjesztő személy a tartalékhadsereg vezérkari főnöke, gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredes volt.

A „Walkür” ötlete amúgy nem tőle, hanem egy másik híres ellenállótól, a katonai kémelhárítás, az Abwehr fönökétől, Canaris tengernagytól származott. Canaris – Stauffenberghez hasonlóan – fontosabbnak tartotta Németországot, mint az éppen uralmon lévő rezsimet, s miután felismerte a náci rendszer valódi arcát, ő is igyekezett mindent megtenni annak megbuktatására. Tudta, hogy egy olyan államszervezetben, ahol minden hatalom egy kézben összpontosul, csak akkor lehet a diktátoron kívül a rendszert is felszámolni, ha a vezető félreállításával egy időben az irányítása alá tartozó végrehajtó hatalmat is cselekvésképtelenné teszik. Az pedig nem volt más, mint a Himmler vezette állam az államban: az SS és a Gestapo. Canaris szerint, ha a „Walkür” tervet Hitler elfogadja, azt a tartalékhadsereg be nem avatott tisztjei és katonái is végrehajtják, hiszen része az általános hon- és rendvédelmi koncepciónak. Így az államcsínyhez az összeesküvőknek elég volt csak a vezetőket semlegesíteni, a kommunikációs és vezetési pontokat birtokba venni, majd kiadni a „Walkür” megindításához szükséges jelszavakat, s a tartalékhadsereg teszi a dolgát.
Az örökké gyanakvó Hitler elfogadta az elképzelést, nem is sejtve, hogy saját félreállításának tervét írja alá. Az összeesküvők előtt viszont megnyílt a lehetőség arra, hogy a vezér félreállítása esetén a tartalékhadsereg vegye át a hatalmat, melynek – a Hitler által jóváhagyott koncepciónak megfelelően – az SS és a Gestapo is alárendeltségébe került volna.

A terv zseniális volt, s az összeesküvők már csak a megfelelő pillanatra vártak.

Három héttel azután, hogy a szövetséges támadás első hullámai átcsaptak az Atlanti Falon, keleten még nagyobb baj szakadt a németek nyakába: megkezdődött az oroszok nyári offenzívája. A „Bagratyion” fedőnevű hadművelet-sorozat célja nem volt kevesebb, mint a német „Közép” hadseregcsoport szétzúzása, a balti államok elfoglalása és kijutás az ellenség hadműveleti mélységébe.

Július 11-én elesett Belorusszia fővárosa, Minszk, összeomlott a Közép hadseregcsoport, s a szovjet csapatok 400 kilométer szélességben feltépték a németek védelmét. Nyitva állt az út a Baltikum és a német-lengyel síkság felé. Az orosz támadás okozta veszteségek és a hadászati szintű katasztrófa mellett a sztálingrádi vereség is eltörpült: megsemmisült a német 3. páncélos, valamint a 4. és a 9. összfegyvernemi hadsereg, elesett vagy fogságba került félmillió német katona. Az orosz előretörés olyan gyors volt, hogy július 23-án elfoglalták Lublint, s az I. belorusz front előrevetett egységei ugyanezen a napon Deblin mellett kijutottak a Visztulához. További nyolc nap elteltével a szovjet csapatok már Varsó alatt álltak.

A belorussziai német összeomlás után az oroszok 50 ezer német hadifoglyot tábornokaikkal az élen felvonultattak Moszkva utcáin. Alexander Werth haditudósító szerint a menetet végignéző moszkvaiak feltűnően fegyelmezetten, csendben figyelték, ahogy a zöldesszürkébe öltözött áradat elhalad előttük. Egy kislány megszólalt: „Anya, ezek az emberek ölték meg aput?” Anyja nem válaszolt, csak zokogva szorította magához a gyereket.
Július 16-án Stauffenberg Berlin-Wannsee-i házában összeült az összeesküvés agytrösztje. Tudták, többé már nem a gyakorlati célszerűségről van szó, hanem arról, hogy a német ellenállási mozgalom megmutassa a világnak: el mert menni a végsőkig is. Az ezredesnek négy nap múlva, 20-án, újabb jelentéstételre kellett mennie Hitlerhez, ezúttal a kelet-poroszországi Rastenburg mellett berendezett főhadiszállásra, a „Farkasodú”-ba. Kevés volt az idő, s a frontokról is egyre rosszabb hírek érkeztek. Stauffenberg volt az egyetlen személy, aki olyan közel tudott kerülni Hitlerhez, hogy reális esély lehetett a merényletre, s ő – Gersdorf báróhoz hasonlóan – kész volt akár életét is áldozni a sikerért.

Az ezredes elszánt tettrekészsége hosszú folyamat eredménye volt. Ő is – sok fiatal tiszthez hasonlóan – örömmel fogadta a náci hatalomátvételt. Remélte, hogy Németország az új, radikális megújulásra törekvő vezetéssel visszakapja az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések okozta veszteségeket, s nagyhatalomként ismét a világpolitika élvonalába emelkedik. A Stauffenberg-család gondolkodásmódját évszázadok óta a vagyon és a neveltetés határozta meg: olyan emberekből állt, akik voltak valakik, vagy lett belőlük valaki. Sok hazafi arisztokratához hasonlóan ők is a nemzet felemelkedését és az olyan életpályát tartották a legfontosabbnak, mely az országot szolgálja. Claus gróf katona volt, egyik bátyja, Berthold a haditengerészet főparancsnokságán teljesített jogászként szolgálatot, másik bátyja, Alexander történész lett. Az ő félig zsidó, mindkét Vaskereszttel kitüntetett felesége dolgozott a berlini Repülőkísérleti Intézetben.

Claus gróf mindig vidám volt, személyiségéből ellenállhatatlan erő áradt. Szerette a költészetet, nagy barátja volt a művészeteknek, de katonatisztként is tehetségesnek bizonyult: már 1938-ban egy páncélos hadosztály vezérkarába kapott beosztást. Bár eleinte szimpatizált a nácik céljaival, de arisztokrata természete már kezdetben sem szenvedhette a parvenü barna és fekete egyenruhás urakat. Ezt gyakran kifejezésre is juttatta, de a velük való szembeforduláshoz 1942. nyarán a keleti frontról hallott megrendítő hírek kellettek. Ekkor értesült először a zsidók, komisszárok és más nemkívánatos személyek módszeres legyilkolásáról, majd arról is, hogy egy bizonyos Auschwitz nevű helyen nagyipari módszerekkel folyik az embermegsemmisítés. Ugyan még nem fordult nyíltan szembe Hitlerrel, de érezte: ha környezetében továbbra is terjeszti antináci nézeteit, hamar baja lesz. Feleségének megírta, hogy: „egy időre a fronton kell meghúzni magamat”. Így is lett, s 1942. őszén áthelyeztette magát az észak-afrikai hadszíntérre, Rommel tábornagy keze alá. Az év végén súlyosan megsebesült, elveszítette egyik szemét, jobb kézfejét és bal kezén is két ujját.

A lábadozás hetei alatt volt idő a gondolkodásra: a sokadik generációs katona feljebbvalóival szembeni hagyományos engedelmessége fokozatosan átfordult a rendszer megbuktatásán való elmélkedésbe. A cselekvéshez vezető végső lökést barátja, Henning von Tresckow ezredes és nagybátyja, a régi antináci, Üxküll gróf adta meg. Tresckow, miután Stauffenberget megnyerte az összeesküvés számára, ezt írta feleségének: „Örülök, hogy van végre valaki, aki elég tetterős ahhoz, hogy kézbe vegye az ügyet és nem hagyja azt ezerfelé széthullani”. Addig ugyanis nem akadt olyan vezető, akinek energiája és karizmája össze tudott volna fogni civileket és katonákat, konzervatívokat és kommunistákat, arisztokratákat és kispolgárokat, hogy közösen lépjenek fel a gyűlölt rezsimmel szemben.

1944. július 16-án, négy nappal az ezredes útja és a tervezett merénylet előtt minden készen állt: az aktatáskába rejtett időzített bomba, a tervezett proklamáció és a merényletet követően életbe lépő forgatókönyv. Stauffenberg döntött: „Isten és lelkiismeretünk előtt megvizsgáltuk a dolgot és bizonyosak vagyunk abban, hogy meg kell tennünk.”

Egri-Eiben István

Európa történelme kevés olyan ősi nemesi családból származó arisztokratát ismer, aki születési előjogainál fogva először felemelkedik, majd hogy új rendszer jöhessen létre, részt vesz saját társadalmi rétege felszámolásában. Ennek megtörténte után egy diktátor érdekében segít az új rendszer felszámolásában is, később segít a diktátort megbuktatni, hogy visszaállíthassa az őt felemelő régi rendszert, végül e régi rendszert újfent megbuktatja, hogy a kor követelményeihez igazodó társadalmi struktúra létrejötténél bábáskodjon. Teszi pedig mindezt úgy, hogy tekintélye és társadalmi elismertsége töretlenül megmarad az éppen hatalmon lévő vezető réteg előtt.

