Így elfeledkezett megemlékezni arról, hogy az egész kvótamizéria valójában nem betelpítésről, hanem lefolytatandó eljárásról szól. Ami nagyjából annyit is jelenthet, hogy a folyamatosan duzzadó közszolgálati nyaloncbanda nem képes másfélezernél is kevesebb ember esetében lefolytatni a regisztrációs, és az ezzel kapcsolatos felülviszgálati eljárást. Aztán arról is „elfeledkezett” a hívei szemében szinte már szent ember, hogy Brüsszelben mindent aláírt, amit elébe tettek, és mindent megszavazott, amelynek a szavazására bemerészkedett. A kvótákat is! Igazi uniós szűzkurvaként.

Miközben adós maradt azzal is, hogy felsorolja az elmúlt negyven generációból valamennyi biológiai ősét. Nem elsőként mulasztva el ezt az apróságot azok közül, akik szinte már Isten által is ideteremtett hülyegyerekként feledkeznek el a történelemről. Noha elfogadom, hogy a potom 549.755.813.888 ős felsorolása nehezebb dió, és tovább is tart, mint belenyöszögni az éterbe azt, hogy ő, Orbán Viktor sosem fog hozzájárulni, hogy Magyarországot “bevándorlóországgá” váljon. Amellyel kapcsolatban van egy rossz hír számára. Tőle függetlenül már régen azzá vált. Annyira, hogy akként is alakult annak idején.

De talán be kellene perelni a vándorló törzsek vezéreit. Mert nem kértek engedélyt Orbán Viktortól a honalapításra. Attól az Orbán Viktortól, aki némi késéssel érkezett a pénteki észosztásra. De a jelek szerint nem késett eleget. Az orvosi-, vagy a felkészítőkar nem kapott elég időt arra, hogy rendbe szedjék az orcára ejtett vezér zaklatott tekervényeit.

De ha már annyira szeretne hivatkozni a magyar emberek véleményére, akkor érdekelne pár egyéb vélemény is. Az, hogy mikor tartottak eredményes népszavazást a letelepedési kötvényekről? Mikor tartottak népszavazást arról, hogy másfélezer menekült letelepítése problémás, de a tízezres nagyságrendben eladott kötvényekkel beengedett akárkik letelepedése rendben van? Nemkülönben érdekes lenne egy népszavazás arról, hogy a letelepedési kötvények haszonélvezőinek kiket jelölne meg a társadalom. Hátha nem pontosan azokat a pénznyelőket nevezné meg, akikhez most a bevétel vándorol(t).

Mert a kép az ilyen, és a hasonló, kérdésekkel lenne teljes. Kiegészítve talán azzal, hogy a gazdasági exodus kormányának ténykedéseként kimenekült százezrek hiánya, vagy a most letelepítendő másfélezer menekült veszélyezteti-e az ország jövőjét? Vagy esetleg az, hogyha kiderül: a letelepedési kötvénnyel érkezők sem teljesen makulátlanok. Legfeljebb van pénzük. De a kormány nem csak az uniós szolidaritás menükártyájáról szeret szemezgetni. Abban nem kevésbé diszkriminatív, hogy amikor éppen hadat üzen a józan észnek is, akkor hivatkozik bőszen az akár sosemvolt magyar véleményekre is. De akkor, amikor a saját tagok, és az oligarcha haverok, a nekik gazsuláló szolgák zsebét kell tömni, akkor baromira nem érdekli sem Orbánt, sem a talmi hatalmi siserebanda többi tagját az ország állampolgárainak a véleménye.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Ami nem újdonság. Mert a Fidesz pannon géniusza már annyiszor tekintette egy jó képességű amőbával egyen-szellemiségűnek a híveit, hogy azoknak talán már fel sem tűnik egy újabb eset. Vagy eddig is azért tehette meg, mert valóban azon a morális és szellemi színvonalon vannak. Mert lehet ugyan azt mondani, hogy a „rendszerváltást” követő kormányok között a hülyének nézés fokában volt legfeljebb eltérés. Mármint a támogatóik felé való megnyilvánulásuk során. De ezen a téren Orbán valószínűleg rekorder. A kerítés kapcsán több szempontból is. Azért is, mert az EU valójában sosem kérte annak felállítását. Legalább is 2015-ből nem rémlik olyan publikussá tett uniós direktíva, megrendelés, kötelezettség, ami a kerítés felállítására adott volna fel megrendelést.

A mostani költségbenyújtás kapcsán különben érdekelne a kerítésépítést minden fórumon népszerűsítő, illetve pártoló figurák reakciója arra, ha valaki az ő költségükre építene valamit, amit köszönettel nem kértek. Alighanem tiltakoznának. Mármint akkor, ha nem az ő házi szentjük, Orbán próbálná ezt megtenni. Mert akkor még a maltert is hurcolnák. A saját pénzükön. Mert a híveknek minden pénzt megér az ország zsenijének minden egyes szusszanása. Így aztán az is érdekelne, hogy milyen reakciókat szülne, ha a kerítés költségét Orbán szavazóinak kellene összedobni. Elvégre egy hitvilágot tápláló médium hóbortjait fizessék a hívei. A kerítés után rögtön elkezdhetnék a stadionok költségeit is összedobni. Az egészségügy és az oktatás valószínűleg egész jól járna az így összegyűlt pénzzel.

Ugyanakkor az is elég nyilvánvaló, hogy Brüsszel sem fog első szóra fizetni. Nem a felét, hanem esetleg egy petákot sem. Így kilométer-hosszan lóg ki a kommunikációs lóláb az egész ügy alól. Orbánnak valószínűleg nem elsősorban a pénz kell, hanem a kommunikációs tőke. Ahhoz, hogy ismét brüsszelezhessen egy kicsit. Valószínűleg azt is beleszőve majd, hogy az EU tulajdonképpen Soros pénzéből simán fizethetné a nagy nemzeti szarvas-csapda egész költségét. Ami a Fidesz szavazóinak a választások alkalmából alighanem elég lehet ahhoz, hogy leadják, ködösre pillogott szemmel, a szükséges papírmennyiséget az urnáknál. De nem csak kellő tompán-látással, hanem kellő amnéziával is. Mert az, ahogy a menekültkérdést kezelte a kormány, Orbánt már két éve is felemelte a morális árulók panteonjába.

De amnéziára egyébként is számít a kormánypárt. Mert még Rogánt is reaktiválták annak sulykolására, hogy Brüsszel márpedig fizessen, és ősszel márpedig zavargások lesznek. Na, jó! Lehetnek. Valószínűleg ez a szerep, a várható hatalmi provokációk kommunikációs előkészítése az a szívesség, amit most kérnek Rogántól. A korábbi jelmezes főpróba után. Talán annak a fejében, hogy még egy kicsit nem feszegetik hivatalosan a helikopteres akciót, és az ingatlanügyeit. Mint az elmúlt évek rogáni eredményeit. Amit meg kell védenie a kormánynak. Leginkább az átláthatóságtól. Ráadásul Rogán azt is tudni véli, hogy a zavargások esetében „vannak olyan külföldi erők, amelyek ezeknek a szervezésében aktívan szerepet vállalnak”. Ami vagy blöff, vagy nem blöff. Ha blöff, akkor nem több egy hangulat-, és félelemkeltő gesztusnál. Ha azonban nem blöff, akkor a miniszterelnök kabinetfőnöke azt is elmondhatná, hogy az információi alapján tett-e már tisztelgő látogatást a belügyminiszternél? Mert amennyiben neki megbízható információi vannak arról, hogy zavargásokat készít elő bárki, akkor ez a legkevesebb, ami egy kormánypárti politikustól elvárható.

