ily átszunyított századokat visz a Nílus,
ezüst rhütonból isznak lányai,
arany szkarabeuszt viselnek,
rabszolgák metszik szőleit,
a többi döglik éhen

és elvhű ordibátorok dörzsölgetik
imára ~ dongó döglegyekként ~
a mellső lábukat

Power and Glory / Joey Santiago

a kormányszóvivő bakasszony miszmaholta:
hűbéreseknek hűségbéreket
utalnak bezzeg, birtokukba
pár kaszinócskát, földeket
meg trafikot, miegymás…

mire halottmosóink: nyugi, féljenek,
tűzkővel fenjük késeinket,
lesz nyissz-nyissz hamarost

Búzás Huba

Ice age village / Hendrick Avercamp. National Gallery of Art.

Illusztráció: Cathleen Rehfeld

Mindez akkor jutott eszembe, amikor az önkiszolgáló étteremben habarék felesborsómat kezdtem kanalazni és a szomszédos asztalnál ülők beszélgetését akaratlanul hallanom kellett. A nő arról beszélt, hogy öccsük, aki informatikus, külföldre csámpázik, mert – látva a demokratikus ellenzék teszetoszaságait – nem reméli a rabló rezsim bukását. A férfi azt válaszolta, hogy ő már négernek se mehet, mert Dessauban kifordult a dereka, mire csak bére felét fizette ki a gógyéman. Itthon pedig egyenes derékkal se kapna munkát. Kórházi kezeléséről húga ne is kérdezze, tapasztalata szerint a hazai egészségügy eltaccsolt. A barátja se kap melót, sánta az ebadta, trafikja volt, de elvették tőle. – Pályázott-e? – kérdezte a nő. – Nem – hangzott a válasz – nem tudott volna megélni a kínált maniból, de más kikötött feltételnek se felelt meg. Utóbb derült ki, hogy a nemzeti dohányboltok koncesszióinak nyertesei fideszes tótumfaktumok retyerutyái, megbundázták az egészet, a boltok korábbi hasznainak háromszorosát buherálhatják.

Ezt már tudjuk – mondta a nő – országosan a törvényerőre emelt trafik-mutyinak talán harminc-negyvenezer vakegér a károsultja. Megtojok – tette hozzá – ha a jövő évi választáskor nem térnek észre és megint a FIDESZ-re szavaznak. – Ugyan, ki másra szavazhatnának – legyintett a férfi – egyik kutya, másik eb. Ez a kurzus legalább óvja a nemzetet. – Na, na – hördült föl erre az asszony – kőbölcsőben ringattak? Parasztvakítás! A nemzeti kártya Orbán szellemi elesdéje. Még ideológiájuk sincs; először liberálisnak álcázták magukat, aztán fölcsaptak konzervatívnak a kereszténydemokraták zászlaja alá, noha nem azok. Egyáltalán demokraták? Dehogy. Most éppen „nemzetiek”, hogy szavazatokat csípjenek a szélsőjobbtól. Tudják: a hazafias blabla a szegény magyar narkója, attól a koldussoron is piros-fehér-zöld mámorban fetreng. Én meg? Eldugulva lapítok a hivatalban, nehogy a fideszes főnököm lapátra tegyen. Ma már minden főnök fideszes.

Ugyan! A szociktól mit remélsz? Hazudtak, Gyurcsánynyal az élen. Rájuk égett a korrupció vádja – vetette ellen a férfi. – Orbáni hasbaakasztás! – tiltakozott hevesen a nő. – Öszödi beszédében Gyurcsány az államadósság mértékének elhallgatását rótta föl pártjának, igazmondást követelt, amikor azt mondta: „hazudtunk”. Mert a szocik elmismásoltak pár romló mutatót; de hol vannak ők a FIDESZ oroszlánszagától! Ugyanakkor Gyurcsány modernizáló reform-törekvéseinek éppen a FIDESZ-ellenzék volt a kerékkötője. Húgyozzam le a lábam, ha nem igaz: 2002-től 2008-ig, a világválság kezdetéig a nemzeti jövedelem, a külker áruforgalom nyargalt, az agrár- és vidékfejlesztési támogatások se maradtak el. Majd’ 30 százalékkal nőtt a keresetek reálértéke, volt munkád. Nyugdíjas anyósom a piacon lacipecsenyézett. A jóléti kiadásokra pénz jutott. Akkoriban nem pironkodott kilóméteres sor az ingyenebéd-osztásnál. Az átlag gyed negyvenezerről hetvenötezerre pörgött föl, erősödtek a bölcsődei normatívák, folytak az útépítések, a lakások száma háromszázezerrel gyarapodott. Gyurcsány sokmilliárdot fordított a felsőoktatás költségvetési támogatására. Mit akarsz még? Áskálódók, tudatlanok ócsárolják azt a nyolc évet. Méghogy tönkretették az országot! Röhej! Gyurcsány a világválságról nem tehet, Bajnai meg cselekedett. Emezek viszont? A parlamenti kétharmad birtokában szemérmetlenül elcapcaráznak mindent, ami nem az övék. Mi meg csak nézünk, mint a pucolt nyul. A pigmeus létrehoz új értéket? Csak az EU pénzén képes, amit szid, merthogy kifarolni akar minden ellenőrzés alól. Egész rendszerét, az egyeduralmat ránk erőszakoló hatalmi struktúrát klientúrája gazdagodására, a védtelenek kifosztására építi. Egyfelől hatvanezer asztmás gyerektől vonja meg az emelt összegű családipótlékot, másfelől – még a felsőoktatás központosításával is – a kiválasztott új elitet hízlalja, amely hatalomban tartaná. Rezsicsökkentés? Visszamenőleg buktatnám meg számtanból a rászedhetőket, akik beszopták a propaganda-csalit. Nemhogy a megemelt áfa csökkentését követelnék, adóik mérséklését! Tavalytól kicsi merül a kanálba: a nettó átlagkeresetek alig két százalékkal nőttek, az infláció viszont közel hattal. A forint árfolyama 300 körüli. A boltokban jóval kevesebbet ér a béred az egy évvel korábbinál. Már akinek van még bére. Neked hónapok óta nincs, a haverodnak meg se trafikja, se rokkantsági nyugdíja. Amikor elvették tőle, mit mondott?

Egy leszázalékolt ismerőséről beszélt – válaszolta rezignáltan a férfi – aki az elvett nyugdíja miatt a veszprémi nyugdíjintézetben szíven szúrta magát. – Na, látod – mondta a nő – képes lennél a választáskor legyeket csappogatva otthon maradni? Hogy a nagymellényű pigmeus tovább építhesse bagázsa élén teljhatalmát? Nem lehetsz ennyire tejbetök. Számold ki: az egykulcsos adóval a szegények szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak. És már négyszerannyi a szegény. Négymillió a létminimumon él, egymillió mélyszegénységben. Százezer gyerek éhezik. Várjuk meg éhhalálukat? A nyugdíjak 2010-es értéken számítva ezrekkel érnek kevesebbet. Most meg alattomban „kiegészítő jegyárakat” fizettet vasúton, távolsági buszjáratokon a 65 év feletti nyugdíjasokkal, akiknek a Horn-kormány ingyenes utazást garantált. Szerzett jogukat orozza el. A szerencsétlen kriptaszökevények meg fizetnek, kussolnak.

Kanalazás közben – egy darabig – szégyeltem szinte, hogy – vétlenül bár – kihallgatom a szomszéd asztalnál ülők bizalmas beszélgetését, de aztán úgy döntöttem: mivel vélekedéseik akár a Medián legfrissebb közvéleménykutatásával felérő – és a nyilvánosságra tartozó – információkat hordoznak, a fontosabbakat érdemes lesz szalvétámra jegyeznem. Így is tettem. Mert az asszony folytatta.

Korrupció? Na, mondd, hány bűnügyben bizonyították be eddig, hogy a FIDESZ vádaskodásai igazak? A nyugdíj-rendelettel lefejezett bíróságok hiába gürcöltek. Például Sukoró! Próbálták Gyurcsányt bemaszatolni, levadászni, de az ügyészek még egy kanyi vádat se tudtak összeeszkábálni ellene. Miért? Lásd be: az az ember makulátlan. Sőt, több év után, Tátraiékkal szemben is omlani látszik a hamis vád. És mit tettek ezalatt fideszék? A gazdasági pozíciókat oligarcháik kezére játszották: haverok, rokonok nyerték el az állami földpályázatokat. Egyedül Simicska Közgép Zrt-je 300 milliárd forintnál több állami megbízást kapott, hirdető vállalata állami megrendeléseiről nem is szólva. Nézz ki, látod azokat az óriás plakátokat a hazugságaikkal? Mi ez, ha nem fehérgalléros bűnözők némi demokratikus mázzal bekent diktatúrája? Na, és a legsúlyosabb: egyszerűen lenyúlták – zsarolással, lopással – a magánnyugdíjpénztárak 3.000 milliárdnyi vagyonát. Holott az magánfelek szerződésein alapuló jogviszonyok rendszere volt, amihez mi köze az államnak?

A férfi erre csak hümmögött, azt vetette ellen, hogy talán mindebből stadionok épülnek. Ezen aztán nevettek, de az asszony hangja újra elkomorult. Tudod, mit okoz – kérdezte a férfitól – hogy a kormány 16 évre szállította le a tankötelezettség korhatárát? Hogy szétverte a szakképzést? Elkurvulnak a lányaink! Vagy tudod fizetni, netán ápolónő anyjuk vállalni tudja egyetemi éveik kiadásait, tandíjuk horribilis összegét? Hiába loholsz, mint a fagylaltos kutyája, csak gazdag szülők gyereke tanulhat tovább. Vagy, ha csóró és aláírja a röghöz kötő szerződést, itthon kétszer annyi éven át kell bagóért güriznie. Ha egyáltalán kap a képzettségének megfelelő munkát. Mert, hogy munkája lesz, ki garantálja? – Újabb hümmögés és kanál-csörrenés – ne kímélj – dörmögte a férfi. – Az orbáni gazdaság teljesítménye – mondta fojtott hangon a nő – a 2005-06-os szinten stagnál. A beruházások, a fogyasztás lefagytak. Kegyetlen sors vár az esélytelenekre. Valami Bogár nevű közgazda Heti Válasznak adott interjúját olvastad-e? Szerinte a lakosság harmadának hajója már elment. Pár slukk és végük. A pigmeus látja ezt; csak nem beszélhet a valóságról, mert úgymond nem derülhet ki, hogy a rongyongyűlt népséget „ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így tesznek, akkor a többiek soha nem fognak célba érni”. Kedves, nem? Hja, és hallottad a legfrissebbet? A belügy javaslatát, miszerint a temetőkben ún. „szociális parcellákat” különítenek el, az lesz az egy szál nudiban elhunytak temetője! Akik fölmenőik temetési költségeit leperkálni nem tudják. Nos, ezek a páriák fizetési kedvezményben részesülhetnek, ha sajátkezűleg ássák ki gödreiket, vagy öltöztetik ünneplőbe halottaikat. Jó, mi? Engem jó mélyre áss, ne lássam, mi lesz ivadékainkkal! És akkor még 2006 őszének erőszakos államcsíny-kísérletéről, a förtelmes Horthy-kultuszról, a szélsőjobb pimasz támogatással történt felíveléséről nem is csaholtam…

Körülbelül itt, e szavaknál, sajnos, félbeszakadtnak hallottam a szomszéd asztalnál ülők – az utca kopott embereinek Tiborc panaszaihoz mérhető – beszélgetését, mert felálltak, fogták tálcáikat, távoztak. Gondolatmenetüket – persze, csak magamban – folytatni támadt kedvem, elvégre az utca embere vagyok én is, fikarccal se különb náluk.

Folytatom: jóllehet szabad választásokon nyertek a magukat konzervatív jobbnak hazudó kormánypártok, mihelyt azonban Orbán és kompániája a kizárólagos közhatalom megszerzése végett az addig hatályos Alkotmányt hidegre tette, legitimitásuk megszűnt. Azaz, mihelyt törvényeikkel lebontották a mindaddig működött hatalmi ágak – a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom – egymást egyensúlyban tartó, egymást kölcsönösen ellenőrző fék-ellensúly-rendszerét, a „törvényes puccs” végrehajtása gyakorlatilag befejeződött. Tudott, hogy demokráciában államcsínyt elkövetni még törvényes formában se szabad. Jogalap nélkül hivatkozik tehát Orbán az 52 százalékos választási győzelemre, mert a legitimitást übereli a jogállamiság, alkotmányosság magasabbrendű kritériuma. A sundán-bundán keresztülvitt „alaptörvénykezés” és maga az Alaptörvény ennélfogva semmis. Ha pedig semmis, úgy értelemszerűen az addig hatályos Alkotmányt kell közjogilag érvényesnek elfogadni, amíg az újabb, törvényesen megválasztott országgyűlés másként nem határoz. Igen, de az Alaptörvény közjogi érvénytelenségét, semmisségét csak egy jelentős többségű legitimációval rendelkező parlament deklarálhatja. E deklaráció viszont elképzelhetetlen a demokratikus bal- és jobboldal egyetakarása nélkül.

És ez az, ami kétségekkel töltheti el az utca embereit. Mert Orbán totális rendszerét – ha az általa kifundált törvény szerint kerül sor a választásra – megdönteni egy szétforgácsolt demokratikus ellenzék képtelen lesz. Hiába jelzi az Európai Unió – erre hivatott szervei, képviselői – hogy Magyarországon sérülnek az emberi jogok (a gyülekezési és szólásszabadság részleges érvényesülése még nem demokrácia!), hogy hazánk kormánya az Unió normáit sértő politikai és joggyakorlatot folytat; Orbánék számára fontosabb a már megszerzett kizárólagos közhatalom megtartása, és ebben palira vett választók százezrei támogatják. Hiába bizonyosság, hogy az ország jövőjét, modernizációját, a nemzet és kulturális öröksége megmaradását csak a föderáció felé tartó Unió biztosíthatja, nálunkfelé a választók tudatlanabbja még mindig inkább hisz a populista FIDESZ és a neonáci, antiszemita JOBBIK acsarkodó propagandájának, mint a nyugati lapvéleményeknek, amiket nem olvas. És legyint Barroso aggodalmas jelzéseire, Vivien Reading uniós biztos megállapításaira, Rui Tavaresre, a Velencei Bízottság és a Human Rights Watch jelentésére, vagy akár Kim Lane Shappele szakavatott véleményére.

Sokan azt se értik, „ezek a gyarmatosítók” miről beszélnek. Elhiszik, hogy a zsidók, a bankok, a tőkések akarják elfoglalni, kifosztani országunkat. Azt se tudják, hogy az Unió az ország által befizetett összegek többszörösét adja vissza felzárkózásunk támogatására.

Ugyanakkor tény, hogy Orbán totális rendszerét nem az Európai Unió, csakis a magyar választópolgárok szavazatai zúzhatják szét. Ehhez pedig a pártok olyan egységfrontja kell, amely képes közös listát, választókerületenként győzelemre esélyes közös jelölteket és közös miniszterelnök-jelöltet állítani és indítani a FIDESZ-KDNP és a JOBBIK jelöltjeivel szemben. Az utca kisemmizett embere csak remélni tudja, hogy erre késlekedés nélkül sor kerül.

A sikertelenség ugyanis előre borítékolható, ha a módfelett gyanús LMP-főnök, meg a 4K ettől elzárkózik, ha folytatódik az egyet nem értés, ha a szocialisták vonakodnak az Együtt 2014 PM pártformációval megállapodni, ha az utóbbi fanyalog minden együttműködéstől a Demokratikus Koalícióval (amint erről a MILLA-vezér oktondi kijelentései tanúskodnak), ha mindezekhez nem csatlakoznak a jobboldali demokraták (Bokros és pártja), Schmuck Andor szocdemei és a liberálisok (Kuncze és Fodor Gáborék); folytathatnánk a sort. Hisz a választópolgárok tömegeit külön-külön és együtt kell megszólítaniuk – és nem az utolsó pillanatban! – hogy felhívjanak: közös listájukra és közös jelöltjeikre szavazzanak a hazájukat, népüket és önmagukat féltők. Elég volt! Csúzdára kerül, aki ezt nem látja be. Megállapítható: az együttműködésnek eddig legkevésbé gátja a Demokratikus Koalíció – államférfi-kvalitásokkal rendelkező – pártelnöke, Gyurcsány Ferenc, aki kijelentette: az egységfrontnak az ő személye se lehet akadálya; pártja Egyetem-téri demonstrációján ezrek előtt mondta: úgy véli, a választási pártszövetséget Bajnai Gordonnak kell összefognia. Magyarország történelmi esélyeit veszítheti, ha ez nem így lesz.

Búzás Huba

Acropolis at sunrise / arachnifKid (flickr)

Mindebből számunkra több más alapigazság következik. Nevezetesen az, hogy rátermett politikus (széleskörű mesterségbeli tudással) nem terem azóta se minden fügefa tövében. Még a tehetségnek is tanulnia, tapasztalatot szereznie kell, hogy kellő ismeretekkel, készségekkel rendelkezzék. Balgák beszéde, hogy „friss arcokra” kell cserélni a megszokottakat, mert akik huzamosabb időn át részesei a közéletnek megkopnak, lejáratódnak, elvesztik hitelüket. Hozzáértőbbek úgy tartják, nem a megszokott arcokat kell eltávolítanunk, hanem a mesterségbeli tudással nem rendelkezőket, az alkalmatlanokat, a rossz (azaz: a nem demokrata) politikusokat, legyenek azok akár megszokottak, akár a közéletben kevéssé előfordultak. Szellőztetni csakugyan kell, kicserélni a megáporodottat, a dohos gondolatokat, de ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket.

