Nemrég Lázár György kollégánk adta meg a KMH visszaemlékezésének alaphangját figyelmeztetve arra, hogy az ötvenhatos magyar emigrációt nem kellene szentté avatni, rengeteg bűnöző (többszörös gyilkos is!), szélhámos, ingyenélő, a csőcselékhez, a csürhéhez tartozó figura volt köztük. Meg persze példamutatóan tisztességes, szorgalmas emberek, akik a befogadó ország jeles állampolgárivá lettek. Még hősök is.

Vagyis ne fanatizáljunk egyoldalú mítoszokat, próbáljunk meg tárgyilagosak maradni; mi, toleráns kanadaiak, igazán megengedhetjük magunknak ezt a luxust.

Hiszen eddig azt sem sikerült eldönteni, mi volt ötvenhat. Sajnálatos események? Vagy éppen örvendetes események? Forradalom? Ellenforradalom? Fölszabadító szabadságharc? Belső (párt-állami) puccs? Vagy csupán puccskísérlet?

És ki volt Nagy Imre? A Forradalom vezére? Vagy egy gyönge politikus, aki hagyta magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért?

És ki volt Kádár János? Reform-kommunista, aki szovjet nyomásra áruló lett és vállalta, hogy ő hívta be az oroszokat, akiket annyira nem kellett hívni, hogy ki sem mentek a országból? Az ötvenhatot követő véres megtorlás főfelelőse (amit végülis Andropov szovjet nagykövet diktált), vagy reálpolitikus, aki fölismerte, hogy Jalta és Potsdam érvényben van, vagyis a szovjet csapatok a nyugat, a NATO teljes egyetértésével tartózkodnak Magyarországon, és ha csak a magyar lázadó fegyveresek nem kergetik vissza őket Moszkváig, innen ugyan a szovjeteket semmilyen nemzetközi erő ki nem penderíti? És közben megpróbálta a rabomobilt a kijelölt út napos oldalán vezetni?

Ja, és nem volt kötelező Kádárnak vállalnia a föladatot. Mehetett volna Nagy Imréékkel a jugó követségre és onnan Snagovba fogolynak, sőt nemzeti hősnek, és nyugodtan átadhatta volna a stafétabotot Münnichnek, Ilkunak, Biszkunak, Dögeinek, Szirmainak, Aprónak… voltak itt káderek, dögivel!

Akinek csak halvány fogalmai vannak ezekről a figurákról, az tudja, hogy hozzájuk képest Kádár maga volt Gábriel arkangyal, csak belőle nem lett nemzeti mítosz. Hazaáruló is kell, bűnbak, mint Világos után Görgey Arthur, Trianon után Károlyi, Jászi meg a zsidók, hogy legyen, aki megszemélyesíti a balsorsot.

Emlékszem, Krassó Gyuri barátom teljesen föl volt dobva a huszadik kongresszustól, én azt mondtam, akkor hiszem el, hogy valami történt, ha majd nekünk, melósoknak nagyobb kenyér jut. És mit tesz isten: jutott. Ötvenötben, ötvenhatban… és föloldották a röghözkötöttséget, Nagy Imre alatt már nem torolták meg az „önkényes” munkahely változtatást.

És a Petőfi körben nyíltan beszéltük meg rendszer hibáit, a munkaverseny ostobaságát, a terv-túlteljesítés értelmetlenségét, a hatásfok, a hatékonyság, és tervgazdaság bukfenceit, azt, hogy agyrém Magyarországot a vas és acél országának tekinteni, mikor se vasércünk, se szenünk; amiből viszont bőven van, az a szürkeállomány, az innováció; ezért a gyógyszeriparra, az orvostudományra, a fürdőgyógyászatra (tele vagyunk gyógyvizekkel) lehetne építeni; akkor még nem volt komputer és informatika, de találmányokkal a világ élvonalába hozhatnánk a könnyűiparunkat… Megbeszéltük a Sajtóvitán, hogy a sajtószabadság hiánya életveszélyes, és alig pár hét múlva a Szabad Nép, a hazug pártpropagandát ezerrel lökő pártlap munkatársai vállaltak sokéves börtönt és áldozták többen közülük még az életüket is a sajtószabadságért.

Ötvenhat bukását a balfácánságunk okozta, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök, Nagy Imre hívei, Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy a tervutasításos, redisztribúciós államkapitalizmust lehet jobban, humánusabban csinálni, mint azt a sztálinisták tették. Hitt egy olyan kommunista rendszer lehetőségében, amivel elégedettebbek lennének a magyar tömegek is. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.

Megbízható barátunk, és annak az egész családja BM-es volt annakidején: hírszerző, elhárító, adatkezelő, szövegelemző stb. Tőle kérdeztük: volt valami jele, előzménye, sejtettek valamit a Belügyben 23-a előtt? Senki semmit! – mondta ő. Egy vulkánkitörést jeleznek a szeizmográfusok, hogy 23-án történhet valami, annak nem volt jele. Senki nem is álmodta, hogy a Műegyetemieknek a Bem szoborhoz tervezett tüntetése, ami a lengyel szolidaritásról szólt, az a tény, hogy Rákosi és Gerő éppen aznap külföldön voltak, a szovjet „olvadás” a huszadik Kongresszus, a desztálinizálás, a Petőfi kör valamiképpen összeadódhat, és robbanóképes gyúelegy keletkezhet belőle. Az egész jól szervezett rendőrállam megzavarodva összeomlott órák alatt.

A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, se az éppen aktuális Szuez-i válságról. Az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból, nem hagyhat jóvá Magyarországon egy többpárti demokráciát, mert a parlament leszavazhatja a Varsói Szerződést, és Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális parlamentarizmussá avanzsált polgári demokrácia, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a mártírhalált halt Gimes Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!

Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.

Emlékszem…

Emlékszem, hogy Nagy Imre a Parlament előtt, ahol a tömeg kívánságára végre megjelent, azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (oppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”

Milyen vezető az ilyen?!

Aztán híre jött, hogy a Rádiónál ölik a fiatalokat, átvonultunk a Rádióhoz. Addigra már állt a balhé. De másnap már úgy látszott, kifulladt az egész. Harmadnap azon gondolkoztunk, hogy hiszen nincs is sztrájk, be kéne menni melózni, mert megüthetjük a bokánkat, de előbb átmentünk egy haverunkhoz a Szabadság térre, hogy ő mit gondol erről, és az ablakból láttuk, hogy szovjet tankok vezetésével egyetemisták vonulnak a Parlament felé azzal, hogy ÁTÁLLTAK AZ OROSZOK. Mit mondjak: nem lehetett nem odamenni. A Parlamentet is szovjet páncélautók és tankok őrizték. Elénekeltük a himnuszt, aztán az internacionálét

Bitangul fölemelő pillanat volt. Azóta ösztönösen irtózom a fölemelő pillanatoktól. Az érkező csapatból olyan egyetemisták, akik jól tudtak oroszul, átmentek a szembenálló orosz katonákhoz azzal a szöveggel, hogy mi is szocializmust akarunk, mint ti, de a magunk módján. Láthatjátok. Miért nem mentek haza?

Mert parancsot kaptunk, hogy ide jöjjünk, mondták az oroszok, de meggyőződésem, hogy nem értettek semmit. A Parlamentet őrzők sem, és az újonnan érkezettek sem. A katonák sem, a tisztek sem. (Nekem volt egy olyan érzésem, hogy talán nem kellene az első sorban állni, de az első feleségem lelkesen egyre előbbre furakodott.)

Azt végképp nem értették az oroszok, amikor elkezdtek a tömegre lőni. Ki lő, és honnan lő?

Hát a Parlamenttel szemben a Földművelődési Minisztérium tetejére telepített ávósok lőtték a fegyvertelen tömeget. De ez csak sokkal később derült ki.

Egyszerűen nem hittük el…! Hát sortüzet nyitnak fegyvertelen emberekre?!… ez tömeggyilkosság!

Az oroszok viszont katonák voltak, nem sokat gondolkoztak, viszonozták a tüzet. Ha ők nincsenek, az ávósok lemészárolják az égész tömeget.

Ötszázan lehettünk? Ezren? Kétezren? Nem tudtam fölmérni.

Átrohantunk a Parlamentet őrző páncélosok között, hogy a Parlament épületének árkádjai, kiszögelései között találjunk fedezéket, futás közben a feleségem átmenet nélkül puhán összerogyott, mint az üres zsák. Úgy vonszoltam be az árkádok alá. Fejbe lőtték. Letéptem az ingem alját, hogy bekössem a sebét, és azt a hülye szöveget nyomtam neki, amit azóta ezerszer hallottam rossz amerikai akciófilmekben, hogy „nincs semmi baj! Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz… Tarts ki! Mindjárt itt lesznek a mentők!”

Viszont az október huszonötödiki Parlamenti vérengzés hatására a forradalom csillapíthatatlanul föllángolt.

Ezt nem lehetett megbocsátani.

Mit akart az utca embere? Én fölszisszentem, amikor 23-án este azt kezdték körülöttem skandálni, hogy KI AZ OROSZOKKAL! Meg: „Akármilyen kedves vendég / tizenkét év untig elég!”. Én tudtam, hogy ez nem fog menni. Sőt az oroszok, a Hruscsov, esetleg segíthetnének –; mi is segíthetnénk őt a sztálinisták ellenében. Én szabadságot akartam, és nekem a szabadság azt jelentette: demokrácia.

De mit tudtak a magyar tömegek a demokráciáról? A demokrácia már a Horthy rendszerben is szitokszó volt: Trianont a nyugati demokráciáknak köszönhettük. A második világháború rombadöntötte az országot, de azt nem Horthy, nem a nyilasok tették, nem azért történt, mert Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, nem. Azt a győztes demokráciáknak köszönhettük. Még a szovjet diktatúrát is demokráciának nézték az emberek. Minden rosszat, ami a vesztes háborúból következett, a nép úgy fogalmazott meg, hogy „ezt adta a demokrácia”.

Öregnek lenni jó is, meg nem is; de aki olyan korú, mint én, az kristálytisztán emlékszik még a szavak dallamára, hangsúlyára, a mondat lejtésére, zenéjére, keserűségére, iróniájára, akasztófa-humorára is: „EZT ADTA A DEMOKRÁCIA!”

Ez a nép így ismerkedett a demokráciával, ez az alapélménye, alapemléke róla. Ez még csak nem is karikatúrája, ez kifordított torzképe a demokráciának.

Ötvenhatban tehát nem a demokráciáért mentek az utcára az emberek, azt skandálták: KI AZ OROSZOKKAL!

Egy maroknyi értelmiségi (melós létemre magam is közéjük tartoztam) Nagy Imre reformtörekvéseiben hitt, voltak, akik úgy gondolták, be kellene vezetni a jugoszláv önigazgatási modellt. Voltak akik azt remélték, elindulhat egy magántulajdonra épülő piacgazdaság. Néhányan pluralista parlamenti demokráciát vizionáltak (én magam is), mások a Horthy Magyarország teljes restaurációjáról ábrándoztak, de ezek közül az elképzelések közül egyik sem bírta volna megmozdítani tömegeket – még a Horthy restauráció álma sem. Ami a többséget mozdulásra bírta, az egyetlen jelszó volt: KI AZ OROSZOKKAL! Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani az embereket, csak a nemzeti öntudat, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL jelszóval, ami egyúttal azt is jelentette: ki az idegenekkel, amiben burkoltan az is benne volt, hogy ki a zsidókkal, és vissza a cigányokkal az alvégre, a putriba, mert ez ébresztette újra a magyar önbecsülést és a hagyományos idegengyűlöletet!

Alig valakinek jutott eszébe itt a demokrácia.

Kádár puha diktatúrája alatt is nagyon jól elvolt a nép a mezítlábas fogyasztói társadalom kicsi, de biztonságos jóléti eredményeivel; egy fékezett hatású értelmiségi csoporton kívül senkinek nem hiányzott a demokrácia.

A régi establishment október 23-a első lázadó gesztusára rögtön azt mondta: ellenforradalom.

ELLENFORRADALOM?!

Ez volt aztán Kádárék legpofátlanabb hazugsága: hol volt itt forradalom, amivel szemben egy ellenforradalom létrejöhetett volna? A szovjet megszállás egy vesztett háború után? Rákosiéknak a szovjet tankokra támaszkodó diktatúrája, amivel lefejezték zsenge demokráciát, kivégezték a szociáldemokráciát, bevezették a tervutasításos parancsgazdálkodást, kolhozba pofozták a parasztokat, lesöpörték a padlásokat – ez lett volna a forradalom?! Forradalom itt sohasem volt, így hát ellenforradalom sem lehetett. Ötvenhat maga lehetett volna a forradalom, de nem az volt, belső puccskísérlet volt. Nem puccs, mert végülis az sem sikerült.

És lázadás az idegen megszállás ellen, ami szabadságharccá, függetlenségi háborúvá növekedhetett volna, ha az arányok nem lettek volna olyan röhejesek. Egerek az elefántok ellen. Az eltaposottak nagy része: áldozat.

És néhány hős. Akik egy vízióért áldozták az életüket.

És aztán a dicső magyar jobboldal, ami megint csak eggyé forrt a csőcselékkel, a börtönből a ”forradalomra” rászabadított közbűntényesekkel. A Köztársaság téri pogromok, ahol elég volt egy sárga félcipő (ilyen volt az ávósok kimenő egyen-cipője), hogy ártatlan embereket a szadista őrültek lámpavasra húzzanak. Jávori Jenci barátom akkor támasztotta le a davajgitárt egy bérház falához és hazajött azzal, hogy „ez nem az én forradalmam.” Soha többé nem vett részt semmiben. Sok hozzá hasonlót halálra ítéltek később, ő megúszta. Senki nem fényképezte le géppisztollyal a kezében. Pedig a Jávori Jenő félékből alakulhatott volna ki egy valódi szocialista forradalom élcsapata, ha a náci csőcselék ki nem csavarja a kezükből a stafétabotot.

A mai fasiszta, soviniszta, etnonacionalista náci rablóbanda, aki Magyarországon uralkodik, és ötvenhatot ki akarja sajátítani, a Köztársaságtéri szadista csőcselék szellemi örököse, annak a vékony rétegnek az utóda, amelyik ötvenhatban Horthy restaurációt akart.

Kevesen voltak. Az „utca embere”, aki az oroszokat, a rendőrállamot, az ávós hóhérokat akarta a pokolba küldeni, azt mondta, hogy „földet vissza nem adunk!”, „gyárat vissza nem aduk!”; a tizenkét évi bolsevista rémuralom ellenére az a marxi gondolat, hogy próbáljunk egy igazságos társadalmat teremteni, igenis lesüllyedt afféle gesunkenes Kulturgut-ként a tömegekbe. Azt mondták: az előadás pocsék, a rendezés pocsék, de a darab nem is volna rossz.

Kertész Ákos

Szembenéznek kudarcaikkal a világ vezetői

Hétfőtől háromnapos csúcstalálkozót szerveznek New Yorkban az ENSZ 192 tagállamának részvételével, hogy a Millennium Development Goals (MDGs) nevű fejlesztési program felgyorsításáról tárgyaljanak. A nyolc célkitűzést tartalmazó programot 2000-ben fogadták el az ENSZ tagállamai, és a tervek szerint 2015-ig kell megvalósítani az ambiciózus törekvéseket.

A program céljai közé tartozik többek között az extrém szegénység és az éhínség felszámolása, az alapfokú oktatás kiterjesztése mindenkire, a nemek közötti egyenlőtlenségek felszámolása, a gyermekhalandóság csökkentése, a fertőző betegségek elleni küzdelem vagy a fenntartható fejlődés alapelveinek terjesztése. A New York-i találkozót Ban Ki-mun ENSZ főtitkár hívta össze, hogy az általa felemás sikerűnek nevezett program új erőre kapjon.

(…)

A fertőző betegségekkel kapcsolatban ugyan sikerült elérni, hogy az 1996-os, 3,5 milliós csúcshoz képest 2008-ban 2,7 millióra csökkent az új AIDS-betegek száma, de ez a szám még mindig nagyon magasnak számít, és nagyon távol van attól célkitűzéstől, hogy felére csökkentsék az AIDS-essé válók számát. Ugyan úgy tűnik, a legtöbb országban sikerült gátat szabni a HIV-fertőzés terjedésének, de például Oroszországban és Ukrajnában gyorsan terjedt a vírus.”

*

Erről eszembe jutott, hogy éppen tizenhat éve, az MDGs elfogadása idején írtam erről a témáról, nem túl lelkesen. Arra kerestem a választ, hogy az ENSZ programok eufórikus szózataival szemben mi történik a világban. Mi történik a VALÓSÁGBAN. Hogy miért ér el a program ilyen harmatgyönge eredményt, ami egy tizenöt éves intervallumban számolva, nem fejlődés, de visszafejlődés, arra valamilyen választ ad az akkor írt cikkem, megmutatja, mi volt tizenöt évvel ezelőtt. És ennek tükrében azt is, hogy a vezetők cifra szózataihoz képest mi lehet a véres valóság, most.

Ebben a történelmi pillanatban.

*

Kertész Ákos 

Népirtás? Tömeggyilkosság? 

Ez év január 22-én a Hetek-ben is, és a Népszava Szép Szó mellékletében is nagy cikk jelent meg az AIDS világméretű pusztításáról, a pillanatnyi globális járványhelyzetről. A két cikkben sok volt az átfedés, a forrás azonos lehetett: az ENSZ Biztonsági Tanácsa azon a héten a legfontosabb napirendi pontként tárgyalt a járványhelyzetről, kiemelten az AIDS afrikai tömegpusztításairól (az újságok szerint a BT még járványhelyzetről sosem tárgyalt, csakis politikai konfliktusokról, háborús veszélyhelyzetekről). Így a hír egy napig talán még szenzációnak is számított a nyugati világban, aztán új szenzációk, botrányok, gyilkosságok és milliárdos korrupciók, helyi háborúk, közép-európai neofasizmus, Haider és kapcsolt részek kimosták a véges befogadó képességű emberi elmékből az egészet.

Lehet, hogy az én agyam másképp jár, én nem tudtam elfelejteni. Nemcsak a gyilkosságok tömeges mérete miatt, hanem az esemény precedens-, példaértéke miatt sem.
Gyilkosság – írom le meggondolatlanul. Hát nem az AIDS gyilkol, nem egy járvány gyilkol? Gyilkosságnak mégiscsak az embernek ember által való elpusztítását nevezzük.
Igen. De itt embereknek emberek által való elpusztításáról van szó. Ha a járványt korlátozzák, emberéleteket mentenek meg, ha a járványt nem korlátozzák, egészséges, megmenthető embereket dobnak oda a járványnak. A halálnak. Én ezt gyilkosságnak nevezem, de végül is ez szemantikai kérdés. Használhatjuk a náci eufemizmust is. Sonderbehandlung. Különleges bánásmód. Ezt azokra a zsidókra alkalmazták, akiket belöktek a gázkamrába – s valóban: bánásmódnak ez elég „különleges” volt. Ilyenkor, szerintem, tilos eufemisztikusan fogalmazni! Vannak esetek amikor nevükön kell nevezni a dolgokat, hogy szembenézhessünk velük, amikor a diplomatikus mellébeszélés cinkosság. Tömeggyilkosságban való bűnrészesség.

Száraz adatok: Az Egyesült Államokban az elmúlt húsz évben 450,000 ember halt meg AIDS-ben. Afrika Szaharától délre eső részében viszont 13,700,000. Harmincszor annyian. Pedig az összlakosság az USÁ-énak negyede sincs. Az Egyesült Államokban a lakosság 0,18%-a AIDS-es. Dél-Afrikában a lakosság 13%-a, Zimbabwében 26%, Zairéről (ahol az arány az 50 %-hoz közelít), nincs ellenőrzött adat.

Ez csak az AIDS. Nem beszéltem még a lepráról, az álomkórról, a maláriáról, pestisről, koleráról, melyek, ahogy nálunk a TBC, tetszhalotti állapotukból kezdenek föltámadni. Okok? A fehér ember életformájának eltorzult megjelenése: a pálmakunyhókban legmodernebb automatafegyvereket, vállról indítható rakétákat tárolnak; az afrikai nagyvárosok felhőkarcolóinak tövében milliós városi nyomornegyedek, munkanélküliség, AIDS-árvák milliói, prostitúció, lakhelyüktől sok-ezer kilométerre dolgozó férfiak (gyarmati örökség: a gyökereiktől elszakított emberek könnyebben kezelhetők, nem lázadnak); ezek a férfiak óhatatlanul prostituáltakkal érintkeznek a munkahelyükön, és viszik haza a családba a fertőzést. Korrupt és katonai megoldásokra, gyilkosságokra berendezkedő kormányok, az emberség és a szolidaritás hiánya, a higiéniai minimum hiánya, és természetesen az első számú felelős a fekete kontinens természeti kincseit kiraboló, lakosságát tudatosan magára hagyó, a legtöbb pénzzel és a leghatásosabb fegyverekkel rendelkező fehér ember.

A mi fajtánk, a mi kultúránk képviselői. Az árják és a keresztények (köztük időnként zsidók is – szégyenszemre…). A szőkék és a kékszeműek. Akiknek olykor nem sül le a képükről a bőr, amikor vékony és vértelen ajkukon ki merik ejteni Krisztus igéit: SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT ÖNMAGADAT.

A fejlett világ, a fehér ember világa számára sokkal fontosabbnak és főleg jövedelmezőbbnek látszik, hogy a hosszú élet titkát, vagy a bőr ráncosodásának, vagy a depressziónak az ellenszerét kutassák, mint hogy az afrikai járványokra odafigyeljenek. Azt nem fogják föl ésszel, mert a tőke se a morált, se a racionalitást, se a józan pragmatizmust nem ismeri; tőkét birtokolni ugyanis szenvedélybetegség, a szerencsejátékos patologikus állapotához hasonlítható; hogy a hosszú élet titkát dollár milliárdokért kutató gyógyszergyárak vezetői és az általuk finanszírozott farmakológiai laborokban dolgozó tudósok, ha a vírus kitör a fehér kultúrákban, nem lesz kinek eladják a hosszú életet biztosító méregdrága elixírt.

Ehhez a fölismeréshez még morál sem kellene, csak ráció. Sajnos az is hiánycikk lett posztmodern világunkban.

Egy példa: Mivel az álomkór mostanában lett újra virulens, a gyógyszerek szabatossága lejárt. A gyártó cég azonban nem áll rá újak gyártására, mert nincs fizetőképes kereslet. “Ez haszonlesés!” – véli Bernard Pecoul, a DWB gyógyszerészeti szakértője – Nahát erről beszéltem az előbb az eufémizmussal kapcsolatban. Ez ugyanis nem haszonlesés. Ez tömeggyilkosság. A gyártó cégnél a döntéshozókat az sem zavarja, hogy amit tesznek könnyen öngyilkossággá is válhat. Elég egy Afrikából hazafelé tartó turista repülőgép, és az álomkór (ami több, mint álmosság: végső stádiuma totális és kontrollálhatatlan elmebaj) már ki is tört Amerikában vagy Európában és ezrével szedi az áldozatait. Akkor lesz már fizetőképes kereslet, de nem lesz gyógyszer, és kezdődhet a versenyfutás a gyártó gépsorok és a vírus között. És ha van Isten, a vírus előbb végez az elnök-vezérigazgató úr kedvenc unokájával, mint ahogy a gyár a szérum első ampullájával elkészülne. Csak az a baj, hogy nem valószínű. (Tudniillik, hogy van Isten.)

A világon minden hetedik új AIDS-es dél-afrikai. Ha Dél-Afrika nem is a legfertőzöttebb ország, rövidesen az lesz: itt terjed a világon a leggyorsabban az AIDS. Ennek fölismerése arra késztette a kormányt, hogy törvényt hozzon: egyes fontos gyógyszerekhez a piaci árnál sokkal olcsóbban juthassanak hozzá a dél-afrikaiak, más, még fontosabb gyógyszereket térítésmentesen vehessenek igénybe. Ez az intézkedés annyira fölbőszítette a nyereségüket féltő multinacionális gyógyszergyárakat, hogy leállították a Dél-Afrikai Köztársaságba irányuló gyógyszerszállítmányaikat, arra akarván kényszeríteni a pretoriai kormányt, törölje el a törvényt.

Hogy érthetőbb legyen: Dél-Afrika nem akart kevesebbet fizetni, a különbözetet a kormány vállalta volna. De ha a világ egy pontján a szóban forgó vállalatok gyógyszereit mondjuk az eredeti ár harminc százalékáért árulják, ez az egész világon megingathatja a gyógyszerárakat. Nem megingatja – megingathatja. Esetleg. A The Observer közli a gyárak nevét, én nem terhelem vele az olvasót. A harc megindult, a gyárak az Egyesült Államoknál lobbiznak, addig is perbe fogták személy szerint Nelson Mandela elnököt. Az Egyesült Államokban természetesen támogatókra találtak, egyikük éppen Al Gore, Clinton alelnöke, jelenleg az egyik esélyes demokrata párti elnökjelölt. Az alelnök állítólag (The Observer) szankciókkal fenyegette meg Thabo Mbekit, Mandela utódját, s az Egyesült Államok kilátásba helyezte az embargó lehetőségét is. Thabo Mbeki nem engedett, és az események ennél a pontnál megálltak, ugyanis Al Gore megkezdte a kampányát. Elnökjelöltként pedig politikusabbnak látta az egész kérdést elfeledtetni a választókkal.

Ha az Európában újjáéledő neonáci mozgalmak miatt nem kellene kerülnöm a holocaust kifejezést, azt használnám, de így inkább azt írom: ez népirtás. Amit nem vezérel harag, rasszizmus, semmiféle indulat. Puszta nyereségvágy. Egy föltételezés. Hogy ha a világ egyik pontján olcsón, pláne ingyen osztogatják a gyógyszereket, más fejletlen országok (mondjuk a pusztulás szélén álló országok) is követelőzni fognak.