Ellenkező esetben még azt gyaníthatná bárki, hogy a zavargásokat az ő tudtával és belegyezésével készítik elő. Ami a beosztása miatt még azt is jelenthetné, hogy a miniszterelnök tudtával és belegyezésével. Ez pedig nem lenne szép dolog. Így várjuk meg türelemmel, hogy Pintér Sándor milyen jelentést tesz le az asztalra a kabinetfőnök bejelentésével kapcsolatban.

Egy ideje, hallgatom, olvasom azokat a nagyon remekbe szabott ellenzéki megnyilvánulásokat, amelyek a választási rendszer kritikáját igyekeznek megfogalmazni. Nehéz is lenne velük nem egyetérteni. Ugyanakkor van egy apró problémám a kritikai hangok közül nem is eggyel. Azokkal, amelyek szerint a választási rendszer tehet mindenről. Amiből következik, hogy Orbán hatalma a választási rendszer következménye.

(Where’s Waldo? és Andy Warhol kombináció)

Holott tudhatjuk, hogy a 2010. év előtti bénázások nyomán a „régi” választási rendszer alapján kaptak kétharmados jogosítványt az országgyűlésben. A választási rendszer átalakítása csak ezt követte. Azon is érdemes lenne elgondolkodnia a társadalomnak, hogy miként jött össze az a 2010-es Fidesz-győzelem. De a történelem számos más esetet is tartogat, ahonnan meríthetnénk tanulságokat. Arra nézve, hogy a tömeges szellemi gumicsont-osztogatás, azaz a programtalan demagógia miként győzedelmeskedhet. Akkor, ha kellő mennyiségű féligazságokkal van alámelegítve. Felhasználva az akár jogos ellenérzéseket is, mint gyújtóst. Úgyhogy maradjunk a választási rendszernél.

A Fidesz által kreált választási rendszerről tudható, hogy manipulatív. Pontosabban azt az elvet ülteti át a gyakorlatba, hogy a győztes mindent visz. Ezt 2014-ben, de már korábban is tudhatta az ellenzék. Nem véletlenül hangoztatták annyira, hogy a választási rendszer hibája, hogy kikényszeríti az összefogást. Innen szinte egyenesen következik, hogy mit kellett volna tenni korábban. Összefogni. Tehát mit tettek az ellenzéki pártok és mozgalmat? Nem fogtak össze. Kihasználtak minden egyes kis személyes ellenérzést. Annak megmagyarázására, hogy melyik párt miért nem szövetkezik még véletlenül sem a másikkal. Esetleg a másik vezetőjével. Amolyan igazi „ősdemokrata” módon megszabva azt, hogy egy tőle teljesen független politikai szerveződésnek ki legyen a vezetője. Úgyhogy ebből a szempontból Botka, manapság, csak folytatja azt a visszahaladó hagyományt, amit annak idején Juhász indított útjára. Amikor látványosan kirohant Gyurcsány ellen. Hosszú távra meggátolva minden értelmes összefogást.

Ha ezzel összevetem azt, hogy ma sem sokkal jobb a helyzet, akkor legfeljebb egy tanulsággal lehet az ember gazdagabb. Azzal, hogy az ellenzék egyes hangadói a saját, illetve pártszintű, hülyeségükből sem tanulnak. Ezzel szemben találtak páran egy remek vesszőparipát. A választási rendszert. Azt, amelyik minden manipulatív hatásával, de adott. Amely két irányba ígérhet ésszerű kiutat. Amelyik három. De a harmadik egy olyan alternatíva, ami a pártokon is túlmutat. az, amikor egy olyan népszavazás következik be a politikáról, amelyben flaszterből vannak a szavazócédulák. A két lehetséges út egyike aktív választási bojkott. Amelyet egyik ellenzéki párt sem akar, illetve mer kezdeményezni. A bojkott kapcsán megmaradva a „maradj otthon piálni” jellegű passzív bojkott ötleténél. Ami baromi jól hangzik, nem is tartogat felelősséget, a nagy vízen túlról is „bátran” hangoztatható. Amellett, hogy oltári baromság. A maradék lehetőség az összefogás lenne. Amellyel kapcsolatban jelenleg is a kölcsönös köldöknézés zajlik.

Ellenben lehet kritizálni a választási rendszert. Elfeledkezve egy „apróságról”. Azzal a taktikával, és programtalansággal a 2014-es zakó egyenes következménye volt az ellenzéki produkciónak. Egy 2012-től zajló folyamatnak. A választási rendszer lehet oka egy elsöprőnek tűnő győzelemnek, de nem a győzelem tényének. A Fidesz országgyűlési többségének mértékét okozhatta csak a választási rendszer manipuláltsága. Azonban egy futóversenyen az aranyérmet az sem kapja meg, aki egy lépéssel marad le. Nem csak az, aki méterekkel.

Amikor ma, a kompromisszumos összefogás helyett azt hangoztatja egy politikai erő, hogy a választási rendszer a hibás, akkor nem politikai erő, hanem legfeljebb erősködő. Olyan kocsmabivaly, aki előre mentséget keres az irgalmatlan pofonokra. Amit majd kapni fog. Előre megmagyarázva, hogy az ellenzéket megosztó, szétosztó, újraosztó pofázás okozta választási vereség nem következett volna be, ha arányosabba választási rendszer. Holott a győztes akkor is mindent vinne, ha az ellenzék szerezne több mandátumot. akkor a Fidesz lenne irgalmatlanul megverve. Ehhez „csak” együtt kellene tudni fellépni. Ha valóban Orbánt és nem egymást akarnák leváltani.

Aki tehát ma a kölcsönös kompromisszumok keresése helyett egy másik párt vezetőjét akarja leváltani, a választási rendszeren rugózik, nem a kölcsönösen előnyös kompromisszumos összefogás kereteit keresi, hanem a választókat is megosztva izmozik, az egyszerűen nem ellenzéki.

Az alapkérdés alapja az az írás, amely az ellenzéki kudarcszéria okát is vizsgálta. Kimutatva, hogy az autoriter vezetőnek, a hatalom stabilizálását követően már nincs szüksége kommunikációs legitimitásra. Addigra ugyanis a társadalom absztrakt alfa-szereplője kiválasztásra került, egyfajta pót-apjaként is funkcionálva sokaknak. Így elmondható, hogy amennyiben: „egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja a szerepéből fakad. A szerep pedig állandó. A szereplőtől szinte függetlenül.”

Illusztráció: Linda Apple

Ezen, különben az egykori hordalétet emlegető, és a humánetológiai szempontot kiemelő szálon továbbhaladva juthatunk el oda, hogy az alfa-szerep valós betöltője valóban indifferenssé válhat. Mármint akkor, ha elég messziről nézzük. A távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő szerepkő igencsak messze van ebből a szempontból. Azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. Azoktól, akik az alfa-szereplő iránti horda-lojalitás tüneteként mutatják a társadalmi pót-apakeresés tüneteit. Ugyanakkor az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi, hanem ideológiai pótpapák iránt is lojális tömegek megjelenését ugyancsak szolgálja, és szolgálta a történelem során. Absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat, a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget”.

