„Őszinte és becsülettel átérzett impressziók" - akár ez is lehetne az alcíme a Rózsavölgyi és Társa gondozásában megjelent kötetnek, mely kronologikus rendben Debussy összes publikált írását, valamint egy külön részben az összes jelenleg ismert, a szerzővel készített interjút tartalmazza. A könyvnek azonban nincs szüksége különösebben frappáns címre vagy alcímre, a letisztult borító enélkül is egyértelműen tudatja velünk a tartalmat: Claude Debussy - Összegyűjtött írások és beszélgetések. A szövegek, melyeknek idáig csak töredéke volt magyarul olvasható, most Fazekas Gergely nagyszerű fordításában kelnek új életre.

„Sokkal inkább találkoznak majd e hasábokon őszinte és becsülettel átérzett impressziókkal, mintsem kritikával, mivel a kritika túl gyakran juttatja eszünkbe az »ön téved, mert nem úgy vélekedik, mint én«, illetve az »ön tehetséges, én nem vagyok az, s ez így nem mehet tovább« kezdetű dallamokra írott ragyogó variációkat." Ezekkel a gondolatokkal indította útjára Debussy első kritikáját, mely 1901. április 1-jén jelent meg a La revue blanche hasábjain. Debussy kezdő sorait egyfajta kezelési útmutatóként is olvashatjuk a szerző szövegeihez, érzékletesen előrevetítik ugyanis, mire (és mire nem) számíthatunk a többnyire különféle párizsi koncertek apropóján született írásokban. „Én azt a sokféle működésmódot szeretném meglátni a művekben - folytatja Debussy -, amely létrehozta őket, és megmutatni mindazokat a lelki rezdüléseket, amelyeket magukban foglalnak. Hiszen nem sokkal érdekesebb-e ez, mint különös óraműként szedni darabokra a műalkotásokat?"

Debussy valóban tartózkodik attól, hogy részletes elemzésekbe bocsátkozzon, a kritikaírás általában csak ürügy számára, hogy esszéiben megoszthassa az őt éppen foglalkoztató gondolatokat. Legyen szó egy operapremierről, egy Beethoven-szimfónia előadásáról, a Római Nagydíj sokat kritizált intézményéről vagy a Wagner-jelenség ellentmondásairól, Debussy éles megjegyzései nem kímélik pályatársait - függetlenül attól, hogy élő vagy halott szerző és műve állnak épp a kritika kereszttüzében. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a gúny és a tisztelet, az irónia és az elismerés Debussy írásaiban olykor kéz a kézben járnak. Hangsúlyosan jelen van ez a szimbiotikus kettősség többek között a Wagnerhez és a Saint-Saënshoz kapcsolódó írásokban. Hans Richter londoni Ring-előadásának apropóján például Debussy az egyik pillanatban még a lehető legkegyetlenebben nyilatkozik Wagner szereplőiről, köztük Wotanról, aki „azzal tölti az idejét, hogy lankadatlanul egy olyan történetet meséltet magának, melyet a Nibe­lung-üzemekben poshadó legfogyatékosabb törpe is megértene (...)", majd egyszer csak komoly hangra vált, és a Tetralógia „feledhetetlenül szép" pillanatairól ír, melyek „minden kritikát kioltanak", s melyek „oly ellenállhatatlanok, mint a tenger".

Gyakran nem is egyszerű eldönteni, hogy Debussy épp ironizál-e vagy sem, és abban sem lehetünk sokszor biztosak, mennyire szabad komolyan vennünk, ha épp elragadtatja magát, és megcáfolhatatlannak tűnő igazságokat nyilatkoztat ki egy adott kérdésben. (Az iróniával való megküzdés fordítóként sem lehetett egyszerű feladat, a „mondatszörnyek megszelídítésé" és a szokatlan, olykor szürreális hasonlatok átültetése mellett azonban ez is egy olyan akadály, amellyel Fazekas Gergely sikerrel és könnyedén vette fel a harcot.)

A zenekritika és a zeneesztétika kedvelt céltáblája Debussynek, aki komolyan elgondolkodtat arról, mikor és hogyan van értelme (ha van értelme egyáltalán) zenéről beszélnünk. 1901 novemberében egy őszi sétáját felidézve például így fogalmazott: „(...) talán soha nem szerettem még úgy a zenét, mint most, amikor senki sem beszélt róla." Debussy írásaiban a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel ehhez hasonló bonmot-k, melyek kontextusukból kiragadva is elgondolkodtatók vagy épp felettébb szórakoztatók. „Beethoven nem volt bölcsész két fillérért" - írja például a 9. szimfónia értelmezési kísérleteinek apropóján. A zene belső lényegéről elmélkedve fogalmazza meg a következő gondolatot: „Nincs rejtélyesebb egy hármashangzatnál, vagy egy tökéletes konszonanciánál." Ugyancsak hasznos életbölcseséggel szolgál az ízlés mint fogalom használatával kapcsolatban, melyről úgy látja, hogy „nem több már mint egy »kézi boxer«: ha ütünk vele, talán hatásos lesz, ám eleganciájából sokat veszít."

