{ MALINA JÁNOS

NFZ, Nemzeti Énekkar, Marino, Gavodi, Potter, Francke, Friedrich, Hamar

A Nemzeti Filharmonikusok Templomi bérletének keretében hallhattuk Bach h-moll miséjét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar előadásában, Hamar Zsolt zeneigazgató vezényletével, nemzetközi énekesgárda közreműködésével. Nehéz helyzetben van a kritikus, amikor egy minden tekintetben kitűnőnek ható előadás számos részletéről voltaképpen csak feltételesen mondhat véleményt: a Mátyás-templom legendásan lehetetlen akusztikájában sok minden alig vagy egyáltalán nem hallható, vagy ami hallható, az elé is akusztikai torzító tükröt tart a templom „vizes”, kongó, mindent összemosó utózengése. Mindez ráadásul másodlagosan is befolyásolja az előadás zenei paramétereit, hiszen a karmestert a tempóválasztásban, az előadókat az artikulációban és frazeálásban óvatossá teszi, biztonsági megoldásokra készteti, tovább növelve a helyzet irrealitását. Az alábbiakban írtak érvényességét tehát jómagam is feltételesnek tekintem.

Bizonyos alapvető benyomások persze még ilyen körülmények között is egyértelműnek mutatkoztak. Az egész zenei folyamat nyugalma, jelentőségteljessége, komolysága például már az első pillanattól, a Kyrie kezdetétől hatalmába kerítette a hallgatót. Ugyanakkor roppant nehéz volt megítélni az együttesek hangzásminőségét: a zenekar például eleinte kifejezetten levegősnek, szétesettnek hatott, s eltartott egy ideig, amíg – többek között a kitűnő egyéni teljesítményeknek köszönhetően – világossá vált, hogy a tér szól így, nem pedig maga a zenekar. A kórus megítélése még nehezebb feladat volt: sokszor úgy hallottam például, hogy női szólamok a torzításig forszírozzák a hangerőt; ez azonban az énekkar jól kismert kulturáltsága mellett amiatt is valószínűtlen lett volna, hogy a templomban nem elvész, hanem felerősödik a hang, az erőltetésnek nincs értelme. Utólag úgy gondolom, hogy talán a torzított hangszín is az akusztika műve volt.

Ezzel szemben Hamar Zsolt korántsem csupán az első „Kyrie eleison” fenségességét tolmácsolta nagy meggyőző erővel: vezénylése az egész mű folyamán kifejezetten szövegközpontú, expresszív volt, a karakterek széles skáláját tudta igen szuggesztíven megjeleníteni, az elmélyült pillanatoktól a – Bach szellemében – festői módon megformált monumentális freskókig. S amennyire ezt meg lehetett ítélni, mind a kórus, mind pedig a zenekar lelkesen és fegyelmezetten követte őt. Előadásukban maradéktalanul érvényesült a „Christe eleison” vonalainak hajlékonysága, a Gloriában a trombitaszólamok mennyei zengése, az „Et in terra pax” szövegrész átszellemült indítása, a „Laudamus te” szívhezszóló hegedűszólója, „Gratias agimus tibi” komor fensége, a „Cum sancto Spiritu” őserejű kitörése és az eksztázisig történő fokozása (persze számos appercipiálhatatlan részlettel, mert Hamar itt – helyesen! – nem tett engedményt a körülményeknek, s így a lényegre szavazott a részletekkel szemben).

A Credóban remekül érvényesült a nyitószakasz táncossága, az „Et incarnatus” érzékeny vonós-flosculusaival együtt; és maximális expresszivitással szólalt meg a misztikus bachi moduláció az „et sepultus est” szavaknál – ahonnan egyenes vonalban jutott el a zene a feltámadást ünneplő újabb trombitaharsogásos ujjongásig. A „Sanctus” talán hidegebb volt egy cseppet a lehetségesnél, de igazán nagyszabású; ebből remek szervességgel bontotta ki Hamar az első Osannát.

Az Agnus Dei kezdetét nagyon szép sötét vonóstónusok határozták meg, s mind a nyitó ária kantilénája és feltartóztathatatlan ingabasszusai, mind a „Dona nobis Pacem” archaikus és időtlen kórusszövete világító tisztasággal sugározta a béke és a megnyugvás érzését.