Ez utóbbi jelenség két ponton is jól tetten érhető a történelmi folyamatokban. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Nem egy esetben a világi hatalomért versengő vallási vezetők utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők nem egyszer hivatkoznak egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra. Akár „csak” olyan formában is, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Így aligha meglepő, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátor egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezd hivatkozni. Megpróbálva, többnyire sikerrel, az egész társadalmat áttolni az ideológiai vezető tiszteletének küszöbén. Ha sikerrel jár, hosszú távon nyert ügye lehet. Ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni, akkor különösen nagy sikerre számíthat. Nem véletlen tehát, hogy több diktátor is igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor a bevezetésként említett gondolat egy másik pólusán megjelenik az a jelenség is, hogy tényleg mindegy az alfa-szereplő „személye”. Ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakció éppen úgy lehet, mint egy társadalmi absztrakció. Ha belegondolunk, akkor legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati hatalom pontosan ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egy személy. Ha ezen gondolat mentén elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, akkor ebből más is következhet. Azt, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve miben léte. Különösen azért, mert a napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszik a király is, meg a parlament is. Onnan nézve a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel. Különösen, ha mögötte érezhető az össznépi alfa, például a kormányfő, támogatása. Akinek a tényleges személye ebből a szempontból részletkérdés. Ha a helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó, társadalmi vezér-szerepet betöltő, személy vagy testület személye, illetve összetétele.

Ezért az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, eleve bukásra ítélt. Jól látszott ez jelenség hazánkban már a 2014-es választások előtt is. Amikor a szélsőségesek meg is lovagolták a maguk féligazságaival. Miközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik nyugodtan lehetnek akár önjelölt zsenik, illetve egy szűk kör közjelölt zsenijei. A maguk körein kívül szinte senkit nem szólítanak meg. A társadalmi hierarchia „alján” pedig már a puszta létezésük is részletkérdés. 2014-ben az ellenzék jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy létük nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Hozzátéve, hogy ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb sem látszik többnek. Ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni a mai napig. Néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára képes meghúzni a hierarchia iránti lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. S akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele, mert lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről, amíg csak a hangszórón szűrődik le a „csatazaj”, addig úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Vona Gábor az úton… (Forrás: Vona Gábor Facebook oldala)

Már csak azért is, mert egy menetben kért bocsánatot, és éltette a gárdát. Amit szerinte félreértettek, félremagyaráztak, félre vittek. De amely gárda vonulásai, megfélemlítésre alkalmas akciói, paramilitáns egyenruházkodása ellen nem szólalt fel. Ahogy nem szólalt fel érdemben a kampányérdekek által meghatározott politikai szakasz előtt a zsidózás, a cigányozás ellen sem. Amennyiben a tettei tudatlanok voltak, akkor alkalmatlan politikusnak, mert nincs tudatában a tetteinek. Bár illethetné bocsánat. Az Úrtól. Ahogy Jézus is bocsánatot kért atyjától azoknak, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek.

A szándékolt tettek, gesztusok nem attól lesznek bocsánatosak, hogy hangosan bocsánatot kér valaki. Hanem attól, sokkal inkább attól, hogy kiérdemli. Ahogy a tiszteletet is kiérdemelni kell, és nem elvárásra, megrendelésre jár. Ha Vona Gábor valóban megbánt volna bármit, akkor nem a médiában kérne bocsánatot, hanem tettekkel igyekezett volna felmentést kérni. Elsősorban a saját lelkiismeretétől. Az országban elég sok szegény, támogatásra érdemes lakos van. Kicsik és nagyok. Csendben, és nem médiafelhajtás keretében, elmehetett volna önkéntes gondozónak egy hajléktalanszállóra. Nem egy TV-híradónyi időre, hanem évekre. Ahogy támogathatna állami gondozottakat, elesetteket, fiatalkorú bűnösöket is.

Ezzel, emberként hitelesebb lenne. Ha nem is lenne a Jobbik féligazságaira támaszkodó hatalomvágyó jelöltje. Vona a hatalmi aspirációt, és a szólamokat választotta. A bocsánatkérése hangos, de semmit sem jelentő. Nem a megbánás, hanem a hatalomvágyó, önmagát reklámozó hazugság jele. Legfeljebb.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Fotó: Mohai Balázs / MTI

Még akkor is, ha szerinte a méhen kívüli megtermékenyítés bűn. Mely véleménye alapvetően az ő személyes problémája. Lenne. Lenne, ha nem az egyházi hierarchia súlyával próbálná lenyomni a hívők torkán. Mert egy püspöktől való bűnnek nyilvánítás lehet egyeseknek a kiátkozással is határos. Márpedig Veres András szerint egy katolikus nem tekinthet másként a mesterséges beavatkozással elért gyermekáldásra, mint bűnre. Ez az általa megfogalmazott gondolatkörnyezetben még akkor is igaz, ha arra a kérdésre, hogy „Bűnben fogannak a lombikgyermekek?” csak odáig merészkedett a közvetlen válasszal, hogy „Azt el kell mondjam, hogy a lombikbébiprogram nem járható út az élet továbbadására”. Bízva abban, hogy az ilyen leterelő válaszokkal nem fogható meg jobban, mint egy angolna egy vödör takonyban. Noha valójában csak egy politikailag korrektnek hitt megfogalmazása annak, hogy a lombikbébik tulajdonképpen a fogantatásuk révén is eleve bűnösök. Mert olyan úton születtek, amely a katolikus egyház magas rangú bürokratája szerint nem járható.

Azt feszegetve, hogy mennyire is bűnös a lombikbébi programban részt vevő megtudhatjuk: „Attól függően, hogy mennyire volt tudatos részéről a döntés, ennek mértékében a bűne súlyosabb vagy kevésbé súlyos”. Amihez érdemes tudni, hogy a méhen kívüli megtermékenyítés nem egy bódult kocsmai pillanat pár perces folyománya. Papírmunkát, és elég komoly orvosi előkészületet is igényel. Időben is meglehetősen elhúzódva. Így a püspök megfogalmazása alapján minden résztvevő nagyon bűnös, mert egy ilyen folyamatot öntudatlan állapotban elég nehéz lehet végigvinni. Amikor tehát a püspök úr azt feszegeti, hogy a lombikbébi programokban részt vevők alapvetően tudatlanok, akkor elég magasan érkezik a labda. Az a labda, hogy egy katolikus püspök, aki hivatalból nem keletkeztethet terhességet vajon mennyire kompetens a gyermek utáni vágy meg-, illetve elítélésében. Mert könnyen lehet, hogy olyan, mint az elméleti úszóbajnok. Aki minden, vízben megteendő, mozdulat elméletével tisztában van. Az utolsó izomrost biofizikájáig bezárólag. De belefulladna egy sekély tóba is, mert víziszonya van.

