„Az egri ménes mind szürke –
Az egri kislány mind büszke,
Ha büszke, büszke –
Van neki mire!
Az egri ménes mind szürke…”

Ez a kis strófa kérem több kérdést is indokolttá tesz. Nem tudom, van-e ma is egri ménes, és ha van, mind szürke-e a lóállománya. Azt sem tudom, mennyi a büszke az egri kislányok között. Tegyük fel, hogy sok. De mire büszkék? Van nekik mire? Úgy legyen! A legfőbb kérdés azonban a strófa kapcsán az, hogy van-e és ha igen, miben áll a kapcsolat a szürkeség és a büszkeség között. Ez már akkor sem volt teljesen világos számomra, amikor ezt a nótát először hallottam.

A problémát az plakát tette különösen időszerűvé, amelyik a kormány nevében köszönetet mond a lakosságnak a legutóbbi nemzeti konzultáció során kinyilvánított véleményéért. Habár nem tudhatom, az emberek milyen számban és módon nyilvánították ki a véleményüket, mert ezt hiteles módon senki sem állapította meg, a kormány mindazonáltal úgy találta, hogy elegendő oka van köszönetet mondani a legutóbbi és minden eddiginél eredményesebbnek minősített konzultáció alkalmával állítólag feléje áradó bizalomért és egyetértésért.

A köszönetnyilvánítása egy füst alatt (mai technikai kifejezéssel élve azt mondanám: vele linkelve) a kormány azt is jónak látja leszögezni a szóban forgó plakáton, hogy „Magyarország erős és büszke európai ország”. És itt kell visszanyúlnom a dalocska nyitó soraihoz. Lehet azt mondani, hogy

„Az államtitkár mind szürke.
Kormánymegbízott? Mind szürke!
Ha szürke, szürke – van neki mire!?”

Igen, van nekik mire, és miből szürkének lenni, – de hol maradnak, hová mennek az egri (és fehérvári, budapesti, egerszegi) kislányok? És a szürkeség mennyben indokolja a büszkeséget? Én azt hiszem, hogy azok a kislányok (de még a legények is) a választ erre a kérdésre nem annyira mondják, mint inkább mutatják. Vannak, akik a kezükkel-karjukkal, mások a lábukkal. Azzal a lábukkal., amelyikkel nyugatra távoztak – mindössze csak három-, négy-, ötszázezren.

Ezek tehát ha büszkék is nem itthon büszkék. Nincs is arra szükség, mert van, aki helyettük és nevükben is büszke: Orbán Viktor.

Már most miképpen függ össze a büszkeség az erővel? Minél büszkébbek vagyunk, annál erősebbek? Vagy megfordítva: minél erősebbek annál büszkébbek? Netán kölcsönhatás áll fenn erő és büszkeség között, egyik a másikat fokozza? Magas nekem ez a szociálpszichológiai energiametria, nem mondok hát sem igent, sem nemet, csupán annyit, hogy ha így megy tovább és elmegy innen még egy-kétszázezer tetterős ember (kislány és legény), marad viszont a szürke (de nem ló-, hanem szamár-) ménes, akkor hamarosan annyira megerősödünk, hogy a büszkeségtől akár ki is pukkadhatunk.

Gadó György

 ***

Szorul, de büszkén

Nem esünk mi senki előtt
sem hasra,
büszkék vagyunk nyárra, télre,
tavaszra.
Budavárán este, reggel
és délben
sem halászunk semmi
zavaros lében.
Él a virtus Vácott épp úgy,
mint Érden –
nem állunk mi senki elé
sem térden.
Büszkék vagyunk, kuruc vér foly
erünkben,
jó forintot csörgetünk
tenyerünkben.
És a pénzből annyi minden
kitelik –
megélünk a következő
hetekig!
Nagy sikert a kis sikerre
halmozunk,
két siker közt unalmunkban
malmozunk.
Két malomban is csak egyet
őrölünk,
gazdagszunk míg csak bele nem
őrülünk.
Mindenkinek megmondjuk az
aszongyát,
nem csábítjuk senkinek el
asszonyát,
bár erőnk az erünkből majd
kicsordul,
de ki ránk vág, a karja majd
kicsorbul.
És ha Brüsszelben
tán szorul
kapitányunk, –
büszkén szorul!
Kioktatjuk a sok tinót,
mi mondjuk be az ultimót!
Mert hogy erős ez az ország
és büszke,
életerőtől piros a
ribiszke –
elhallgasson hát már minden
kibicke!

