A rossz érzés, amellyel hozzákezdek a mindenkori Fesztiválakadémiáról szóló beszámoló megírásához, az idén a szokásosnál is intenzívebb. Rossz érzésemért természetesen nem Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, a művészetivezető-házaspár felelős, hanem én magam, és kiváltó oka az, hogy az élet úgy hozta: az egyre gazdagabb és sokszínűbb rendezvénysorozatról megint egyszer csak az esti, „fő" fesztiválhangversenyek alapján tudok hírt adni, a többi programba - a Fehér Ilona Hegedűversenybe, a matinékoncertekbe, az előadásokba, a beszélgetésekbe és a mesterkurzusokba még szúrópróbaszerűen sem tudtam belehallgatni. Pedig nem kevés vonzó, ígéretes esemény csábított volna, s azt is tudom, hogy a Fesztiválakadémia létrehozóinak koncepciójában a komplexitás milyen központi szerepet játszik - talán annak visszatükröződéseképpen, hogy mindketten ugyanannyira pedagógusok is, mint művészek. S az is biztos, hogy a kiegészítő rendezvényekben legalább annyi előkészület és szervezőmunka testesül meg, mint a ragyogó hangversenyekben. No, talán majd jövőre.

A hét esti koncert július 23. és 29. között zajlott, helyszínük egy kivétellel a Zeneakadémia kisterme, a Solti György-terem volt, hiszen a nagyterem az orgonán végzett munkálatok miatt idén nem állt rendelkezésre. A nyitókoncerten - és több más hangversenyen - így nem is maradt el a táblás ház. A koncerteket Fazekas Gergely zenetörténész moderálta - ideálisan. A fiatal középnemzedék tagjai közül ő képes a legkitűnőbben összeegyeztetni a megkérdőjelezhetetlen felkészültséget a kommunikáció könnyed természetességével, a tudálékosság és az olcsó hatáskeltés csapdáit egyaránt magabiztosan elkerülve.

A koncertek műsorát a Kokaséktól megszokott rendkívüli igényesség és eredetiség jellemezte: mint rendesen, a nagyszabású remekművek mellett még a legnagyobb szerzőktől is találtak olyan darabokat, amelyek alig-alig ismertek, viszont ezért vagy azért rendkívül izgalmasak. (Ha úgy vesszük, az előadóművészet és oktatás mellett ez egy harmadik missziónak, ismeretterjesztésnek is tekinthető.) Persze a tartalom mellett a formai újításokra is odafigyeltek: az egyik a költészet „beemelése" a fesztivál műfajai közé. A másik inkább kommerciális jellegű: tudniillik a középső, csütörtöki koncertet a Dunán, azaz egy hajón rendezték. Az A38-as állóhajón ugyan számos különböző műfajú hangversenyre került már sor az utóbbi évtizedben, ám ez a mostani hajó sokkal tágasabb, bálteremnyi előadóteret biztosított számunkra, s az is újítás volt, hogy az Európa hajó az est egy részében nem álló-, hanem sétahajóként üzemelt, elvonultatva az esti Budapestet a közönség tekintete előtt.

A hétfői nyitókoncert mindjárt tartalmas és sokszínű programot kínált. Bachtól Sosztakovicsig hat szerzői művei hangzottak fel, közöttük két súlyos és terjedelmes remekmű. A nyitószám egy különleges Saint-Saëns-dal, a Violons dans le soir volt. A verset bevezetésképpen magyar fordításban Molnár Piroska mondta el igen szépen, a vokális szólista pedig a fesztivál „rezidens" énekesnője, Horti Lillavolt. Hegedűn a ragyogó képességű Natalja Lomejko, zongorán Balog József működött közre. Összecsiszolt előadásban volt részünk: Horti Lilla éneklése zenei és technikai tekintetben is gondosan formált, kontrollált volt, Lomejko játéka pedig mind a zongorista partnerével való összhang, mind a szárnyaló hang és a virtuóz játék szempontjából figyelemreméltónak bizonyult.