Miközben a püspök megállapítása más tekintetben is elég necces. A méhen kívüli megtermékenyítés lehetőséget adhat a genetikai sérülések kiszűrésére is. Aki erre tudatosan, és indokoltan vállalkozik, az a családjában esetleg előforduló, az emberhez méltó életvitelt esetleg korlátozó károsodások csökkentésére is vállalkozik. Innen nézve az emberhez méltó élet biztosítása is tekinthető bűnnek a katolikusok szerint? Esetleg csak a püspök szerint? Ha nem, akkor a határt valószínűleg nem ezen a ponton kellene meghúzni. A lombikbébi programokkal tehát közel az a helyzet, mint a genetikailag módosított organizmusokkal. Mindent egy kalap alá véve, és kategorikusan elutasítva, elég ostoba véleményeket sikerülhet artikulálni.

Valójában egy vallási vezető felelőssége talán ott lehetne tetten érhető, hogy ne üljön fel, és ne legyen terjesztője, az általánosítva címkéző címszavaknak. Ha tetszik, legyen mértékletes. Ne a bűnt próbálja kidekázva méricskélni, hanem az emberi megértést. Már csak azért se, mert a bűnök és bűnösök megítélését a legfőbb főnöke fenntartja magának. Míg az emberi megértéstől a mindennapok lehetnének jobbak. Ha valamit, akkor ezt illene egy püspöknek figyelembe venni. Még akkor is, ha katolikus.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Olyan ellenzék, amelyik gyakorlatilag beült Orbán ladikjába, és igyekszik ott csavargatni a gombokat. Időnként kikiabálva a partra a szurkolóknak. Olyasmit, hogy ők tulajdonképpen az evezőket akarják megkaparintani. De vigyázva arra, hogy a lózungok főcsapás-irányába ne sok ellenszelet generáljanak. Holott van jó néhány olyan markáns kérdés, amivel kapcsolatban igencsak elkelne egy nem kevésbé markáns válasz. Illetve. Mindenképpen el kellene dönteni, hogy milyen választ akarnak adni egy-egy kérdésre. Függetlenül attól, hogy Orbán és egylete mit ugat ezekkel kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor nincsenek válaszok, és csak a demagógia kötőszavain vitáznak a hatalom jelenlegi mikrofonhasználóival, akkor valójában nem mondanak semmit.

The Mask She Hides Behind / Sara Riches

Ilyen kérdések lehetnek például:

1. A határon túl élő, ott született, és mindössze papír által állampolgárosított emberek szavazati jogához való viszony. Orbán azt mondja, hogy ez márpedig jár. Különösen, ha bízhat a szavazatikban. Az ellenzéknek el kellene döntenie, és egészen pontosan kommunikálnia, hogy szerintük jár, vagy nem jár. Ameddig a fogalmazás olyasmi módon szól, hogy „nem igazán szeretnénk, de talán…”, addig ez nem válasz.

2. Az előzőhöz kapcsolódik, és nem kevésbé kényes kérdés, hogy milyen támogatást, és különösen milyen anyagi támogatást kívánnának nyújtani a határon kívüli szervezeteknek, településeknek, egyházaknak. Jelenleg a kormánynak minden pénzt megér a szavazótoborzás. Ugyanakkor szinte kizártnak tartom, hogy a határ innenső oldalán élők mindegyike határtalan boldogságot érez a lepukkant iskolaépületre révedve. Az ellenzék jelenleg nem látszik elég bátornak arra, hogy ebben a kérdésben határozott „igent” vagy „nemet” mondjon.

3. Ha már határon kívüli egyház. Valójában a határon belüli egyházaknak nyújtandó támogatás tekintetében legalább ilyen határozott választ kellene adni. Arra, hogy az ellenzéki pártok melyike támogatná szinte feltétel és keret nélkül az egyházakat. No meg arra is, hogy melyiket és mennyivel. Külön kihangsúlyozva, hogy nem az egyes tevékenységeket, hanem az intézményrendszert. Alkalmasint kivizsgálva azt is, amikor felmerül a gyanú, hogy az intézményrendszer a tevékenységi fejpénzen játszik piócát.

A sort valószínűleg lehetne folytatni. Azoknak a kérdéseknek a sorát, amelyekre az ellenzéki pártok ma nagyon gyenge választ képesek, illetve hajlandók adni. Valószínűleg azért, mert feltételezik: a politikailag aktív emberek szavazatát akkor lehet megszerezni, ha ezekre a kérdésekre valami se hideg, se meleg választ adnak. Illetve nem adnak. Holott könnyen lehet: akkor tudnának sokkal több embert aktivizálni, ha ezekre a kérdésekre, valamint a többire is elkezdenének határozott válaszokat adni. Akár igent, akár nemet. Mihez tartás véget. Akár olyan viták lefolytatásának az árán is, hogy a szekularizált államban milyen helye lehet az egyházaknak. Nem a hitnek, nem a vallásnak, hanem az egyházaknak. Amelyek korántsem azonosak sem a hittel, sem a vallásokkal.

De azt is tudom, hogy ez nehéz dió lehet. Mert fel kellene tételezni azt, hogy a szavazó olyan autonóm személyiség. Olyan, aki egy konkrét válasz kapcsán képes eldönteni, hogy az tetszik-e neki, vagy sem. Márpedig könnyedén kiderülhet: az autonóm személyiségek és –döntések valójában a szíriuszi sörpártot is hamarabb juttatnák be az országgyűlésbe, mint a kommunikációs maszatolás nagymestereit.

Holott a támogatások, pénzelfolyatások kapcsán valószínűleg csak egy dolgot kellene megértetni az emberekkel. Azt, hogy az ország ebből a szempontból olyan, mint egy társasház. Ahol csak egy feltétellel lehet arannyal futtatott linóleumot lefektetni a folyosóra. Azzal a feltétellel, hogy az ezt javasló megmondja, hogy miből, illetve milyen más kifizetés rovására tegyék. De azt is tudom: ez is nehéz dió lehet az ellenzéknek. Mert az elszámolás ízére egyszer már rákapott választói tömeg esetleg egy kormányváltás után is elvárná a pontos kimutatásokat a főkönyvben.

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Fotó: Standard Republic

Kósa egyébként azt fejtegette, hogy a Velencei Bizottságban is Soros György által pénzelt emberek vannak. Ami valószínűleg önmagában is megérne egy alaposabb vizsgálatot. Mondjuk, Kósa kivizsgálását ott, ahol a kóros összeesküvés-elméletekkel, üldözési mániákkal és hasonlókkal foglalkoznak. Alkalmasint, felnőtt kíséret gyanánt, a miniszterelnök is elkísérhetné. Legalább választ kapnánk a kormányzatban és körötte sepregetők alkalmasságának kérdésében. Ártani egészen biztosan nem ártana. Elvégre a negatív lelet is legalább igazolná, hogy nekifutás nélkül, helyből is képes, például Kósa megugrani ezt a szellemi mélységet.

De maradjunk Németh Szilárdnál. Elvégre ő mégiscsak a Fidesz istenét követő második vonal. Alelnők. Így megnyilatkozása maga a párt megnyilatkozása. Különösen akkor, amikor a miniszterelnök jól kiérdemelt akkutöltése zajlik. Aki azt hinné különben, hogy a kormánypárt alelnöke részvétét fejezte ki a halálos áldozatot követelő merénylet kárvallottjainak, az téved. Dehogy süllyed ő idáig. Különösen akkor, ha fröcsögni is lehet.