(Szerzé az éneket
csillagos kedvében,
zsinóros mentében,
a Duna mentében,
Köln felé mentében.
Magyari-Hücpe Elek)

Holttestek az autók roncsai közelében a terrortámadás után (Aleppó, 2017. április 15). Fotó: Getty Image.

Gyalázatos tett volt! – jelentette ki Ferenc pápa erről az akcióról, amelynek célpontja nem is valami harci alakulat vagy katonai támaszpont volt, hanem egy autóbusz-konvoj. Ez a terrorcselekmény zárta le a legutóbbi 15–20 nap merénylet-sorozatát (ha lezárásról egyáltalán szó lehet):

Egyiptom, Szomália, Svédország, Norvégia, Szentpétervár, Nigéria, Németország és most Szíria – ezek az állomásai az akciók sorának, amely akciók ugyan földrajzilag is többé-kevésbé távol történtek egymástól és amelyeket nem valami központi szerv vezényelt le, de amelyek mégis azonos szellemiségből, ugyanabból az eszeveszett, dühödt gyűlöletből fakadtak.

A pápa – nem először – elítélte ezt a szellemet és ezeket a tetteket, de megszólaltak-e és mit mondtak azok a lelki-szellemi vezetők, akiknek a mohamedán világban tekintélyük és döntő szavuk lehet?

Amennyire tudhatjuk, meg sem szólaltak. A mohamedán tömegek – és ezeken belül azok a száz- meg százezrek, akiknek már elegük van a folytonos terrorakciókból, a vallási-politikai bosszú tombolásból – nem képesek rábírni legfőbb szellemi-vallási vezetőiket arra, hogy megbékélésre szólítsák fel híveiket. Amennyire tudható, ezek a vezetők (ajatollahok, mardzsák, főmuftik és imámok) inkább szítják, semmint csitítják a vallási fanatizmust, amely egyes mohamedán országokban – persze – egyben politikai fanatizmus, a hatalmi harc fegyvere is.

Európa, a nyugati világ idestova 350 éve maga mögött hagyta a vallásháborúk korát, ezzel szemben a mohamedán világ – habár sem etnikailag, sem kulturálisan, sem pedig történelmileg nem egységes – olyan vallásháborúk színtere, amelyekben a középkorias fanatizmus a legmodernebb katonai fegyverekkel a kezében támad és gyilkol.

Aleppó közelében történt buszkonvoj-robbantás (2017. ápr. 15-én)

Egy kitűnő és szerfölött bátor magyar újságíró, Jászberényi Sándor mutatott rá a minap a Hetek című budapesti hetilapban közölt és helyszíni tapasztalatok alapján írt cikkében; az iszlám két fő irányzata – vagyis a síiták és a szunniták tábora – nemcsak Mohamed tanításainak értelmezésében áll egymással szemben, hanem ebből fakadóan a politikai küzdelmek és hatalmi ambíciók tekintetében is.

A síita vallási vezetők (az ajatollahok, mardzsák) tekintélye és „fatvája” (ez amolyan pásztorlevél-féle) megkérdőjelezhetetlen és kötelező minden síita számára, Khomeini iráni ajatollah fatvája a síiták vallási kötelességévé tette például Salman Rushdie meggyilkolását (mert az író főpap szerint sértően írt a Prófétáról). A szunniták körében viszont egy-egy vallási vezető szava könnyedén figyelmen kívül hagyható, ám ebből nem az következik, hogy a szunnita hívők a politikai és társadalmi küzdelmeket a nyugaton kialakult formák és módszerek szerint folytatják. Éppen nem: a szunniták között sok az önjelölt sejk, akik – mint Jászberényi fogalmaz – „simán buzdítanak terrormerényletekre” míg a síiták mindig egységesnek tűnnek, ugyanakkor azokban az iszlám országokban, ahol nincsenek többségben (így Jemenben, Szaúd-Arábiában, Libanonban és Szíriában) síita szekták tucatjai működnek.