A „politikusság” ugyanis szakma, amit a szükséges képességekkel (pl. józan ítélőképességgel, szociális érzékkel, együttműködési készséggel, a közjó szolgálatának megfelelő értékrenddel, tisztességgel, stb.) rendelkezők is csak hosszas előtanulmányok útján és a mindennapos gyakorlati (kormányzati vagy ellenzéki) munkában szerzett sokrétű tapasztalatokkal tudnak elsajátítani. E szakmában se más az ideális közeg, mint a többiben: arányosság mutatkozzék az idősebb és fiatalabb generációkhoz tartozók között, mert kell az utánpótlás, de az azt felkészítők tudáson, tapasztalaton nyugvó bölcsessége is. (A többi között ez okból állítjuk: a regnáló kormányzat a 62 éves kor feletti bírák nyugdíjba menesztésével „lefejezte” a bírói kart.)

Periklész praxeológiájából az is következik, hogy helytelen minden bajunkért felelőssé tenni általában a politikusokat, mondván:”egyik kutya, másik eb”, választani se érdemes közülük. Aki csak ennyit tud, ért a történtekből, politikai analfabétizmusát árulja el; azt, hogy képtelen különbséget tenni az elmúlt huszonvalahány év kormányzatainak politikai irányultságai között. Mert mindent mérlegre téve (tényhamisításokat és tényeket, nyugodt külgazdasági időszakot és válságéveket, törekvéseket és eredményeket, hasznokat és károkozásokat, jellemeket és indítékaikat, okokat és okozatokat) tárgyilagosan meg kell állapítanunk: rendkívüli különbségek mutatkoznak közöttük.

A nagy ókori politikus abban se tévedett, hogy kellő tájékozottsággal mindannyian képesek vagyunk politikai produktumaik megítélésére. Ha nekünk tetsző társadalomban kívánunk élni, úgy meg is kell ítéljük koncepcióikat és azok végrehajtását, netán kudarcaik okait. Tájékozottságon az értendő, hogy a XXI. század választópolgárának különbséget kell tennie: hír és vélemény, álhír és bizonyított tény, mendemonda (szóbeszéd) és pontosan megfogalmazott állítás, hamis vád és bűncselekmény, hazugság és igazság, diktatúra és demokrácia, stb. között. Mert tévhitből csak helytelen következtetés vonható le (ez különben már az ókorban is jól ismert logikai törvényszerűség volt; ma is az). Erre bazírozott az a hamis politikus, aki szeptemberben – mintha az IMF „kívánságlistájából” olvasna fel! – azt állította: az IMF a családi pótlék és a nyugdíjak csökkentését követeli a magyar kormánytól, amely azonban erre nem hajlandó, megvédi a családosok, nyugdíjasaink érdekeit. Kiderült: hazugság volt az egész; az IMF a folyósítandó hitel ellenében nem támasztott efféle követelést. Ugyanez a hazugságon tettenért politikus, aki hátrányok kilátásba helyezésével (zsarolással) és sokak tévedésbe ejtésével (csalással) orozta el a magánnyugdíj-pénztárak (háromezer milliárdos!) vagyonát, akinek szociálpolitikája (a 16%-os egykulcsos adó!) a társadalom harmadát mélyszegénységbe sodorta (és a rokkantellátások, közmunkásfizetések, szociális támogatások brutális csökkentését rendelte el!), a nyugdíjrendszerből pedig minden garanciális biztosítási elemet kiemelt, nos ugyanez a politikus most – a leszálló gazdaság állapotában, amit ő idézett elő! – tízszázalékos rezsi-csökkentést ígér alamizsnaként; valamint kijelenti: ez az év már nem a vetés éve lesz, hanem az aratásé. Lehet. Aki szelet vet, vihart arat.

Ezzel a kijelentéssel a kampány-időszak valószínűleg elkezdődött. Melynek során az ún. előzetes regisztrációval számolnunk már nem kell. Hála az ellenzéki tiltakozásoknak, különösen a Demokratikus Koalíció következetes fellépésének: Gyurcsány Ferenc és társai éhségsztrájkjának, a Batthyány-örökmécsesnél tartott tízezres demonstrációnak, a parlament köré vont élőlánc-tüntetésnek, a köztársasági elnöki palota előtti fáklyás tömeg-megmozdulásnak, az akkor átnyújtott DK-petíciónak, stb. Nem kétséges, hogy mindezek előmozdították az Alkotmánybíróság tisztánlátását, mely – minden kormányfői érvelés dacára – végül is alkotmányellenesnek minősítette az Alaptörvény átmeneti rendelkezései közé suvasztott előzetes regisztráció jogintézményét. E döntés fogadtatásáról annyit érdemes tudni, hogy a kormányfő szerint emiatt többszázezer külföldön lévő magyar állampolgár nem gyakorolhatja választójogát. Nos, aki ezt állítja, vagy ismét hazudik, vagy nem tudja (vagy nem is akarja), hogy 2004 óta külképviseleteinken a magyarok akadálytalanul szavazhattak.

A palástolt diktatúra választási rendszere eme alkotmánybírósági döntéssel sem vált sokkal elfogadhatóbbá. Emlékeztetünk az e hasábokon is megjelent számos írásunkban kifejtettekre, amikor – még az előzetes regisztráció törvényerőre emelése előtt – rámutattunk: az orbáni választási rendszer Mussolini választójogi törvényéhez hasonlóan a kormánypárt egyoldalú előnyét biztosítja. A kormánypártnak kedvezően megrajzolt választókerületi határokhoz tartozik az a mandátumszerzési szabály, amelynek átírása folytán az egyéni körzetekben nyertes jelölt pártját az országos listán is kompenzálni kell. Az egyfordulóssá alakított választás során a nagyszámú határontúli állampolgár ellenőrízhetetlen levélvoksokban adhatja le szavazatát. A Nemzeti Választási Bízottságokban kilenc évre kinevezett fideszesek „felügyelik” majd a választás tisztaságát. A választás a kormánypárt népszerűség-vesztése okán – mielőtt az ellenzék arra felkészülhetne! – akár előrehozott is lehet: volt alelnöke (a köztársasági elnök) bármely időpontra kitűzheti a választás napját.

A demokratikus ellenzék – helyesen – végre szükségét látta az összefogásnak. Pártjai és mozgalmai – az LMP és a 4K kivételével – egyeztetik már a demokratikus államberendezkedés helyreállításának közjogi teendőit, az új alkotmányozás lehetőségeit mérlegelik. (Megfontolhatnák A vég és kezdete Magyarországon c. írásunk 3. részében – az Alaptörvény semmisségéből következő közjogi helyzet kapcsán – általunk felvázoltakat.) Tárgyalnak – az ellenzék kétharmados győzelmében bizakodva (netán elbizakodottan?) – az új parlamenti ciklus szakpolitikai kérdéseiről, stb. Nem időelőttiek, sőt sürgetően időszerűek mindezek az egyeztetések, belátjuk, korábban magunk is szorgalmaztuk.

Laikus elménkben azonban felmerül: nem azt kellene-e mindezt megelőzően felmérniük, hogy a deformált választási rendszer egyáltalán esélyt ad-e ellenzéki győzelemre? Mert, ha nem, úgy annak részrehajló szabályozása miatt helyesebb lenne bizony a választás teljes bojkottját meghirdetniük; semmint vállalniuk az egyenlőtlen küzdelmet, s utóbb kiabálni annak igazságtalan volta miatt.

Ezt támasztaná alá az a tény, hogy novemberben kormányhatározat rendelte el az IdomSoft nevű elektronikus közszolgáltatási rendszereket fejlesztő és üzemeltető informatikai cég államosítását. (Várható volt, mert a nemzeti adatvagyonról szóló törvény kimondta: állami adatnyilvántartásokat magáncégek ne kezeljenek.) Csakhogy az informatikai rendszereket az IdomSoft szerzői joga védi, másrészt mindeddig biztosított volt illetéktelenek részéről az adatok hozzáférhetetlensége. A Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalának jogelődje, a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatala 2001-ben kötötte első szerződését a céggel, amely azóta az összes parlamenti, önkormányzati és EP-választásokat és népszavazásokat mindenki megelégedésére bonyolította. A cég e módon történő állami kisajátítása a csalás lehetőségének újabb módozatát illeszti a választási rendszerbe.

Ha azonban a demokratikus ellenzék pártjai akként döntenének, hogy a hátrányukra kiképzett választási rendszer keretei között mégis (félretéve korábbi és mai ideológiai és személyes ellentéteiket, külön hegemóniára törekvéseiket) vállalják megmérettetésüket, úgy kérdés: sikerül-e megállapodniuk abban, mely elvek és arányok szerint lesznek képesek biztosítani a 106 egyéni választókerületben közös jelölt-állításaikat?

Ha – nem tudván felülemelkedni önző párt-érdekeiken – erre mihamarabb nem képesek, úgy marad a szegényellenesség, a fokozódó nyomor Magyarországon. Bekövetkezik, amit a Heti Válaszban dr. Bogár László (kormányközeli körök egyik eminense) kilátásba helyezett: kegyetlen jövő vár a társadalom egyharmadára, több, mint hárommillió honfitársunkra, mert őket a tehetősebbek megmaradása érdekében a diktatúra az út szélén hagyja. A kampányban persze ennek ellenkezője fog felharsanni. A közmédia kampánygépezetté alakítása megkezdődött. Folytatódik az ellenzék vezéralakjainak besározása korábbi és újabb módszerekkel: hamis vádakkal, feljelentésekkel, beszédeik értelmének kiforgatásával. Egymásra uszításuk hamarosan várható. Lesznek szimbolikus jótétemények, némi keresletvezérelt gazdaságélénkítés is. Meggyőző kormánypárti kampány készül. Orbánra fog szavazni – nem lehetetlen – az is, aki ma nem tudja, fűtsön-e, vagy egyen. Periklész megfordulhat a sírjában.

 Búzás Huba

Orange background – Sunset over Budapest / kismihok (flickr)

Legitimnek Magyarország egyetlen állampolgára se tarthatja, legyen bár jobb- vagy baloldali érzelmű, vagy „politikai semleges”. Ennélfogva nemcsak joguk, de állampolgári kötelességük is fellépni ellene. A „B-közép magja” – eszüknek tudjuk be – kajánul röhöghet a sikerült cseleken, tapsolhat „a fű alatti passzoknak”, ordíthat a gyönyörtől egy-egy „taktikai fault” láttán, az államjog azonban nem foci. Nem is annyi a tét, hogy a csíkosak nyernek-e vagy a simák, attól legföljebb pár villamos borul fel valamelyik sugárúton. Nem a győztes gólról van szó, hanem államcsínyről. Nyelvtanilag is befejezett múlt ez: a diktátor felépítette a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszerét, amit a lelátó nyelve egyszerűen államcsínynek nevez.

Mert nemcsak a szabálytalanul „faultolt” Alkotmány, hanem a szabálytalanul összecselezett ún. „Alaptörvény” szabályaiba is ütközik ez a „lesből lőtt” kizárólagosság, ami maga a diktatúra. Jó, jó, csak „palástolt”, mint a mintaként szolgáló Horthy-rendszeré, de már nem csupán áldemokrácia (autoritárius módszerekkel vezetett parlamentarizmus), hanem valódi antidemokrácia. Itt, Közép-Európában, ahol van egy ország, nem Magyar Köztársaság, csak Magyarország, ahol a diktátor akár kormányzó is lehetne (mint Horthy).

Államcsíny-cselt alkotmányosan elkövetni nem lehet, „törvényes puccs” nem hozhat létre alkotmányt, fából vaskarika lenne. A diktátor és „klubja” hiába próbál legitimnek látszani. Nem elég annak látszani, annak is kéne lennie. És mivel nem az, a bírónak le kell fütyülnie az akciót; ha lenne bíró, ill. Alkotmánybíróság, de – ha volt is – ma már nincs. Csak tessék-lássék futkoz fekete talárban pár bírónak nevezett kellék a pályán, az egész meccs érvénytelen. Bunda volt.

A XXI. században még a tudatlanságáról hírhedt ál- és antidemokráciák állampolgárának is (bel- és külföldinek) illenék tudnia, hogy a legitimáció a közakaraton alapuló törvényhozásnak (államhatalomnak, uralomnak) az elismertségét jelenti, feljogosítást a törvényalkotásra, esetenként a kormányzásra adott felhatalmazás megerősítését. Nem köll jogvégzettnek lenni ahhoz, hogy ki-ki tudja: a legitimitás a működés törvényessége, jogszerűsége, amely a legitimációból következik. Világos, hogy a diktátor politikai finesze nem az általa „sztálininak” bélyegzett Alkotmányt akarta lecserélni (hisz az már a legkevésbé se volt „kommunista”, abban ugyanis az idők folyamán minden elv, elem, ami az eredetiben összeegyeztethetetlen volt a demokráciával, kicserélődött), hanem közvetett szándékkal olyan „Alaptörvényt” kívánt konstruálni, amely rendszerének „jogfolytonosságát” igazolja. Olvashatta valahol, hogy „a jogfolytonosság alapján fennálló jogrend” keretei között való kormányzás megdöntése törvénytelen. (Mi sem egyszerűbb tehát, mint megteremteni a jogfolytonosságot – JOBBIK híján – a Horthy-rezsimmel – így vélte.)

Csakhogy e diktátori okoskodásnak több „kányája” van: 1./ kormányzásra kapott felhatalmazása nem terjedt ki az alkotmányozásra, azaz kormányát és pártjának parlamenti frakcióját senki nem hatalmazta föl arra, hogy az ország társadalmi és államrendjét, választási rendszerét, az államhatalom, vagyis a törvényhozás, a közigazgatás és igazságszolgáltatás szerveinek szervezetrendszerét és működését, az állampolgárok alapvető szabadságjogait és kötelességeiket a korábbitól eltérő rendben, új „alaptörvényben” szabályozza; 2./ az „alaptörvény” megszövegezésének és elfogadásának folyamata alkalmatlan, érvénytelen eljárási szabályok alkalmazásával ment végbe; 3./ ebből is adódóan az „alaptörvény” tartalma nem közakaraton nyugszik; 4./ az „alaptörvény” az általa megsemmisített Alkotmány rendelkezése alapján lépett hatályba (Majtényi Balázs: Vissza a jövőbe. Az elveszejtett Alkotmány, L’Harmattan, EKINT, 2011. 209-213.o.), következésképp, ha önnön rendelkezése szerint alaptörvény-ellenes az „alaptörvény” elfogadása (és hatályba léptetése), akkor közjogi értelemben nem érvényes maga az „alaptörvény” sem; mondjuk ki: semmis; 5./ „Kegyelemdöfés a demokrácia szívébe” c. korábbi írásomban – Bibó nyomán – kifejtettem, miszerint tudjuk: a jogállami berendezkedés szervezetrendszerének a demokrácia alapelveivel való teljes megegyezése jelenti valamely hatalom tartalmi, érdemi legitimitását, a működés demokratikus alapelveknek megfelelő eljárásjogi szabályozása, a rendszer ezzel adekvát működtetése pedig formai legitimitását. Hozzátettem: az utóbbi szintúgy fontos, mert a forma ad a dolognak valóságot (forma dat esse rei – mondaná a latin). E tételből levonva a következtetést: az államhatalom hazánkban – antidemokratikus kormányzati intézkedései következtében – elveszítette mindkettőt. Az „alaptörvény” tehát ebből következően is érvénytelen, semmis.

A létrejöttekor eredendően semmis (halvaszületett) törvény nem helyezhet hatályon kívül másik törvényt, következésképpen a száműzött Alkotmány legitim jogforrása (jogalkotást létrehozó tényezője) lehet a majdani alkotmányozásnak, amely a IV. magyar köztársaság demokratikus jogrendjét alapozhatná meg.

Ha valaki még mindig nem értené: államjogi ismérveit tekintve a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás állama – a zsarnok állama – nem jogállam, hanem korlátozott szabadságjogokkal palástolt diktatúra. Polgárainak ellenállási joga e tényből közvetlenül levezethető: az ellenállás nem minősül „állampolgári engedetlenségnek”, többé nem hűtlenség, nem „idegenszívűség” és nem ”nemzetárulás”. Az ellenállás jogos harc az elvett Alkotmányért, hűség hazánkhoz a diktatúra, az országrontó, nemzetvesztő diktátor és klikkje ellen. Ellenállásunk legföljebb a diktatúra jogába ütköztethető, amely e relációban törvénytelen jog. Ma már köztudomású tény: a diktatúra fasisztoid jellegét a Horthy-rezsimmel vállalt jogfolytonosság, Mussolini választási törvényére emlékeztető választójog-tiprás és a JOBBIK neonáci párt parlamenti részvétele (a kormánypárt „kinövése”: rosszindulatú daganata) adja. Hozzátéve, hogy nem minden fasizmus antiszemita; ez történetesen az. (Minap a neonácik félkatonai szervezete – a Gárda – ismét avatott Budapesten.)