Az események főszereplője Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord herceg, aki az Ancien Régime alatt, XVI. Lajos francia király uralkodása idején előbb teológiai tudás nélkül püspök lett, majd a forradalom javára lemondott egyházi földjeiről. Ezután évtizedeken keresztül úgy irányította a francia külpolitikát, hogy nem volt diplomáciai végzettsége és nyelveket sem beszélt. Segítette Napóleon hatalomra jutását és a Konvent megbuktatását, majd Napóleont ejtve, a Bourbon-restauráció szolgálatába állt. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson külügyminiszterként Franciaország számára olyan pozíciókat biztosított, mintha az ország nem is vesztesként, hanem győztesként került volna ki az évtizedes küzdelemből. Ezután segítette a Bourbonok végleges eltávolítását a hatalomból, hogy a polgári-liberális Lajos Fülöp rendszerének útját egyengesse. Mindeközben fizetett ügynöke előbb Oroszországnak, később Ausztriának, szeretőinek se szeri se száma, ellensége és barátja pedig egyre több. Tevékenysége a történelem távlatából vizsgálva is rányomta bélyegét a mai Európa politikai arculatára.

Charles Maurice de Talleyrand Perigord (1754-1838)

Talleyrand ősi frank nemesi családból származott. Wilgrin 843-ban lett Angouléme és Périgord grófja, s a család 1166-ban vette fel a Talleyrand nevet. Az ősök közé tartozott Adalbert de Périgord gróf is, akinek egy mondata híressé vált. 990-ben Hugo Capet, a Párizs grófjából lett király megkérdezte tőle: „Ki csinált belőled grófot?” A történelmivé lett válasz így hangzott: „És belőled ki csinált királyt?”

A herceg 1754-ben született. Születése után nem sokkal – a kor szokásai szerint – szülei egy dajkának adták ki, aki a gondjaira bízott csecsemőt egyszer leejtette. A gyermeknek eltört a jobb lába, de a gondatlan dajka ezt észre sem vette. A csont rosszul forrt össze, s Talleyrand ennek következtében élete végéig csak mankóval tudott járni. Testi hibája elzárta a főnemesi elsőszülöttek kötelező katonai karrierjétől, ezért szülei úgy döntöttek, hogy 15 éves korában papneveldébe adják. Származása folytán ugyanis a főpapi pálya jöhetett még szóba. Itt eltöltött éveiről később így írt: „Jól tudtam, hogy mindaz, amit a dékán úr prédikál, és mindaz, amit az anyám gondol, nem egyeztethető össze a valósággal. Jól tudom, hogy semmiféle valós ismereteik nincsenek. Én lenézem a vallást, amelyet ők gyakorolnak.”

A fiatal papnövendék 18 éves korára, fogyatékossága ellenére, a nők bálványa lett. Visszahúzódó, finom természete, szőke haja, hideg kék szeme és borotvaéles esze feledtették testi hibáját. Hamar rájött, hogy a szellemi erő messze nagyobb a fizikainál, s ez az ismeret egész életét meghatározta.

XVI. Lajost 1775-ben koronázták királlyá, melyen a fiatal papnövendék Talleyrand is részt vett. Az eseményről így írt: „XVI. Lajos megkoronázásától datálom a szerelmemet több asszonnyal, akik figyelemreméltóak, a legkülönbözőbb származásúak voltak és akiknek a barátsága egész életemre kihatott.” A koronázási ünnepség résztvevőinek többsége bő másfél évtizeddel később szó szerint elvesztette a fejét.

A huszonegy éves fiatalembert még ebben az évben küldöttnek választották meg az ötévente összeülő egyházi gyűlésre, melynek feladata – mai szóval – az egyházfinanszírozási kérdéseknek a kormánnyal való egyeztetése volt. Ez volt élete első komolyabb megbízatása, s olyan ügyesen tárgyalt, hogy a gyűlés résztvevőinek osztatlan elismerését váltotta ki. Annyira, hogy kinevezték egyháza állandó megbízottjának a pénzügyminisztériumba. Kor- és paptársainak ugyanakkor fel sem tűnt, hogy teológiai ismeretei mennyire hiányosak. Huszonöt évesen már fővikárius Reims-ben. Párizsban meglátogatja Voltaire-t, csodálja éleslátását, bölcsességét és a találkozó miatt egyházi botrány tör ki. Mivel nagybátyja a reimsi hercegprímás, a vihar gyorsan elül, de a találkozó nem marad nyom nélkül az ifjú főnemesben, s ez később meglátszik a forradalom kitörésekor tanúsított magatartásában is.

Az amerikai függetlenségi háború még a francia forradalom kitörése előtt robbant ki, Franciaország pedig a szabadságáért harcoló fiatal USA mellé állt, hiszen ezáltal is korlátozhatta Britannia túlsúlyát. Talleyrand saját vagyonából is segítette a háború finanszírozását, de zseniális éleslátással később mégis így írt az eseményekről: „Az emberiség történelme megtanított bennünket arra az igazságra, hogy a gyűlölet mindig ott lép fel a leghevesebben, ahol a kommunikációs lehetőségek a legkönnyebbek és a legkényelmesebbek. Amikor az első európaiak Amerikába mentek, s ott berendezkedtek, hamarosan szűk lett nekik a kontinens és addig harcoltak egymással, amíg az egyiket el nem nyomták és a másik úrrá nem vált.”

Ez a nézet szűk száz év múlva valóra is vált az USA történelmében, amikor a fiatal államban kitört a polgárháború.

Talleyrand 1789. januárjában, a forradalom előestéjén, 32 éves korában vette át püspöki kinevezését. A magas egyházi fizetést ugyan elfogadta, de kora gondolkodóihoz hasonlóan világosan megértette, hogy a jövő nem az arisztokráciáé, vagy a katolikus egyházé, hanem a harmadik rendé, a polgárságé. A régi rendet még fenntartani akaró XVI. Lajosról így nyilatkozott: „Annyi hősiesség sem volt benne, mint egy vajúdó asszonyban.”

A forradalmi nemzetgyűlés az USA mintájára kikiáltotta minden ember egyenlőségét, a király számára protokolláris szerep maradt. A főnemesek jelentős része emigrált. Talleyrand ugyanakkor felszólalt a nemzetgyűlésben, ahol javaslatot tett egy nemzeti bank létrehozására, valamint a hossz- és súlymértékek egységesítésére.

Az egyházi személyeknek fel kellett esküdniük az új alkotmányra, amit sokan megtagadtak. Utódaikat Róma nem ismerte el. Talleyrand püspök viszont a római tiltakozás ellenére felszentelte az újonnan kinevezetteket, sőt egy nemzetgyűlési beszédében bejelentette, hogy mint az egyház egyik legmagasabb rangú képviselője, a forradalom javára ellenszolgáltatás nélkül lemond minden egyházi birtokról.

A herceg ettől kezdve a forradalom egyik legismertebb vezetőjévé vált, s 1790. elején az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnökévé választották.

Ebben az időben keresték fel egykori püspökségének képviselői és számon kérték tőle az egyházi földekről való lemondást. A jéghideg válasz így hangzott: „…Igen, határozottan úgy vélem, hogy bigott buzgalmuk megtévesztő. Ha valamennyi eszköz az egyház kezében van, az a legfőbb emberi jogok megsértését jelenti.”

Miután barátja, Mirabeau, a külügyi bizottság tagja meghalt, helyét Talleyrand vette át. Rövidesen megkapta első diplomáciai megbízatását: 1792. elején Londonba kellett utaznia, hogy országa számára megnyerje Anglia jóindulatát. Noha magánemberként utazott, rövidesen fogadta ifjúkori barátja, a legendás hírű angol miniszterelnök: William Pitt. A küldetés sikeres volt: a következő néhány évben Anglia jóindulatú semlegességgel viszonyult a francia változásokhoz.

Hazatérte után Talleyrand előállt azzal a javaslattal, hogy létre kell hozni egy olyan intézetet, mely összegyűjti mindazt, amit az emberi szellem létrehozni képes. Ez volt a későbbi Tudományos Akadémia. Ebben az évben született meg javaslata az általános közoktatásra is, amit három évvel később az új kormányzat az elsővel együtt meg is valósított.

A forradalom új fordulatot vett, amikor kimondták az uralkodó trónfosztását és megbukott a majdnem másfélezer éves francia királyság. Talleyrand az elsők között volt, aki felismerte az új irányvonalat: a külföld számára megfogalmazott jegyzékben „leleplezte” a monarchia visszaéléseit. Ezzel párhuzamosan, alig nyolc nappal a király bukása után, megtette az első lépéseket az ország

elhagyására. Jó oka volt rá, hiszen korábban igyekezett a már csak névlegesen uralkodó királlyal is jó kapcsolatot fenntartani arra az esetre, ha ismét felülkerekedne a királypárti ellenzék. A hatalomra jutott jakobinus diktatúráról tudta, hogy radikálisan át akarja alakítani a hatalmi struktúrát és a társadalmat. Talleyrand addigi sokismeretlenes játszmája életveszélyessé vált, s számára nem maradt más hátra, mint az emigráció.