A Közel-kelet két nagy állama (egyben két nagy vallási központja) Irán és Szaúd-Arábia hatalmi harcában, a hegemóniáért folytatott küzdelmében a vallási tényező és ezáltal a teokratikus államhatalmak befolyása oly nagy, hogy ez a nyugati ember és a nyugati politika szempontjából szinte már fel sem fogható. Hogyne, hiszen történelmileg kialakult piacgazdaságunk, parlamentáris rendszerünk, és nemzetállamaink évszázadokkal megelőzték a Közel-Keletet. Ahol egyébként – mind-emellett – az etnikai ellentétek és a globálissá vált világgazdaságból eredő nehézségek is hatnak.

A helyzet roppantul bonyolult, ez azonban nem ok arra, hogy a kairói Al-Azhar vagy a jeruzsálemi Al-Aksza nagymecset főpapjainak tekintélyes írástudóinak meg legyen a képességük és akaratuk a fanatizmus mérséklésére, és fölemeljék szavukat az iszlámon belüli megbékélés érdekében. Hogy ne is szóljunk már. a „hitetlen nyugat”, a „Nagy Sátán” elleni harc abbahagyásáról.
Ellenkezőleg: mind az iszlám belső (testvér-) háborúinak, mind a nyugat elleni „szent háborúknak” épp ezek az ajatollahok, mardzsák, imámok és írástudók a zászlóvivői.

Az iszlám migránstömegek beáramlása, beengedése Európába és általában a nyugati civilizáció világába egyet jelent azzal, hogy országainkat az iszlám belső küzdelmeinek, vallási és etnikai harcainak, a nyugati életforma és értékrend elleni – korántsem parlamentáris – küzdelmének a hadszínterévé engedjük válni. Lehetőséget kínálunk arra, hogy visszajöjjön országainkba a vallásháborúk régen túlhaladott kora, de a hajdaninál sokkal rosszabb és kegyetlenebb formában.

Ferenc pápa felebaráti szeretettből áthatott szava épp oly kevéssé hatja meg az iszlám világ hatalmasait és fő politikai-vallási szereplőit, mint a galamb turbékolása sem téríti el a héját attól, hogy lecsapjon a galambra.

Gadó György

Ugyanazért, amiért a törvényjavaslat a körüli tudatos kormányzati zavarkeltés: hogy megtévesszék a hazai és külföldi közvéleményt, hogy gyöngítsék és leszereljék az Orbán-kormány politikai és eszmei teljhatalmát támogatni vonakodókat. Egyik sem sikerült.

Szabad ország, szabad CEU, szabad gondolat! Tüntetés: 2017. április 9., Budapest, Ybl Miklós tér. (Készítette: Garai-Édler Eszter).

Amint elterjedt a hír, hogy az államfő megadta aláírását, a késő esti órákban spontán és haragvó tüntetés indult meg ellene Budapesten. A Közép-Európai Egyetem vezetése pedig bejelentette, hogy nem adja meg magát, folytatja munkáját és minden lehetséges jogorvoslati fórumot igénybe vesz az új törvény ellenében.

– De hát miért lázonganak? – kérdi álszentül a kormány. –Mitől félnek? Hiszen – amint Orbán mondja – itt egyetlen felsőoktatási intézményt sem akar megszüntetni senki. A CEU-t a legkevésbé… csak kölcsönös jószándék és megértés kell – mondja a kormány álnok bájmosollyal.

„Szándékos, tudatos zavarkeltés folyik Magyarország ellen„ – állítja a kormány. Holott a zavarkeltő ő maga, az országot pedig senki sem támadja, Orbánék legelszántabb külföldi bírálói sem. Nem az országot támadják a kritikusok, hanem a kormányt. De önmagát az országgal próbálja azonosítani – alaptalanul.

Minél inkább kibontakozott az ellenállás a kormány szándékai ellen, a törvényjavaslat ellen, annál zavarosabbá vált a duma a javaslat mellett. Kósa Lajos, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője legutóbb már úgy fogalmazott, hogy a CEU melletti tüntetést a Soros-támogatta szervezetek hozták létre mesterségesen. Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke is ebben a szellemben kontrázott a prímásnak, Orbánnak: szerinte a „Soros–egyetemért” tüntetők a migrációt akarják támogatni, a rezsicsökkentést semmissé tenni.

