Ezt tudni véltem ugyan róluk eddig is, de ezt most kimérték, kiszámították, kimutatták!

És ezeket a játékosokat egyazon csapatban én magam, személyesen láthattam futballozni.

Tizenötévesen a Népstadionban két meccsen is.

Illetve nem mindüket, a Púpos egyiken se játszott. Uramisten, micsoda focistáink voltak! Budai helyére egy labdarúgó zseni, aki a nevéről utóbb elnevezett szögből rúgta a gólokat, nem fért be. Igen egy Sándor Csikar nem fért be ebbe a válogatottba!

Tóth Bozsi volt a jobbszélső mindkét meccsen.

Tóth II József, aki napjainkban a kilencvenedik életévéhez közelít, valahol Csepelen lakik, a Csepeli Vas és Fémműből nyugdíjazták, ahol dolgozott, igen, dolgozott, esztergályozott a Rákosi Mátyás Művekben, amikor nem futballozott.

A fotó a Csepeliek újságja című helyi lapból való, három éve tették közzé, azután és amiatt, hogy Tóth II Józseftől az 1954-es labdarúgó világbajnokság ezüstérmét egy máig ismeretlen tolvaj ellopta.

A magyar bajnoki címet nyert Csepel jobbszélsője volt, azé a csapaté, amelyik a szemem láttára az én csapatomat, a kispesti isteneket, Puskásék Honvédját verte meg, akit a kor pártkorifeusai (“Vörös Csepel vezesd a harcot!) nem engedtek el a Fradiba, de az MTK-ba sem, aki az évszázad mérkőzésén (6:3 az angolok ellen a Wembley gyepén) azért nem játszhatott, mert rokona élt Nyugaton, s az illetékesek tartottak tőle, hogy lelép.

Mindkét meccsen – amelyeken szurkolóként láthattam a világverő válogatottat – lőtt gólt a Józsiból lett Bozsi (aki persze nem volt összemérhetö egy Bozsik Cucuval, de a Púpossal igen, egyébiránt Bozsik Cucuval senki sem).

Meglehet, győztes gólt lőtt Bozsi az olaszok ellen (2:0), amely válogatottat nagyon sok év után győzték le a magyarok (rendkívüli prémiumot is kaptak érte az Aranycsapat tagjai, köztük Tóth II József – úgy tudom – kétezer forintot, mintegy dupláját annak, amit havonta melósként keresett).

Tóth Bozsi nem volt Kocsis Sanyi sem. Az 1954-es svájci vb berni negyeddöntőjében Kocsis két fejesgólja döntött Hidegkuti találata és Lóránt 11-esből szerzett gólja mellett (Magyarország-Brazília 4:2). A képen a beadott labda Hidegkutinak (jobboldalt) magas, a felugráshoz készülő Kocsis pedig (a képen balra) hiába várja azt: a náluk alacsonyabb Tóth II szinte felrepülve is alig éri el, és kapu fölé fejel. Az Aranycsapat e legendás győzelmének azonban vitathatatanul részese.

A magyar-angol simább meccs volt.

A hétvégi találkozókra elővételben az akkor Népköztársaság útjának nevezett Andrássy út elején valami boltfélében hétfőn kezdték árusítani jegyeket, s ezúttal nem ért az Operáig a sor. És az iskolából se késtem sokat.

A stadion is lazán volt tele.

Az alig több mint 92 ezer (!) néző előtt hét egyre győztünk.

És a sokadik gólt rúgta a Tóth Bozsi.

Emlékszik-e még rá valaki?

Aczél Gábor

A Kanadai Magyar Hírlap az egyetlen naponta frissülő, szociálisan liberális és demokratikus értékeket valló magyar nyelvű lap Kanadában. Szerkesztőségünk az önkéntes munkára épül, de elkerülhetetlen költségeink így is vannak. Igyekezünk egy nehéz politikai környezetben fennmaradni és tovább fejlődni. Amennyiben szívesen támogatná munkánkat, kérjük nyomja meg a "donate" gombot.

/* Here you can add custom CSS for the current table */ /* Lean more about CSS: https://en.wikipedia.org/wiki/Cascading_Style_Sheets */ /* To prevent the use of styles to other tables use "#supsystic-table-5" as a base selector for example: #supsystic-table-5 { ... } #supsystic-table-5 tbody { ... } #supsystic-table-5 tbody tr { ... } */

Hogy a kormányzat nem adott hírt róla az aprólékosan kidolgozott ünnepi programot bemutató, minden részletre kiterjedő összeállításában, az érthető. De rá vet rossz fényt, amiért a közszolgálati média egyszerűen nem vett róla tudomást, amely egyébként az ünneplőknek esetleg kellemetlenkedő időjárásról is azt feltételezte, hogy csökkenhet a csapadékhajlama.

A tüntetés nem olyan mint az időjárás.

Nem folyamatosan létező.

Elmaradhat akár.

De a híre – akárcsak az időjárási előrejelzés – nem elhallgatható.

Nem azért nem elhallgatható, mert a töppedté zsugorított ellenzéki sajtó így, vagy úgy foglalkozott vele. Nem azért nem elhallgatható, mert még ebben országban is akadt médium, amelyik valamiképpen kimaradt a megyei orgánumok kormányzati bekebelezéséből, egy három megyéjű régió magazinja, amelyiknek 2009-es alapítása óta azonos a tulajdonos-lapigazgatója és évek óta azonos a páremberes csapata, az újság, amelyik a tüntetés lényegéről – talán egyetlenként – objektív hírt adott.

És nem azért nem elhallgatható, mert egy alig olvasott kormányszócső azt publikálván, hogy “a közelmúltban éppen a kormányközelinek tartott sajtóorgánumok munkatársait érték inzultusok, bántalmazások”, ostobán vitatva a tüntetés létjogosultságát, tulajdonképpen a kormányellenes demonstráció tartalmáról tájékoztatott.

Hiába vált be az a számítás, hogy a fenti publikációk ellenére a sajtószabadságért tartandó tüntetésről az ország lakosainak zöme mit se tud, hogy akiknek fontos a sajtószabadság, még azok se tudnak róla mind.

“A rendőrség egy esetleges terrortámadásra is felkészült, hiszen a biztosítási tervnek ez is része volt. Minden biztosítási helyszínen gépjárművel is készen állnak arra, hogy blokkoljanak egy esetleges támadást.”

Ezek a sorok egy, az ünnepi rendezvény programjára, s annak biztosítására szorítkozó tudósítás szövegéből valók, amely szövegben egy árva szó sincs arról, hogy tüntetés lesz ezen az ünnepnapon, s noha a sajtószabadság hívei kiolvasnák belőle, de ők nem olvassák ezt a médiumot.

A tüntetés híre azért nem eltitkolható, mert tüntetés lesz, s a tüntetők a titkolózást is leleplezik ezen az ünnepnapon.