Hát így fest az, amit globális világrendnek nevezünk. Globálisan lép föl a gyógyszeripar, globálisan terjed az AIDS. Csakhogy a globalizációt megállítani olyan kísérlet lenne, mintha valaki a száguldó expressz előtt keresztbe feküdne a sínen, és csodálkozna, hogy a vonat nem áll meg. A globális világgal együtt kell élnünk: tudomásul kell vennünk, hogy a globális tőke fékeveszett nyerészkedését korlátozni kell, és bánatosan el kell felednünk azt az óliberális álmot, hogy a piac kontrollálja önmagát. A piaci önkontroll úgy működik, ahogy ezt a gyógyszergyárak és a járványok viszonylatában láttuk. Következésképp: a piacot is kontrollálni kell. Az államnak? Hát amíg nincs jobb… Amíg a civil társadalom nem elég erős és nem elég szervezett, addig az államnak. A DEMOKRATIKUS államnak!

S ha valaki azzal áltatja magát, hogy ez nem a mi gondunk, téved. Már a klozetbe sem lehet bezárkózni, a vírusok a szellőzőrendszerben vannak. Nálunk már rég megjelent az AIDS. Még kevés a fertőzött, de mindenhol így kezdődik. Először kevés. Aztán egyre több. Körülöttünk ólálkodik a vírusos agyhártyagyulladás. Nem tipikusan morbus hungaricus, az a TBC: de az is terjed. A repülőgépek jönnek-mennek. Újgazdagjaink sűrűn látogatják az afrikai szafarikat. Bármikor kirobbanhat egy helyre kis Ebola járvány. Mondjuk Szegeden.

Puha párducléptekkel közeledik Afrika, és nem lesz tekintettel arra, hogy kinek államtitkár a papája. Jó lesz, ha gondolkodunk!

(2000)

A társulat úgy állt össze, hogy a Canadian Actors Equity Association 12 profi színészéhez 20 amatőr színjátszó csatlakozott, akik a szenátorokat; a népség, katonaság, iparosok, matrózok, utcalányok, őrség, polgárok, szolgák és rabszolgák színes kavalkádját alkották fergeteges tempóval, vidámsággal villámgyors átöltözésekkel, profi színvonalon. De a hivatásos színészek is beálltak olykor bohóckodni az amatőrök közé a „tömegbe”, ami azt mutatta, mindenki élvezte a játékot, nemcsak mi, szerencsés nézők.

Shakespeare Fesztivál az ontarioi St. Lawrence-ben. Fotó: St. Lawrence Shakespeare Festival.

A Julius Caesart Rona Waddington állította színpadra, találékony és sikeres dramaturgiai ötletekkel. Címével ellentétben – hogy miért, messzire vezetne –, a Július Caesar végülis Brutus drámája, Caesar el is tűnik a darab harmadánál, amikor megölik. A shakespear-i szöveg szerint ugyan később még kétszer megjelenik, mint szellem egy-egy villanásnyi időre, de ennek igazi jelentősége nincs. Rona Waddington találmánya, hogy Caesar szelleme, ha már egyszer megjelent, ne tűnjön el többé a színpadról; így végig jelen van a második rész során, mint a bonyolult történet tanúja, és tanúja annak is, amint gyilkosa, Brutus meghasonlik önmagával, mert a köztársaság, melynek tiszta eszményeiért ő végülis tőrt emelt szeretett atyai barátjára, Julius Caesarra, hitványak, korruptak, erkölcsöt nem ismerő haszonleső gazemberek üzlete lesz.

Brutus összekülönbözik testvéri harcostársával a pragmatikus Cassius-szal is, aki azt mondja, azzal az emberanyaggal kell megvívnunk a forradalmunkat, kivívnunk a köztársaság szabadságát és legyőznünk a despotizmust, ami adatott. És elnézi, lenyeli, elbagatellizálja a bűnt, a nyerészkedést, a korrupciót.

Ekkor Brutus végképp úgy érzi, erkölcsileg is, politikailag is megbukott, hogy fölöslegesen ontott vért. Ettől roppan össze végülis, nem a felesége halálától, nem attól, hogy Marcus Antonius és Octavius ellene fordítják Róma népét, és Caesar nevével már győzni látszanak (mindez összeadódik, persze), de Brutust igazán az töri meg, hogy magára marad, egyedül marad tiszta embernek a hitványak között, és akkor úgy dönt, végét veti a komédiának és a kardjába dől.

És a színpadon Julius Caesar szelleme tartja oda Brutusnak a kardot. Ahogy Brutus keze fogta a Caesar életét kioltó tőrt, most a szellem-Caesar keze tartja az ő életét kioltó kard markolatát, és ezzel bezárult a kör, ezzel bevégeztetett, helyreállt a megbomlott világ rendje, győzött az Igazság.

A Rona Waddington által megtalált fordulat ezt mondja el szavak helyett gyönyörűen, megrendítően.

A második rész bonyolult, nehezen követhető történetét egy remek kórussal, Orff Carmina Buranájának zenéjével fogalja össze és hidalja át a rendező. Sok zene, nóta, pergően fölvezetett tömegjelenet hozza közel a nézőhöz a néhol túlbonyolított cselekménysort. Az én bölcs tanítóm és nagymesterem, Füst Mián azt tanította, hogy Shakespeare óriási zseni, de nagy fércműves is, sokszor hagy elvarratlan szálakat, amiket a rendezőnek kell tisztáznia. Rona Waddington remek munkát végzett.

Számomra csodálatos élmény volt, mintha a Globe színházban lennénk 350 évvel ezelőtt, olyan Shakespeare-színpadot látni, ahol nincs díszlet, nincs függöny, a sűrűn hulló hullákat pontosan úgy kell kivinni a színpadról, mint a Mester idejében. És angolul hallani a Shakespear-i szöveget, amit, bár keveset tudok angolul, mégis értek, és nem csak azért, mert ismerem – magyarul – a darabot és követni tudom, hanem mert a színészek olyan szépen tisztán beszélnek angolul, annyival szebben, mint akár a hivatalos tévébemondók, hogy elkapom legfontosabb kulcsszavakat, és hozzá olyan szuggesztív a játék, a színészi metakommunikációs eszközök, a mimika, a mozgás, testbeszéd, hogy nemcsak tudom, miről van szó, de csakugyan értem is.

Akik kiemelkedtek az egyenletesen magas színvonalon játszó mezőből, azokat a szerepük emelte ki: Ash Knight Brutusa, és partnereként Jesse Nerenberg, mint Cassius; vagy Richard Sheridan Willis Julius Caesarja vagy Jonathan Purvis Antoniusa azért tűnt ki a többiek közül, mert a szerepük volt jelentős, olykor ziccer szerep.

A színészi teljesítmények a következő héten ragyogtak föl igazán, mikor a drámát játszó színészek egyszerre vígjátéki szerepben csillogtatták meg képességeiket.

Óriásit játszott Richard Sheridan Willis aki Caesar után most a messinai uralkodót, családfőt és apát alakította. Hogy valaki akkora tökfilkó legyen, hogy apaként a rágalmazás első szavára maga ítélje el egy semmitmondó (és hazug) vétekért a lányát olyan vehemenciával, hogy szegény lány rosszul legyen, majdnem belehaljon, azt nagyon föl kell vezetni, színészileg nagyon elő kell készíteni. De Willis bírja cérnával. Már a belépője is olyan harsány clownt mutat, akin röhögünk, egyetlen szavát, gesztusát se vesszük komolyan, és persze szeretünk – máskép ez nem megy. Mert a végén egy újabb száznyolcvan fokos fordulattal már ő löki vissza leánykáját az előbb még elzavart szerelmese ölelő karjaiba.

Ash Knight, a Julius Caesar Brutusa játssza a második szombaton a harsány szópárbajokra, szellemes vagdalkozásra mindig kész Benedicket, a szikrázó kedélyű örök agglegényt, aki persze itt horogra akad, Beatricével, ezzel a cserfes, szabadszájú, okosan szellemes, fölszabadult leánnyal boronálják össze, aki Shakespeare egyik kedvenc figurájának, Makrancos Katának a párja, akit itt végül is Benedick nem tör meg amúgy macsó módra, nem szelídít meg, de nem is akar; úgy kerülnek össze, hogy remélhető: a házasságban is éles nyelvvel évődő, szabad emberek maradnak. Hiszen a zavartalan vígjátéki happyend érdekében még Don Johnról, a nagy bajkeverőről is megfeledkeznek (újabb ismert Shakespeare figura, juthat eszünkbe róla, a gaz intrikus: Jágó).

Gabrielle Lazarovitz Beatricéje, nem torokkal, hangerővel hozza az emancipált lány harsányságát, hanem inkább a mimikájára, koreográfiájára, a kulturált testbeszédre épít, ettől a „makrancos Kata” figuránál intellektuálisabb, számomra szerethetőbb és izgalmasabb lesz, akinek leállíthatatlan, mindent kibeszélő szellemes riposztjai után, még mindig maradnak titkai. Sarah English Heroja szürkébb, de kevesebb lehetőséget ad a szerep is. Viszont hitelesen szép, szelíd és kedves: hisz ez a darabban a dolga.

A Sok hűhót mintha a Mester egy kicsit hevenyészve dobta volna össze más darabjaiból, hiszen az apai haragtól és igaztalan vádaktól elájuló, csaknem tetszhalott Hero, a fiatalok boldogsága érdekében intrikáló bölcs pap is visszaköszön a Rómeó és Júlia előbb tetszhalott, majd tragikusan igazán halott Júliájából; csak a Sok hűhóban a fársz, a bohóckodás szelleme minden tragédiát fölold a megnyugtató, boldogító, happyendben, ahol még Beatricét is összeházasítják Benedick-kel a minden jó, ha a vége jó szent eszméje érdekében.

Itt lány pártában, férfi szabadon, szem szárazon nem marad, mert a komédiában oldott végkifejlettől könnyesre röhögjük magunkat!

Kertész Ákos

*

Terri Higgins: The Silence Held All the Despair

A romagyűlölet nagyon mélyen gyökerezik a magyar lélekben. Mert minél zavarosabb egy nép történelme, annál inkbb szüksége van bűnbakra.

Minél több vereségre emlékezik egy nép – mi például Mátyás király óta minden háborúnkat elvesztettük; ezt a valós emléket a hős magyar katonáról, huszárról és honvédről szóló semmiféle hazug legendával és mítosszal nem lehet a magyar nép lelkéből kitörölni –; minden reményünkben és várakozásunkban csalatkoztunk (Minden, minden ideálunk / Másutt megint ócskaság már… ‒ Ady), az utóbbi idők viharos változásainak alig van nyertese, viszont a népesség túlnyomó többsége vesztes, itt a legtöbb ember vesztes-tudattal él, frusztráltan, mert retteg a további vereségtől; minél reménytelenebb a holnap, minél kevésbé hisz egy nép pozitív utópiákban, szebb jövőben, annál nagyobb szüksége van bűnbakra.

Ez nem is politika. Ez pszichológia.

Valakin le kell verni a nyomorult mivoltomat, a kudarcaimat. Ha a főnököm belém rúgott (ha egyáltalán van főnökön, munkám), nyilván nem rúgom vissza, de valakin le kell verni az engem ért megaláztatást, ha el akarom kerülni az infarktust. Hát belerúgok otthon az asszonyba, a gyerekbe, a nagymamába, a kutyába, mert az (1) kéznél van, (2) nem tud visszarúgni. Erre kell a bűnbak. Ha egy egész nép van megalázva, mint századok óta, de főleg mostanában, a magyar, lehetőleg egész nép kell bűnbaknak.

A zsidó már nem alkalmas rá. Az antiszemiták mögött nem áll erkölcsi, sőt katonai támaszként a náci Harmadik Birodalom. (Nyugat) Európának rossz a lelkiismerete – nagy szó, hogy egyáltalán van lelkiismerete! –; az antiszemitizmus ott illetlenség. Csak sunyin, ahremből illik nem-szeretni a zsidókat. Szemforgató álhumanista műfölháborodást, azt még szalonképes gesztus produkálni, ha a palesztin terrorista akciókra Izrael katonai válaszlépéseket tesz. S ha az antiszemiták mögött nem is áll már Hitler birodalma, a zsidók mögött ott áll viszont, nem katonailag, hanem erkölcsileg, az európai fintorgások ellenére, de így talán még hatékonyabban – Izrael. Ma már Magyarországon senkit sem lehet csak úgy lebüdöszsidózni, ilyet csak a nagyon primitív bunkó enged meg magának. (De még az is szorongva…)

A romák mögött viszont nem áll senki, még az Úristen sem, sőt! A romákat még az Isten is bűnbaknak teremtette. Le lehet őket nézni, mert tanulatlanabbak, civilizálatlanabbak, szegényebbek, mint a magyar átlag. Ráadásul színes bőrűek… Mivel szegényebbek, ezért rongyosabbak, piszkosabbak, büdösebbek, rosszabbak a fogaik… vagyis a gádzsó hatalmas erkölcsi fölényben érzi magát: joga van belerúgni a cigányba! És valóban: büntetlenül meg lehet verni őket, a lányokat meg lehet erőszakolni, megőszült, hatgyerekes édesanyákat levénbüdöskurvázni; a rendőr is romagyűlölő (nem hivatalból, civilben, de ez elég ahhoz, hogy cinkos legyen); a magyarországi roma népesség a szó szoros értelmében életveszélyben van.

Mit is kívánunk a többségi társadalomtól, főleg a magyar értelmiségtől? Forduljon szembe a magyar köztudattal és álljon a romák mellé? Magyarázza meg a többi szegénynek, hogy a cigány is csak szegény, elsősorban szegény és csak másodsorban roma, ha nem lenne szegény, nem lenne rongyos, nem lenne büdös, tanultabb lenne, taníttatná a gyerekeit, nagyobb sansszal versenyezhetne a munkaerőpiacon, még egyetemre is bekerülne, nem csak diáknak, oktatónak is, tudná használni az óvszert, a pesszáriumot, csak akkor szaporodna, amikor akar, egészségesen élne, nem piálna, nem bagózna, nem laknának putriban, nem lopnának, részegen nem vernék össze, nem késelnék meg egymás (mert leginkább egymásra támadnak; a legritkábban a nem közülük valóra: a magyarra, a gádzsóra), akkor szinte olyanok lennének mint a zsidók. Nem lehetne őket leköpni, inkább irigyelni kellene őket, és félni tőlük. (A kettő szociológiailag szinte föltételezi egymást.)

Szóval álljunk oda a magyarok elé prédikálni mint egy evangélista, magyarázzuk meg nekik, hogy szeressétek a cigányokat, ők is testvéreink az Úrban, ők is Isten gyermekei, értük is meghalt a Megváltó, nem rosszabbak ők se mint mi, csak szegények; és a magyar szegények, ha ugyanolyan szegények, hát ugyanolyanok, mint ők, csak rosszabbak, mert a magyar szegényemberben a másik magyar szegényember iránt még annyi szolidaritás sincs, mint amennyit az egyik szegény roma érez a másik szegény roma iránt. Minden zsaru tanúsíthatja, hogy a romából nem lehet kiverni terhelő vallomást roma testvére ellen, agyonütheted, akkor is hallgat, mint a sír; a magyar bezzeg alig várja, hogy jól bemocskolja, bemártsa a társát a hatóságnál, akkor is szalad spicliskedni, ha nem hívta, nem is küldte senki, csak hogy ártson a másik magyarnak; roma hajléktalant alig találsz, mert inkább húszan szoronganak télen egy tufabarlangban, de az egyik roma nem veri ki a másik roma testvérét a jeges zimankóba – megfagyni.

Ezt mondjuk magyar testvéreinknek? A lecsúszottaknak, a veszteseknek, a bérrabszolgáknak, az ápoló- és óvónőknek a havi éhnhaláshoz is kevés nettójuk mellé, a dolgozóknak és nem-dolgozóknak: az örökre kizeccölt bányászoknak, vasöntőknek, esztergályosoknak, a nyugdíjasoknak, a betegeknek, akiknek nem telik orvosságra, a még lakóknak és a kilakoltatás réme elé nézőknek, a hajléktalanoknak, a sértett történelemtanároknak és mélymagyaroknak, a fillérekből tengődő rendőröknek? Mit mondjunk nekik? Szeressétek a romákat, mert ők is isten gyermekei? Ha emberhez méltóan bánsz vele, ő is emberhez méltóan viselkedik?

Miért mondjuk? Hogy megoldjuk a romakérdést? Minek oldjuk meg a romakérdést?! Nekünk, magyaroknak, értelmiségieknek, ez a legfőbb gondunk? Nem a saját egzisztenciánk veszélyeztetettsége a legfőbb gondunk?! Mi nem vagyunk rasszisták? Mi talán szeretjük a romákat? A média szüntelen uszítása vagy, legjobb esetben, lesajnáló leereszkedése, a cigányok rovására humorizáló kedélyeskedése véletlen? Az nem a legbiztosabb jele annak, hogy a magyar átlabemberek nagyobbik fele hogyan viszonyul a romákhoz?

De tegyük föl a legjobbakat, legyünk optimisták. Tegyük föl, hogy a magyar értelmiségből nem veszett ki még minden empátia és szolidaritás, még nem veszett ki belőle teljesen sem a humanizmus, sem a felelősségtudat. Tegyük föl, hogy az értelmiségi azzal a nagy eszével igenis fölfogta, hogy a lakosság 7-8 %-a, rövidesen 10-15 %-a nem élhet társadalom alatti szinten. És talán fölfogja azt a már-már transzcendens igazságot, hogy amíg egy társadalomban egy, akárcsak egyetlen egy ember is bármiféle (etnikai, nemi, vallási, életkori, xenofób vagy homofób) diszkriminációtól szenved, addig az egész társadalom meg van bélyegezve, addig a társadalom minden tagjának sárba tiporták az emberi méltóságát! A roma kérdést igenis meg kell oldani, nem azért, mert így sose teljesítjük Európa elvárásait, hanem azért, mert ekkora embertömeget nem lehet sokáig a robbanás veszélye nélkül állati sorban tartani. Mert ha kitör a kolera, az nem áll meg a putri küszöbén, a romagettó szélén. Mert ha túlfeszül a húr, tüzelhetnek a rendőrök, fegyverbe állhat a TEK, forgathatják a tetovált, szkinhedek a bicikliláncot meg a baseball ütőt, jönnek ezek a szívós, végsőkig elkeseredett, mindenre elszánt, vérben forgó szemű fekete srácok, jönnek a késsel a foguk között, jönnek öngyilkos, kamikaze-bátorsággal, és nem lesz irgalom! És rohadt sok vér fog folyni, magyar vér meg roma vér, amíg újra rend nem lesz, és akkor megint ugyanott tartunk, ahol most: meg kell oldani a romakérdést, sőt, akkor még inkább meg kell majd oldani, csak rosszabb pozícióból.

Tegyük föl, hogy minden magyarértelmiségi ilyen világosan látja mi a teendő, és képes lesz csatasorba állni. És akkor a nemes magyar nemzet boldogan fedezi föl, hogy az értelmiségről (akit eddig sem szeretett) lehullott az álarc, most kimutatta a foga fehérjét, hogy romabérenc, zsidóbérenc, liberális sőt: demokrata (!), most legalább oda lehet lökni a cigány mellé bűnbaknak az értelmiséget is. Hogyan képzelik a politikus urak? Ki hajlandó olyan népszerűtlen húzásra, hogy a romák mellé álljon? Ki akar itt direkt veszíteni?!

Kertész Ákos

Igen, ha arról van szó, hogy háromszáz forintos (egy pofa sör ára!) vizitdíj ellenében elindítson-e az ország egészségügyi reformot, akkor az alattvaló gondolkodás nélkül leszavazza a reformokat. Pofon egyszerű: nem fizetni jobb, mint fizetni. Hogy milyen ára lesz később, arra az alattvaló nem gondol, akár a kőtehetségtelen sakkozó, aki már a második lépést sem látja előre. Ha ma két forintot nyerhet, nem gondol rá, hogy holnap százezreket veszíthet rajta, ezért lehet beadni neki a rezsicsökkentés nevű maszlagatot is. Ezért lehet belerántani a legprimitívebb pilótajátékba, lásd Questor-botrány, ezért van, hogy a legpofátlanabb hazugságnak is bedől!

”Nem tudni áldás”, írja John Updike a Kentaurban ‒ az igazság, a tudás csak annak való, aki kezdeni is bír vele valamit; a boldog tudatlanság a leghatásposabb kábítószer.

Ehhez képest olyan dolgok, mint szabadság, demokrácia, kollektív érdekérvényesítés, jogállam, alkotmányosság vagy kisstílű, átlátszó puccsal az Alkotmány zsebredugása és helyettesítése egy alaptörvénynek csúfolt gumitákolmánnyal, hogy a felcsuti Number One akkor alkothasson új törvényt, ha böffen egyet ‒ mindez kívül esik az alattvaló érdeklődési körén. Ez nem az ő világa, ez nem „bread and butter” kérdés. Ebbe nem gondol bele, mert beledilizne… bár ezt senki be nem ismerné soha, mert ez a magyar szupremációról szóló mítosszal szöges ellentétben áll, de mégis ez a félelem motiválja itt a lelkeket.

Persze, valami történt, és ezt meg kéne magyarázni. Első és kézenfekvő magyarázat Orbán zseniális stratégiai érzéke: ha sansz van rá, hogy az ellenzék nemet mondjon valamire, akkor elébemegy, és megakadályozza az elenzék győzelmét. Mit szívóskodtok, butuskáim?! Nincs is mire nemet mondani!

Az egész boltzárlatnak a kisöccs, a KDNP dogmagyártói megróbáltak valmi keresztény ideológiát adni, na ez az, ami humbug. A vasárnapi zárvatartás ötlete nem ideológiai alapon jött, hanem ‒ csak.

Bruck Andrásnál olvatam először, hogy ennél rosszabbul, dilettánsabb módon nem is lehetne kormányozni, ez valmi megmagyarázhatatlan önsorsrontó kontárság! Nincs elég baj, nem frusztrált még eléggé a népesség, a vasárnapi zárvatartással még mélyebben bele kell avatkozni az emberek szokásaiba, magánéletébe, hogy még elviselhetetlenebb legyen számukra a létezés?! Hiszen a vasárnapi nyitva tartás nem csak azt jelentette, hogy a hétköznapokon agyonhajszolt ember végre nyugodt körülmények között, családostul megejtheti a heti nagybevásárást; a vasárnapi csámborgás a plázákban vagy shopping hallokban a városi ember olcsó és kedvelt szórakozása is volt. Amíg Magyarországon éltünk mi is gyakran ebédeltünk bevásárlás közben a Corában vagy az Auchanban: volt thai-büfé, kínai konyha, hagyományos európai étterem, grillezett és barbecue jellegű ételek, jó cukrászsütemények, fagyi, gyerekeknek valamiféle játéklehetőség, a népek kimentek családostul, esetleg szomszédostul, ismerősökkel futottak össze ‒ eltelt az idő. Nem mondom, hogy színvnalas szórakozás volt, de mégis… valami. És lassan szokássá vált, programmá.

Na ebbe kellett beletaposni, belerondítani!

Meggyőződésem, hogy a rendelkezés akkor nem dilettantizmus volt, nem is kontárság, még kevésbé a keresztény hittételek érvényesítése az Úr napján.

Szonda.

Ki kellett próbálni, mit visel el zokszó nélkül a tömeg. Mint amikor Mengele úgy mérte a fájdalomtűrés küszöbét, hogy érzéstelenítés nélkül operált. Hiszen a cél egy olyan modern, huszonegyedik századi totális diktatúra kialakítása, ahol a sortűzet a kommunikáció, a „szirénének” helyettesíti. A „hízelgő átverés”, ahogy ezt Göllner András is megfogamazta.

A vasárnapi zárvatartásnak semmiféle racionális értelme nincs és nem is volt. De be lehetett beszélni az tömegnek, hogy neki jobb, ha vasárnap „pihen”. Hogy ha a boltok zárva tartanak, mindenki otthon lehet boldog családi körben. Ha nincs nyitva a pláza, tele lesznek a templomok. A legszociálisabb intézkedés, hogy szegény kereskedelmi dolgozókat ne kényszeríthessék az idegenlelkű multik, akik mögött „tudjuk, kik állnak”, vasárnapi munkára, ne szakíthassák ki őket az Úr napján szerető családjaik köréből.

Mivel az ellenzék, a baloldal, a szocialista párt automatikusan a boltok nyitvtartását visszakívánók ‒ vagyis a többség ‒ mellé állt, csípőböl lehetett tüzelni rájuk, hogy jobboldali, antiszociális módon, a kapitlisták érekeit kiszolgálva vennék el a vasárnapi pihenőnapot szegény kereskedelmi dolgozóktól.

Azok a jobboldali prominens személyiségek, akik a boltok újra megnyitását súlyos elvi opportunimusnak tekintik, nem csak a keresztényi erkölcs, de a dolgozók jogai nevében is protestálnak (a szocikat megszégyenítve) az újranyitás ellen. Mintha egy modern társadalom nem volna tele permanensen, 24 órán keresztül működö szolgáltató területekkel. Ez annyira magátólértetődő, hogy nevtséges a szolgáltatásokat fölsorolni is: víz-, gáz-, villanyszolgáltatás, rendőrség, katonaság, egészségügy, mentők, tűzoltók, közlekedés, hírszolgáltatás, rádió-televízió, vendéglátóipar, szórakoztatóipar… ‒ emberek milliói élnek abból, hogy akkor dolgoznak, mikor a többség pihen, aki ilyen munkakört vállal, ezt a hendikepet is vállalja. Az már a kollektív érdekérvényesités kérdése, a szakszervezetek dolga, hogy ezeken a területen dolgozók tisztességes pótlékot és szabadságot kapjanak a föláldozott pihenőnapjaikért. Ez a baloldal föladata!

Szegény kereskedelmi dolgozók!? Micsoda álnok hazugság ez?!