Ezért, mert ugyanúgy nem szeretném, ha Németh Szilárd Facebook-beszólása alapján ítélnének meg, ahogy az ultrák kultúráját sem tartom védendőnek:

A magam nevében mindenképpen, de remélem a magyar Emberek nevében is, részvétemet fejezem ki az elvesztett életért, és mielőbbi gyógyulást kívánok a sérülteknek.

A Fidesz második legokosabb embere eközben azt bírta leírni, hogy: „Idevezet a liberálfasizmus! A csendes, nyugodt és normális többség kárára, hol együttműködnek, hol összecsapnak a szélsőbalos, szélsőliberális és szélsőjobboldali megszállottak!” Amiből egy dolog egészen biztosan kiderül. Halvány hámozottan lila fingja sincs az olyan fogalmakról, mint liberalizmus, vagy fasizmus. Valamint az olyan árnyalatokról, hogy szélsőliberális nincs. Mert nem is lehet. Még akkor sem, ha szélsőségesen liberális valaki. Mert lehet szélsőjobbos a paletta jobboldalán. Szélsőbalos a túloldalon. De liberálisként? Középszélső? Marha!

Azonban nem az a baj, hogy Németh Szilárdnak erre futja. Sőt! Fussa! A nagyobbik baj az, hogy a pártjának szimpatizánsai láthatóan ezt várják el. Mert ez jelenti számukra az iránymutató szellemi maszturbációt. Amivel igazolják Orbán stratégiáját. Aki úgy gondolja megszólítani a híveit, hogy a banánhámozási verseny veszteseinek szintjén kommunikál velük. Láthatóan sikerrel. Ami feleslegessé teszi, hogy alelnöke néhány ezredfikarcnyit is elgondolkodjon arról, amit le bír írni, illetve olykor ki tud ejteni a száján. Már csak azért is, mert még így is van az igazság egy pici morzsája abban, amit írt. A sérüléses, illetve halálos áldozattal járó akció ugyanis az volt, hogy egy teherautóval belehajtottak a szélsőjobboldali, náci karlendítésektől sem mentes, tüntetés ellen tüntetők csoportjába. Azt pedig az európai történésekből is tudjuk: ez az elkövetési mód a terroristák egyik kedvenc módszere.

Ami világosan jelzi, hogy a szélsőjobboldal módszertana terror-gyanús. Így elképzelhető az is, hogy Németh Szilárd következő nyilatkozata a hazai radikális jobboldal ellen fog irányulni. Mert ellenkező esetben, az elítélés hiánya is, igencsak leleplező lehet. Ékesen bizonyítva, hogy a szövegek ellenére a Fidesz a szélsőségesek segítségével, szavazatival kívánja biztosítani a hatalmát. Márpedig könnyen lehet, hogy ebben az esetben nem a gyíkemberektől kellene félteni a hazai társadalmat. Hacsak hitelt érdemlő orvosi igazolást nem tudnak felmutatni, hogy a kormánypártot megszállták az említett faj példányai.

Az alaphírhez tartozik, hogy a tolmácsokkal tavaly szakította meg a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (BMH) a kapcsolatot. Ez a Magyar Idők szövegéből is kiderül. Akkor tehát időszerűnek tűnhet a kérdés, hogy ezt most miért gondolta úgy a nevezett médium, hogy „hírt” kell belőle gyártani. Pontosítható persze úgy is a kérdést, hogy miért most gondolták úgy? De talán azért, mert a debreceni hatóságoknak most tűnt fel, hogy a 2015-ös ottani munkássága miatt az év önkéntesének választották a különben tolmácsként is dolgozó Aida El-Seaghit, a Migration Aid International társigazgatóját. De gondolhatnánk persze arra is, hogy a választásokhoz közel most kell újratölteni a kormányzati propagandát. Amelyben ugyebár az utóbbi idők legjelentősebb pontja, hogy Soros tehet mindenről.

Amiben egyébként egy ponton okvetlenül egyet lehet érteni. Ha ugyanis Soros alapítványa annak idején nem nyúl a jelenlegi Fidesz elnök hóna alá, akkor talán ma egy túlkompenzált személyiségű zsebhokibajnokkal kevesebb lenne a hazai politikában. Mert azt valószínűleg hiába mondaná bárki, hogy akkor Orbán kevésbé utálná Sorost. Valószínűleg akkor is gyűlölködne. Mert egy gyáva, felelősségpánikos személyiségnek ellenség kell. Olyan ellenség, aki felelőssé tehető a saját kudarcaiért. Akár csak kivetítve is. Ahogy az egész migráns-kommunikáció sem sokkal több ennél. A gazdasági exodus kormányának a feje nem véletlenül próbálta már 2015-ben is azt sugallni, hogy a menekültek elveszik a munkát. Holott már akkor is világos volt: a magyarok munkáját tömegesen Angliában, Németországban, vagy bárhol másutt jobb eséllyel vehette volna el bárki. Ellenben a menekültek elleni lépések sorát már akkor feltupírozták azzal, hogy igyekeztek minél jobban dehumanizált helyzetbe hozni az érkezőket.

Ezt kétségtelenül tompítja az, ha valaki képes velük az anyanyelvükön kommunikálni. Alkalmasint persze segítséget is nyújtani, mert világosabban megérti, hogy mi a problémájuk, miben igényelnek segítséget. Csökkentve a kiszolgáltatottságukat. Mármint akkor, ha a tolmács, illetve a tolmács „másik végén” álló is képes emberként viselkedni. Nem csak szimpla fordítógépként. Vagy ami rosszabb, a hatóságilag kötelező gyűlölet meghosszabított kezeként. Az utóbbi állapot, a hivatásos gyűlölködő büszke címének megtagadása lehetett valószínűleg az a pont, ami a tolmácsok „kirúgásához” vezetett. Ez az MI közleménye szerint, illetve a BMH szerint azt is lefedhette, hogy „helyzetükkel visszaélve megpróbáltak segítséget nyújtani az eljárás alá vont mingránsoknak”. A BMH ezt az MI megkeresésére válaszolta. Miközben van egy nem kicsit furcsa mondat is a szövegben. Jelesül az, hogy: „A Magyar Idők azért fordult a tárcához, mert a Migration Aid International Ltd. egyik vezetője, Aida El-Seaghi is vállal hatósági fordítást”. Amit, személy szerint nagyon szeretnék nem úgy értelmezni, hogy az MI „közérdekű bejelentése” vezetett, akárcsak közvetve is, a tolmácsnő kirúgásához. Mert szeretném remélni, hogy a sajtó környékén előfordulók ilyen mélyre nem süllyedhetnek. Miközben az, hogy ezt követően szerepel egy kis sorosozás, az már nem ráz meg senkit. A hivatalos kormánypropaganda része.