Az énekes közreműködők közül a két férfiszoprán, Samuel Marino és Gavodi Zoltán kifogástalan volt, illetve Gavodi ennél többet is nyújtott, különösen a „Laudamus te” áriában, amelyben felszabadultan szárnyaló, átszellemült éneklésével talán a legemlékezetesebb szólistateljesítményt nyújtotta. De Marino és a tenorista Markus Francke „Domine Deus” duettje is jól „hozta” a tétel idilli karakterét. Alex Potter (alt) Gavodiéhoz hasonló, kitűnő teljesítménye az „Agnus Dei” más szempontból már említett nyitó altáriájában csúcsosodott ki. A basszus szólista, Wolf Matthias Friedrich elsősorban tartalmas hanganyagával hívta fel magára a figyelmet. Április 23. – Mátyás-templom. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

MÁV Szimfonikusok, Nemzeti Énekkar, Szemere, Megyesi, Kovács, Takács-Nagy

Sokan gondolják úgy, hogy Haydn második nagy kései oratóriuma, Az évszakok zenei gazdagság terén valószínűleg felülmúlja az épületesebb témája révén rendszerint előbbre sorolt párdarabját, A teremtést is. Persze az effajta „versenyeztetésnek” nincs sok értelme; annyi biztos, hogy az egykori tanítványok beszámolója szerint Az évszakok Mihály András elemző óráinak is egyik visszatérő, kedvenc tárgya volt. A nagy művek nagy kihívásait kedvelő Takács-Nagy Gábor pedig bizonyára nemes izgalommal készült a lehetőségre, hogy a MÁV Szimfonikusok élén elvezényelje a mesterművet. Az előadás szólistáit is láthatóan nagy gondossággal választotta ki Szemere Zita (szoprán), Megyesi Zoltán (tenor) és Kovács István (basszus) személyében.

A teremtés monumentális képeskönyv, mégpedig nem abban az értelemben, hogy pusztán illusztratív zene lenne: jól tudjuk, hogy mennyire rugdalózott Haydn a szövegíró, van Swieten báró gyermeki illusztrativitást előíró, zsarnoki kívánságai ellen. Hanem abban az értelemben, hogy a mű központi témája, a – meglehetősen fals idillizálással nyakon öntött – természetszeretet diadalmasan töri át a konvenciók falát, és hatalmas, őserejű tablók megírására ihleti Haydnt. (Nekünk, magyaroknak nem esik nehezünkre Arany és Petőfi pár évtizeddel későbbi természetlírájában is ugyanezt a fajta természetközeliséget detektálnunk. Mindhárman falusi fiúk voltak, ugyebár.)

Takács-Nagy személyes stílusjegye, legyen szó bármilyen korú vagy műfajú zene előadásáról, az a kimeríthetetlen kíváncsiság és nem lankadó intenzitás, amellyel a legismertebb zeneműveket is közhelyeket nem ismerő, odaadó érdeklődéssel fedezi fel és elemzi újra; ennek következtében azután maga a hallgató is gyakran újrafelfedezésként éli meg az előadást. Ez a benyomás ezúttal is kialakult és tartósnak bizonyult. A Tavasz zenekari bevezetése olyan harmatos-fanyar, olyan táncos-rusztikus volt, mint a 98-as szimfónia fináléja – ott B-dúrban, itt g-mollban. A karmester koncentrációját pedig szinte maradéktalanul követte a zenekar is. Simon basszusáriájában – „Schon eilet froh der Ackersmann” – már dobbantós tánc jelent meg a Dobütés-szimfónia idézetének kapcsán, s szilaj tánczene volt ez a javából. Eddigre már a Nemzeti Énekkar is megmutatta, hogy milyen kitűnő partnere Takács-Nagynak.