Ezt egy különlegesség, David Popper - vagy nekünk, magyaroknak inkább Popper Dávid - három csellóra és zongorára komponált Rekviemje követte. Bár a darab nem kerüli el teljesen az érzelgősség csapdáját, a parádés előadók - Balog József mellett Danjulo Ishizaka, Fenyő László és Jan-Erik Gustafsson - különleges élményt szereztek nekünk meleg csellóhangzásukkal és kifejező játékukkal.

Az első rész befejezéseképpen Mozart K 516-os g-moll vonósötöse szólalt meg Kelemen Barnabás és Kokas Katalin (hegedű), Jurij Zsiszlin és Dmitrij Szmirnov (brácsa) és Jan-Erik Gustafsson előadásban. Emlékezetesen szép előadást hallhattunk, sok-sok bensőséges és megvilágító erejű pillanattal, rendkívül összeérlelt vonóshangzással. A legszebb pillanatokat a mű lassú tétele hozta magával: a mennyei pianók, a szürreálisba hajló triórész, Kelemen Barnabásnak a túlvilágról átszűrődő, anyagtalan hangjai, az egész zene már-már schuberti reménytelensége varázslatos légkört teremtettek.

A Kelemen és Kokas által Bartók 44 hegedűduójából játszott, fanyar frissességű tételek után egy Bach-mű csendült fel: a „Mein gläubiges Herze" kezdetű szopránária a 68-as kantátából (Also hat Gott die Welt geliebt). Ezúttal is Horti Lilla énekelt - bár a barokk ária eléggé távol esett hangi adottságaitól, zeneileg és technikailag jól helytállt -, Dmitrij Szmirnov hegedült, a ragyogó Phi­lippe Tondre oboázott és Dinyés Soma csembalózott. A Bach által előírt hangszerkülönlegesség, a violoncello piccolo szólamát pedig fagotton szólaltatta meg Lakatos György, olyan életteliséggel és zenei intenzitással, hogy szinte mindvégig kénytelenek voltunk őrá figyelni.

A koncert utolsó száma Sosztakovics op. 40-es d-moll csellószonátája volt, amelyet Fenyő László és - beugróként - Balog József adott elő a fesztiválszereplését betegség miatt lemondó Diana Ketler helyett. A beugrás ellenére messzemenően leszűrt, mélyen átélt és minden tekintetben összeérlelt produkciót hallhattunk, amelyből mindenekelőtt Fenyő kivételes művészete világlott elő. Őserejű előadásából azt emelhetjük ki elsősorban, hogy rendkívüli művészi hitelességgel és közvetlenséggel mutatta meg a szovjet komponista elviselhetetlen magányát, gazdag életművének ezt a központi, megkerülhetetlen mozzanatát.

Ugyancsak több évszázadot fogott át a keddi program. Újdonságát az adta, hogy ezen a napon került sor először a fesztivál különleges alprogramjára, a Fellegi Melinda versszövegeire komponált dalok bemutatására. A költemények szerzője maga is zenész: zongorista, illetve zongoratanár, akinek első verseskötete éppen a fesztivál időpontjához időzítve látott napvilágot. Kokas és Kelemen azzal fejezték ki a Fellegi versei iránti megbecsülésüket, hogy felkértek három fiatal zeneszerzőt, Dragony Tímeát, Kovács Zoltánt és Zombola Pétert, válasszanak ki egy-egy csokorra való költeményt, és zenésítsék meg olyan előadó-apparátus felhasználásával, amely beleillik a fesztivál kereteibe. Feltételezem, hogy mindannyian szem előtt tartották Horti Lilla szopránként és mezzóként is teljes értékű, tartalmas és árnyalatokban gazdag hangját.