És miért nem szegény orvosok és ápolók? És szegény pilóták és buszsofőrök? Miért nem szegény tűzoltók? És szegény ügyeletesek az Elektromos Műveknél? He?! Hogy Lázár János úrnál el ne aludjon vasárnap a villany!

A vasárnai vásárlás kérdése annyira hétköznapi dolog, mint a vasárnapi közlekedés vagy a vasárnapi áramszolgáltatás. Egy év után kiderült, hogy a KNDP „elvi” kísérlete nem vált be, a többség változatlanul a vasárnapi vásárlás mellett van, ezért nem érdemes konfrontálódni velük, pláne nem érdemes hagyni, hogy a többség mellé álló szocialistáknak, balliberálisoknak legyen igazuk.

Ennyi.

Hát ezt csakugyan nehéz nagy győzelemként elkönyvelni, még akkor is, ha a nyitva tartás sokaknak meg fogja könnyíteni az életét, s a kereskedelmi

dolgozóknak is hoz egy kis többletpénzt konyhára. Vagyis ez a győzelem csak megerősíti az Orbán rezsimet s meghosszabbítja az életét.

Mert bármilyen fájdalmas is, azt tudni kell, hogy minél rosszabb, annál jobb.

Kertész Ákos

Persze, a díjról tudtam.

Tudtam, hogy a Kanadai Magyar Hírlap, melynek egyik szerzője, munkatársa vagyok, az Ottawai Magyar Fórum melynek alapítása alkalmából rendezett ünnepi estjén montreali létünkre felségemmel, Évával együtt vendégek lehettünk, a Kanada Világa és az Ottawai Magyar Rádió, melynek heti versműsorokkal állandó munkatársa vagyok, megalapították a Március Idusa Díjat, amit minden évben a negyvennyolcas forradalom évfordulóján adományoznak egy, a magyar kultúra területén kimagasló teljesítményt nyújtó személynek, és kíváncsian vártam, hogy kedves ottawai barátaim közül kit tüntetnek ki először az új díjjal, de azt álmomban sem hittem volna, hogy a kitüntetett én leszek.

Én ezt nem érdemeltem meg. Én erre nem szolgáltam rá. Ezt nem valami álszerénység mondatja velem, de én csak négy éve vagyok Kanadában. A független ottawai magyar közösség akcióiban is először 2015 október 25-én vettem részt, amikor az Októberi Forradalom emlékezetére rendezett ünnepségen verset mondtam Ottawában. Tudom: koromhoz, erőmhöz képest igyekszem megtenni mindent a független, szabad magyar kultúra szolgálatában, tudom, jelentős életmű van mögöttem, tudom, nem írtam le egyetlen mondatot sem egész életem során, amit ma szégyellnem kellene – mégis.

Itt, ebben a ma még viszonylag kicsi, lelkes, elszánt, igaz embereket tömörítő közösségben nagyon sokan vannak, akiknek a teljesítménye jóval nagyobb, mint az enyém.

Ha már engem választottak, ezt a bizalmat meg kell szolgáljam.

Ez abban különbözik minden más irodalmi díjtól, amit valaha kaptam, hogy ez nem egy plecsni. Ez nem csak egy oklevél. Ez nem egy díszszobrocska. Ehhez még egy olyan ESZKÖZ is járt (laptop), ami további irodalmi, publicisztikai munkám során óriási segítségemre lesz. Egy olyan eszköz, amibe eddig is rengeteg munkát, figyelmet, törődést öltek, és a beüzemelése során még rengeteg munkát fognak beleölni azok az ottawai barátaim, akiknek oroszlánrésze van abban, hogy én kaptam a díjat, és a díjhoz ezt az ajándékot.

Ez az én Kanadai Kossuth díjam, ami attól nagyon értékes nekem, mert nem csak az én érdemeimtől sugárzik, hanem azoknak a szeretetétől is, akiktől kaptam.

Kertész Ákos

A Március Idusa díj és magánszemélyek ajándéka a díjazottnak. Balról jobbra: Kecskés Tünde, Petényi Judit, Kertész Ákos, Christopher Adam. Fotó: Lévai Gábor / KMH.

Nemrég, úgy egy héttel a gála előtt, melyen a Saul fia elnyerte az Oscart, baráti körben, kanadai és magyar eredetű, többnyire zsidókból álló társaságban, a Saul fia esélyeit latolgatva ismét szóba került Steven Spielberg filmje, és újra elhangzott, hogy a Saul fiához képest a Schindler listája hollywoodi giccs.

Ez késztetett arra, hogy a géphez üljek, mert ezt a rossz szöveget is régóta hallom – s régóta bosszant. Már az összehasonlítás is képtelenség. Van egy szint, ami fölött nem lehet műveket összevetni. Gyűlöletes az a kizárásos esztétika, amikor Aranyt akarják kijátszani Petőfi ellen, vagy Pilinszkyt Nagy László ellen. Ilyen ez is.

Közvetlenül a magyar szinkron elkészülte után a budapesti ősbemutatón láttam először a filmet, s amikor kitámolyogtam az előtérbe, kábultan, még a film hatása alatt, megütötte a fülemet két szó: „hollywoodi giccs” – aha, savanyú a szőlő –, gondoltam, és odafordultam, hogy megnézzem magamnak az illetőt.

Középkorú zsidó entellektüel tette a megjegyzést. Beszélgetőtársa láthatóan helyeselt. Nem filmesek, magasan kvalifikált értelmiségiek voltak, futólag ismertem is őket.

Hogy kinek mi a „hollywoodi giccs”, ízlés dolga. A Thelma and Louise Susan Sarandonnal? Vagy, hogy egy vígjátékot is mondjak: az Óvakodj a törpétől Goldie Hawnnal? És fölsorolhatnék még vagy ötven filmóriást. Ezek mind Hollywoodban készültek, és mindegyiken rajta van valamilyen formában Hollywood bélyege. A fölvétel-technika, a plánozás, a montírozás, a történetvezetés evidenciája, az, hogy a filmkészítő soha nem enged belesni a kamera vagy a mikrofon mögé, nem avat be; a színészvezetés, amitől a leggyöngébb epizodistának sincs hiteltelen hangsúlya vagy gesztusa – igen, ez mind-mind Hollywood, a hollywoodi iskola, a film művészi értékétől függetlenül. Ettől még lehet giccs. Ettől akár remekmű is lehet.

Jogos a filmszakma egyértelmű lelkesedése a Saul fia filmnyelvi újításaiért, amivel meredeken szakít a hollywoodi iskolával és más technikákkal is. Mindenekelőtt, hogy hagyományos filmszalagot használ és kézikamerával dolgozik. Hogy végig egyetlen emberre koncentrál, ha nem az arcra, akkor a tarkóra, hogy az emberrel a kamera is folyamatosan együttmozog, hogy alig lép ki a szűk közeliből, hogy a világítás sötét alaptónusát akkor is tartja, ha az sokszor elkeni a látványt, hogy a filmhang nem a dialógus érthetőségét szolgálja, hanem hogy az ábrázolt világ elviselhetetlen hangeffektusai szüntelenül ott dörömböljenek a néző koponyáján. Ahogy a fókuszban tartja a halott fiút az apa karjában, a fiút, akit rituálisan el kell temetni; ez a félig Elektra-i, félig haszid motívum épp ettől a kettősségtől növekszik kozmikussá. Az, hogy talán nem is a fia, az a tébolyt a tébolyban csak még valóságosabbá teszi. Egy temetetlen fiú. Lehetne a fia is!… Mindegy; el kell temetni – ez a túlélésnél is fontosabb. Ez a filmnyelv a Sonderkommandós lét elmondhatatlan abszurditásának az elmondásához lett kitalálva, és Röhrig Géza arca, amely egész költészetét, egész életművét hordozza, része ennek a filmnyelvnek. Ez aztán csakugyan nem Hollywood, de ennek a filmnyelvnek az elismerése, a dicsérete nem jelenti egy másik, a hollywoodi filmnyelv automatikus lebecsülését.

Rendszerint az a filosz dobálózik az ilyen minősítéssel, hogy hollywoodi giccs, akinek gőze sincs a filmcsinálás ábécéjéről, a filmnyelv grammatikájának alaktanáról sem.

Egy entellektüelnek (hogy az illető éppen zsidó, csak eggyel több ok arra, hogy nagyon magas színvonalat követeljen meg minden ábrázolástól, ami a holokauszttal foglalkozik), akkor tűnik Steven Spielberg filmje a holokauszt ábrázolhatatlan poklához, vagy akár a Saul fiához képest könnyűnek, nem elég mélynek (vagyis giccsnek), ha azt gondolja, hogy a film direktben a holokausztról szól. Csakhogy Spielberg filmje Oskar Schindlerről szól.

Egy megsemmisítő tábor a totalitásnak, méghozzá a totális nihilnek, embertelenségnek, erkölcstelenségnek olyan zárt rendszere, ami nem csak a lelket, de a köveket, a fűszálakat, a levegőt is megmérgezi; ellenállni nem lehet, mert totális, kivonni magát a hatása alól nem tudja senki sem: mindenki fertőzött, és mindenki továbbfertőz. Itt minden arról szól, hogyan lehet hideg, szenvtelen gyűlölettel (már ez is nonszensz, mert a gyűlölet szenvedély), nagyipari módszerekkel, futószalagon megsemmisíteni valóságos hús-vér, lüktető-lélegző emberi lényeket (történetesen zsidókat), öreget, asszonyt, leányt, kisgyereket, akiket ab start nem-embernek, hanem valami féregnek tekintenek az elkövetők. Ez egyszerűen meg-fo-gal-maz-ha-tat-lan.

Nincs rá szó. Nincs rá hang. Nincs rá kép.

Még a Saul fia, amelyik a rettenet közepébe, a Sonderkommando életébe vág bele, és ettől zseniális, de még ez a film sem képes megmutatni mindent. Nem látom a gázkamrában vonagló haldoklók haláltusáját amúgy naturálisan, ahogy az nap nap után megtörtént. A Sonderkommando tagjai kénytelenek voltak végignézni. A beteg lelkű nácik megnézték maguknak a látványt a Zirklin át, hogy a gyalázat kéjét élvezzék. De még nem készült film, amelyik megmutatta volna.

Nem tudom elképzelni, hogy lehetne fölvenni, pedig filmes vagyok, hogy lehetne rávenni a színészeket, hogy eljátsszák, és nem tudok elképzelni nézőt, aki végig bírná nézni anélkül, hogy rosszul ne lenne tőle, ne rohanna ki eszelős-rémülten a moziból.

Ezt várnák az urak? Ez lenne az, ami nem hollywoodi giccs?

*

Képkocka a Schindler listájából.

Azt mondják – persze egynémely európai értelmiségiek –, hogy az amerikai néző nem ad pénzt olyan mozira, mint például Andrzej Wajda Csatornája, mely a totális vereségről szól. Spielbergnek, hogy a hollywoodi mozin nevekedett amerikai nézőnek megmutathassa a holokausztot, meg kellett találnia a holokauszt egyetlen pozitív kimenetelű történetét. Mert az amerikai minden veszélyt vállal, minden borzalmat, minden szenvedést, ha kell, a halált is – de csak a győzelemért.

Ez azonban nem igaz! A Schindler listája, nem győzöm hangoztatni, nem holokauszt film. Oskar Schindler sztorija a holokauszt idején, a lengyelországi gettók, KZ Lágerek, a haláltáborok közelében játszódik, ezer szállal kötődik a holokauszt történetéhez –, nem lehet anélkül elmondani, hogy az elbeszélő ne mutatna meg nyomasztó és szörnyű részleteket a holokauszt infernójából is, de a filmkészítőnek, Spielbergnek, nem az volt a célja, hogy ahremből, egy pozitív történeten keresztül mutassa be a holokausztot az amerikai nézőnek, aki happy end nélkül nem vevő rá.

Spielberg Oskar Schindler történetét mondja el, ami arról szól, hogy egyetlen ember is képes megfordítani a dolgok menetét, ha el van szánva rá, ha adottak a körülmények.

Van ennél fontosabb üzenet? Aligha.

(Persze nem tudom, mi volt Spielberg célja, csak azt tudom, nekem mit mond a film.)

A század legnagyobb gyalázata közepette egy hedonista életművész a humanitás botcsinálta bajnokává válik, méghozzá minden eszmei elkötelezettség nélkül, csak egy ép érzékű ember józan, ösztönös moráljához ragaszkodva. Oskar Schindlert látszólag semmi sem predesztinálta erre a szerepre. Fűvel-fával csalja az élettársát, iszik, mint a gödény, a náci párt tagja, és azért jött Krakkóba, mert a gettóból toborzott ingyen munkaerő, meg a Hadfelszerelési Felügyelőség pártfogása itt a lehető leggyorsabb meggazdagodással kecsegteti. És megy is a bolt: az üzem valóságos aranybánya!

Nyári hőség. A krakkói gettóból egy transzportot szállítanak valahová, a szerelvény még várakozik az indulás előtt, Schindler, kapcsolatait permanensen ápolva, ott őgyeleg a vagonokba zsúfolt zsidókon röhögő, rovásukra viccelődő SS tisztek között, együtt röhincsél, piál velük; egyszerre előkerül egy tűzoltó fecskendő, és Schindler eljátssza, milyen jó hecc pofánlocsolni a zsidót, és bíztatja a katonát, hogy még, még! a másik vagont is, a harmadikat, az összeset, be a rácsos ablakon, bele a zsidók képibe… öblös férfiröhögések, a tisztek élvezik a mulatságot, ez ám a muri, kamerád, jó kis muri, náci muri, és nem kapcsolnak, hogy a nyári forróságban Schindler az életet jelentő vizet locsoltatja a bevagonírozott nyomorultakra…

Egyik kedvenc jelenetem. Ilyen ez a Schindler. Ilyen ez a mozi. Giccs?

A front közeledtével lassan föl kell számolni a gettót, és Schindler kénytelen végignézni, milyen eszelős brutalitással hajtják végre ezt a műveletet – teljesen szükségtelenül. Ahogy dermedten bámulja a látványt, először csak iszonyodik. De közben rádöbben, milyen sorsot szántak a nácik valamennyi zsidónak. Hogyan értendő az, hogy Endlösung.

És egyszerre azon kapja magát, hogy ezer ember néz rá, mint az egyetlen menedékre a biztos halál elől. Olyan váratlanul, hogy eleinte a néző sem hiszi el, hogy csakugyan fölvállalja, hogy elfogadja mintegy a sorsát, ha úgy tetszik: a végzetét. De attól fogva Schindler üzeme egyre inkább menedékké válik, ahová nem ér el Goeth, az eszelős SS-táborparancsnok keze, és ahol a foglyok emberi táplálékhoz jutnak, amit Schindler a feketepiacon szerez be méregdrágán. Mindehhez persze felsőbb jóváhagyásra, jó kapcsolatokra van szükség.

És itt mutatkozik meg Oskar Schindler zsenialitása: ahogyan eredendő hajlamait, adottságait új célja szolgálatába tudja állítani. Elképesztő leleménnyel, nagyvonalúsággal és hidegvérrel, ha kell hátborzongató fekete humorral, végül azt is eléri, hogy üzemét – állítólagos hadi fontosságára való tekintettel – áttelepítheti a közeledő front elől és a haláltáborok közeléből békésebb szülőföldjére a cseh-német határra.

A már betanított munkásokkal. Ezeregyszáz emberrel. És készül a lista. A Schindler listája.

A holokauszt története tele van eltévedt szerelvényekkel. Schindler munkásait két vonat viszi az új telephelyre, egyiken a férfiak utaznak, a másikon a nők, és a nőket szállító szerelvényt tévedésből Auschwitzba irányítják.
A nők természetesen tudnak Auscwitzról, még a krakkói gettóban elterjedt a halálgyár híre, amit a barakkban megvitattak az asszonyok, és a többség nem akarta elhinni. És borzadva, halálraváltan látják, hová gördül be a vonat; hogy a sorsuk beteljesedett… Eddig nem vágták le a hajukat. Most aztán levágják. És fölsorakoztatják őket a „fürdő” előtt, amiről tudják, micsoda. Hogy itt gáz jön a zuhanyrózsákból.

Közben Schindler minden követ megmozgat, hogy a női munkásait visszaszerezze. Belülről őrjöngve, de kifelé jeges hidegvérrel, mert tudja, itt a dili nem segít. Schindler keze elér ugyan Auschwitzig, de a tömeggyilkosság olajozott mechanizmusa is tovább működik: nem állítható le – a tévedésből idekerült szerelvény csak egy újabb földolgozandó transzport.

És a fölsorakoztatott nőket beterelik a gázkamrába.

És becsapódik mögöttük a gázkamra ajtaja.

És a meztelen, megkopaszított nők iszonyodva lesik a zuhanyrózsákat, tudnak a szörnyű átverésről, tudják, hogy ez nem fürdő. És várják a Ziklon B-t.

És akkor, igen, akkor a zuhanyrózsákból elindul – a víz.

Mert a legutolsó előtti másodpercben Schindler mégis csak meg bírta állítani a végzetet.
Erről már írtam föntebb: azt, ami a gázkamrákban történt, a haláltusát naturálisan bemutatni nem lehet. De a várakozás rémületén keresztül, így, ahogy Steven Spielberg csinálta, meg lehetett sejttetni belőle valamit.
A részben az egészt.

Ez, persze, nem holokauszt-film. Ez Oskar Schindler története. (Vagy hollywoodi giccs.) De ennyi azért belefért.
„Ez volt életemben az egyetlen alkalom, amikor valaki egy rendkívüli történetet kínált fel nekem, és én valóban csináltam is belőle valamit” – nyilatkozta egy riporternek az ausztrál Thomas Keneally, a Schindler Bárkája című regény írója. A szerző hat doboznyi dokumentumot gyűjtött össze a regényhez, ma is ott őrzik valahol Ausztráliában. Az eredeti LISTA néhány lapjának a másolata is megvan. Spielberg nem sokkal a megjelenése után olvasta Keneally regényét, mégis tíz évig érlelte magában a témát, pedig a regény dokumentumokra épült, amíg le merte forgatni. Mélyen át tudom élni a szorongását, az aggályos felelősségérzetét.

Hatmillió áldozat emlékének tartozott felelősséggel.

Én persze író vagyok, forgatókönyv író, filmdramaturg, hát dolgozik bennem a kisördög, egyik-másik jelenetbe belenyúlnék, ha tehetném, főleg most, huszonvalahány évvel a film bemutatója után.

A dokumentumanyag lehet, hogy azt bizonyítja hogy a Schindler hadianyagüzeme egyetlen használható töltényhüvelyt sem szállított le a náci hadigépezetnek az utolsó hét hónap alatt. Eléggé elképzelhetetlen, hogy erre a nácik nem jöttek rá, de ha így történt, hát így történt. Művészileg mégis igazabbnak érezném a fikció szintjén, ha ezeregyszáz élet ára egy működő hadiüzem lenne, amelyik, ha kevéssel is, de meghosszabbította a háborút. És ez nem csak Schindler, de az összes túlélő számára is lelkiismereti kérdés maradna – örökre.

Hogy a fölszabadító vörös hadsereget egyetlen lovas kozák képviselje, az nekem tényleg egy kicsit Hollywood. Egy T–34-est jobban elhinnék, aminek a parancsnoka kiemelkedik a forgótoronyból, és elmondja ugyanazt a szívszorító szöveget: „Önök szabadok. Mehetnek, ahová akarnak. Kelet felé ne menjenek, ott nem szeretik magukat. Egyébként nyugat felé se menjenek, ott sem szeretik magukat.”

Milyen lehetett ezt hallani a szabadulás pillanatában ezeregyszáz túlélőnek a hatmillióból? Milyen szívvel indultak így az ajándékba kapott élet felé? Keletre is. Nyugatra is.

Spielberg szépen lekerekíti a történetet, Oskar Schindlerét is, a Schindler által megmentettekét is: megmutatja, hogy nem csak túlélés van, de új élet is. A túlélők gyerekeinek, unokáinak új nemzedéke sokasodik, erősödik, megtanul újra mosolyogni.

De a fölszabadító kozák tiszt szavai azért ott rezegnek a levegőben.

Kertész Ákos

Soros György szerint Orbán a Horthy Magyarországát akarja visszaállítani, és örülnünk kell, hogy ő is kimondja, amit mi például az Amerikai Népszavában már régen mondogatunk, mert Soros György hangja helyzeténél fogva messzebbre hallatszik el, mint a miénk. Én legutóbb éppen ugyanott, az Amerikai Népszavában, Az újjászülető Horthy kultusz és a zsidók című dolgozatomban még arra is fölhívtam a figyelmet, hogy az egész Horthy kultuszt néhai Antall József kezdte, Orbán csak fölkapta, mint céljainak megfelelő ideát, és továbbvitte a klerikál-nacionalizmusra, a minden másság gyűlöletére és az alattvalói magatartásra történelmileg hajlamos magyar lakosság lelkes asszisztálása mellett.  Antall látta úgy, hogy a második világháborús vereség és a szovjet megszállás a Horthy-féle úri (gentleman-like) Magyarországot „függesztette föl ideiglenesen”; a szovjet csapatok kivonulásával ránk virradó rendszerváltás tehát (folytonossági alapon) ennek a restaurálására ad lehetőséget.

(És nem arra, hogy az ország csatlakozzon végre a mainstream-hez, a főáramhoz, a világ élvonalához.)

A Horthy rezsim újjáélesztését tehát nem is Orbán találta ki, de a megvalósításához ő tudott lehetőséget teremteni minden magyarok megelégedésére. A nemzet végre önmagára talált. És Kaczinski vezetésével végre a lengyel nemzet is önmagára talált, amennyiben most helyreállítja a Piłsudski féle klerikál-nacionalista, vastagon antiszemita, félfeudális úri Lengyelországot.

Helyreáll tehát a világ rendje, mely legutóbb a két világháború között volt teljes!

Európát most úgyis lefoglalja a menekült áradat okozta válság és a dzsihádista terrorveszély, Brüsszel nem tud odafigyelni a keleti végekre: szabad a vásár!

Ebbe a „szabad a vásár” légkörbe illik bele Ungváry Krisztián legújabb könyve, az A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – 1941-1944. című történetírásnak látszó dolgozat. Azért merem már itt, az elején minősíteni, mert előttem többen, legilletékesebben és leghitelesebben Krausz Tamás, ezt már megtették.

Már régebben meghozattam ide, Montrealba Krausz Tamás azonos című levéltári dokumentum gyűjteményét. Ennek ismeretében először (a címazonosság okán) azt hittem, hogy Ungváry Krausz Tamás dokumentumgyűjteményét akarja népszerűsíteni, a nagyközönség számára élvezhetőbb narratívákkal ellátni, de az első recenziók és a szerzővel készült első riportok olvastán fölszisszentem, hiszen Ungváry arra vette a bátorságot, hogy egy ellen-Krausz Tamást adjon ki az ő könyvének címét elorozva: – egy grandiózus és hazug szerecsenmosdatást. Egy munkát annak bizonyítására, hogy a Második Magyar Hadsereg, ha nem is volt hős, de bűnös semmiképp, nem bűnösebb, mint az orosz-szovjet partizánbandák, akiknek megfékezése a föladatuk volt. A módszer roppant ismerős: valamit bagatellizálni úgy a legkönnyebb, hogy bebizonyítom, nem egy gyalázat volt, hanem kettő. Schmidt Mária történész nagyasszony módszere: nem egy holokauszt volt, hanem kettő, a hitleri és a sztálini, itt Auschwitz és amit a szó jelent, amott a Gulag. Egy náci, egy bolsi – kilóra megvan.

Magyar katonák a keleti fronton 1942-ben (Fortepan).

Vártam, hogy valaki helyre teszi Ungváryt, leginkább Krausz Tamás megszólalását vártam, és nem hiába, Tamás megszólalt, „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? címmel kőkemény recenziót írt az Ungváry-kiadványról. Mint történész Krausz Tamás leginkább Ungváry önkényes és tudománytalan dokumentum- és forrásanyag kezelési módszerét szedi ízekre. Ahogy Ungvári szemelget a dokumentumok között, azt rántja elő, azt helyezi reflektorfénybe, ami az eleve hazug prekoncepciójának megfelel, az olyan, mint aki Bibliai idézetekkel akarja igazolni, hogy nincs Isten. Ami nem nagy kunszt, ha valaki ügyesen válogat.

Persze csalódtam Ungváryban, akit tisztességes történésznek gondoltam idáig, de hát úgylátszik ő is beállt a sorba, beállt Orbánhoz zsoldosnak elárulva a tudományt és a történész szakmát. Nem ő az első a sorban. Ő is Soros Györgyöt igazolja: ez a fajta történelemhamisítás a Horthy-Magyarország helyreállításának ideológiai alapját képezi, hiszen a megszálló csapatokat vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, országgyarapító kormányzó urunk küldte a Szovjetunióba.

Mindjárt itt tisztázzuk: nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, a Horthy-Magyarország támadta meg a náci Németország csatlósaként (eufemisztikusan: szövetségeseként – bár egyremegy) a Szovjetuniót.

Kissé hátrább kell ugranunk az időben és kissé nyugatabbra is a térben, hogy tisztán lássunk, mert ez a téboly nem itt és akkor kezdődött.

A harmincas évek közepétől láthatta Európa, a humánus és demokratikus Nyugat, hogy mi történik Németországban. Minden felelős politikus olvashatta a Mein Kampf-ot, ismerhette Hitler terveit. Az első világháborút lezáró békeszerződéseknek a volt tengelyhatalmakat érintő igazságtalanságaival az egykori szövetségesek minden politikusa tisztában volt, éreztek is miatta lelkifurdalást rendesen, tudták, hogy egy revízió nemcsak a levegőben lóg, de akár jogos is lehetne. Azzal mégsem áltathatta magát senki, hogy a hitleri, lassan nácivá váló Németország egyetlen célja csak a versaillesi békeszerződés revíziója lenne. Nem olvasták a Mein Kampf-ot? Nem hallották Hitler uszító, hisztérikus szónoklatait? Nem olvasták Goebbels cikkeit, nem elemezték a beszédeit? Nem tudták, hogy mi készül? Monsieur Daladier-nek és Mister Chamberlainnek senki nem fordította le, mit jelet az, hogy Lebensraum?