Végül Danton aláírásával, öt miniszter ellenjegyzésével megkapta útlevelét és 1792. szeptemberében Londonba utazott, majd nemsokára New Yorkba tette át székhelyét. Három hónapra rá a Konvent vádat emelt ellene, így hazatérése teljesen ellehetetlenült.

A jakobinus diktatúra alatt Dél-Franciaországban kitört az ellenforradalom. A kormányerők korzikai származású politikai biztosa fiatal földijére, egy Bonaparte nevű tüzértisztre bízta Toulon ostromát. Ez volt Napóleon első győztes csatája, s nem sokkal ezután tábornokká nevezték ki a huszonnégy éves fiatalembert. Hamarosan Robespierre-el is közeli kapcsolatba került, ami majdnem vesztét okozta, ugyanis a polgárság 1794. júliusában leszámolt a jakobinus rendszerrel, a vezetőket kivégezték, Napóleont pedig börtönbe csukták. Bár néhány hét múlva szabad volt, de az új hatalom, a Direktórium nem ismerte és nem is bízott meg benne, bár az ifjú tábornok többször is felajánlotta szolgálatait.

A királypárti és baloldali felkelések egymás után rázták az országot, s a Direktórium hatalma egyre nagyobb veszélybe került. Amikor Párizsban fellázadt a tömeg, Napóleon éppen kéznél volt, sikeresen meg is fékezte a lázadást, megmentve ezzel a kormányt. A hála nem maradt el, s a fiatal korzikai tábornok megkezdte menetelését a hatalom felé. Talleyranddal való levelezése is ebben az időben kezdődött, és a következő években egymásnak küldött írásaik csak százas nagyságrendben voltak mérhetőek.

A jakobinusok által Talleyrand ellen kiadott elfogatóparancsot visszavonták, így a herceg 1796. novemberében ismét Párizsban volt.

Talleyrand megérkezése után hamar felismerte, hogy a Direktórium képtelen az országot irányítani, a Bourbon-restauráció elképzelhetetlen, a gazdasági és politikai válság pedig elkerülhetetlen. Ritka éleslátással megértette, hogy a helyzetet egy olyan vezető feltűnése tudja csak megoldani, akinek karizmatikus egyénisége mögé fel tud sorakozni egy egész nemzet. A Direktórium rövidesen kinevezte külügyminiszternek, és a sánta herceg neve ettől kezdve negyven éven keresztül meghatározó fogalommá vált Európa politikai térképén. Haláláig nélküle és ellenére nemigen lehetett politizálni, szinte összenőtt a külügyminiszteri székkel, az ország hatalmi struktúrájában pedig az örökös második hellyel.

A régi-új külügyminiszterről a párizsi porosz követ így írt feletteseinek: „Meghatározott összegű ajándékot kell neki adni, amelynek összegét pillanatnyilag nem tudom megjelölni, de az nem lehet háromszázezer franknál kevesebb.” Korabeli angol becslések szerint külügyminisztersége első két évében a herceget tizenöt állam összesen mintegy 13,5 millió fonttal vesztegette meg. Az összeg egy része továbbcsorgott a Direktórium tagjainak, akik így érdekeltté váltak a korrupcióban és eltussolták a botrányokat. Egyik ellensége szerint „Talleyrandnak pont úgy nincs lába, mint ahogy nincs szíve sem.” Levelező partnere, Bonaparte ugyanakkor kifejezte: megtiszteltetésnek tartja, hogy „…kifejezhetem azt a nagyrabecsülést, amelyet Ön iránt érzek.” A herceg érezte, hogy nem sokára szükségük lesz egymásra, bár azt is tudta, hogy Franciaország felemelkedéséről alkotott felfogásuk alapjaiban eltér. Erről egyszer lakonikusan így szólt: „Szuronyokkal mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet.”

Ugyan hivatalosan a Direktórium irányította az országot, de a külpolitika alakítását a Talleyrand-Bonaparte szövetség vette kézbe, s mindkettőjük a maga módszereivel rendkívüli sikereket ért el. Az egyiptomi hadjáratból hazatérő Napóleon katonai puccsot szervezett, melynek előkészítését Talleyrand végezte. Jelentős szerepet vállalt ebben az általa felfedezett és az egyre erőtlenebb Direktórium által kinevezett új rendőrminiszter, bizonyos Fouché…

Hatalomra jutásától kezdve Napóleon és Talleyrand között rendkívül bensőséges viszony alakult ki, noha mindketten átláttak a másikon. Bonaparte tudta, mit köszönhet külügyminiszterének, aki a régi rendszer arisztokráciájának is tagja volt, s a császár szerette volna ezt a réteget is integrálni saját hatalmi struktúrájába. Talleyrand pedig tisztában volt azzal, hogy Napóleon uralma hozza meg végre azt a változást, ami országát kivezeti a feudális és forradalmi anarchiák útvesztőiből. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amit egy szerződéssel kapcsolatban jegyeztek le a kortársak. Talleyrand egyszer megjegyezte a császárnak:

– Meglepetésem van az Ön számára, itt az aláírt szerződés

– Miért nem mondta ezt rögtön? – csattant fel Napóleon

– Mert akkor Ön az összes többi dologra nem figyelt volna oda. Ha Ön boldog, nem lehet Önnel beszélni.

Ezt a stílust Európa urával szemben csak a herceg engedhette meg magának.

A napóleoni korszak első időszakában Talleyrand külpolitikai éleslátással, a majdani császár pedig katonai zsenialitásával egyedülálló pozíciót biztosítottak Franciaország számára. A külföldön élő Bourbonok keresték a kapcsolatot a herceggel, aki óvatosan lavírozva soha nem utasította el teljesen a közeledési kísérleteket, de igyekezett olyan látszatot tartani, mintha maradéktalanul hűséges lenne a császárhoz. Amikor Napóleon hatalma csúcsán volt, Talleyrand rájött, hogy a francia törekvések túlnőttek realitásuk maximumán és a rendszer bukása törvényszerű, hiszen a császár olyan pozícióra törekedett, amely Oroszország és Anglia ellenében nem volt megszerezhető. A herceg 1807-ben lemondott külügyminiszteri posztjáról és ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a világ ne azonosítsa Franciaországot Napóleonnal. A császárral fennmaradt a jó kapcsolat, sőt az sok dologban továbbra is megfogadta tanácsait, bár környezetét lecserélte olyan személyekre, akiknek lojalitását fontosabbnak tekintette a szakmai tudásnál. Talleyrand és a ravasz rendőrminiszter, Fouché, ekkor már azon gondolkodtak, hogy kit lehetne Napóleon helyett a francia trónra ültetni. A herceg kiváló kapcsolatokat épített ki Metternichhel, az osztrák külügyminiszterrel, valamint porosz és orosz diplomáciai körökkel, sőt ellátta őket titkos katonai információkkal is, amit azok bőségesen jutalmaztak.

1814-ben Napóleon hatalma végóráit élte, a szövetségesek már Párizst ostromolták, a városban maradt Talleyrand pedig meggyőzte a védők parancsnokát, Marmont marsallt, hogy adja fel a várost. Maga az ostrom is a herceg ötlete volt: kapcsolatai révén javasolta a szövetségeseknek, hogy a Rajnánál harcoló császárt Párizs ostromával támadják hátba. A számítás bevált, Napóleon lemondott. A Párizsba bevonuló Sándor cár és III.Frigyes Vilmos porosz király elsőként Talleyrand-t keresték fel. Kinevezték az ideiglenes kormány fejévé, s ő egyből felvette a kapcsolatot a Bourbonokkal. A herceg pontosan tudta, hogy a régi rendszer képviselőinek visszakerülése a hatalomba nem lesz hosszú életű, de az ország függetlenségének biztosítását csak így tartotta lehetségesnek. Sándor cár bizalommal volt az új kormányfő felé, hiszen évekig szolgáltatott neki információkat Napóleonról. Talleyrand pedig saját palotájában látta vendégül az orosz uralkodót annak párizsi tartózkodása idején. A személyes kapcsolat meghozta gyümölcsét és Sándor cár nemsokkal a francia fővárosba való bevonulása után így nyilatkozott: „…Európa üdvösségéhez az szükséges, hogy Franciaország nagy és erős maradjon” Stendhal, a híres író ugyanezt másként fogalmazta meg: „Sándor cár Talleyrand úrhoz költözött. Ez a jelentéktelen körülmény döntötte el Franciaország és valószínűleg egész Európa sorsát…”

A herceg megtartotta a Napóleon által neki adományozott összes címet és előjogot, a polgárság, az egykori „harmadik rend” szintén mögé állt. A Bourbonok nem kedvelték, de ez kölcsönös volt, ugyanakkor mindegyiknek szüksége volt a másikra. Az 1814. április 23-án aláírt fegyverszüneti szerződésben az volt legnagyobb siker, hogy megmaradhattak az 1792-es határok, ami a nagyhatalmi státus megmaradását jelentette Franciaország számára.

