Felfokozott izgalom előzte meg a Budapesti Wagner-napok idei bemutatóját, a Trisztán és Izoldát - s előlegezzük meg a végkövetkeztetést: az eredmény nem mindenben igazolta a várakozás mértékét, a produkció művészi színvonala némileg alatta maradt annak, amit a közönség látni és hallani szeretett volna. A bevezető mondat két állítást tartalmaz, s úgy vélem, a kritika elsődleges feladatának teljesítéséhez, vagyis a második kijelentés indoklásához nem árt górcső alá vennünk az első megállapítás okait is. Miért a kiemelt figyelem, a megszokottnál is nagyobb izgalom, várakozás? A kérdés megválaszolása bizonyos mértékig választ ad a produkció egészének - részletszépségek ellenére is kétségtelen - kudarcára.

Ha azt mondjuk, hogy a Trisztán utoljára hét évvel ezelőtt csendült fel Budapesten, keveset mondunk: a tény, hogy a Budapesti Wagner-napokon 2010-ben és 2011-ben, összesen öt előadáson hallható volt a mű, keveset mond a 19. századi zene talán elsőszámú alapművének töredékes magyarországi előadás-történetéről. A szerző darabjai közül utoljára, csak 1900-ban mutatta be a Magyar Királyi Operaház; későbbi repertoáron tartását elsősorban a humánerőforrás-hiány akadályozta, jelesül hogy az Operaháznak története során csak három olyan magyar születésű művésze akadt, aki alkalmasnak bizonyult Trisztán megszemélyesítésére (Závodszky Zoltán, Joviczky József és Molnár András). S bár a múlt század első felében jelentős külföldi vendégek alkalmi vagy rendszeres fellépései pótolhatták e hiányt (közülük két nevet említsünk csak: a társulati tagként magyarrá lett Anthes Györgyét, valamint a cseh hangfenomén Karel Burianét), a háború után, a vasfüggöny lehulltával ez a lehetőség megszűnt - a Trisztánt ettől fogva csak akkor lehetett játszani, ha volt rá hazai művész. Sőt még akkor sem - mert az 1950-es években politikai-ideológiai okokból leparancsolták a színpadról a hivatalos iránymutatással szemben pesszimistának bélyegzett művet. 1959-ben mutathatták be újra, ekkor Joviczky József személyében volt is alkalmas Trisztán (ráadásul egy Delly Rózsi formátumú Izolda mellett), de nem sokáig - Nádasdy Kálmán utolsó operarendezése aztán évekig csak akkor került színre, ha egy-egy előadásra sikerült vendégeket hívni a két címszerepre. 1988-ban, több mint évtizedes kihagyás után került sor teljes felújításra: Jurij Szimonov zenei irányítása általános kritikai sikert aratott (a szakírók csak néhány évvel később, az orosz maestro jóval gyengébb színvonalú későbbi produkcióit hallva jöttek rá visszamenőleg, hogy a Trisztán is rossz volt...), Molnár András és Misura Zsuzsa (illetve később Kasza Katalin) alakítása színvonalas biztosítéka volt a produkció életben tartásának, melyhez Ruszt József rendezése biztosított a vártnál talán kevésbé radikális színpadi keretet. Ám ez az előadás sem élt sokáig: a kilencvenes évek elején lekerült a műsorról - s a Magyar Állami Operaháznak azóta sem volt lehetősége (avagy szándéka), hogy újat mondjon a darabról (kivéve, hogy a Müpa előző Trisztánjának koprodukciós partnereként még ott szerepelt az intézmény neve).

A Budapesti Wagner-napok, mely 2006-os indulása óta az egyetlen rendszeres alternatívát jelenti az operaházi Wagner-előadásokkal szemben (a vidék Wagner-játszása alkalomszerű és mindössze néhány műre korlátozódik), 2010-ben vállalkozott először a Trisztán bemutatására. A produkció felemás fogadtatásban részesült. Egyértelmű elismerés szinte csak Fischer Ádám vezénylését illette, de a szereposztás már több ponton váltott ki elégedetlenséget, s Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezése is hiányérzetet keltett a kritikusokban - négy évvel kongeniális Parsifaljuk után. Nincs most mód és szükség az előadás újraértékelésére, annyit azonban le kell szögeznünk, hogy az akkori írásokból, valamint az azóta bemutatott új Müpa-produkciók visszhangjából úgy tűnik, hogy az elégedetlenség nem annyira önmagában az előadásnak szólt - mely reálisan nézve nem maradt el jelentősen a körülrajongott Parsifaltól és a Ringtől -, hanem két, már-már mitikussá növelt elvárással szemben maradt alul. S úgy hiszem, a mostani előadás ugyanúgy alulmarad mindkét vonatkozásban - sőt, attól tartok, sokkal inkább.