Aczél Gábor

Mert egy dolog a plakáthelyek ellenőrzése és listázása, egy másik az e helyeken jogsértően elhelyezett plakátok eltávolításának megszervezése és végrehajtása, de egy harmadik biztosítani a járókelőket, autózókat és a közösségi közlekedés utasait, hogy a jogsértően kihelyezett plakátok eltávolíttattak, ilyeneket a listázott plakáthelyeken nem láthatnak, plakátbántalom tehát garantáltan nem éri őket. Ha mégis, ha például egy eltávlítandó, de hírdetőoszlopon maradt plakát láttán kitört verekedésben bárki megsérül, vagy egy hasonló eltávolíttatlan óriásplakát bizonyítottan karambolt okoz, a károsultak kártérítésben részesülnek. Amiképpen az okozott esetleges pszichikai károsultság kezelése, gyógyítása, megszüntetése is ingyenes.

Plakátbántalmaktól még sehol a világon nem oltalmazzák az állampolgárokat, s ennél fogva az oltalom bizosítása is egyedi. Amennyiben másutt megpróbálkoznának ezzel, liberális rendszerekben kártérítést csakis a biztosítási díj fizetését önként vállaló, s a részleteket a vállalt rendszerességgel leperkló állampolgárok kapnának. Nálunk viszont valamennyi károsult joggal számíthat erre, így például a fent jelzet karambolban életét vesztett gépkocsivezetőnek még a házastársa és más hozzátartozója is, mert a biztosítás költségeit teljes egészében az állam vállalja át.

Világszerte rengeteg biztosító cég kínálja különféle szolgáltatásait, és ajánl a biztosítás révén biztonságot a potenciális bajbajutóknak az élet (és a halál) szinte minden területén. A járókelők és az utazók pszichéjére jogtalanul zúduló és zúdítandó eseleges plakátbántalomtól való megóvás biztosítása azonban a biztosítási cégek ajánlati listáján semelyik országban nem szerepel. Ezen oltalom biztosítását most a magyar kormány – nézetem szerint helyesen – a közrendvédelmi feladatok közé sorolta.

Megbízathatta volna a kormány e feladat ellátásával a lakosság általános biztonságát nem állami úton szolgáló őrző-védő vállalkozások egyikét, de ezek közül a kormány számára megbízhatóak embereit gyorsan mozgósítani lehetetlennek bizonyult, mert a védelmi piac nyáron bezár, lévén a legjobbjai megérdemelt szabadságukat töltik esetleg tengerentúlon, vagy távoli szigeten.

Ötletként felmerült a rendet és a biztonságot közvetetten szolgáló fegyveres szervezet – például biztonsági őrség, mezőgadasági őrszolgálat – megbízattatása is, sőt – mert a plakátagresszióban a külső befolyás nem kizárható –, az ország külső támadásai elleni védekezésre kiképzett honvédség megbízattatása, de ezeket az ötleteket, más-más, itt nem közölt okból elvetették.
Kapcsolatfelvételre alkalmas testületnek maradt a rendőrség, amely noha biztosítási szakembereket jelenleg ugyancsak nem foglalkoztat, de amely az ország belső rendjének védelmére akár kényszerítő erő alkalmazásával is hivatott.

A velük felvett kapcsolat azonban, mint bármely kapcsolat – és ennek a biztosító cégek jutalékos ügynökei a megmondhatói – még nem szerződés, nem megkötött biztosítás!
Egyelőre azt nem hozták nyilvánosságra, hogy kik közül kik, milyen alapon és hogyan jelölték ki a kapcsolafelvételre utasított kormánymegbízottakat, de feltételezhető, hogy a kijelölteket a kormány képviseletében a belügyminiszter bízta meg, azt meg már tudjuk, hogy kapcsolatfelvétellel bízták meg őket. Meglehet, hogy a kapcsolatfelvétel módja és tartalma az utasítás időpontjában – az akció sürgőssége okán – még nem volt kidolgozott, s ezért nem tudhatjuk, hogy a megbízottak a rendőr-főkapitányokkal hogyan és hol vették fel a kapcsolatot; hogy utasítást tolmácsoltak-e, vagy ajánlatot tettek-e nekik, hogy felszólították vagy felkérték-e őket bármire.

Vegyük magától értetődőnek – mert az! –, hogy ennek a bárminek a rendőrség általi, s emiatt elvárt megelőlegezettséggel szervezettnek és hatékonynak vélelmezett biztosítása nem tűrt haladékot.

Nem állítom, hogy kapkodtak volna, vagy hogy kapkodnának, de ez az azonnaliság lehet az egyik magyarázata annak, hogy a rendőrség biztosítással való megbízattatásának minden elemét még a kapcsolatfelvételre kijelölt kormánymegbízottak sem ismerték pontosan, így aztán én sem ismerem őket most teljesen, s amit ismerni vélek belőlük, annak sem minden részletével tájékoztathatom az olvasót.

Egy üzleti modellt parancsuralmi szervezetbe beépíteni – ahogy az mondani szokták – nem piskóta (amely könnyed, légies, puha, de a formáját tartja). A szerződéskötés szabadságát deklaráló polgári jogi elv lehetőséget teremt ugyan a szerződési szabályok sajátos értelmezéséhez, de olyan még nem volt a világon, hogy az állampolgárai képviseletében maga az állam kössön biztosítási szerződést az egyik napról a másikra pénz- és tőkepiaci szereplővé formált tulajdon rendőrségével.

Nem csodálnám, ha e világszabadalomnak tekinthető eljárás részleteit ötven évre titkosítanák.

Aczél Gábor

Egyikük szarkasztikusan megköszönte “a pontos beszámolót a kevesek által nézett-olvasott Gajdicsról, meg az Echo-ról”, másikuk szerint “ennyi karaktert igazán kár volt rápazarolni”, a harmadikuk pedig kifejezetten nagylelkűségnek tartotta ”erre a miazmás, nyálkás pondróra” fordított figyelmemet.

Pedig az illetőt nem én vettem elő a sufniból. Sokszor használt kifejezéssel szólva azért “emelkedkedhetett a szerencsecsillaga”, mert az orbáni újsütetű antiszemitizmus tartalmának terjesztéséhez a zsidózást kerülő, de a gyűlületpropagandát elemeire bontva hittel és harsányan (bömbölve) szajkózó emberre volt szüksége a hatalomnak. Akire azért pazaroltam a sok karaktert, ami miatt néhány hónapon belül egy új kormánypárti rádió, meg egy még újabb kormánypárti nyomtatott napilap főszerkesztője lehetett.

Helytálló, de a kelleténél bonyultabb szöveg, hogy ő ma Orbán Viktor cizelláltan nem zsidózó könyörtelen mamelukja. Mert ez a mondat két jövevény szavunkkal terhelten nem direkten, hanem áttételesen közli, ami az Orbán-éra újkeletű antiszemitizmusára jellemző: úgy zsidózunk, mintha nem zsidóznánk.