Az ellenállás, amíg eredményességében bízhatunk, lehet békés: előzetes regisztrálás a 2014. évi választásra, szavazás a demokraták közös jelöltjére; majd közakaraton nyugvó, ún. „helyreállító” alkotmányozás. Ehhez kétharmados parlamenti többség kell (amely a demokratikus ellenzék erői között időnként szélesedő törésvonalak miatt meghiusulhat). A IV. köztársaság alkotmányát népszavazással kell megerősíteni. Az új alkotmányban helyre kell állítani a hatalmi ágak (még következetesebb) megosztását, a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét. (A politikai kinevezetteket ezek éléről meneszteni kell.)

Ez a feltétele annak, hogy – amíg nem késő – véget vessünk a vég kezdetének. Hogy jobblétet biztosító gazdaságot, modern európai országot teremtsünk magunknak. Mert balsorsodba vagy beletörődsz, vagy megváltoztatod. Mert igazságosabb törvényekre nem elég áhítozni; a választónak azt is tudnia kell, kire, mely párt vagy pártok képviselőire számíthat ebben. Csak arra a meghurcoltatását is elviselt legkövetkezetesebbre, a megvesztegethetetlenre számíthat és támaszkodhat, akinek valóban lételeme a szabadság, a társadalmi igazságosság eszméje (amiként a fény is abban leli létét, hogy a sötétségen áthatol).

Búzás Huba

Flight of the Earls, Rathmullan, Donegal

Nehéz lesz, mert országrontóknak nincs ideológiája. Amiként a fasizmusnak sincs. Még egy központi erkölcsi alapgondolata se. Bibó óta tudjuk: „a fasizmus értékképzetei nem valami önálló, harcos, heroikus értékrenden alapulnak, hanem csupa keresztény, nemzeti és demokratikus értékképzésnek a származékai”. Ha pedig a mi országrontónknak nincs ideológiája, ugyan ki állítsa meg? Jobb- vagy baloldali pártok? Nehéz lesz, mert alkalmazott diktatúrája nem nyílt, még nem jellemzően agresszív terror, még csak palástolt parlamenti diktatúra. Még csak a jogállamot bontotta le. Még csak gyűlöletet szít; még csak antidemokratikus intézkedéseket fogadtat el törvényhozásával. Szociális és nacionalista demagógiája révén tömegbefolyása jelentős. (Mint Hitleré volt.) Még csak a demokratikus szabadságjogokat semmisítgeti meg (lásd: általános választójog, sajtószabadság, stb.). Hagyományosan a gazdasági világválság talaján épülget, mint Mussolini és Hitler állam-berendezkedése; de még csak a kebeléből kiszakadt neonáci párt osztagai militarizálásához nyújt hallgatólagos segítséget; miközben alkalmazkodik az új nemzetközi és belpolitikai feltételekhez. Lényegének leleplezését nehezíti, hogy se az ország népe, se a külföld nem hisz a szemének. A vele szemben felállt demokratikus ellenzék úgyszólván eszköztelen, míg a parlamentben kétharmadot nyert kormánypárt és emberei elfoglalták a legfontosabb állami, társadalmi (kulturális) és gazdasági pozíciókat. Aki pedig a diktátor „megvett” sajtó-birodalmának híradásai alapján tájékozódik, eltéved az ellentmondó és álhírek között.

Emiatt tartja továbbra is napirenden az Európa Tanács a magyar médiatörvénynyel kapcsolatos aggályait: a médiaszabályozáshoz többpárti támogatást vél szükségesnek, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökének és a Médiatanács tagjainak jelölési és kinevezési metódusát pedig megváltoztatni javasolja.

Ennélfogva kérdés, hogy 2014-ben mely párt, párt-csoportosulás lesz arra hajlandó és képes, hogy megállítsa az országrontást. Mely ellenzéki demokratikus párt vagy párt-szövetség vállalkozik annak meggyőző bizonyítására (és hogyan?), hogy nem az előző kormányok és pártpolitikusaik bűne (ha volt is hibás döntésük) az ország gazdaságának leszakadása, népének fokozódó nyomora, némely országrészek éhinsége, hanem „a nagy orbanizátor” mind ellenzékben, mind kormányon elkövetett kártevésének egyenes következményei. Tényszerűen bizonyítandó (és mindezen bizonyított tényeket a legszélesebb körben kell közzétenni): két év alatt (a 16 %-os egykulcsos adózás eredménye!) a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek; a beruházások elapadtak; a termelés csökken, az alkalmazottak száma szintén; az adósság viszont növekszik, noha a magánnyugdíjpénztárak vagyonát – csalással, zsarolásokkal – a kormányzat elkommunizálta; az infláció az EU-ban nálunk a legmagasabb; a nyugdíjak elértéktelenednek.

A félrevezetetteknek érteniük kell, mi „a jogállam lebontásának” mindennapjainkra, közérzetünkre, életvitelünkre kiható jelentősége. Rá kell mutatni: a bűnszövetségként indult pártképződmény palástolt diktatúrájának lényege a demokratikus társadalmi és jogviszonyok szisztematikus felszámolása. Konkrétabban: Alkotmány helyett egypárti „Alaptörvény” elfogadtatása; az Alkotmánybíróság elfoglalása (előbb hatáskörének korlátozása, majd összetételének részrehajló megváltoztatása), a hatalom alkotmányos korlátainak lerombolása; a bíróságok függetlenségének felszámolása (a végrehajtó hatalomnak való kiszolgáltatottságuk eredményeként); az ügyészség befolyásolása; a rendőrség megszállása; a szakszervezetek megszelidítése; a média-világ kisajátítása (a sajtószabadság korlátozása), az ellenzéki sajtó kezessé tétele, megfélemlítése, felvásárlása, korrumpálása; visszamenőleges jogalkotással a jogbiztonság megszüntetése; előzetes regisztráció elrendelésével az általános választójog korlátozása (a választási eljárás egyéb trükkökkel való alkalmassá tétele a választási csalások elkövetéséhez).

A társadalomnak fel kell ismernie: nagyszabású félrevezetés áldozata, „fehérgalléros” bűnözők balekja. (A leendő választópolgár tehát nem tehet egyenlőségjelet a diktátor kormánya és a korábbi demokratikus kormányok, valamint politikusaik közé „egyik kutya, másik eb” alapon!) A társadalom 2010-ben nem tisztességes jobboldaliakra adta voksát. A diktátornak és kompániájának nem is érdeke a nép tanultsága. (Uralkodni hülyéken lehet.) Viszont érdeke a téveszmék elhintése: ha azok fejünkben kikelnek, uralmon maradhat. Ezért megtagadta nemcsak a szegényebbektől, de a kevésbé tehetős középosztálytól is a felemelkedés feltételét: a tanulás, ill. a továbbtanulás lehetőségét. Oktatáspolitikájában keresztülviszi a Horthy-éra szellemi, kulturális mételyének, ártalmas és avult eszmevilágának újratenyésztését, az iskolák közvetlen állami felügyelet alá vonását, a jobb iskolák egyházi kézbe adását. A tankötelezettség korhatárát evégett 16 évre szállította le, a szakképzés szétverésével pedig megvonta az alapot a későbbi át- vagy továbbképzésektől. A felsőoktatásban a hallgatóktól irreális összegű tandíjat (anyagi hozzájárulást) követel; a szegény Finnországban vajon miért ingyenes az egyetemi oktatás?. A kevésbé tehetőseket viszont hosszú időre röghöz köti.

Merthogy az ország lakói szétszélednek, a migráció fokozódik, a magyarság egyre vészesebben fogy. Oka nemcsak a születések és elhalálozások arányszámának régóta tartó kedvezőtlen alakulása, hanem az ország modernizációjának elmaradása, a jobb élet reményének szétfoszlása (egyre szélesebb néprétegek megélhetése kerül veszélybe, tűrhető fizetéssel munkahelyet csak külföldön kapni), a szociális biztonság romlása, a politikai alvilág közéleti acsarkodásokkal kísért térnyerése, a lakosság demoralizálása, a hatalom ellenfeleinek kriminalizálása, stb. A kormánypárti nézeteket vallókkal is láttatni kell: a korrupció soha nem látott méreteket ölt. FIDESz-közeli vállalkozók (rokonok és baráti köreik) nyerik az állami földpályázatokat, állami megbízásokat (egyedül a Közgép Zrt. – Simicska Lajos cége – 300 milliárd forintnyi rendelést kapott, hirdető cégeiről nem is szólva).

Mindezek egyenes következményeként a tét: a magyarság jelentéktelen etnikummá töppedésének folyamata a XXI. században megállítható lesz-e, ill. ennek közvetett-közvetlen okozója-fokozója (az országrontó) feltartóztatható lesz-e 2014-ben?

Nehéz lesz, mert (a Demokraták koalíciójának esélye Magyarországon c. cikkemben és több más írásomban már rámutattam) az együttműködés feltétele az egyeztethető elvek egyeztetése az ellenzék pártjai között. Viszont tudjuk (Bibó nyomán is mondom): az önmagukban helyes elvek ellentmondhatnak egymásnak. Ilyenkor pedig nem az a megoldás, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat választjuk, hanem hogy az ellentmondó alapelvek egyikéhez sem ragaszkodva törekszünk közvetítő megoldást találni a kompromisszumhoz.

Csakhogy a diktátor jó stratéga, mindezt tudja és taktikai manővereivel megakadályozni akarja a palira vehető ellenzékiek egymásra találását. Hogyan? Például korrumpálva a lefizethető ellenfeleket, engedményeket, társadalmi békét ígér a hiszékenyeknek. Kihasználva érdek-különbségeiket aláássa az ellenzék pártjai és a civil-mozgalmak kölcsönös bizalmon alapuló közeledését. Szétzilálja közös fellépéseiket, hatástalanítja cselekvési programjaik koordinációját felszítva korábbi ellentéteiket. Sikerült bel- és külföldön azt a látszatot keltenie, hogy „a közös ellenség” , a neonáci JOBBIK ellenében fellép. E látszattal (a N.E.M. nagygyűlésén frakcióvezetője felléptetésével) pártja fasiszta típusú politikájáról, a jogállam lerombolásáról terelte el a figyelmet; ezzel is legitimizálni törekszik burkolt parlamenti diktatúráját, hogy lazán „leszalámizhassa” a demokratikus ellenzéket.

Konkluzió: ha bármelyik ellenzéki párt vagy pártcsoportosulás vele az ún. „társadalmi béke” megteremtése végett együttműködésre lenne kész, vagyis nem egyeztethető elveket egyeztetne, az elveszett; és az ország, a nemzet, a nép jövője is. (Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.) És az már nem a vég kezdete lesz, hanem a visszafordíthatatlan vég.

Búzás Huba

Apocalypse / Lee Gillen (flickr)

A sanda – magát demokratának hazudó – kormányzat a törvényhozáson keresztülerőszakolt „alaptörvényébe” iktatta és – a Horthy-éra kultúrájával, külsőségeivel, szimbólum-rendszerével együtt – mindenáron meghonosítani akarja e társadalmi-politikai anakronizmust, hogy kisember-ellenes politikáját és az ország intézmény-rendszerét a kizárólagos Orbán-hatalom ilyetén szellemiségére építhesse. Mindezt számos intézkedése, törvényei, tettei bizonyítják. (Magyarul: e ránk települt rezsim pár patkány által kitett ember-csapda sajtfejűeknek.)

Ehhez újabb adalék: mialatt Budapesten (2012. december 2-án délután) az országház előtt a Neonáci Ellenes Mozgalom (a N.E.M.) nagygyűlése – harmincnál több szervezet: párt és civil-mozgalom, sok tízezernyi tüntető – tiltakozott és ítélte el a holokauszt-tagadó JOBBIK parlamenti képviselője, Gyöngyösi Márton pár nappal előbb a parlamentben elhangzott ordas felhívását ( miszerint: itt az ideje, hogy felmérjük az itt élő! és különösen a parlamentben és a kormányban helyet foglaló zsidókat, mert nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, stb.), addig a JOBBIK vidéken háborítatlanul – állami és egyházi segédlettel – folytatja, mert folytathatja kereszt-állító „adventi” akcióit. Veszprémi helyi lapban megjelent beharangozójuk szövege például: „KERESZTSZENTELÉS A Jobbik Magyarországért Mozgalom veszprémi alapszervezete december 2-án 14 órakor adventi keresztet állít Veszprémben, a Kossuth utcán, az 1. számú posta előtt. A keresztet felszenteli László Dezső, a veszprémi Regina Mundi plébánosa, áldást kér Niederhoffer Zoltán református lelkipásztor.”

A neonáci párt adventi keresztállító rendezvényeit szerte az országban pár éve tartja. Ennek során különösen a hívők és a fiatalság körében szerzett jelentős politikai támogatottságot. A vidék számottevőbb településein és a főváros több kerületében főként közlekedési csomópontokban, bevásárló központokhoz közel állítgatja kettőskeresztjeit. Magam is tanúja voltam ennek Budán egy könyvesstandnál, forgalmas metro-kijárattal szemben. A keresztszentelések során egymás mellett tipródnak a meggyilkolandó zsidók gettóba hurcolását, bevagonírozását leengedett redőnyeik mögül részvétlenül (vagy részvéttel?) lesegélő hajdani lakosság hitbéli leszármazottai, az egykori gyilkosok szellemi-politikai ivadékai, valamint a náci fegyvereket megáldó papság szemforgató utódai „Áldott Karácsonyt a keresztény Magyarországnak”, „Velünk az Isten!” feliratú táblák alatt. Vajon melyikük szívében nagyobb a képmutatás?

Közbevetőleg: a Kuruc.info, a Hunhir.info és a Szent Korona rádió a Kossuth térre meghirdetett ellentüntetést (amit a szervezők „a magyarellenes, cionista” demonstráció ellenében hívtak össze) azzal fújta le, hogy „noha teljes mellszélességgel kiállnak Gyöngyösi Márton és parlamenti felszólalása mellett, mindenki saját belátására bízatik, elmegy-e tüntetni a magyargyűlölők ellen”.

A „magyargyűlölők” nagygyűlésén a képmutatás valószínűleg az elsőként fellépő szónok, Rogán Antal (a FIDESz frakcióvezetője) mellében okozott leghevesebb szívritmuszavart. Merthogy őszintének hatott ugyan néhány személyes élményére utaló mondatában a nácik embertelenségétől való elhatárolódása, ugyanezt nem vonatkoztatta pártja jövőbeni magatartására. Miközben sem az őt hallgató tömeg, sem ő maga nem feledhették a JOBBIK létrejöttének, fenyegető megerősödésének baljós történetét: a FIDESz politikai rendezvényein árpádsávos zászlók alatt felvonult szélsőjobb megjelenését Magyarországon. Ugyancsak nem feledhették és felejtjük a szélsőjobb rendezvényein támogatólag részt vett és felszólaló fideszes politikusok náci-beszédeit, akik a neonácikkal egyetértve „idegenszívűeknek”, „hazaárulóknak”, „országvesztő komcsiknak” nevezték a szocikat és más demokratákat, meghonosítva ezzel a gyűlöletbeszédet a politikai köznyelvben. Magyarországon a társadalmi kapcsolatok korróziója, a közélet szennyezése ezzel és nem másként kezdődött. Azazhogy maga a „polgári köröket” szervező FIDESz-vezér hirdette meg ellenzéki korában: „a haza nem lehet ellenzékben!”. Ennél kirekesztőbbet még a nácik se mondtak.

És folytatódott azzal, hogy a FIDESz-propaganda a szélsőjobb csőcseléket nevezte „az utca hangjának”, az utcai zavargások (gépkocsi-gyujtogatások, stb.) elkövetőit „békés tüntetőknek”, akiket „rendőrterror” fosztott meg jogaiktól. Tény: a FIDESz 2006 őszén őket tolta előre kormányellenes puccskísérletéhez. Csak emlékezet-kiesésben szenvedők vagy álnok kettősbeszédekhez szokottak feledhetik, hogy Áder János fideszes államelnök celebrálta a háborús bűnös (zsidók meggyilkolásában részes) Wass Albert szobrának leleplezését; hogy Kövér László fideszes házelnök állt az antiszemita-nyilas Nyírő József rehabilitációjának élére, személyesen járt el erdélyi újratemetése ügyében; hogy e náci írókat kötelező tananyaggá az orbáni oktatás-politika emelte; hogy viszont zsidó származású vagy baloldali nézet-világú írókról (Gelléri Andor Endre, Tersánszky Józsi Jenő) elnevezett utcákat egyházi személyiségek nevére keresztelgetnek át; hogy potentátjaik kulturális intézmények élére ismert neonáci érzelmű kirekesztőket helyeznek; hogy a Magyar Nemzeti Arcvonal nevű fegyveres neonáci szervezet kiképzőtáborai létesítéséhez lehetőséget biztosítanak; hogy törvényhozásuk felszámolta a jogállamot, stb. Vona Gábor JOBBIK-vezér nem hiába mondta: „a FIDESz a mi programunkat valósítja meg”.

Amíg tehát egyfelől örülni kell a N.E.M. több-tízezres nagygyűlése karakán kiállásának a neonácik ellen, a világlapokban is üdvözölt és méltatott egységfrontos összefogásnak (örülünk is), addig – másfelől – higgadtan kell megállapítanunk: a kormányoldal mindössze szalonképessége megfakult látszatának megőrzése végett hallatta hangját.