Szabad ország, szabad CEU, szabad gondolat! Tüntetés: 2017. április 9., Budapest, Ybl Miklós tér. (Készítette: Garai-Édler Eszter)

Mindeközben a kormánypropaganda másik szólama meg az, hogy csak félreértésekről van szó, a külföldi tiltakozókat pedig megtévesztik. Szóval a több tízezernyi fiatal (javarészt diák és értelmiségi), meg az ő tiltakozásukkal szolidáris külföldi professzorok, tudósok sokasága, a számos Nobel-díjas mind félreértésben van, vagy megtévesztés áldozata.

Hát azt hiszi a Fidesz-vezetés, a kormány, hogy mindenki gyöngeelméjű? Hogy könnyűszerrel meg lehet vezetni azokat, akik hivatásuk szerint azzal foglalkoznak, ahhoz értenek, hogy a jelenségek okait kutassák, a külszín mögé nézzenek?

Szabad ország, szabad CEU, szabad gondolat! Tüntetés: 2017. április 9., Budapest, Ybl Miklós tér. (Készítette: Garai-Édler Eszter)

Áder aláírásával a botrány nem szűnt meg, a tiltakozások hulláma nem apad el, és ha a kormány máris előveszi a „Lex CEU” logikus folytatásaképpen a civil szervezetek megregulázását, társadalmi megbélyegzését, külföldi forrásaik elapasztását célzó másik törvényjavaslatát, úgy bizonyos lehet: ország és világ ebbe még kevésbé fog belenyugodni.

Az április 10-én lezajlott tüntetésen láttam egy táblát ezzel a felirattal: More CEU, less Orbán! És a tömegből kihallatszottak a kiáltások, amelyek a CEU elleni törvényjavaslaton túlmenően már a kormány és Fidesz ellen szóltak: – Diktátor! – kiáltották tüntetők.

Szabad ország, szabad CEU, szabad gondolat! Tüntetés: 2017. április 9., Budapest, Ybl Miklós tér. (Készítette: Garai-Édler Eszter)

Kellett ez nektek? – kérdeztem e cikk címében. Hozzátehetem: Miért kellett? Megérte, megéri, hogy az értelmiségi megmozdulás országos társadalmi ellenállassá növekedjék? Hogy a külföldi szolidaritás hangjai Orbán elleni általános hangorkánná erősödjenek?

Úgy látszik, Orbánnak megéri. Kibontakozó diktatúra felmenet nem ismer pardont. Megértést vár el, türelmet – de ő maga nem hajlandó egyikre sem. És közben a nemzeti lobogóval takarózik.

Gadó Gyórgy

*

Videó: Szabad ország, szabad CEU, szabad gondolat! Tüntetés: 2017. április 9., Budapest, Ybl Miklós tér

Szabad ország szabad oktatás, szabad ország szabad oktatás. A CEU-nak maradni kell az Orbánnak takarodni, szabad ország szabad oktatás.

CIVILEK VAGYUNK. MAGYAROK VAGYUNK. SZABADOK VAGYUNK.

(Videót készítette Garai-Édler Eszter)

Lukács György szobráért többek között Heller Ágnes filozófus is kiállt. Fotó: Garai-
Édler Eszter, Budapest, 2017. febr. 25. (Szent István park)-

Lukács György szobráról van szó. Ki ez a Lukács? Ki volt? Egy senki, egy nímand. „Egy gyilkos” – állították jobbszélen és a jobbszél által nem (dehogy is!) befolyásolt jobb középen. Ennek a Lukácsnak a nevét csak a fél világ ismerte, műveit csak a fél világon olvassák-forgatják még mindig. De például Timbuktuban vagy Benáreszben – meglehet – épp úgy sohasem hallattak róla, akár

Alcsúton, Ásotthalmon vagy a budai Árnyas úton…

Hiába, ez a Lukács György is jobban tette volna, ha annak idején jobban odafigyelt volna – mondjuk – Prohászka Ottokárra, avagy hogy irodalmi példaképet említsek, Nyirő Józsefre meg Wass Albertre. Akkor megtudhatta volna, hogyan kell viselkedni, mit kell cselekedni ahhoz, hogy valaki érdemes legyen az (orbáni) utókor tiszteletére. Hogy neki is lehessen szobra, akár az ország húsz helyén is.