És a mostani propagandában nem azért nem “a zsidó” az ellenfelünk, mert “nekünk is vannak zsidó barátaink”, hanem mert a zsidóinkat is célszerű megosztani. Hiszen valóban vannak köztünk és körülöttünk, akik a mi szekerünket tolják, akik ezért a támogatásunkból, a kegyeinkből, a mi lopott javainkból is kellő arányban részesednek, a többire, az átkozottakra pedig nem a zsidóságuk miatt uszítjuk a nemzetet, hanem mert ártanak, vagy ártani szándékoznak nekünk, s ezért azt állítjuk róluk, hogy a nemzetünknek ártanak.

Egy nem magyar nyelvű közösségben élő, magyarul ritkán beszélgető magyarnak azonban kétségkívül nehéz lehet egy számára nem igazán informatív betűsor jelentésének kihámozása. A nehézség valós oka az írásom címében és a dolgozatban egyaránt szerepeltetett két nem magyar eredetű szavunk: a cizellált és a mameluk.

A kommentelők legtöbbje érteni vélte ugyan őket, s a bendeguz79 néven folyamatosan e szavakat kipécézve értetlenkedő társuk kapott is tőlük hideget-meleget. Volt, aki az értelmező szótárt ajánlotta a figyelmébe, volt, aki magyar tolmács fogadását javasolta neki, akadt, aki kifigurázta, de nem azért, mert ékezetek nélkül és – egy jóakaratú hozzászóló szerint – “megkopott magyarsággal”, hanem mert zavarosan, nem ritkán durván és ellenségesen fogalmazott.

Miszter Bendegúz velem is szórakozott.

“All right, Mr. Szerzo” – válaszolt, miután másokkal együtt a cizellált szó jelentését igyekeztem megértetni vele –, “tehat a hozzaszollok allitasai szerint (az ‘Orban Victor Cizellalatlan Nem Zsido Könyörtelen Mamalukja’) az lenne: Orban Victor finoman csiszolt /vagy/ reszlet gazdag nem zsido torok tisztviselo”. És a “felvilagositasok alapjan” a fenti magyarsággal sokkal kevésbé magyarnyelvűnek, sőt, teljesen értelmetlennek nyilvánítva a címet, MAGYARUL kérte azt megadni.

Megadtam.

Így:

Ön idéz pontatlanul megint (“Orban Victor Cizellalatlan Nem Zsido Konyortelen Mamalukja”), mert az illetőről, akiről írtam, sem azt nem állítottam, hogy cizellálatlan, sem azt, hogy nem zsidó. Hogy cizelláltan fogalmaz, s hogy nem zsidózik, azt igen.
És ön fogalmaz rendre magyartalanul, olykor értelmetlenül is, de ezt eszembe sincs a szemére hányni. Alább tehát (“szemelyi gyalazkodasok es szidakozasok mellozesevel”) MAGYARUL, azaz az ön által magyarnak elismert szavak alkalmazásával próbálom megfogalmazni az írásom címét.

Orbán Viktor részletgazdagon nem zsidózó könyörtelen mamelukja.

Amennyire ismerni vélem, nem gondolom, hogy ezzel megelégszik.

És igazam volt:

“Mr. Aczel valaszat koszonom, de az alatala magyarazo leirasa ugyan-ugy ertelmetlen” – írta egy bejegyzésben, amelyben minden kritikusának válaszolt – és azt kérdezte: “Mi a ‘RESZLETGAZDAG’?”

Továbbá – érzékelvén, hogy a mameluk szó általa való félreértelmezése elkerülte a figyelmemet – azt is megkérdezte:

“S mi ertelmet probalt kifejezni a ‘MAMALUKA’ szoval?”

Voltaképpen ez a két kérdés késztetett újragondolni a már publikált és a kommentek tanúsága szerint a többség által egészében félreértett dolgozatomat.

Igen, meglehet, hogy bennem volt a hiba.

A cizellált fogalmát ugyan írásom alanyától vettem át, ő használta, ezáltal különböztetvén meg a maga kifejezőkészségét a nem publikálókétól, de e szó jelentésének magyarázatával is adós maradtam. Emellett én neveztem őt mameluknak, mégpedig anélkül, hogy akárcsak utaltam volna arra, amit a mameluk jelent.

Nem, nem követem meg Mr. Bendegúzt, mert szerintem színlelt az akadékoskodása is, és ha nem tartanám gyógykezeltetendőnek, a hozzászólók általa való unalmas cikizése és nyelvismeretük magyartalan megkérdőjelezése felháborítana.

De mindkét kérdését köszönöm.

Előbb az utóbbira kísérlem meg a válaszadást, mert bárkinek a mamelukja mamalukának csakis beteg elmével olvasható. Ha pedig Mr. Bendegúz a viccelés szándékával nevezte mamalukának a mamelukot, akkor viszont (amellett, hogy fájdalmasan rossz ez vicc) értette, tudja, hogy ennek a fogalomnak napjainkban főként az átvitt értelmű, melléknévi változata a használatos.

Ahogyan én használtam.

Ez a melléknévi változat azokból az időkből való, amely időkben az eurázsiai sztyeppéken élő népek legyőzött harcosai, vagy megvásárolt tagjai olyan rabszolgákká váltak, főként Egyiptomban, akik különös hűséggel szolgálták új uraikat.

Félelmetes – kegyetlen! – katonák is lettek belőlük és állami feladatokat ellátó hivatalnokok, igen-igen, a Bendegúz úr által említett nem zsidó török tisztviselők is közülük kerültek ki, részint, mert iszlámhitűekké váltak, részint, mert az Egyiptomot a 16. században meghódító törökök a szolgálatukba fogadták őket. Ennek azonban a mamelukság átvitt értelmű használatához semmi köze, mint ahogy annak sincs, hogy a törökök uralmát Egyiptomban a mamelukok uralma előzte meg, vagy, hogy maguk a törökök is ráfáztak a mamelukjaikra, mert a 18. század közepe táján a szultán által kinevezett török pasáknak már ők parancsoltak. A mamelukság szempontjából nem fontos tény az sem, hogy a visszahódított, szinte korlátlan uralmuktól Egyiptomot e század végén Napoleon hadjárata szabadította meg, továbbá, hogy a mamelukoknak egy, a napoleoni hadseregbe fogadott szakasza Franciaországban a császárság bukásáig a császári testőrség festői csapata volt.