Másnap ugyanis a miniszterelnök a parlamentben (ellenzéki felszólalásra válaszolva) érdemben csak annyit mondott: „mi magyarok megvédjük a zsidókat”; ami voltaképpen egyenlő a magyar zsidóságnak a nemzet testéből való kitaszításával. Természetesen nem ismerte el a szélsőjobb megerősítésében játszott személyes szerepét és felelősségét, arra se tett ígéretet, hogy a Demokratikus Koalíció által indítványozott, és a Magyar Szocialista Párt részéről is szorgalmazott – a parlamenti szabályok keretei között lehetséges – politikai karanténban pártja részt vesz, vagy azon túl intézkedést kezdeményez a JOBBIK betiltása érdekében. És különösen nem ígérte, hogy pártja felhagy a félmillió magyar zsidót elveszejtő Horthy-rezsim restaurációjával, az e politikai kurzusra épített „jogfolytonosság” további megalapozásával.

Holott Bibó nyomán nem először hangsúlyozzuk: a „jogfolytonosság ideológiája” , szellemisége nem tartozik a nemzeti jogfejlődés tisztelhető hagyományai, értékei közé; ellenkezőleg: fasizmushoz vezet.

Következésképp a vég kezdete lesz Magyarországon, ha a Horthy-éra szellemiségéhez kapcsolódó jogfolytonosság bűzös televényéből az újfasiszták és neonácik ősmagyarkodó zagyvasága, cigányölő gonoszsága, zsidógyűlölete, méreg-illatot árasztó kirekesztés-politikája újra és újra kisarjadhat. (Röviden: hiába tisztogatjuk ablakaink üvegét, ha a mocsok a másik oldalon van.)

Búzás Huba

Ez – és még sok más – foglalkoztatott a magyar valóság 2012. november 19. napjának délutánján az országházhoz érve. Tény: a palástolt (parlamenti) diktatúra képviselői maholnap megszavazzák általános választójogunk csorbítását (több jogfosztó intézkedés mellett a csalások lehetővé tételét előmozdító trükkök és az előzetes regisztráció ál-alkotmányba foglalt szabályait). A törvény zárószavazását halasztják ugyan (altatva a közvéleményt), ám semmi kétség, hamarosan visszatérnek rá. Csakugyan jogtiprás? Az, ha ki-ki csak regisztrációval szerezheti vissza e törvénnyel elvett szavazati jogát.

Mussolini se cselekedett különbül: olyan választójogot fabrikált (teljesen átalakítva az olasz parlamentet), amely eleve biztosította fasiszta pártjának a parlamenti többséget – miközben az ellenzéki sajtót eltiporta. Nagy mondása volt: „Megteremtettük mítoszunkat. A mi mítoszunk a nemzet”. Valóságpótlékul ő is a patriotizmust vetette népe elé. Törvénygyára átszabta a közélet valamennyi szegmensét (közigazgatástól a közoktatásig), hogy minden döntés akarata organikus egységébe kerüljön. A végkifejlet ismert a történelemkönyvekből.

Magyarországon az utóbbi két évben szakasztott efféle kormányzás folyik. Felöltve láthatósági mellényemet (mert hamarosan sötétség borul az országra) beálltam a Demokratikus Koalíció élőláncába tiltakozásul a jogainkat sértő törvény ellen. Ország-világ lássa a diktátor törvényerőre emelt jogsértéseit! Körülem úgy négy-ötezer demokrata vont élőláncot a parlament épülete köré, hirdetve egy nép meg-nem-alkuvását, mécseseket gyújtva a szívenszúrt demokrácia teteme fölött. Táblák: VIKTOR! TE CSALSZ! Talán tévedésbe ejtett – élveteg, bámész, önfeladásig mulya – honfitársaink többsége is felfogja végre, mi a valóság; tudatlanságra nincsen mentség. Megfélemlítettségünkre még van; a gyávaság viszont aligha vigasz. A katasztrófa órájában hiába áll majd országnyi ember egymásra mutogatva, tanácstalanul a végromlás szakadéka előtt, melyet könnyelműségük idézett fel.

Kérdezhetik akkor: a társadalom tanultabb ötöde miért nem figyelmeztetett a történelem tanulságaira? Ezek néhányára próbáltam szót vesztegetni maradék szabad sajtónk emez oldalain korábban megjelent Fasizálódásunk tünetei; Posztmodern fasizmus Európában; Nemzethalál felé a XXI. században; Diktatúrák joga az újkori Magyarországon; Hazaárulás vagy hazaszeretet; Szabadságharcnak álcázott hazaárulás; Kegyelemdöfés a demokrácia szívébe, stb. című cikkeimben – eleddig kevés eredménnyel. Hisz továbbra is ódzkodik számos ellenzéki véleményformálónk finomkodó szóhasználata néven nevezni a gyereket: diktátornak nevezni a diktátort, diktatúrának a diktatúrát, fasizálódásnak az alakuló fasizmust. Pedig a történelem ismeri e társadalmi tébolyokat. A fasizmus ismérvei például összefoglalhatók: demokrácia-ellenesség; totalitárius ambíciók; (politikai és kulturális) liberalizmus-ellenesség; a társadalom kohéziójának szétszaggatása; populizmus és szociális demagógia; militáris értékrend; tömegmozgósítás valósághiányos célokért; extrém nacionalizmus; forradalmi imázs; az autokrata vezetés idealizálása; keresztény kultúrkörre hivatkozások rasszizmussal spékelten, stb. (Ligeti Ernő: A fasizmus szellemi gyökerei c. műből.)

Ekkor – mintha gyerekkoromból nyilasok lépnének elő! – a tér túloldalára tekintve láttam: az árkádok alatt pár neofasiszta egyenruhás settenkedik. Öten-hatan pedig civilek egy táblával: Öszöd! (Gyurcsány beszédének lényegét akkor se fogták föl.) Néhány rendőr – kellő lőtávolságból – latolgatta: közbeavatkozzék-e?

Számos író, közíró leírásaiból tudjuk: valaha délnémet városok kültelkeire érkeztek magasszárú csizmát viselő barnainges suhancok teherautóikon, karjukon horogkeresztes karszalaggal , övükben gumibottal. Paramilitárisan fegyelmezett egységeik le-lecsaptak a békésen ülésező szociáldemokratákra – s agyba-főbe verték őket. (Pontosan úgy, mint még korábban a velencei Szent Márk téren Duce fasisztái, akik az alig ellenálló lakosságot rohanták le; csak jóval szervezettebben.) Mielőtt a rendőrség beavatkozhatott volna, autóikra pattantak és elrobogtak. A Reichswehr szogálaton kívüli tisztjei (akiket a nácipárt névtelen pénzadó kezei fizettek) képezték ki félkatonai alakulataikat.

Vajon a JOBBIK különféle neveken masírozó gárdaegységeit kik pénzelik? És lehet-e, szabad-e legyintenünk rájuk? Hisz ismert: Hitler müncheni „sör-puccsa” 1923. novemberében megbukott ugyan (ötévi várfogságra ítélték, de már egy év múlva kegyelmet kapott), 1931. októberében azonban sikerrel járt: a gazdasági és politikai válságok, némely tőkések érdekei, az infláció és munkanélküliség, a növekvő nyomor, a rend és felemelkedés utáni vágy, valamint demagógiája magasba lendítették. Hindenburg elnök 1933. január 30-án kancellárrá nevezte ki. Berlin utcáin kigyúlt a tüntető nácik fáklyatüze, márciusban pedig a Reichstag (merthogy a nácipárt a választáson újra többséget szerzett ugyan, de nem abszolút többséget). Göring szabadjára engedte falkáit, egyszeriben megsemmisült minden jog Németországban: kaszárnyák zugaiban bírósági formalitások nélkül gyilkolászták a demokratákat. Ami, persze, csak a kezdet volt; holokauszttal folytatódott. Hetven éve sincs – Európában.

Nálunkfelé se egyszerűbb a képlet: a parlamenti kétharmadot szerzett párt még mindig tagja a konzervatív kereszténydemokraták európai közösségének (holott se nem konzervatív, se nem keresztény, se nem demokrata; emez álcát a liberális maszk levetése után mázolta magára, mert hisz liberális se volt), így számíthat a képmutatásával szintén átejtett tisztességes, nyugati jobboldal támogatására. Jobbján pedig ott díszlik a JOBBIK, amely nyiltabban, drasztikusabban akarja ugyanazt: Horthy-divatú kultúrát, fasiszta divatú „jogrendszert” – s ha kell – náci-divatú erőszakot. E pártok pórusaikon át együtt lélegzenek (vetélkedésük nem érdemi): nemcsak képviselőik útján van kezdettől fogva kimutatható érintkezésük (vezéreik együtt fényképezkednek Erdélyben), hanem szavazótáboruk közötti átszavazásaik folytán is (mert hiszen Magyarországon dívik még nem hivatalos közgondolkodásunkban a zsidó- és cigánygyűlölet). Mondhatni közös a propagandájuk; a közbeszédbe csempészett téveszmék azonossága bizonyíték erre. Közös propaganda-dogma például, hogy „a baloldal szolgáltatja ki az országot a hitelezőknek”. (Cáfolat: hitel kell a piacgazdaság, a vállalkozások működéséhez; és az szolgáltat ki, aki nem 3-4 %-os kamatra, hanem 6-10 %-os kamatra vesz föl hitelt. Miért? Mert tart az IMF gazdasági-pénzügyi ellenőrzéseitől, az EU normakontrolljától, mely megakadályozhatná oligarchái további vagyonszerzését.) Közösen hangoztatott propaganda-dogmájuk az is, hogy „Gyurcsány és Bajnai tették tönkre az országot”; amire nézve természetesen nincs hiteles adat. A közbeszéd és közvélekedés azonban e szüntelenül ismételgetett állítást tudatlanul ténynek fogadja el, mint a szintén sulykolt „lejáratottságot” is e politikusok vonatkozásában.

Holott – emlékezzünk csak – Járai Zsigmond volt MNB elnök – az akkor ellenzéki FIDESz óhajtására, a Gyurcsány-kormány akadályozása végett – emelte indokolatlanul magasra a jegybanki alapkamatot, minek folytán a forinthitelek kamata 20 százalékpont fölé kúszott, szemben a devizahitelek 3-4 százalékos kamatával. Minden tetemes eladósodottságunk – állampolgáré, önkormányzatoké, államé – ekkor kezdődött igazán. Ez ügyben okot és okozatot csak rosszindulat vagy butaság cserél föl. Gyurcsány normál gazdaságpolitikájával éveken át szűk határok között tartotta a forint árfolyamát; a többségükben fideszes önkormányzatok ekkor tájt devizakölcsöneiket forintbetétben tartva nyerésben is voltak: magasabb kamatot zsebeltek, mint amekkora törlesztő-részletet fizettek. A FIDESz által folyamatosan gáncsolt reform-politikát végül csak a világgazdasági válság hiusította meg. A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok életrevalóságát bizonyítja viszont, hogy képesek voltak e kártevő hatások közepette is államcsődtől menteni meg az országot. Konklúzió: napjainkban a gazdaság lejtmenetét „a békemenetek” kormányának köszönjék képzelt sikereik megtapsolói.

A valóság tehát nem ért véget, csak az iménti tüntetés egy fasisztoid törvény ellen. Valaki vidáman kiáltotta: ”ez annyira jól sikerült, hogy a jövő héten is jövünk”! Vajon mennyire világít rá minderre mécseseink fénye? Idáig jutottam gondolatban, amikor a Demokratikus Koalíció tüntetői – egymással kezet szorítva – távoztukban visszatekintettek az országház egyre mélyebb sötétségbe boruló épületére. Az árnyék még lehet a fény szülötte, a sötétség már nem. Amiként nincs kicsit fasiszta, csak fasiszta van.

Hogy mi közöm ehhez? Nekem, aki egyébként elfogadom Kosztolányi Dezső vélekedését: „nem teszünk jó szolgálatot az irodalomnak, ha a költőt – az egyéni élet nemes és szeszélyes bolygóját – bármiféle érdek szolgájává nyomorítjuk”, mert az író, ha „pártpolitikának kötné le magát, hivatását és hitét tagadná meg, eladná azt a fölényt, hogy mindent és mindenkit egyszerre érthessen meg”. (Kosztolányi D.: Nyelv és lélek; Osiris K.,Bp.,2002.,561 és 569.old.) Kosztolányi ezzel a szabad szemlélőt, a homo aestheticus-t állította szembe „a korlátolt és elavult cselekvővel”, a homo moralis-szal. Ám azt tartom: ha az amorális hatalom a homo aestheticus-ra támad, úgy bennem a homo moralis-nak meg kell szólalnia. (Megszólalt és mindannyiszor kiáltozni fog, ahányszor a homo aestheticus-t – a művészetek értékőrzőjét, a bennünk lakozó szépség formálóját – veszélyben látja.)

Nem pártpolitikát képviselek tehát, mindössze esztétikai – ezt érintően erkölcsi, társadalmi, általános emberi – értékek mentésével próbálkozom, kultúránkat óvom demokráciánk megtiprójától. Miközben vallom: az író, a költő maradjon a saját kaptafájánál, ne csapjon föl suszterpolitikusnak. Nem dolga. Más dolga van. Ne csapjon föl párt, politikai csoportosulás szócsövének. Ez az elv. Mi indokolja ennek az elvnek máig ható létjogosultságát? Erkölcsi parancs: Babits Mihály 1928-ban Julien Benda (fr.író) Az írástudók árulása c. könyvéhez a következő iránymutató gondolatait fűzte: az írástudók (papok, filozófusok, tudósok, írók, költők, a művészeti élet jelesei) akkor esnek az árulás bűnébe, amikor bármely bűnöket, vétségeket, hibákat erényekké avatnak, magasztalnak, mert nemzetük, népcsoportjuk, vallásuk, osztályuk, pártjuk érdekeit a magasabbrendű erkölcsi igazság, a Szellem principiuma fölé akarják helyezni.

Ezzel szemben mi a helyes elv? Szeretem hazámat, nemzetemet, népemet hibáiban is, de nem hibáival együtt. Hibáit, bűneit nem szeretem. Ez az elv vésődött írói hagyományaink kőtábláiba. A szólás szabadsága, persze, az Írástudótól sem tagadható meg. Saját, független értékrendje hangoztatásához (mely történetesen megegyezhet pártokéival is) joga van. Adott esetben kötelessége, hogy megszólaljon; az Írástudó szerepe – mondta Babits – a világítótoronyé: világítson, mutassa a helyes erkölcsi irányt, ha nem is járnak arra hajók.

Mutatom: Gelléri Andor Endre és Tersánszky Józsi Jenő messze magasabb erkölcsi, esztétikai, társadalmi értéket szimbolizálnak, mint Somogyi László plébános és Regele János kir. tanácsos. Következésképpen az utcanév-változtatások értékítéletünket sértő döntések. Valamint társadalomellenesek is, amennyiben a döntések motívumai között antiszemita érzület dominál és egy letűnt rezsim retrográd szemlélete húzódik indítékként.

Ebbéli gyanúnk azért sem alaptalan, mert a zsarnok kultúránkra taposása tendenciaként érvényesül: József Attila szobrának eltávolítása a Kossuth térről; Dörner kinevezése az Új Színház élére; a Horthy-kultusz újraélesztése; a Pákozdi tér (XIV.ker.) átnevezése Wass Albert térré; Csepel fideszes polgármesterének cinikus-gonosz kezdeményeként a nyilas Nyírő József emlékezetére rendezett irodalmi est a Radnóti művelődési házban; utóbbi romániai gyászszertartásának újrakezdődő előkészületei; Wass és Nyírő iskolai kötelező tananyaggá tétele, miközben számos irodalmi nagyságunkról szó sem esik, stb. Mi más ez, mint lopakodó kultúr-terror, a népbutítás intézményesítése évtizedekre?

Állításainkat bizonyítjuk. Lehet, Regele János (a Horthy-kor kir. tanácsosa, Horthyék országgyűlése képviselőházának iroda-főigazgatója, egyházközségi elnök, a szentmihályi templom építtetője) szintén méltó arra, hogy nevét utca viselje (viselte is korábban), de Gelléri Andor Endre (1906-1945) se méltatlanabb. Tárgyilagosan ítélve méltóbb: tehetségét nemcsak Móricz és Füst ismerték el; remekmű novelláiért, A nagymosoda és A szomjas inasok c. regényeiért Baumgartner-díjat érdemelt. És nem érdemelte, hogy zsidó származása miatt sorozatos üldöztetésben részesüljön: 1941-ben munkaszolgálatra hívták be; 1944-ben a németek az ausztriai mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, majd a günskircheni táborba került, ahonnan már nem tért haza. A hörschingeni kórházban flekktífuszban pusztult el; mondhatni: vértanúságot szenvedett.

Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) írásművészetének elismertsége nála is magasabbra szárnyalt. Illyés Gyula írta: én, a Párizsból jött, akkor ismertem meg a magyar irodalmat, amikor felfedeztem, hogy kicsoda Tersánszky. Összevetve és nem lebecsülve Somogyi László atya, tiszteletbeli kanonok, címzetes esperes, a kerület díszpolgára érdemes hitbéli munkálkodását (amiért a Szent László plébánia bugó hívei a templom mellett emlékezetére szobrot emeltek) Tersánszky életútjának össztársadalmi kultúr-értékével (amit a Kossuth-díjas író jelképesen képvisel), ünnepélyesen kimondhatjuk: utóbbi jelentősen kimagaslóbbat alkotott. A tavasz napja sütötte c. novelláskötete 1911-ben látott napvilágot. Az I. világháború harcterein (az Isonzo-fronton harcolt, a piavei ütközetben küzdött) írta Viszontlátásra, drága c. regényét. Olasz fogsága után – 1919-ben – tért haza. Regényei többségét (Kakuk Marci ifjúsága; Rossz szomszédok; A havasi selyemfiú; A céda és a szűz) a Nyugat közölte. Az 1936-ban írt Legenda a nyúlpaprikásról c. kisregénye a magyar próza egyik csúcsa. Négyszer részesült Baumgarten-díjban. 1942-ben jelent meg a Kakuk Marci két kötetben. Az Egy ceruza története és az Egy kézikocsi története (1948-49) c. regényei, valamint A vándor (1955) c. válogatott novellái a II. világháborút követő munkásságának érdemes alkotásai. 1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Az író emberségéről tanúskodik, hogy 1944-ben hamis igazolványokkal mentette a fasizmus, a nyilas terror üldözöttjeit. Ekkor írta – tartva attól, hogy zsidó származású feleségét a nyilasok elhurcolják – híres végrendeletét (aminek eredetijét a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi). A ma emberének okulásául e megrendítő dokumentum néhány kiragadott mondatát ide idézem:

„…nejemnek… csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogyan zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a… zsidókat… Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a… feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok… elviselhetetlen már… az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára… kötelességemnek érzem,hogy az igazi magyarellenesség ellen… példaadó gesztussal éljek… Magam Istenben soha meg nem tántorodott hittel maradtam igazi jó keresztény, jelen sorokat mégis átokkal végzem az áldás helyett… Legyenek átkozottak örökre ennek az árnyékvilágnak urai, az Egyesült Nemzetek, Anglia, Amerika és a Szovjet, ha valaha is, politikai vagy hasznossági okokból megtántorodnak, vagy kifáradnak ennek a mérhetetlen tömegű gonosztettnek a megtorlásában, amit a német nácik, ezek a dühöngő őrültek és… a szolgai pribékeskedésben buzgólkodó… magyar nácik elkövettek. Ámen!”

Felteszem a kérdést: demokrácia-tipró zsarnokunk hatalma mely valódi okból akarja közterületeinkről eltávolítani Gelléri Andor Endre és Tersánszky Józsi Jenő nevét?

Végül ide idézem Domokos Mátyás, jeles irodalomtörténészünk időbeni figyelmeztetését, amely a Forrás-ban 1993-ban jelent meg: „az írástudók árulása napjainkban kezd olyan méreteket ölteni, hogy az igazi szellemi kötelesség hagyományainkba írt kőtábláinak a kisajátítása is a szemünk láttára zajlik, akik erre az örökségre való lármás hivatkozással igyekeznek megteremteni árulásuk legitimizációját és az erkölcsi folytonosság illúzióját”. Vak vagy hazudik, aki nem látja: e kisajátítás ma minden előzőnél riasztóbb méreteket ölt. Ma már a kultúra kisajátítása folyik. Azé az egységes magyar kutúráé, amely mindnyájunké, amely elsősorban hivatott megtartani nemzet-tudatunkat, magyarság-eszményeinket és európaiságunkat, amely gátját vethetné a nemzet pusztulásának, széthullásának. Ezek után tegyétek föl ti a kérdést – ne csak a Fővárosi Közgyűlésnek, a kultúrpolitikusoknak, hanem – a zsarnoknak és vazallusainak: hallottak-e arról, miként fogalmazott Vörösmarty; na, hogy: „Legszentebb vallás a haza s emberiség”? Avagy hol van emberségük, hírhedett nemzeti lelkiismeretük?

Merő önérdekből – hatalmának növelése, személyes vagyonszerzése végett – adta fel, ami e világválságos időkben a nemzet újabb történelmi szakadékba zuhanásával fenyeget. Önérdekét legárulkodóbban ama közös – Kövér és Simicska-megfogalmazta – erkölcsi nihil bizonyítja, amely még hatalomra kerülésük előtt e cél-megjelöléssel nyert kifejezést: „ addig kell hatalomra kerülni, amíg a hatalomból lehet a legkevésbé kockázatosan lopni, mert akkor mi diktáljuk a szabályokat”. (Kende Péter: A Viktor; 11.old.) Szabályaik diktálásáról az ország azóta alkotott némi fogalmat, Simicska Lajos és cégei vagyon-szerzéséről pedig – az új „állampárttal” való összefonódásaikról – időnként tényszerű tudósításokban számol be a maradék szabad sajtó.

Mindezek sokadik bizonyítéka az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ellen hangoló reklám- és média-kampány, amely – a félrevezetettek hamis tudatát erősítendő – hirdeti az EU (amelyhez országunk szabad akaratából tartozik), valamint az IMF (amelytől állítólag kölcsönt felvenni szándékozunk) „gyarmatosításunkra” törekvéseit efféle plakát-szövegekkel: „Nem engedünk az IMF-nek!”; „Nem adjuk fel Magyarország függetlenségét”, stb. Nem kétséges, ez is az alulinformáltak további szédítését, tévedésben tartását szolgálja, hisz közvetlenül belátható: szabadságharc csak elnyomó hatalom ellen irányulhat, amely szabadságától foszt meg valamely népet. Az EU és az IMF nem ilyen. Ellenkezőleg: az EU honi kormányzatunk demokrácia-csorbításai, szabadság-elvonásai ellen lép fel; közös európai normáink tiszteletben tartására figyelmezteti a magyar jogállam lebontóját; az európai állampolgárok jogai védelmében alkalmazza a rendelkezésére álló – sajnos, nem eléggé hatékony – eszközeit (pl. kötelességszegési eljárások indítását, a kohéziós alap pénzeszközei megvonásának kilátásba helyezését, stb.). Következésképp szabadságharcnak nevezni – akár képletesen – az EU-val és az IMF-fel szembeni idióta magatartást, fogalmi képtelenség, mely magában hordja önnön cáfolatát. Az pedig, aki ennek hitelt ad, gondolkodjék el saját súlyosbodó elmebeli állapotán.

A garázda miniszterelnök szabadságharcnak álcázott ország-eltérítése tehát fölér a legsúlyosabb következményekkel járó hazaárulással. A hűtlenség e bűnét bizonyítja, hogy idő- és útvesztésünket okozó ország-rontó politikáját a nyugattal szemben határozza meg; ennek során minduntalan provokálja hazánk NATO-szövetségeseit, sértegeti a brüsszeli vezetést, tehetségtelenségéről szónokol, bukását jósolja. Miért? Tart az EU-intézmények norma-kontrolljától, az IMF pénzügyi-gazdasági ellenőrzéseitől.

Ugyancsak bizonyítja nyugathoz fűződő progresszív történelmi hagyományaink (Szent István, Hunyadi Mátyás, Batsányi, Széchenyi, Ady, József Attila, Keresztury, Babits, Bibó, Illyés és más nagyjaink európai orientációjának) hűtlen feladását, hogy miniszterelnöki megbízatásával visszaélve vette föl a szaudi, orosz, kínai, azerbajdzsáni kormányokkal (utóbbival egy gyilkos kiadása révén) a kapcsolatokat kedvezőtlen kamatozású hitelmegállapodások tárgyában, ill. kamarillája gazdasági pozícióinak megőrzése végett – veszélyeztetve ezáltal politikai, gazdasági ország-érdekeinket.

Népbutító propagandája, turanizált Horthy-kultusza, a neonáci JOBBIK ugyancsak EU-ellenes handabandáinak kormányszintű felerősítése „békemenetnek” nevezett szánalmas felvonulások hangzavarában kulminál. E hangzavarban alig hallhatóak a (félig már eltaposott) szabad sajtó által felsorakoztatott tények.

Tény, hogy a magyar társadalom józanabbik fele fehérló-áldozatok bemutatása, kakastollas csendőrség felállítása, félkatonai fasiszta alakulatok masíroztatása, rovásírásos visszarévedések helyett modernizációt, nyugat-európai életnívót akar; tudományos-műszaki életünk magasabb hozamú eredményességét, a kultúra és művészetek szabadságát akarja, nyitott felsőoktatást és e modern korhoz méltó közoktatást kíván. És hogyne kívánná a mindenki számára egyaránt elérhető egészségügyi, szociális és nyugellátás biztosítását. Érthető, hogy mindezek gazdasági és politikai feltételrendszerének megteremtését is akarnia kell: a gazdaság növekedését, a beruházások újraindítását, a lebontott jogállam újjáépítését, modern demokráciát.

Mindezek nem szólamok, nem jelszavak; hanem célok és elvárások. A XXI. századi európai ember ma már életfeltételeihez tartozóan elvárja a kielégítő és bővülő áruválasztékot. És belátja, hogy ehhez szabaddá kell tennie a termékek és szolgáltatások akadálytalan áramlását a kontinens egész területén. Napjaink európai polgára – ha valamelyest tájékozott – tudja, hogy ez az egységes piac Európában már húsz éve létezik. Tapasztalja, hogy a hazai és világcégeket nap mint nap félmilliárdnyi fogyasztó egységes európai piaca fogadja. Sejti: kimaradni ebből, elpackázni az EU-kínálta előnyöket, az ország számára behozhatatlan hátrányokkal járna. (Ezt teszi kockára a magyar miniszterelnök múltba visszarántó kormányzása.) Az európai ember tudja, hogy a világ globális színterén az európai közös piac mondhatja magáénak a legmagasabb GDP-t. Ebből részesedhet 4 millió létminimum alatt élő és másfél millió mélyszegénységben élő honfitársunk, de előnyét láthatja ennek mindenki más is; hisz húsz év alatt a verseny nyomán az árszínvonal javult, miközben az Unió tagországai közötti kereskedelem volumene 800 milliárd euro értékről 2550 milliárd eurora nőtt és közel 3 millióval gyarapodott a munkahelyek száma. Nem felejthető az se, hogy megszűntek az országhatárok, az unió polgárai szabadon utazhatnak.

A világválság nyomában tornyosulnak, persze, átmeneti gondok: recessziós jelenségek, megnövekedett munkanélküliség, elakadt gazdasági növekedés, néhány tagország deficites gazdálkodása. Ezek azonban kezelhetőek. Megoldást követel az a feszítő ellentmondás, amely a fejlettebb gazdasággal rendelkező tagországok adófizetőinek kényszerű áldozat-vállalásai és a kevésbé fejlettek állampolgárainak a szükséges „megszorítások” elleni tiltakozásai között időről-időre felmerül. E fejlődést akadályozó ellentmondás feloldása kikerülhetetlenül közös irányító szervekre épülő államszövetség (föderáció) szervezését követeli, amelyben a tagállamok a közigazgatás egyes ágazataiban megőrzik ugyan önkormányzatiságukat, a gazdaság-irányítás terén azonban – a különböző nemzeti érdekeket tiszteletben tartó, azokat összehangoló – központi akaratnak kell érvényesülnie.

E perspektívára utalt október 23-án Egyetem-téri ünnepi beszédében Gyurcsány Ferenc (a felismert igazságokat mindig elsőként kimondó – európai mércével mérve – egyetlen államférfi-formátumú politikusunk) , amikor kijelentette: mi, a Demokratikus Koalíció, hiszünk az egyesült európai államok eszméjében (amely nem közeljövőnk dolga). És ami nem magyarságunk feladását jelenti; ellenkezőleg: a közös és szabad Európában nemzeti kultúránk megőrzésének, autonóm ország-fejlődésünknek legszámottevőbb nemzetközi biztosítékát. Hisz európai civilizációval a hátunk mögött könnyebben küzdhetünk meg jövőbeni gondjainkkal. E páneurópai törekvésekkel – ugyanakkor nemzeti érdekeinkkel – megy szembe despota-hajlamú miniszterelnökünk, mert mindezáltal veszélyeztetve látja a számára teljhatalmat biztosító, megálmodott prezidenciális köztársaság elnöki posztjának megszerzését.

Emberek! Állítsátok meg végre e kisszerű diktátort! Ebben ki-ki ismerje fel a kötelességét! A jövő nemzedékeire hárul európaiság és magyarság öntudatos összehangolásának feladata. Reánk a küldetés, hogy ezt előkészítsük, a magyarság megmaradásának feltételeit, népünk életminőségének javítását megalapozzuk. Mindenekelőtt azonban a magyar választópolgárra hárul a felelősség, hogy regisztráljon, majd 2014-ben a demokraták képviselő-jelöltjére adja voksát.

Tudjuk: a jogállami berendezkedés szervezetrendszerének a demokrácia alapelveivel való teljes megegyezése jelenti valamely hatalom tartalmi, érdemi legitimitását, a működés demokratikus alapelveknek megfelelő eljárásjogi szabályozása, a rendszer ezzel adekvát működtetése pedig formai legitimitását. Az utóbbi szintúgy fontos, mert a forma ad a dolognak valóságot (forma dat esse rei – mondaná a latin). Az államhatalom hazánkban – antidemokratikus kormányzati intézkedései következtében – elveszítette mindkettőt. Államjogi ismérveit tekintve a zsarnok állama nem jogállam.

Nem is lehet az, mert a demokrácia addig működött fék-ellensúly-rendszerét lebontotta (a törvényhozásban parlamenti diktatúrát gyakorol, a végrehajtó hatalom hivatalaiban minden vezető pozíciót elfoglalt, a harmadik hatalmi ág – az igazságszolgáltatás – gerincét eltörte, az Alkotmánybíróság hatáskörét szűkítette, összetételét megváltoztatta, médiahatósága a sajtószabadságot veszélyezteti, stb.), ezzel párhuzamosan pedig népfelségi jogokat csorbító eljárásokat emel törvényerőre. Mindezek egzakt tapasztalati és jogi tények. Bizonyítják cáfolhatatlanul: a rendszer nem legitim, létjogosultsága nem igazolható, nincs ilyetén társadalmi felhatalmazottsága. Az Alkotmány hatályon kívül helyezésekor se volt, ha megmaradt is szavazóbázisának jelentős hányada. Bibó óta tudjuk: a formai szabályosság minimuma nélkül nem lehet garanciája az érdemi legitimitásnak; és egyidejűleg: a rendszer tartalmi bárdolatlansága mellett nem maradhat legitim egy mégoly szabályosan létrejött hatalom sem. A demokratikus ellenzék pártjai (az MSzP és az LMP) – a távolmaradásával tiltakozó Demokratikus Koalíció kivételével – a parlamenti „vitát” (szent együgyűség!) nem bojkottálták. A FIDESz pedig (amely csak nevében demokrata, magja kezdettől egy politikai kalandorokból álló bűnszövetkezet) és kártevéseiben tettestársa, a KDNP – a nyíltan rasszista, antiszemita, neonáci JOBBIK (amely iskolai végzettséghez kötné a választójogot) némi akadékoskodása mellett – rövidesen törvényerőre emeli ezt az általános választójogot csonkító beterjesztést is.

Ha a hatalom nem legitim, ha az állam megszegi a polgáraival kötött társadalmi szerződést, ha zsarnoki módon cselekszik, úgy – korábbi cikkünkben idéztük már John Locke szavait – „a polgárok ilyenkor kötelességüknek tekinthetik, hogy megdöntsék az államot”. Csakhogy a polgárok (parlamenti pártjaik és mozgalmaik) összefogásra képtelensége erre nem kínál lehetőséget; esélyt se. A zsarnok és tettestársai, bűnsegédei, bűnpártolói kajánul figyelik mindezt. Nem is hederítettek figyelmeztetésre, tiltakozásra, az ellenzék széthúzó vagy hallgatag tömegei ellenállására. (Holott az alkotmány, a jog, az államberendezkedés és működése nem magánügye a pártoknak; azok az állampolgárok jólétéért, biztonságáért vannak.) A látszattal se törődnek, hiszen adott magyar viszonyok közepette nincs reális indoka az előzetes regisztrációnak: a népességnyilvántartás régtől kimunkált adatbázisa minden előző választáskor produkálta a pontos választási névjegyzékeket. Az elrendelt feliratkozási kötelezettség így kizárólag a hatalom megdönthetetlenségét szolgáló egyik eszköznek minősül. Alkotmányellenes eszköznek, mert a választójog szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti.

A már-már fékevesztett orbáni kormányzat kártevő ámokfutása láttán vakságot, süketséget színlelő magyar társadalom legalább a fejét fölkaphatná arra, hogy ez hová vezet. Meghallhatná Wilhelm Reich (A fasizmus tömegpszichológiája c. mű szerzője) figyelmeztetését, aki „a németek történelmi katasztrófája” okait elemezve mondta: annak oka a széthúzásban, a szektáriánus klikkekben, a régi módszerekben és skolasztikus vitákban gyökerezett.