Wass Albertnek százhat szobra van szerte az országban. Az Orbán-kormány
főméltóságai (pl. Áder János köztársasági elnök) előszeretettel szerepet vállalnak az
avatásokon.

Hanem ezt ez a Lukács már nem szívlelheti meg. És hiába próbálja Budapest XIII. kerületének még mindig szocialista vezetésű önkormányzata megmenteni a Lukács-szobrot, az Állam – az ÁLLAM – közbeszól: Ácsi, ez a szobor nem a tiétek, ez állami tulajdon.

El vele, el a szemek elől, szoborparkba vele, vagy az olvasztóműbe.

Helyébe kerül majd más szobor: a Szent Istváné. Mert neki még nincs szobra szegénynek Budapesten, legfeljebb csak kettő-három, és vidéken is alig-alig van emlékműve száz-kétszáz. Utóvégre Szent István is filozófus volt (lásd Imre herceghez szóló Intelmeit) és hát azért valljuk be, hogy (ejnye, ejnye!) ő se mindig bánt kesztyűs kézzel a politikai ellenfeleivel.

Hja, a történelmi múltat korrigálni kell, Lukácsra és eszmetársaira nincs szükség. Nem is volt. Azt se tudhatjuk, léteztek-e.

Gadó György

Ha ez így van, úgy felmerül a kérdés: miképp lehetséges, hogy ennyire elsokasodtak e téren a rendellenes jelenségek, miért nem léptek közbe az illetékes hatóságok már korábban és folyamatosan? Avagy az is lehetséges volna, hogy azokat a szabályokat, amelyek betartását most számon kérik, csak utólag hozták meg az orbáni rezsim jogalkotói? Akkor viszont indokolatlan a számonkérés.

Ez a kérdés csak az egyik (és a legkevésbé fontos) ama kérdések közül, amelyeket e napokban, a felsőoktatási törvény galoppban keresztülhajszolt módosítása kapcsán méltán feltehetünk.

Megkérdezzük: a kifogásolt és állítólagos szabálytalanságok miatt alkotmányos földrengéstől kellett tartani? Miért volt annyira sietős a törvénymódosítás, hogy sürgőséggel kellett napirendre tűzni, az érintett felekkel és intézményekkel nem tanácskozva, velük nem egyeztetve, ellenvetéseiket félresöpörve vagy elmondásukra időt és módot sem adva? Ha – mint mondják – sok felsőoktatási intézmény működésében akartak „rendet tenni”, miért hegyezték ki az egészet épp a CEU ellen? Miért nem volt merszük nyíltan megmondani, hogy nem a firlefáncos kis adminisztratív hibák szúrják az ő szemüket, hanem főleg – sőt: csakis – a CEU, de annál viszont nem valamiféle adminisztratív apróságok, hanem maga a Közép-Európai Egyetem létezése és működése a tanszabadság jegyében, az egyetemi autonómia jegyében?

Ha már hetek-hónapok óta és úton-útfélen szidalmazzák, kárhoztatják Soros Györgyöt és alapítványai tevékenységét, miért nem merték most egyenesen és nyíltan megmondani, hogy a CEU esetében a nyílt társadalom sorosgyörgyi felfogása az, ami nem tetszik nekik, amit száműzni szeretnének?

A külföldi és részben Soros-féle alapítványok támogatását élvező magyar civil szervezetek (mint maga a CEU is) mindig a jogszabályoknak megfelelően működtek, bevételeikről és kiadásaikról el tudtak számolni. A hatósági ellenőrzések (hogy ne mondjam: sikanírozások) során törvénytelenségekre nem derült fény. Ami pedig e civil szervezetek eszmeiségét és társadalmi céljait illeti, percig sem volt homály ezek tekintetében. Hogy ez az eszmeiség és ezek a célok nem azonosak az Orbán-rezsim eszmeiségével és céljaival? Az bizony meglehet, és ez egy okkal több arra, hogy működésük szükséges. Gyanakodni persze szabad, de sikanírozni nem illik, trükkökkel, pláne hatósági tiltással és erővel kiszorítani és felszámolni őket már elfogadhatatlan.

A kormány tudhatta, hogy meggyűlik a baja, ha a CEU ellen frontálisan támad és nem leplezi valódi indokait. Arra azonban talán nem számított, hogy szándékai belföldön ekkora ellenállásba ütköznek. Arra pedig szinte bizonyosan nem gondolt, hogy a dologból nagy arányú nemzetközi botrány válik. Pedig ez történt.