A mameluk szó főnévként való használata Magyarországon az 1867-es kiegyezést követően lett honos: mamelukoknak nevezték a kormánypárti és a kormányt támogató politikusokat. Egy mameluk nem kérdőjelezhette meg a kormányfő szavát. Ezért a mameluk főnév átvitt értelemben is funkcionált: a hatalom előtt hajbókoló személyt jelentett, a főnökének soha ellent nem mondó, az alávetettségét önként vállaló beosztottat. Mondhatni, hogy a mameluk becsülete a hűség volt.

A szó melléknévi használatát is ez tény alapozza meg. Mamelukként tette a dolgát a testőr, a szultán hűséges embere, és ilyen mamelukként viselkedik ma a kormányfő kegyére áhítozó képviselő, tisztviselő, az orbáni szóra bólogató és ugró szolgák hada, az e szavakat felböfögő és hirdető végrehajtók népes tábora.

A részletgazdagság, különösen a részletgazdagon való nem zsidózás, azaz a részletgazdagsággal leplezett zsidózás, egészen pontosan a mintha nem zsidózó zsidózás részletgazdag volta mibenlétének meghatározása keményebb dió.

Erről beszélgetve nemrégiben egy angol anyanyelvű képzőművésszel arra jutottunk, hogy az írásomban szerepeltetett cizellált szót helyettesítő részletgazdagságot a részletest, a részletezettet, és részletes összetettséget is jelentő “specified” fogalma fejezi ki a leginkább angolul. Szerinte egy néhány vonalas rajz jobbára egyértelműbb és erőteljesebb információt tartalmaz, mint egy részletekben gazdag.

A hitleráji Der Stürmerben megjelent, a fent jelzett beszélgetést követően általam célzatosan előkeresett karikatúrán például nyilvánvaló, hogy az erőtől duzzadó, overallos, csákányos szovjetférfiúval a kereszténységet romboltatja le a gonosz zsidó.

A másik két – részletgazdagabb – rajzon látszólag nincs zsidó.

Az 1800-as évek vége felé Párizsban publikálton egy Émile Zola bámulatos részletességgel megrajzolt fejét viselő, könyvesládán ücsörgő disznó a bal első patajával tartott éjjeli edénybe mártott ecsettel Franciaország térképét nemzetközi ürülékkel keni be. A látvány értelmezéséhez feltétlenül tudni kell, hogy a karikatúra Zolát az ő világszenzációt keltő, J’accuse (Vádolok) címmel, a hazárulásért ártatlanul elítélt Alfred Dreyfus vezérkari kapitány érdekében írt vezércikkének a francia államot és a francia hadvezetést bűnösnek vélelmező tartalma miatt gúnyolta így. Akkoriban, persze, Franciaországban többen tudták, hogy a kigúnyolt író apja olasz volt, s hogy e bevándorolt férfiú gyermeke a vádiratát egy zsidó érdekében fogalmazta meg (akinek a bűnösségét, mert nem volt rá bizonyíték, a zsidó volta okán valószínűsítették).

Egy napjainkban Magyarországon kiadott, 888.hu elnevezésű termék ábrája A brüsszeli csúcs címet viseli. Az ábrán egy Európa-térképes játékasztalt négyen vesznek körül, közülük három játékos nagy gonddal megrajzolt ábrázata ismert külföldi személyiségekére hasonlít valamelyest, a negyedik kártyást a széke hátoldalára írt név alapján lehet beazonosítani. Az asztal felé – amelynél nincs ötödik szék – ötödik személy közelít, aki a bal lábát rúgásra emeli. Vélhetően többen felismerik, mint ama kártyást, aki az asztalnál valóságos zsetonhegyeket söpör magához és igen nagy, görbe orra van.

Aczél Gábor

Az idő tájt a már régóta tagság nélküli Magyar-Szovjet Baráti Társaság vezetőségének az MSZMP politikai bizottságából már kiszorult Apró Antal, egyelőre még központi bizottsági tag elnökletével tartandó, e bizalom visszaszerzését célzó ülésének majdani (októberi?) történéseit az MSZMP központi lapjának pártrovatában egy akkor 35 éves sokadrangú munkatársnak kellett “megzenésítenie”. Ez lehetett a feladata. Hogy ott volt-e ezen az ülésen, avagy sem, az a cikkéből nem derül ki. Amint az MSZBT országos elnökségének állásfoglalása hangsúlyozza, az ifjúság nevelésébe a formális elemeket kerülve, a gazdag tudásanyag megszerzésén túl olyan lehetőségeket kell találni, amelyek erősebb élményeket rögzítenek a fiatalokban. Körülbelül ennyi történést “derített fel” a testületről Bencsik András, s hogy az MSZBT elnöksége egyáltalán ülésezett-e, avagy sem, annak sehol sincs nyoma.

Egy kivételével nem leltem nyomát Bencsik András Népszabadságban közölt többi írásának sem. Nem lehet véletlen, hogy a másik fellelt, igen terjedelmes fogalmazványban Bencsik András éppenséggel a Magyar-Szovjet Baráti Társaság (november 22-ére összehívott) nyolcadik országos értekezletét köszöntötte. Jelzem, korántsem biztos, hogy ezt az értekeletet megtartották-e, mert ennek sincs nyoma.

És nem feltétlenül azért nincs, mert a Népszabadság likvidálásakor, vagy valamivel később az arhívumát is eltüntették.

Mert ha mindkét esemény megtörtént, roppant kevéssé valószínű, hogy az akkori újságok közül mind az elnökségi ülésről, mind az országos értekezletről kizárólag egyetlen újság tudósított volna.

Amiképpen az se valószínű, hogy amennyiben Bencsik András a legnagyobb példányszámú napilap pártrovatának főmunkatársa volt – ahogy azt nemrég a Pesti Riportban a Demokratikus Koalíció szóvivője állította róla –, akkor mai politikai ellenfelei mindössze két írását találták volna kimásolásra alkalmasnak napjaink egyik jobboldali sajtóguruját egykori vérbalos (bérbalos?) önmagával szembesíteni.

Mi több, különösnek tartom, hogy a Rényi Péter főszerkesztőhelyettes által bő két évtizedig szakmailag felügyelt-irányított szerkesztőségben – bárki volt is az MSZMP Központi Bizottsága által kinevezett főszerkesztő 1986-ban – Bencsik András az ő újságírói kvalitásával egyáltalán labdába rúghatott. És okkal feltételezem, hogy a párt szócsövének nap-nap után feltétlenül megtöltendő rovatában mindössze az akkori legsúlytalanabb szervezet, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság témagazdája volt. Ráosztották.

Kétségtelen tény – zárta Érzelmi kötődés című, jegyzet gyanánt, keretben közölt októberi fogalmazványát –, hogy általános érvényű recept erre (mármint az érzelmi kötődés kialakítására) sem létezik. Helytől, kortól, érdeklődéstől függően lehet és kell megtalálni azokat a módozatokat, amelyek a két nép kapcsolatainak hagyományait tovább gazdagítja.