Fellegi Melinda lebegő és folyondárszerű, sokszor szürreális asszociációkat és képeket alkalmazó versei hozzám személy szerint nem állnak közel, a gesztus azonban nagyon rokonszenves volt, s az eredmény mindenképpen izgalmasnak bizonyult. Ezen az első estén Kovács Zoltán Melindalok című sorozatát szólaltatta meg - az énekszólistán kívül - Dmitrij Szmirnov és Natalja Lomejko (hegedű), Jurij Zsiszlin (brácsa), Jan-Erik Gustafsson (cselló), Farkas Mira (hárfa), Nemes Balázs (szárnykürt) és maga a dalszövegek szerzője, Fellegi Melinda (zongora). Kovács biztos kézzel és figyelemre méltó szín- és karakterérzékkel megírt ciklusát meggyőző előadásban hallhattuk; az énekesnő különösen sokat tett a szöveg és a zene árnyalatainak differenciált megszólaltatásáért, és feltűnő volt technikai és intonációs magabiztossága is.

A dalokat ezúttal is megelőzte azonban egy különlegesség, egy ritkán hallható és műfajilag is szokatlan Debussy-mű. A Pierre Louÿs által megteremtett fiktív ógörög nőalak, Bilitis fiktív verseiből Debussy hármat is megzenésített. Létezik azonban egy Bilitis-versekkel kapcsolatos másik kompozíciója is, amely tizenkét (a dalok szövegétől különböző) Bilitis-vers szavalt előadásának kísérőzenéjéülszolgált (L 96), s amely két hárfából, két fuvolából és cselesztából álló, unikális összeállítású együttesre íródott. A verseket - mint az első három hangverseny minden nem énekelt szövegét - Molnár Piroska mondta el a rá jellemző monumentális egyszerűséggel, a hangszeres szólamokat pedig Vigh Andrea és Farkas Mira (hárfa), Ittzés Gergely és Duleba Lívia (fuvola), valamint Mikó Szilvia(cseleszta) szólaltatta meg. A kitűnő előadás bizonyította, hogy a talán kevéssé praktikus hangszerelése miatt ritkán hallható mű megállja a helyét szerzője ismertebb antikizáló darabjai mellett.

A hangverseny java azonban még hátravolt. A vokális műveket Alfred Schnittke 1. concerto grossója követte Shlomo Mintz (ő elsősorban a hegedűverseny zsűrielnökeként látogatott el újra a fesztiválra) és Kelemen Barnabás (hegedű), Dinyés Soma (csembaló és preparált zongora), illetve az Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László) előadásában. A hattételes mű élményszerűen szólalt meg: Mintz és Kelemen érzékelhetően nagy kedvvel és érzékenységgel alkalmazkodott egymáshoz, Dinyés virtuózként remekelt, s a klasszissá érő zenekar is egyenrangú partnerüknek bizonyult. Az eredmény a mű elsőrendű kvalitásait megmutató, katartikus hatású produkció volt.

A koncertet Beethoven op. 70 no. 2-es Esz-dúr triójának rendkívüli erejű (a „katartikus" szót az imént elhasználtam) megszólaltatása zárta. Kelemen Barnabás, Danjulo Ishizaka (cselló, számomra a fesztivál legnagyobb felfedezése) és Alexander Ullman (zongora) felemelő élménnyel, egyszersmind a hét egyik kiemelkedő produkciójával szolgált, amelyben Kelemen és Ishizaka érzékenységében is monumentális zenélését nagyszerűen ellenpontozta Ullman tartózkodóbb, de partnereihez maximális érzékenységgel alkalmazkodó zongorázása.

A szerdai hangverseny a változatosság kedvéért népzenei blokkal kezdődött: Szalóki Ági (ének), Balogh Kálmán (cimbalom) és Barity Zorán (harmonika) adott elő román népzenét - illetve nem csupán azt, miután játékukba beleszőttek egy ál-népzenei dallamot is Enescu később elhangzó hegedűszonátájából. Az improvizáció, az autentikus népzene reprodukciója és a pódiumra szerkesztett anyag jellegzetességeit vegyítő, kitűnő előadásból számomra a két hangszeres népzenész bámulatos virtuozitása volt az igazi újdonság.