A társadalmat figyelmeztetni kötelességünk, a kormányzatot nem érdemes. Alkotmányjogászok, választási szakértők, független elemzők mindeddig hasztalan emeltek szót, hogy „elég, abbahagyni”! Hisz a választókerületek határainak átrajzolása is olyannyira az uralkodó párt érdekeinek megfelelően történt (számottevően növelve nyerési esélyeit), hogy az már Mussolini fasiszta államának választási törvényére emlékeztetett. (Az ellenzéki pártok ugyanis pusztán ennek következtében csak jelentős hátránnyal indulhatnak a választáson.) Ez azonban nem látszott elégnek a zsarnok hatalomban maradására. A kétfordulós választási rendszert egyfordulósra alakíttatta át, ami végképp kizárja – az első forduló eredményei ismeretében – az ellenzéki pártok második forduló előtti koalíciójának létrejöttét. (Emellett 200 aláírás kell a képviselő-jelöltséghez, de ugyanaz a választó több jelöltnek is aláírhat!) Egyidejűleg a nemzetivé átnevezett országos választási bízottság egypárti megszállása eleve meggátolja bárminemű panaszok ügyében a pártatlan döntéshozatalt. Továbbá: a szavazati jogot nyert mintegy félmillió határon túli új magyar állampolgár a kormány reményei szerint a kormánypártokra adja majd voksát; a leszármazotti jogon magyar állampolgárrá minősültek szintén. És noha így a 2014. évi választáson 8 millió helyett akár 8,5 millió választásra jogosulttal számolhatunk, a politikai apátia folytán, valamint – a kormány számítása szerint – az előzetes feliratkozás elrendelésével távol tartható akár az összjogosultak fele a választástól. Elsősorban a közéleti ügyekben tájékozatlan, alacsonyabb iskolai végzettségű (a FIDESz ügyvezető alelnöke szavaival: „a tudatlan másfél milliós réteg”), a politikát a politikusokra hagyó vidéki választók tömege, azaz hozzávetőleg mintegy 4 millió választópolgár. Azok, akik eddig megvolt jogaik tudatában rendszerint csak az utolsó héten vagy napon határozzák el részvételüket és – csalódottságuk miatt – várhatóan a regnáló rendszer ellen szavaznának. Valamint: a várható alacsony részvétel miatt eltörlésre kerül az ún. érvényességi küszöb: a választás így akár 30-35 százalékos részvétel mellett is érvényes lehet.

Az előzetes regisztráció ekként adminisztratív (voltaképp műveltségi és vagyoni) cenzus: a választójog „általános” jellegétől fosztja meg a magyar társadalmat. Viszonyaink között nem remélhető, hogy a választópolgárok jelentős hányada felfogja: aki nem regisztráltatja magát a választást megelőző 15-ik napig, az a választáson nem vehet részt; elveszti a történelem során minden felnőttkorú magyar állampolgárnak kiküzdött, őt személy szerint alanyi jogon mindeddig megillető választójogát, azaz regisztráltatnia kell ahhoz, hogy azt visszaszerezze. Nem várható a választópolgárok nagyszámú csoportjaitól, hogy eme számukra szokatlan kötelezettségnek határidőben tegyenek eleget. (Nem is értik, mivégre, hiszen az előző választásokon szavazhattak előzetes feliratkozás nélkül.) Nem várható, hogy a kisebb településeken élő választásra jogosult ez ügyben beutazzék a nagyobb településre, hogy ott egy elkötelezett kormányhivatalnok előtt jelentse ki: választani akar. Még, ha bízik is netán a szavazás titkosságában, a hivatalos procedúra távol tartja ettől. Többnyire azt gondolja, amit József Attila mondott valaha Levegőt! c.versében: „És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,// előkotorni azt a kartotékot,// mely jogom sérti meg”. Emiatt nem ír levelet, elektronikus úton feladható levelet se, mert azt tartja: bolond, aki efféle módokon történő „feliratkozásokkal” magát a gyanús hatalomnak kiszolgáltatja. A cinikus hatalom éppen erre számít. Sietve az előzetes feliratkozás kényszeréhez igazítja a társadalomra erőszakolt alaptörvényt: „sarkalatos törvény a választójog gyakorlását kérelemre történő névjegyzékbevételhez kötheti” (meg efféle módosításokkal patkolja meg az „alaptörvény” szövegét). Azt reméli ettől, hogy a megcsonkolt hatáskörű Alkotmánybíróság a hatályba léptetés előtti „normakontroll” során az előzetes feliratkozás jogintézményét alaptörvénybe ütközőnek nem találhatja. Nos, e jogfosztás elleni tiltakozásra szólították föl a politikának hátat fordító, gyanútlan vagy kiábrándult választókat a Demokratikus Koalíció prominensei (Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba, Niedermüller Péter és Kolber István) 7 napos éhségsztrájkjukkal a Kossuth téren. Ugyancsak e párt az Unió alapjogi biztosához (Viviane Redinghez) fordult: akadályozzák meg az előzetes regisztráció, az egypárti választási eljárás hatályosulását Magyarországon. A demonstráció végre elérte a média ingerküszöbét: a világ jelentős lapjai helyén kezelték a hírt, a veszélyeztetett magyar demokráciáról cikkeztek. Az ezt záró nagygyűlésen pedig – a Batthyány-örökmécsesnél – tízezres tömeg háborgott a választójog általános jellegét csorbítani kész orbáni diktatúra ellen. S ha nem is sikerült megakadályozzák demokráciánk ledöfését, közhírré tették: ha Orbán hatalma marad, úgy marad az igazságtalan egykulcsos adó, a hatalmas munkanélküliség, az egypárti alaptörvény, tovább épül a FIDESz-oligarchák világa, nő a nyomor. Némelyik tüntető pólóján a következő szöveget olvastuk: „amit Orbán elveszejtett: a lét biztonsága, tető a fejünk fölött, a tudás értéke, a haza becsülete, a jövőnk”. Egy táblán pedig: „a jövő havi nyugdíjunkból csak a múlt havi számláinkat tudjuk kifizetni”.

Bízvást állíthatjuk, József Attila se így képzelte új évszázadunkban a társadalmi rendet: „Sem népet, amely retteg, hogyha választ,// szemét lesütve fontol sanda választ”//… Mi sem. Dehogy is gondoltuk, hogy majd’ egy évszázad múltával még mindig az ő szavait idézve kell figyelmeztetnünk: „ A nép majd újból ráeszmélhet a fasizmus és hitlerizmus tenger tanulságai után a maga csalódottságán, becsapottságán arra, hogy minden erejével a demokráciáért, önnön szabadságáért és érvényesüléséért kell küzdenie”.

A Hazai Pálya – szélsőjobboldali ingyenes „közéleti” lap – postaládámba dobott példányából megtudtam, hogy a JOBBIK (az Élet Menetének paródiájaként, azt gúnyolandó!) „Magyar Élet Menete” elnevezéssel fővárosunkban és vidéken országos méretű rendezvénysorozatba kezdett „az elmúlt huszonkét év magyar embereket sanyargató politikája” ellen, a többi között a „cionista” terjeszkedés, a „népirtás”-nak nevezett „cigánybűnözés” miatt, a „halálbüntetés visszaállításáért”, hangoztatva, hogy „a társadalmi akarat rehabilitálta Horthy Miklóst, Wass Albertet: szobrokat emeltek tiszteletükre”, amit azonban „barbár támadások” kísérnek.

Aztán hallottam egy sajtótájékoztatót: a Világos Veszprémért Mozgalom szóvivője arra emlékeztetett, hogy itt (a szomszédos Szentkirályszabadja felől), ezen az úton hajtották halálba a világháború végén Radnóti Miklós magyar költőt és társait náci pribékek. Kijelentette: Veszprém békés megyeszékhely, nem kér a neonáci gyűlölködésből. Vagyis ennek demonstrálására szólítja fel a demokrácia híveit a Mozgalom (több veszprémi civil szervezet és párt, hívő emberek, józan ésszel gondolkodók konglomerátuma) mely felhíváshoz számos szervezet jelentette be csatlakozását: a Buhimvölgyi Baráti Kör; a Demokratikus Koalíció Veszprém városi és megyei szervezetei; a Hit Gyülekezete; a Józan Ész Társaság; a Kádártai Lakosok Egyesülete; a Lokálpatrióták – a Városért Közhasznú Egyesület; a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – Összefogás a demokráciáért (MEASz) Veszprém megyei szervezete; a Magyar Szocialista Párt Veszprém városi és megyei szervezetei; a Szövetségben Együtt Magyarországért (SzEM) Veszprém városi és megyei szervezetei; a Szolidaritás (MSzM) Veszprém városi és megyei szervezetei.

A demokrácia híveinek e tiltakozása a JOBBIK 2012. szeptember 8-án 10 órára meghirdetett – a fél városon átívelő: a rendőrség által a Haszkovo úti református templomtól az Óváros térig engedélyezett – felvonulása ellen irányult. A szóvivő az ellendemonstráció célját kiemelve hangsúlyozta: Veszprém lakosai nem kérnek a megfélemlítésből, a betiltott egyenruhásokból, a paramilitáris szervezetekből, az antiszemitizmusból, rasszizmusból. A kétórás forgalomlassító békés ellendemonstrációt a Mozgalom 8 órára tűzte ki azzal, hogy a félpályás útlezárások a város hét bevezető útján kell akadályozzák a város békéjét fenyegető neonácik bevonulását, fél 11-kor pedig a színházkertben, a könyvtár melletti emléktábláknál – az uniós köztársasági elnökök által elültetett fák között – gyülekező demokraták néma főhajtással emlékeznek meg a köztársaságról. (A szervezők elnézést kértek a közlekedőktől a félpályás útlezárásokkal okozott átmeneti kellemetlenségek miatt.)

A Veszprémi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke ugyancsak nyílt levélben fejezte ki tiltakozását a neonácik indulatokat gerjesztő tervezett felvonulása ellen, amely Devecserben is tettlegességig korbácsolta a gyűlölködést. Levelében hangsúlyozta: Magyarországon a cigányság több generációja van jelen. Egyes csoportjai többszáz éve élnek itt. Jogosan tekintik hazájuknak. A történelem is bizonyította, hogy szerették, védték, ha kellett életüket áldozták érte.

A JOBBIK veszprémi alapszervezetének elnöke – sajtótájékoztatón is elhangzott – válaszában felháborítónak tartotta, hogy parlamenti pártja törvényesen bejelentett és rendőrhatóságilag engedélyezett rendezvényét félpályás útlezárásokkal próbálják akadályozni. Fenyegetőleg hozzátette: az ellendemonstrálók „vigyázzanak testi épségükre”, merthogy a helyi lakosokat is akadályozzák a közlekedésben.

A nyilatkozat-özön folytatódott. Hanti Vilmos, a MEASz és az Ellenállók Nemzetközi Antifasiszta Szövetsége (a FIR) elnöke üdvözölte az ellendemonstrációt, majd Ady szavaival zárta üzenetét: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Végül: „Veszprémi barátaink! Meghajtom fejemet előttetek! Éljen a demokrácia, soha többé fasizmust!” – írta interneten is olvasható levelében.

Egy magát jobboldali demokratának nevező veszprémi polgár szintén közzétette a JOBBIK veszprémi elnökéhez intézett nyílt levelét, melyben kifejtette: a szélsőjobb pártnak joga van ugyan felvonulásokat szervezni, „csak az a baj, hogy a szólásszabadság joga mögé bújva akar olyan világot ránk erőltetni, ahol már nem lenne sajtószabadság”.

Ezek vetületében – amikor tisztességes jobboldaliak is felismerik a nyilvánvaló sandaságot – mélységes csalódottsággal olvastam az LMP megyei politikusainak a helyi újságokban megjelentetett faramuszi állásfoglalását. E szerint: „a JOBBIK egy jogszerűen bejegyzett párt parlamenti és helyi önkormányzati képviselettel. Jogállami keretek között, a jogszabályokat betartva joga van nyilvános rendezvényt szervezni, függetlenül attól, hogy a pártról, annak eddigi tevékenységéről ki mit gondol… az ellentüntetést szervezők kiállását feleslegesen feszültségkeltőnek tartjuk, mintsem a szélsőséges eszmék terjedését meggátlónak.”

Hogy a FIDESZ prominensei nem csatlakoztak az ellendemonstrációhoz, érthető: kezdettől előmozdították a szélsőjobb ordas eszméi terjedését; de, hogy az LMP se veszi észre, hogy ma már nincsenek „jogállami keretek”? Nem tűnik fel, hogy parlamenti (palástolt) diktatúra van? Nem világos, hogy a neonáci párt parlamentbe juttatása nem legitimálja se a párt, se félkatonai szervezetei parlamenten kívüli grasszálásait? Hisz e felvonulások egyetemes emberi szabadságjogaink összességének megtámadására irányulnak. Hogy a kormánypárt ehhez asszisztál, nem meglepő. Asszisztálni akar az LMP is ?

Egyetértünk Andressew Ivánnal, aki blogjában így írt: „Ha az LMP úgy gondolja, hogy teljesen rendben van az, ha egy náci párt tagjai – a jól ismert, szinte minden héten látható és hallható körülmények között, a szinte folyamatosan üvöltözött jelszavaival – annyira szabadon masírozhat, hogy ez maga a kívánatos rend, hiszen őket megválasztották, akkor az LMP vagy nem képes, vagy nem akar valamit észrevenni. Azt, hogy ez a párt akkor sem legitim, ha képviselőket küldhetett a parlamentbe. Azért nem, mert azóta is folyamatosan bizonyítja náci mivoltát. Egy olyan pártot pedig, amelyikről ezt minden különösebb megfigyelőképesség nélkül is tudni lehet, a vonatkozó törvények szerint be kellene tiltani Magyarországon.”

Egyszóval ez történik; aminek nem lenne szabad megtörténnie városomban. A veszprémi demokraták azonban láthatóan nem félnek. Magam is itt ácsorgok a városba vezető egyik út szélén. Vagyunk vagy harmincan civilek a járdán, odébb meg kéttucat gépkocsi (a rendőrség egy-egy helyszínre csak megszabott kvantumot engedélyezett), magyar- és EU- zászlók a kezünkben, táblák, feliratok a gépkocsikon, ilyenek: „El a náci-kezekkel Veszprémtől!”, meg: „Gyilkos eszmék (alatta pirossal áthúzott horog- és nyilaskeresztek) Veszprém eszmél!”, stb. Elgondolkodom: mind a jelenlegi – a jogállam intézményrendszerét lebontó, ill. hatástalanító, tehát antidemokrata – kormányzópárt képviselőit, mind a neonácikat populista szövegek pufogtatásával, magyarkodó jelszavakkal, az ellenfeleket bűnösnek kikiáltó szlogenekkel, történelemhamisító hazugságokkal „tőrbecsalt” választók juttatták parlamenti mandátumaikhoz. Az országot fenyegető veszélyt alig érzékelő, megtévesztett, máig tévedésben tartott polgártársaink tömegei biztosítják számukra ma is e hatalmi pozíciókat. Miért? Bibó István klasszikus diagnózisa jut eszembe: „ a fasizálódásnak, mint szélsőséges deformációnak minden nemzet és minden társadalom ki van téve, ha félelemmel és bizonytalanságérzettel telik el… és politikai tudatát hajlamossá teszi arra, hogy félmegoldásokba és álmegoldásokba meneküljön”. A fasizálódás eme okát nem alkati nemzet-tulajdonságokra vezette vissza, hanem történeti okokból eredeztette.

Nem kell különösebb közéleti tájékozottság annak belátásához, hogy az utóbbi századokban nem demokráciában (azaz mindig valaminő félelemben, fenyegetettségben) élt magyar társadalom politikai tudatát ezúttal egy aljas, félrevezető pártpropaganda szédítette a fasizálódás fél- és álmegoldásaiba. Legfőbb ideje azonban, hogy a politikának tüntetően hátat fordító magyar átlagpolgár szembesüljön az ordító ténnyel: utcáin neonáci félkatonai egységek bakancsai tapossák el maradék szabadságát. Látnia kell az Erdélyi Magyar Ifjak borzonti táborában együtt fényképezkedő Orbán Viktor és Vona Gábor jelképes kézfogását. Úgymond együtt kívánják eltakarítani az útból a demokráciához ragaszkodókat, különösen a „nemzetellenes” szocialistákat és társaikat. Ez a tettenért jelenet legfőbb magyarázata annak, hogy miért is van Magyarországon pl. Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) néven hivatalosan bejegyzett újfasiszta szervezet, és a többi – a kormányzat védőszárnyai alatt tollasodó – neonáci alakulat: Betyárhadsereg, Új Magyar Gárda, melyek egyként szennyezik közéletünk levegőjét.

Tájékozottabb polgártársaink persze tudják, hogy a nyugati jobboldali pártok mely döntő alapkérdésekben haladták meg a magyar jobboldal hagyományait. A legmarkánsabb szembefordulás a világháború előtti és alatti jobboldalisággal az, hogy élesen elhatárolódnak bármilyen szélsőjobboldaliságtól; tudják, hogy az szakadékba visz.

Efféléről szólt a Világos Veszprémért Mozgalom újabb sajtótájékoztatója is, melyen a többi között idézték az Élet Menete Alapítvány Vona Gáborhoz írt elítélő levelét: „magyar élet menetének nevezni egy hungarista rendezvényt… meggyalázza a meggyilkolt zsidó és nem zsidó vallású magyarok emlékét”.