Kétségtelen tény – írta novemberi értekezletköszöntőjében –, hogy a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnak jól körülhatárolható szerep jut a magyar közéletben. Hiszen a társaság az MSZMP céljainak szellemében tevékenykedő, a párt politikájának megvalósulását segítő, széles tömegbázisra épülő olyan politikai tömegmozgalom, amelynek munkájában áldozatkész, a magyar-szovjet barátságot felelősségteljes elkötelezettséggel önzetlenül szolgáló tisztségviselők, társadalmi munkások népes tábora vesz részt.

Az első írásban a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnökségi állásfoglalásába foglalt erősebb élmények rögzítésének feladata teszi általánossá egy “például vett” legendás gimnáziumi orosztanárnő “esetét”, “hiszen a fiatalok világnézetének formálásában a pedagógusnak óriási szerep jut”. Amiként “mindazoknak, akik szenvedélyből, hivatástudatból a két nép közötti barátság elmélyítését szolgálják.” A publicisztikának szánt, ám gyakornoki fogalmazványnak is gyengécske (csakis a politikai mondandója okán közzé tett) dolgozatnak rendszerkritikai eleme, hogy “van mit tenni ezen a téren, hiszen az összefüggéseket nem minden esetben feltáró történelemoktatás, a tájékoztatás hiányosságai akadályozták a szilárd és mozgósító erejű történelmi és nemzettudat kialakulását”, amiért is “a változó és nem mindig könnyű élethelyzetekből adódó, sok esetben előítéletektől tarkított, sematikus vagy éppen idealizált kép sürgős tisztázásra vár”.

A második publikáció Elkötelezetten a barátságért címmel voltaképpen a MSZBT elnökségének írásos beszámolójában foglaltakat tartalmazza, amely “részletesen ismerteti mindazokat a tudnivalókat és tényeket, amelyek öt év távlatában adnak lehetőséget összegezésre, értékelésre”.

Nagyon unalmas és ugyancsak hazug.

Mint az akkori rendszer.

Akárcsak a mai Bencsik András.

Meg az ő Békemenete.

És a mostani rendszer.

Aczél Gábor

Ami a lejáratásomra verbúvált szerkesztőségi szakszervezet általam vendégül hívott tagjait illeti, velük akkor együtt ettünk-ittunk, dumáltunk, még nevettünk is néha, s a kulturális rovat ágyamra heveredett vezetője békéltetésre irányuló javaslatának kevéske foganatja ellenére volt eredménye e sajátos beszélgetésnek, mert a helyettesem (akitől a kinevezésemkor megígért munkáltatói jog részleges hiánya okán úgyszintén nem tudtam megszabadulni) a lapértekezleteken ugyan továbbra is simfelt, s rendre megkérdőjelezte a hozzáértésemet, de ezt hiába tette, mert a már szinte eladhatatlanná züllesztett napilapot újra olvasni kezdték az emberek, az eladott példányok számának legutóbbi évi (mintegy 18 ezerről 12 ezerre való) csökkenése a nyár végén megtorpanni látszott, majd néhány hónap elteltével, decemberre – a főszerkesztőhelyettes kivételével valamennyiünk örömére – valamelyest (12 ezerről 13 és félezerre) növekedett. Amiben a Népszavától általam elcsábított, Kéri Tamás felelős szerkesztő munkájának is szerepe volt.

Visszatérve az illetőre, neki Gajdics Ottó a neve, aki az engem támogató Kéri Tamással, mondhatni, nemigen rokonszenvezett, s noha együttmunkálkodásunk meglehetősen rövid – 1996 januárjának végén záruló időszakában – szót értettem vele, tulajdonképpen féltem tőle.

Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek e félelem okára.

Meg az Orbán-éra.

Nem kísértem figyelemmel a karrierjét, de ennek az évtizednek az eleje óta mind sűrűbben látom-hallom, amint el-elbődül a képernyőn, s ilyenkor összerezzenek.

A karrierje szinte senkinek nem fontos: “2004 óta a Hir-tv műsorokért felelős vezérigazgatója”, írja róla ma a Wikipédia, pedig azt igen sokan tudják, hogy amióta Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral, azaz a G-nap óta inkább a kormányhoz maradt hűséges, s megvált Simicska tévéjétől.

Nem tudom, mikor lett a Lánchíd Rádió főszerkesztője, de az Orbán-kormány – utánanéztem: 2013-ban – e funkcióbeli tevékenységét elismerte. Nem tulságosan: Gajdics Ottó újságíró, a Lánchíd Rádió ügyvezetője, főszerkesztője a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést abban az évben – utánaszámoltam: ötvenkilenced magával – kapta meg.

Az első igazi kormányzati elismerést a tavalyi esztendőben könyvelhette el: kapott egy rádiót. Amit egy interjúban illően visszaigazolt: Nem vakaródzunk, büszkén vállaljuk a kormánypárti bélyeget, mondotta volt.

Mindemellett a Karc FM főszerkesztője tavaly ősszel, immár a kormánypárti Magyar Idők rendszeres szerzőjeként a Népszabadság beszántásáról folytatott EchoTV-beli diskurzusnak csupán mellékszereplője lehetett. Meg kell hagyni, ebben a szerepkörben is megállta a helyét, méltatlannak tartván az olvasottságról szóló vitákat azt fejtette ki, hogy ő bizony, ha koholt pedofilozós cikkecskét írna a Magyar Idők példányszámain rugózókról, akkor aztán bőven lenne olvasója a lapnak, amelyet egyébként a baloldali médiafölény miatt nem auditálnak.

Egy hónappal később a lap kiadója a Magyar Idők új főszerkesztőjének Gajdics Ottót nevezte ki, mert elődje a Népszabadság kiadójához igazolt – olvasható a Magyar Időkben.

Idén januárban pedig Stumpf Andrásnak a Mandínerben közzé tett remek interjújában Gajdics Ottó kendőzetlenül ijesztően fogalmazott: neki ugyan bőven elég, hogy a népet háromszor is reménytelen helyzetbe taszítók nem fújhatják immár a passzátszelet, de ő azért a bozótharc részese, hogy ugyanazok, vagy ugyanazoknak az elvtársai, és szellemi leszármazottjai “egyszer és mindenkorra türhüljenek el a hatalom közeléből”.

Türhüljenek el!

Szerinte nyilván az újságíróhoz méltó “cizellált” fogalmazás része az ilyen eltürhülés.

Nos, amióta e januári interjúból megtudtam tőle, hogy ő nem üvölt, s hogy sem harag, sem gyűlölet nincs benne a bozótharc során, mindössze az orgánuma ilyen, azóta olykor-olykor elolvasom, amit egykori munkatársam mostanában leír.

Természetesen – más kornmánytollnokokhoz hasonlóképpen – ő is Sorosozik.