Tudhatta mindenki, aki nem dugta a homokba a fejét azt is, hogy mit jelent Hitler szájából az Übermensch. Hogy a fölsőbbrendű germán fajnak élettér kell, és ezért a szláv és egyéb európai népek nagyját ki kell irtani, a maradék pedig rabszolgája lehet a német Übermenschnek. A többi árják, vagyis indogermánok: a latin népek, a hollandok, a skandinávok, és még az angolok is mint „rokonfajok” szövetségesek lehetnek; nekik joguk lesz az „Új Európában” engedelmes alattvalókként szolgálniuk a német faj egyeduralmát. A zsidó Unmensch. Nem-ember. Féreg, patkány, az írmagja is kiirtandó. Az 1935-ös nürnbergi törvények után, amikor a zsidókat faji alapon megfosztották az állampolgárságuktól, és 1938., a Kristallnacht pogromsorozata után egész Európa tudhatta, mi vár a zsidókra, ha akarta volna, csak nem akarta. Még a zsidók, maguk a német zsidók sem akarták tudomásuk venni.

Európa kapitalistái a kommunizmustól féltek, amit a Szovjetunió testesített meg számukra, nem Hitlertől. Remélték, hogy Hitler elintézi nekik a Szovjetuniót, sőt, szerencsés esetben a két totális diktatúra szépen fölfalja egymást, míg ők páholyból nézik a Nagy Mutatványt a Csatorna és a Maginot-vonal védelme mögül.

Hitler azzal kezdte, hogy a versaille-i békeszerződés túlzásait akarja korrigálni, az eredmény világégés lett, ötvenkétmillió halott, hatmillió áldozatot követelő holokauszt (a számokon kívül minden előrelátható volt!), és Európa egyre csak késlekedett, azzal ámítva magát, hogy hiszen a német egy kultúrnép, Goethe, Hölderlin, Nietsche, Kant, Beethoven, Mozart népe, hogy ez a Hitler is csak ember, amikor éppen nem visel egyenruhát, nyakkendőt is köt, és nem szopogatja a cipőfűzőjét. Nem igaz, nem volt ember. Sem emberi elmével, sem emberi pszichével nem rendelkezett.

Volt akkor is valami Thomas Mann azzal az Achtung Europa! című kiáltványával, de ki figyelt oda egy ilyen hisztérikus értelmiségire?! Thomas Mann úr maradjon a kaptafájánál, írjon szép regényeket! A fő, hogy Párizsban, Londonban, Oslóban, Brüsszelben tovább járjuk a charlestont, a foxtrottot, meg az argentin tangót, kellemes burzsoá haláltáncunkat, igyuk a pezsgőt és a whiskyt, élvezzük kifinomult, puha, nyugati dekadenciánkat, hiszen Hitler úr megígérte. Hitler úr mégiscsak egy kultúrnemzet fia, egy úriember, miért ne hihetnénk neki, főleg, amikor hinni akarunk!

Kevés olyan nagykultúrájú nép van Európában, mint a cseh, és kevés olyan nagymúltú kulturális központ, mint Prága. De ha a békénk ára Csehszlovákia, mit tegyünk? Tudomásul kell vennünk: ez a járulékos veszteség, de ezzel vége. A Szudéta-vidék talán csakugyan… talán a német élettérhez tartozik… Cseh-Morva Protektorátus, istenem… protektorátusban is lehet élni… Szlovákia meg direkt önállóságot kap! Hitler úr megmondta, hogy mást már nem akar. Hitler úr megígérte.

Ha behunyom a szemem, előttem a filmkocka: Mr. Chamberlain hajadonfőtt (haja sötét, kissé hullámos, a halántéktájon finoman őszül), hosszú, elegáns kabátban ragyogó arccal újságolja honfitársainak a nagy és boldogító eredményt: „Peace for our days!” Hitler úrral minden megbeszéltünk.

Sztálin despota volt, szörnyeteg volt, de nem hülye. Ő is látta, mire megy ki a játék. Azt is látta. hogy a német hadigépezet sokkal erősebb a szovjetnél, egy háború esetén Hitler nagyon kemény ellenfél lenne. Miért ne akart volna Hitler úrnak erős hátteret biztosítani, hogy ne kelljen szegénynek kétfrontos háborúba bonyolódnia, ha meg akar indulni, ahogy a náci induló is harsogta: „gegen Engeland”, Anglia ellen. Ezt szolgálta a Molotov-Ribbentrop paktum. A titkos záradék Lengyelország kétoldali megtámadásáról és fölosztásáról, már csak hab volt a tortán. Sztálin és szovjet vezetés a nyugat politikusaival szemben komolyan elemezte Hitler terveit, ők tudták, hogy egész Ukrajna és az orosz mezőgazdasági területek jó része is német Lebensraum, az élettér részeként, éléskamrának volt betervezve, a lakosság kiirtásra (kisebb részük rabszolgamunkára) ítélve, hát bolond lett volna nem megtenni mindent, hogy ezt a pokoli jövőt elkerülje. Ha a nyugat járulékos veszteségként beáldozta Csehszlovákiát (az egyetlen kelet-európai demokráciát), Sztálin miért ne áldozta volna be – alkalomadtán, ha Hitler mégis kelet felé indulna – a Piłsudski marsall féle klerikál-feudális, félfasiszta, kapitalista Lengyelországot?

Erről volt szó. Sztálin ugyanúgy megpróbálta Hitlert a nyugat felé fordítani, ahogy a nyugat a szovjetekre akarta uszítani a Harmadik Birodalmat. Erről, és nem arról, hogy a két totális diktatúra megegyezett, és aztán valamiért mégis egymásnak ugrott.

Fogalmazzunk csak pontosan! Nem egymásnak ugrott, hanem a náci Németország a szövetségeseivel, a megnemtámadási szerződést fölrúgva, orvul és az érvényes nemzetközi törvényeket semmibe véve, hadüzenet nélkül, megtámadta a Szovjetuniót. Függetlenül attól, hogy mindkét országban totális diktatúra volt, Németország volt az agresszor és a Szovjetunió az agresszió védekezésre kényszerített áldozata.

De miért? Miért kellett Hitlernek mégis kétfrontos háborúba bocsátkoznia a józan ész minden parancsa ellenében? Megőrült?

Igen. Megőrült. Régi mondás: akit Isten el akar veszejteni, annak elveszi az eszét.

Angliában Chamberlaint – mondhatjuk: az emberiség szerencséjére – leváltotta Churchill.

Hitler a Maginot-vonalat megkerülve (nota bene ez is előrelátható lett volna, ha valaki logikusan gondolkozik, és kiszámítja, hogy a gátlástalan nácik fütyülnek Hollandia és Belgium semlegességére, és a Blitz-Krieggel keresztülgázolnak rajtuk Franciaország felé), lerohanta Párizst, már az Arc De Triomphe alól nézett győzelmes farkasvigyorral Frau Riefenstahl kamerájába. De az angolok – Dunkerque-nél szinte az ölükben mentve át megvert hadseregüket a Csatornán – ellenálltak a németek légifölénynek, túlélték Coventryt, London terrorbombázását, nem roppantak össze az Atlanti Óceánon a német tengeralattjárók támadásaitól, Amerika már Perl Harbor előtt is ontotta a hadianyagot és a hadfölszerelést Britannia megsegítésére… vagyis: Churchill vezetésével a makacs angolok megállították a villámháború lendületét; a nyugatot Hitler nem bírta lerohanni, úgy ahogy tervezte.

Hát ezért. Ha a nyugat – pillanatnyilag – túl erős, akkor egyelőre hagyjuk őket a fenébe, és menjünk neki a gyönge Szovjetuniónak.

Ez volt az az elmebajos döntés, ami végső soron megásta Hitler sírját.

Vagyis szó sem volt arról, amire Ungváry ravaszul céloz, hogy Hitlernek valamiféle preventív háborúba kellett volna bocsátkoznia a Szovjetunió ellen, minthogy Sztálinnak esze ágában sem volt támadni; egyetlen célja volt, megúszni a háborús konfliktust Németországgal, ha csak lehet. Ungvári odáig nem mer elmenni a Horthy Magyarországát újrateremteni akaró Orbán szolgálatában, és így a Horthy kurzus morális igazolása érdekében, hogy a Szovjetunió elleni agressziót az istentelen bolsevizmus elleni szent keresztes háborúnak állítsa be, de azért a fönti két holokauszt, két egyenlő értékű totális diktatúra, az egy náci, egy Bolsi – KILÓRA MEGVAN dumánál finoman továbbmegy, mert azt azért érzékelteti, hogy a náci-német hadigépezet valamiféle magasabb rendű európaiságot képvisel a félázsiai szovjet hordákkal szemben.

Ettől eltekintve azt akarja az önkényesen válogatott dokumentumokkal igazolni, hogy itt két egyenrangú és egyenértékű totalitárius diktatúra csap össze tértől és időtől függetlenül, mintha a bolsevista, osztály-alapú ideológia és a náci, faji-alapú ideológia morálisan ugyanazon a szinten állna.

A faji alapon álló náci Németország megsemmisítő háborút folytatott, ami eo ipso magában foglalta a tudatos népirtást. Hitler célja kezdetektől a német élettér megszerzése volt a Szovjetunió területén, és az élettér megtisztítása a lakosságnak teljes vagy részleges kiirtása, a maradék rabszolgasorba hajtása által. Amit a németek és a hátországot biztosító szövetségesei, a magyarok csináltak, az a holokauszt, vagyis Auschwitz tudatos kiterjesztése volt a szovjet területekre, gázkamrák helyett kézifegyverekkel, géppuskával, aknavetőkkel, krematóriumok helyett meszesgödrökkel. Szabályos genocídium. Ezzel szemben a szovjet hadvezetés leggyalázatosabb akciója a katyni tömegmészárlás az elfogott lengyel katonatisztek, tehát hadifoglyok ellen irányult. Tisztázzuk: katonakorú férfiak ellen. Nem egy teljes nép, korra és nemre való tekintet nélkül: nők, férfiak, gyermekek, csecsemők, fiatalok és aggastyánok ellen, mint az ukrán, a belorusz és orosz falvak teljes kiirtása minden, hangsúlyozom: MINDEN lakójukkal együtt, partizánvadászat ürügyén.

Nem akarom a despota és szörnyeteg Sztálin borzalmas rendszerét mentegetni; iszonyú sok vér tapadt Sztálin és bandája kezéhez is, de ami ott történt – sajnálom, a tények beszélnek! – nem volt genocídium. A fogolytáborokban hullottak a foglyok a hidegtől, az éhínségtől, a dilettáns szovjet vezetés slendriánságától, a szervezetlenségtől. A Gulag áldozatait sem lőtték halomra, nem lökték őket a gázba; elpusztultak a hidegtől, a kemény kényszermunkától, az éhezéstől és attól, hogy a korrupt (amúgy szintén éhező) őrök ellopták a minimális ellátmányt is. A Gulag foglyai a rendszer (sokszor mondvacsinált) politikai ellenfelei, ellenségei voltak, de nem egész népek, nem „fajok” (genetikai alapon), nem nők és férfiak, a csecsemőtől az aggastyánig ¹⁾. Az osztályellenség likvidálása nem a kiirtásukat, hanem osztályhatalmuktól és vagyonuktól való megfosztásukat jelentette. Kegyetlenül. Embertelenül. Annyira, hogy sokan belepusztultak. De mindez nem keverhető össze a genocídiummal.

A partizánok nagyobbik része nem a szovjethatalmat védte, valószínű, hogy párttag sem volt: a bőrét védte, a családját, öreg szüleit, asszonyát és gyerekeit, a barátait, a földijeit; ha azt mondom, hogy a hazáját, az is annyira elvont fogalom, hogy nem biztos, hogy a tudatáig eljutott. Az ellenség patologikus kegyetlenségét, népirtó szándékát egyszerűen nap-nap után tapasztalta a megszállás első percétől kezdve, hát ösztönösen védekezett.

A katonát küldték, hatalmi szóval, paranccsal kényszerítették, a partizán önként, belső kényszertől hajtva fogott fegyvert; ezen az alapon érezhettek morális fölényt a reguláris hadsereg tagjai az önkéntes, szervezetlen bandák, a „félázsiai hordák” ellenében.

A partizánok fölbukkanása újabb ürügyül szolgált a népirtás kiterjesztésére, mert a lakosságot – akár segítette a partizánokat, akár rettegett tőlük, félve a megszállók bosszújától –, a rendfönntartók mindenképpen halomra gyilkolták a partizánok szövetségeseként.

És a reguláris hadsereg katonája úgy érezte, eljárása jogos az orvtámadó haramiákkal és az őket segítő lakossággal szemben. Azt elfelejtették, és a Horthy rendszert Orbán zsoldosaként tisztára mosó Ungváry is elfelejti, ki kezdte. Ki hatolt be másnak a hazájába. Ki ütött először, ki volt az, aki védekezve visszaütött.

Mindegy. Az Ungváry dolgozat beleillik abba az új szellemiségbe, amely Orbán Magyarországát a Horthy rendszer restaurációja érdekében elárasztja.

Úgy hozta a sor, hogy érettségi után, ezerkilencszázötvenben, szakmunkás lettem; kétkezi, fizikai dolgozó: karosszérialakatos. Nem „melósok között éltem” – magam voltam a melós. És az agyamra ment, hogy abban az időben némely író, az úgynevezett sematikus, „pártos” irodalom, miket merészeszelt arcátlanul összehazudni a munkásokról, vagyis rólunk. Rólam! És mivel a hatalom már akkor sem engedett a film közelébe (a főiskolára sem vettek föl), azt gondoltam mérgemben, megírom, hogy nem igaz ám, amit összehazudtok, majd én elmondom, hogyan élünk mi. Hogy él a melós, az állítólagos uralkodó osztály, ma, Magyarországon, ebben az állítólagos szocializmusban. Meg én! Megjelenik? Nem jelenik meg? Kitörölhetem vele a hátsómat?! Mindegy! Akkor is megírom!

*

Zhang Biying: Alienation (2012).

Ezt a rövid eszmefuttatást sem kezdem el semmilyen bíztatásra, ha nem érzem, hogy Illyés emlékét is beköpik a hazugságok, mint a villanykörtét a legyek. Azokról beszélek, akik Illyést árulónak tekintik. Mert törleszkedett, mondják, Babitshoz is, akiről József Attila megírta, hogy nem vívódik emberül a népek nyomorával… aztán megbánta. „Így volt? Sajnálom, kár volt.” És az egyik legnagyobb költői leleményét is beletette a Babits engesztelésére írott versébe. „Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ. / Szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindegyik determi-nált.” Babits szíve nem engesztelődött, de Babitsot nem ezért szeret-jük – hogy a pesti szlengnél maradjak.

Gyula és Attila haverok voltak, testvérek, úgy is mondhatnám: elvbarátok. Sőt a Gyula még előbb volt kommunista, mint Attila, ami nem csoda, idősebb is volt három évvel, de aztán elmúlt neki. Úgy értem elmúlt a Gyulának a kommunizmusa, mert gyanúsnak találta, hogy a proletárdiktatúrát az elvtársak mindig úgy képzelték el (már akkor is), hogy nem a proletárok diktálnak, hanem a proletároknak diktálnak.

Viszont ők ketten, Gyula meg Attila, ifjú költő korukban tüneményes marhaságokat írtak össze együtt a szonett-versenyükön; némelyik József Attila Összesben a legsikerültebbek megtalálhatók (lásd: Függelék). Hogy aztán ki kit árult el? Miért olyan biztosak némelyek abban, hogy Illyés volt az áruló, hogy egyáltalán árulás történt? Jó, Illyést hívták ki a Szovjetunióba, nem a kommunista Attilát. De olyan nagy kommunista volt még (már) akkor József Attila? Nem ő írta, hogy: „az az elvaduló csahos rám támadt…”; tudniillik a Párt. És nem ő írta-e hogy „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét…” – és vajon mire gondolt akkor? A bolsevizmusra vagy a nácizmusra? Hitlerre vagy Sztálinra? Vagy mindkettőre…

És Illyés bulizta ki magának a szovjet meghívást, vagy a Szovjetunióban élő emigráns elvtársak gondolták úgy, hogy inkább a higgadt és megfontolt „népi” költő, az „útitárs” kell nekünk, mint az izgága eretnek? Minden hatalom jobban kedveli a megfontolt útitársat, mint az izgága eretneket, emlékezzünk, ha másra nem, az inkvizícióra vagy éppen a bolsevizmusra. Minden diktatúra (sőt általában: minden mozgalom) a közülük való lázadótól, az eretnektől tart igazán…

„Téged szeretnek, könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e” – írja Illyésnek, a volt barátnak József Attila, lejjebb meg azt „Szerencséd volna? Én azt nem hiszem. / Majd előtűnik mö-güle az érdem,” de az egyik legkeserűbb és legkeményebb ítéletet önmagáról is ebben a versében fogalmazta meg:

“Nekem sikerült
(s ez is szégyenem, hisz nem egyéb az emberárulásnál),
hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.”

Ha valaki, én tudom, miről beszél Attila, miféle szégyenről. Aki olyan görcsösen akarja a tisztességet, olyan undorral utasítja el a legkisebb mozdulatot is, amit a maga védelmére meg kéne tennie, aki mániákusan vállalja a prolisorsot, a prolinyomort, hogy ne hagyja magukra osztályos testvéreit, az „iszonyodó kis szegényeket”, az előbb utóbb rádöbben, hogy lúzer lett, hogy „ezeknek” a balfácánja lett, és ez már olyan önfeladás, hogy szinte szégyen…

Ami az árulást illeti: ez nem Attila szava, ő árulásról sohasem beszélt. „De nem hittem, hogy velünk is megeshet, / ami a halálnál is ostobább.” Ezt írta. Igen. Ostobaságról írt és arról, hogy „Én fázom és búsulok.” Árulásról mások írtak, akik szerettek volna árulást látni ott, ahol nem volt – nem egészen ismeretlen a szindróma.

Mikor a betegség eluralkodott Attilán, Illyés Gyula úgy gondolta, elég ebből a marhaságból: ki kell békülni! Bár a vers maga később született, Illyés pontosan tudta, hogy az a legnagyobb baja a barátjának, hogy „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy – mondták: bár velük / voltam volna én boldogan.” Azt is tudta, Attila mekkora költő. Volt értékítélete. És hogy részben hibás volt maga is. Önismerete is volt.

Fájóan buta kudarca a jószándéknak, hogy a közvetíteni induló Flórába József Attila beleszeretett, bár egy szikrányi biztatást, visszajelzést sem kapott tőle. De nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy ez a lány Illyés Gyula menyasszonya, és éppen Illyés követe. Magánya sötét börtönében szerelme lángolt Flóra iránt Flóra részvétele nélkül is. Nem először, s ezt ő is tudta. „Megalkotom szerelmemet” írja a Könnyű fehér ruhában című versében, és ez a teljes csőd, ahová az embert az elidegenedés viheti. A szerelem abszolút magánügyévé lett (neki, aki azt is leírta, hogy „kettős teher, s kettős kincs, hogy szeretni kell”), nem számított Flóra mit érez vagy gondol, míg Illyés békítési kísérlete természetesen meghiúsult. Kár. De nem Illyés tehet róla.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amíg nem szerettél,
egész világom ege lettél, –

hát dícsértessél s hírdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!

Találomra ezt a himnikus és biblikus hangú szerelmi zsoltárt emeltem ki a Flóra versek közül, és nem a Már kétmilliárd alcímű hátborzongatóan szép három versszakot, ahol egy halála elől menekülő, szerelmeiben és hitében egyaránt megcsalatott ember egyszerre emeli himnusszá a szerelmét és a politikai hitvallását egy utolsó, kétségbeesett áldozat, mintegy „sursum corda” gyanánt:

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Négy sort idéztem a huszonnégyből. Ez is elég, ez is sírnivaló, ez is bizonyítja, milyen elidegenedett, milyen kétségbeesett kapaszkodás, milyen rideg és otthontalan volt ez a szerelem, még a játékos pillanataiban is:

“Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket”…

és milyen mély, milyen hihetetlenül intim, halkszavúságában is milyen tartalmas, meleg és otthonos Illyés évekkel későbbi Flórához írott verse, amely talán a magyar irodalom legszebb, élettárshoz, asszonyhoz, házastárshoz szóló férfiverseinek egyike (vegyük ki most ebből a kategóriából Radnótinak a vészkorszakban írott Levél a hitveshez című költeményét).

Én el-elfelejtem, ő tartja számon,
mi a kedvenc ételem, italom,
mi fáj, betegnek, mi az orvosságom,
ki jó barátom, ki még jobb barátom,
mi vidít föl, mi keserít nagyon.

Én úgy öregszem, mind kevésbé aggaszt
sok gondja-baja e fura alaknak,
akivé át kell öregedve válnom.
Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd,
és egyre inkább úgy, mint gyermekét.

Azzal szennyezik ma az emlékét, hogy a pártállam udvari költője volt, Szent Tehén, érinthetetlen, gyakran vacsorázott Aczél Györggyel, hol ők hívták meg Aczélékat, hol Aczélék őket, rossz drámákat írt, melyeket Czímer József dramaturg passzírozott föl a színpadra, de nem ezért szeretjük őt sem. Füst Milán mondta Adyról fitymálón lebiggyesztett ajakkal, hogy: „tíz jó verse, ha van…” Majd az asztalra csapott, és mutatóujját fölemelve azt mennydörögte le a hallgatóinak a katedráról: „No de kinek van annyi is?!…” Hát ezért szeretjük Illyés Gyulát, azért a tíz jó verséért, ami van…

(És talán több is van neki.)

Meg azért, mert nem épített magának palotát, nem nyúlt le sehonnan semmilyen dohányt (megtehette volna), Istenem, hát sokat keresett a jogdíjaival, de nem többet, mint Csurka István, nem szolgált a hatalomnak, csak simulékony diplomata volt, és nem magát képviselte, hanem a magyar irodalmat. Néha a bajbajutott írótársakat; – és persze azokat soha nem bocsátják meg neki, akikért nem állt ki, viszont azokat gyorsan elfelejtik, akikért kiállt. Időnkint a népet képviselte, a puszták népét, ahonnan vétetett, és akikről nem feledkezett meg soha. Időnkint megpróbálta fönntartani a magyar szellem folytonosságát a bolsevista diktatúra negyvenkét éve alatt, ahol ugyan (főleg a Rákosi időkben) PR-nacionalizmustól habzott a vezetők szája (ebből is tanultak azóta mások…), de Illyés a magyarságát komolyan is gon-dolta. A felelősségét is komolyan gondolta.

Ha tehetném, legszívesebben elmondanék az emlékére még néhány verset.

Az Ozorai példát. Szembenéznék a közönséggel, és úgy mondanám szuggesztíven, már-már hipnotizálva, hogy „Ha lesz jövő, ha-dat talál helyünkön – / legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.” Mintha hinném. És nem inkább azt, hogy talán „finomul a kín”… És elmondanám Dózsa György beszédét a ceglédi piacon. Talán mert nekem is jólesne, fizikailag jólesne beleordítani a világba, hogy

Vérszopó, dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segél Krisztus minket!

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba magyar történelem!

Az Egy mondat a zsarnokságról-t talán nem mondanám el, mert túl nagy formai trouvaille, és „tudott dolgokra tanít”. Aztán meg a nagy kiegyező a legkevésbé sem vonta le a tanulságait… Igaz, ha levonta volna, mit tehetett volna? Vagy disszidál, vagy fölköti magát padláson. Ő a harmadik utat választotta: egyezkedett az urakkal, mint a bölcs, ravasz paraszt, és közben megpróbált élni. Persze megadta az árát, s azt úgy hívják: depresszió. Csak aki már túlélte – nem minden-kinek sikerül –, az tudja, mi az. (Most temetik Daróczi Dávidot. Neki nem sikerült…)

Mégis. Mégis elmondanám, nem lehet megkerülni. Mert nem ötvenhatban írta ám, amikor megjelent, hanem ötvenben. Még csak nem is a zsarnokság sűrűjében, hanem az elején, amikor sokan még alig észlelték, ő már mindent tudott róla. Az egy mondat is több, mint trouvaille: egyetlen iszonyodó jajkiáltás. És ma aktuálisabb, mint valaha. Ma nem a szovjet megszállás kancsukája veri ránk, ma az istenadta nép önként dalolva, zsigeri gyávaságból hordja az igát.

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

És elmondanám a Reformáció genfi emlékműve előtt című versét, mert ma, a meglódult globalizáció idején véresen aktuális. Mert a nyakunkba szakadt a terrorizmus, és olyan rémülten kapkodjuk a fejünket mint a harmincas években, amikor Hitler játszott a polgári demokráciák idegein. És se Európa se Amerika nem fogta föl kivel áll szemben. Akkor is magukból indultak ki, azt hitték, ez a Hitler is csak emberszabású lény, mint ők, és ugyanolyan törvények mozgatják. Churchill eszmélt rá először, hogy ez nem ember, ez szörnyeteg, ezzel egyezkedésnek helye nincs, ez csak a fegyverek nyelvén ért, és abból is csak a föltétel nélküli kapituláció esetén. És ez nem mondott ellent annak a ténynek, hogy a versailles-i békediktátum igenis bűnös volt a hitleri elmebaj elszabadításában.

Ahogy az iszlám terrorizmust sem képes a nyugati ember a saját esze járása szerint megérteni; ha magából próbál meg kiindulni elveszett. De ez nem jelenti azt, hogy a kialakuló terrorizmusért ne lennének felelősek a globális tőke működésének megoldatlan kérdései. A vallásháború mögött az osztályháború. A harmadik világ abszolút elnyomorodása. A regulálatlanul harácsoló tőke környezeti pusztításai, a megbomlott ökoszisztéma, ami egy alapvető paradigmaváltásért kiált.