Tanulságos, milyen nyíltan és határozottan nyilvánít Debussy véleményt olyan - ma talán politikailag érzékenynek nevezhető - témákban, mint például a párizsi Opera működése. „Valami különös kegynek és az állami támogatásoknak köszönhetően bármit elő lehet adni ebben a színházban" - írja Debussy az intézményről, mely szerinte legfeljebb csak egy forradalom vagy tűzvész hatására lenne képes megváltozni. A vezetőkkel egészen megértő, mikor így fogalmaz: „Nem akarom kétségbe vonni az igazgatók tehetségét, hiszen meggyőződésem, hogy végül a legjobb szándék is megtörik a keményfejű bürokrácia szilárd és szertartásos falán, mely megakadályozza, hogy betörjön ide bármiféle megvilágosító fény."

Nyugtázhatjuk ugyanakkor azt is, hogy Debussy képes rá, hogy ha kell, tehetséges politikusként igazítsa véleményét aktuális érdekeihez. Ahogyan az utószóban Fazekas Gergely felhívja rá a figyelmet, 1901-es cikkeiben feltűnő lelkesedéssel ír Camille Chevillard koncertjeiről, aki történetesen épp ebben az időszakban készül egy Debussy számára igencsak fontos mű, a Noktürnök első teljes előadására. Debussy később kritikusabbá vált Chevillard-ral szemben, s ez írásaiban is tükröződik.

Zenetörténetileg különösen izgalmas hozadéka a kritikák közlésének, hogy olyan, Debussy korában ismert szerzőkről hallhatunk, akiket ma már alig emlegetünk, és olyan műveik apropóján olvashatunk hosszabb elmélkedéseket, melyeket ma egyáltalán nem ismerünk. Számos más darab mellett ilyen például Georges Hüe Titánia című zenedrámája, Saint-Saëns ötfelvonásos VIII. Henrikje vagy Edmond Missa La Muguette című vígoperája. Ezek a művek azonban soha sem önmagukban érdeklik Debussyt, sokkal inkább eszközök számára, hogy elmerüljön olyan, a művekhez köthető kérdésekben, mint amilyen például Hüe Titániájának apropóján az Oberon és Weber zenei világa.

A századelő francia zenei életének szereplői között a könyv gazdag és gondosan szerkesztett jegyzetanyaga segít eligazodni. Az egyes cikkekhez közvetlenül kapcsolódó jegyzetekben nemcsak a zeneélet szereplőiről és fontos intézményeiről találunk tömör és informatív leírást, de olyan korabeli jelenségeket is jobban megismerhetünk, mint az üreges kulcsokkal való hangos véleménynyilvánítás hagyománya vagy a Franciaországban népszerű golyófogó játék, a bilboquet, melyet Debussy a vasárnapi koncertek alternatívájaként ajánl a közönség figyelmébe. A jegyzetek továbbá abban is segítenek, hogy feloldják Debussy szövegeinek homályos utalásait és belső poénjait, melyeket az életrajz és a vonatkozó háttértörténetek ismerete nélkül nem tudnánk megérteni.

Tanítani lehetne azt a tömörséget és találékonyságot, ahogyan Debussy zeneszerzőkről nyilatkozik. Gounod-ról, Rameau-ról, Massenet-ról, Richard Straussról, Berliozról vagy épp Griegről szóló soraiból nemcsak az adott komponista karakteréről és zenéjének sajátosságairól kaphatunk képet, de legalább ennyire értékes benyomásokat szerezhetünk Debussy zenei és zenetörténeti gondolkodásmódjáról is. Érzékletes leírásainak, fantáziadús hasonlatainak köszönhetően Debussy történeteinek szereplői azonnal életre is kelnek előttünk. Látjuk például „R. Strauss urat", aki „magas, nyílt tekintetű és eltökélt, mint a nagy felfedezők, akik ajkukon mosollyal járnak a vad törzsek között", vagy a „kora ellenére vidám és szikár" Grieget, aki „szemből egy tehetséges fényképész benyomását kelti, hátulról pedig - a hajviseletének köszönhetően - azokhoz a napot kedvelő növényekhez hasonlít, amelyek iránt a papagájok vonzódnak, illetve a vidéki pályaudvarok díszéül szolgáló kertek."