George Enescu op. 25-ös a-moll hegedű-zongora-szonátáját Kokas Katalin játszotta, partnere Balog József volt. Előadásuk megalkuvás nélkül tükrözte a kompozíció merészségét, kemény vonásait, azt a rendkívül egyéni módot, amellyel a zeneszerző a népzenei inspirációt és az újszerűségre való törekvést ötvözte, voltaképpen egyiknek sem adva elsőbbséget. Különösen Kokas Katalin teljesítménye volt imponáló számomra: azt hiszem, még sohasem hallottam őt ilyen súlyú és ilyen ijesztő nehézségű kompozíciót ennyire lehengerlő technikai és művészi biztonsággal előadni.

Ezt a második Fellegi-dalciklus követte, ezúttal Dragony Tímea megzenésítésében. Ez a ciklus a Lángrózsa címet viselte, és Horti Lilla mellett Kelemen Barnabás és Alexandre Dimcevski (hegedű), Kokas Katalin (brácsa), Danjulo Ishizaka (cselló) és a zeneszerző (zongora) játszotta. A három új dalsorozat közül ezt találtam a kiemelkedően legsikerültebbnek: friss és invenciózus hangján, a karakterek erőteljességén túl a szerzőnek a prozódia, az énekelt szöveg iránti erős affinitása is nyilvánvalóvá vált.

Mint az előző esti hangverseny után, a hallgató ezúttal is egy kivételesen intenzív élmény hatása alatt, a hallottaktól kissé még szédelegve hagyta el a nézőteret: befejező számként Schumann Esz-dúr zongoraötösét (op. 44) hallotta ugyanis Natalja Lomejko és Dmitrij Szmirnov, Jurij Zsiszlin, Jan-Erik Gustafsson és Alexander Ullman tolmácsolásában. A zseniális darabot az elmúlt években több nagyszerű előadásban hallottam; ezek között volt, amelynek a zongorista, sőt olyan is, amelynek a brácsás állott a középpontjában. Ebben a verzióban viszont éppen az előadók egyenrangúsága, a szerepek kiegyensúlyozottsága ragadott meg elsősorban, persze a ragyogó összmunka és a zenélésnek az eksztázis határát súroló, nem lankadó intenzitása mellett.

A másnapi hajóút további műfaji diverzifikálódást és persze a hangversenyterminél jóval lazább légkört eredményezett. Beszámolóm is lazul ezen a ponton, már csak terjedelmi okokból is.

A kiindulópontot Bach 3. brandenburgi versenye jelentette - az előadók közül Ökrös Attila (hegedű), Razvan Popovici (brácsa), Natalie Clein (cselló) és Fejérvári Zsolt (nagybőgő) neve volt új az előző napokhoz képest. Nos, maradjunk abban, hogy az Európa hajó hatalmas, szabálytalan és persze nem teljesen zárt légtere nem volt ideális helyszíne a mű megszólaltatásának.

Az egyik különlegességet egy Egyenes labirintus címet viselő Pilinszky-megzenésítés jelentette, amely az InFusion Trio nevű, alapvetően elektronikus hegedűből és csellóból, továbbá egy ütős-vokalistából álló formáció (tagjai: Farkas Izsák, Simkó-Várnagy Mihály és Weisz Nándor) szerzeménye, ám amelybe a Kelemen Barnabásból, Alexandre Dimcevskiből, Kokas Katalinból és Jan-Erik Gustafssonból álló (ezúttal szintén elektronikusan erősített) vonósnégyes is bele volt komponálva. A versekről Eperjes Károly színművész beszélt, el is mondva őket. A zene érdekes volt, és érdekes volt látni a fesztivál vezetőit is, amint ebben a stílusban is nagy élvezettel és teljes intenzitással merítkeznek meg.