Nem én aktualizálok, a Lét maga aktualizál, mert magyar földön Hitler véreskezű nácijainak, és undorító magyar csatlósainak, a nyilasoknak utódai próbálják fölmorzsolni a védtelen, még siheder demokráciát, és közel hetven évvel Churchill után nem akad egyetlen épelméjű, gondolkozni és tenni bátor államférfi, aki fölismerné, hogy ezek nem emberek, ezek szörnyetegek, és ez nem mondd ellent annak a ténynek, hogy egy magát szocialistának hazudó párt súlyosan vétkes ennek az új elmebajnak az elszabadításában…

Az a tőkés piacgazdaság, aminél hatékonyabbat, működőképesebbet – állítólag – az emberiség a huszadik század minden eszement kísérlete ellenére eddig még nem talált, a végét járja. Ma nem csupán a termelőerők (technika, tudomány) további fejlődését veszélyeztetik a kapitalista társadalmi-gazdasági viszonyok, de az egész emberiség létét fenyegeti a modern fogyasztói társadalom, a leggazdagabbak telhetetlen harácsolása, a „termelő zabálás” környezetrombolása. Valamiféle paradigmaváltás a levegőben lóg, ha még nem is látható pontosan, miféle. És mi másról szólnának az alábbi sorok?

Ha – bár „hiába” –
Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább
fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,
valdeusok, husziták, Bocskay
írást-imát sem tudó hajdúi,
hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,
amilyet az imént lemosolyogtál?

Mert arról az alapkérdésről szól: van-e fejlődés. Fejlődött-e a homo sapiens, mióta fölegyenesedett, közelebb hozott-e bennünket a történelem az embernek mint nembeli létezőnek a megvalósulásához, kiteljesedéséhez; arról, hogy csak körbejárunk-e, mint börtönudvaron a rabok, vagy el is jutunk valahová? A begyulladt fehérember most rémületében értelmetlen posztmodern szövegeket motyog, és kételkedik minden morális értékben, szentül hiszi, hogy a jávai előember tartja karmos ujját az atom- és biológiai fegyverek indítógombjain, hogy a társadalmi mozgásforma megjelenésével megszűnt az evolúció. Illyés mást mond:

Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya –
sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő „hiába”!

Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;
a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,
lökte őket, mint lőpor az ólmot:
előre! és ők vállalták e sorsot
– Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

És még talán elmondanám a Bartókot. Tanulságként. Leckeként: mit jelent magyarnak lenni és hogy mi a teendő a hagyománnyal. Csak azért, mert ő is volt olyan magyar, mint a mai szájtépő magyarkodók. Meg Illyés is. Nehezebb időben. Fasizmus idején, német ura-lom alatt, szovjet megszállás alatt…

Mert Illyés akkor állt ki Bartók zsenije, emberi nagysága, népi-sége, magyarsága mellett, amikor a bolsevista kultúrpolitika nemcsak újra száműzni, elhallgattatni akarta, de meg is akarta semmisíteni Magyarország számára Bartókot, és nem akármilyen „szellemóriások” hathatós hazai segédletével. Ő akkor mondta ki, hogy „Hangzavart!” Azt, ha nekik az / ami nekünk vigasz,” és ezzel nem csupán bizonyos uralkodó körök rosszallását hívta ki maga ellen, de a léha, rossz zenét kedvelő közönségét is, annak az elrontott ízlésű tömegnek a haragját, amellyel mindig össze bírt kacsintani a kultúraellenes hatalom.

Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonjai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó, s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek
példamutató nagy ikerpár,

mert aki például a jazzt szereti, az is tudja, hogy a New Orleans-i örömzenétől ez a fekete-amerikai népi muzsika hová fejlődött, amíg Dizzy Gillespie jajongó trombitája hangjáig eljutott, hogy kife-jezze a meggyötört ember mai fájdalmait… még akkor is, ha joga van bárkinek Luis Armstrong és Ella Fitzgerald ringató muzsikájával gyó-gyítania a lelkét (gyakorta én is azt teszem)…

És befejezésül – nem az egészet – csak a Ditirambus a nőkhöz ajánlásából néhány sort. Mert nem is a nőkről szól, de az emberségről. A krisztusi normákról. Mert Illyés Gyula is tudta, hogy amíg a férfi-sovinizmus föl nem számolja önmagát, amíg a férfiagresszivitás föl nem eszmél, hogy a működő atomerő korában milyen röhejes a piedesztálra emelt „férfierő” mítosza, mert tudta, amíg a macsó magatartás ki nem hal, amíg az asszonyiság az „ewig weibliche” el nem nyeri méltó helyét a teremtésben, addig nem születik meg a huszonegyedik század, addig a fokozódó rémület uralkodik a földön a szeretet helyett, addig nyakunkban érezzük az apokalipszis jeges leheletét.

Nem a zablák, nem a zengések,
hanem a kosáron a fül;
Nem az ostromok, a bekerítések,
Hanem a korall-sor a nyak körül,
( … )

nem a vezényszó, Rohamra! s Imához!
Hanem a megfordított vánkos.

Kertész Ákos

Legutóbb az újjáéledő Horthy kultuszt elemeztem e lap hasábjain, és azt, hogy ebben a siralmas reneszánszban milyen szerepük van a magyar zsidóknak, akiket Randolph L. Braham a zsidó nép száraz ágának nevezett és joggal. Két éve annak, hogy egy újabb Horthy szobrot avattak Budapesten, ami ellen még az Egyesült Államok követsége is tiltakozott.

Eredménytelenül. Benedek István Gábor írónak drámai hangú tiltakozása mellett a Mazsihisz, a magyar zsidó hitközségek szövetsége is kiadott két lagymatag tiltakozást. Nem tudom, kinek a nevében. A holokauszttal a nácik nem csak a zsidó vallást gyakorlókat (hitközségek tagjait) , hanem egyértelműen a zsidó fajt akarták kiirtani. Van olyan, hogy zsidó faj? Természetesen nincs. Az egész emberi nem (genus) egyetlen faj. Ez tudományosan bizonyított tény. Zsidó nép viszont van. Zsidó etnikum. És van zsidó vallás. A fajelmélet, minden genocídium ideológiai alapja, tudománytalan maszlag!

De az mindegy, hogy a halálraítélteket zsidó népnek, zsidóságnak vagy zsidó fajnak nevezik-e. A hóhérok hatmillió zsidón végrehajtották az ítéletet, ebből ötszázezer magyarországi születésű, magyar anyanyelvű, magyar zsidó volt. Magyar állampolgár, Hóman Bálint állampolgártársa. Horthy Miklós alattvalója.

Van a magyar zsidóság egészének, nem csak a hitközségekhez tartozó vallásos zsidóknak képviselete Orbán Viktor Magyarországán? Nincs.

Miért tiltakozik a Mazsihisz lagymatagon? Mindig. Mert ezzel az obligát tiltakozás le van tudva, viszont nem olyan hangos, hogy a tiltakozók elveszítsék bérelt helyüket a Nagy Húsosfazék mellett.

Horthy népszerűségének – fejtettem ki a hivatkozott cikkben – a magyarok és a jellemükben magyarrá lett zsidók körében oka pedig az, hogy Horthy a mosakodásával, miszerint ő semmiről sem tehet, hogy mindenért más felelős, hogy csak a történelem sodorta szerencsétlen kényszerhelyzetekbe, pontosan kifejezte a mindent másra hárító magyar lélek igényeit. „Similis simili gaudet”, mondták már a rómaiak is. Hóman Bálint is ezért kap szobrot. Ő sem tehet semmiről. Ő történész volt, és csak másodállásban kultuszminiszter, és a történelmi helyzet áldozata. Saját kezűleg senkit se lőtt agyon.

Horthy Sztálin közbenjárására kerülte el a számonkérést Nürnbergben, nem ismétlem meg, miért. Ez viszont a neonáciknak azt üzeni, hogy az egész magyar holokauszt törvényes volt, hiszen a kormányzót nem vonták felelősségre háborús bűnösként. És ha nem volt háborús bűnös, feudális, klerikális, antiszemita diktatúráját jogosan tekintik előképnek az új diktatúra hívei, és a zsidók is csak a szépre emlékeznek, mint a régi slágerben, hiszen csak a szerencsétlen történelmi körülmények kényszerítették közreműködésre a mi drága kormányzó urunkat félmillió zsidó legyilkolásában.

És ha Horthy nem volt háborús bűnös, akkor az egész huszonöt éves ellenforradalmi korszak is rehabilitálható, és nem ítélhető el holmi „erkölcsi” alapon. És hát akkor miért ne állíthatnának szobrot Horthynak a nyilas református papok? Ez nem az első Horthy szobor, és garantáltan nem is az utolsó. És a Horthy szobrokat követik majd a Hóman Bálint szobrok, és Hóman Bálint gimnáziumok, és Hóman Bálint sugárutak, hiszen Hóman nagy segítségére volt Horthynak félmillió zsidónak az auschwitzi halálgyárba való kivonatoztatásához: amennyiben a zsidótörvények kidolgozásával elhitette a magyarokkal (sőt, a zsidókkal is – el ne feledjük!) hogy a zsidó Untermensch, alsóbbrendű lény, kifosztandó és utána megsemmisítendő nagy szövetségesünk, a náci Német Birodalom megsemmisítő üzemeiben.

Vagyis a mi kezünkhöz még csak vér sem tapadt az egész ügymenet során!

Hómanon keresztül az egész Horthy-korszakot próbálják meg most szimbolikusan rehabilitálni és ez minden tiltakozás ellenére nyilvánvalóan sikerülni fog, mert ez a Kedves Vezető akarata, és Magyarországon öt éve minden az Ő akarata szerint történik. Hóman a székesfehérvári piedesztáljáról egyenesen Felcsútra mosolyog majd; szép időben pontosan oda lehet majd látni.
Hóman a bizonyítékok szerint kérés nélkül készített antiszemita tervezeteket, és részt vett a zsidótörvények megformálásában is. „A zsidókérdés kezelésében végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével. Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó, ha kivételezett is, sőt a zsidószármazású és zsidókapcsolatú személy is ellensége kell hogy legyen a mai kormányrendszernek. (…) Bármennyire behódolni lássanak is, természetükből következik a kérlelhetetlenség és ezért titkon mindig ellenünk fognak dolgozni”– írta Hóman Teleki Pálnak „Rapszodikus gondolatok” címen, melyben szigorúbb, faji alapú zsidótörvényeket követelt.

Hóman végig fajpolitikai alapon állt, javasolta a zsidók kitelepítését, és a nyilasokkal versengve támogatta az antiszemita törvényeket. Az értelmiségi pályákon a zsidók „keresztényekkel” való kicserélésében és a sportélet zsidótlanításában is fontos szerepet játszott, de a rendszeres egyetemi zsidóverések ellen sem tett semmit. Oktatáspolitikusként a középiskolákra törvényi alap nélkül, önkényesen terjesztette ki a numerus clausust, és saját hatáskörben utasította az egyetemeket is, hogy szigorúbban járjanak el a zsidók felvételénél.
Ezzel egyrészt hozzájárult ahhoz, hogy a magyar felsőoktatást elöntse a hülyék áradata, másrészt megfosztotta az országot elitjének egy részétől.

Történészként, akadémikusként és miniszterként aktív szerepet vállalt az első zsidótörvény kezdeményezésében és előkészítésében. Később Teleki Pál miniszterelnököt készítette fel emlékeztetőiben németországi tárgyalására. Ezekben többek között azt írta, hogy a németek teljes bizalmának elnyerése érdekében Teleki fogadja el „Hitler és Mussolini faji gondolatát”, és nyújtson be – „az eddigi kompromisszumokkal szakítva” – újabb, „faji alapú” törvénytervezetet. Végül ő maga terjesztette elő az izraelita vallásfelekezet jogállását szabályozó 1942. évi VIII. törvényt is, mely súlyosan korlátozta a zsidónak nyilvánítottak jogait.

Kezdeményezője volt az értelmiségi szakmai – orvosi, ügyvédi, mérnöki – kamarák rasszista célú átalakításának, és következetesen kiállt a zsidótörvények újabb és újabb szigorítása mellett. Az általa támogatott és megszavazott zsidótörvények 825 ezer embert érintettek. 1942-ben Kállay Miklós miniszterelnök nem egyértelműen németbarát hintapolitikája elleni tiltakozásul mondott le tíz éve betöltött miniszteri állásáról. 1943-ban és 1944-ben két, feltétlen német hűségről és a zsidóság kitelepítésének igényéről szóló memorandumot is aláírt.

A nyilas hatalomátvétel után tagja volt a nyilas parlamentnek, amelynek ülésein is megjelent. 1945 első hónapjaiban Sopronban arról tárgyalt Szálasival, hogy közösen találjanak „valamilyen politikai megoldást […] az egész magyar jobboldali összefogásra”.

Hóman Bálint egy 1936-os fotón. / Ullstein Bild / Europress / Getty

Amíg a magyar hatóság irányításával és az állami infrastruktúra teljes kapacitásával folyt a zsidók összeírása elkülönítése, kifosztása, majd nagyjából félmillió zsidónak nyilvánított magyar állampolgár bevagonírozása és Auschwitzba szállítása elgázosítás céljából, addig magyar kezekhez nem tapadt vér, Szálasi nyilasai Hóman Testér, a Nyilas Pufi kebelbarátai azonban már saját kezűleg végezték a hóhérmunkát, és pancsikoltak a zsidóvérben: na ez az, ami ma Magyarországon bizonnyal szobrot érdemel.

Szoborerdő – írtam föntebb. A Hóman szobrot ugyanaz a művész szoborta, aki Klebelsberg Kunó számtalan szobra közül a kápolnásnyékit bírta megfaragni… ki is volt ez a Klebelsberg, aki a mai közoktatásnak is nagy elődje, példaképe és legfőbb szervezetének névadója? Emlékezzünk csak!

Ő volt az, aki kultuszminiszterként a numerus clausus kapcsán mondott parlamenti beszédében félreérthetetlenül megfogalmazta a lényeget:

A törvényhozás “azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy “a zsidóságot fajnak jelentse ki. (…) Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Vagyis a magyar törvényhozás, amint ezt Klebelsberg gróf az utókor számára megfogalmazta, már 1920-ban Horthy Miklós kormányzóságának első esztendejében megelőlegezte a német nácik által csak másfél évtizeddel később bevezetett nürnbergi törvényeket.

Magyarországon ma Hóman Bálint, Klebelsberg Kunó, Gömbös Gyula, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cecil, Szeleczky Zita szelleme kísért, és nem sok kell hozzá, hogy újabbak: Bárdossy, Imrédy, Jaross meg a többi dicső kísértete is csatlakozzon hozzájuk, na nem fehér lepelben, hanem darutollas díszmagyarban.

Persze, azért nem reménytelen: van tiltakozás. Eredménye nincs, de több, mint a semmi –: a tiltakozóknak legalább nem kell leköpniük magukat, ha a tükörbe néznek.

A Mazsihisz is tiltakozott. Az ellenzéki pártok négy darab képviselője is tiltakozott a székesfehérvári városi képviselőtestületben, de leszavazták őket. Együtt tiltakoznak tanárok, művészek, szerkesztőségek és írószervezetek.

A Szépírók Társasága által indított tiltakozáshoz több mint egy tucat más szervezet is csatlakozott eddig.

Látványterv

Hadd idézzek szemelvényeket a Szépírók Társaságának tiltakozó közleményéből.

„TILTAKOZUNK A HÓMAN-SZOBOR ELLEN

Tiltakozunk az ellen, hogy a Horthy-korszak faji polgárháborújának egyik szítója, Hóman Bálint születése 130. évfordulóján, december 29-én szobrot kapjon Székesfehérváron – az Igazságügyi Minisztérium, a kormánypárti polgármester és a városi képviselőtestület többségének támogatásával!

Hóman a Darányi-, Imrédy-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányok kultuszminisztereként folyamatosan támogatta a magyar zsidóság jogainak egyre súlyosabb korlátozását. Politikai tevékenysége a harmincas évek elejétől összeforrott azzal a deportálásokat megelőző, mintegy másfél évtizedes folyamattal, amely a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy zsidó polgártársaikat végül szabadságuktól és többségüket életüktől is megfosszák.

(…) A Hóman-szobor – állami tulajdonú területen történő – felállítását 15 millió forinttal támogatja az Igazságügyi Minisztérium; a szobrot állító Hóman Bálint Kulturális Alapítvány a székesfehérvári önkormányzattól még közel 2 millió forintos segítséget is kap.

Az állami és kormánypárti támogatással tervezett szobor felállítása Hómannak a zsidótörvényekben játszott szerepe miatt vérlázító. Erkölcsi felelősségét nem csökkenti sem egykori fehérvári országgyűlési képviselősége – íróasztala mellől Fehérvár lakosságának 10 százalékát lökte a halál felé –, sem tudományos teljesítménye és akadémiai pályafutása.

Nem kaphat szobrot ma Magyarországon, aki a magyar lakosság egy részének jogfosztásában ilyen magas beosztásban, ilyen törvények létrehozásával és beterjesztésével részt vett! Ez az emlékmű nemzeti szégyen: azt üzenné az elhurcoltak utódainak, a magyar polgárok tisztességes többségének és a világnak, hogy a magyar zsidók szenvedése és százezreinek meggyilkolása másodlagos fontosságú eseménye történelmünknek.
–Szépírók Társasága”

Csatlakozó szervezetek

Beszélő folyóirat
BUKSZ – Budapesti Könyvszemle
Eleven emlékmű – az én történelmem csoport
Eszmélet folyóirat
Fiatal Írók Szövetsége
Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület
Hálózat a Tanszabadságért
Hívatlanul Hálózat
József Attila Kör
Magyarországi Cionista Szövetség
Magyartanárok Egyesülete
Oktatói Hálózat
Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöksége
Pedagógusok Szakszervezete
Romano Instituto Alapítvány
Szociális Csomagküldő Mozgalom
Tevan Alapítvány
Tolerancia Csoport
Történelemtanárok Egylete
tranzit. hu

Kertész Ákos 

„Kizökkent az idő, óh kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” – kiált föl kétségbeesetten Hamlet, amikor rádöbben, hogy „múlni hágy időt és szenvedélyt” „nem lendítve semmit”. Mintha Shakespeare előre látta volna a 20. század derekán élt európai és amerikai politikusok tehetetlenségét, akik késlekedtek, amikor a Pokol támadásba lendült, és már csak 52 millió halál árán voltak képesek helyretolni a kizökkent időt.

Két éve írtam az újjáéledő Horthy kultuszról (megjelent az Amerikai Népszavában), és azóta csak romlott a helyzet. Az elmékben nem gyúlt világosság, derék magyar barátaim sokasága – köztük igen sok zsidó – hiszi még most is, hogy az a Horthy Miklós, akinek kezén minimum hétmillió ember vére szárad az ötvenkétmillióból, snájdig úriember volt, afféle anglomán gentleman, majdhogynem zsidóbarát, aki nem tehetett semmiről, és úgy csöppent bele félmillió zsidónak tekintett magyar állampolgár Auschwitzba vonatoztatásába, mint a légy a tejbe.

A második világháború borzalmaiért nem csak azok a felelősök, akiket Nürnbergben háborús bűnössé nyilvánítottak. És ha a többiről megfeledkezünk, könnyen megismétlődhet velünk – vagy ami rosszabb: az utódainkkal – a történelem. Mindez nekünk magyar eredetű kanadaiknak azért fájdalmas, mert szülőföldünkön sorra rehabilitálják a háborús bűnösöket, Horthy mellett Hóman Bálinttól, Wass Alberten, Nyirő Józsefen keresztül olyan tömegben, hogy fölsorolni is fárasztó.

Kertész Ákos (Montreál)

Kertész Ákos Montreálban

A zsidó nép száraz ága

A magyar zsidók meglepően elnézőek Horthy Miklóssal szemben.

Meglepően? A helyzet azért ennél súlyosabb. Megdöbbentően.

Ez hogy’ lehet? Ez az ember közel hatszázezer magyar zsidó halálában sáros. Ez az ember a náci Németország Tigris tankjaihoz kötötte a Magyarország rozoga szekerét, és a több mint félmillió zsidó mellett még minimum kétszázezer „fajmagyar” katonát küldött a halálba.

A kérdésnek, miért hiszik a zsidók még most is azt, hogy Horthy Miklós csak afféle szalon-antiszemita volt, és a zsidósággal tulajdonképpen gentleman módjára viselkedett, és Magyarország teljhatalmú vezetőjeként nem volt felelős semmiért, és mindenbe csak belesodródott, és mindennek mások voltak az okai (részben az antant, részben maguk a zsidók, részben a németek), az ad pillanatnyi aktualitást, hogy november 3-án egy újabb Horthy szobrot avattak Budapesten, ami ellen még az Egyesült Államok követsége is tiltakozott.

Eredménytelenül. November 9-én, amikor Európa polgárai a Kristallnachtra emlékeztek, Miskolcon könyvet égettek az újnyilasok. Radnóti Miklós verseit. A költő halálának évfordulója után pár nappal összetörték a meggyilkolásának emlékhelyén álló szobrát; 17-én fehér lóval vonult föl a véreskezű kormányzó híveinek tömege Horthy bevonulásának emlékére. Eddig. A sorozat, borítékolható, folytatódni fog.

Benedek István Gábor írónak a Mazsihisz égisze alatt megjelent drámai hangú tiltakozása mellett a Mazsihisz, a magyar zsidó hitközségek szövetsége is kiadott két lagymatag tiltakozást. Nem tudom, kinek a nevében. A holokauszttal a nácik nem csak a zsidó vallást gyakorlókat (hitközségek tagjait) , hanem egyértelműen a zsidó fajt akarták kiirtani. Van olyan, hogy zsidó faj? Természetesen nincs. Az egész emberi nem (genus) egyetlen faj. Ez tudományosan bizonyított tény. Zsidó nép van, zsidó etnikum. És van zsidó vallás. A fajelmélet, minden genocídium ideológiai alapja, tudománytalan maszlag!

De az mindegy, hogy a halálraítélteket zsidó népnek, zsidóságnak vagy zsidó fajnak nevezik-e. A hóhérok hatmillió zsidón végrehajtották az ítéletet, ebből hatszázezer magyarországi születésű, magyar anyanyelvű, magyar zsidó volt. Horthy Miklós kormányzó alattvalója.

Zsidónak lenni sehol a világon nem fáklyásmenet, Izraelen kívül még ma is leginkább szerencsétlenség. És különösen nehéz zsidónak lenni Magyarországon, mert a magyarországi zsidó közösség Európa – talán a világ – legasszimiláltabb zsidósága. (Ezért nevezi a magyar zsidókat Randolph L. Braham, a világhírű holokauszt-kutató a zsidó nép „száraz ágának”.)

A zsidók asszimilációjának is, mint minden más társadalmi jelenségnek történelmi magyarázata van. Az 1848-as magyar szabadságharc bukását követő kiegyezés után (mely Magyarország és a Habsburg Császárság között jött létre 1867-ben, és megteremtette az Osztrák-Magyar Monarchiát), a független magyar közigazgatás alá eső területek lakosságának (összesen mintegy 17 millió) kevesebb, mint a fele tartozott a magyar etnikumhoz. Ezért a hatóságok minden eszközzel, csábítással, édesgetéssel, kiváltságok fölkínálásával, de fenyegetéssel, kirekesztéssel, jogfosztással is noszogatták a németajkú (sváb, szász, cipszer), a szlovák, a román, a szerb és a horvát kisebbséget az asszimilálódásra. Csakhogy a tizenkilencedik század nagy nacionalista hulláma a magyarországi nemzetiségek nemzeti öntudatát ugyanúgy fölszította, mint előtte a magyarokét, eszükbe sem volt beolvadni; egyedül az anyaországgal (akkor még) nem rendelkező, de állampolgárként frissen emancipált zsidóság hajlott az asszimilációra.

Ezért a magyarok keblükre ölelték a zsidókat, a „Mózes-hitű magyarokat”, zsidó-magyar sorsközösségről, közös szenvedés-történetről fantáziáltak, az egymillióhoz közelítő zsidó etnikum jelentősen megnövelte az alig nyolcmilliós magyarság jelenlétét a soknemzetiségű országban.

Mindezt a zsidóknak a szabadságharcban vállalt szerepe is indokolta. Első pillanatban a zsidóság az országban sokfelé csatlakozni akart a forradalmi, liberális eszmékhez. De a második pillanatban már, mint Magyarországon oly sokszor, 1848-ban is lángra kapott a szabadság első szellőjétől a magyar zsigeri antiszemitizmus. Ha szabadság van, akkor szabadon lehet ütni a zsidót! (A pogromokat a magyarság legjobbjai állították le, amikor az új kormány már oda bírt figyelni a polgári forradalom céljaihoz méltatlan jelenségre.) A zsidók először döbbenten és sértetten visszahőköltek, mégis később, főleg amikor a császár a Szent Szövetség nevében segítségül hívta az orosz cár kozákjait, a szabadságharc mellé álltak. Hiszen a zsidók nagy része az orosz pogromok elől menekült magyar földre. Ha utánuk jött az orosz, akkor nem volt kétséges többé, hol a helyük. A kirurgus szanitéc lett, a többi zsidó honvéd. Vagyis a zsidók egyszer bizonyítottak már.

Aztán elhagyták a pajeszt és a kaftánt, civilizált európai polgárként kezdtek kinézni, és megszerették a tréfli magyar konyhát, a tejfölös paprikás csirkét, a sertéspörköltöt és a bográcsgulyást, az abált szalonnát és a harcsapaprikást, tisztességesen megtanultak magyarul, az elszegényedett dzsentrigyerekek gazdag zsidó családokba házasodtak be, rangot hozva hozományul a pénzhez. A magyar irodalom és költészet leglelkesebb olvasói és terjesztői a lipótvárosi művelt zsidóasszonyok lettek.

A zsidók tehetségüket a „magyar hazának” adták, hatékonyan vettek részt a 19. század második felének nagy liberális föllendülése idején a gazdasági, a tudományos, a kulturális életben, és hősiesen helytálltak a frontokon is, az első világháborúban.