Ezt látszik felismerni az a néhány mellettünk elhaladó autós , aki cukorkászacskót dob a lábunkhoz, aki kikiabál, hogy állítsátok meg őket, vagy csak barátságosan integet. Igen, mindezt felismerte és felismerését vállalja az a félezer főre tehető „tömegecske”, benne sok-sok fiatal, akik a színházkertben az uniós államfők tizenhárom emléktáblája körül sorakoznak fel magyar és uniós zászlóikkal és helyezik el virágaikat – a köztársaságért. Látom, tábla kezükben: „Magyar vagyok! Nem fasiszta!” Van remény. Mennyivel különb ez, mint a HVIM egyik hangadója (2012.aug. 13-án kelt) levelének (amit az emberi jogokért és a demokratikus elvek érvényesítéséért küzdő kanadai magyarokhoz írt) otromba hangvétele: „Ne gyertek vissza!… itt az újnácik és fasiszták fel fognak titeket akasztani… Itt mi vagyunk az urak!”

Talán még nem. Egy város demokratái – példát mutatva a többinek – szót emeltek fasizálódásunk folytatódása ellen. Még nem elegen, de már többen, mint a Veszprémbe kisbuszokon érkezett neonácik. Hogy Vona Gábor és Morvai Krisztina mit mondanak épp most az Óváros téren? Fontos ez? Fontosabb, hogy itt valaki, lámcsak, kiáll és elszavalja Petőfi Sándor Magyar vagyok című versét. Megható, amint ezeket mondja: „Hogy hallgatunk! a második szomszédig // Alig hogy küldjük életünk neszét… // Itt minálunk nem is hajnallik még”…

Nem, nem! Veszprém fölött ma világosodott és derengeni kezd egész Magyarországon.

Kik a demokraták? Megmondaná valaki, mi is az a demokrácia? És a diktátor? Voltaire zseniális aforizmája jut eszembe: „Ha az emberek szabatosan meghatároznák azokat a szavakat, amelyeket használnak, kevesebb vita volna; nem egy országot dúltak fel félreértések miatt”. Hozzátehetjük: döntéseinkhez pontos fogalmak, információk kellenek, hacsak nem „megérzésekre”, tévismeretekre akarunk támaszkodni; azaz a mindenkori döntés döntő tényezőjének megválasztása a kérdés mélyreható vizsgálatát teszi szükségessé. Napjaink kérdése: a jogállamot lebontó pártvezér-diktátor és pártja leváltásáért kik, mit és hogyan tehetnek?

A demokraták tehetnek – a demokráciáért. A demokrácia – modern értelme szerint – az a jogegyenlőségen alapuló politikai berendezkedés, melyben a közhatalom a népé: a választópolgárok által megválasztott képviselők parlamentje gyakorolja jogállami formában a közhatalmat – a független igazságszolgáltatás közreműködésével – a kormány végrehajtó hatalmának legfontosabb ellensúlyaként.

A demokraták – a demokrácia hívei, követői, fenntartói – kétfélék: polgári és szociáldemokraták. Közöttük eszmei választóvonal a kapital (a tőke) vagy a society (a társadalom) világának elsődlegessége, ki mit gondol, vall erről. (Mint egykor a nagy francia forradalomban – és azóta is – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek elsődlegessége ügyében.) Eme társadalom- és gazdaságpolitikai eszmeáramlatok – a mozgás irány szerinti általános formái (progresszió, regresszió, fejlődés, visszafejlődés, irreverzibilis változás, ismétlődés és körforgás) állapotváltozása miatt – koronként módosulásoknak kitettek. Mindkettő „csupán” pragmatikus elv, praxis és gyakorlat; nem szemben állnak, hanem kiegészítik egymást – mutat rá Vitányi Iván (a modern szociáldemokrácia legjelentősebb hazai teoretikusa Új brosúra a szociáldemokráciáról c. dolgozatában; Mozgó Világ, 2012/3.sz.5.old.)

Választék tehát van. A polgári demokraták is többfélék: liberális (szabadelvű) demokraták, konzervatívok, kereszténydemokraták, zöldek, stb. Nézzük például a liberalizmus eszmerendszerét; az egyén szabadságának elvéből hajtott ki. A felvilágosodás korában szökkent szárba, de már Marcus Aurelius az ókorban szólt (Elmélkedések c. művében) a jogegyenlőségre épített államról, ahol az alattvalók szabadsága mindenek fölött való, amelyet az egyenlő bánásmód és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak. A liberális demokraták végül is a szabad piac, szabadkereskedelem, a magántulajdonra épült társadalom és állam híveivé magasztosodtak. Máig fontos értékeik: az emberi szabadságjogok (a kényszerektől mentes egyéni szabadság), s a jogállam kormányzásának átláthatósága. Vallják: az öntörvényei szerint növekvő gazdasághoz öngondoskodó polgárok közösségeire van szükség. (Magyarországon – az SzDSz szertezilálódása óta – önálló liberális politikai párt nem működik.)

Ehhez képest a kereszténydemokrácia (konzervatívok) értékelvei csak később foglalták el európai magaslataikat. Történetük a XX. században jutott aranykorába, az új világrend kialakítása kapcsán. Az európai egység megálmodói, alapító atyái – Krizmanics József: Kereszténydemokrácia Nyugat-Európában c. írása szerint (Kereszténydemokrácia III.évf. 3.sz., 2003.május) – szinte mind kereszténydemokraták voltak. Hirdetik: a vallás társadalmi szükséglet, a demokrácia ugyancsak – a közösségek (a család) védelmében. Képviselik a szabadságjogokat (akár a liberálisok), a rend- és értékalapú hagyománytiszteletet, a nemzetek feletti autoritást, a nemzetközi együttműködés elvét, sőt a túlzott társadalmi egyenlőtlenségek ellen is fellépnek. (A liberálisokkal ellentétben akár állami beavatkozás eszközével védik a dolgozó ember érdekeit.) A fasiszta pártoktól magukat mindenkor távol tartották (Franciaországban részt vettek az antifasiszta ellenállásban).

Ezek után ki-ki összevetheti eme liberális és kereszténydemokrata eszmerendszerek elveinek, értékeinek tiszteletét, képviseletét a magyar miniszterelnök és pártja tetteivel. Minden nyílt eszű, tényszerűen gondolkodó, bármilyen hitű, vallású, elvű magyar állampolgárnak egyszerű belátnia: a kormányfő mindezek ellen cselekszik; szembefordult a magyar nemzeti progresszió sokévszázados törekvéseivel, a nemzet alapvető érdekeivel, demokráciánk vívmányaival. Kezdetben ugyan liberálisnak hazudta magát, mihelyt azonban hatalmi törekvései, érdekei mást kívántak, a liberalizmust hátba döfte: átállt pártjával együtt a kereszténydemokrata elveket valló, konzervatív értékeket felvonultató európai párt-csoportok (a Néppárt) oldalára. Valóban konzervatív lenne? Az európai egységért tesz? Ellenkezőleg: gátlástalanul ócsárolja és bomlasztja. Parlamenti erőfölénye birtokában kormánya szabadságjogokat korlátozó törvényeket fogadtatott el (lásd: a sajtótörvényt, választójogi törvényt, stb.). Fellép a túlzott társadalmi egyenlőtlenségek ellen? Ellenkezőleg: előidézi és fokozza azt (lásd: a 16 %-os egykulcsos adót és következményeit, az éhségmenetet; egy szűk társadalmi csoportosulás és a keresőképes lakosság mintegy ötöde csupán a kurzus kedvezményezettje). Távol tartja magát a nem demokrata, nyíltan fasisztoid párttól, a JOBBIK-tól? Nem. Mind ellenzékben, mind kormányon a szélsőjobb Unió-ellenességét támogatta és támogatja; képviselői révén a szélsőjobbal tart kapcsolatot a demokratikus erők ellenében. Nem meglepő, mert csak a nevében maradt demokrata. A demokrácia alapintézményeit, a jogállam fék-ellensúly-rendszerét lebontotta (megnyírbálta az Alkotmánybíróság jogkörét, megtörte a bírói hatalom függetlenségét, stb.). És máig folytathatja üzelmeit a betiltott Magyar Gárda.

És Európa nem hisz a szemének; pedig mindez azért sem meglepő, mert a széles közvéleményt néhány politikai közíró (Kende Péter, Debreczeni József) és politológus (Kéri László) időben figyelmeztette személyisége veszélyeire. Ma már az általuk leírtakon túl is tudni vélik számosan (nemcsak történészek) a politikai kalandor diktátorrá formálódásának valós történetét. Széltében-hosszában ismert, a facebookon olvasható: a politikai párttá szerveződött bűnszövetség vezére Kádár belügyminiszterének – Horváth Istvánnak, Pozsgay Imre barátjának – „kegyeltjeként” került a magas politika élvonalába (miután nevelőtanára, Stumpf István feleségül vette Horváth István lányát). A hatalomátmentésen ügyködő Pozsgay-Horváth-Stumpf családi triumvirátussal tanára révén került kapcsolatba, így pontosan tudta, mit szabad és kell mondania Nagy Imre 1989-ben történt újratemetésén, ami egyszeriben közismertté tette. Ezt honorálta azzal, hogy 1998-ban alakult kormányában Stumpf Istvánt (a volt III/III-at felügyelő belügyminiszter vejét) tette meg kancelláriaminiszterévé. Majd destruálva nyolc évi szocialista kormányzás reformjait, a világválság nyomán elhitette, hogy kormányra jutva gazdasági növekedést indít el és egymillió munkahelyet teremt. Sem ezt, sem azt nem tette. Kártevése viszont (pl. a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elkommunizálása) évtizedes erőfeszítések árán is alig lesz orvosolható.

A Kereszténydemokrata Néppárt ezen – ideológiáját cserélgető – párttal szövetkezett; és éppen e koalícióba lépés következményeként árulta el kereszténydemokrata-konzervatív értékeit, adta fel elveit; az egyeduralomra törő miniszterelnök hatalmi törekvései kiszolgálójává törpült. Prostituálódott politikusai nem kevésbé felelősek a jogállam lebontásáért.

A polgári demokrata pártcsaládba tartozó – ellenzékben politizáló – LMP zöld párt. Alapító Nyilatkozata szerint a nemzetközi öko-politika magyar letéteményese. Vallja a társadalmi-gazdasági igazságosság elveit, védi a demokratikus állam-berendezkedést. (A környezeti szennyeződést növelő gazdasági globalizációt bűnösnek véli, mert a jövő nemzedékek kizsákmányolásának tartja.) Parlamenti képviselői – úgymond a párt identitásának megőrzése végett – elzárkóznak más pártokkal való együttműködéstől, velük választási szövetség létrehozását nem tervezik.

Végül a magyar szociáldemokratáknak két parlamenti pártjuk is van: a Magyar Szocialista Párt (MSzP) és a Demokratikus Koalíció (DK). Mindkettő a szociáldemokrácia klasszikus értékeit, bernsteini elveit vallja, azaz minden erőt a society, a társadalom anyagi és kulturális jóléte szolgálatába kívánnak állítani (a jogállam erejét is) – szilárdan az igazságosság és jogszerűség talaján. (Magam – mint pártonkívüli – Tersánszky Józsi Jenő erkölcsi axiómáit követve váltam „vulgár-szocialistává”: megvetem a gazdag esernyősöket, akik zivatar idején az eresz alól esernyőtleneket taszigálnak ki).

Az MSzP hagyományos szocdem-értékek mentén képviseli az újkori munkavállalót. Elveszítette azonban valaha volt tömegbázisát, a régi értelemben vett kétkezi munkásosztályt, mert az informatikai forradalom átalakította a munka világát: „a modern proli” ma már számítógépe (vagy robot-gépsorok) fölé görnyedten próbálja megkeresni betevőjét – ha van egyáltalán munkája.

Ezt ismerte fel Gyurcsány Ferenc. Pártja, a Demokratikus Koalíció a balközép oldalon jóval szélesebb színképű értékrendet képes felölelni: nyitott „a modern kisember” (a ma szegényei, munkakeresői és munkavállalói, kis- és középvállalkozói, a falusi és városi citoyen, köztisztviselők, polgári értelmiségiek, stb.) összetett érdekei politikai képviseletére – jogállami, emberjogi és szociális konszenzusok alapján. (Nem hiába a párt tiszteletbeli elnöke a legtiszteletreméltóbb szociáldemokrata: Vitányi Iván; alelnökei pedig liberális és konzervatív értékeket is valló közéleti személyiségek: Bauer Tamás és Debreczeni József). Az alkotmányellenes választójogi törvény ismeretében e demokraták nem hiszik, hogy bármely ellenzéki párt a palástolt diktatúra viszonyai közepette egyedül nyerhetné meg a 2014. évi magyarországi választásokat. (Szakértők ugyanezt matematikai bizonyosságnak tartják.) Továbbá: a DK demokratái ismerték fel elsőként az összes demokratikus ellenzéki erő elvi összetartozóságát, a minden eddiginél határozottabb, célratörőbb együttműködés szervezésének, a közös kormányzásnak a szükségét.

A demokraták koalíciójának mindössze ennyi az esélye Magyarországon. A koalíció vagy helyreállítja a jogállamot – elindítva végre az országot európai léptékű felemelkedése útján – vagy megkésettségünk mélyül és szétszéled a nemzet. Ha a választásig nem ébred fel „a kegyes nép” és vele a demokratikus ellenzék (pártok, szakszervezetek, civil mozgalmak), azaz nem látják be közös érdeküket, és ennek megfelelően nem cselekszenek, a gazdaságra, kultúrára nehezedő regresszió visszavethet az alacsonynövésű társadalmak közé. Ha a polgári és szociáldemokraták mérvadó politikusai nem teszik félre ostoba rátartiságukat, egymással szembeni ellenszenvüket, úgy kompromisszumokra képtelenségük miatt voltaképpen már megbuktak (a Hír TV-ből hamarosan ezt is megtudhatják). A magyar nép is megbukott, ha mindezt nem érti; és ha nem megy el szavazni (akár lesz előzetes regisztrációs kötelezettsége, akár nem!) egy önmagát hízlaló hazug diktatúra, az egyre korlátlanabbá váló kiszolgáltatottság ellen.

Mert a demokrácia felépítését igazelvű államférfiak kezdik meg, de csakis a nép fejezheti be.

A jogaik sérelmét panaszlók persze számosan még nem látják be: tevékenyen részt kell venniük a társadalom döntéshozatalában; nem hagyhatják másokra, hogy helyettük – netán rosszul – döntsenek. Kétségtelen: helyes döntéseikhez további felismerések szükségeltetnek, hisz már Arisztotelész az ókorban tudta: az ember – mert társadalomban él – gondolkodó, morális, mérlegelő politikai lény.

Napjaink eme „politikai lénye” Magyarországon rokoni vagy baráti körben kerüli az ebbéli vitákat, mert riadtan észleli: feltárt politikai véleménye esetenként e rokoni összetartozóság szétzilálódásához vezet, barátai elvesztését okozza. Rendszerint tehát kimondatik: „nem politizálunk”. A közéletben, a munkahelyén (ha van neki) ugyancsak óvakodik nézetei hangoztatásától, mert tapasztalja: aki a hatalom ellen szól, állását veszíti, egzisztenciális hátrányok érik, vagy „nemzetárulónak” bélyegzi a kormányhű média, esetleg nyilvánosságot se kaphat véleménye. Mindössze az azonos nézeten lévők – szinte már „vérfertőző” módon – cserélgetik egymás között háborgó gondolataikat, ami azonban alig gyarapítja a társadalom szélesebb rétegei tájékozottságát, politikai kultúráját. A ma zajló kommunikációs forradalom ellenére (hiszen az internet révén – magasabb fokon – visszatértünk a közvetlen, ősi gondolatcseréhez) a korlátozott sajtószabadság elégtelen mértékben teszi lehetővé a tömegek fontos információkkal ellátását, hamis híranyagok cáfolatát, döntésképességük helyreállításának előmozdítását. Az ember – mint politikai lény – téveszméinek, megtéveszthetőségének, tévedésben tartásának, vagy épp hallgatásának lényegi oka ez.

Történelmi ismeretek híján nem közvetlenül belátható a hasonlóság és összefüggés a magát kezdetben szabadelvűnek (liberálisnak) nevező, utóbb konzervatív demokrataként meghatározó, újabban nemzeti-keresztény pártként fellépő politikai csoportosulás (gazdasági érdekszövetség) „ideológiai arculata”, a Horthy-rezsim anakronisztikus, „úrhatnám”, inkább csak félfasiszta rendszere, valamint Mussolini fasiszta állama, politikai tetteik, népbutító, populista nyilatkozataik, államjogi berendezkedésük és diktatórikus hatalom-gyakorlásuk között. Bizonyos történelmi párhuzamokra tehát érdemes rámutatnunk.

Nem véletlenül írta Paolo Flores d’Arcais látnoki cikkében a magyar miniszterelnök posztmodern fasizmusáról, hogy térnyerése Hitleréhez hasonló. Felszólította az Unió intézményeit a magyar kormányzati intézkedések, „a pestis” megállítására, mert – úgymond – „minden időhúzás, egyezkedés csak erősíti az Orbán-kormányt politikája folytatásában és ez a fertőzés kiterjedhet egész Európára”, … mert „ha Európa nem lép Orbán ellen, saját öngyilkosságát készíti elő” (Libération, 2012.január 13.). A magyar kormány demokráciát lebontó politikája a cikk megjelenése óta még inkább kiteljesedett, a kormányfő Unió-ellenes pimaszkodása pedig a nemzet érdekei ellen való súlyos anyagi, politikai károkat okozott. Mindezt a kományfő és bűntársai nemzeti eszméinkre, keresztény hitelveinkre hivatkozással, a hozandó „népjóléti” intézkedések harsány hangoztatása mellett követik el.

