Személyes, mi lehetne más, ha Vásáry Tamásról van szó? Előrebocsátom, vele személyes viszonyba kerülni nem nehéz. Taxisofőr és sztárszínész, zeneiskolás kisdiák és akadémikus, bolti eladó és zenekari muzsikus a vele való találkozás első másodperceiben úgy érzi, már régi ismerősök. Ez sokakat félrevezet. Visszaélnek gyermeki nyitottságával és őszinteségével. Csak akinek megadatik, hogy kezet fogjon vele, döbben meg: e filigrán, porcelánkék szemű, sallangmentes viselkedésű, tréfálkozásra mindig kész férfiú kézfogásában ott vannak a transzcendens etűdök, Schumann Karneválja, Rahmanyinov, Beethoven zongoraversenyei, ott van Kodály és Dohnányi, a 20. század második fele szinte összes nagy muzsikusának kézfogása. Tartás és erő érződik Tamás kézszorításában, mely határozottan ellenpontozza e kezek gazdájának csínyekre mindig kész habitusát.

Életvitelek, világnézetek, művészi felfogások iránti végtelen nyitottsága és türelme nem túlzott engedékenység, különösen nem bizonytalanságból eredő tétovaság, hanem egy letisztult világnézet bölcs derűje az élet végtelen tarkasága felett. Gondolkodása kozmikus, e kozmoszban látja a valós világot, és rendre elgondolkodik az e világon túli újabb lehetséges dimenziókon. A naponta rendszeresen jógázó, törékeny termetű férfi alakja szinte minden nap - főleg csillagos éjszakákon - feltűnik a Gellérthegy oldalában a Citadella felé lassan lépkedve, meg-megállva és az eget kémlelve. Ilyenkor gondolatai túl járnak a legtávolabbi csillagokon is, de ha egy turista éppenséggel megszólítja segítséget kérve, hibátlan angolsággal (vagy németséggel, vagy olaszsággal etc.) fogja útba igazítani. (Ha ráadásul hölgy a kedves idegen, biztosan kap - küllemétől függetlenül - hízelgő bókot az éjszaka e különös vándorától.)

Az otthonról hozott szeretetteli, de szikár református gondolkodásmódra és biblikus műveltségre gondolkodásában ráépültek filozófiai, művészetfilozófiai, az általános - és nem csak a nyugati civilizációra értendő - műveltség elemei, melyek irányt szabtak életének, beleivódtak interpretációs nyelvezetébe és formálták azt a bizonyos személyiséget, akiről fentebb már megtudtuk, hogy a taxisofőrtől a sztárszínészig... Akit ez bővebben érdekel, gazdag kincsesbányára lelhet rendhagyó önéletírásában, az Üzenet köteteiben, a Szavakon túlban, illetve lelhet majd a most íródó gigantikus opuszában.

Most veszem csak észre, hogy miközben személyességet ígértem, lassan egy apoteózis kerekedik itt ki, ami ellen pont Tamás tiltakozna. Na, igen: Tamás. Tamás lesz ő „Karnagy Úrból", Mesterből", Művész Úrból" nagyon gyorsan, ha van ideje a diskurzusban érzékeltetni, hogy esze ágában sincs magát a Nagy Művész pózában látni. Huncut gesztusaival eléri, hogy azonnal megszeressék, hogy aztán zongorázása, vezénylése, a „zenén túlról" szóló szavai hallatán megérezzük: mégis csak egy nagy úr vendégei vagyunk. Magam is így jártam vele, amikor sok-sok éve nem csak koncertlátogatóként, lemezhallgatóként bámulhattam föl rá, hanem e törékeny ember hatalmasan erős kezeit megszorítva megnyílt előttem egy kapu, mely Vásáry Tamás világába enged mind jobban betekintenem. Pár éve, még előző munkahelyemen ért egy kerek születésnapom. Munkatársaim meglepetés-partival kedveskedtek és miután Kocsis Zoltán éppen külföldön járt - többek között - az aktuális vendégkarmester, Vásáry Tamás köszöntött föl. Akkor még természetesen egyikőnk sem sejtette, hogy Zoli máig fájó és el nem fogadható halála után együtt fogunk dolgozni. Minden lehető alkalommal elmondom, leírom, hogy a Kocsis Zoltán halála és az annak kapcsán beállt változások szinte a földre tepertek, de a Rádió Művészeti Együtteseinek szeretetteli fogadtatása gyorsan gyógyított bánatomból. E gyógyításban élen járt Tamás végtelen kedvessége, a vele folytatott sok-sok nagyszerű, számomra rengeteget adó beszélgetés. A mi hivatásunkban azt leírni, hogy húsz évig Kocsis Zoltánnal dolgozhattam, több, mint irigylésre méltó: inkább megszenvedett és felemelő kitüntetés. Ám hogy e két évtized után Vásáry Tamással együtt folytathatom szerelmes hivatásomat, az már a valószerűtlenség határát súrolja. Pedig ez maga a valóság, amit minden nap örömmel veszek. Nyolcvanötödik születésnapjára készült Tamásról egy rendhagyó portréfilm, melyet aznap a M5-ös csatorna sugárzott. A 6-os stúdióban sokat bolondoztunk a felvétel során. Ő többek között leült mellém a zongorához, és kezdeményezésére rossz gyerekekként kalimpáltunk egy sohasemvolt négykezest. Amikor nevetve befejeztük, Tamás virgoncan kérdezte a televíziós stábot: „Ugye szép volt?"

Kedves Tamás! Nagyon szép volt! És még legyen sokáig nagyon szép veled! Mindannyiunknak. }