Majd elindult a hajó, és ifj. Sárközi Lajos és együttese játszott kávéházi cigányzenét, a megszokott ragyogó színvonalon. Végül ismét kikötöttünk, s a pódium táncszínpaddá változott, amelyen Kulik Johanna és Korom Péter tangózott kiválóan. Igaz is, a zenét Kelemen Barnabás és José Gallardo (zongora) szolgáltatta hozzá. Ezt azután még egy artistaprodukció is követte Markó Fruzsina ekvilibrista előadásában, technikai okok miatt sajnos a közönség nagyja számára jórészt takarásban. Szép utat tettünk meg a Bach-concertótól idáig.

Pénteken legelőbb Prokofjevtől hallottunk egy kíséret nélküli, két hegedűre komponált, kuriózumszámba menő darabot: az op. 56-os C-dúr szonátát Alexandre Dimcevski és Ökrös Attila előadásában. A barokkos tételrend és a meglehetősen konzervatív nyelv sok irányban kísérletező, üde hangvételű darabot rejt, amelyet érdekes volt Dimcevski és Ökrös választékos és áttetsző előadásában meghallgatni, bár a mű átütő élményt nemigen jelentett. Annál inkább a többi műsorszám.

Ezután ugyanis Sosztakovics megrázó szépségű 8., c-moll vonósnégyese (op. 110) következett, amelyet egy erre az alkalomra összeállt együttes adott elő: Jurij Zsiszlin és Natalja Lomejko hegedült, Razvan Popovici brácsázott és Danjulo Ishizaka csellózott. Előadásuk az első pillanattól az utolsóig magával ragadó volt: tökéletesen egymásra hangolódva szólaltatták meg Sosztakovics egyik legmélyebb s talán legmegrázóbban kitárulkozó alkotását, amelynek öt tételéből három Largo tempójelzésű, s amelynek tragikumát semmiféle felszabadult hangú zárótétel nem relativizálja.

A szünetet követően egy igazi alapmű, Schubert „Lebensstürme" néven ismert, kései négykezes a-moll Allegrója (D 947) hangzott fel, Alexander Ullman és José Gallardo tolmácsolásában. Két nagyszerű, zeneileg együtt lélegző, remek, bár talán nem maradéktalanul összecsiszolt zongorista előadását hallottuk, a főtéma roppant súlyú akkordjai mellett sokszor áttetsző és hajlékony játékkal; s többszörös ízelítőt kaptunk Gallardo varázslatos könnyedségű nonlegato oktáv-skálameneteiből is.

Az addigiakat káprázatos módon koronázta meg egy Poulenc-gyöngyszem, a Le bal masqué című „profán kantáta". Ebben a műben a sokarcú, gyakran ellenállhatatlanul szellemes és elegáns komponista polgárpukkasztó arca mutatkozik meg. Max Jacob szövege színtiszta és csúfondáros szürrealizmus és dadaizmus - tulajdonképpen abszurd panoptikumról van szó, a nyelv lehető legkreatívabb dekonstrukciójával és újrahasznosításával fűszerezve. Poulenc a music hallok és a cirkusz zenei világának anyagából is bőven merítve koncentrált és igényes partitúrát hozott létre, s zenéjének szellemessége mindvégig nemes versenyt folytat a szövegével.

Horti Lillán kívül a darabban - Jan Latham-Koenig kongeniális vezényletével - Kelemen Barnabás (hegedű), Natalie Clein (cselló), Philippe Tondre (oboa), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Nemes Balázs (trombita), Weisz Nándor (ütők) és Balog József (zongora) lépett fel. Horti Lilla éneklése nem csupán precíz és virtuóz, de ellenállhatatlanul humoros is volt - s ez elsősorban nem helyzetkomikumon alapuló, hanem tudatos és intellektuális humor volt. A többiek pedig kirobbanó formában játszottak, különösen a négy fantasztikus fúvós és Balog József volt elemében.