1815. elején elkezdődött a bécsi kongresszus, melynek feladata volt, hogy a győztes hatalmak újra rajzolják Európa térképét. Franciaországot Talleyrand képviselte, s hamar rájött: a felemelkedő Poroszország és az európai hatalommá vált Oroszország igyekszik a rendezést a maga javára

kihasználni. A herceg velük szemben létrehozott egy francia-osztrák-angol szövetséget, melynek keretében az angolok jónéhány általuk elfoglalt francia gyarmatot is visszaadtak.

Napóleon száznapos visszatérése a hatalomba nem igazán zavarta meg a kongresszus működését. Talleyrand szerint az ügy „néhány hét kérdése, gyorsan meg fog oldódni”. Igaza lett, és a volt császár végleg eltűnt az európai politikai színpadról.

A waterlooi vereség után Franciaországnak újabb békeszerződést kellett aláírnia, de a herceg el tudta érni, hogy az új béke lényegében megegyezzen az egy évvel korábbival. A belpolitikában már nem volt ilyen sikeres: minden próbálkozása ellenére a király és a pozíciója megtartása miatt mellé álló Fouché a napóleoni vezető garnitúra többségét kivégeztette.

XVIII. Lajos és külügyminisztere egyre kevésbé tudták egymást elviselni, s második emberként Talleyrand húzta a rövidebbet: nyugdíjazták. Főrendi házi tagsága megmaradt, de ez gyakorlati hatalommal már nem járt. Ettől kezdve mindent megtett a Bourbonok lejáratására, s politikai nézetei is egyre inkább a polgári-liberális radikalizmus irányába tolódtak el. Egyre nyíltabban hangoztatta, hogy ha a hatalom nem képes a reformokat elfogadni, törvényszerű a bukása.

1821-ban egyik felsőházi beszédében már a cenzúra eltörlését és a sajtószabadságot követelte, ami egyértelműen a liberális ellenzék mellé állását jelezte. A beszéd olyan jól sikerült, hogy ellenfelei még válaszolni sem tudtak rá. Szövege fennmaradt, s a mai napig bármelyik szabadelvű politikai mozgalom programját képezhetné.

Stendhal 1829-ben ezt írta: „Az öreg … Talleyrand nyilvánosan kijelentette: 1814-ben ő hívta vissza a Bourbonokat, hogy békét köthessen, 1829-ben pedig azért kell elkergetni őket, hogy békességünk legyen.”

A herceg házai ebben az időben már az ellenzék kedvenc találkahelyei voltak. A Bourbonok liberális gondolkodású orléans-i ágával pedig egyre szorosabb kapcsolat szövődött. 1830-ban, amikor XVIII. Lajos utódja, X. Károly még az alkotmányt is vissza akarta vonni, kitört a forradalom. A polgárság olyan uralkodót akart, aki angol mintára „csak uralkodik, de nem kormányoz”. Ez a személy nem volt más, mint Lajos Fülöp, az egyik orléans-i Bourbon.

Az új király egyik legelső ténykedése az volt, hogy Talleyrand-t kinevezte londoni nagykövetnek. Ez azt eredményezte, hogy megszűnt Anglia és Franciaország elhidegülése, az európai nagyhatalmak közös franciaellenes politikája pedig zátonyra futott. A független Belgium is a hercegnek köszönheti létét: egy londoni konferencián Talleyrand ügyes lobbizása következtében jött létre.

A herceg 1834-ben, nyolcvanéves korában, nyugdíjba vonult. Életműve Franciaország számára nagyhatalmi státust, az ország polgári rétege számára pedig szabad gazdasági mozgásteret biztosított. Elvtelenségei, nőügyei, köpönyegfordításai messze eltörpültek életének legfontosabb alapelve mellett: a nemzet érdeke mindig fontosabb, mint egy adott időpillanatban uralkodó kormányé.

Talleyrand halála előtt még a katolikus egyházzal is kibékült. 1838-ban ezt írta a pápának: „…Most kinyilvánítom, hogy életem utolsó óhaja az egyház jótéteményében való remény” A pápa megbocsátott, bár a párizsi humor éppen az ellenkezőjéről anekdotázott: Amikor Talleyrand halála után megjelent a pokolban, az ördög így fogadta: „Édes barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell ismernem, hogy azért némileg túlment az én utasításaimon!”

Egri-Eiben István

Ha az elmúlt kicsivel több, mint száz év német históriáját a történelmi tények birtokában tanulmányozzuk, óhatatlanul felmerül a kérdés: Hogyan csinálták? A német nemzet vitalitása rendkívül figyelemre méltó, mert ritka a történelemben az, hogy egy nép ötven év alatt kétszer jut a teljes megsemmisülés szélére és mindkét esetben úgy áll talpra, hogy előző állapotához képest is magasabb szintre kerül. Történik pedig mindez úgy, hogy a XX.században eddig még jelentősebb evangéliumi ébredés vagy más nemzetmegrázó vallási mozgalom nem indult ki Németországból és a jelenlegi német kereszténység is megosztott, vallási értékek szempontjából pedig jórészt kiüresedett. Ismert viszont az, hogy a századfordulón az úgynevezett „okkult ébredés” vezérlakjai elsősorban Németországban és Ausztriában tudtak jelentősebb tábort maguk köré gyűjteni és tudunk a nácik „világmegváltó” ideológiájáról, meg arról is, hogy századunk 20-as éveiben olyan nagyhatalmú német titkos társaságok, mint a Thule és Vril-társaság Hitlert a német nemzet messiásának tartották. Érdekes a német gőg és felsőbbrendűségtudat ténye is, melynek gyökerei részben a porosz hatékonyságban és kozmopolitizmusban rejlenek, de a náci ideológusok szerint a germánok elődei istenek voltak és gondos tenyésztéssel ez az isteni faj újra létrehozható, hiszen a zsidók, illetve a kereszténység istene – Nietzsche szerint – már egy ideje halott. Ez, de a náci ideológia még sok más, nem kifejezetten racionális elemének furcsa keveréke a mai napig szinte érthetetlenül képes volt teljesen megigézni egy egész nemzetet. Annyira, hogy a nácizmus ismertté vált borzalmai sem képesek józan gondolkodásra bírni a náci eszmékben ma is hívőket, de elutasítói számára is gyakran olyanná válik, mint a torkon akadt halszálka: se kiköpni, se lenyelni nem lehet. A nemzetiszocialista mozgalom minden más politikai vagy vallási irányzatnál rövidebb idő alatt volt képes egy egész népet elérni, gondolkodásmódját teljesen megváltoztatni, majd az embereket szolgálatába állítani. A nemzetiszocialista eszmerendszer Európa történelmében mintegy huszonöt évig, 1920-tól 1945-ig létezett hivatalosan, de hatásai egyedülálló sebet ejtettek a XX. századon, és valószínűleg a még előttünk álló évtizedeken is.

A téma avatott kutatói megegyeznek abban, hogy a náci ideológia sokkal inkább egy vallási, mint politikai rendszerhez hasonlít. Hitler gyakran hasonlította magát Jézushoz, Németországot a bibliai Jelenések könyve alapján mint ezeréves birodalmat emlegették, ami azért jött el, hogy a káoszba süllyedt emberiséget a germán felsőbbrendű faj vezesse az igazságra. Alfred Rosenberg, aki a nácizmus filozófusa volt, egyenesen nemzeti vallással akarta felváltani az addigi túlnyomórészt protestáns életfelfogást. Erre vonatkozó harmincpontos programjának sok részlete egyértelműen erre utal:

1. Németország Nemzeti Birodalmi Egyháza kategorikusan követeli a birodalom határain belül működő összes egyház irányítása feletti kizárólagos jogot és kizárólagos hatalmat: kijelenti, hogy ezen egyházak a Német Birodalom nemzeti egyházai.

5. A Nemzeti Egyház eltökélt szándéka, hogy visszavonhatatlanul megsemmisíti a baljóslatú 800. esztendőben Németországba hozott szokatlan és idegen keresztény hiteket.

7. A Nemzeti Egyháznak nincsenek írnokai, lelkipásztorai, káplánjai és papjai, hanem nemzeti birodalmi szónokok beszélnek templomaiban.

13. A Nemzeti Egyház követeli a Biblia Németországban történő kiadásának és terjesztésének azonnali megszüntetését.

14. A Nemzeti Egyház kijelenti, hogy számára, ezért hát a német nép számára is a Führer által írott Mein Kampf a minden írások legnagyobbika.

Nemcsak tartalmazza a legnagyobb etikát, hanem meg is testesíti nemzetünk jelenlegi és eljövendő életére vonatkozó legtisztább és legigazabb etikát is.

18. A Nemzeti Egyház el fog takarítani oltárairól minden feszületet, Bibliát és szentképet.

19. Az oltárokon semmi nem lesz elhelyezhető a Mein Kampf (a német nép és ennélfogva Isten számára is a legszentebb könyv), valamint az oltár bal oldalán egy kard kivételével.

30. Alapítása napján a keresztény feszületet el kell távolítani minden templomról, székesegyházról, és kápolnáról, s helyébe az egyetlen meghódíthatatlan jelvényt, a horogkeresztet kell elhelyezni.

Egy náci esküvő.