De jött a vereség és a trianoni döntés: a Habsburg birodalom fölosztása túlnyomórészt etnikai, nemzetiségi alapon. Mivel azonban a történelmi Magyarországon a nemzetiségek bizonyos régiókban keverten éltek, az úgynevezett „elcsatolt” országrészekben sok magyar nemzetiségű lakos is idegen közigazgatás alá került, viszont a szuverén Magyarországon már alig maradtak nemzetiségek, így nem volt tovább szükség az elmagyarosodott zsidókra.
Bűnbakra azonban annál inkább, mivel az önmagát másoknál mindig különbnek tartó nacionalista magyar társadalom képtelen volt a háborús vereség tényét földolgozni. Ezt a kognitív disszonanciát oldotta föl azzal, hogy másra mutogatva bűnbakot keresett. A vereség fölélesztette a „békeidők” liberális légkörében csak lappangó, „nem elegáns”, de nagyonis létező antiszemitizmust, mely a békeszerződés revíziójának szorgalmazása mellett Horthy Miklós fő ideológiája lett, kielégítve ezzel az ország területének megcsonkítása miatt sokkolt magyar tömegek lelki igényeit.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Trianon óta a magyar közvélemény – szinte a mai napig és teljes egészében; tehát a retrográd tekintélyuralom hívei éppúgy, mint a liberális demokraták, a jobboldaliak ugyanúgy, mint a baloldaliak, a keresztények ugyanúgy, mint a zsidók, a burzsoázia is és a proletárok is – egyöntetűen vallják, hogy a békeszerződés ordítóan aljas és igazságtalan volt.

Csakugyan?

A kiegyezéssel megalakult Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarország a birodalomnak Ausztriával egyenrangú társtulajdonosa lett, közösen nyomva el a birodalom területén élő összes többi népet, nemzetet és etnikumot. A Kárpát Lágerben a magyarság volt Ausztria kápója. A világháborúba, amely a világ imperialista újrafelosztásáért indult – bár az újrafelosztásból Magyarországnak geopolitikai helyzete folytán egy kapavágásnyi sem jutott volna – Magyarország óriási lelkesedéssel ugrott bele, de ez csak a magyar történelmi uralkodó osztály szárnyaló politikai ostobaságát dicséri.

Az első világháborúnak ezért Magyarország Ausztriával egyenrangú vesztese lett. A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.

De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető magyarság azt kapta, amit megérdemelt.

Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.

A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.

Bűnbaknak pedig Horthy Miklós, frissen hatalomba került kormányzó odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.
A vesztes háborút követő gazdasági csőd, a birodalmi adminisztráció összeomlása, az interregnum és zűrzavar a tengely országaiban mindenütt progresszív forradalmakat generált, így Magyarországon is. Először Károlyi Mihály gróf őszirózsás forradalmát, majd a Tanácsköztársaságot. Károlyi liberális demokratái és a tanácsköztársaság (a „kommün”) magukat marxistának, kommunistának képzelő értelmiségi vezetői és megvadult terroristái között csakugyan aránytalanul sok volt a zsidó. Hiszen a polgárosult, több nyelvet beszélő, nagyobb műveltségű, szélesebb látókörű zsidóság mindig is hajlamosabb volt a progresszív eszmék befogadására, mint a nehézkes, a feudális viszonyok közül kimozdulni képtelen magyarság zöme.

Az a tény viszont, hogy Károlyi nem volt hajlandó aláírni a trianoni békediktátumot, az nem számított. Az sem, hogy később a kommün „Vörös Hadserege” volt Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt az egyetlen katonai erő, amely körös-körül védeni próbálta a határokat az antant seregek nyomulása ellen, és az sem, hogy ezzel szemben a terrorista különítményeseivel bevonuló Horthy fogadta el készségesen a hatalomért cserébe a trianoni határokat – hogy aztán a következő pillanatban már álszent siránkozással és sértődötten telepanaszolja Európát a magyart(!) ért „rettenetes igazságtalanság” miatt. Semmi sem számított, amit le lehetett hazudni. Hiszen a magyart csak az árulás győzhette le, melyet a zsidók követtek el, a vereség után (!) kirobbantott forradalmak által. Hát világos! Mindent le lehetett nyomni a „nemzeti” lózungokkal átmosott agyú, porba-sárba ragadt, a retardált feudalizmus béklyóiban élő, elmaradott magyar tömegek torkán.

Zsidó örömök

A szerelem a magyarok részéről csak addig tartott, amíg a zsidókra szükségük volt, hitvány, számító módon hagyták faképnél a hűséget komolyan gondoló, s a partnerhez még mindig ragaszkodó társat. A hitleri Németországot tizenöt évvel megelőzve, a magyar parlament hozta meg Európa első politikai, kirekesztő zsidótörvényét, a numerus clausust. Korlátozni kellett az okos és szorgalmas zsidó fiatalok jelenlétét az egyetemeken, hogy ne lehessenek versenytársai a dzsentri vagy dzsentroid, piáló, nőző, kártyázó, párbajozó, s ezért siralmas előmenetelű magyar diákoknak. Ezzel a zsidók jelenlétét a magyar értelmiség és a középosztály köreiben is le akarták faragni.
A zsidók csak hápogtak. Ezt nem teheti velünk, hű magyar hazafiakkal a Magyar Haza, mondogatták, ez csak néhány gonosz antiszemita műve lehet. De ha már így történt, ennyit azért még ki lehet bírni.

Ó hogyne; az én nagyapám direkt örült, hogy a numerus clausus miatt az apám nem mehetett egyetemre, így aztán kénytelen volt átvenni a nagyapa üzletét. Minek akar egy rendes zsidógyerek történész lenni, mondta az öregúr, amikor átveheti az apja jól menő cukrászdáját? A nagy megalkuvás közben észre sem vették, hogy a numerus clausus az első faji alapon megfogalmazott zsidótörvény volt a modern Európában. Mert nem úgy fogalmaztak, hogy az izraelita vallásúak fölvételét kell korlátozni, hanem idegen népfajokról beszéltek.

A törvény célja, hogy „az ország területén lakó egyes népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma lehetőleg elérje (vagyis inkább: meg ne haladja!) az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Bár a szöveg nem utalt a zsidóságra, a törvény végrehajtási utasításának lábjegyzetében külön nemzetiségnek tüntették fel a zsidókat.

De Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a numerus clausus kapcsán mondott parlamenti beszédében félreérthetetlenül megfogalmazta a lényeget:

A törvényhozás “azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy “a zsidóságot fajnak jelentse ki. […] Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Vagyis a magyar törvényhozás Horthy Miklós kormányzóságának első esztendejében megelőlegezte a német nácik által csak másfél évtizeddel később bevezetett nürnbergi törvényeket.

Ezért Horthy nem felelős?! Ki volt a Magyar Királyság mindenható kormányzója 1920-ban? Horthy Miklós mint kormányzó a király helytartója volt. Születhetett olyan törvény, amelyet nem Horthy írt alá?!

És jöttek a további zsidótörvények harmincnyolctól kezdve szépen egymás után, nem vallási, hanem faji alapon, és a zsidókat kidobták a közhivatalokból, de azt még igazán ki lehetett bírni, aztán a magánhivatalokból, hát édes istenem, nem lehetünk magántisztviselők – nu, sag shon! – kirekesztették a zsidó művészeket a kultúrából, de minek akar egy zsidó színész lenni, nem igaz? – aztán elvették a vállalataikat, a műhelyeiket, a boltjaikat; na mondjátok már, egy kis tartaléka mindenkinek van, fő az, hogy pogrom nem volt, Kristallnacht nem volt, egyetlen zsidót sem lincseltek meg, a boltokat nem törték össze, a jog uralkodott: törvényesen lehetett a zsidóvagyont kisajátítani, a zsidókat a megélhetésüktől megfosztani; ezért terjedt el, hogy a magyar zsidók sorsa a náci Európában hála Horthy Miklós őfőméltóságának, akinek védelmező karjai között ringatózhatunk, még mindig mennyei, ne szólj egy szót sem, mert lehetne rosszabb is. És a zsidók álláspontja minden újabb gyalázatos, megalázó rúgás után az volt, hogy ne szólj egy szót se, lehetne rosszabb is.

És lett…

Ötven évvel később Budapesten, egy rohadtul hideg, szeles kora tavaszi napon hatan állunk meg, hat zsidó, három házaspár egy koncert után a kapuban, és szidjuk a rendszert, és szidjuk az időjárást, amikor dideregve azt találom mondani: „végeredményben eshetne az eső is”…

– Zsidó örömök… – szólal meg lakonikusan egyik asszony a társaságból.

És egyszerre törünk ki harsány röhögésben mind a hatan.

Érti ezt valaki, mondjuk, az izraeli barátaink közül? Ehhez a keserű öniróniához át kellett élni azt a sunyi megalkuvást, amiről szóltam. A gyáva belenyugvást azon az alapon, hogy végeredményben lehetne rosszabb is…

Hát lett!

És jött a hinaus mit uns! szindróma, az önemésztő zsidó antiszemitizmus. Mi tehetünk róla, hogy utálnak bennünket. Mert nem vagyunk elég szerények és jó modorúak. Mert a zsidó túl ügyes, és arrogáns, és nyomul, és hangos és – unter uns gesagt –, túl okos és tehetséges, és ötezer éves írásbeliséggel rendelkezik, satöbbi, és mindez megbocsáthatatlan.

És a zsidók annyira asszimilálódtak a magyar magatartásformákhoz, hogy ugyanazzal a sunyító, gyáva, alattvalói lelkülettel fogadták el a Hatalom újabb és újabb rúgását, mint a feudalizmusba ragadt magyarok, hisz amikor a magyar csendőrök puskatussal terelték be őket nyolcvanasával az Auschwitz felé tartó marhavagonokba, akkor is magyarnak érezték magukat, akkor is vitéz nagybányai Horthy Miklós védenceinek érezték magukat (erről biztos nem tud a mi drága kormányzó urunk!); és elhitték, mert el akarták hinni, hogy csak munkára viszik ki őket Németországba… munkára…?! a ma született csecsemőtől a nyolcvan éves aggastyánig…?! Hát persze – találtak erre is magyarázatot –, a mi érdekünkben, hogy együtt maradjon a család…

„Csak tartsunk be engedelmesen minden törvényt, minden újabb rendeletet és parancsot, így talán megúszhatjuk!”

Sokan csak akkor ocsúdtak, hogy ez a taktika nem vált be, amikor már rájuk csapták a gázkamra ajtaját.

Hogy utána mit gondoltak, amikor már bezárult mögöttük a gázkamra ajtaja, azt nem tudjuk, az ott, az ajtó mögött már a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó; the undiscover’d country from whose bourn no traveller returns,
csak azt tudjuk, mit gondoltak a túlélők, de ők nagyon kevesen voltak.

Ezért a pesti zsidók, akik megúszták, nem autentikusak. Tudom. Én is pesti zsidó voltam. Amit mi végigcsináltunk az se volt egy májusi sétagalopp. Gettó. Bujkálás. Hetekig a jéghideg szenespincében. Dunapart. Cipőket levetni, mezítláb a jeges hóba. Sortűz. Zuhanás a zajló Dunába. Óbudai téglagyár. Gyalogtúra a haláltáborok felé, ahová, idő híján nem jutottunk el, miközben sorra dőltek ki mellőlünk a szeretteink, sorstársaink, bajtársaink, sorra lőtték ki mellőlünk testvéreinket. De az nem azonos a rámpával. Mengelével. Se Mengele mindent eldöntő mutatóujjával, se Mengele doktor szikéjével. A gázzal. Az Appelplatz-cal. A kordéval, amin a gázból a tűzbe viszem a hullákat, akik között ráismerek eltorzult arcú anyámra, apámra, a haláltusától kicsavarodott testű, gyönge húsú húgocskámra…

1945 január 18. Idős házaspár vánszorog elő a ledöntött falú gettóból, fekete télikabátjukon virít a sárga csillag. Egy orosz katona magyarázza nekik, hogy vojna kapútt, nyemszki kapútt, nem kell már ez, nyugodtan letéphetitek, de a két öreg csak a fejét rázza.

– Még nem jött rá rendelet.

Ezzé lett a pesti zsidó. Ugyanolyan csúszómászó alattvalóvá asszimilálódott, mint a magyar.

Elnézést. Tulajdonképpen minden mondatom után oda kellene írnom, hogy tisztelet a kivételnek.

Hát tessék: tisztelet a kivételnek – még akkor is, ha kivétel fájdalmasan kevés volt.

Similis simile gaudet

A Magyarországot fölszabadító és egyben megszálló szovjet hadsereg szétverte a Horthy-Magyarországot mindenestül. Társadalmastul, adminisztrációstul, a huszonöt éves retrográd, feudális önkényuralom sovén nacionalista szellemével együtt.

Szálasi? Szálasi csak pont volt az i-n. Még csak nem is külön fejezet.

És negyvenöt után megcsillant egy polgári demokratikus, európai fejlődés reménye. Nem sokáig. Kitört a hidegháború. Sztálin a helytartói, Rákosi és a kommunista párt segítségével lefejezte ezt a zsenge demokráciát, és elkezdődött a negyven évig tartó váltakozó intenzitású bolsevista önkényuralom.

Azoknak a túlélő zsidóknak pedig, „akik a kivándorlás helyett továbbra is Magyarországot választották lakóhelyül – írja egy „lehar” fedőnevű Izraelben élő magyar újságíró (LEHARBLOG, Amerikai Népszava) –, rá kellett döbbenniük, hogy az új rezsim [már a demokratikus kísérlet is, a bolsevizmus meg pláne] első dolga volt kihasználni azt a tényt, hogy a háború alatt »nem sározódtak be a náci-nyilas eszmékkel«, ami alkalmassá tette őket az új rendben betöltendő kiemelt pozíciók elfoglalására. A felébredés 1953, Sztálin halála után többeket öngyilkosságba kergetett, vagy az ország elhagyására kényszerített, de a többség – köztük a zsidó vezetők is – a szovjetben az életüket megmentő felszabadítókon túl nem akarták észrevenni a rendszerben rejlő buktatókat, a bolsevista totális diktatúrát, a személyi kultuszt, a kirakatpereket, a politikai gyilkosságokat, a Gulágot.
A zsidó lakások bejárati ajtajáról eltűntek a mezüzék, és még a ‘70-es évek elején is előfordult, hogy a házasulandó pár a lakóhelyétől sok kilométerre merte csak vállalni a hagyományos zsidó esküvőt, ott állt a hüpe alá. Nagyon sokan a vallást is Auschwitzban hagyták, fiaikat nem vétették fel Ábrahám szövetségébe (körülmetélés). (…) Sajnálatos, de tény, hogy a vészkorszak után a magyarországi zsidók többsége megszűnt zsidónak lenni. (…)

Nem kell szépíteni, a magyarországi zsidók identitása ebben az időszakban magyar volt, sokszor magyarabb a magyarnál. S miközben az élet folyt a maga teljesen kiszámítható medrében, igyekeztük háttérbe szorítani az átélt, vagy átörökített emlékeket.

Hittük, a társadalomba történt beolvadásunk olyan tökéletes, hogy senki ember fiának eszébe sem jut kutakodni származásunk iránt. Elhitették velünk és mi – talán kényelmi okokból, talán mert tényleg nem találkoztunk antiszemita jelekkel – el is hittük, hogy a múlt történelmünk része, egy megismételhetetlen része.”
Azért idéztem ide lehar-t, mert amit mond, egybevág az én tapasztalatommal is. Már a Makra című regényemben – akkor még modell mögé bújva – az autonóm ember lehetőségeit kutatva, a saját diaszpóra létemről beszéltem. De írás közben is éreztem már, hogy itt az ideje nyíltan nevén nevezni a problémát, és szembenézni az asszimilálódott zsidó életélményével. Húsz évig írtam a Zakariást, abbahagytam, újra kezdtem, azt gondoltam, a zsidókérdésen túllépett a történelem, csak én ragadtam bele. Kit érdekel rajtam kívül, az én identitás problémám, hogy zsidó vagyok-e, magyar, mindkettő vagy egyik sem? De mire elkészültem a regénnyel, 1990-re, kiderült, hogy a probléma újra fájdalmasan aktuális, a magyar antiszemitizmus szédületes tempóban éledt újjá, és az addig lapuló nácik elővették az ágyneműtartóból a nyilas zászlót, és meglobogtatták a rendszerváltás szabad szellőjének első fuvallatában.

„Tévedtünk –írja a fent idézett lehar is –, és ennek első jelére a rendszerváltással egyidejű címerváltásra oda kellett volna figyelni.”

Az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás után újra éledt. Ezzel kereste már Antall József miniszterelnök és a jobboldali kormánykoalíció a feudális századok során elhülyített, mérgezett lelkű lakosság kegyeit, ezzel próbálta népszerűségét fokozni. Hazahozatták az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait, és a családi birtokon a magyar állam és a kormányzat könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

Miért? Mert Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is népszerű volt. Mert Horthy nevével még mindig szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. Mert Horthy Miklós a magyar szívekben (a zsidó szíveket is beleértve) ÉLT, ÉL, ÉLNI FOG.

(Mint Lenin.)

Ha nem így lett volna, a zsidók szent haraggal verték volna miszlikre a hazahozott koporsót, fölrobbantották volna Kenderesen a zsidók tömeggyilkosának a ravatalát.

Ezzel szemben Horthy újratemetésén a síron ott volt egy sírcsokor, “a hálás zsidóság” felirattal, magyarul és héberül…

No comment – hogy Göncz Árpádot idézzem.

Horthy háborús bűnös volt, akit ki kellett volna végezni. Hogy úszta meg? Sztálin közbenjárására. Nem ellenőrzött források szerint Sztálin azért vette a védelmébe, mert a megbukott kiugrási kísérlet után az SS elrabolta a kisebbik fiát, ifjabb Horthy Miklóst (az idősebb, István, vadászpilóta volt és a Szovjet unió területe fölött lezuhant – a „hősi halál” kissé sántít, mert nem harccselekmény közben zuhant le, hanem balesetet szenvedett, bár ez nem akadályozta meg a schöngeist zsidókat abban, hogy megsirassák), és, az SS, ezzel zsarolta Horthyt, aki, a jellemét ismerve, akkor sem lépett volna semmit, ha a fiát nem rabolják el.

Megható nem? Morzsoljunk el egy könnyet legalább Sztálin elvtárs érző szíve emlékére. S utána gondoljuk végig: Sztálin despota tömeggyilkos volt, de nem buta. Tudta, hogy Horthy népszerű. Tudta, hogy ha kivégzik, mártír lesz, és ez megnehezíti a szovjet térhódítást Magyarországon. Sztálint nem az vezette, hogy Horthy végülis a nyár közepén, amikor a budapesti zsidók elhurcolása került volna sorra, leállíttatta a deportálásokat.

A leghitelesebb források szerint Horthy a budapesti zsidók deportálását azért állíttatta le, mert a brit és amerikai titkosszolgálat a tudomására hozta, ha nem akadályozza meg a további deportálásokat, háborús bűnössé lesz nyilvánítva.

Egy biztos: nem az a nagy zsidóbarát lelke vezette.

Az sem köztudott, hogy addigra már szigorúan csak a tizennégy budapesti kerületben maradtak meg a zsidók. Valamennyi elővárosból: Újpestről, Kispestről, Erzsébetről, Lőrincről, Csepelről, Budafokról minden zsidót elhurcolták.

De az a tény, hogy nem került a Nürnbergi Perben a vádlottak padjára a többi háborús bűnös közé, tovább gerjesztette körülötte a legendát, hogy végeredményben ártatlan volt, kényszer hatására cselekedett.

Pedig azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mert még akkor is ragaszkodott a hatalomhoz, mert képtelen volt hatalom nélkül elképzelni az életét, ernyőt tartott mintegy az Endlösung zavartalan lebonyolítása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást a népirtás szolgálatába. Azzal, hogy a helyén maradt, azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes. A zsidók vagyonát a gyalázat boldog kéjével elfoglaló magyar tömegek számára azt bizonyította, hogy a halálra ítéltek kirablása is törvényes. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy mindent megtesz a védelmükben, amit tud. És az a tény, hogy a nyár közepén képes volt leállítani a deportálást, azt bizonyítja, hogy a kezdetektől megakadályozhatta volna, ha akarta volna. De nem akarta.

Horthy népszerűségének a magyarok és a jellemükben magyarrá lett zsidók körében egy oka van. Azzal a mosakodásával, hogy ő semmiről sem tehet, hogy mindenért más felelős, hogy csak a történelem sodorta szerencsétlen kényszerhelyzetekbe, pontosan kifejezte a mindent másra hárító magyar lélek igényeit. „Similis simile gaudet”, mondták már a rómaiak is. Minden zsák megtalálja a maga foltját.

Sztálin közbenjárásának a hatása még hatvan évvel a halála után is alakítja a magyar közéletet. A neonáciknak azt üzeni, hogy az egész magyar holokauszt törvényes volt, hiszen a kormányzót nem vonták felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben. És ha nem volt háborús bűnös, feudális, klerikális, antiszemita diktatúráját jogosan tekintik előképnek az új diktatúra hívei, és a zsidók is csak a szépre emlékeznek mint a régi slágerben, hiszen csak a szerencsétlen történelmi körülmények kényszerítették közreműködésre a mi kormányzó urunkat félmillió zsidó legyilkolásában.

És ha Horthy nem volt háborús bűnös, akkor az egész huszonöt éves ellenforradalmi korszak is rehabilitálható, és nem ítélhető el holmi „erkölcsi” alapon. És az alaptörvénybe beiktatható, hogy antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat – ahogy ezt a joviális magyar urak, az asszimilálódott magyar zsidók példaképei – állították kedélyeskedve a boldog békeidőkben.

És hát akkor miért ne állíthatnának szobrot Horthynak a nyilas református papok? Ez nem az első Horthy szobor, és garantáltan nem is az utolsó. Az elsők egyikét vörös festékkel öntötte le Dániel Péter ügyvéd, az a ritka magyar zsidó, aki tudta, hogy a bátor egyszer hal meg a gyáva ezerszer, ki is üldözték Izraelbe, mert Magyarországon senki nem tartotta fontosnak, hogy kellő súllyal mellé álljon. És a szobrokat követik majd a Horthy Miklós terek, és Horthy Miklós utak, és Horthy Miklós körutak, és Horthy Miklós gimnáziumok, és Horthy Miklós kultúrpaloták.

Csodát kéne tennie a Teremtőnek ahhoz, hogy a mai magyarság és a magyarrá lett zsidók képesek legyenek ellenállni a gonosznak.

Kertész Ákos

PARADIGMAVÁLTÁS

Az ősidőktől a 20. század derekáig a haladás, a fejlődés azt jelentette, amit a Biblia így fogalmazott meg: „Szaporodjatok és soka-sodjatok, és töltsétek be a földet”(1 Móz 9,1.) Akkor egy globális paradigmaváltás következett be: tudniillik betöltöttük a földet.

Vagyis a kezdetektől jóformán mostanáig a haladás, a fejlődés minden rendű és rangú dolgok és javak, a családok és a népek növeléséről, szaporításáról szólt. A termelés és a termelékenység állandó és megállíthatatlan növeléséről, a mennyiség hajszolásáról, amit a mindig nyerészkedni, mindig mindenből még többet akaró, a mértékletes-séget nem ismerő, mohó emberi természettel tökéletesen összhangban álló jelenségnek tekintett a közvélemény. Ez így volt – mondták – és így lesz, amíg világ a világ.

Ez persze nem igaz. A természet, például, sosem viselte el, ha egy-egy faj: a dudvától vagy más növényi élősditől, a moszkitón, a sáskán keresztül a húsevő nagyragadozóig valahol túlzottan elszaporodott. Ott, ha volt hely, a károsan elszaporodott fajta kirajzott, ha nem volt, a természet erői elpusztították, és így teremtettek új egyensúlyt. Tudjuk, hogy például a lakosság számára szörnyű erdő- és bozóttüzek a flóra és a fauna fönnmaradásának és megújulásának a föltételei.

Ami a társadalmi mozgásformát illeti: a kőbalta föltalálása óta az ember mindig többet, jobbat és gyorsabban akart. De főleg többet és még többet! Ez a törekvés erősebb volt a kereslet és kínálat törvényeinél. A piac törvényei, a kereslet-kínálat törvényei, a szabad verseny törvényei elvonatkoztatások. A társadalomban mindig is egyetlen törvény dominált: az emberi mohóság, a harácsolás ösztöne, amit csak a lehetőségek korlátoztak, soha nem a józan mértékletesség. Mára a multik globális összefonódásai minden tröszt- és kartell ellenes tör-vényt kijátszva meghamisítják a kereslet és kínálat az esélyegyenlőség és a szabad verseny összes szabályait.

FOGYASZTÓI TÁRSADALOM

Mert mit is jelent ma a piackutatás? Nem azt vizsgálja, mit igényel a fogyasztó, mire van szüksége, mi kell neki, hanem, hogy mi az a legkönnyebben és legolcsóbban előállítható bóvli, amit a média rábeszélő gépezete rá bír sózni a gyanútlan fogyasztóra. Bóvliról beszélek, mert a fogyasztói társadalom lényege a szakadatlan fogyasztás. A cél, hogy minden gyártmány, még a tartós használati cikk is olyan csillogó-villogó, dizájnos, mindenki számára vonzó áru legyen, ami a lehető leghamarabb elromlik. Amit gyorsan kidobhatsz (jobb esetben lecserélhetsz), és megveheted a legújabb típust, mert csak ez biztosítja a termelés állandó növekedését, a szüntelenül és mesterségesen fönn-tartott keresletet. Semmi nem javítható! Minden eldobandó, és minden helyett újat veszünk! Hogy a sok kidobott szemetet ki takarítja el és hol tárolják, és hogy a szemét lassan elönt bennünket és megfertőzi a környezetet, az már nem a fogyasztó gondja.