A kötet tartalomjegyzékében - ahogyan magában a törzsszövegben is - kronologikus rendben szerepelnek Debussy írásai és a vele folytatott beszélgetések. Az írások esetében a kronologikus rend együtt jár a megjelenés helye szerinti tagolódással: Debussy 1901-es írásai a La revue blanche, míg 1903-as szövegei a Gil Blas hasábjain jelentek meg. 1903 és 1912 között alig néhány írást publikált, ezeknek a Musica, a Le Figaro és a Le Matin biztosított felületet. 1912 novembere és 1914 márciusa között Debussy a Concert Colonne hangversenyeiről a Société Internationale de Musique (S. I. M.) folyóiratban közölt összefoglalókat. Az utószó arról is informál, milyen élethelyzetekben vállalt Debussy kritikaírást, és milyen státusza volt a zenei közéletben, mikor a különböző folyóiratokban publikált. Debussy utolsó publikált cikke 1915. március 11-én jelent meg a L'Intransigeant folyóiratban, ez a cikk zárja a Debussy-írások sorát a kötetben is.

A Debussyvel folytatott beszélgetések közül - melyek teljességükben most olvashatók először magyar nyelven - a legkorábbi 1902 áprilisából, míg a legkésőbbi 1916 decemberéből származik. Debussy gondolatai ezekben a szövegekben az újságírók szűrőjén keresztül jutnak el hozzánk - izgalmas megfigyelni, milyen eltérő eredményességgel sikerül a riportereknek követniük a komponista eszmefuttatásait. (Ha Debussy írásai után olvassuk a vele készült beszélgetéseket, hajlamosak lehetünk úgy érezni, hogy több cikkírónál jobban értjük, mire is gondolhatott épp a zeneszerző. Ezt az érzést mindenesetre érdemes fenntartásokkal kezelni.)

A beszélgetések talán egyik legizgalmasabb darabja a Le Figaro lapjain 1902. május 16-án megjelent összefoglaló, melyben Debussy a Pelléas és Mélisande-ról megjelent kritikákra reflektál. (A bemutatót követően különböző francia lapokban legalább negyven recenzió jelent meg a darabról...) A kritikusok kritikája címet viselő szöveg egyszerre mesél a Pelléas fogadtatásának rendkívül különböző aspektusairól, és arról, hogyan gondolkodik Debussy a darabjáról, és milyen gondolatok mentén hajlandó párbeszédet folytatni róla. A Pelléas bemutatója után folytatott beszélgetéseknek visszatérő eleme két Edgar Allen Poe-szövegre tervezett, de el nem készült mű, Az ördög a harangtoronyban (Le diable dans le beffroi) és Az Usher-ház vége (La chute de la maison Usher).

A korban divatos körkérdésekre adott többnyire rövid és olykor felszínes válaszokat ellensúlyozva több mély és részletes interjú is található a beszélgetések között. Ezek közé tartozik például a New York Timesban 1910. június 26-án megjelent cikk, melyben Debussy a komponálási szokásairól, csodáktól mentes gyerekkoráról, az opera és a dráma szembeállításáról és a Conservatoire-ral kapcsolatos elégedetlenségéről éppúgy beszél, mint általában a sikerről, a zeneértésről, a művészetről vagy a szépségről. Az interjú körülményeinek, Debussy megjelenésének vagy épp otthonának leírására gyakran kiemelt figyelmet fordítanak a cikkek szerzői, ezzel is közelebb hozva hozzánk a zeneszerző figuráját, aki szókimondásával és gúnyos modorával nem könnyíthette meg túlzottan az újságírók dolgát.

1910-es budapesti látogatásának apropóján két interjú is készült a komponistával - az egyik Adorján Andor lejegyzésében jelent meg Az Estben, míg a másikat Csáth Géza készítette a Világ számára. Izgalmas magyar vonatkozásokat találunk Calvocoressinek Debussyvel folytatott, a kortárs zenéről szóló beszélgetésében is. Debussy - Calvocoressi interpretációjában - Bartókról és Kodályról mint rendkívül figyelemreméltó művészekről beszél, akiknek zenéje „nyilvánvaló szellemi rokonságban" áll a modern francia zenével. A francia zene szelleme egyébként mind saját írásaiban, mind az interjúkban kedvelt témája Debussynek, aki előszeretettel hívja fel a figyelmet a német zene „hosszadalmasságával" és „nehézkességével" szemben a francia zene „világosságára" és „eleganciájára".

Debussy írásait és a vele készült interjúkat olvasva egyszerre juthatunk szórakoztató irodalomhoz, Párizs századeleji zeneéletének történetéhez, olykor szépirodalmi igényességű elmélkedésekhez és nem utolsó sorban egy sajátosan közeli perspektívából kirajzolódó Debussy-képhez. Sokat jelent, hogy ezek a szövegek összegyűjtve magyarul is elérhetők egy olyan kötetben, amelyre bátran hivatkozhatunk, és amelyből bátran idézhetünk. }