Klaus Vondung (nyugat)német történész a hatvanas években megjelent tanulmánykötetében sorra vette azokat a párhuzamokat, melyek a keresztény istentisztelet, a keresztény népszokások és a nácik hasonló gyakorlatai között fennálltak. Könyve egyik fejezetében a protestáns istentisztelet és a náci gyűlés forgatókönyvét hasonlítja össze:

Az összehasonlításból láthatjuk, hogy a náci propaganda a nagyegyházak ünnepeit paradox módon a legapróbb részletekig lemásolta. Lényegében pontosan azokat a formákat utánozták, amelyeket Rosenberg ki akart ”gyomlálni.” De a különböző egyházi és polgári ünnepeken népszokásként énekelt dalok is kötelező módon náci rímeket kaptak.

Hitler pályafutása során soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy magát Jézussal hasonlítsa össze. Természetesen nem a zsidó Messiásra gondolt, hiszen a nácik szerint Jézus nem volt zsidó, sem pedig isteni származású, hanem egy moábita vagy elámita asszony és egy római katona kapcsolatának „gyümölcse”. Büszkén hangoztatta, hogy Krisztus munkáját folytatja, illetve hogy mindketten 30 éves korukban kezdték meg a „szolgálatot”.

Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője sem maradt le: A Grál-mondakör különösen nagy hatást gyakorolt rá, s meg volt győződve arról, hogy a Grál birtoklása hozzásegítené Németországot a világuralomhoz. Ezért a harmincas évek közepén Himmler megbízásából egy régészprofesszor SS-tiszt, Otto Rahn végzett kutatásokat a Grál-kehely után a franciaországi katar szekta utolsó erőssége, Montsegur váránál, illetve Németországban is. Próbálkozásait azonban nem koronázta siker. Ezen kívül annyira hitt az atlantiszi legendában, hogy szintén ezekben az években költséget nem kímélő expedíciókat indított Tibetbe a kiválasztottak felkutatására. Himmler arról is meg volt győződve, hogy a német nép Atlantisz felsőbbrendű fajának közvetlen leszármazottja. E ”nemes” faj megtisztítását és reprodukálását szolgálta a nácik hatalomra jutása után az 1935-ben elfogadott úgynevezett vértörvény , amely megtiltotta a németek számára az alacsonyabbrendű fajokkal -legfőképpen pedig a zsidókkal – való nemi kapcsolatot, bevezették a súlyos betegségben szenvedők, epilepsziások, alkoholisták sterilizálását illetve a fogyatékossággal született gyermekek és magatehetetlen idősek eutanáziáját.

Az új faj gyors reprodukálását szolgálta ezenkívül az úgynevezett ”Lebensborn-program”, melynek keretében a tiszta vérvonalú SS tagoknak ”szent kötelességük” volt, hogy minél több nőt ejtsenek teherbe. Himmler szerint – aki a poligámia híve volt – a törvénytelen gyermek nem szégyen, ha az édesanyja genetikailag kifogástalan. E program keretében 1935 és 1945 között tizenegyezer gyermek született; nevelésüket az állam illetve SS családok vállalták magukra, s a „Lebensborn-babák” maguk, ill. gyermekeik a mai napig a németek között élnek. Egyik ismert „Lebensborn-baba” Agnetha Faltskog, az Abba együttes egyik női szólistája, akit édesanyja a háború utáni megorlástól félve Svédországba menekített, s a kislány később ott csinált nemzetközi karriert.

Himmlert az okkultizmus és a hindu vallás mellett elbűvölték az Artúr király alakjához kapcsolódó legendák. Artúr tizenkét lovagjához és Jézus tizenkét apostolához hasonlóan ő is tizenkét SS-Obergruppenführert (tábornokot) nevezett ki a szervezet irányítóinak. Csak akkor neveztek ki új tábornokot, ha közülük valaki meghalt, mert a tizenkettes létszámnak mindig meg kellett lennie. Himmler a közép-németországi Wewelsburg várát pedig náci kultikus központtá, egyfajta ”náci Vatikánná” készült kiépíteni. A vár északi tornyának pincéjében egy szentélyt építtetett, amely az elhunyt SS-tábornokok temetkezési helyéül szolgált. A kripta felett állt a legfontosabb megbeszéléseknek, illetve okkult és spiritiszta szeánszoknak helyet adó lovagterem, amelyben Artúr király lovagjaihoz hasonlóan az SS-tisztek egy kör alakú asztalnál foglaltak helyet. Az SS szentélyének padlóját egy germán-hindu jelkép, a napkerék uralta. Fennmaradtak olyan, felvonulásokról készült színes filmfelvételek is, melyeken a különböző középkori jelmezekhez hasonló ruhákba és páncélokba öltözött felvonulók a horogkereszten kívül számos ismert okkultista jelképet hordoztak. Magát Hitlert is több festmény páncélos vitézként, Grál-lovagként ábrázolta. E festmények minden heroisztikus pátosza ellenére a középkori vitéz kefebajuszú feje kortársak szerint is még sok hithű nácit is megmosolyogtatott.

Mindezek ellenére a náci rezsim az okkultisták bizonyos csoportjait betiltotta és üldözte, de ez nem okkultizmus-ellenességéből, hanem inkább hatalmi harcokból eredt. Himmlernek egy Wilhelm Wulff nevű saját „udvari asztrológusa” volt, aki a háború elején megjósolta mecénásának, hogy 1945-re megrendül Hitler hatalma. A „hűséges Heinrich” – noha rettegett a Führertől – 1945. áprilisában ezért vette fel a kapcsolatot Bernadotte gróf svéd nagykövettel és ajánlotta fel a nyugati szövetségeseknek a német fegyverletételt, hogy Keleten folytathassák az oroszok elleni háborút.

A mai újnáci mozgalom, mely főleg az újraegyesített Németország keleti részében terjed, szintén rendkívüli mértékben használja ezeket a korabeli jelképeket, s a mai média eszközeivel terjeszti is azokat. Az egykori NDK politikájából 1945. után teljes mértékben hiányzott az úgynevezett „nácitalanítás” folyamata, amit Nyugaton – bár néha hiányosan – a mai napig gyakorolnak, s emiatt a volt NSZK területén élők általában elutasítják az amúgy ott a 60-as évek óta legális únjáci pártot, az NPD-t. Ugyanakkor ezek az eszmék, melyek az ország nyugati részében társadalmilag és kulturálisan általában szalonképtelenek, Keleten növekvő népszerűségnek örvendenek. Ez a folyamat azért is érdekes, mert a nácizmus főleg Dél-Németországból indult ki a 20-as években és legkésőbb a főleg porosz keleti területeket sikerült meghódítania. Szociológusok szerint az újnáci eszméknek emiatt és a hivatalos politika egyértelmű elutasítása okán is kevés esélye van a társadalmi szintű térhódításra. A porosz származású Carl Friedrich von Weizsäcker „A német szellem megítéléséről” című 1945-ös tanulmányában profetikus módon mégis így figyelmeztet: „Németország hol gúny tárgya, hol rémület okozója, s örök talány Európa számára.”

Arnold H. Toynbee angol történész véleménye a globalizációról is tartalmaz burkolt figyelmeztetést: „Most, mikor a történelemben először az egész emberi faj egységes katonai szempontból, két lehetőség áll előttünk: vagy végigjárjuk az egységhez vezető utat, vagy bukunk.”

Egri-Eiben István

Van egy szent Jeruzsálem is, a hit városa – Izrael, a kereszténység és az iszlám hitének központja, közös és eltérő eredetüké, számos felekezetüké és vezetőjüké…”

A jelen

A XX. század második felében, s napjainkban is Jeruzsálem városa és az érte folyó politikai és tényleges csatározások szinte egy napra sem tűntek el a világ híreiből. Mintha az ószövetségi Zekarja (Zakariás) próféta szavai teljesednének be: „… nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek: aki emelni akarja azt, mind szakadva szakad meg, noha összegyűl ellene a föld minden nemzete”. Valóban: a várost a három világvallás: a kereszténység, a judaizmus és az iszlám egyaránt sajátjának tekinti, legszentebb helyei között tartja számon, s századunkban a birtoklásáért indított változatos küzdelmek a politikai okokon kívül mindig tartalmaztak transzcendens, teológiai magyarázatokat is. Sőt, a vitatkozó felek legtöbbször teológiai érvekkel támasztották és támasztják alá igényüket ma is a városra vagy egyes részeire. Ezek a nézőpontok nemegyszer többezer éves múltra tekintenek vissza, s azok, akik egyiket vagy másikat hittel vallják, a változó politikai rendszerektől függetlenül is képesek nézeteikben következetesek maradni.