A fogyasztói társadalom vallása a fogyasztás; a média éjjel-nappal azt harsogja a füledbe, azt villogja a szemedbe, azt kalapálja bele az agyadba, hogy fogyassz! FOGYASSZ!!!

De a jelszót úgy is lefordíthatnám, hogy pazarolj! Sőt: pusztíts! Minél gyorsabban herdáld el a társadalom által termelt értékeket és javakat, hogy a termelés folyamatosságát fönntarthasd, mert csak az hoz nekünk hasznot. Profitot.

A világ urai sikítanak, ha meghallják azt a szót: újraelosztás, mert ab start félrehallják, azt hallják: osztogatás! Osztogatni a tehetet-lennek, a lúzernek, az élősködőnek? A félkegyelműnek? A világ Miskin hercegeinek? Ez a ma uralkodó eszmék szerint erkölcstelenebb, mint a tömeggyilkosság.

FÖNNTARTHATÓ NÖVEKEDÉS

Ennek vetett véget az a fölismerés, hogy az ipari termelés további mértéktelen fokozása, olyan környezetszennyezéssel jár, ami a földgolyó létét veszélyezteti. Ma már cáfolhatatlan tudományos tény, hogy a fölmelegedés megállíthatatlan folyamat, amit akkor vesz majd észre a felelőtlen emberiség, ha a tenger elönti New Yorkot. Ugyan-ilyen cáfolhatatlan tudományos tény, hogy a fölmelegedésért a mértéktelenül fölfokozott iparosítás, vagyis az ember a felelős.

Ez nem vicc! A harácsolás ösztönétől elkábult emberi társadalomnak önpusztító vaksága közben, legalább a tudósok szeme kezd lassan kinyílni, és a tudomány kezdi el-elfogadni az ökológusok vészjelzéseit, és ma már végre keresni kezdik a „fönntartható növekedés” lehetőségét. A világ vezetőinek pedig kutya kötelességük lenne elfo-gadni a fönti tudományos, vagyis egzakt, kísérletileg sokszorosan bi-zonyított vészjelzéseket.

Csakhogy Az ökológusok ma ott tartanak, hogy fönntartható növekedés sem lehetséges. A politikusok, közgazdászok, a nyereség-orientált tőke képviselői még néhány százalékos növekedést tekintenek fönntartatónak, de a tudósok tudják, hogy a Glóbusz korlátaihoz már annyira közel járunk, hogy semmilyen növekedés nem tartható fönn. Le kell állni a növekedéssel! Ez jelenti ma és holnap a fejlődést, a haladást.

Ez a demográfiára is érvényes. (József Attila még így írt: „Már kétmilliárd ember kötöz itt…”, ma közel hét és fél milliárdnál tartunk –, a Föld népessége nyolcvan év alatt majdnem megnégyszereződött.) Közel vagyunk ahhoz a határhoz, aminél többet a Föld a mai tudományostechnikai, társadalmi, kulturális és politikai viszonyok mellett nem bír eltartani. Mindenekelőtt el kellene érni, hogy az a rengeteg nem kívánt terhesség, ami most is egyéni tragédiák tömegét okozza, zavar, gond, fájdalom nélkül elkerülhető legyen. Továbbá azt a hamis mítoszt kellene kiiktatni az agyakból, hogy akinek nincs gyereke, az értéktelen ember. (Ez nem oldja meg a gondokat, csak az első lépés lehet.) A legtöbb ma létező vallás a korlátlan demográfiai növekedést Isten akaratának tekinti, csakhogy ha van Isten, akkor Ő teremtette azt a világot, amelyben természeti törvény, hogy korlátos rendszerben korlátlan növekedés nem lehetséges.

Ezt a törvényt az ökoszisztémák vizsgálata közben az ökológia ismerte föl, de ez a törvény nem korlátozható csupán az ökológiai rendszerekre. Minden ismert struktúra, a kozmikus struktúráktól a magfizikai, és a nanotechnológiai szerkezetekig, vagyis akár a végtelen nagy, akár a végtelen kicsi irányában tágítjuk ismert világunkat, minden szerkezet korlátos szerkezet, s minden szerkezetre érvényes a törvény, hogy korlátlan növekedést nem bír el.

A természetben, tudjuk, nincs megállás, minden stagnálás visszafejlődést jelent. Ha extenzív növekedés nem is lehetséges – reménykedik az ember –, globálisan nyilván az intenzív növekedésre kell átállni. Például: a fejletlen térségeket föl kell hozni a legfejlettebbek szintjére. Ha a mennyiség nem is, a minőség növelhető, ott még mesze vagyunk a korlátoktól.

Csak hát ez az optimista fogalmazás sem pontos. Belátható, hogy a fejletlen térségeknek több élelemre, ivóvízre, energiára, iparra, közlekedésre, informatikára, lakhatásra, egészségügyre, oktatásra van szükségük, ami mind-mind dologi növekedést jelent. És ezt a növekedést már nem bírja el a földgolyó.

Vagyis a fejlett országok lakosai nem élhetnek tovább azon a szinten, amelyen most élnek, a fogyasztásukat csökkenteniük kell. Mielőtt a legfejlettebb országok lakosai a szívükhöz kapnának: mindenekelőtt a föntebb említett mérhetetlen pazarlást kell megszüntetni. Olyanokat például, mint a perzsa öböl partja mentén, Dubaiban és környékén tomboló öncélú luxust, az építészeti csodákat, mert pokoli árat fizet majd értük az emberiség, és nem csak az a része, amelyik a csodákat még fényképről sem ismeri.

MORÁLIS KÉRDÉS VAGY A TÚLÉLÉS KÉNYSZERE

A hatvanas években még morális kérdés volt az a hippi hitval-lás, hogy nem kell tizenöt öltöny a gardróbban, a boldogsághoz egyetlen farmergatya is elég. Nem kell a legdrágább márkás kocsi, ami csak arra való, hogy a szomszéd, vagy a sógor sárguljon az irigységtől, elég, ha biztonságosan a célba juttat, nem rohad le a csotrogány. A kocsi munkaeszköz, a lakás létszükséglet, nem státusszimbólum. Ez lehet morális kérdés, de lehet a földgolyó fönnmaradásának ökológiai kényszere is!

“Jack sits in a tree, staring at the moon, contemplating where he belongs.” Shane Prigmore.

A személyes boldogság forrása más is lehet, mint a szüntelen anyagi gyarapodás. Nem a jövedelem a munka egyetlen ösztönzője, morális tartással bíró embereket millió más dolog is képes teljesítményre ösztönözni. Hivatástudat, például. Gondoljunk orvosra, ápolóra, tanárra, rendőrre. Vagy hiúság. (Attól függ, ki mire hiú. Van aki a menő cuccaira, vagy a kacsalábon forgó palotájára hiú. Egy tudós, például, a fölfedezéseire hiú.) Ösztönző lehet a közönség szeretete. Gondoljunk művészre, zenészre, színészre rendezőre… vagy a média elkötelezett munkásaira… Én harminc éves koromig karosszéria lakatos voltam, becsületszavamra mondom, hogy a munkabér csak az egyik dolog volt, ami rám és társaimra ösztönzően hatott. A jó szakmunkást ugyanúgy motiválja a szakmai büszkeség, mint a színészt a taps.

Az, hogy a növekedéssel le kell állni, az annyit jelent, hogy a világnak, ha nem akar elpusztulni, többé-kevésbé be kell érnie meglevő javakkal, azokat kell más rendszer szerint elosztani. Mielőtt a Glóbusz elpusztul jó lesz a világot vezérlő szuperstruktúráknak belátniuk, hogy az újraelosztás nem szitokszó, s nem egyenlő az osztogatással.

Az nem mehet tovább, hogy a föld egyik pontján többezer embernek saját, ivóvízzel föltöltött úszómedencéje legyen, máshol százezrek haljanak szomjan, vagy pusztuljanak el a szennyezett ivóvíztől.

A dologi javak nem növelhetők, növelhető viszont mindaz, ami ontológiailag (lételméletileg) nem számít „dolognak”. Ami más minőség. Például a szolgáltatás. Az életminőség gazdagítása. A betegellátás színvonala. A kulturális, morális javak. Mindaz, mi nem fogy azáltal, hogy fogyasztják. (Ha millióan elolvassák a Háború és békét, attól kevesebb lesz belőle? Ha millióan nézik meg a Thelma és Louise című filmet, attól elfogy?) Mindaz, amit, ha újratermelünk, nem használja el a Föld kincseit, nemdologi minőségként nem foglal helyet, és a fogyasztása nem jár káros, mérgező anyagi melléktermékekkel, hulladékkal.

Csak reménykedni lehet, hogy erre, a szigorú önfegyelmet, és merőben új morális alapállást követelő paradigmaváltásnak az elkerülhetetlenségére, nem valamilyen végzetes katasztrófa ébreszti rá a Föld lakosait.

Mert a pusztulás belátható időn belül eljuthat egy irreverzibilis, visszafordíthatatlan állapotig, ahonnan a gazdagok elzárt luxusszigetei sem lesznek átmenthetők.

Különben is hová, ha lakhatatlanná lesz a Föld?

Kertész Ákos

(Illyés Gyula)

Néha nem árt túlnézni a saját portánk kerítésén.

AZ ADRENALIN SZEREPE

Az orvosok tudják, hogy az infarktus vagy a gyomorfekély (mindkettő pszichoszomatikus betegség) egyik rizikófaktora, ha az embernek ébredés után első gondolata az, mit is kell ma csinálnom? Hol is kezdek, mit kell elintéznem, kit hívok föl, ki fog hívni, kivel tárgyalok és miről? Annak az idegzete nyugodt, annak az immunrendszere erős, aki minden nap ugyanakkor kel, tudja, mi a dolga, mert ugyanoda jár dolgozni, ugyanabban az időben ugyanazon az úton, ugyanazzal a járművel. Nap-nap után ismétlődő rítusai vannak. Lehet, hogy a stabilitás unalmas, de egészséges. Az izgalom árt.

Másfelől viszont tudjuk, hogy az állandó inger öl. Monotóniával ki lehet végezni az elítéltet, vannak rá példák ősi kultúrákban. Az is klasszikus igazság, hogy varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet. Vagyis az adrenalin szint megemelkedése éppenhogy egészséges! A sportban is ez a vonzó, ez jelenti a vegetatív örömöt; az extrém sportok hívei pedig olyan függőségbe kerülnek a magas adrenalin szinttől, mint a kábítószeresek a drogtól.

A kisebbik kutyám, a keverék, a stabilitás híve. Jön egy pasas csak úgy toronyiránt a réten át, és a kicsi megugatja. Mert hogy az ösvényen kutyák és emberek járnak, az rendben van, de ahol nincs is út, hogy kerül ez a pasas oda? Eltér a rendtől, attól, amit ő megszokott. Télen, amikor hóembert állítottak a gyerekek, az is kihozta a sodrából. Itt semmi nem szokott lenni, hogy-hogy most egyszerre itt van ez a nagy fehér akármi. Vadul megugatta, de amikor látta, hogy stabil kép-ződmény, nem mozog, megnyugodott. Legközelebb már tudomásul vette: ez tegnap is itt volt, ma is itt van, akkor ez a rend.

Ő tehát azt szereti, ha a dolgok nem változnak, ha a mai nap is olyan, mint a tegnapi volt. De a nagy kutyám, a labrador, akkor boldog, ha valami új történik körülötte. Minden érdekli, mindenre kíváncsi, minden új barátot viharzó szeretettel, őrült farkcsóválással fogad.

Akkor most mi van? Változatosság vagy állandóság? Mire esküdjünk?

Egyszer valamiért fölkerestem egy pszichiátert, aki azt kérdezte, szeretek-e vezetni. Kissé zavartan bevallottam, hogy bizony szeretek. Nagyon helyes, mondta a pszichiáter, tipikus értelmiségi szorongás.

Micsoda?!

Nézze, folytatta a doki, az értelmiségi szorong attól, hogy úgy érzi, az élet megtörténik vele, nincs hatalma a saját sorsa fölött, nem ő dönt, mások döntenek felőle. Viszont vezetés közben, a minduntalan változó közlekedési helyzet szinte folyamatosan döntési helyzetbe hozza. És ha épségben megússza, ha nem töri össze a kocsit, ha életben marad, az azonnali sikerélményt jelent.

Most akkor hogy is van ez? Szeretjük az állandóságot, a megszokott rítusokat, a stabilitás fél egészség, de sóvárgunk a változatos-ságért, a döntési helyzetekért, a fölszökő adrenalinért, sőt: vegetatív idegrendszerünk igényli a kockázatot, a veszélyt?

Nem őrült ellentmondás ez?

Az utóbbit (hogy tudniillik az idegrendszerünk igényli a kocká-zatot, veszélyt), nyugodtan az evolúció számlájára írhatjuk. Mivel a környezet folytonosan vészhelyzeteket teremt – vagy a táplálék meg-szerzése jár életveszéllyel, vagy minket akar fölfalni egy másik élő-lény –, állat és ember szervezetébe bele van kódolva az állandó készenlét és ezzel a fölszökő adrenalin szint. Ha ez a képességünk, tehát hogy a vészhelyzeten úrrá legyünk, villámgyorsan döntsünk és élvezzük a sikerélményt, nincs kihasználva, akkor szervezetünk konfliktus megoldó, támadó vagy védekező mechanizmusai, bátorságunk, harckészségünk elsorvad, berozsdásodik.

És ha a társadalom, amiben élünk, nagyon sínre teszi az életpályánkat, ha megfoszt a valódi kockázat lehetőségétől, akkor jönnek a pótcselekvések. Az autóvezetés, ahogy azt a pszichiáter doki elmagya-rázta. A sport, sőt extrém sportok, a különféle hobbik, mániák.

De a tét nélküli lázadás, a deviancia, az alkohol- és drogfo-gyasztás szintén pótcselekvések, csak éppen egyénre, társadalomra nézve egyaránt veszélyesek, mert ezek visznek aztán a valódi bűnözéshez: a nyereségvágyból, aljas szándékból, az erőszak gyönyöréért, gyűlöletből elkövetett rémtettekhez.

„A mai fiatalok jó dolgukban már nem tudják mit csinálja-nak” –, mondja erre (századok óta már) a megállapodottak kórusa.

RAJONGUNK MINDENÉRT, AMI ÚJ.

Esztétikai alapigazság, hogy bár az új megoldás, vagy ami csak eltér a megszokottól, esztétikai érték lehet, mégsem érték automatikusan minden, ami új. Akkor sem, ha igaz, hogy amikor az alkotó új nézőpontból csodálkozik rá a világra, új összefüggéseket fedez föl, igenis művészi értéket hozhat létre. Az ismétlődő megoldások, szimbólumok viszont megkopnak, kiszáradnak, és megszokottá válva közhelyekké, giccsé silányulnak. Aki először kitalálta, hogy a szép lány olyan, mint a rózsa, nagy költő volt, de századszorra ez a hasonlat már ócska közhely, szirupos giccs.

Csak attól, hogy új, még egy nagyon modern dodekafon zörejzene nem biztos, hogy jobb, mint Mozart, Palestrina vagy Edit Piaf. A legeslegújabb posztmodern szöveg nem biztos, hogy jobb, mint Dosztojevszkij, Joseph Heller vagy Gabriel Marquez.

Az a misztikus csodálat, ami manapság az újat körülveszi, ha-mis illúzió. Jobb, mert új?! Csak azért, mert új?! Ha ez csupán kereskedelmi reklámfogás lenne, kisebb lenne a baj, de ez ma általános életérzés. Filozófia. Vallás!

Ez az okostelefon a legújabb, a legeslegújabb, ezt csak jövőre kezdjük gyártani! Ez DVD-zik, internetezik, e-mailezik, egy komplett komputer van benne, online újságot ír és olvas, tévét sugároz, filmet rendez, rejtett kamerája van, hajat növeszt és körmöt rág.

És dobd a szemétbe a régit, mert ha nem dobod ki, nem tudom neked eladni az újat!

Babits mindezt finom iróniával és rezignáltan vette tudomásul.

Idelenn a város száz villanya villog,
de ott fönn a nagy ég száz csillaga csillog.
A villany a földi, a csillag az égi –,
a villany az új, a csillag a régi.

Ha az újat nem a helyzet kényszeríti ki, akkor értelmetlen. Ha nem azért kell az új stratégia, mert a környezet megváltozott, és alkalmazkodnunk kell hozzá, akkor az ÚJ mint olyan, csak öncél, hamis mítosz, téveszme, más szóval, amit haladásnak nevezünk, nem azonos a mai, leginkább a médiák által gerjesztett értelmetlen rajongással minden iránt, ami új.

A new dawn / hanofharmony.com/

TOVÁBBLÉPNI KÖTELESSÉG

Ezek szerint a fejlődés, a haladás sima kényszer volna? Igen, elsődlegesen az. És ha a kényszeren túlléptünk, akkor juthatunk el addig a fölismerésig, hogy lehetőség. A bennünk és a természetben rejlő lehetőség. De morálisan és filozófiailag még egyet kell lépnünk: ha lehetőség, akkor kötelesség is. A lehetőséggel kötelező élnünk, hogy jobb legyen. Hogy az emberi élet minőségét a Földön embertársaink számára jobbá tegyük.

A haladás szolgálata minden embernek embertársai iránti erkölcsi kötelessége.

A maga módján ezt a legősibb korok embere is fölismerte. A mítoszok korában az ÚJAT a vallás fogalmazta meg mint az istenek, illetve az (egy)Isten akaratát. Isten akarata az ember javát szolgálta, így isten akarata jelentette a haladást.

Jézus, amennyire ez a fönnmaradt forrásokból kikövetkeztethető, annyira újat hirdetett, hogy a környezete nem bírta elviselni, meggyilkolták érte. Pedig csak újragondolta azt a tételt, ami már ott található Mózes harmadik könyvében is: „Bosszúálló pedig ne légy, ha-nem szeresd a te felebarátodat mint önmagadat”. Azt tanította, hogy akkor valósul meg az ember boldogsága (az ő fogalmazásában: Isten országa) a földön, ha minden ember olyan jóindulattal (szeretettel) lesz minden felebarátja iránt, amilyen jóindulatot önmaga számára is elvár embertársaitól.

Mózes (illetve a Tórában szereplő szöveg lejegyzője) nyilván csak a zsidók közösségére gondolt, de Jézus a római birodalomban élve már a birodalom minden népéről, sőt a birodalmon kívül élőkről is tudott. Az ő szájában a „minden ember” azt jelentette: minden ember, aki csak a világon él. És ha minden ember, akkor az ellenségem is! Jézusnál ez a „minden ember” volt az „ÚJ”, a máig is vitatott, vagyis a haladás.

Marx folyamatban gondolkodott. Fölismerte, hogy a létező világban a változás dominál, ezért alkotta meg „az ember mint nembeli létező” fogalmát, ami az emberben rejlő lehetőségek összességét je-lenti. Tehát az a haladó (más szóval, az az ÚJ), ami az embert, mint nembeli létezőt, lehetőségei megvalósításához hozzásegíti. Ehhez meg kell szüntetni – gondolta logikusan –, a társadalomban feszülő igazságtalanságokat, melyek nem csak erkölcstelenek, de gátolják is a haladást, azt, hogy az ember kibontakoztassa a saját emberi mivoltában rejlő lehetőségeket. Vagyis, hogy a természet törvényeit megismerve megszelídítse, és a saját szolgálatába állítsa a természet erőit.

Az emberfaj természetébe maga az evolúció kódolta bele a vállalkozás, a kockázat, a veszélyes, új utak fölfedezésének, a tudomá-nyos kutatásnak, és végül a sikernek a megnőtt adrenalin szinttel járó fiziológiai örömét. Vagyis a fejlődés, a haladás, az állandó új utak kikísérletezése nem csak morális kötelesség, hanem egészséges, vegetatív örömélmény is.

(folyt. köv.)

Kertész Ákos

Ez a diaszpóra haldoklik, napjai meg vannak számlálva.

Hány magyarul csacsogó, csivitelő két-három-négy éves kislányt, kisfiút bírsz találni bárhol széles Kanadában az Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig és vissza? Ha tízet találsz leborulok a nemzet életképessége, élni akarása előtt. De nem találsz tíz magyarul beszélő kisgyereket, ahogy az Úr sem talált Szodomában és Gomorában összesen tíz igazat.

Kénköves eső sem kell, saját szabad akaratából pusztul ki a kanadai magyar diaszpóra, nem adok neki húsz esztendőt. Addigra sorra elkaparják a megroggyant térdű, elferdült gerincű, megkérgesedett lelkű, Magyarországról egykor ideszármazott aggastyánokat, és vége a kanadai magyar nemzetnek.

Utánpótlás nincs.

Nyelvében él a nemzet, mondotta volt Széchenyi. Nem mindegyik. A svájciak, például, három nyelvet beszélnek, de azért a svájci, az egyetlen nemzet. Az indiai nemzet több száz nyelvet beszél, ezek között ma leginkább az angol a közvetítőnyelv, de az indiai, „hindosztani” nemzet létezése kétségbevonhatatlan. És van még példa, jónéhány.

De a magyar nemzet aztán csakugyan a nyelvében él, csak a nyelvében, olyan, hogy magyar, etnikailag nincs is, csak magyar nyelv van.

Language of the forest / Nicholas Roerich (1922)

Magyar etnikum? Hol vannak már a honfoglaló ősök? Még ha a hét törzs egyetlen nép lett volna (nem volt az!), ez a maroknyi finn-ugor nyelvet beszélő hódító csapat (törzsszövetség) azóta ezerszer is föloldódott Kárpát-medence népeinek tengerében. Az történt, ami oly sokszor a történelem során, hogy a meghódítottak átvették a hódítók nyelvét, viszont a hódítók átvették a meghódoltak kultúráját, életformáját, és etnikailag beolvadtak a legyőzött népek közé. Illírek, kelták, avarok,bolgárok, és óriási mennyiségben szlávok éltek itt a honfoglalás idején; Szvatopluk népe, Zalán népe; aztán jöttek a tatárok elől a kunok, besenyők, jászok; a tatárdúlás után a németek: svábok, cipszerek, szászok… (ráadásul, óh borzalom, a cigányok meg a zsidók. De ők etnikailag még megkülönböztethetőek ma is, hát a magyarul beszélők nem is mulasztják el őket megkülönböztetni.)

„Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az…(…)…török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – mondja József Attila akkor is, ha ma már a nevére is alig emlékeznek a – „mai magyarok!”

A magyar nemzet azoknak az összessége, akik még magyarul beszélnek, és ezek száma egyre fogy.

Szinte mióta élek, hallom a mélymagyar hazafiúi kesergést, hogy elfogy a magyar, és az intő szózatot, hogy kocsi helyett inkább kicsit akarjanak a fiatalok. Érdekes, itt Montrealban senki nem biztatja a fiatal házasokat, mégis nyüzsögnek a csillagszemű, édes apróságok mindenfelé, amerre csak néz az ember, mert nem ösztönzés kell, hogy készüljön a jövő nemzedék, nem kell ahhoz más, csak a szülők pozitív jövőképe. Ha a fiatalok látnak jövőt maguk előtt, boldogan vállalják a gyereket.

És azok a szülők tanítják meg idegenben az anyanyelvükre a gyerekeiket, akiknek van valami álmuk, látomásuk a saját diaszpórájuk jövőjéről, életképességéről. A szülők valódi hazaszeretete, igazi honvágyuk az elhagyott szülőföld iránt, melynek bódító emlékeit az édes anyanyelv otthonos csengése őrzi, és mindaz, amit még a nyelv hordoz: saját kultúrájuk, verseik, irodalmuk, mesekincsük, dalaik szövege; a szülők hite a népükben, az igazi nemzeti identitás, ami nem szájtépésben, melldöngetésben, mások kirekesztésében nyilvánul meg, hanem a csöndes örömben: milyen jó, hogy a nyelvünket beszélők közösségéhez tartozom. Mert ettől a közösségtől kapok valamit: otthonosságot, egy kis szülőföld-légkört itt, idegenben, az új hazában, és barátságot, támogatást, összetartást, empátiát, amit én is visszaadok a többieknek, a velem egyívásúaknak, az itteni honfitársaknak… Hát persze, hogy összejárunk, hogy közös programokat csinálunk, és ezt az örömöt dehogy is venném el a gyerekeimtől!

És ha a párom, a gyerekeim apja, vagy az anyjuk régebbi kanadai, mint én, és már csak angolul és franciául beszél, a gyerekemet akkor is megtanítom az én anyanyelvemre, amit a párom is helyesel, mert ő is tudja, aki több nyelvet ismer, többet is ér. Nem beszélve arról, hogy szereti az én anyanyelvemet, az én szülőföldemet, a népet, amelyből származom, hiszen engem is szeret!

Ez így van itt minden diaszpóránál, akiket én szegről-végről megismertem: az oroszoknál, a görögöknél, a filippinóknál, az olaszoknál és a thaiföldieknél, a mexikóiaknál és a peruiaknál, a románoknál és a moldvaiaknál, a lengyeleknél és a horvátoknál – a magyarokat kivéve.

Tavaly Québec City-be látogattunk autóbusszal , ahol a nyolcvankét évemmel én voltam a korelnök, a legtöbb utas negyven alatti volt, és rengeteg gyerek, az egy évestől a kis tini korúakig. Arra nem számítottunk, hogy az utaskísérő (egyébként egy moldvai származású hölgy) végig oroszul beszél majd, csak a mi kedvünkért foglalja össze időnkint a lényeget egy-egy angol mondatban. De a buszon mindenki tudott oroszul, a karonülő gyerekek is!

Három saroknyira van tőlünk a görög templom, a görög művelődési ház, ha arra járok, látom, hogy környékén nyüzsögnek a görögül beszélő kislányok, kisfiúk. Egy barátom a Little Italy-ban lakik, ha meglátogatom, az utcán a gyönyörű, dallamos olasz nyelven csicsergő kisgyerekekbe botlom… a házunkban román, moldvai, columbiai, argentin, perui családok élnek kicsi gyerekekkel; mindegyik az anyanyelvén csacsog, de a magyar barátaink arról mesélnek, hogy az unokák már egy szót sem tudnak magyarul.