Tulajdonképpen nincs sok értelme saját szavainkkal elmondani az egész művön végigmenve azt, hogy a zenei karakterek következetesen a helyükön voltak, s nemes változatosságuk olyannyira gyönyörködtető volt, hogy úgy éreztük: talán túlságosan is gyorsan vonult el előttünk a terjedelmes mű élvezetes képsora. Az énekszólisták művészi teljesítménye azonban feltétlenül méltatást érdemel. Három olyan énekes jutott szóhoz az est folyamán, akiknek mindegyike tökéletesen otthon érezte magát a kései Haydn világában, mintegy akcentus nélkül, a zenét jól értve és vele azonosulva énekelt. Megyesi Zoltán és Kovács István esetében ez természetesen nem meglepetés, de nagy öröm volt tapasztalni, hogy Szemere Zitát széles dalszínházi repertoárja sem viszi el valamifajta általános oratórium- és operaéneklés irányába. Minden gesztusa a zenének szól, nem pedig önmaga előtérbe helyezéséről, még akkor sem, amikor hálás koloratúrákat énekelhet: ilyenkor is a zenei pillanatot, például egy kettős egyensúlyát szolgálja, vagy éppen egy varázslatos kép megszületését, mint a Nyár napkelte-jelenetében. Mindezt talán legszebben a „Welche Labung für die Sinne!” kezdetű áriája példázza, amelyben a rendkívül kantábilis dallamformálás a részletek iránti kitűnő intellektuális érzékkel találkozott. Szemere szövegmondása is kitűnő, ám ebben az erényben mindkét társával osztozott.

Az Ősz is sokféle sokféle ínyencséggel szolgált: többek között egy remekül kimunkált kóruskíséretes tercettel – „O Fleiss, o edler Fleiss!” –, Lukas és Hanne duettjének szilaj zenekari bevezetőjével, a vadászjelenet vérpezsdítő zenéjével, a hatalmas tablókban a kórus mintaszerű hajlékonyságával és rugalmasságával. Rendkívüli zenei fantáziával képzelte el és szólaltatta meg Takács-Nagy a sejtelmes téli bevezető zenét, s ebben a részben mind Megyesi, mind pedig Kovács kivételes lírai érzékenységgel szólaltatták meg a romantikának azokat a hangjait, amelyek itt teljes érettségükben törnek elő Haydn fantáziájából. Május 17. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MÁV Szimfonikusok }

{ MOLNÁR SZABOLCS

Rost, Keller, Concerto Budapest

Egymást követő két estén énekelte Rost Andrea Bartók operájának Juditját, május 19-én és 20-án. Magam az első koncerten vettem részt, melyen a Bach–Bartók-programot Vidovszky László új művének ősbemutatója követte. A Concerto Budapest Premier-sorozatának koreográfiája szerint a közönség jelentékeny része távozott a Bartók-mű után, ám sokan voltak, akik kifejezetten Vidovszky miatt érkeztek meg este tízkor a Zeneakadémiára.