Emlékezzünk: a Mussolini-féle fasizmus is a nemzeti, keresztény és „szociális” eszmék keverékéből állt össze. A magyar pártvezér és Mussolini – a Duce – egyaránt váltogatták, cserélgetik „ideológiájukat”, mikor, mire volt, van szükségük. Mussolini – miközben rendet, munkát ígért – a szocialistákat sikerrel szorította ki a hatalomból és eredményesen rontotta le a demokratikus állam intézmény-rendszerét. A magyar pártvezér egymillió új munkahelyet, gazdasági növekedést ígért, eközben a jogállamot gyakorlatilag hatástalanította. A Duce választójogi törvénye szerint (amely 1923.júliusában lépett hatályba) a legtöbb szavazatot elnyert párt kaphatta a parlaamenti helyek kétharmadát. A – később, 1928-ban feloszlatott – parlament évekig megadta a fasiszta állam törvényes látszatát. – Horthy Magyarországán ugyancsak az 1922-ben hozott választójogi törvény értelmében korlátozták a szavazók számát, voltaképpen az általános választójogot. Párhuzam: szeptemberben szavaz a magyar parlament az ún. „előzetes feliratkozásról”; azaz, aki nem kéri a kijelölt hivatalokban „előzetes regisztrációját” (holott hazánkban van országos népességnyilvántartás!), nem szavazhat a 2014-es választásokon. Az ekként módosítandó új választójogi törvényben a választást már egyébként is egyfordulósra szabatta át a magyar pártvezér, kedvére átrajzolt választási körzetekkel. Egyes számítások szerint e módon a választásra jogosultak mintegy 60 %-át tarthatja távol az urnáktól. Ugyanakkor a magyar állampolgárságot nyert külföldiek – szavazati jogot kapva – levélben dönthetnek majd abban, ki kormányozza az országot.

Ma már a parlamentbe jutott neonáci párt – a JOBBIK – alig palástolt FIDESZ-támogatással tartja sakkban a demokratikus ellenzék pártjait. Fegyveres félkatonai szervezete, a Magyar Gárda – betiltása ellenére – más néven, de nyíltan működik. Emlékeztetőül: az olasz liberálisok, szocialisták hiába követelték a fasiszta milíciák felszámolását (tiltakozásul a parlamentből is kivonultak), a lakosságot nem voltak képesek mozgósítani Mussolini ellen, aki mind a sajtószabadságot, mind a helyi közigazgatás autonómiáját jelentősen korlátozta. – Horthy Magyarországán Bethlen István jobbközép Nemzeti Egyesülés Pártja mellett 1923-ban megalakult a Fajvédő Párt (vezetője Gömbös Gyula volt, aki később visszatért a NEP-be); majd a nagy gazdasági világválság nyomán megerősödő szélsőjobb – Szálasi Ferenc „nemzetvezető” vezérségével – létrehozta a Magyarországi Nemzeti Pártot, a hírhedtté vált nyilaskeresztes mozgalmat. (A polgári liberálisok parlamentbe se jutottak.) Az uralkodó ideológia akkor is konzervatív, jobboldali, tekintélyelvű volt, a „szent korona-tant” a határ-revizó szellemében fogalmazta meg. Az ország 1928-ban Mussolinivel olasz-magyar barátsági szerződést kötött. 1932-ben Horthy kormányzó Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, akiről tudott volt: politikai példaképéül Mussolinit választotta. Radikális programja (a 95 pontból állt Nemzeti Munkaterv) nacionalista-populista program volt, benne fajvédelem, revízió és antiszemitizmussal kevert szociális gondolatok. Ami ez utóbbit illeti: Mussolini – manapság a magyar kormány szintúgy – korlátozta a szakszervezetek jogait. (Az ezt „helyettesítő” ún. „korporációra” emlékeztet nálunkfelé a Líga – által képviselt munkavállalók – és a VOSZ – a munkáltatók – legújabb korporációs „egymásra találása”, stb.)

A fasiszta típusú államok közös sajátsága (minőségi jellemzőik) nemcsak a polgárok szabadságjogainak erőteljes korlátozása, az igazságszolgáltatás (a bírói hatalom) megfélemlítése, a politikai ellenfél erőszakos kriminalizálása, hanem a politikai és köztörvényes bűncselekmények állami privilégiumának törvényerőre emelése is. Hazánkban például az addig két pilléren álló nyugdíjrendszer egyik pillérét, a magánnyugdíjpénztárakat az orbáni hatalom szétverte, vagyonukat elorozta. A pénztárakkal szerződést kötött ügyfeleket jogtalan haszonszerzés végett zsarolással kényszerítette át az állami rendszerbe, azzal fenyegetve őket, hogy nyugdíjas korba jutva csak azok számíthatnak állami nyugdíjra, akik elhagyják a magánnyugdíjpénztárakat. E módszert a kormány csalással is kiegészítette: szóvivője útján azt állította, hogy az állami rendszerbe visszatértek számára addigi befizetéseiket „egyéni nyugdíjszámla nyitásával garantálja”, holott ez eleve hazugság volt, ilyen számlákat nyitni nem szándékozott. (Az egyéni számlavezetés és az ún. várománynyilvántartás közé ugyanis fogalmi egyenlőségjelet tenni nem lehet.) Az államhatalom az e módon megzsaroltaknak és tévedésbe ejtetteknek ténylegesen kárt okozott. A tőlük zsarolással megszerzett és kicsalt milliárdokkal a továbbiakban sajátjaként rendelkezett, a költségvetésbe helyezte, majd az összeget onnan is jogtalanul tulajdonította (sikkasztotta) el.

Miután az Európai Unió kötelességszegési eljárásokat indított az ország ellen demokráciánk védelmében (a magyar adatvédelmi biztos posztjának megszüntetése, bírák százainak kényszernyugdíjaztatása, a jegybank függetlenségét veszélyeztető szabályozás miatt), a kizárólagos hatalomra, egyeduralomra törő kormányfő körei zavarását zokon vette. Azóta hevesebb kirohanásokat intéz az EU ellen a tőle is jobbra álló neonáci párt hangját felerősítendő. A többi között kijelentve: a gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása okozhatja, hogy „a demokrácia helyett valami mást találjunk ki”. (A „valami mást” már nemcsak kitalálta, de be is vezette: a palástolt diktatúrát.) Tusnádfürdőn elmondott beszédében folytatta: „nem világos, ki legitimálja az EU döntéseit”, majd hozzátette: „érdekünk, hogy a Nyugat kilábaljon a válságból, de kilábalni mi másképp akarunk”. Amiből egyenesen következik régóta fontolgatott alattomos szándéka: Magyarországot az Európai Unióból kiléptetni akarja. Vele szemben az EU által indított „gyengéd” kötelességszegési eljárások kevésnek bizonyulnak.

Mit tehetünk? Aki veszélyeztetve érzi emberi és állampolgári jogait, az ország és nemzete jövőjét, aki fontos értéknek tartja a demokráciát, aki leváltani akarja a posztmodern fasiszta kártevők hatalmát, aki helyreállítandónak véli a jogállam szétzilált fék-ellensúly-rendszerét, aki szükségét látja értelmes reformokkal megindítani gazdasági növekedésünket, aki sürgetné társadalom-szerkezetünk modernizációját, kulturális értékeink megőrzését és gyarapítását – párt-hovatartozástól függetlenül – cselekedjék: bármennyire terhesnek érezné is, regisztráltassa magát, majd a 2014. évi választás napján felelősen húzza ikszét a megfelelő rubrikába: a demokratikus ellenzék jelöltjére adva voksát!

Kell lennie egy minőségnek, amely nélkül nem létezhet emberi élet.

A feltett kérdésre tehát – „kik támadják hazánkat és miért?” – ez a tényszerű, igaz válasz. Nem az, amelyet Tóth Gy. László, Lentner Csaba és Zárug Péter Farkas adnak „Magyarország ellentmondásos külföldi megítéléséről” írt könyvükben az ekként föltett kérdésre. (A könyvet a múlt héten mutatták be Veszprémben a Gizella Hotelban.) Mintha bizony hazánkat külföldről támadnák „idegenszívű” magyarok által felheccelt lapok és kormányok; nem pedig a hazának ártó, a demokrácia intézmény-rendszerét lebontó kormányt bírálnák. Az „idegenszívűnek” nevezett, „hazaárulónak” kikiáltott magyarok hazafias tette éppen az, hogy a hatalmával visszaélő kormány fejére olvassák a haza ellen elkövetett vétkei sokaságát. Nem hazaárulás az ország érdekei ellen kormányzó rezsim leleplezése, hogy a hazugságokkal megtévesztett néptömegek végre felismerjék: választott kormányuk nem a nemzet javára, hanem ellenükre tesz.

Az ország, a politikai nemzet, a nép ellen cselekszik mindenki, még ha százszor nemzetiszínű zászlóink alatt vonul is, mindenki, aki másokat ügyünkben megtéveszt. Az említett szerzőhármas szintén, mert nem átallja könyvében kijelenteni: két év után az uniós átlagnál jobbak az ország mutatói, költségvetési hiányunk mindössze 2,7 százalékos. Holott a magánnyugdíjpénztárak kizsebelése révén csak átmeneti látszat-eredményt mutathat föl a kormány. A gazdaság lejtmenete, a lakosság egyre nagyobb hányadainak nyomorba süllyesztése pedig tagadhatatlan.

Ám a szerzők csak így – eme súlyos csúsztatásokkal – juthattak el a tájékozatlan átlagpolgár újabb rászedéséig, azaz a kormányfő eleddig leplezett törekvéseinek érvelésekkel történő megalapozásához: „az EU-ban csak addig szabad maradni, amíg az számunkra előnyös”. E ravaszdi megfogalmazás helyénvaló nemzeti érdekeink kifejezésének tűnhet. Csakhogy többször rámutattunk: a teljhatalomra aspiráló kormányfő az országot – különféle ürügyeket keresve – az Európai Unióból kiléptetni akarja, mert terhére van az Unió és jogrendszere, amely kényelmetlen akadály: a diktatúra kiépítésének, az új oligarchia „szabad rablásainak” gátját képezi. Ez a magyarázata a kormányfő milliárdjainkba kerülő „pávatáncainak”, amit hónapok óta az IMF-fel lejt; e törekvései motíválják az Unió – demokráciánkat óvó – intelmeivel, elvárásaival való sorozatos szembehelyezkedéseit is. Az Európai Unióból való kilépésünk ilyetén alattomos előkészítése – kapcsolataink aláásása, az ostobák számára meghirdetett „szabadságharc” – természetesen megfelel a neonáci, antiszemita Jobbik ezzel azonos törekvésének: a szélsőjobboldali párt nyíltan követeli kilépésünket az Unióból, köztereinken EU-zászlókat éget. A kormánypárt és a Jobbik politikai, szellemi, kulturális és személyes kapcsolatai (egymás törekvéseinek hallgatólagos vagy nyílt támogatása) régóta közismertek.

Mindehhez – a közelmúlt eseményeiből – néhány adalék: miután az EU kifogásolta a harmadik hatalmi  ág, az igazságszolgáltatás „megtöretését” (a többi között a bírák 62 éves korban kényszernyugdíjaztatással történt menesztését), majd pedig ugyanezt az addig kezes Alkotmánybíróság is – presztizs-okból, kénytelen-kelletlen – az európai joggal összeegyeztethetetlennek (ergo: alkotmányellenesnek) nyilvánította, a despota kormányfő dölyfösen jelentette ki: ez ügyben a kormány nem tágít, az e módon eltávolított bírák hivatalukba nem térhetnek vissza. Mi ez? Külföldiek „hazánk elleni támadása”? Nem, ez a kormányfő törvények fölött állóságának bejelentése, a jogállam nyílt megtagadása.

Más. A kormány nem állapította meg a legfőbb ügyész mulasztását az ún. Csatáry-ügyben, holott bizonyított: az ügyészségnek tudomása volt nevezett háborús bűnös hollétéről, letartóztatására intézkedés hónapokon át mégse történt. Ezzel összefügg: a kormányfő és legfőbb ügyésze a gyűlöletkeltő kuruc.info elhallgattatására hasonlóképpen nem tesz intézkedést, noha a portált Magyarországon szerkesztik. ( E portál Csatáry László volt kassai rendőrtiszt – aki 15.700 zsidót deportáltatott Auschwitzba – letartóztatásakor tartott antifasiszta tüntetés résztvevői fejére fejenként 100.000 Ft vérdíjat tűzött ki. A kivégzéseket netán a You Tube-on 2011. októberében toborzott „új Magyar Nemzeti Hadsereggel” kívánják végrehajtatni?) Aki e förtelmet szóvá teszi „hazánkat támadja”?

A kormány – noha a párizsi békeszerződést becikkelyező 1947. évi XVIII. törvény 4. cikkelye értelmében kötelessége lenne – ugyancsak nem tesz lépéseket a parlamentbe jutott Jobbik feloszlatására sem ( amelynek ma már egyes felmérések szerint mintegy 20 százalékos a támogatottsága). Széltében-hosszában terjesztik ugyanis a világméretű zsidó-uralomról szóló ósdi hazugság-legendát, amely Magyarország „felvásárlásával” fenyeget. Az e tárgyban is tájékozatlan magyar átlagpolgár nem tudja, hogy a nagytőke soknemzetiségű, világméretű mozgása alapvetően „nemzetközi”, az ország felvásárlása pedig a legutóbbi adatok szerint a kormánypárt kiválasztottjaihoz és nem a zsidó nagytőkéhez köthető tény. Ugyancsak nem tudja, hogy a gyűlöletkeltésre alkalmas híresztelés forrása egy okirat, a híressé vált Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Ez azonban közönséges hamisítvány. Bizonyítottan Müller von Hansen készítette a XIX. század végén azon aljas célból, hogy a kereszténység ellen irányuló zsidó összeesküvést dokumentálja. (A hamisítást maga a katonatiszt utóbb beismerte.) Netán „hazánkat támadja”, aki mindezen felháborodik?

A kormányfő nem e barna pestis ellen lép fel, hanem kizárólagos hatalma teljesebbé tétele és megtartása végett demokratákat vesz üldözőbe. Első helyen Gyurcsány Ferenc volt kormányfőt, a Demokratikus Koalíció elnökét. Ezt tette ellenzékben, majd most kormányon is. Se szeri se száma az ellene indított akcióknak (rágalmaknak, hamis vádaknak), amelyekkel a politikai közéletből elüldözni akarta-akarja – sikertelenül. Nyilvánvaló, hogy mindazok (politikusok, újságírók, tévé-személyiségek), akik emiatt „lejáratottságára” hivatkozással nem találják alkalmasnak Gyurcsány Ferencet pártja, vagy az ellenzéki koalíció vezetésére, voltaképpen a despota szándékai, céljai szolgálatába szegődnek, aki éppen e módon (koholt bizonyítékok bevetésével, alaptalan gyanúsítgatásokkal) próbál megszabadulni jelenlététől.

Friss hír: a Központi Nyomozó Főügyészség az ún. Sukoró-ügyben a hivatali visszaélés büntette miatt Gyurcsány Ferenc ellen indult büntető eljárást bebizonyítottság hiánya miatt megszüntette. (További öt gyanúsított ellen vádat emeltek; nem nehéz megjósolnunk, hogy velük szemben az eljárást később szüntetik meg, avagy a bíróság hoz majd felmentő ítéleteket – akár Szilvásiék ügyében.) Jellemző a nyomozóhatóság kétarcúságára: a koncepciós perben vádat emelni ellene nem mertek, az eljárást azonban – fenntartva a volt kormányfő esetleges bűnösségének látszatát – bűncselekmény hiánya helyett csak bebizonyítottság hiánya miatt szüntették meg, holott tény: bűncselekmény egyáltalán nem történt, és ez a büntető eljárás megindításakor is tény, bizonyosság volt. Hisz a hivatali visszaélés bűntettét csak az a hivatalos személy követheti el, aki azért (célzat!), hogy jogtalan hátrányt okozzon vagy jogtalan előnyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél. A büntetőjogban járatosabb jogászok eleve kizárták, hogy a volt kormányfő célja effélékre irányult volna. (Ez ügyben szándéka se volt, nemhogy célja!) Következésképp kötelességét mi okból szegte volna meg, hatáskörét minek is lépte volna túl, stb. A képtelen gyanúsítás csak a hatalomra került korábbi ellenzéki vezér személyes bosszúját szolgálta ki, hogy legveszélyesebb politikai ellenfelét büntetőjogi eszközökkel likvidálja. Akit felháborít az efféle törvénytelenség, netán „hazánkat támadja”?

Bárha mindezt felismerné társadalmunk szellemi sötétségbe, bénaságba taszított fele! Bárha felismerné, hogy az igazságosság (az igazságnak megfelelő döntés képessége, feladata) emberi erényeink talán legfontosabbika. Ha emlékeznék Madách Mózes-ére, aki szerint a haza nemcsak az a föld, amelyen élsz, a haza az e földön élő emberek összessége, de főként az a törvény, amely mindezen embereket együtt tartja, amely morális lényekké emeli őket. A hazaszeretet: felelősségvállalás.