A magyar szórvány itt halálra ítélte önmagát. Minden politikai duma, magyarkodás, melldöngetés tökéletesen fölösleges; aki nem követ el mindent, hogy az unokája ugyanúgy élvezhesse Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt, Adyt, Juhász Gyulát, Karinthyt, József Attilát, Radnótit, Nagy Lászlót, ahogy ő (élvezhette volna, ha odafigyel), az nem magyar. Aki nem követ el mindent, hogy unokája ugyanúgy gyönyörködhessen népmeséink bölcsességében, az „egyszer volt, hol nem volt” dallamában, az „aki nem hiszi, járjon utána” ravaszdi fordulatában; népdalaink nyelvi leleményében, a „tavaszi szél vizet áraszt, / minden madár társat választ” rímpárjában, a virágének költői látomásában: „magas kősziklának oldalában nyílik a szerelem orvosság”… vagy a „megrakják a tüzet, mégis elaluszik, nincs az a szerelem, ami el nem múlik” ősi bölcsességében, mély, pentaton bánatában, ahogy ő, az nem magyar.

Akit nem bűvöl el a magyar nyelv millió csodája, a kifejezési lehetőségek változatossága és fordulatossága, amitől magyarra minden nyelvből minden lefordítható, az nem érdemli meg, hogy valaha magyarul beszélhetett. Akit nem lelkesít, hogy milyen jelentésárnyalatokat képesek az igekötőink létrehozni, az mit tud a magyarságról?

Hadd mutassak példaképp csak egyetlen igét: azt, hogy „ver”. Odaver, idever, összever, visszaver (támadást, fényt), kiver (ellenséget, kutyát a házból, ~i a veríték), bever (fejet, szöget, tudást a fejbe), átver, megver (ellenfelet, ~i a sors, az isten), fölver (habot, árat, az alvót), lever (poharat az asztalról, ellenséget, kedélyt), ráver (asztalra, melóra)… nem győzöm sorolni. De példának elég, hogy lássuk a csodát.

Aki magyarul csak a magyarságból kirekeszteni tud, csak idegenlelkűt, nem-magyart keres, csak hogy gyűlölhesse, az nem magyar. Annak mindegy. Az lehetne hottentotta is, csak gyűlölni lehessen a nem-hottentottát.

Vagy a pirézt, hogy korszerű legyek.

Aki – tartozzon bármilyen nemzethez –, idegengyűlölő, az elsősorban nem az idegent gyűlöli, hanem a vele egyívásút, a saját népe gyermekeit. A szomszédját, mert belát az ablakon. De leginkább saját magát.

Csak nem meri vállalni.

Mindegy – nem kár érte.

Viszont volna egy javaslatom a nagykövet úr számára. A rendelkezésére álló eszközökkel próbálja arra ösztönözni a magyar diaszpórát, hogy mindenki tegyen meg mindent a magyar nyelv megőrzése érdekében. Aki szereti a szülőföldjét, annak ez volna az igazi hazafiúi cselekedet.

Kertész Ákos

Kiinduló premisszánk: az erkölcs egy és oszthatatlan. Nincs külön közéleti és magánéleti erkölcs, politikai, üzleti vagy családi erkölcs. Csak egyféle erkölcs van, ami az élet minden területén működik – vagy nem működik sehol.

*

Az anarchisták egy pincében székeltek annakidején, Budapesten. Azért hívtak, hogy József Attila verseket mondjak nekik.

Aztán beszélgettünk, én tréfálkoztam, azt mondtam, boldogan lennék anarchista, ha tudnám, ki szervezi majd meg az anarchiát…

Egy szívemnek nagyon kedves, akkor még tizennyolc éves ifjú hölgy, aki ide kísért, társai előtt kissé szégyenkezve nézett rám, hogy még ezt sem tudom.

– Az anarchia, ne haragudj, nem káosz – oktatott ki fölnőttesen, tanító nénisen –, az anarchia maga a rend. Olyan magától értetődő rend, aminek fönntartásához nincs szükség erőszakra.

Ma, jónéhány esztendő után, ezeknek a fiataloknak a nagyrésze, ha nem is mind, ott van a tüntetők, újabban a plakátrongáló „engedetlenek” között, és ha mást nem, azt biztosan tudja, hogy nem kell neki az a diktatúra, ami ma megnyomorítja őt és az ország néma többségét, és még most is egy olyan magától értetődő rendben hisz, amihez nincs szükség erőszakra.

Hogy az a magától értetődő rend, aminek a fönntartásához nincs szükség erőszakra, valószínűleg csak utópia? Hát aztán? Ahogy akkor sem vettem el vendéglátóim, az anarchista fiatalok kedvét azzal a rossz polgári dumával, hogy „gyermekeim, utópiában hisztek, illúziót kergettek”, ma sem mondanék ilyet az engedetlen fiataloknak. Legföljebb azt, hogy:

Én öreg ember csupán csak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek,
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem

Mert talán nem is egészen utópia. Az a rend, amely mögött nem áll semmilyen közmegegyezés, mondhatjuk úgy is, közerkölcs, valóban csak erőszakkal, diktatúrával tartható fönn. De ha a társadalom rendje mögött erkölcsi belátás van, nem kell, illetve alig kell a fönntartásához erőszak. Még bűnüldözés, és igazságszolgáltatás se nagyon.

Ez diktatúrában nem lehetséges. És demokráciában? Nem azt jelenti-e vajon a demokráciákban megvalósítható konszenzus, hogy a társadalom rendje megegyezésen, mondhatni közös belátáson alapul? Vagyis hogy lényegesen kevesebb erőszakot igényel, mint a diktatúra fönntartása?
Költői kérdés volt. Pontosan azt jelenti.

*

A huszadik századi ordas eszmék mind-mind ideológiákra hivatkoztak. A bolsevizmus, a fasizmus, a nácizmus, a maoizmus, a kemény és a puha diktatúra is; érhető, hogy a posztszovjet országokban a rendszerváltás után úgy vágták ki a poggyászból az ideológiát, mint a pestises patkányt.

Hiba volt. Az ideológia eszköz. Bármire használható, mint a kés. Kenyeret is szelhetsz, de ölhetsz is vele. Ideológia nélkül nincs távlati cél, nincs stratégia. Ideológia nélkül a pragmatizmusról, a puszta célszerűségről azonnal kiderül, hogy hiányzik a humánus vetülete, vagyis nem kontrollálja a morál. Hiányzanak mögüle az emberi viszonylatok. Az ideológia a közéleti cselekvések filozófiája, etikája. A közéleti cselekvésnek az az erkölcsisége, amiről azt állítottuk kiinduló premisszaként, hogy egy és oszthatatlan. Vagyis végsősoron azonos a családi-, a szexuális-, az üzleti erkölccsel, hívő számára a valláserkölccsel, és így tovább.

Az ideológia nem valami külön entitás. Ha valaki elválasztja az egy és oszthatatlan erkölcstől, hamis eszmévé válik, amely szörnyállamok, tömeggyilkos rendszerek hivatkozási alapja lesz, azok igazolására szolgál.

Csakhogy szörnyállamok és tömeggyilkos rendszerek igazolhatatlanok, vagyis az ilyen ideológia semmire sem szolgál. Üres léggömb. Ha beleszúrsz, kipukkad. Marad a gyilkos erőszak.

Az ideológia a közélet erkölcse – nem elvont tudomány, mint az etika –, közérthető, hétköznapi, de a közösség számára „igazodni magára mutat”.

*

Az átlagember, a hétköznapi újságolvasó, tévénéző állampolgár, aki nem politikus, de néha odafigyel hivatása, foglalkozása gyakorlása közben a politikára is, olyan mértékben, amennyire a politika döntései befolyásolják az életét, nehezen igazodik el a fogalmak között – néha még jómagam is.

Európában három nagy irányzat küzd egymással, illetve, keresi az unión belül a megegyezést, a néppártok, a szociáldemokrata pártok és a liberálisok. (A szélsőséges populista pártokat nem sorolom ide, azok nem részei a demokráciáknak, csak élősdijei.) A néppártok jobboldaliaknak tekintik magukat, a szociáldemokraták hagyományosan baloldaliaknak, a liberálisok pedig a szociáldemokrácia felől nézve jobboldaliaknak tűnnek, a néppártok szemszögéből baloldaliaknak, de ez nem azt jelenti, hogy középen állnak – a dolog bonyolultabb ennél.

Angliában a toryk konzervatívok és jobboldaliak, viszont a Labour, a „Munkáspárt” a baloldal, de ezek a pártok csak rokonai az európai néppártoknak illetve a szociáldemokrata pártoknak; az Egyesült Államokban is használják a jobb- és baloldal fogalmát, de ezek még távolabbi rokonai az európaiaknak, mint az Egyesült Királyság politikai formációi. Az USÁ-ban a demokrata pártot mondják hagyományosan baloldalinak, a liberálisokat jobboldalinak, konzervatívnak, de ha ezeket a fogalmakat az európai megfelelőikkel akarnánk azonosítani, nagyot csalódnánk; igen távoli közük van csak egymáshoz.

*

Az euro-atlanti közösség országaiban vannak ugyan, mint láttuk, liberális pártok, de a liberalizmus, mint ideológia, az euro-atlanti közösséghez tartozó valamennyi demokrácia államrendjének alapja.

A demokrácia elválaszthatatlan velejárója, attribútuma az, hogy liberális.

(Ez alól, bár a nemzetközi jog szerint az euro-atlanti közösséghez tartozik, kivételt képez a magyar államberendezkedés, amely Orbán Viktor uralkodása óta – amint ő maga is megfogalmazta – illiberális demokrácia. Csakhogy – nemrég írtam erről a Kanadai Magyar Hírlapban – illiberális demokrácia nincs, az maga a nonszensz, a fából vaskarika, más szóval, a magyar állam nem demokratikus állam, és ezt a miniszterelnök maga is már sokszor leszögezte. Hogy miképpen lehet mégis tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, az bizony fogas kérdés, de a válasz túlmutat ennek a dolgozatnak a keretein.)

A doktriner liberálisok szerint a demokrácia alappillére az individuum totális szabadsága, a szabad tőkemozgás, a szabad piac, a szabad verseny, a szabad szólás, gyülekezés, szervezkedés, a szabad választás és az individuumok szabad képviselete.

Ez logikusan azt is jelenthetné, hogy az individuum totális szabadsága nevében, melyet nem köt meg a közösség korlátolt érdeke, szabad mindezt a szabadságot a demokráciával együtt szétverni, ha valakinek úri kedve így tartja. Ha valaki totális hatalomra, egyeduralomra tör, mint a hitlerek, mussolinik, sztálinok, pol-potok, komeinik, és a huszadik-huszonegyedik század többi elmebajosa. Vagy éppen Orbán Viktor.

Ezért hát ki kell mondani, és pontosan a föntiek miatt, hogy az individuum szabadsága szigorúan korlátozandó, ami ugyan már ócska közhely, de attól még igaz. Ahogy az is közhely, hogy a szabad piac, a szabad verseny, a tőke szabad mozgása, a profitszerzés, a nyereség szabad hajszolása is korlátozandó, de attól még igaz.

Egy fontos kérdés marad: ki vagy mi (milyen mechanizmus) határozza meg azt, hol kell fölállítani a korlátokat?

Ott kell fölállítani, ahol az individuális érdek a közösség érdekébe ütközik. Bár ez is közhely, ez is igaz. Az ilyen bölcs közhelyeket alkalmasint azért felejti el folyton a társadalom, mert nehéz meghatározni: hol van az a pont, ahol az individuális érdek a közösség érdekébe ütközik. Ki mondja meg, hol van az a pont, ahol az én szabadságom már a te szabadságodat sérti?!

Van egy rossz hírem. Erre egzakt, tudományos válasz nincs. Erre csak az erkölcsi belátás tud válaszolni, s ez, mint törvény vagy szabály, aggasztóan szubjektív. Objektív válasz (amire már törvény is építhető) csak a közösséghez tartozó egyének integrált, egyeztetett véleménye nyomán adható.

*

Az európai kultúra és morál már a klasszikus hellenizmustól, és a zsidó-keresztény kultúrától kezdve a közösség altruista érdekét helyezi az önző, egoista egyéni érdekek elé. És ez a „probléma-kezelés” az emberiség (jó, szűkítsük le: az euro-atlanti kultúrában élők) többezer éves vágya, sőt hitvallása is; ez a gondolat, aminek igencsak „baloldali” stichje van, nem százötven éves, és nem Marx találta ki. Vagyis a baloldaliság nem kapitalizmus és nem antikapitalizmus, nem a termelőeszközök köz- illetve magántulajdonának kérdése, nem is hagyomány vagy haladás kérdése, hanem mindenkor a közösségi érdek érvényesülését jelenti az egyéni érdekkel szemben.

Marianne Harton / artunika.com.

A demokrácia a közösségen belül előforduló különböző, egymással gyakran ellentétes egyéni érdekek törvényes, vagyis erőszakmentes ütköztetése, összehangolása, konszenzusa. Ez a konszenzus végsősoron a közös érdekbe integrálja az egyéni érdeket. Innen nézve a tiszta demokrácia maga a megvalósult baloldaliság.

Viszont:

Ha a baloldaliság lényegének a közösségi érdekek előbbre valóságát tekintem, akkor abból kell kiinduljak, hogy nincs közösség individuumok nélkül, és fordítva: nem alakulhat ki individuum közösség (a másik ember) nélkül. Marx, amikor azt mondja, az egyént a társadalmi kapcsolatai határozzák meg, arról beszél, hogy a közösség iskolája nélkül nem alakulhat ki a személyiség. És pontosan ez az oka, hogy az individuum, a neoliberalizmus abszolút ideálja, a mi globális világunkban súlyos válságba került.

Marx szerint az ember személyisége a társadalmi kapcsolatainak összességével azonos. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat” – mondja József Attila. A doktriner neoliberalizmus ezt a mást pusztítja el, ugyanis az individuum túlhangsúlyozása szétrombolja a tradicionális közösségeket. (Gladiátor, ne barátkozz gladiátorral: ez a kíméletlen verseny jelmondata is!) Közösség nélkül pedig nincs identitás (nincs mihez képest meghatároznom magam), identitás nélkül nincs individuum.

Egymással kíméletlen versenyben állók nem bírnak közösséget alkotni! Minden közösség alapja az együttműködés. A kíméletlen versenyhelyzet lehetetlenné teszi a kapcsolatot; ahhoz, mint láttuk, együttműködés, szolidaritás, és főleg: bizalom kellene, de korunk átlagembere fél az együttműködéstől, fél közel engedni magához a másikat. Alapélményünk a bizalmatlanság; anyánk, ha bölcs, már totyogó korunkban erre tanít. Ne higgy senkinek, ne mondj el semmit senkinek. Sőt: hazudj. Ha túl akarsz élni, hazudj!

A hírek, a rendőrségi hírek, a bűnügyek, a krimik, az egész kriminokrácia, amiben élünk, azt sugallják: légy bizalmatlan, ne higgy senkinek, senkit ne engedj közel magadhoz, zárkózz be.

Nem csak a család, de az együttlakók közössége is hagyományos közösség (gondoljunk csak egy régi falura, vagy korunkban egy nagy bérházra, egy lakótelepre), mert ezer közös ügy, közös érdek képviseletében léphetnének föl, ha eszükbe jutna, hogy közösen is föl lehet lépni. Ha lenne a polgárokban egymás iránt annyi bizalom, ha nem félnének egymástól, ha nem tartanának attól, hogy szomszéd bele akar látni a tányéromba, aztán még bele is köpne a levesembe, ha sokat szervezkedünk együtt, egy nap azon kapom magam, hogy kirabol. Vagy följelent. Vagy elcsábítja a feleségem, lefekteti a lányomat, drogot ad a fiamnak, elcsavarja a férjem fejét… szóval jobb szigorúan bezárkózni, kerülni a bizalmas érintkezést, legföljebb ki-ki magányosan fortyoghat a zárt ajtók mögött.

Azért ódzkodunk a közösségtől, mert: „nekem ne mondja meg senki, hogyan éljek!” Pedig a közösség nem erre való. A közösség arra való, hogy közösen érvényesítsük közös érdekeinket.

Minden közösség lehetőség a szervezkedésre, a lázadásra, a kollektív érdekérvényesítésre.

Féljetek egymástól – ezt sugallja minden egyeduralomra törő hatalom –, ha féltek egymástól, én nem félek tőletek! Mert ha féltek egymástól, nem bírtok összefogni; akkor mindenki közvetlenül függ tőlem, minden egyes ember a maga egyszemélyes marionett-zsinórján lóg!

Az ilyen elmagányosodott, atomizálódott társadalomban élő ember a legtökéletesebb munkaerő és fogyasztó. Nincsenek kapcsolatai, tehát mobil, bármikor, bárhová áthelyezhető; fregoli, vagyis minden föladatra alkalmas; fogyasztónak manipulálható, a kapcsolatai vertikálisak és nem horizontálisak. David Riesmann (The Lonely Crowd) tétele továbbfejleszthető: a XXI. századi embert a kortárscsoport terrorján túl leginkább ez a bizalmatlanságon, elidegenedésen alapuló félelem irányítja. A kortárscsoport irányítása annyiban él tovább, hogy „ne lógj ki a sorból!” Hisz egyetlen kapcsolatod, közösségi élményed, hogy ugyanolyan bunkó vagy, mert ugyanazt a szemetet olvasod, ugyanazt a gagyit nézed, ugyanúgy és ugyanarra vagy befolyásolható, mint a többiek.

És az esetek túlnyomó többségében az ilyen ember még meg is van győződve róla, hogy ő az etalon, aki nála jobb, az hazudik, vagy festi magát. Együgyűségében tehát még boldog is.

Ha nincs közösség, nincs demokrácia sem. Ha nincs közösség, ki mondja meg, hogy mit képviseljen a képviselő? Akkor a politika mondja meg nekünk, hogy mi mit akarunk. Ahogy a reklám fogalmazza meg helyettünk a vágyainkat. Így néz ki az az individuum, amelyre a neoliberalizmus társadalmat akar építeni.

Bátran kimondhatjuk: egy demokrácia hatásfokát a benne élő individuumok, polgárok egymás iránti bizalma jelzi.

Az egymással horizontális kapcsolatban lévő emberek közössége erőt képvisel, össze bír fogni, képes az érdekei artikulálására, egyeztetésére, és képes a kollektív érdekérvényesítésre. A másik embertől elszigetelt individuum csak különalkura képes, és ez a hatalomra nézve veszélytelen.

*

Ma érzelmi életünket is mint versenyhelyzetet éljük meg. Minimális ráfordítással maximális eredményt akarunk. A mai ember állandóan könyvel, kitől mit kap, ki mennyit ér, de a begyűjtött érzelmet nem forgatja vissza, mert a maga személyiségének építésére és erősítésére kívánná használni. Ha a jelenséget elvontan nézzük, akkor ennek következtében a globális társadalomból kifogy az érzelem: elhasználódik. Marx már a Kommunista Kiáltványban figyelmeztet a gazdasági elitek uralmára a társadalmi lét minden más szférája fölött. Nos, ezek a más szférák: érzelem, kultúra, szerelem, szeretet, morál, empátia. Miközben a kommunikációk száma egyre növekszik, egyre több emberrel vagyunk kapcsolatban, a kapcsolatok érzelmi tartalma kiürül: mindenki egyre magányosabb. Interneten, facebookon, skype-on információt cserélni lehet, chattelni lehet, de egymás kezét megfogni, embertársad testmelegét érezni, simogatni nem.

A szexualitás is elromlott: hiába szűnt meg a mi szekularizált világunkban a kényszer, hiába omlottak le korlátok és tabuk, ha a mindenen eluralkodó versenytől nincs rá idő. Láthatjuk az akciófilmekben is: két géppisztolysorozat között gyorsan dugnak egyet. Már a prosti is csak arra való, hogy két tárgyalás vagy robbantás között a kuncsaftját egy orális aktus passzív élvezőjévé tegye. Másra nincs idő, mert a verseny, mint életforma, mindennel kapcsolatban, ami nem verseny, teljes passzivitásra kárhoztat. Ez okozza a tiszta érzelem apályát, a szabad választás öröme ettől fordul át a kiüresedett szabadosságba, ettől lett a nyíltan vállalt szadizmus és minden aberráció, a kegyetlenség, naturalizmus, gusztustalanság a divat (egy történetet, filmet vagy regényt manapság nem lehet eladni, ha nincs benne pederaszta, öntelt macsó, erőszaktevő, szadomazochista vagy transzvesztita) – a valódi, pozitív érzelem, szerelem; a gyöngédségtől, simogatástól, egymás testmelegétől föllobbanó egészséges vágy viszont szégyellni- és elfojtani való.

*

Mit pusztít el tehát a szélsőséges individualizmus? Magát az individuumot. Közösséget csak felelősen gondolkodó egyéniségek tudnak alkotni, de a személyiség csak a közösség kohójában képes kialakulni. Önellentmondás? Ördögöt! Dialektika! Ahogy dialektika a szabadság és a rend viszonya is. És dialektika az együttműködés és a verseny viszonya is. És ebből következik, hogy a jobboldaliság és baloldaliság kérdése is csak dialektikusan értelmezhető. Egyik sincs a másik nélkül, kölcsönösen föltételezik egymást és így egyik sem abszolutizálható.

A gazdasági életben verseny van, de egy vállalaton, cégen belül szigorú kooperáció kötelező, miközben minden egyes alkalmazott versenyez: ki a jobb? Kit léptetnek elő? Egy futball- vagy hoki-csapat egyenesen a versenyért jött létre, miközben a győzelem föltétele a csapaton belül a legszigorúbb együttműködés. De minden egyes játékos versenyben is áll: ki a jobb? Ki léphet egy osztállyal följebb, ki kerül a válogatottba.

Szinte szégyellem, olyan pofonegyszerű…

Jobboldaliság és baloldaliság egymás ellentétei. De egymás dialektikus ellentétei, mert föltételezik egymást, és szintézisre, kiegyenlítődésre, harmóniára törekszenek.

Mert a konzervatív, tehát jobboldali és a progresszív, vagyis a baloldali szemléletet nem a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyunk határozza meg. A múltunk tett azzá, amik vagyunk. A múltat vállalni kell! Az a kérdés, hogy valaki megátalkodottan és erőszakosan ragaszkodik-e a statusquo-hoz a tradíciókra hivatkozva, tehát fanatikusan abszolutizál, vagy tudomásul veszi, hogy bár a múltunk nélkül nem is léteznénk, tetszik, nem tetszik, a jövő föltartóztathatatlanul jön, szembe kell nézni vele. Az már magától értetődik, hogy akinek ma jól megy, aki birtokon belül van, az ezt az állapotot, a statusquo-t védi, és inkább tart a jövőtől, de aki alul van, aki szükséget szenved, az szívesebben vállalja kockázataival együtt is a jövőt, amiben még minden megtörténhet, ami tehát megoldást hozhat neki.

Így kanyarodtunk vissza gondolatmenetünk elejéhez. Ha erkölcsi belátás áll a rend mögött, a rend kevésbé szorul védelemre, mert – elmebetegek, deviánsok, örökletesen bűnözők kivételével – a polgárok számára magától értetődő. Marx azt mondta, hogy a szabadság a fölismert szükségszerűség. Ha a rend fölismert szükségserűség (mondhatjuk: evidencia), akkor az maga a szabadság. (Erről álmodoztak az anarchista fiatalok is.)

Apám azzal heccelte anyámat – elég szűkös időket éltünk –, hogy egy szőlőszemet is négyfelé oszt. Igen, aki ilyen családi közösségben nő föl, eleve, szinte reflexként belé lesz oltva a társadalmi igazságosság erkölcse. Ezt belőle semmiféle doktriner liberális individualizmus nem irthatja ki. Az önzés szabadsága, a kíméletlen verseny szabadsága, a harácsolás szabadsága egyenesen vezet a gyilkosság szabadságához, ha az egyén érdeke fölülbírálhatja a közösség érdekét. Akkor ínség idején az egész szőlőszemet elvehetem a családomtól, mert én vagyok a legerősebb. Ha nem adják, lelövöm őket.

Általánosítsunk. A morál az együttműködés rendszere. Egyfajta modus vivendi: a mód, ami lehetővé teszi az együttélést. A szolidaritás és az empátia pedig az együttműködés föltételei.

Ezek nem 2015 konkrét gondjai, és nem is a mai tragikusan provinciális magyarországi közélet, az „illiberális demokrácia”, a xenofóbia, a homofóbia, az üldözött menekülők elleni gyűlöletkampány partikuláris kérdései. Ezek világproblémák – globálisak. De ha a rideg célszerűség mögül eltűnik az emberi tényező, a tett mögül a morál, akkor indulunk meg a lejtőn lefelé, a demokráciától a diktatúra felé. Ha a rend nem megegyezésen alapul, hanem egyetlen zsarnoki akarat diktálja, akkor a rendet csak gyilkos erőszakkal lehet a társadalomra rákényszeríteni.

Vagyis hát a baloldaliság nem más, mint a közösségi lét egymásra utaltságon, szereteten és empátián alapuló erkölcse és morális kultúrája. Ami oszthatatlan. A fenti példázat a szőlőszemről, amit anyám igazságosan négyfelé osztott, bizonyítja, hogy a családon belül érvényes morálnak kell kontrollálnia a közéletet, politikát, üzleti életet is: a létezés valamennyi területét. Vagy mindenütt érvényes, vagy sehol.

Mikor én a szociális felelősségérzet mélyrepüléseit látva – s ez, fádalom, világszerte egyre gyakoribb –, századszor is idézem József Attilát, hogy

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog

erre gondolok: a baloldaliság a közösséget jelenti, de nem a kirekesztő, hanem a befogadó közösséget; a szolidaritást és az empátiát jelenti; a baloldaliság morális kérdés, a baloldaliság kultúra kérdése.

Távlatilag ezért elpusztíthatatlan.