28-án, szombaton este csupán a szünetig voltam jelen - a verseny díjkiosztását és a győztesek gáláját el kellett bliccelnem. Ez a koncert a harmadik, ezúttal egybekomponált új dalciklussal kezdődött, Zombola Péter művével, amely a puritán Fellegi-dalok címet viselte. Ennek hangszerösszeállítása (vonósnégyes plusz zongora) azonos volt a Dragony-műével (előadták: Dmitrij Szmirnov, Natalja Lomejko, Razvan Popovici, Fenyő László és - ismét a pódiumra lépve - Fellegi Melinda), a Zombola-mű azonban első hallásra jóval kevésbé volt meggyőző, eredeti és érdekes, mint az előző két Fellegi-megzenésítés bármelyike. Kárpótolt viszont ezért az utána következő Pisztráng-ötös. A fesztivál szellemében az előadást a kvintett címét adó Schubert-dal alapját képező Christian Schubart-vers, illetve maga a dal előzte meg. A verset ezúttal Hámori Gabriella mondta el, Molnár Piroska korábbi teljesítményét és személyiségét bizony nem feledtetve; a dalt éneklő Horti Lillát Gallardo kísérte. A Schubert-kvintettet Kelemen Barnabás, Jurij Zsiszlin, Natalie Clein, Fejérvári Zsolt és José Gallardo játszotta emlékezetesen gazdag és szívhez szóló módon. A produkció a fő tanulsága számomra az a felismerés volt, hogy az idei fesztivál a csellisták titkos apoteózisaként is felfogható, ugyanis Natalie Clein játékának tökéletes megformáltsága, a szárnyaló és mégis minden pillanatban szigorúan kontrollált hang, a zenélés tisztasága és eleganciája Fenyő Lászlóval és Danjulo Ishizakával egy polcra helyezi a brit művésznőt.

S végül elérkeztünk az utolsó estéhez. Ez először is visszanyúlt a barokk zenéhez, ezúttal megfelelő akusztikai körülmények között: elsőként Georg Friedrich Händel HWV 381-es d-moll triószonátáját hallhattuk Philipp Tondre, Dmitrij Szmirnov, Natalie Clein és Dinyés Soma (csembaló) rézmetszet-élességű előadásában.

Ravel hegedűre és csellóra komponált remekmívű Szonátáját Kokas Katalin és Danjulo Ishizaka játszotta el ezt követően. Megint (bár még nem utoljára) azt kell mondanom, hogy a fesztivál egyik legszebb pillanata volt ez a megbabonázó elő­adás, amelyben ugyanúgy nyilvánult meg a két előadó nagy formátumú szólistaként, akár egy versenyműben, ugyanakkor az összhangzás cizelláltságának, az egymásra való érzékeny reagálásnak a magasiskoláját is bemutatták.

Gershwin három prelúdiumának négykezes változatával a közismert Gershwin-fan Balog József és José Gallardo örvendeztette meg a közönséget. A stilisztikailag és zeneileg meglepően komplex rövid daraboknak a frivol érzelmességtől az izgatott hajszáig terjedő világát elementáris erővel és szuggesztivitással idézte fel a két zongorista.

És azután a végére is jutott egy igazi csúcspont, Schoenberg Verklärte Nachtja Kelemen Barnabás, Jurij Zsiszlin (ezúttal: hegedű), Kokas Katalin (ezúttal: brácsa), Razvan Popovici, Fenyő László és Natalie Clein előadásában (Hámori Gabriella versmondását követően). Nehéz röviden jellemezni ezt a nagyszerű előadást, amelyben benne volt a darab minden ujjongása és romantikus elragadtatottsága, a kifejezés hallatlan intenzitása és mindennemű olcsóság mellőzése, a kitárulkozások és tetőpontok magabiztos megformálása, s nem utolsósorban a befejezés mennyei, már-már szakrális (a vers szövegén messze túlmutató) karaktere. S hogy ennek a kivételes remekműnek a kiegyensúlyozottsága, tévedhetetlen ízlése és arányérzéke is jól érzékelhető volt, azt bízvást a zenei irányítást kézben tartó Kelemen Barnabás javára írhatjuk. Július 23-29. - Zeneakadémia. Rendező: Fesztiválakadémia }