“Jerusalem from mt olives” by Wayne McLean (Jgritz)

Kezdetben

A zsidó, a keresztény és a moszlim Jeruzsálem-teológia közös gyökerekre tekint vissza: mindhárom vallási rendszer tudósai megegyeznek abban, hogy időszámításunk előtt mintegy 2200 évvel Ábrahám pátriárka Mórija hegyén saját fiát akarta feláldozni, de az isteni közbelépés ebben megakadályozta, s Ábrahám egy közeli bozótosba szarvával belegabalyodott kost áldozott fel végül gyermeke helyett. Ebben az időben a bibliai beszámoló szerint Ábrahámnak két fia volt: Iszmael, aki a történet idején a kamaszkor küszöbén állt és a fiatalabb Izsák. A Biblia szerint Iszmael születése félig-meddig törvénytelennek volt tekinthető, ugyanis anyja nem Ábrahám törvényes felesége, Szárai (Sára) volt, hanem az egyik szolgálólány: Hágár. Az arab népek saját magukat Ábrahámnak ettől a fiától eredeztetik, míg a zsidók Izsáktól származtatják családfájukat. Ennek értelmében a moszlim teológusok szerint Ábrahám azon a bizonyos hegyen nem is Izsákot, hanem Iszmaelt készült feláldozni, amiben Isten végül is megakadályozta, míg a zsidó-keresztény változat szerint az áldozat tárgya Izsák volt. A Bibliában ezután a történet úgy folytatódik, hogy Ábrahám Iszmaelt anyjával együtt elűzte, s a hontalan ifjú lett az iszmaeliták, vagyis az arabok ősatyja. Ez a régi monda, noha a történetet illetően eltérő változatai vannak forgalomban, egy dologban mégis közös: az áldozás helyszínében, vagyis a Mórija hegyében. Ez a hegy pedig régészek, történészek és a három világvallás teológusai szerint egybehangzóan nem más, mint a mai jeruzsálemi Templomhegy, annak is egy bizonyos pontja: az a szikla, ami köré a VII. században a Sziklamecset épült.

Ki volt előbb?

A Bibliában, a Tórában és a Koránban szereplő eredetmítoszok között azonban van egy másik lényeges különbség is, ez pedig az idő. Az időszámításunk szerinti VII. században keletkezett Koránt mintegy 2800 év választotta el a késő bronzkori Ábrahám pátriárka idejétől és több mint ezerötszáz esztendő a Biblia első könyveinek keletkezésétől. Maguk az arabok is többistenhívő, a Közel-Kelet nagy területein

szétszóródott népesség voltak, mire a VII-VIII. században Mohamed és követői nem egyesítették őket az új, monoteista iszlámban.

Az iszlámnak Jeruzsálemmel kapcsolatos hozzáállása a történelem során sokat változott. Eleinte az ábrahámi áldozat tényén túl nem sok jelentőséget tulajdonítottak a városnak. Amikor 638-ban Omar Ibn Kattab, Mohamed hadvezére, zsidó segítséggel Palesztínát és Jeruzsálemet elhódította a bizánci birodalomtól, megalapozta a keresztes háborúkig tartó 450 éves első moszlim korszakot. El-Makdisi és Naszir-i-Kusrau korabeli arab történetírók ebből az időből csak azt emelik ki, hogy a Templom-hegyen lévő három évszázados szeméthalmot a helyi zsidó lakosság takarította el annak reményében, hogy a terület új urai lehetővé teszik számukra a jeruzsálemi Szentély újjáépítését. A 330-tól 638-ig terjedő ún. bizánci időszakban ugyanis a görög rítusú keresztények szemétlerakónak használták a Templomhegyet, ezen a módon is megalázva hitükkel együtt a „krisztusgyilkos” zsidó őslakosságot. A győztes moszlimok a városban természetesen felépítették saját istentiszteleti helyeiket, de ebben a majdnem félezer éves időszakban egyetlen iszlám teológus sem tekintette a várost szakrális fontosságú helynek, hiszen szent könyvük, a Korán is csak egy helyen, Mohamed rejtélyes éjszakai utazásának céljaként, közvetetten említi Jeruzsálemet. Magát a Sziklamecsetet is csak a hódítás után több mint ötven évvel, 691-ben építették fel annak ellenére, hogy hitük szerint azon a helyen mutatta be Ábrahám az áldozatot és a Koránban nem szereplő legenda szerint Mohamed lován innét emelkedett fel a mennybe.

Kereszténység?

A Hugo Pörtner történész szerinti „levantei Babilon”, vagyis a közel százéves keresztes uralom közjátékának bukása után, 1187-től kezdve újabb bő hétszáz évre az iszlám vette át a hatalmat Palesztina és Jeruzsálem fölött. Az ekkor ébredő iszlám fanatizmus magjait Steven Runciman történész szerint az a keresztény fanatizmus alapozta meg, amellyel Jeruzsálem elfoglalásakor elpusztították annak zsidó és moszlim lakóit. Mégis, a város fontossága csak a XIV. században kezdett növekedni: többek között a Templomhegyen is újabb díszes épületek emelkedtek, és szaporodtak a moszlim zarándoklatok is. Mudzsir ed-Din, a XV.századi arab történetíró részletesen leírta Jeruzsálem nevezetességeit, a város iránt növekvő vallási érdeklődést, és az akkoriban alapított teológiai intézményeket.

A moszlim teológia

Miután a XV.században Törökország a Közel-Keleten is vezető hatalommá vált, elkezdődött az iszlám teológia állításainak megváltozása Jeruzsálemmel kapcsolatban is. Ettől kezdve egészen napjainkig az iszlám Jeruzsálemet és a Templomhegyet ki nem mondott formában mind a kereszténység, mind a judaizmus fölötti győzelem jelképének tekintik, hiszen Törökország vezetésével az iszlám addig soha nem látott kiterjedést ért el és addig példa nélkül állóan Európa jelentős területeit is birtokba vette. Jeruzsálem az iszlám politikájában és teológiájában egyaránt egyesítő szerepet kapott: mivel mind a keresztényeket, mint a zsidókat megfosztotta legszentebb helyeiktől, így a város birtoklása egyben a két régebbi világvallás fölötti moszlim győzelem szimbólumává lett. Ma is érvényes értelmezésük szerint elvesztése egyenlő lenne az egész mohamedán társadalmi és vallási rendszer bukásával.

Vallás és állam?

Ernest Geller angol filozófiaprofesszor szerint az iszlám „egy társadalmi rendszer tervezete, egy istenállam, ahol a politikai és teológiai hatalom egy kézben összpontosul…” Ezzel egybehangzóan nyilatkozott néhány éve Mohamed Szajid Tantavi, Egyiptom legfőbb vallásjogásza: „Mivel a nép iszlám befolyás alatt áll, az állam sem lehet az iszlámtól független… Az államnak és a vallásnak egy egészet kell képeznie, mivel az iszlám magában foglalja a vallást és az államot is”.

Következetlenség

A kereszténység Jeruzsálem-képe a történelem során az iszlámmal ellentétben nem mutatott következetes fejlődést, hanem sokkal inkább a mindenkori teológiai és felekezeti irányzatokhoz igazodó változásokon ment keresztül. Míg Jézus korában és az I. században az eleinte túlnyomórészt zsidókból álló korai egyház Jeruzsálemet tekintette hite bölcsőjének és szellemi centrumának, a III-IV. századra ez a kép jelentősen megváltozott. Az úgynevezett „szent helyek” továbbra is fontosak maradtak és templomokat építettek rájuk, sőt a város még az arab korszak kezdetén is jelentős zarándoktömegeket fogadott Európából, de a szellemi központ és a vallás irányítása áttevődött Rómába, illetve Bizáncba. A Mórija hegye, vagyis Ábrahám áldozatának helyszíne a bizánci uralom idején szeméttelepként, a zsidók megalázásának szimbólumaként működött. Ebben az időben a legnagyobb befolyással bíró keresztény irányzat Nyugaton a katolicizmus lett, mely szellemi centrumaként Rómát ismerte el. Gergely Jenő történész a pápaság történetéről írt munkájában idézi a pápaság Magna Chartáját, vagyis VII. Gergely pápa „Dictatus Papae” című, 1075-ben keletkezett művét, melynek első pontja így szól: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Ez a kitétel homlokegyenest ellentétes a bibliai leírással, hiszen Jézus Krisztus korában és még bő száz évvel utána is Jeruzsálem és az ott Jézus által alapított első egyház minősült a kereszténység szellemi központjának. A keleti kereszténység sem különbözött sokban a Jeruzsálemmel kapcsolatos hozzáállásában, ők ugyanis egészen törökök általi XV. azázadi elfoglalásáig Bizáncot, a mai Isztambult tekintették egyházuk centrumának. VII. Gergely pápának nem sokkal a keresztes háborúk előtt keletkezett idézett munkája alapvetően meghatározta a bő nyolcvan éves keresztény jelenlétet a Szentföldön. A keresztes államnak ugyan Jeruzsálem volt a központja, de a fennmaradt források tanúsága szerint a városnak Jézus életének és halálának helyszínein kívül nem sok jelentőséget tulajdonítottak. A zsidók reménységének központja, a Templomhegy rövid ideig a templomos lovagrend tulajdonát képezte, de birtokba vétele után néhány évvel ők is „levonultak” onnét. Graham Hancock történész a Frigyládáról írt, magyarul is megjelent könyvében ezt azzal indokolja, hogy a templomosok ásatásokat végeztek a hegyen és miután rájöttek, hogy a bibliai Szövetség Ládája ott nem található, érdektelenné vált számukra a terület.

Változások?