De valóban cizellált módon teszi ezt, óvakodik azt állítani, hogy egyes európai globalisták, mondjuk, zsidók volnának. Legutóbb július 29-én, szombaton elegendő volt feltételeznie, hogy Brüsszel mellett valamennyi tagország elitjében kifejlődött egy mutáción alapuló populáció, amelynek tagjai alapvetően hadilábon állnak a józan ésszel, és amikor erre figyelmezteti őket valaki, mondjuk a magyar külügyminiszter, még ők vannak megsértődve. Az ő olvasatában az illegális migrációt elutasító országokat támogatásmegvonással fenyegető – szerinte – “színvonaltalan agresszió” arra utal, hogy a Soros kottájából ricsajozók a legkevésbé se bolondok.

Nem sokkal korábban – a Transparency International (TI) januárban közzé tett “korrupcióérzékelési világranglistáját tanulmányozva” – ő írta le, hogy az Orbán-fóbiások hada “élükön a TI-vel” évek óta telerikácsolja a hazai és a nemzetközi nyilvánosságot az itteni óriási korrupcióval, s hogy megnézheti magát az a „populista autokrata” által vezetett ország, amelyik ki akar törni a rusnya pók (értsd: Soros György) hálójából. Úgy véli, hogy nekik, tehát a ricsajozóknak, igenis, jól fefogott érdekük siratni a magyar és lengyel jogállamot, a magyar és lengyel demokráciát, mert bár érdekközösségről, alapelvekről és szolidaritásról povedálnak, az Európai Uniót jól tejelő tehénnek, bankautomatának vagy nyerőgépnek tekintik, amelyben bármi történjék is – a kohéziós források elosztásától Görögország megmentéséig – a kassza mindig náluk csörög.

Ugye, tetszenek érteni, ez a Gajdics nevű mameluk megpróbálta szemléletessé tenni a Soros kottájából ricsajozóknak az unióból való nyerészkedését, s így sikerült neki.

Náluk csörög a kassza.

Mindig.

Nem csupán nyerészkedésre törekednek tehát, hanem minduntalan nyerészkednek is. A jól tejelő tehenet sikeresen fejetik, a bankautomatát rendre üríttetik, a nyerőgéppel magukat nyeretik.

A nyerészkedésre vonatkozó magyarázata átfogó ugyan, de végiggondolni nem érdemes. Szerinte ugyanis ha a fenti országoknak csökkenteniük sikerül a Soros-terv profitígéretét (az ígéretcsökkentés egyébiránt egy kifejezetten gajdicsi nyelvlelemény), akkor azt a Soros kottájából ricsajozók legfeljebb (!) a Magyarországtól és Lengyelországtól elvont összegekkel pótolják ki majd. Ráadásul – az ígértetcsökkentés pótlását tortának vélelmező Gajdics Ottó eredetinek bizonyosan nem szánt megfogalmazásában – ”az már csak hab a tortán, hogy” jó bolsevik módra még a ricsajozók vádolnak bennünket (értsd: Soroskinemállhatókat, Sorosbérencektől magyar- és Európavédelmezőket) a terhekből nem kérő maroktartóknak.

Leszögezi, hogy az uniós támogatás nem alamizsna, az jár, s hogy aki a jogos járandóságot további feltételekhez kívánja kötni, aljas gazember. Nem írja le, hogy Christian Kern az, azt sem, amit a Nemzeti InternetFigyelő az osztrák kancellárváltásról állított: “egyik zsidó megy, a másik jön”, azt sem, hogy akit Kern váltott a kancellári székben, jiddisül Finomembernek nevezik, cizelláltságra törekvően fogalmaz: az új kancellárhoz hasonló alakok elmorfondírozhatnának ama európai alapértékeken, amelyek alapján tisztességes politikus szájára veheti a másik tevékenységét. Márpedig a zsarolással történő kényszerítés, a hatalommal való visszaélés, “a sunyi nácizásra és antiszemitázásra emlékeztető utalgatás” nem tartozik az európai alapértékek közé. És így tovább. Minden politkai kalandornak – nem írja le, hogy kikre gondol – tudomásul kell vennie, hogy aki az illegális bevándorlást bármire is megoldásnak tartja, többszörösen vét mind a kereszténységből, mind az emberi humánumból fakadó szolidaritás ellen.

Ej Ottó, mondanám neki szerkesztőként, milyen nem emberi humánumot ismersz, szerintem tudod, hogy a humánum maga emberi lényeg vagy tartalom, a könyörtelen indulatod ragadhadta el az értelmedet.

Tudod mit?

Nem szerkesztlek tovább.

Olvasson el erdetiben, akinek ehhez kedve van.

Garantálhatom: nem lesznek sokan.

Aczél Gábor

Minek?

Az egykori labdarógó, napjaink legtehetőebb futballbarátja Orbán Viktor Puskás Ferencről elneveztetett felcsúti akadémiájának neveltjei immár ismét az első osztályú bajnokság keretében az alábbi – nem ismert összegekért – szerződtetett labdarúgóktól tanulhatják a dörgést:

Radó András 23 éves csatár legutóbb a Ferencváros, korábban a Haladás játékosaként az NB I-ben összesen 129 mérkőzésen 35 gólt szerzett és 33 gólpasszt adott, az U19-es és az U21-es válogatottban lőtt góljainak száma kilenc, de a Fradiban kevésszer lépett pályára és nem tündökölt.

Patrick Mevoungou 31 éves középpályás, Diósgyőrből igazolt kétszeres kameruni válogatott, aki megfordult a Sturm Grazban, az Admira Wackerben, az ETO FC Győrben és a Mezőkövesdben is.

Molnár Gábor 23 éves, mindkét oldalon bevethető szélső csatár a Mezőkövesd csapatában az NB II-ben (58 meccsen 12 gól és 15 gólpassz) és az élvonalban is (27 meccsen 8 gól, 7 gólpassz) alapembernek számított, kétszer kapott helyet az U21-es válogatottban.

Poór Patrik 23 éves jobbhátvéd és centerhalf az MTK-ból érkezett, amely csapat a Győri ETO-tól éppen tíz éve igazolta, 2009 nyarán a Liverpoolnak két évre kölcsönadta, az MTK felnőttjei között 2011-ben debütált, a legutóbbi szezon valemennyi mérkőzésén kezdőként szerepelt, s csak egyszer cserélték le.

Osváth Attila 21 éves jobbhátvédet – aki Veszprémben minden idők legfiatalabbjaként, 16 évesen debütált a másodosztályban a felnőttek között és a Manchester City brazil csatársztárjával, Gabriel Jesusszal is találkozott, majd Balatonfüredre, továbbá Szigetszentmiklósra igazolt, idén pedig 14 meccsen a DVSC kölcsönhátvédjeként egy góllal és egy gólpasszal is segítette az NBI-ben tartani ezt a csapatot, nos e többszörös korosztályos válogatottat – a Vsastól szerződtették.