E sorok írásakor nem dőlt még el, mit tesz a köztársasági elnök: kezdeményezi-e a törvénymódosítás alkotmányjogi revízióját? És ha igen, hogyan dönt ennek utána az Alkotmánybíróság? Feltételezve, hogy ez a magas jogi fórum új döntésre szólítja majd fel az országgyűlést, kérdés, vajon a korány most is deferál-e, mint az olimpia elleni népszavazási kezdeményezés esetében tette.

CEU

A CEU ürügyén és ellen végrehajtott kormányzati támadás elvi és morális jelentősége jóval nagyobb, mint a hét év múlva esedékes olimpia hazai megrendezése vagy meg nem rendezése.

Bárminő döntés születik is a legközelebbi napokban a „Lex CEU” kapcsán, az bizonyos, hogy a rezsim máris komoly politikai vereséget szenvedett. Reméljük, Orbánék nem feszítik tovább a húrt, de indokolt a kérdés: Tán csak nem vesztek meg kendtek?

És indokolt a felszólítás a Lex CEU miatt mozgósult civil jogvédőkhöz, a társadalom demokratikus erőihez is: Legyetek éberek! Leszerelni hiba lenne.

Gadó György

Gadó György. Fotó: Garai-Édler Eszter.

Ugyan még messze vagyunk a 2018-as választásokat megelőző politikai kampányidőszak hivatalos kezdetétől, de a pártok már kezdik kibontani transzparenseiket és meglobogtatni zászlaikat – rajtuk – a szerintük legfontosabb tennivalókkal, leginkább ígéretesnek és népszerűnek tartott követeléseikkel és programpontjaikkal.

Az ezekből kirajzolódó összkép egyelőre csüggesztő. Ha mindaz igaz és akár csupán részben is megvalósul, akkor a legjobb úton indulunk a káosz felé.

Úgy tűnik, az MSZP igazságtételt állítja középpontba, és ezen elsősorban a (bűnös módszerekkel létrehozott) nagy vagyonok megdézsmálását érti. Vagyondézsmát a mindinkább elszegényedő közép- és alsóbb néprétegek javára. De nem látható, mik lennének a gazdasági, pénzügyi és szociális rendszabályok az így előteremtendő pénzforrások felhasználására és megnövelésére.

Gémesi György gödöllői polgármester Új Kezdet néven most alakuló pártja, amely az Orbán-kormánnyal szemben a jobbközép mezőben foglalna helyet, valami hasonlót helyez előtérbe, mint az MSZP: harminc évre visszamenőleg akarja elszámoltatni a főbb közszereplőket vagyoni gyarapodásukról. A vizsgálandók körébe tartoznának az országgyűlési képviselők is. Márpedig csak ezekből is mintegy kétezres névsor adódik. Hogyan képzeli Gémesi úr ennek az óriási arányú pénzügyi vizsgálatnak a jogszerű és eredményes lebonyolítását? Hiszen számolhat azzal, hogy minden egyes olyan ügy, amelyet nem lehet kézlegyintéssel elintézni, hónapokig – ha ugyan nem évekig – tartó bizottsági és/vagy bírósági eljárást kíván!

A Momentum Mozgalom, amely az olimpia elleni népszavazási aláírásgyűjtés sikerén felbuzdulva szintén új (liberális) pártként akar a pástra kilépni, elsőként azt hangsúlyozta, hogy teljes világosságot kell teremteni az ügynökkérdésben. Mintha nem tudnák, hogy a Kádár-rendszerben tevékenykedő titkos rendőri és állambiztonsági ügynökök névsora, a rájuk vonatkozó iratállomány nem teljes és nem is lehet, mert az eltelt 25–30 évben többszörösen megcsonkították, megdézsmálták, meghamisították. Ráadásul mind a besúgók, mind a jelentéseikben szereplők túlnyomó része hihetőleg már olyan életkort ért el (ha egyáltalán él még), hogy politikai szereplőkéként aligha lehetne hasznukat venni. Ennélfogva a feltárt információk bajosan lehetnének hasznosíthatók, például zsarolás meggátlására.