A reformáció a XV. századtól kezdve a kereszténységet és a középkort ugyan alaposan felforgatta, de a nagy reformátorok, Luther és Kálvin, noha kezdetben a zsidókat „felmentették” a krisztusgyilkosság teológiája alól, Jeruzsálemet mégis az általuk elutasított katolikus kép- szobor- és tárgyimádás szimbólumának tekintették, s emiatt műveikben csak nagyritkán említik.

A keresztény teológiában a Jeruzsálemmel kapcsolatos radikális szemléletváltozást a XX. század elején az evangéliumi keresztény és a neoprotestáns, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak fellépése hozta meg. Ez utóbbi mozgalom alig száz év alatt létszámában a keresztény felekezetek között a világon a katolikus utáni második helyre tört fel, maga mögé utasítva még a hagyományos protestáns egyházakat is. E keresztény irányzat teológiájában előtérbe kerültek a bibliai kijelentések szó szerinti értelmezései, és emiatt az ott található próféciák részletes elemzése is. Randall Price USA-beli történész-teológus, a pünkösdi irányzat képviselője „Jerusalem In Prophecy” című, magyarul 1999-ben megjelent könyvében kimutatja, hogy Jeruzsálem, vagy a városra való utalás a Biblia ószövetségi része fejezeteinek kétharmadában, az Újszövetség fejezeteinek pedig felében feltűnik. A könyv elemzi a várossal kapcsolatos konkrét bibliai megállapításokat is. Egyértelműen kimutatja, hogy Jeruzsálem nemcsak a múltban volt fontos, hanem az lesz a jövőben is, mert a bibliai állítások szerint Jézus ebben a városban tevékenykedett, majd itt végezték ki, itt támadt fel a halálból és emelkedett fel a mennybe, sőt egy bizonyos történelmi korszak végén a mennyből ide is fog visszatérni. Emiatt – Price szerint – a kereszténységnek Jeruzsálem-centrikusnak kell lennie, de nem a város fizikai elfoglalása által, hanem azért, mert amikor Jézus visszajön, itt fogja az egész világ fölötti

uralmát megalapítani. Ez a Jeruzsálem-felfogás a keresztény felekezeteken belül is heves vitákat vált ki, hiszen a katolikus értelmezés ma is a VII. Gergely-féle téziseket veszi alapul.

Napóleon véleménye

Az ortodox keleti kereszténység Bizánc bukása óta egyértelműen Moszkvát tartja ma is központjának és Jeruzsálemben a katolikusokhoz hasonlóan csak a szent helyeken „képviselteti magát.” Mégis, érdekes módon a XX.századi pünkösdiekkel furcsamód egyezően, Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteit bő száz évvel korábban nem más, mint Bonaparte Napóleon fogalmazta meg. Az egyiptomi hadjárat alatt írt naplójában így vélekedik a városról: „Egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg, ha középpontjában nem Jeruzsálem békessége áll, mivel ez a történelem sarokpontja…Ugyanakkor egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg Jeruzsálem békességével a középpontjában, mivel ilyen béke emberileg nem hozható létre. Lehetetlen és titokzatos hölgy ez.”

A zsidók véleménye

Érdekes módon a judaizmus Jeruzsálem-teológiája rendkívül közel áll az evangéliumi keresztény irányzathoz és a neoprotestáns-pünkösdi szemlélethez. A pünkösdi felfogás a bibliai kijelentések alapján fontosnak tartja, hogy Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt legyen, mert értelmezésük szerint a bibliai próféciák Jézus visszajövetelét egy Izrael Állam által birtokolt Jeruzsálemben írják le. A zsidó vallás is várja a „masiach”-ot, vagyis a Megváltót, s ez a szó héberül ugyanazt jelenti, mint a görög „chrisztosz”. A Tórában, mely lényegében azonos az Ószövetséggel, a már említett Zekarja (Zakariás) próféta könyvének 14. részében arról ír, hogy a Messiás „azon a napon az Olajfák hegyére veti a lábait, mely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől”. A hasonlóság kézenfekvő, hiszen Jézusról is azt állítja az Újszövetség, hogy az Olajfák hegyére fog visszajönni. A zsidó reménység Jeruzsálemmel kapcsolatban abban a vonatkozásban is eltér sok keresztény értelmezéstől, hogy a Templomhegyen i.sz.70-ben a rómaiak által lerombolt Szentély újjá fog épülni. Erre az azóta eltelt közel kétezer év óta több sikertelen kísérlet is volt. A zsidóság Jeruzsálemre – Teddy Kollek szerint is – Izrael örök fővárosaként tekint, s ez a fogalom annyira része a zsidó közgondolkodásnak, hogy évszázadok óta Pészachkor (kb. a keresztény Húsvét) „Jövőre Jeruzsálemben” köszönéssel búcsúznak el egymástól. Tény, hogy Izraelnek mint államnak az ókorban történt megszűnése óta mindig maradt zsidó népesség Palesztina területén, s a később érkezett arabok, palesztinok, keresztesek is hol együtt éltek, hol háborúztak a helyben lévő izraelitákkal. Martin Gilbert, az oxfordi Merton College néhai professzora az arab-izraeli konfliktusról írt átfogó történelmi munkájában is egyértelműen bizonyítja ezt a tényt. A Mórija hegye, azon is Salamon, majd Heródes templomának elpusztulása a zsidóság évezredes nemzeti fájdalmának szimbóluma, s emiatt annak helyreállítása is vallási rendszerük sarokköve.

Azóta

A zsidó diaszpóra évszázadaiban is központi fontosságú volt a bibliai ígéreteken alapuló reménység. Az amúgy zsidó származású filozófus, Baruch Spinoza, a XVII.században fanyalogva emlegeti ezt a reménységet, hiszen a zsidóságnak szerinte semmi komoly esélye nincs a Szentföldre való visszatérésre. A hagyományos ortodox judaizmus ugyanakkor egyenesen a Messiás megérkezésétől várja, hogy az egész népet visszavezesse szülőföldjére, ezért a mai Izrael állam létét nem ismeri el, hiszen azt nem a Messiás alapította. Másik ortodox irányzatuk, a lubavicsi Schneerson rabbi követői ugyanakkor azt állítják, hogy a mai Izrael már előjele a Messiás által alapítandó államnak és azt a szerepet tölti be, mint a szintén Zakariás könyvében szereplő szamár, melyen a Messiás be fog lovagolni a szent városba. A XIX-XX. század fordulóján keletkezett, Theodor Herzl neve által fémjelzett világi cionizmus is lényegében – noha nem

bevallottan – bibliai ihletettségű. A judaizmus különböző vallásos irányzatai mégis megegyeznek abban, hogy a Messiás megérkezésekor helyreállítja Izraelben és a világon a tökéletes békét és uralkodói hatalmát Jeruzsálem városából fogja gyakorolni. Kedves történet az, mely vagy megtörtént, vagy sem, mindenesetre benne a TV-riporter Jeruzsálemben interjút készített egy rabbival, melynek során feltette neki a kérdést, hogy ha megjönne a Messiás, mi lenne hozzá az első kérdése. A rabbi válasza tömör volt: „Az, hogy most először jön-e, vagy másodszor.”

Egri-Eiben István

A világ csodálkozott és nem értette, hogy művelt, képzett, Nyugaton nevelkedett moszlim vallású emberek miként képesek ilyen brutális barbárságra, s csak lassan-lassan kezdték megérteni először a vezetők, majd egyre többen, hogy létezik olyan, vallás által motivált emberi magatartásmód, mely egész társadalmak támogatását és elismerését is képes élvezni. Ám ha leereszkedünk a múlt mélységes kútjába, szembesülünk azzal, hogy az öngyilkos merénylet, mint politikai vagy hadi sikereket kierőszakoló módszer, szinte egyidős az iszlámmal.

Girls Under Islamic State / Rostam Aghala

Európa hódít

A nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a „levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14. a „nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és moszlimokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír fölé emelt templomban celebráltak hálaadó misét.

A szűk egy évezreddel ezelőtt lejátszódott események új irányt szabtak Európa és a Közel-Kelet, az akkori ismert világ nagy része történelmének. „Outremer”, vagyis Tengerentúl birtokbavétele tekinthető a többé-kevésbé egységes középkori Európa első sikeres gyarmatszerző háborújának, s egyben három világvallás: a keresztény, a zsidó és az iszlám hitrendszer első átfogó konfliktusának. A Szentföld fővárosa, Jeruzsálem ekkor már két és fél ezer éve a zsidóság, ezer éve a kereszténység és szűk négyszáz éve az iszlám szellemi központjának is minősült. Salamon templomának helyén moszlim mecsetek álltak, de a nyugati győzelem szimbólumaként mellettük rövidesen keresztény templomok nőttek ki a földből. A keresztes háborúk története hű tükre az emberi természet szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében.