Az első, a darabbal kapcsolatos elvárás annak nagyságrendjét érinti. A Trisztán nem csak zenetörténeti jelentőségénél fogva legleg-, de mint a német romantikus opera, sőt megszorítás nélkül: A Romantikus Opera legnagyobb szabású, legmonumentálisabb képviselője is. Mind cselekménye, mind szereplői voltaképpen típusok - a romantikus opera alaphelyzetét modellálják szinte csontig lecsupaszítva -, s e típusosságon felülemelkedve növekednek mitikussá. Egy Trisztán-előadás akkor lehet érvényes, ha mind a típusok pontosak, mint az átlényegülésük megtörténik - el tudnak rugaszkodni a földtől, meg tudják haladni az emberi léptéket. Mindez nem csak megfoghatatlan, költői dimenzióban érvényes, de fizikailag is: hiszen már pusztán a hangok megszólaltatása is olyan erőfeszítést kíván, ami jószerivel emberfölötti.

Az átlényegülés még leginkább Fischer Ádámnak sikerült a Nemzeti Filharmonikusok élén. Hosszú ideje van módunk ismerkedni Trisztán-felfogásával (a nyolc évvel ezelőtti Müpa-előadást megelőzte a Mannheimi Nemzeti Színház 1999-es budapesti vendégjátéka, szintén az ő vezényletével), így ha nagy kihagyásokkal is, de kirajzolódik valamiféle ív elő­adásainak lassú átalakulását illetően. Korábbi Trisztánjait a nagy egész minél teljesebb és katartikusabb felmutatásának kísérlete jellemezte, s ezzel együtt megpróbálta elérni az érzelmek hőfokának maximumát is - tudván, hogy minden csak józan kontrollal lehetséges ízlésesen és hitelesen. Nos, ezúttal a józan kontroll mintha a kelleténél túlzottabb is lett volna: Fischer Ádám most is félreérthetetlenül jelezte, hogy alapos műismerettel rendelkezik, hogy az alkotás egésze számára evidencia, de az interpretáció remekül megragadott pillanatok, számos részletszépség ellenére most nem lángolt fel úgy, mint korábban. Hogy miért nem? Amellett, hogy Fischer felfogása is líraibbá, szelídebbé válhatott, a Nemzeti Filharmonikusok - a korábbi müpás előadásokon közreműködő Rádiózenekarhoz vagy az Operaház Zenekarához képesti - polírozottab hangzásképe, valamint az a tény, hogy ez az együttes hosszabb ideje határozott vezetői kontroll alatt dolgozott és dolgozik, melytől bizonyos mértékig idegen Fischer sokszor intuícióra hagyatkozó vezénylési stílusa, együttesen vezethetett oda, hogy visszafogottabbnak érezzük a karmesteri-zenekari produkciót. Hogy pontosan értsük: amit hallottunk, világszínvonalú teljesítmény, amit nagyon szívesen elraktároznánk - nemhogy a szürke hétköznapokra, de bizony csillagos fesztiválidőpontokra is. Csak éppen a két fél együttműködése mintha nem érte volna el a lehetséges optimumot.

A visszafogottabb intenzitás másik okaként magától értetődően a szereposztást kell megjelölnünk, mely egyik ponton sem érte el a legutóbbi, 2011-es előadások ha nem is optimális, de azt jobban megközelítő színvonalát. Peter Seiffert immár évtizedek óta számít élvonalbeli Wagner-tenornak, ám ha alakításával kapcsolatos hiányérzeteinket az idő múlására próbálnánk fogni, épp tavalyi budapesti Parsifalja figyelmeztethet minket, hogy nagyon is sok van még e kiváló művészben - akkor robusztus testalkatát feledtetve varázsolt elénk elfogódott fiatalembert, hangja pedig gyönyörű lírai árnyalatokat szólaltatott meg. Nos igen, a hang! Seiffert mindig is elsősorban a lírai Wagner-szerepek, mindenekelőtt Stolzingi Walther és Lohengrin adekvát megszólaltatója volt - ám Trisztán végletekig felfokozott szenvedélyét már nem tudja közvetíteni, a matéria ugyanis nem kellően testes hozzá: bár mindig hallani, nem szól kellő erővel, a szólam mélyebb fekvésű részei pedig egyszerűen kívül esnek hangterjedelmén, s ilyenkor intenzív prózával pótolja az éneklést. Hogy színészi alkatának az ideálistól való eltérését kompenzálni tudja, ahhoz pedig nem kapott kellő rendezői segítséget - mint arról rövidesen szót ejtünk.

Allison Oakes neve még nem cseng olyan fényesen a wagneriánusok körében, mint a Wagner-napok többi sztárjáé, de minden esélye megvan rá, hogy ez rövid időn belül megváltozzon. A matéria kiváló: igazi, fényes, világos csengésű szoprán, kellő teherbírással, átütő erővel, lírai színezettel - ideális Izolda lehetne. S a szólam betűjét illetően az is: a „gombócok" hiánytalanul megszólalnak - csak éppen a szerep magasságaira nem sikerült felhágnia, s nemcsak azért, mert még nem tűnik teljesen érettnek egy ilyen nagyságrendű szerep szellemi birtoklásához, de azért sem, mert közte és Seiffert között nincs rezonancia, a két alakítás egymás mellett, de egymástól függetlenül létezik.