A BREAK című darab három igen különböző tételből áll. Egy szimfonikus együttesre, egy hárfa és marimba/vibrafon duóra, valamint egy mélyvonósokra hangszerelt szakaszból. A késő esti ősbemutatón a három tétel a fenti sorrendben hangzott el, de ennek nem biztos, hogy a darab szempontjából különösebb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ugyanis a BREAK lényegi és egyben elbizonytalanító tulajdonságának éppen az tűnik, hogy a tételek különneműségük révén kölcsönösen annullálják egymás hatását, hogy alapkarakterük úgy lett megmintázva, hogy azok az aktuális zenei környezethez semmiképpen se idomuljanak. Bármilyen sorrendben is szólalnak tehát meg az egyes tételek, a második mindig törli az elsőt, a harmadik a másodikat, ráadásul úgy, hogy soha nem rehabilitálódik az első. Ám a közönségnek a Zeneakadémia falai által határolt térben, a koncert kezdete és vége közötti időintervallumban mégiscsak azzal kell viaskodnia, hogy egy műalkotás általában kielégíti a koherencia iránti alapvető emberi vágyakozását. S tulajdonképpen innentől lesz érdekes a kompozíció keletkezéstörténeti fabulája, mely egy Kurtág György tiszteletére tartott koncerttel kezdődik és a tűzjelző sziréna bekapcsolódásával folytatódik. A sziréna aztán nem akart elhallgatni, pedig nem is a Dalok Anna Ahmatova verseire ciklus (op. 41) volt műsoron, melyben előre eltervezetten szólalnak meg a szirénák. „Egy pillanat alatt leomlott mindaz, ami a hangversenyek világát a külső, köznapi léttől leválasztja” – írja Vidovszky. De – teszem hozzá – olyan nagy baj ez? Gyanítom, hogy akik elolvasták a darabhoz mellékelt szerzői leírást, leginkább tragikus vagy megszentségtelenítő aktusnak tartották a sziréna-affért, s nem vették komolyan, hogy volt ebben valami „furcsa nyugalmi állapot, mint a tornádó közepén megjelenő szélcsend”. Arról nem is beszélve, hogy igencsak viszonylagos a „megszakítás” fogalma. A zenét szakítja meg a zaj vagy a zajban teremt átmeneti megtorpanást a zene? De tovább is mehetünk: maga a gondolkodás is a szakadozott, hisz képtelenek vagyunk folyamatosan csak egy valamin gondolkozni, illetve csak egyféleképpen gondolkozni. S ez vissza is vezet minket a Vidovszky-darabhoz, melynek egyes tételei nemcsak az akusztikai jelenségek szintjén reprezentáltak különböző világokat, mintha csak az őket létrehozó kreatív szellem is különböző karakterű lenne. Mintha három gondolkodásmódot, három nézőpontot, három viszonyulást reprezentáltak volna, s nehéz lenne azzal elboronálni a dolgot, hogy ezek egyetlen személyben, Vidovszkyéban „harmonikusan” megférnek egymás mellett. A tanulság ugyanis az volt, hogy ezek nem férnek meg egymás mellett. Mondom: a BREAK elbizonytalanító kompozíció.

Rost Andrea 2015 őszén vette műsorára Judit szerepét. Akkor is a Zeneakadémián énekelte, karmesterpartnere akkor is Keller András volt. Nagyjából mindenki tisztában volt a szerep és Rost Andrea hangkarakterének viszonyával, mindenki tudomásul vette a vállalkozás kockázatát. Maga Rost Andrea is, amikor úgy nyilatkozott, hogy „az én megközelítésem óhatatlanul más lesz. Törékenyebb, érzékenyebb szólamformálás, a mélyebb fekvésekben pedig egyfajta énekbeszéd. Keller Andrással együtt nagyon figyelek Bartók eredeti tempójelzéseire is – ezeket sok előadás figyelmen kívül hagyta, pedig dramaturgiailag is fontosak. Annyira nehéz szerep ez, hogy még soha senkitől nem hallottam tökéletesen tiszta, hibátlan előadást. Az enyém sem lesz az, de talán nem is ez a lényeg, hanem a dráma megjelenítése. (…) Azokat a Kékszakállú-előadásokat szeretem, amelyekből magunkra ismerhetünk: a saját múltunkra, emlékeinkre, szerelmeinkre, életünk drámáira”. Az elmúlt két és fél évben az alaphelyzet, a voce alapkaraktere aligha változott, a mélyebb fekvésekben el-eltünedeznek a vokálisok, a nagyobb dinamikai tömbökön nem hatol át a hang, ezt a Juditot a kezdet kezdetétől esendőnek, törékenynek halljuk és látjuk. Önmagát áldozati bárányként felajánló asszonynak, aki rezignáltságában emlékeinek él. Mint aki mindig múlt időben beszél magáról, de sokkot kap, ha egyszer a másik is. Ez történik a hetedik ajtónál: „fehér arcod sütött fénnyel”.

Rost Andrea volt a hangverseny arca, a Kékszakállú címszerepét éneklő Sebestyén Miklós viszont (számomra biztosan) az est meglepetése. A szerep hosszú távon is az övé lehet, minden adottsága megvan hozzá. Maholnap negyvenéves, mikor induljon el Kékszakállú útján, ha nem most?