Miközben az is teljesen nyilvánvaló, hogy a tolmács nem csak nyelvi, de kulturális közvetítő is lehetne. Olyan emberként, aki hosszabb ideje, akár születésétől, itt élve ismeri a magyar társadalom játékszabályait, és a most érkezők nyelvét is. A hivatalos kommunikáció keltette, és az ultrák szintéjén bozóttá dúsult pánikkeltés egyik fő sarokpontja ugyebár az, hogy a menekültek egy másik kultúrát képviselnek. Amiben természetesen van igazság. De az itteni játékszabályokat nyilvánvalóan az tudja legjobban megismertetni velük, aki az övékét is ismeri, és az itteni elvárásokat is. De erre nyilvánvalóan nincs szükség. Mert esetleg kiderülne, hogy a menekültek igenis képesek alkalmazkodni. Mármint akkor, ha tudják, hogy mihez. De ennek a kommunikálása feléjük a jelek, a kormányzati szervek, illetve szócsövek, szerint az utolsó szemétségek egyike lehet. Mondjuk azért, mert csorbítaná az orbanista ellenségkép-gyártás élét. Megmutatva, hogy a menekült is ember. Márpedig 2015 nyara megmutatta Budapesten: a lakosság képes és hajlandó emberként kezelni azt, akivel személyesen is találkozik. Általában. Leszámítva azokat, akik fejében egy inkvizítor és egy vérpatkány veszekszik a szellemi koncért.

Ugyanakkor a tendencia villámgyorsan túlfejlődhet odáig, hogy mindenki gyanús, aki „külföldiül” tud. Pláne kelet-külföldiül. Így csak drukkolhatok, hogy például, a sport terén számos magyar sikert arató Mohamed Aida csak magyarul tudjon. Mert különben még jön valami idióta és a 2004-ben, illetve 2008-ban kapott köztársasági érdemkereszteket is visszavonatná tőle. Elvégre azokat nem Orbán nyújtotta át. Egy kézcsók keretében.

Mert amikor olyan címek jönnek szembe, hogy „Momentum vs. LMP: kapóra jött az Ungár Péter-ügy”, akkor azért erről van szó. Arról, hogy kezd kicsit túldimenzionálódni az ügy. Még akkor is, ha valószínűleg tényleg kapóra jött az ügy. Mert lám, beszélnek róla. Akkor is, ha a belső pozícióharcokkal elfoglalt Momentum Mozgalom egy lendületes indulás után már márciusban sem volt fenékig tejfel. Beleértve azt is, hogy már akkor is látszott, hogy több szempontból ugyanúgy a féligazságok mozgalma, mint a Jobbik. Az LMP pedig már elég régóta olyan helyzetet foglal el a politikai palettán, ami néha még az ellenzékiségét is kétségessé teszi. Többször volt olyan érzésem, hogy sokkal inkább a Fidesz balfelé kinyújtott állába, ahogy a Jobbik sem biztosan ugrana félre egy fideszes koalíció elől. Kialakítva egy olyan politikai amőboid, amelyiknek hatalma nincs, gerince meg talán sosem volt. Amiről Clark Darlton fantasztikus lénye juthat legfeljebb az eszünkbe (Clark Darlton: A titokzatos bolygó).

Az, hogy hetekkel az esemény után leporolták az Ungár-dossziét? Valószínűleg pont azt jelenti, amit említettem. A hazai politika sallangjai a pár napos figyelemre vágytak. Mert önmagában Ungárnak nem volt kötelező berúgni. A Momentum meg aktivizálhatott volna néhány jól megfizetett aktivista hölgyet a béke érdekében. Amiért most lehet köpködni, meg a nők lenézésén püffögni. De a való világban valószínűleg nem ez lett volna az első és nem is az utolsó olyan rendezvény a történelemben, ahol a készenlétben álló hölgyek és urak biztosítják a felesleges energiák levezetését. Ahogy jó pár évvel ezelőtt jutalom prosti-parti járt egy cégnél. S azon sem lepődnék meg nagyon, ha kiderülne, hogy az legfeljebb a jéghegy valószínű csúcsa volt.

De rendben van! A Momentum nem olyan. A Momentum maga az erkölcs, a rend és a béke szigete. Ahogy az LMP is. Ahogy az összes párt és mozgalom Magyarországon. Legfeljebb a politikai kupiban érdekeltek. Azért ettől függetlenül sem nagyon hiszem, hogy a pár napos uborkaszüreti hírnél többet érne az egész. Momentán az egész Momentum és az LMP együttvéve. Túl meleg van most ehhez. A beígért vihar dacára.

Az első meglepődést azért érezhetjük, mert a baptisták és reformátusok között nem mondható történelminek a jó viszony. De Luther kora már rég volt, és hazánkban nem is oly régi a református és baptista egyház közti hittanóra-hasznosítási együttműködés. Ami kétségtelenül az egyházi szembenállás erózióját mutatja. Amiért nem kár, és akár üdvözülhetőnek is tekinthetjük. Ugyanakkor egy erősen hierarchizált, személyi kultuszba hajló kormány minisztereként tevékenykedő református lelkész fellépése az alulról szerveződő közösségi elveket valló hit világtalálkozóján még tekinthető meglepőnek. Mármint akkor, ha mindkét oldalon megtartják a saját normarendszerüket. De ettől még a baptisták tekinthetik célszerűnek a jó viszony fenntartását a kormányzati erőkkel általában, illetve az oktatásügyi pénzek felett diszponáló miniszterrel is. Az egyre kevésbé szekularizált állam minisztere pedig szintén elmehet, és lehajolhat azért a pár szavazatért. Közeledvén a választásokhoz. Így Balog Zoltán vendégszereplése akár értelmet is nyerhet.

Ami még nem véd meg attól, hogy furcsán nézzünk ki a fejünkből akkor, ha néhány általa mondottat olvassunk az MTI interpretációjában. Leginkább azért, mert pár ponton eléggé elszólás-szaga van a közleménynek. Így például megemlékezik arról, amikor „a kommunista Magyarországon evangelizálhatott Billy Graham a tahi táborban”. Amiből részben az következik, hogy a kádárizmusról legfeljebb hallomásból visszamaradt ködös képei vannak a miniszternek. Azt ugyanis a leninizmus iránt hivatalból fogékony Kádár János sem említette, hogy Magyarországon kommunizmus lett volna. A komcsizás azóta van terjedőben. Különösen olyan kormány-, és Fidesz-tagok részéről, akik nem egy esetben igencsak érdekeltek voltak az MSZMP-ben. Akár csak olyan mértékben is, hogy az életben nem tanulhattak volna tovább a nyolc általánosnál, ha a szülők egyike-másika nem pártfunkcionárius. Ugyanakkor Balog kijelentésének másik fele is érdekes. Mert akkor ezek szerint mégsem voltak olyan nagyon elnyomva az egyházak, és kiközösítve az Istenben hívők, mint amennyire azt a Rétvári-osztályú figurák hirdetni szeretnék. Noha az is lehet, hogy Balog felszólalása óta már gőzerővel dolgozik a habonyi boszorkánykonyha Billy Graham kommunista ügynökként, illetve Soros-bérencként való azonosításán.