Liang Li kulturáltan éneklő és a figura etikumát híven közvetítő Marke királya az előadás talán legnagyobb meglepetése - e kiváló orgánummal megáldott, színpadi személyiségként is figyelemre méltó basszista két héten belül két nagyszerű alakítással hívta fel magára a figyelmet (idén ő alakította Dalandot is a Kovalik Balázs rendezte Bolygó hollandiban). Nem meglepetés viszont Schöck Atalaszereplése, akitől kiváló Frickái után jó Brangänét vártam, de egyenesen kiválót kaptam - esetében a hang áradása nem csak a pontos zenei megszólaltatás alapfeltétele volt, de a szenvedélyt is közvetíteni tudta. Mind zenei, mind színészi szempontból jóval visszafogottabb volt Boaz Daniel Kurwenalja, aki lényegében csak a szereppel kapcsolatos legalapvetőbb követelményeket teljesítette - igaz, azokat jó színvonalon, nemzetközi reputációját igazolva, de a karakterben rejlő lehetőségekből mégis keveset villantva fel. A kisebb szerepek alakítói közül ki kell emelni Megyesi Zoltánt, aki a fájdalom és a részvét különösen hiteles megszólaltatásával tette élménnyé a harmadik felvonás elejét, mely a zenekari bevezetés jóvoltából amúgy is az egész június 16-i este egyik csúcspontjának bizonyult.

A szereplők értékelése során többször kellett arra utalnom, hogy az átlényegüléshez, képességeik jobb kibontakoztatásához nem kaptak kellő rendezői segítséget. S itt rátérhetünk a mitikussá növő elvárások másik összetevőjére: e híresen cselekménytelen (jóllehet, Wagner által éppen „Handlung"-ként, azaz cselekményként) megjelölt opera színpadi megvalósítása különleges rendezői felkészültséget igényel, mert újra és újra egyedi formanyelvet kell hozzá kitalálni - a realizmus aprólékossága agyonnyomja a művet, mivel a részletezés ellenére sem képes kitölteni a mű szabta kereteket, a szimbolizmus viszont könnyen vihet az érthetetlenség zsákutcájába. Cesare Lievi látszólag felmérte ezeket a veszélyeket, mi több: tájékozódott arról is, hogy milyenek a Wagner-napok elő­adási normái - hiszen a Parditka-Szemerédy-páros katartikus Parsifalja óta a koncerttermi adottságokat nem gátló hiányként, hanem a lehetőségeket megsokszorozó adottságként szokás felfogni errefelé. Az elmúlt bő évtized során sokan sokféleképp éltek a helyszín lehetőségeivel: voltak, akik hagyományos színházi térré próbálták alakítani (Kovalik Balázs a Hollandiban sikeresen, Marton László a Lohengrinben felemás eredménnyel), mások épp ellenkezőleg: még messzebb mentek a hagyományos színházi keretek lebontásában - Hartmut Schörghofer Ringje mindvégig ironikusan játszik a színházszerűséggel, mintegy idézőjelbe téve az előadást, ezáltal hitelesítve annak mesés elemeit. Lievi esetében eldöntetlen marad az út: van díszlet, van jelmez, de nincs rendezés - a színpadra állítás a legkevésbé sem reagál a helyszín adottságaira, s bár a hatalmas kanapé látványa formabontónak tűnik, valójában a leghagyományosabb Trisztán-előadást látjuk - ami viszont nincs, mert nem is lehet jól megrendezve. Lievi meghívása sajnos nem igazolta a tettet, hogy a Wagner-napok történetében először új rendezésben mutattak be, azaz felújítottak egy művet. Ez azonban nem szabad, hogy kedvét szegje az eseménysorozat felelőseinek, hiszen az elmúlt évek bizonyították: ez az a fórum, ahol színházi és zenei vonatkozásban egyaránt érdekes Wagner-előadásokat várhatunk Budapesten. Egyszer majd, harmadik nekifutásra, talán egy igazán jó Trisztánt is. }

 

 

WAGNER

TRISZTÁN ÉS IZOLDA

Müpa, 2018. június 16.

Trisztán Peter Seiffert

Izolda Allison Oakes

Marke király Liang Li

Kurwenal Boaz Daniel

Melot Neal Cooper

Brangäne Schöck Atala

Pásztor Megyesi Zoltán

Kormányos Haja Zsolt

Fiatal hajós Horváth István

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

a Nemzeti Énekkar férfikara

Karmester Fischer Ádám

Karigazgató Somos Csaba

Díszlet Maurizio Balò

Jelmez Marina Luxardo

Videógrafika Luca Attilii

Fabio Iaquone

Világítás Vajda Máté

Rendező Cesare Lievi