Ulysse Diallo 25 éves középcsatár legutóbb a Mezőkövesd centereként 15 meccsen 4 gólt szerzett és 2 gólpasszt adott. A mali utánpótlás válogatottat, miután egy libanoni kupadöntős együttesben 18 góllal az ottani bajnokság gólkirálya lett, Európában húszévesen elsőként a Fradi szerződtette, de nem vált be, ezért egy portugálai kitérő után tavaly jött vissza hazánkba.

Jonathan Heris 26 éves védőjátékost az Újpesttől igazolták, ahová a 2014-es év téli átigazolások idején a belga másodosztályból két és fél évre szerződött. Mondhatni, hogy bevált, csapata vele nyert magyar kupát, majd szuper kupát, s neki is köszönhető, hogy tavaly ősszel az Újpest 18 bajnoki találkozón csak 12 gólt kapott.

Balogh Balázs 27 éves középpályás ugyancsak az Újpest csapatától érkezett. Kölyökként a Fradiban kezdett, tizenhat-tizenhét évesen az olasz Empoli, majd a Lecce második csapatában futballozott, az Újpest felnőtt csapatában az MTK ellen debütált húszévesen. A legutóbbi szezonban 17 bajnokin 3 gólt szerzett, a kupában nem volt eredményes.

Szécsi Márk 23 éves támadót a harmadosztályból felkerült másodosztályú Nyíregyházától igazolták, amely csapatnál az elmúlt szezonban midössze 3 gólt szerzett és 2 gólpaszt adott. Nyíregyházára a Debrecenből került, amelynek néhányszor az NBI-es első gárdájában, de jobbára a harmadosztályú, korábban másodosztályú második csapatában kapott szerepet. A 17 éves korától Debrecenben nevelkedett labdarúgó 2014-ben rövid ideig az NBI-es Kecskemétben is futballozott.

Kérdések Andorra után:

MIBŐL?

MINEK?

Aczél Gábor

Megyesi Gusztáv ötéves írásának, az akkor még élő Váradi András cselekményei“kölcsönözték” a témát, talán sokan is emlékeznek a Mészáros Lőrinc akkori birtokát valamelyest megkurtító, egyébiránt polgármesterjelölt juhász váratlan halálára, meg az azt követő, eredménytelen perekre is. Vélhetően sohasem tudjuk meg Váradi András elhunytának teljes, minden élőzményre kiterjedő körülményeit, de higgyék el, engem is meglepett, amiért az interneten az olvasásban a tyukodi kilátóktól egészen Orbán Viktorig jutottam.

Aczél Gábor

Mert ha például vodkáztak volna, noha a fantasztikusan gazdag választék bizonyára még őket is meglepte, talán gazdáik felfrissült ízlésvilágához igazodva a Kremlin vodkába kortyintottak, amiből mindössze 2600 forint egy mai feles (4 cl). Igazán nem túl drága, ráadásul ha palackkal rendeltek volt belőle (0,7 l) 45 ezer forintért, akkor stampedlije alig 2575 forint volt, a hülyének is megéri.

Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az itallapon, igaz, nem kimérve, hanem csakis palackban (0,7 l) kínálnak 89 ezer forintért is orosz vodkát (a Beluga Allue Noble elnevezésűt).

Persze, meglehet, hogy konyakot ittak ezek a pernahajderek.

Franciát.

Abból a jobbfajtát (a Paradis-t) nem szolgálják fel palackban.

Stampedliként 24 ezer forintért adagolják a poharakba.

Ha ilyet ittak, a plusz 12 százalék szervízdíjjal együtt fejenként 26 ezer forintot perkáltak le érte Kubatov kopaszai, akik azonban alighanem nem külön-külön fizettek, hanem, ha voltak durván egy palacknyian (azaz tizenheten), akkor a borravalóval együtt a kortynyi “védőital” megközelítőleg félmillió forintba került nekik.

Illetve nekünk, hiszen a felbérelésük díját is a mi adóforintjainkból kapták kézhez.

Aczél Gábor

– Itt van.
– Mi ez?
– Ötlet. Az emelésemhez. Bevétel.
– Egyeztetve?
– Lázárral. Nem kérdez. Beterjeszt. Indokol.
– Hogy én?
– Nincs idő. Hogy Istennek tetsző lesz, amire fordítjuk.
– Értem.
– Még jó!
Rövid szünet.
– Isten átkát szabadítja ránk…
– Mi van?! Mi az?
– Próba. Isten átkát szabadítja ránk, aki ezt nem szavazza meg! Az indoklás eleje.
– Jó! Nagyon jó, Zsolt! Ezért tartalak.

Aczél Gábor

A borscs (borscht) különben egy ukrán céklaleves, borscsnak az oroszok nevezik (akik jobbára marhahússal eszik, és vodkát isznak előtte étvágyfokozónak), de az oszétok is szeretik (akik a ficsin nevű lángosukat is sült céklával bélelik, és azt zöld színű mentaitallal öblítik). Szóval a borscsnak (borschtnak) a cékla a meghatározó eleme, de sütve! Előre kell elkészíteni, mégpedig zárt edényben, a hámozott céklát kisebb darabokra vágva, sózva, borsozva, egy ágacska rozmaringgal, kevés vízzel, 200 fokos sütbőben jó félórán át, legfeljebb 40 percig párolva olivaolajon. Savanyú káposzta kell még hozzá, ezt egykor a Kaukázus urainak egy titkolt módon savanyították (amikor oszétok elődei alánokként uralták a Dontól a Dunáig ezt a tájat – oszétul a Don és a Duna is vizet jelent –, s talán Vecsésig is eljutottak, a jászok nálunk mindenesetre az ő utódaik, egyébiránt a Vlagyikavkáz jelentése, hogy uralkodni a Kaukázusban), nos, ezt a savanyított káposztát átmosva, lecsepegtetve, kisebb darabora vágva néhány percen át olajon dinsztelve, majd kockára vágott sárgarépával együtt párolva, krumplilevessel nyakonöntjük (a nem vegetáriánusoknak marhahúsleves javalt), s a sűlt céklával húsz percig főzzük. Tejföllel, friss kaporral tálalva mennyei eledel.

Aczél Gábor

Ajánlatos a csatolt felvételen rögzített gyáravató beszédét végighallgatni, ami mindennél többet mond róla magáról, nemzetünk mészárosáról, a szempillantásonkénti vagyonnövekedés világrekorderének szellemi gazdagságáról. Akinek eme elemzéséből emellett megtudhatjuk például, hogy ők (azaz egymaga az alapos okkal királyi többesben fogalmazó gázszerelő) nagyon nagy sikereket szeretnének a gyárukkal elérni. És erre kétségkívül van esély, hiszen a gyárban a szavai szerint nulla százalék hulladék mellett kétszázötvenezer búzát lehet majd feldolgozni keményítőnek, alkoholnak és takarmánynak.