De nem kevésbé az őszinteség hangja szólhatott a miniszterből akkor, amikor olyanokat mondott, hogy bár „sok mindent nem jól csinálunk, de akik imádkoznak, arra kérik a mindenható Istent, a megváltót, hogy igazítsa ki, adjon jó tanácsokat, hogy jó irányba menjenek a dolgok”. Mert ezzel a napnál világosabban jelzi a nagyközönség felé, hogy a kormányzati szakértelem fabatkát sem ér. Annyira nem, hogy az országon a kormány már nem, legfeljebb az ima, és az ennek nyomán megvalósuló isteni csoda segíthet. Amitől Balog azt várja, hogy „a nemzet ügye jó irányba menjen”. Mert a kormányának áldástalan tevékenysége, a jelek szerint már a miniszter szerint is, csak út a szakadékba. Ugyanakkor a világi viszonyokra nézve is világos beszéd. Világosan jelezve, hogy a jelenlegi Orbán-kormány semmi szín alatt át nem adja a hatalmat. Isten meg segítse ki őket, ha akarja.

Balog vendégszereplése a MABAVIT-on tehát csak megerősíti azt a korábbi véleményt, hogy az ellenzék tulajdonképpen hálás lehet azoknak a Fidesz-közeli megszólalóknak, akik IQ-tesztekkel inkompatibilisen kapnak mikrofont. Az egykori rezsibiztos, Kósa, Balog és még néhányuk megszólalása sokszor leleplezőbb, mint az ellenzék, egyébként elég vérszegény, aktivizmusa.

Ami azért is problémás lehet, mert a nem szavazók számának növekedésével egyre többen lehetnek azok, akik véleményt nem nyilvánítanak ugyan, de pompásan meg tudják mondani, hogy a többiek miért döntöttek rosszul. Miközben automatikusan a többiek kezébe helyezik a döntést a saját sorsukról is. Ha ezen a helyzeten valaki változtatni akarna, az valószínűleg inkább a kötelező szavazási részvétel irányába mozdulhatna. Mármint akkor, ha a meggyőző programok helyett a törvény-, illetve rendeletalkotás irányából szeretné megközelíteni a problémát. Mert a szűkítő cenzus inkább azt jelentené, hogy program, illetve meggyőzés továbbra sincs, de a részvételi bázis szűkítésével ki lehet kozmetikázni a részvételi arányokat. Nem feledkezve el arról sem, hogy a társadalom jelenlegi, erősen megosztott állapotában a végzettségi cenzust követhetné az egzisztenciális, majd a nemi, illetve származási is. Ugyanakkor a megfelelő papírokkal rendelkezőtől korántsem várna el közéleti jártasságot. Holott talán még képviselők is megbuknának azon, ha például az országgyűlés létszámát kellene kapásból megadniuk. A határ két oldalán élők megosztását illetően sem sokat segítene Dúró Dóra ötlete.

Miközben valószínűleg abból indul ki, hogy a pártjára csupa született zseni szavaz, miközben a többi párt szavazói tökkelütöttek. Ami annak ellenére sem biztosan van így, hogy a Jobbik támogatói között valóban ott vannak a nem túl sok tapasztalattal, de világmegváltó radikalizmussal már felfegyverzett életkezdő értelmiségiek. Ugyanakkor a felnőtt társadalomban azok között, akik a csoportban-bátrak ökölrázóit képviselik, igen jelentős számban lehetnek a mérsékelten túlképzett honfitársak. Amikor Dúró Dóra a Jobbik nevében a műveltségi cenzus irányába akar elmenni, akkor akár öngólt is rúghat. Amennyiben elveszthetné férje kedvenc támogatóinak szavazatát. Amiért persze fájjon férje feje.

Miközben persze jellemző egy kicsit, hogy a gépjármű-vezetéshez hasonlítja szavazati jogot. Mint olyanhoz, amihez szintén szükséges egy minimális iskolázottság. Ugyanakkor a nagy felbuzdulásban, mintha kimaradt volna egy talán lényegesebb szempont. A gépjármű-vezetéshez az egészségügyi alkalmasságot is fel szokták mérni. Ahhoz azonban, hogy valaki az országot igazgassa, illetve törvényeit megszavazza, még nem kell egy minimális alkalmassági vizsga sem. Holott lehet, hogy szintén nem ártana egy képzettségi cenzus a képviselőknél. Kiegészítve egy alkalmassági vizsgálattal. De megértem, hogy ez nem lebeg a képviselők elképzelései között, és Dúró Dóra szeme előtt sem. Talán korántsem véletlenül.

Az sem, hogy Orbán Viktornak baja van Sorossal, a civilekkel, az ellenzékkel, és jószerivel az egész világgal. Inkább az lehetne meglepő, hogy a média némely szereplő rácsodálkoztak az idei beszédére, mint az a bizonyos borjú. A csodarombolás jegyében is, érdemes lehet tehát kicsit visszatekinteni. Ha nem is olyan messzire, amikor először kiáltotta ki az Európai Uniót a leküzdendő ellenségei egyikévé. Mert lehetne természetesen olyan messzire is visszamenni. Megemlítve azt is, hogy 2013-ra már kirajzolódtak a közerőszak-tevés körvonalai. De nem szükséges a kórtünet teljes ívét felvillantani. Maradjunk a közvetlen előzményeknél, és menjünk először csak 2014 -ig vissza. Az akkori Bálványosra. Az akkori hő-sokkra.

2014-ben például már beszélt arról, hogy szerinte egyes civilek nem mások, mint „külföldiek által fizetett politikai aktivisták”. Amelynek értékeléshez érdemes figyelembe venni az évszámot. Szó nincs még „migráncsozásról”, és hasonlókról. Ráadásul egy megnyert választás után mondta mindezt a korábban Soros pénzén kiképzett politikai aktivista. Így utólag sokkal inkább arról lehetett szó, hogy Orbán felmérte: a politikai ellenzék nem, de az utca megdöntheti a hatalmát. Gőzerővel elkezdett tehát félni, és megosztani az embereket. Amelyhez remek alanynak kínálkoztak a civil szervezetek. Miközben az évszám azért is lehet érdekes, mert jól mutatja: a több éves gyűlölet és feszültségkeltés valójában a miniszterelnöki program része. A mostani helyzet nem több ennek egyik állomásánál. A mostani bejelentése csak azt jelzi, hogy Orbán elég előkészítettnek tekinti a terepet a nyílt megfélemlítéshez.

Azon az úton haladva, amelynek egyik állomása a 2015-ös, ideihez hasonló rendezvény volt. Amikor már jól látszott az a tendencia, hogy az ellenzéket, jelesül a baloldalt a magyarok ellenségének kezdte kikiáltani. Az egy évvel korábbi szövegével teljesen koherens képzavarban. Elkezdve összemosni az utca ellenzékét, mint külföldről pénzelt aktivistát, és a baloldalt, amelyet olyan politikusok vezetnek, akik „egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat”. Gyakorlatilag megágyazva annak a baromságnak, hogy csak az a magyar, aki Orbán Viktornak tapsol. Egyben felidézve azt a korszakot, amikor az első koncentrációs táborok épültek a fasizálódó Németországban. Amely táboroknak nem a zsidók, hanem az ellenzékiek voltak az első „lakói”. Akiben pedig kétségek merültek volna fel a 2015-ös nyár után, hogy kit kell alanyi jogon tisztelni, annak Balog tartott ismertetőt, novemberben, a tisztelet kultúrájáról.