Találkozás az iszlámmal

Ha közelebbről vizsgáljuk a keresztes háborúk emberi motívumait, azt a belső hajtóerőt, ami tömegeket mozgósított a messzi Európában arra, hogy Krisztus országát kiragadják az iszlám kezéből, feltétlenül a vallási fanatizmus áll első helyen. Az európai középkor lelki-szellemi sötétsége, írásbeliség híján, széles tömegeket fosztott meg az önálló gondolkodás képességétől, s ez szöges ellentétben állt az akkori iszlám felvilágosultságával és viszonylagos toleranciájával. Rudolf Pörtner történész magyar nyelven is megjelent könyvében több tipikus epizódot leír a két kultúra találkozásáról, s arról, hogy a korabeli közel-keleti orvostudomány is mennyivel haladóbb volt az európainál. Például amikor egy sorvadásban szenvedő frank hölgyhöz arab orvost hívtak, ő erősítő étrendet írt fel neki. Majd jött nyugati kollégája, aki megállapította,

hogy a páciens agyában démon lakozik, amit ki kell űzni. Lenyírta az asszony haját, majd fejbőrén késével kereszt alakú sebet vágott és bedörzsölte sóval. A „kezelés” annyira hatékony volt, hogy a hölgy szinte azonnal elhalálozott. Mindamellett a keresztény erkölcsök fellazulása megállíthatatlan volt, noha az 1120-as nabluszi zsinat az orr vagy a nemzőszerv levágásának büntetését írta elő a paráználkodó nyugatiak elrettentésére – hasztalanul.

A kölcsönhatások nem hagyták érintetlenül egyik kultúrát sem. Európába főleg a keresztes állam közvetítésével jutottak vissza arab forrásokból az antik filozófusok, de nem egy kora középkori zsidó gondolkodó munkái is. Ebben az időben alakult ki az első egységes európai bankrendszer is.

A hatalom pénze

Volker Loos német történész részletezi azt, ahogyan a Jeruzsálemben alakult templomos lovagrend szentföldi feladatai anyagi hátterének biztosítása érdekében miként alakította ki a mai bankkártya-rendszer ősét. A templomosok ugyanis létrehoztak egy egész Európát behálózó rendházrendszert, ahol mindegyik rendház mai szóval élve nyereségorientált gazdasági tevékenységet folytatott. Az így megszerzett pénzekből ezután megvásárolták a templomosok szentföldi jelenlétének fenntartásához szükséges eszközöket: lovakat, fegyvereket, páncélokat, földeket stb. Ha egy európai zarándok fel kívánt kerekedni a Szentföldre és nem akart magával készpénzt vinni, ami az akkori viszonyok között rendkívül kockázatos volt, az útra szánt összeget némi kezelési költséggel kiegészítve befizethette a legközelebbi templomos rendházban. Erről írást kapott, és az így elhelyezett pénzt az útjába eső templomos „filiálékban” részletekben vagy egy összegben fölvehette. Mindenki jól járt, s a lovagrend alig több mint kétszáz éves fennállása alatt rendkívüli vagyonra és befolyásra tett szert mind a Tengerentúlon, mind pedig Európa országaiban. Amikor megszűnt a keresztes állam, megszűntek a templomosok katonai feladatai is. Vagyonuk viszont megmaradt, sőt tovább növekedett, egészen addig, amíg 1307-ben Szép Fülöp francia király a pápával karöltve eretnekség hamis vádjával fel nem számolta őket, vagyonuk egy részét elkobozva. Egyes források szerint a templomos lovagrend nem szűnt meg egészen, hanem a kimentett vagyonnal együtt illegalitásba vonult. Őket tartják a mai szabadkőművesek elődeinek.

A hódításon túl

A Szentföld közvetítésével létrejövő kulturális csere megtermékenyítette Európát. Ez kezdetben abban nyilvánult meg, hogy egyre magasabbra csaptak az inkvizíció máglyái, megsemmisítve az akkor egyeduralkodó katolikus egyház vallási és politikai ellenségeit. Mindazonáltal a Tengerentúl 1291-es végleges elvesztése után történelmi lépték szerint rövid idő, kétszáz év elteltével a reformáció véglegesen megtörte Európában a katolikus hegemóniát és a vallásilag, meg politikailag addig viszonylag egységes államok Vatikán vezette rendszerét. 1492-ben felfedezték az Újvilágot, és Európa többé már nem volt ugyanaz: a középkor sötétsége fokozatosan eltűnt. A protestantizmus – Max Weber szerint is – létrehozta a kapitalizmust, s a kapitalizmus az egyéni kezdeményezés képességére volt jótékony hatással. A sötét középkor vallási fanatizmusát pedig fokozatosan felváltotta a protestáns pragmatizmuson alapuló közgondolkodás. Ezt a folyamatot sok történész egybehangzó véleménye szerint a Közel-Keletről érkező „szellemi import” indította el a XII-XIII. században.

Öngyilkosság

A Szentföld elfoglalása idején ismertek meg a nyugatiak egy titokzatos iszlám közösséget, az aszaszinokat. Ez a közösség a nyugati invázió előtt ugyan már létezett, de tevékenysége a keresztes uralom idején vált annyira ismertté, hogy példájuk a mai napig meghatározza a moszlim gondolkodásmódot. Az eredetileg

magukat nizáritáknak nevező közösségre később ragasztották az aszaszin, vagyis orgyilkos nevet. Lakhelyük a mai Libanon és Szíria határvidékén elterülő hegyekben lévő várakban volt, s a keresztesek érkezése előtt „szolgáltatásaikat” az egymással rivalizáló közeli és távoli fejedelemségek sűrűn igénybe vették. Mai szóval élve öngyilkos merénylők voltak, akik életük feláldozása árán teljesítették vezetőik parancsait abban a hitben, hogy tettük az iszlám paradicsomba juttatja őket. A bibliai örökkévalósággal szemben ebben a paradicsomban nagyon is földi örömök vártak az önkéntes mártírokra: gazdagon terített asztalok, finom borok és az üdvözültek kívánságait leső gyönyörű nők. E vélt túlvilági jutalmon kívül nagyonis határozott földi vágyakat követtek, Rudolf Pörtner szerint céljuk egyfajta társadalmi egyenlőség, az állam megszűnése és a vallási alapon álló közös tulajdon megvalósítása volt.

Módszereik szinte azonosak voltak a mai öngyilkos merénylőkével: feltűnés nélkül a kiszemelt áldozat közelébe férkőztek, majd egy alkalmas pillanatban megölték. Feladatuk végeztével nem próbáltak menekülni, így sorsuk az általuk megöltekével azonos lett.

Farhad Daftary történészprofesszor „Aszaszin legendák” című könyvében részletes képet fest erről az iszlám szektáról, s szerinte ők tekinthetők a síita vallási irányzat szellemi elődeinek is. A moszlim vallás két fő ága, a szunnita és a síita egymást ugyan nem szívleli, de a „kafír”, vagyis hitetlen Nyugatot egyformán ellenségüknek tekintik. Irán a síita irányzatot vallja magáénak, s a híradókban is láthattuk, hogy az irak-iráni háborúban a perzsa forradalmi gárdistákat miként küldték szinte fegyver nélkül, ágyútöltelékként az iraki betolakodók elé. Ezek a fiatalok önként vállalták ezt abban a hitben, hogy aszaszin elődeikhez hasonlóan tettükért ők is a paradicsomba kerülnek.

Midőn a középkori keresztes állam megalakult, tovább színesedett a közel-keleti hatalmi kavalkád. A hegyek védelmében élő rejtélyes nizáriták kegyeit most már nemcsak az egymással háborúzó helyi fejedelmek keresték, hanem Outremer új urai is. Mindkét táborban szaporodtak az öngyilkos merényletek, s az aszaszinok úgy vélték, céljaik megvalósításához közelebb kerültek, mint valaha. A nyugatiakra olyan mély benyomást tettek, hogy az aszaszin név bekerült a francia nyelvbe, melyben máig is a „gyilkos” szó megfelelője, de az angol „assassin” szó is orgyilkost jelent.

A keresztes állam bukásával a nizáriták is elveszítették politikai súlyukat. Eltűntek a történelem színpadáról és békés vallási közösségként éltek tovább Szíriában, Perzsiában és másutt. Ám e középkori kamikázék gondolkodásmódja a mai napig él az iszlám világban, s újkori feltámadását a médiák is bőségesen dokumentálják.

Az európai középkor brutalitását felszámolta a reformáció, a felvilágosodás és a kapitalizmus. Míg a XX. századra a zsidó-keresztény kultúrkör ezer évvel korábbi állapotához képest radikális változáson ment át, az iszlámra nem mondható el ugyanez, hiszen e vallást nem rázta meg alapjaiban egyetlen olyan mozgalom sem, mely a reformációhoz lenne hasonlítható. Középkori szemlélete, fatalizmusa és önfeláldozási hajlama a mai napig fennmaradt, s egyebek mellett ez a gondolkodásmódbeli folytonosság az, ami a mai öngyilkos merényletek mögött áll. Mindehhez járul az is, hogy a három monoteista világvallás közül a legkésőbb megjelent iszlám tekinti magát győztesnek a két régebbi fölött, s e győzelem szimbólumaként igyekszik birtokban tartani a zsidó és keresztény szenthelyeket és rombolni nemcsak vallási riválisai jelképrendszereit, de az iszlám kor előtti kulturális és vallási emlékeket is.

Egri-Eiben István