Nemzetünk e kiválósága ebben a beszédében azt persze nem árulja el, hogy a takarmányként hasznosítandó melléktermék mennyisége mellett hány tonna keményítőt, hány hektoliter alkoholt állítanak majd elő a feldolgozandó kétszázötvenezer búzaszemből, s hogy óránként, percenként, vagy netán másodpercenként teszik-e ezt, nyilván úgysznitén üzleti titok. Meg kell elégednünk azzal, hogy a kormánynak és a bankoknak köszönhetően az új létesítmény rengeteget jövedelmez majd az országnak (valamint nekik, a királynak), büszkék lehetünk rá, mi, magyarok.

Aczél Gábor

Emlékezünk.

Hetvenhárom esztendeje, 1944-ben ezen a napon vette kezdetét a budapesti holokauszt, ettől a naptól kezdve kellett zsidó származású honfitársainknak gettóba költözniük.

Négyéves voltam akkor.

Engem a szüleim megmentettek.

A családomból a holokausztnak egyetlen áldozata volt: Lotti nénit, a KERESZTANYÁM édesanyját lőtték a Dunába a nyilasok.

Jól emlékszem rá, a parketten játszottam, fölöttem a Singer varrógéppel varrta a kabátjára Lotti néni a sárga csillagot, olyat, amilyenekből több is volt a varródobozában.

Nekem tetszett.

És azt szerettem volna, ha nekem is felvarrna egyet.

Anyámnak mondtam, hogy kérje meg erre.

Összesen két pofont kaptam az anyámtól, ekkor kaptam az elsőt. Mintegy nyomatékul, hogy amit láttam, arról sohase beszéljek senkinek.

Lotti nénit akkor láttam utoljára.

Utóbb tudtam meg, hogy a gettóba költözött.

Aczél Gábor

Ezért próbálják hívőkké (hívőikké) formálni a gyerekeket.

És megfosztani a szabad gondolkodás képességét készséggé fejlesztő iskoláktól a leendő választókat.

A hatalom megtartása mindenekfelett. Ez a szándék korcsosítaná el a nemzetet, ürítené ki az agyakat, s tenné mamelukká a honi iskolákban a következő nemzedéket.

Ez a szándéka azoknak, akik József Attilát a Dunához közelebb ültették, mondván, hadd lássa jobban, amint elúszik a dinnyehéj, nem ám azért, hogy hadd lássák a szobrát, s idézzék őt magát a lehető legkevesebben. És, pesze, akik miatt nem József Attila szomszédságában, hanem a két világháború közötti állapot visszaállításának részeként Gróf Andrássy Gyula alig féléve felavatott – az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor bronzából is valamicskét őrző – szobormása lovának patája alatt hallgattuk több ezren a szónokokat.

Akik róluk beszéltek.

Nem nekik beszéltek, még csak nem is követeltek tőlük valamit, hanem róluk szóltak. Akkor is, amikor a Szentpéterváron működő Középeurópai Egyetem eltüntetésén munkálkodó putyini, avagy a törökországi akadémikusok százait ellehetetlenítő erdogáni kurzus ismerői fejezték ki szolidaritásukat a magyarországi veszedelem ellen tüntetőknek, akkor is, amikor a CEU hallgatójaként az itteni egyetem keresztény közösségének egyik vezetője mondta el, hogy – a mi politikai kurzusunk által liberális fertőnek tartott – diáktársaik között kisebbségben vannak ugyan, de jól érzik magukat, mert szabadon gyakorolhatják az elveiket, s a tanszabadság bármilyen korlátozása ezekkel az elvekkel is ellentétes. Orbán Viktort egyedül a Tanítanék mozgalom képviselője nevezte meg, de ő se kért tőle semmit, róla mondott valamit, nagyon rosszat és nagyon hangosan, s mert amiként minden szónok minden szava, így az övé is harsányan elhangzott angolul, hamarost zengeni fog tőle a világ.

Tanusítom, hogy az eredetileg a CEU székházhoz vonuló tömeg nem fért el a Nádor utcában, ahová vissza szándékozott ugyan kanyarodni, de ez művelet a szűk belvárosban nem, csak a Parlament előtt sikerült. Így kerültünk a Parlament déli kapujához.

Akkor már az a fehér szakállas, fekete kalapot és kabátot viselő öregúr, akivel a Nádor utca és a Zrínyi utca sarkán vártuk a menetet, már nem volt velem. Vacsorára hívták, oda sietett, amennyire sietni a tömegben lehetett. Amíg vártuk a vonulókat, szóba elegyedtünk.. Az érdekelte, hogy a vonulók között hányan lesznek a fiatalok.

– Na salom – mondta elégedetten kezet szorítva – úgy látom – mosolygott –, mégse kell levágnom a szakállamat.

Aczél Gábor

Illusztráció: Holly Donohoe

Az illetőt nem zavarta, hogy a bemutatkozását követő szövege hallatán felröhögtem.

A tegnapi bosszúságom oka, hogy a gyógyszerész hiába ütütte be a gépbe az egyik receptre felírt tabletta neve helyett a vele azonos hatóanyagot tartalmazó, de olcsóbb tabletta nevét, a gép azt nem árazta be, hanem kiírta, hogy a helyettesítést jogszabály nem engedi.

Néhányszáz forint volt csupán az árkülönbség, de nem értettem a tiltást, hiszen a többi gyógyszerem esetében a receptre felírtak helyett ezúttal is megkaptam a rendszeresen vásárolt olcsóbb (és összességében több ezer forint megtakarítást eredményező) változatot.

A patikus se értette a dolgot, hiszen a tabletták hatóanyaga nem változhatott. Csak a jogszabály.
Ami pedig a reggeli telefonálót illeti, ő Korbuly Tamásként mutatkozott be, és meghívott a március 15-ei ünnepségre, amelyen – amint azt közölte velem – Orbán Viktor miniszterelnök mond majd beszédet.
A felröhögésem nem zavarta, amiként az esetleges válaszok se zavarhatják egy lejátszott hang gazdáját.

Én meg azért röhögtem fel, mert az alábbi, réges-régi vicc poénja jutott az eszembe.
Az egymással rendre vitázó és vita közben egymást olykor illetlen szavakkal illető Korbuly és Cicvarek megállapodnak, hogy a jövőben az esetleges egymást sértő, illetlen szavakat tartalmazó mondataikban a másikuk nevét is szerepeltetik.

– Korbuly, Korbuly – mondja ezt követően egy alkalommal Cicvarek –; hatkor bújj be, nyolckor bújj ki!
– Cicvarek, Cicvarek – válaszol rövid gondolkodás után Korbuly –; bémeg a k…a anyád!

Aczél Gábor