Bár Renaud Capuçon széles repertoárral és tekintélyes diszkográfiával büszkélkedhet, a francia hegedűművész koncertjein és felvételein Bartók-muzsika sokáig egyáltalán nem szerepelt. Az 2007-es Verbier Fesztiválon Martha Argerich-csel játszott I. hegedű–zongora-szonáta nagy sikert aratott és később lemezen is megjelent (Carte blanche, Deutsche Grammophon), a muzsikus azonban csak tíz évvel később döntött úgy, hogy concerto-felvételeinek gyűjteményét Bartók két versenyművével gyarapítja. Csak hogy számokkal is érzékeltessük Capuçon kollekciójának dimenzióit: a mindössze negyvenkét éves művésznek ez a Bartók-album a 29. lemeze és 13. versenymű-felvétele, utóbbiak között a klasszikusokon kívül Korngold, Dutilleux és Vasks concertóit is megtaláljuk. Nagyszerű kamarazenei produkcióit ismerve izgatottan vártam, hogy más oldaláról is bemutatkozzon.

Csalódottan nyugtáztam azonban, hogy a felvétel nem nyitott új dimenziót, és nem árnyalta a muzsikusról kialakult képet: Capuçon csaknem ugyanazzal a kifejezésmóddal és zenei eszköztárral játszik Bartókot, mint romantikusokat. A poszt-wagneri jegyeket mutató fiatalkori hegedűverseny esetében még megalapozottnak is tűnhet a párhuzam, a három évtizeddel később komponált concerto viszont teljesen más előadásmódot kíván. Félreértés ne essék: a hegedűművész és a François-Xavier Roth vezette, kiváló teljesítményt nyújtó London Symphony Orchestra előadása magas színvonalú és igényes, Bartókot azonban csak nyomokban tartalmaz. Capuçon játékát hallgatva legelőször a hegedűhang szépsége, a kiegyensúlyozott, telt tónus tűnik fel – a mindig, minden körülmények között meleg vibrátóba burkolt, kontrollált és lekerekített hangzás azonban egy idő után kifejezetten öncélúnak tűnik, sőt, sok esetben a zeneszerzői szándékkal is szembemegy. Az egyes hangok tökéletességére való törekvés olykor a nagyobb ívek megformálásának, illetve a zenei gesztusok és karakterek megjelenítésének a rovására megy, az árnyalt és arányos hangzást középpontba állító interpretációjában a muzsikus igyekszik lefaragni és megszelídíteni a dinamikai és tempóbeli szélsőségeket, aminek hatására a bartóki nyelvnek épp a lényege vész el. Az 1. hegedűverseny organikus egységet képező, bensőséges, vallomásszerű nyitó tétele Capuçon tolmácsolásában kissé terjengősnek és szentimentálisnak hat, a lazább szövésű, rendkívül színes Allegro giocosóból épp az izgalmas változékonyság, a könnyedség és a játékosság hiányzik. A 2. hegedűversenyt is a túlzottan lekerekített formálás, a féken tartott indulat és a rendkívül fegyelmezett, precíz játékmód jellemzi. Emiatt az 1. tétel hangonként gondosan megvibrált, 12 fokú melléktémája például elveszti a sejtelmességét, az Andante tranquillo 1. variációjának nyugtalan, szaggatott kifejezésmódja túlgesztikulálttá, szájbarágóssá válik, a 3. variációból pedig – tűz és lendület híján – csupán az erőteljes kettősfogások vontatott menetének verejtékét érzékeljük. A fináléban nem érvényesül a nyitó tétel témáinak karakterváltása: a hegedűművész előadásmódja mértéktartó és túlszabályozott marad, nem hagy teret a szabadabb, rubato játéknak, olvasatában nem öltenek rapszodikusabb, csapongóbb alakot a korábban megismert zenei motívumok.

François-Xavier Roth értő és pontos vezényletének, illetve a zenekar fantasztikusan árnyalt és szuggesztív játékának köszönhetően a lemez emlékezetes pillanatokat is tartogat a hallgató számára. Ezek közé tartozik például a 2. concerto különleges atmoszférájú lassú tétele, melynek rendkívül differenciált hangszín-dramaturgiája a London Symphony Orchestra előadásában remekül érvényre jut: minden egyes karaktervariációhoz különböző, finom érzékkel kikevert hangszínpaletta társul. Az együttes játéka a Geyer Stefinek ajánlott korábbi versenymű Andante sostenuto tételében is magával ragadó, nagy kár, hogy a tétel elejének csodálatosan megkomponált crescendója a – feltehetően a hangmérnök rovására írható – kiegyensúlyozatlan erőviszonyok miatt kevésbé tud kiteljesedni. A szólóhegedű magányos dallamához csatlakozó, abból fokozatosan, egyre gazdagabb hangzással kibomló vonósszövedék végig a háttérben marad, nyilvánvaló zenei összetartozásuk ellenére a kiemelt szólam nem simul bele az őt körülvevő közegbe, azzal nem alkot organikus egységet, és csak a fúvósok megjelenésével válik kiegyenlítettebbé a szólista és a zenekar hangzásaránya.

Előfordul, hogy egy-egy versenyművet hallgatva felmerül az emberben, hogy más párosításban – azaz vagy a szólistát, vagy éppen a zenekart lecserélve – mennyivel jobb előadás születhetne. Biztosra veszem, hogy egy hitelesebb Bartók-játékossal Roth együttese is csodákra lenne képes. }

Bartók: Hegedűverseny, no. 1 & 2

Renaud Capuçon – hegedű

London Symphony Orchestra

Vezényel François-Xavier Roth

Warner Classics – Erato 2018, 190295708078

François Darmigny felvétele