A koncert Bach 3. brandenburgi versenyének előadásával kezdődött, a kilenc szólamból és continuóból álló partitúrát a Concerto Budapest „szólistái” adták elő, a csembalónál Dinyés Soma foglalt helyet. A két akkorddal jelzett lassú tétel helyén a G-dúr hegedűszonáta (BWV 1019) Largója hangzott el, a szólót Miranda Liu játszotta, stílusosan, kulturáltan. Utóbbi jelző az egész darab megszólaltatására igaz volt, amit úgy is lefordíthat magának a kedves olvasó, hogy nem sok vizet zavart.

Valami hasonlót éreztem (s nem először a Concerto Budapest és a Zene… viszonyában) Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja közben is. A minimális létszámra redukált Brandenburgi után jól esett volna, ha Bartókot is kamaralétszámban adják elő, de épp az ellenkező dolog történt: az együttes alig fért el a pódiumon. Olyan masszív vonóshangzás terítette be a darabot, hogy a kissé hátrahelyezett zongorából (Balog József játszott) a nagy igyekezet dacára sem hallottam mindent. Május 19. – Zeneakadémia, Rendező: Concerto Budapest }

{ FARKAS ZOLTÁN

Gardiner, Monteverdi Choir, English Baroque Soloists

Johann Sebastian Bach kantátáit nem lehet „büntetlenül” sokáig énekelni. Ez a repertoár lassan felszívódik az őt megszólaló zenész vérkeringésébe, és ha egyébként is tehetséges a muzsikus, elképesztő magaslatokba juttatja. John Eliot Gardiner és együttesei – legkésőbb a jubileumi 2000-es év zarándokútja óta – a Bach-kantáták legjelentősebb előadói közé iratkoztak fel. A május 16-i, zeneakadémiai koncert tanúsága szerint nincs az a szint, amiről ne lehetne még magasabbra lépni.

Ez a hangverseny a mindentudást hirdette; nemcsak Bach mindentudását, hanem azt az üdvös állapotot, amikor a karmester tökéletesen ismeri a művek bibliai, történeti, stiláris vonatkozásait, s az életműben betöltött kapcsolatrendszerüket, „kontextusukat”; s ezt a tudását olyan előadó-apparátus segítségével jeleníti meg, amelyek maga nevelt ki, évtizedek kitartó munkája során.

Értő (vagy akár csak Liebhaber) hallgató számára már a műsorállítás is nagy élvezetet szerzett. Gardiner a méltán legnépszerűbb Bach-kantáták közül hozott el egy csokorra valót. A 70-es és 12-es kantáta a bachi invenció weimari sokoldalúságát, hangszerelési változatosságát adta hozzá a programhoz. Zenéjüket Bach is annyira sikerültnek tartotta, hogy Lipcsében is elővette őket, az eredetileg adventi Wachet, betethez (BWV 70) pompás recitativókat komponált, amelyek drámai accompagnatói szövegileg az új liturgikus funkcióhoz, az egyházi év utolsó vasárnapjának apokaliptikus hangulatához illesztették a művet. A Weinen, klagen (BWV 12) nyitókórusa pedig, mint közismert, a h-moll mise Crucifixusaként ért célba a bachi átdolgozás során. A négy kantáta között számos kapcsolat fedezhető fel: a 70-es és a 140-es egyaránt az egyházi év utolsó vasárnapjának novemberi dermedtségéből ébreszti harsány szóval a hívőt. A Weinen, klagen nyitótételt és a BWV 78-as Jesu, der du meine Seele kórus-korálfeldolgozást egyaránt passacaglia-formában írta meg Bach. Utóbbi a Bach-kantátatételek egyik önálló életre kelt, közkedvelt slágerét rejti, a „Wir eilen mit schwachen, doch emsigen Schritten” kezdetű szoprán-alt duettet, amely a Jézushoz sietés, sőt hanyatt-homlok rohanás megállíthatatlan örömével hívőnek és nem hívőnek egyaránt mosolyt csal az ajkára. S végül a Wachet auf, ruft uns die Stimme (BWV 140) kantátáról ugyancsak elmondható, hogy szerzője örömében komponálta. Ez a kései, 1731-es kantáta, miközben az okos és a balga szüzekről, Krisztus visszatéréséről, egyszóval az utolsó ítéletről szól, olyan magabiztos boldogsággal teszi mindezt, hogy abból szintén levonható némi tanulság Bach személyes hitéről.