Az ügynök-vesszőparipán a Jobbik is szívesen lovagol. Vonáék emellett azonban előrántottak egy gazdasági követelést is: szerintük időszerű küzdeni azért, hogy Magyarországon a bérszint emelkedjék a nyugat-európai uniós országok bérszínvonalára. Váljék az EU „bérunióvá”, miután az „árunió” (vagyis az árszínvonal kiegyenlítődése) már megvalósult. Eltekintve most már attól a csekélységtől, hogy az utóbbi állítás alaptalan, mert például a magyar és az osztrák árszint korántsem azonos, marad a másik nagy kérdőjel: hogyan lehet egyenlősíteni a bérszintet? Mi köze ennek a követésnek a realitáshoz? A kérdés annál is indokoltabb, mivel a Jobbik (akárcsak a Fidesz) nagyon tiltakozik az Unió szorosabbra fűzése ellen. „Brüsszel bürokratikus túlhatalmának” növelése ellen.

A kisebb bal-liberális pártok körében egyelőre meglehetős nagy a hangzavar, és bajos kiszűrni ebből egyértelmű programokat, de még elképzeléseket is. Egyelőre az a probléma dominál ezen a politikai térfélen, hogy miként lehet a kört négyszögesíteni, vagyis a különbözőség és önállóság teljes megőrzése mellett egységes fellépést elérni a választásokig. És ráadásul úgy, hogy az eddig előtérbe került vezető személyiségek mind starthoz állhassanak, de közben új arcok egész sorát is fel lehessen mutatni a választók előtt.

Illusztráció: Jessica Perlstein

Ebben a helyzetben a Fidesznek egyelőre könnyű a dolga: akár 2014-ben, most sem nagyon kell törnie a fejét reális és átfogó programon, beérheti az ötleteléssel és „a haza védelmével” vagyis „a brüsszeli bürokraták” elleni szájtépéssel meg a migránsok határon kívül tartásával. Ami az ötletelést illeti, e téren Orbánék igencsak leleményesek: most például elővették a „kommunista mumust”, ki akarják tiltani a Heineken italgyártó cég ötágú vörös csillagot viselő címkét, el akarják takarítani Lukács György szobrát a budapesti parkból, ahol évek óta áll, sőt még olyasmi is elhangzott (Lázár János „miniszterelnökséget vezető miniszter” részéről), hogy aki a Kádár idején az állampárt tagja volt, az ártott a hazának. (Nota bene: a rendszerváltás előtt a párttagok száma hatszázezer és nyolcszázezer között mozgott, például Orbán Viktor apja is a zsebében hordta egy időben a vörös tagkönyvet.)

Hogy azonban nemcsak a „kommunizmus” ellen, de a „nemzetközi tőke” ellen, a „multik” ellen is fellépnek, azt legújabban azzal demonstrálja a Fidesz, hogy megsarcolná, az Auchant, a Tescót és a többi nagy szupermarket-láncot: meg akarjak adóztatni parkolóikat, korlátozni akarják reklámjaik méreteit és külön adót akarnak kivetni az áruk házhoz szállítására. Ezek a bosszantó trükkök csekély hozammal gyarapítanák az államkasszát (amelyből képtelen célokra folyamatosan vasvillával szórja kifelé a bankót a kormány), viszont csökkentenék a jogbiztonságot és bonyodalmas pereket idéznének elő.

Summa summarum: egy évvel a választások előtt mintha más sem foglalkoztatná a pártokat, mint a balekfogás, a demagóg ellenségkeresés, a múltba fordulás. Kiváltképp igaz ez a jobboldalra.

Valamikor, az 1940-es években Szekfű Gyula, a nagy tekintélyű történész azzal a figyelmeztetéssel fordult a társadalomhoz, hogy „Valahol utat vesztettünk”. Ma senkit sem látok késznek az átfogó, koncepciózus bírálatra és önbírálatra. És miközben a pártok osztódással szaporodnak (mint az egysejtűek), egyikük mellett/mögött sem körvonalazódik független és tekintélyes szakemberekből álló agytröszt, hogy egy ilyen·által elkészített helyzetkép alapján reális és tisztességes szándékú programokkal állhassanak a választók elé egy év múlva.

A gyertya a körmünkre ég, és az idő a demokratikus erők ellen dolgozik.

Gadó György