A 2016 pedig már itt van a tegnapban. Februárban már világosan látszani vélhettük a megfélemlítés-ipari háttérszervezeteket. A kormány látványosan ráerősített a határon túl élő magyarul beszélők becserkészésére is. Annyira, hogy Semjén, nyáron, már szinte tervbeszámolót tarthatott az állampolgár-szám duzzasztásáról. Az év őszére ezt sikerült a határ két oldalán élők szembeállításáig fokozni. Talán annak érdekében is, hogy egy esetleges komolyabb utcai affér esetén a hazaiak ne számítsanak a határon túliak segítségére. Mintha a hazai árokásást a pannon kocsma esze nem tartotta volna elegendően megosztó erőnek. Úgyhogy az az idei balogizmus sem minden előzmény nélküli, amellyel talán a hazai szélsőjobboldalnak is gesztust kívánt gyakorolni a miniszter. Amikor felvetette, hogy a határon túliak támogatásából ki kellene zárni a különben magyarul beszélő cigányságot. Világosan megüzenve: a kormány szívének kedves a származás alapú diszkrimináció. Az, hogy ezt az egykor Jézus tanításaira is felesküdött lelkész, Balog Zoltán miként rendezi le a lelki-ismertével, azt inkább talán nem is akarom tudni. Mert könnyen kiderülne, hogy az Emmi miniszterénél nagy ebben a leltár-hiány.

Amiért árulkodó is lehet a cigányság-ellenes miniszteri állásfoglalás az a régmúlt emléke. Annak a helyzetnek az emléke, amikor a talán nem is igen szomjas román bányászokat szállítottak az utcára vonuló erdélyiek, zömmel magyarok, ellen. Akik közül igen sokan talán az életüket köszönhetik az őket megvédő cigányoknak. Márpedig az a mondat, hogy „Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” igencsak utálatos lehet egy olyan hatalomnak, amelyiknek igencsak sok félnivalója lehetne, ha az árkokon felülemelkedve egységes lenne az ellenzéke.

Az eset, mint tudjuk akkor indult, amikor egy fiatal nő ki akarta fütyülni minden magyarok cárját. Ekkor a hajánál fogva tanította móresre a csíkszeredai magyar konzul sajtósának a férje, aki maga is fotózgat. Ezt követően szabadult el a kommunikációs pokol. Napokra lekötve a különböző internetes fórumokat a témával. Borbáth Áron tette ezen a ponton válik jelentőssé. Mert lehet, hogy őt magát pár hónapra parkoló-pályára kényszeríti az eset, de hatalmas szívességet tett Orbán Viktornak és a magyar kormányzó pártnak. Elvitte a show-t az olyan orbániádák elől, amelyek valószínűleg sokkal jelentősebbek, sokkal tartósabb hatásúak lesznek. Mert megszokhattuk már, hogy a tusványosi találkozó általában a jelmezes főpróbája azoknak a szemétségeknek, amelyek az elkövetkező időszakokban meghatározzák majd a magyarországi Fidesz-kommunikációt. Erre azért kezdenek lassan ráeszmélni azok, akik egy hajkoronánál messzebbre is látnak. Zárójelben: tudjuk kinek a haja bánta az esetet?

Ugyanakkor egy nem kevésbé édes gyümölcsöt feltálalt az eset. Nevezetesen az árokásás eszköztárának lepókhálózását. Ami azért is lehet zene Orbán füleinek, mert azt a fajta hatalomtechnikát, amit alkalmaz nem más tart életben, mint az, amikor lövész-árkok nyílnak az emberek, embercsoportok között. Márpedig a hajhúzás óta derekasan pengetik ezeket a húrokat. Kezdve attól, hogy az erdélyiek globálisan tahók, odáig, hogy a „túloldal”, a lány megverését helyeslő kommentekből is készült összeállítás.

Alkalmasint figyelmeztetve arra is, hogy korábban már jelezték: ha fütty lesz, pofon lesz. Mert a székelyek már csak ilyenek. A figyelmeztetés szerint figyelmeztetés nélkül ütnek. Amely két vonulat ezen a ponton összeér. Mert kollektivizálja az indulatokat. Holott korántsem hiszem, hogy az erdélyi lakosok körében nagyobb lenne a tahók, illetve és agresszív barmok előfordulási aránya, mint a határ innenső oldalán. Amit a legjobban a 2015. szeptemberi események mutattak. Amikor az ultrák mutattak példát abból a kultúrából, amit nagyjaink féltettek, és féltenek azóta is a menekültektől. Márpedig szinte biztos vagyok, hogy a most „székelyezők” vérig sértődnének, ha az ultrák viselkedése alapján tapló barmoknak tartanák, mind egy szálig, a magyarokat. Ami a hajhúzásos népnevelést egy percig sem teszi elfogadhatóbbá.

Ahogy azt sem, hogy a környékben állók nem a fotósnak osztották ki a „nagy szívlapát-díjat”. De még ennek alapján is óvatosan általánosítanék. Ha másért nem, mert sejthetjük: elég szelektált közönség az, aki jelen volt az eseményen. De azért is, mert tudjuk: az ember tömegben buta állat. A csoport-intelligencia korántsem a részt vevők átlaga. A csoport indulat sem. Az előbbi rendre alacsonyabb, míg az utóbbi rendre magasabb. Ezt az olyan tömeg-manipulátorok, mint annak idején Goebbels is, rendre ki is használják. Amihez hozzá járul az is, hogy kevés magányos hős szaladgál a világban. Az egyén sokszor marad csendben. Mert az, aki tevőlegesen fellép a zsidózás, cigányozás, buzizás ellen, az sokszor magára marad. Nem egy tömegrendezvényen, hanem még egy buszon is. Akkor is, ha az ott őt magára hagyók nagyon pontosan meg tudják mondani az interneten, hogy mit kellett volna csinálnia. Másnak. Nem nekik. Mert a fotelben ülve könnyebb okosnak, és bátornak lenni. Nem Erdélyben, hanem általában.

Amellett indulatosnak lenni is kisebb kockázat. Akár a szavazások kapcsán is. Amelyekkel kapcsolatban ismét leporolásra került a határon túliak szavazásának kérdése. Most éppen egy „bezzeg az erdélyiek” felhanggal. Felhánytorgatva azt is, hogy szinte számolatlanul költ a kormány a határon túli szervezetek, címzetes állampolgárok megtámogatására. Amiben természetesen van valami. A magam részéről nem értek egyet azzal, hogy békeidőben, a magyar adóforintokból, külföldre áramoljanak milliárdok. Annak reményében különösen nem, hogy az abból részesülők majd erre-vagy arra szavaznak. Mert, szerintem, mindenki maga menjen be gatya nélkül a csalánosba. Ne a másikéval próbálja kiegyelni a szúrós leveleket. De ez független attól, hogy hány olyan tuskó él a határok különböző oldalain, akik szerint a nő verve jó. Miközben az utóbbin polemizálva rendre előkerül az erdélyiek szavazása, a legújabban kilátásba helyezett matriarchális pénzosztás, és sok más olyan tényező, amin szintén egyszerűbb otthonról polemizálni, mint egy tényszerű konfliktust vállalva.

Mert azért tudjuk, hogy a sok észosztás és kollektív beszólás dacára sincsenek százezres tömegtüntetések ezekre tematizáltan. Az ellenzék által szervezve sem. Holott lehetne. Nem felülve annak, amikor borbátháronosítják a kommunikációt.