Ha valaha valaki azzal vádolta Gardinert, hogy számára a zenei előadás virtuozitása a fontos, és a kantáták „lelki” üzenete háttérbe szorul, ez a vád teljesen alaptalannak bizonyult a zeneakadémiai hangverseny fényében. Míg a János-passió 1986-os Gardiner-féle felvétele joggal pályázhatott volna „a mű interpretációtörténetének leggyorsabb előadása” című ambivalens státuszra, a Weinen, klagen nyitókórus lassú tempójával lepett meg. Az interpretáció hitelessége és a lelki üzenet átadása természetesen nem tempókérdés, de ez a minden másodpercében megszenvedett és drámaian megélt tétel jól jelzi, mennyit változott Gardiner az utóbbi harminc évben. A 78-as kantáta nyitótételének monumentális építménye, amely a passacaglia-alapokra motettikus kórusfeldolgozást tornyoz, ugyancsak lenyűgözött: nem hallottam még előadást, amelyben minden egyes korálsor (=motettaszakasz) indítása ennyire különbözött volna egymástól, s ennyire tökéletesen azonosult volna a rá bízott teológiai üzenet tartalmával.

A Monteverdi Kórusban, a Bach-korabeli gyakorlatnak megfelelően benn énekeltek a szólisták is. A műsorfüzet mindössze hármuk nevét közölte, de az áriák különböző karakterének megfelelően összesen kilencen léptek elő a kórusból és sétáltak a pódium elejére, vagy épp az áriájukat kísérő hangszeres mellé. (Gardiner ebben is tökéletesen átgondolt produkciót hozott létre.) Az énekes szólisták nem mindegyike hangfenomén. Magam a 70-és és a 12-es kantáta (a műsorfüzet által névtelenségbe rejtett) tenor-szólistáját, Gareth Tresedert tartottam az est „leggyengébb láncszemének”. Hangjának felső regisztere (ott, ahol más fach-társai olykor falzetteznek, vagy erőszakosan rányomnak), fakóvá, kissé fahangúvá változott. Ez különösen a 12-es kantáta „Sei gretreu” áriájában vált sajnálatossá. Ugyanakkor ez az énekes is – mint mindegyik -- páratlan intelligenciáról, biztos szövegértésről és érthető szövegmondásról tett tanúságot, a legjobb angol hagyományokat képviselve. Julia Doyle szopránja egyre jobb lett, s Sarah Denbee-vel énekelt kettőse (78. kantáta, a már említett „Wir eilen…”) duettje az egész este egyik legfantasztikusabb, legbájosabb mozzanatává emelkedett. Nagyszerű hang tulajdonosa Reginald Mobley, a 70. és 12. kantáta kontratenorja, Matthew Brook pedig az „érett férfiúság tüköre”-ként mutatott példát arra, hogy az évek előrehaladása nem feltétlenül hagy jóvátehetetlen nyomot egy ennyire intelligens basszbariton orgánumán.

A hangszeres erők hasonlóképpen magas színvonalon adták tudásukat az előadáshoz. A voltaképp tartózkodó continuo-játék, ha kellett, meg-megcsillant, mint például a „Wir eilen”-duett végén, amikor egy orgonafutam maga is „elszaladt”. Kiváló oboa-, fuvola- és trombitaszólókat hallottunk, utóbbit a 140. kantátában az orgona mellől, a magasból. Aki erre a harsány szóra sem ébredt fel, az magára vessen. Érzelmes lelkeknek (akik vagyunk), a hangverseny végén örömkönnyek csillogtak a szemében. Jó dolog, hogy Budapest és a Zeneakadémia ott van Európa hangversenyéletének legfontosabb központjai között. Még ott van, vagy már (megint) ott van? Reméljük: „ewig in dulci jubilo!” Május 16. – Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

KELLER ANDRÁS, ROST ANDREA és SEBESTYÉN MIKLÓS Valuska Gábor felvétele / Concerto Budapest

JOHN ELIOT GARDINER Valuska Gábor felvétele / Zeneakadémia